A TERASZRÓL FIGYELEM, ahogy a volt testőröm autója elhagyja a birtokot, és rákanyarodik a hegyi útra, amely a városba vezet. A kocsi egyre kisebb ponttá válik, majd eltűnik a hegyek között.

Levetem a fekete bőrpapucsomat a talpamról, és a lábamat magam mellé húzom a fonott háncskanapéra. Az est szellője finoman simogatja a bőrömet, és úgy érzem, mintha az egész világ egy pillanatra megállna.

Herkules, a Thanatosz család személyi testőre, ma vonult hivatalosan is nyugdíjba. Húsz évet töltött apám és mellettem. Bármelyik emlékemre is tekintek vissza, Herkules mindig ott volt velünk, amikor szükségünk volt rá. Mindig ott volt, árnyékként vigyázva ránk. Nehéz lesz őt elengedni. Gyerekkoromban is rengeteget törődött velem – majdhogynem ugyanannyi időt szánt rám a szolgálatban töltött húsz éve alatt, mint az apám. A nyilvános megjelenéseken is árgus tekintettel figyelt ránk.

De most már soha többé nem fog visszajönni. Boldog nyugdíjas idejét a családjával fogja tölteni.

Senki se lehet nála jobb, aki a helyére fog kerülni. Még az az új testőr se, aki Herkules után fog érkezni. Amikor hetekkel ezelőtt apa elmondta, hogy ki jön Herkules helyére, nem akartam elhinni azt, amit hallok. Abban állapodtunk meg, hogy amikor Herkules elmegy, elég lesz nekünk a már a hercegségnek tolgozó Akhilleusz – de apám ezt a megállapodásunkat teljesen figyelmen kívül hagyta, és felkérte az Olümposz egyik legjobb bizgonsági cégének tagját, hogy dolgozzon nálunk. Apám ragaszkodik a testőrökhöz, mert úgy véli, a családunk hírneve és befolyása mindig is vonzotta a nem kívánt figyelmet.

Nincs szükségem olyan dolgokra, amiknek nem veszem a hasznát.

A nap lemenő fénye narancssárgára festi az eget, a tenger mélykék vize pedig aranyosan csillan meg a távolban. Ahogy elmerülök a látványban, a Thanatosz-birtok felé vezető úton megpillantok egy fekete sportkocsit. Egy új fejezet kezdetét jelzi, és érzem, hogy valami megváltozik.

A szemem sarkából látom, hogy apa az eltolható üvegablakon kilép a teraszra, kezében egy pohár borral, amelyet lassan lötyögtet. A jelenlétéből áradó nyugalom mindig is megnyugtatott.

– Minden rendben, Nüx? – kérdezi, miközben leül mellém. A kanapé matraca besüpped a súlya alatt.

– Igen, apa. Csak furcsa lesz nélküle.

Veszek egy mély levegőt.

– Héliosz Uranosz remekül képzett testőr. Nem lesz vele baj.

A szívem összeszorul az ismerős név hallatán, mintha a múlt fájdalmai egyszerre törtnének elő.

– Igen, biztosan – motyogom. – De nem értem, miért kell nekem még testőr. Akhilleusz bőven elég kettőnkre.

Leengedem a lábamat a kanapéról, és belebújok a papucsomba.

– Az utódom vagy, Nüx. – Apa végigsimít az ősz szakállal borított állán, majd a karját a háttámlára támasztja. – Nem élném túl, ha meghalnál azért, mert nem tettem meg a biztonságodért mindent. Miattam halna ki akkor a családom.

Feszengve helyezkedem a fehér matracon, a kanapé háncsa nyekereg a mozdulataim alatt.

Mindjárt itt van.

Mindjárt itt van Héliosz Uranosz, akiről évekkel ezelőtt azt hittem, hogy a legjobb barátom, és most ő lesz a nem szükséges testőröm. Régen minden titkunkat megosztottuk. De a Honvédelmi Fősikola után mintha egy másik ember lett volna. Egyre ritkábban beszéltünk, mígnem teljesen eltűnt az életemből. Először csak kevesebb üzenetet küldött, majd egyre gyakrabban nem válaszolt a hívásaimra. Az utolsó csepp az volt, amikor teljesen elfelejtette a születésnapomat, pedig mindig együtt ünnepeltünk.

