Molly

Miután nagyjából összeszedtem magam és próbáltam megnyugodni, Nancy elment az autómért. Én továbbra is Andy pólójában és rövid nadrágjában voltam, de nem zavart. Valahogy a hangulatomhoz pont illett ez a „szakadt" megjelenés, melyet a sokkal nagyobb ruhadarabok kölcsönöztek számomra. Kifejezetten azt éreztem, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Végül unalmamban leültem Andy laptopja elé, de befuccsolt ez a tervem is, mert a gépe jelszót kért. Próbáltam hasznossá tenni magam, ezért mikor figyelmen kívül hagytam a mosogatógép funkcióját és kiszedegettem a piszkos edényeket belőle, majd kézzel elmostam őket, úgy döntöttem, ezután takarítani fogok.

Igazából nagy értelme nem volt az egésznek, mert Andyhez heti kétszer takarítónő jár, de azért felporszívóztam minden helyiségben, a konyhában és a folyosón pedig felmostam. Épp az eszközöket tettem vissza a helyére, mikor a bejárati ajtó csapódása ütötte meg a fülem, majd a nevemet hallottam.

– Molly! – ismételte meg Andy a nevemet, s mikor előjöttem a konyhából nyíló kis helységből, ahol a mosógép és a takarítóeszközök voltak, Andy meglepődve nézett rám. – Hát te? – kérdezte végül.

– Takarítottam egy kicsit, mert nem tudtam mit csinálni – néztem rá szégyenlősen. Tudom, nem tettem rosszat, de kicsit furcsának éreztem a helyzetet. Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akit rajta kaptak azon, hogy dugi csokit majszol.

– Jó, persze, unatkozol, de azért nem kell ilyeneket csinálnod, azért van Gwen, hogy takarítson – nézett rám kedvesen.

– Tudom, de tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal – feleltem. – És te, hogyhogy ilyen hamar hazaértél? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy reggel még azt mondta, csak este jön.

– Ebédszünet van, és gondoltam, hazaugrok, és megnézem, minden rendben van-e – felelte, miközben töltött a reggeli kávéból, ami már rég kihűlt.

– Várj, főzök másikat, az már hideg, és reggeli – szóltam rá, miközben kivettem a kezéből a bögrét és letettem a pultra.

– Hagyd csak, jó ez. Nem ez az első, hogy hideg kávét iszok. Azt mondják, szépít – mondta, miközben viccesen döntötte félre a fejét, s jobb kezével végigsimított az állán, majd nagy mosollyal az arcán vette el az előbb félretett bögrét. Fejem rázva mosolyogtam rajta, és úgy éreztem, mintha az a súly, mely nem is oly rég ránehezedett, enyhült volna. Kicsit elfeledtette velem a problémáimat, jó volt, hogy nem láttam a szemeiben a sajnálatot a tegnap történtek miatt, hanem természetesen viselkedett velem, mintha mi sem történt volna, pedig tegnap láttam rajta, hogy nagyon bántja a dolog. Féltem, hogy a beszélgetésünk, melyben felmerültek a kétségeim, megváltoztat közöttünk valamit, de úgy tűnt, ez nem történt meg. Legszívesebben csak a karjai közé férkőztem volna, de úgy éreztem, még mindig nem vagyok kész az érintésre. Tudom, butaság, de úgy éreztem, mintha az egyik percben közel akarnám húzni magamhoz, majd rögtön taszítanám is el, és ez nagyon rossz nekem, és szerintem neki is.

– Nancy elhozza a holmimat, vagyis a kocsimat, amiben a cuccom van – meséltem, miközben leültem a konyhaasztalhoz.

– Nancy az a lány, aki időpontot kért neked, hozzám, nem? – kérdezte, miközben ő is leült, én pedig egy kicsit kellemetlenül kezdtem érezni magam. Emlékszem, mennyi köztes érzelem kavargott bennem akkor, mikor rátaláltam az oldalra pár hónapja, és mekkora pánikba estem, mikor Nancy elmondta, hogy foglalt nekem időpontot Andyhez.

