Őszintén nem tudom, mit gondoljak a tegnap estéről. Túl sok mindent tudtam meg róla ahhoz, hogy egyre szimpatikusabb legyen. A szónoklatom az értékekről nem csak rá, hanem rám is egyaránt vonatkozott. Míg ő olyat tesz, amivel lebecsüli magát, addig én meg sem teszem azt, amivel lebecsülhetném vagy akár túlbecsülhetném önmagam. Rádöbbentem, hogy az életem egyhangú és unalmas. Nem csinálok mást, csak dolgozom, olykor kimozdulok Nancy-vel, de csak azért, mert ő kérte. Nem járok bulizni, semmi érdekes nincs az életemben, és nem is vágyom rá. Jól érzem magam így, de mélyen ott bujkál bennem az érzés, a vágy arra, hogy tegyek valamit, amivel izgalmasabbá tehetem a szürke hétköznapokat.

Talán ezért is mentem el a hotelbe, ezért keltette fel a figyelmem Andy, mert ő nem hétköznapi ember, legalábbis számomra nem. Titkokat rejt. Izgalmas titkokat, melyekkel felfedezhetem azt, ami oly rég bennem bujkál. Talán az ő segítségével rálelhetek önmagamra, mert most úgy érzem, nem az vagyok, aki lenni szeretnék.

Rengeteg mindent megtudtam róla tegnap este. Azzal, hogy elmondta, miért is kezdett bele ebbe az egészbe, ha lehet, még nagyobbra nőtt a szememben, de most nem a tény miatt, hogy teljes mértékben megtestesíti azt a férfit, akire mindig is vágytam. Nem a külső vonások miatt érzem ezt, hanem a belső értékei miatt. Ha valaki képes feláldozni mindent a gyermekéért, az rossz ember nem lehet. A menyasszonyának pedig pont ezért kellett volna kitartania mellette. Mert Andy mindent feláldozott a kislányáért, és ez olyan dolog, amitől egy ember, nálam legalábbis, feljebb kerül a képzeletbeli ranglistán, és bekerül azon emberek kicsiny csoportjába, akiket mélyen tisztelek.

A laptopomat felnyitottam és bejelentkeztem a Facebookra. Miközben a kódomat pötyögtem, gyomrom összeszorult izgalmamba. Tegnap bejelöltem, de nem gondoltam volna, hogy az egész éjszakát vele töltöm, főleg nem úgy, hogy csak beszélgetünk, és semmi több nem történik egy lopott csóknál. Izgatottan vártam, hogy betöltsön az oldal. Három új értesítést, egy üzenetet és egy kapcsolati értesítést jelzett az oldal. A többivel nem is törődve, azonnal a kapcsolati ikonra kattintottam, de elkeseredésemre nem Andy jelölt vissza, hanem bejelölt egy srác az egyetemről. Személyesen nem ismerem annyira, leszámítva azt az esetet, mikor az utolsó karácsonyi bulin, a sörpong jótékony hatása után üvegeztünk, és valamelyik komplett idióta kitalálta, hogy öt percig egy csajjal kell állnia úgy, hogy a homlokát a lányénak támasztja és a szemébe néz, majd az idő lejártával egy csókkal kell búcsúztatniuk a „romantikus" pillanatot. Természetesen ki más lehetett a szerencsés, mint én. Bevallom, azon kívül, hogy életem egyik legkínosabb szituációja volt, mivel nagyjából harmincan lesték minden mozdulatunkat és tűkön ülve várták a csókot, egész kellemes volt. Dean kedves és helyes srác, de ő inkább a csinos pofis sportolók táborát erősítette, és azokra a lányokra hajtott, akik fogalmazzunk úgy, a testükkel szerettek kitűnni, míg én az agyammal. Azon kívül szinte soha nem kerültünk kontaktusba. Persze ha esetleg összefutottunk a kampusz kávézójában, kedvesen előre engedett, vagy ha órára igyekezve találkoztunk, köszöntünk egymásnak, de semmi több. Erre most bejelölt, és ha ez nem elég, még üzenetet is írt – kattintottam rá a kis boríték jelre.