Örök rejtély marad számomra, miért hagyott ott engem.

És most megint találkozni fogunk. Minden porcikám ellenkezik ettől.

Remegő lábbal állok fel a kanapéról, amikor meglátom, hogy a fekete sportkocsi megáll a kovácsoltvas kapu előtt, arra várva, hogy kinyíljon. Lesétálok a terasz széles lépcsőjén, ami az udvarra vezet. Apa követ engem.

A szívem még hevesebben kezd el verni.

– Tudom, hogy sokáig jóban voltál Héliosszal – szól hozzám nyugtatóan apa, és erős kezével megszorítja a vállamat.

– A legjobb barátom volt. – Akaratom ellenére elcsuklik a hangom. – Nincs szükségem rá testőrként se.

– Adj neki egy esélyt!

Sóhajtok, és gyűrögetni kezdem a vászonnadrágom vékony anyagát. A vászon puha az ujjam alatt.

– Nem ígérek semmit – hárítom. Apa erre nem mond semmit, csak magát megadóan, sóhajt egyet.

Az autó lassan megáll előttünk, és egyre erősödik bennem az, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Tíz éve nem találkoztam Héliosszal, nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Az lesz mindkettőnknek a legjobb, hogyha a közös múltunkat figyelmen kívül hagyjuk, és munkakapcsolatot fogunk fenntartani, érzelmek nélkül. Amennyire csak lehet, kerülni fogom Héliosz Uranoszt – csak akkor fogok vele időt tölteni, ha vigyáznia kell rám bizonyos eseményeken. Ha akkor cserben hagyott, most képes lenne rá?

Héliosz kiszáll a kocsijából. A szívverésem felgyorsul, majd hirtelen kihagy néhány ütemet. Szőke tincseit a napfény koronaként világítja meg. Éles arcvonalait, telt ajkát kiemelik a napsugarak. Türkizkék szeme viszont valahogy máshogy csillog, mint amikor utoljára találkoztunk. Az akkori játékosság, nyitottság helyett, most valami sokkal sötétebb dolog lapul benne, amit nem tudok leírni, vagy megfejteni. Ez a tekintet Héliosznak egyfajta rejtélyességet ad. A fekete BMW ajtaját bezárja, majd megigazítja méretre szabott fekete öltönye ujját. Az öltöny tökéletesen kiemeli izmos alkatát. Ha nem lenne fájdalma végű közös múltunk, bizonyos értelemben még vonzónak is találnám őt.

Héliosz Uranosz határozott lépéssel apám elé áll.

– Üdvözlöm a Thanatosz-birtokon, Héliosz Uranosz.

A két férfi kezet fog egymással. Néhány szolgáló kirohan hozzánk az udvarra, és apám köré sereglenek, várva a következő parancsát. Az egyiknek egy tálca van a kezében, rajta egy pohárral, és egy kancsó vízzel.

– Köszönöm szépen a munkalehetőséget – biccent a fejével Héliosz. A hangja az évek alatt semmit se változott. Rengeteg emlék kezd el bennem kavarogni, amikor meghallom ismerős orgánumát. Ugyanez a hang nyugtatott meg, amikor feszült vagyok, és ugyanerre a hangra volt szükségem, amikor vége volt a barátságunknak.

– Egy pohár vizet, uram? – kérdezi csicsergő hangon az egyik szolgálólány. Héliosz egy apró mosollyal az arcán megrázza a fejét; ebbe az apró gesztusba a cselédlány pelepirul. Héliosz türkiz tekintete lassan rám siklik, felemésztve ezzel az egész testemet.

– Üdvözlöm, hercegnő – köszönt engem formálisan, olyan kontextusban, mintha soha nem is ismertük volna egymást.

– Üdvözlöm, Héliosz – ismétlem meg most én a köszönést.

– Ha bepakolt, aláírunk néhány szerződést – tájékoztatja apa Hélioszt. Az új személyi testőr az autója csomagtartójához megy, felnyitja, és kivesz belőle kettő bőröndöt, és egy sporttáskát. Testőrként itt fog lakni a villában. Akhilleusz is itt lakik, Herkules is itt lakott. Itt szállnak meg a személyi testőreink, hogy mindig készenlétben legyenek.

Héliosz a vállára akasztja a sporttáskáját, majd a kezébe veszi bőröndjeit.