– Igen, ő az. Néha egy kicsit akaratos tud lenni. Csak meséltem neki a helyről, aztán kifaggatott, hogy van-e valaki, akihez elmennék, persze, csak feltételes módban beszéltünk a dologról, aztán pedig nem sokkal később azzal fogadott, hogy kész, mehetek! Szóval általában ő az, aki belerúgdos az izgalmas dolgokba – meséltem halvány mosollyal az arcomon.

– És milyen jól tette! Ha nem noszogat egy kicsit, akkor sosem ismerlek meg – mondta, s az asztal lapjára könyökölt, és fürkészte az arcomat.

– Ez így van, most, hogy mondod, meg is köszönöm neki, ha ideér – mondtam, miközben viszonoztam a fürkésző tekintetet – tényleg, nem tudom, hol van már. Vagy három órája biztos elment. Felhívom! – jelentettem ki, és már mentem is a nappaliba a mobilomért. Pár csengés után fel is vette, közölte, hogy volt egy kis elintéznivalója, amiről hamarosan beszámol, és pár perc múlva ideér, majd letette.

– Nemsokára itt van, csak volt valami dolga – mondtam, mikor visszamentem Andyhez a konyhába, aki épp a mosogatógépbe akarta betenni a bögréjét, de mikor kinyitotta azt, rám emelte a tekintetét.

– Ezeket is, tényleg? Mindent megcsináltál a takarítónő helyett? – kérdezte hitetlenkedve, de szája sarkában megbújt egy mosoly.

– Unatkoztam... Akartam használni a gépedet, hogy elfoglaljam magam, de nem tudtam belépni, így aztán hagytam, és inkább hasznossá tettem magam – magyaráztam.

– Ha felhívsz, megmondom, hogy a jelszó „Mia". Ugye milyen találó? – kérdezte mosolyogva.

– Vagy fel is törhettem volna, bár ahhoz kellett volna az én gépem is – méláztam, melyre Andy megállt egy pillanatra, és furcsán nézett rám.

– Te tudsz ilyet? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

– Szerinted, ha programokat tudok írni, akkor megkottyan egy három betűs jelszó? Nagyjából három perc sem kellett volna, talán kicsit kevesebb, most, hogy tudom, végtelenül egyszerű jelszót használsz – feleltem nagyzolva.

– Na jó, akkor... azt hiszem, ha hazajövök, lecserélem a jelszavaimat – felelte, szinte tátott szájjal, majd közelebb lépett hozzám. – Te nagyon okos nő vagy – mondta, miközben végigsimított az arcomon.

Azt hittem, hogy az érintése majd megrémiszt, és feleleveníti bennem a sérelmeimet, de nem ez történt. Jól esett, hogy hozzámért, s ettől egy cseppet megnyugodtam.

– Köszönöm, de néha nem érzem magam annak – motyogtam, miközben egymás szemébe mélyedtünk, de egyikőnk sem mozdult, csak bámultuk egymást.

– Az még nem jelenti azt, hogy úgy is van – felelte.

– Néha jó lenne, ha a jövőbe látna az ember – sóhajtottam, majd megtörtem a közöttünk kialakuló kontaktust, és újra leültem a székre az asztalhoz.

– Talán igazad van, de akkor nem tanulnánk a hibáinkból – felelte, de a beszélgetésünket nem tudtuk folytatni, mert megszólalt a csengő.

Andy automatikusan elindult ajtót nyitni, én pedig követtem, mert sejtettem, hogy Nancy érkezett meg. Ahogy Andy kinyitotta az ajtót, barátnőm arcán láttam a meglepődést, hisz azt hitte, egyedül vagyok, és nem Andyre számított.

A kezdeti megrökönyödése hamar elillant, és boldog mosoly ült ki az arcára, mikor felismerte Andyt.

– Végre megismerhetlek! – mondta barátnőm a legszebb hangsúllyal, melyet tőle valaha is hallottam. – Nancy Garro vagyok – mutatkozott be.