„Szia Molly! Biztosan nem emlékszel rám, egy egyetemre jártunk. Tudom, furán hangzik, de egy hónap múlva Ohioba költözök, és mivel emlékeztem rá, hogy te ott laksz (és az adatlapod is elárulta), arra gondoltam, összefuthatnánk valamikor. Tudom, nem sokat beszélgettünk az egyetem alatt, de mindig jó egy ismerős arcot látni. Nem akarok nyomulni vagy ilyesmi, szóval szólj, ha ez neked nem pálya. Ha gondolod, írj. Dean."

Értetlenül álltam a dolog előtt. Dean velem akar találkozni? Pont velem? Itt lakik Nancy is és Tom is a közelben. Jó lehet, hogy nekik is írt, de alapjaiban az is meglepő számomra, hogy egyáltalán emlékezett rám. Agyaltam egy kicsit, aztán úgy döntöttem, miért ne, visszaírok.

„Kedves Dean! Bevallom, megleptél az üzeneteddel, de egy cseppet sem bánom. Ohio szép város, biztosan te is így véled majd." – kezdtem bele az üzenet gépelésébe, de elakadtam. Mit írhatnék még egy szinte vadidegennek? Nem akartam ennyivel lezárni a dolgot. Végül kitöröltem az üzenetet, és úgy döntöttem, a válaszomon még ülök egy kicsit, míg eszembe nem jut valami értelmes. Úgy döntöttem, a nap hátralevő részében filmet fogok nézni. Szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmem Andyről. Folyton ő jár az eszemben, pedig tudom, hogy nem kellene. Tipikus. Ha valamire nem akar gondolni az ember, úgyis mindig az jut az eszébe. Olyan, mint egy fülbe mászó dal refrénje, amit a rádióban hallunk, és aztán egész nap csak azt dalolásszuk. Nekem pont ilyen volt Andy.

Talán valami erős horrort kellett volna választanom, mert ezzel a romantikus vacakkal nem hogy eltereltem a figyelmem Andyről, hanem még rá is gondoltam közben, próbálta meghódítani a főszereplő srác a lány szívét. Eszembe jutott, milyen is lenne, ha a találkozásunk nem így alakult volna, ha Andynek nem fizetnék a találkozókért, hanem tényleg egy normális kapcsolat lenne közöttünk. Az filmes első csóknál a mi első csókunkra gondoltam, mikor olyan szenvedélyesen és követelőzően csókolt meg, mint még soha senki azelőtt. Ahogy rám nézett, miután vége szakadt a csóknak. Egyszerűen csodálatos volt. Próbálom kizárni azt, hogy miért is találkoztunk, de nem megy. Egy darabig elkalandozok, aztán újra eszembe jut, hogy csak a pénzért csinálja, nem pedig azért, mert szeretné, és ez elszomorít.

A film közepe táján, mikor már szinte nem is a filmet néztem, hanem Andyn merengtem, Facebook üzenetet jelzett a mobilom. Rögtön utána kaptam, ahogy megláttam, ki írt, a szívem a torkomban dobogott, és levegőt is elfelejtettem venni.

– Szia Molly! Köszönöm a jelölést! :D – olvastam el gyorsan az üzenet tartalmát, amit attól kaptam, akitől eddig csak egy visszaigazolást vártam.

– Szia! Remélem, nem gond. Valamit elfelejtettem megkérdezni tegnap, és gondoltam, most megtenném.

– Persze, hogy nem baj. És mi volna az? – tette fel a kérdést, én pedig gombóccal a torkomban kezdtem el pötyögni a választ.

– Be kell valljam, egy kicsit frusztrál engem a hotel, viszont te nem. Arra lennék kíváncsi, van-e rá mód, hogy ne a hotelben találkozzunk.

– Végre megkérdeztem, és most izgatottan vártam a választ a mindent eldöntő kérdésre. Úgy érzem, nem szeretnék többet odamenni. Túl tökéletes ott minden és mindenki. Hangulatos, kellemes, de mégis nagyon feszélyez. Nem szeretnék oda visszamenni.

Eltelt már több mint öt perc azóta, hogy látta az üzenetet, de még nem jött válasz. Már nagyon izgultam, mikor végre elkezdett gépelni, majd abba maradt a három pici pont kergetőzése, és megérkezett a válasz.

– Megmondom őszintén, nem szoktunk ilyet csinálni. A hotel minket és a vendégeket is egyaránt véd. Mi a baj, miért nem szeretnél ott találkozni?

– Ettől tartottam. – mondtam ki hangosan is a gondolataimat, s letörve kezdtem el a választ.