– Rendben.

A felszolgálók csevegve visszarohannak a villába, izgatott hangnemben beszélve az új testőrről.

Összefonom a mellkasom elé a karomat, és a kavicsos ösvényen a villa felé veszem az irányt.

– Nüx!

Megfordulok a lépcsőn, és látom, hogy Héliosz közeledik felém. A bőröndjeit maga után húzza, a táskája lépéseikor a combjának csapódik. Az érzelmeim viharosan kavarganak. Döntést kell hoznom: folytatom a hűvös, távolságtartó hozzáállást, vagy megpróbálok tisztázni vele mindent, ami a múltban történt? Talán most van itt az ideje, hogy végre szembenézzek vele és a múltbeli sérelmeinkkel.

– Hogy vagy? – Megáll előttem a lépcső aljában. A csípőmet nekitámasztom a kőkorlátnak, és lenézek rá.

– Ennyi év után nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk – mondom halkan, majd sóhajtok. A teraszon keresztül a nappaliba megyek.

Nem hiszem el, hogy azután, hogy teljesen figyelmen kívül hagyott engem évekig, képes volt ide jelentkezni testőrként, majd ezt megkoronázva, még beszélgetni is akar velem. Azt hittem, hogy sikerült minden vele kapcsolatos élményemet a múltban hagyni, de megjelent, és feltépett minden begyógyult sebet.

– Komolyan kérdezem, Nüx. – Héliosz belép a nappaliba az eltolható ablakon keresztül, és a fényesre csiszolt parkettára lerakja holmiait. Leülök a kanapéra. – Hogy vagy?

– Hogyan lennék? Csodálatosan voltam mindaddig, ameddig a megszokott testőröm ma nyugdíjba nem vonult, és megjelentél te – mondom, próbálva megőrizni a hidegvéremet. – Eddig Herkules volt itt, és most te vagy szolgálatban.

Héliosz az ajkát mosolyra húzza. Istenem, régen mennyit nevettünk együtt! De most, ez a mosoly inkább fájdalmas emlékeket idéz fel bennem, és ráébreszt arra, hogy mennyire megváltoztunk mindketten.

– Nekünk is van közös múltunk.

– Amit te rontottál el.

Héliosz lassan bólint.

– Értem, hercegnő. – A bőröndjeit és a táskáját felmarkolja, majd a nappali ajtaja felé biccent a fejével. – Vár engem Khaosz a szerződésekhez.

– Mindkettőnknek megkönnyítenéd a dolgát, ha már most felmondasz, Héliosz.

– Nem találnál jobb embert Herkules helyére, ezt megmondom. És ha nem azt akarod, hogy egy figyeleméhes utálód megöljön téged az utcán sétálva, akkor elfogadod, hogy én lettem a személyi testőröd.

Nem tudok erre mit mondani, és talán nem is akarok.

Héliosz leül mellém a kanapéra, közelebb kerülve hozzám. Héliosz mosolya, bár barátságosnak tűnik, valami mélyebb sötétséget rejteget alatta, mintha titkos aggodalmakat vagy bűntudatot próbálna vele elrejteni

– Nézd, Nüx, értem, hogy nem vagy boldog a helyzettel, de kérlek, értsd meg, hogy én is csak a munkám végzem itt.

Csendben hallgatom a szavait, majd egy halk sóhajtással válaszolok.

– Nem könnyű elfogadni, hogy te vagy az új testőröm. De hát mit tehetünk?

Nincs más választásom, el kell fogadnom a dolgokat, akkor is, ha nem tetszik nekem ez a helyzet. Nem kötelező a személyi testőrömmel beszélgetnem, szavak nélkül is meg tud engem védeni, ha szükséges.

– Elhanyagoltalak, valóban. Nehéz volt a főiskola, és az összes képzés, amit részt vettem – kezd el magyarázkodni Héliosz. Megforgatom a szememet.

– Ezzel nem fogsz semmit se megoldani – mondom ingerülten, élesen sóhajtva.

– Ne legyél ilyen távolságtartó, Nüx.

Felállok a kanapéról, és egészen a szoba másik felében lévő kandallóhoz sétálok, hogy minél távolabb legyek Héliosztól.