– Andrew Grahem. Én is nagyon örülök – válaszolta, miközben kezet ráztak, majd Nancy felém fordult.

– Kint áll a kocsid, egy bőröndöt már behoztam a verandára, mert nem bírom tovább nézni, hogy pizsamában flangálsz – mosolygott, melyre én játszott sértettséggel indultam el, hogy behúzzam a bőröndöt magam után, míg ők bejöttek a lakásba.

– Jó, csak hogy el tudj viselni, átöltözöm! – mondtam, miközben elindultam a háló felé a csomagommal. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, és miközben elkezdtem keresgélni a ruhák között, hallottam, hogy sutyorognak odakint, de nem tudtam kivenni, miről is volt szó. Gyorsan felkaptam egy farmert és egy egyszerű trikót, és mivel kicsit hűvösnek éreztem a lakás hőmérsékletét, még egy vékonyabb hosszított felsőt is felkaptam, és némileg kényelmesebb öltözékben csatlakoztam hozzájuk. Mikor kiléptem az ajtón, Nancy és Andy közel álltak egymáshoz, úgy beszéltek, szinte már suttogva, azonban mikor észrevettek, rögtön abbahagyták a beszédet és felém fordultak. Andy arcán mintha értetlenség söpört volna át, de ez gyorsan el is tűnt.

– Na, miről volt szó, hogy ilyen csend lett, mikor kijöttem? – kérdeztem rá rögvest, hisz érdekelt. Biztos voltam benne, hogy rólam volt szó, máskülönben nem hallgattak volna el ilyen gyorsan, amint megláttak.

– Azt kérdeztem Andytől, hogy meddig maradsz itt, és ő azt mondta, hogy reméli, sokáig – felelte Nancy, míg Andy belegyezően bólogatott. Nem voltam benne biztos, hogy ez az igazság, de nem tudtam rá reagálni, mert Andy gyorsabb volt.

– Nos lányok, akkor hagylak is benneteket, csináljatok ilyen csajos izéket, vagy nem tudom, de a házat hagyjátok meg – mondta viccesen, majd odalépett hozzám. Láttam a tétovázást az arcán, nem tudta, hogyan búcsúzzon. Kis hatásszünet után, pont mint reggel, egy homlok puszival köszönt el, majd visszaindult dolgozni.

– Máris sokkal jobban nézel ki! – jelentette ki barátnőm, amint kettesben maradtunk, és leültünk a nappaliba.

– Talán tényleg jobb így – feleltem.

– El kellene mondanom valamit – kezdte.

– Jézus, ez már rosszul kezdődik, főleg a te szádból – riadtam meg rögtön. – Felhívtam Joe-t és Kevint – jelentette ki.

Joe és Kevin, Nancy iker bátyjai. Úgy, ahogy barátnőmnek is, gyönyörű kreol bőrük, barna hajuk és szemük van. Tipikus mexikói a kinézetük, az teszi őket különlegessé. A két fiút mindezek mellett az is, hogy testőrként dolgoznak, mert szakmai tudásuk és fizikai állapotuk tökéletesen kielégíti a segítségre szoruló emberek kéréseit. – Minek? – kérdeztem rá. Nem értettem, miért kéne elmondja, hogy beszélt a bátyjaival.

– Mert meglátogattuk Deant, együtt – mondta félve. – Ne haragudj, hogy nem szóltam előre, de úgy is lebeszéltél volna róla. Nem hagyhattam, hogy megússza, és azt sem, hogy továbbra is veszélyt jelentsen rád – magyarázkodott, én pedig ahelyett, hogy kiakadtam volna, hogy megint hátam mögött csinált valamit... megkönnyebbültem, sőt, jó érzéssel töltött el az, hogy bár nem tudom, hogyan, de valamelyest megfizetett a tetteiért. Miután felrévedtem a gondolataimból, megkérdeztem Nancyt, mi történt, de nem különösebben akarta kifejteni. Annyit mondott, megkapta azt, ami jár neki, és nem fog többet keresni és bántani. Rossz volt arra gondolnom, hogy örülök annak, hogy egy másik ember társamat bántották, de ha az az ember Dean, akkor egy szemernyi jóindulat sem fér belém. Ő sem bánta meg azt, amit velem tett, és ő sem sajnált engem, én se fogom őt.