– Igazából nem tudom, konkrét indokom annyira nincs, de ott minden és mindenki annyira tökéletes. Feszélyez a környezet. Tudom, butaság. – válaszoltam, hisz az őszintesség a legjobb, amit az ember tehet, még ha nehéz is. Valamivel könnyebb volt, hogy nem személyesen beszéljük ezt meg.

– Nem butaság, megértem. Mit szólnál, ha lenne egy ajánlatom? Még egyszer eljössz hozzám a hotelbe, ha még mindig nem jó, kitalálunk valamit. Rendben?

– Bevallom, egy kicsit megnyugodtam, mert nem vágott rá rögtön nemleges választ. Még egyszer kibírom, aztán pedig, ahogy mondta is, kitalálunk erre a problémámra valamit.

– Rendben! Akkor ezt megbeszéltük. Köszönöm. – feleltem.

– Igazán nincs mit! És tudod már, mikor jönnél legközelebb? – kérdezte.

– Még nem gondolkoztam ezen, talán kedd? – igazság ide vagy oda, nem akartam nyomulósnak tűnni, pedig igen is gondolkoztam rajta, mikor menjek újra.

– Nekem tökéletes, este?

– Öt után ráérek. Te?

– Nekem csak hét után jó. Mit szólsz a fél nyolchoz?

– Szuper, akkor fél nyolckor találkozunk. – válaszoltam, s arcomra levakarhatatlan vigyor ült ki, amiért újra találkozok vele.

– Már alig várom. :) Addig is légy jó. Szia! – köszönt el gyorsan.

– Én is. Szia!

Ha azt vesszük, egész gyorsan lerázott, de örülhetek, már csak egyszer kell oda mennem, aztán változtatunk a dolgon, és új találkozót is megbeszéltünk, aminek főként örülök.

A mobilomon beállítottam a másnapi ébresztőt, s a filmet félbe hagyva elcammogtam az ágyamig, és bebújtam a jó meleg, puha kuckómba, hogy álomra hajthassam a fejem.

***

Az újabb találkozóig pillanatok alatt eltelt az idő, és már csak akkor kaptam észbe, mikor újra, ugyanazzal az izgalommal ültem az autómba a Haven's Hotel parkolójában, mint legutóbb. Hiba tudtam, mi vár rám, már nem az ismeretlentől való félelmem, hanem az Andyvel való találkozás szorongató érzése kerített hatalmába.

Erőt vettem magamon, és elindultam az ismerős úton, hogy újra megtapasztalhassam a gyönyört valakivel, akinek a szemében visszatükröződik a saját vágyam.

– Miss Anderson. Üdvözlöm újra nálunk – köszöntött a még mindig feltűnően csinos és kedves recepciós lány. Komolyan, itt mindenkinek fejből tudják a nevét? Hányan járhatnak ide, vajon mindenkit név szerint köszöntenek?

– Jó napot! Andy Grahamhez jöttem – zártam rövidre a csevejt.

– Igen, már várja önt. Parancsoljon, a kulcsa – tette le elém a belépő kártyát – az ötös szobában várja önt. Fel az emeletem, majd jobbra.

– Köszönöm – vettem el a kártyát.

– Kellemes időtöltést! – szólt még utánam, majd a számítógépéhez fordult.

– Elindultam az előbb említett irányba. Gyorsan szedtem a lépcsőket, mit sem törődve a körülöttem történtekkel. Legközelebb már az ötös szoba előtt álltam meg. Nagy levegőt vettem, majd lassan húztam végig a mágnes záron a kártyámat. Az ajtó halk kattanással jelezte, hogy szabad a bejutás. Kezemet a kilincsre helyeztem, majd nagy levegőt véve, összeszűkült gyomorral léptem be a szobába.

A recepciós lánynak igaza volt, Andy már ott várt rám. A szobát félhomály fedte. A bútorok halvány sziluettjét lehetett látni, s szeretőmet, ahogy az ajtóval átellenben elhelyezett kanapén üldögél, kezében egy pohárral. Hanyagul ült, egyik kezét, melyben a pohár is volt, a karfán pihentette, míg másikat a combjára helyezte.

– Végre itt vagy – hallottam meg érdes, mély hangját. Az ajtót becsuktam magam után, mely hangos kattanással zavarta meg az egyébként számomra feszültséggel teli szoba csendjét...