– Engedem, hogy a munkádat végezd – vonom meg a vállamat. Végigvezetem az ujjamat a kandalló kőpárkányán.

– Az előbb még azt akartad, hogy menjek el – értetlenkedik.

A nappaliba egy szolgálólány rohan be. Megigazítja a futástól meggyűrődött kötényét. A tekintete kettőnk között cikázik. Látszik rajta, hogy nem tudja, kihez szóljon először.

– Nüx hercegnő, édesapja a dolgozószobájába kívánja önt látni – hebegi, majd kipirult arccal Hélioszra néz. – Magát is.

Az arca még vörösebb lesz a lánynak, miután abbahagyja a beszédet. Kék szoknyája anyagát kezdi el gyűrögetni apró kezével.

– Köszönjük, Elektra – mosolygok rá kedvesen a szolgálólányra, aki ezután kiviharzik a szobából. – Akkor úgy látszik, együtt kell felmennünk apám irodájába.

– Menj előre, eltalálok Khaosz dolgozószobájába.

Megvonom a vállamat, és a folyosóra megyek. Apa dolgozószobája ezen a szinten van, a nappalitól nem messze helyezkedik el. A folyosón a komódok felett festmények helyezkednek el a falon, mindegyiken a Thanatosz-dinasztia történelmét követhetjük nyomon. Az utolsó előtti képen apa van anyukámmal, Szelénével. Anya akkor halt meg, amikor megszülettem. Ha én nem lettem volna, még mindig élne. Ha én nem lennék, akkor fiúgyermekük lenne, tovább adva ezzel a Thanatosz nevet. Miattam fog kihalni ez a dinasztia. Ez a dinasztia, amely a királyi családdal, az Uranosz családdal alapította Olümposz városállamát, még évezredekkel ezelőtt. Ezzel a családom az egyik ősi dinasztia tagja.

Benyitok apa irodájába. Ahogyan kinyitom a tölgyfaajtót, apa felnéz az irataiból.

– Az egyik parlamenti tárgyalásról szeretnél beszélni? – kérdezem, miközben becsukom a hatalmas ajtót. Leülök apával szembe, az íróasztal másik felére.

– Nem. Zeuszról lenne szó.

Zeusz Olümposz királya. Öt éve koronázták meg, amikor az akkori Zeusz, Kronosz, lemondott. Isteni eredetűnek tartják a király és a királyné szerepét, ezért amikor az uralkodó és hitvese trónon van, visszavonulásukig a keresztnevük Zeusz, illetve Héra lesz. Zeusznak most viszont nincsen Hérája. Elterjedt az a hír, hogy a királyunk akar magának egyet. Törvény köti őt ahhoz, hogy vagy egy politikust, nemest, illetve azoknak lányait veheti el. Így elég korlátozottak a lehetőségei. Csak remélni tudom, hogy apa nem a házasságról akar beszélni.

Feszengve helyezkedem a bézs színű karosszékben. Apa az asztal lapjára helyezett üveg könyöklőn összekulcsolja ujjait.

– Hallgatlak.

Apa mélyet sóhajt, mintha minden lélegzetvételével súlyos döntéseinek a súlyát hordozná.

– Sokat tanakodtam a családunk sorsán. – Kezét a zöld széke kartámlájára teszi. Figyelmesen hallgatom. Félek attól, hogy mit fog mondani. – Mivel nincsen fiam, a dinasztánknak, akárhogy is nézem, vége lesz. Ezért határoztam el, hogy a lehető legjobban fogok neked párt választani.

Hercegnőként, magas rangú emberként, nem igazán engedhetem meg magamnak flancos törvények miatt, hogy akárkihez hozzámehessek. Elfogadom ezt a tényt. Ugyanakkor kissé fáj az, hogy az egyik legszabadabb érzést, a szerelmet, nem az általam választott emberrel élhetem meg.

– És Zeuszra gondoltál. – Próbálok uralkodni a hangom felett, de megremeg. – Be akarsz házasítani az Uranosz családba, királynévá, Hérává téve engem. Jól mondom?