– Szóval, akkor megnyugodhatok... – dünnyögtem.

– Meg, szívem. Nem fog téged zaklatni többet – felelte, majd megölelt, én pedig viszonoztam azt.

– Köszönöm – mondtam, miközben még mindig a vállán pihentettem a fejem. – Nem kell megköszönöd. A legjobb barátnőm vagy, sőt, a húgocskám, és ha valaki bánt, akkor velem gyűlik meg a baja.

– Nem csak azt köszönöm, hogy velem vagy és számíthatok rád, hanem azt is, hogy elrugdostál a Haven's hotelbe, és így megismerhettem Andyt – köszöntem meg mindent, amit értem tett.

– Na igen, néha nehéz eset vagy, de én is – mosolygott. – De tényleg, meséld csak el, mi is van közted és a lovagod között pontosan! – parancsolt rám.

– Hát, magam sem tudom – feleltem elgondolkozva. – Nem rég azt mondta nekem, hogy szeret engem, és azt hiszem, hogy én is őt, de most jött ez az egész Deannel, és most egyszerűen nem tudom. Félek az egésztől. – vallottam be.

– Attól félsz, hogy Andy is bántani fog? – kérdezte.

– Talán nem is attól, hanem attól, hogy rájön, milyen vagyok, és nem akar velem lenni, ahogy Alex is elhagyott – feleltem szomorúan.

– Ugyan szívem, ez butaság. Alexben későn tudatosult a mássága, de ez nem feléd irányult, te voltál a dologban a szenvedő fél, de ez nem azt jelenti, hogy miattad van. Hidd el, hogy Andy magadért szeret. Szerintem add meg magadnak és neki is az esélyt arra, hogy boldogok legyetek.

– Igazad lehet... – feleltem – de félek, hogy azok után, ami tegnap történt, nem fog menni.

– Akkor pedig mond el neki, mi történt. Meg fogja érteni, és várni fog. De ha nem tudja, mi a baj, csak azt, hogy elutasítod, akkor azt fogja gondolni, hogy nem akarsz tőle semmit. – mondta.

– Nem akarom neki elmondani – mondtam már remegő hangon.

– Ezt nem értem, miért nem? – kérdezte.

– Mert nem úgy fog már rám nézni, lehet, így már nem is kellek neki – tört ki belőlem. Éreztem, ahogy a sós könnyek megindulnak a szememből, majd végig folynak az arcomon, miközben torkomat a visszatartott sírás fojtogatta.

– Jaj, ne sírj már, minden rendben lesz, de te is érted, miről beszélek, nem? Mindig az igazság a legtisztább, és szerintem megértené, de te érzed, ebben nem én döntök, ezúttal. – mondta, majd nagyot sóhajtva állt fel. – Ne haragudj, de mennem kell – mondta, miközben a táskáját is magához vette. Letöröltem az előbb elmorzsolt könnycseppjeimet az arcomról, majd kikísértem, és elköszöntünk egymástól. Az autómból kivettem a maradék holmit. Nem volt sok, összesen kettő darab bőröndöm volt és a laptopom. Mivel ebből már egyet behozott Nancy, így kényelmesen egy körre be tudtam vinni a lakásba a maradék holmimat, miközben azon gondolkoztam, mit tehettek Deannel, hogy ilyen gyorsan leszállt rólam. Előjött a bűntudatos énem, és hiába tudtam, hogy bármi is történt vele, megérdemelte. Rossz volt belegondolni, hogy valakit miattam bánthattak. Tudom, nem kellene így éreznem, mert kijárt neki, bármit is kapott, de vele ellentétben, nem halt ki bennem minden jó érzés.