A gondolat súlya, hogy az uralkodó család tagja legyek, hirtelen és elviselhetetlen teherként nehezedik rám. Éreztem, hogy valami ilyesmi következhet, de a valóság, ahogy apám szavai visszhangzanak a fejemben, most még sokkolóbb. Királynővé válni, Zeusz felesége lenni – ez nem csupán egy szerep, hanem egy életre szóló kötelezettség, ami nem hagy helyet a személyes vágyaknak vagy álmoknak. Le kell mondanom mindenről, ami a családomhoz köt: a nevemről, a személyiségemről, a szokásaimról, hagyományaimról. Engednem kell, hogy a családom beolvadjon az Uranosz családba. Ezzel megszűnne az évezredes hercegi cím. Miattam szűnne meg ez a hagyomány, ez a rang, azért, mert én hozzámennék Zeuszhoz. De nem csak a hercegi titulus veszne el. Hanem én is. Felemésztene a legfelső politikai réteg emésztő politikai játszmája. Engem nem arra neveltek, hogy Héra legyek.

Ahogy ezek a gondolatok átsuhannak az elmémben, érzem, hogy az egész világ súlya nehezedik rám. Hirtelen az összes emlék és érzelem, amelyeket eddig elfojtottam, a felszínre tör.

– Igen, jól mondod – válaszolja apa komolyan, szemét le nem véve rólam. – Ez nem csak a családunk, hanem az egész Olümposz jövőjéről szól. Az Uranosz család és a Thanatosz család közötti szövetség biztosítja Olümposz stabilitását és biztonságát. Azt akarom, hogy tudd, ezt nem könnyű szívvel mondom, de hiszem, hogy ez a legjobb döntés.

Az érzelmek egyetlen hatalmas viharként kavarognak bennem.

– A két család között Olümposz történelme során mindig volt szövetség. – Az asztal alatt elkezdem az ujjaimat ropogtatni. – Nem kell, hogy ezt házassággal egyesítsék. Felborítaná a politikai egyensúlyt. Beolvasztaná a hercegi címet. Semmi örökségünk nem lenne. Én ezt... – A hangom elcsuklik, érzem, hogy az összes érzelem túlcsordul bennem. Ha folytatnám az érvelést, egyre jobban felzaklatnám magamat.

– Zeusznak utódokra van szüksége, hogy tovább vigye királyi címét.

– Az utódokat nem tőlem fogja megkapni. Nem fogom hagyni magamat. Meg fogom védeni a nevemet, a múltamat, a jelenemet, és a jövőmet is.

Nem várom meg, hogy apa erre mondjon bármit is. valamit. Hirtelen felállok a karosszékből, és az ajtó felé indulok. Ahogy kinyitom a nehéz tölgyfaajtót, hallom, hogy apa mélyet sóhajt. Az érzelmek vihara bennem tombolva próbálja áttörni a racionalitás védőfalát. Héliosz ott áll a folyosón, csendesen figyelve engem. Szemeiben látom a felismerést és az együttérzést, mintha ő is pontosan értené, min megyek keresztül.

– Nüx – szólít meg apám egy utolsó próbálkozással. – Gondold át ezt alaposan. Nem csak a te életedről van szó, hanem Olümposz jövőjéről.

Nem válaszolok, csak lassan becsukom az ajtót magam mögött, mintha ezzel egy ideiglenes határt húznék köztem és a rám nehezedő elvárások között. A folyosó végén lévő ablakhoz sétálok, és kinézek rajta a távoli hegyekre és a tengerre. Az este nyugalma valahogy most vigasztalónak tűnik, de ugyanakkor fojtogató is.

Héliosz lépései csendesen közelednek mögöttem, és érzem, hogy a jelenléte megváltozik – komolyabb, határozottabb, de mégis valahogy közelebb áll hozzám, mint az elmúlt évek bármelyik pillanatában.

– Tudod, Nüx – szólal meg halkan –, amikor elhagytalak, azt hittem, hogy a legjobbat teszem. Hogy az a világ, amiben te élsz, túl veszélyes számomra. De most itt vagyok, és megértem, hogy tévedtem. Hiba volt eltűnni az életedből, és most itt vagyok, hogy megpróbáljam helyrehozni ezt a hibát.

A szavai mélyen hatnak rám, de most nem tudok erre koncentrálni. Az előttem álló döntés és a családom jövője túlságosan nyomasztó.

– Nem tudom, hogy mi lesz most, Héliosz – mondom őszintén, nem nézve rá. – Csak azt tudom, hogy meg kell találnom a saját utamat.