Andy

Az éjszaka közepén a csengőre keltem. Gyorsan kiugrottam az ágyból, és rögtön a bejárati ajtó felé botorkáltam, miközben az suhant át az agyamon, hogy ki lehet az ilyen késői órában. Felkapcsoltam a villanyt a verandán, majd kinyitottam a bejárati ajtót, de nem számítottam arra, ami odakint várt. Molly ott állt, a ruhája szakadt és gyűrött volt, haja csapzott és kócos, lefolyt szemfestéke színezte be a sírástól elnyűtt arcát. Amint meglátott, azonnal a karjaimba vetette magát, miközben zokogva rogyott össze, s talán ha még pár percet kint állt volna, az ajtómban esik össze. El sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett vele, és miért van ilyen rossz állapotban.

– Gyere, menjünk be – toltam el magamtól, majd vállát átölelve vezettem a nappaliba, hogy leültessem a kanapéra. – Molly, mi történt? – kérdeztem, mikor már hosszú percek óta csak sírt a karjaimban, és egy hangyányit sem nyugodott meg.

– El akartam jönni – zokogta a pólómba, de nem emelte fel a fejét, nem nézett rám.

– Mit csinált? – kérdeztem rögtön, mert már tudtam, hogy az a rohadék csinált vele valamit, amitől ennyire kiborult.

– Nem engedett el – válaszolta.

– Értem, de azon belül? – erőltettem tovább, melyre nem válaszolt rögtön.

– Nem szeretnék róla beszélni – dünnyögte, majd újra felzokogott.

Nem erőltetem tovább, csak reméltem, hogy később, mikor megnyugszik, majd elmondja, és isten az atyám, ha bántotta – és nekem nagyon úgy tűnik, hogy bántotta – biztos, hogy kicsinálom azt a rohadékot! Csak átkaroltam, és hagytam, hogy kisírja magát, miközben a hátát simogattam. Legalább egy órája ülhettünk így, mikor végre abbahagyta a sírást.

– Jobb már egy kicsit? – kérdeztem, miközben jobb kezemmel megsimítottam a tarkóját, melyre felszisszent. – Sajnálom, nem akartam – kértem gyorsan bocsánatot, de már nyúltam is, hogy eltűrjem a haját, s megnézzem, miért fájt neki ez az apró mozdulat is, melyre ő hirtelen felegyenesedett, ezzel elkerülve, hogy megnézzem a nyakát.

– Ne – mondta rémülten, s arrébb húzódott. Akkor vettem csak észre, hogy mindkét csuklóján lilás vörös duzzanat van. Nem kérdeztem semmit, teljesen egyértelművé vált számomra, hogy az a mocsok bántotta, de ezúttal jobban, mint két hete.

– Szeretnél esetleg letusolni? Vagy adjak kényelmesebb ruhát? – kérdeztem pár perc csend után.

– Ha nem baj, akkor letusolnék – mondta gyenge hangon. Arcán látszott, mennyire fáradt, s ahogy összegubózva, karjaival testét ölelve összetörten indult el a fürdőm felé, úgy éreztem, majd felrobbanok. Meg kell tudnom, mit tett vele, hogy aztán a szart is kiverjem belőle. Esküszöm, kicsinálom azt a szemétládát, csak találkozzak vele. – dühöngtem magamba, miközben egy tiszta pólót és egy rövid nadrágot kerestem a szekrénybe, majd halkan kopogtam be a fürdő ajtaján.

– Gyere – szólalt meg halkan, s mikor meghallottam a visszaigazolást, hogy beléphetek, benyitottam. Ott állt, a mosdókagylónak dőlve, ruháit még nem vette le, s a csapot se nyitotta meg, csak állt.

– Segítsek? – kérdeztem, mert láttam, hogy gyorsabban halad, ha némileg besegítek neki. A válasz egy apró bólintás volt, melyre én a tusoló kabinhoz léptem, megnyitottam a meleg vizes csapot, így rögtön folyni kezdett a víz. Ezután oda léptem hozzá, lágyan megérintettem a vállát, és úgy fordítottam, hogy a ruháján lévő cipzárat le tudjam húzni. Ő szembe állt a tükörrel, én mögötte, s ahogy haját oldalra sepertem, hogy hozzáférjek a cipzárhoz, megláttam a zúzódásokat a nyakán. Rögtön a tükörbe pillantottam, ahol viszont láttam az arcát, ahogy szemlesütve, szégyenkezve áll előttem, és egyszerűen nem tudtam, mit mondjak neki. Csak szerettem volna, hogy jobban érezze magát, mert szörnyű volt így látni őt. Ahogy lehúztam a cipzárt, ő megfogta maga előtt a ruháját, hogy ne csússzon le, majd továbbra is lesütött szemmel fordult felém.

– Köszönöm – hagyta el ajkait egy halk köszönet.

– Nincs mit – feleltem, majd megsimítottam az arcát, s erre ő tenyerembe fektette azt. Lassan pillantott fel rám, szemében pedig megbújt minden érzelem. Szomorúság, bánat, fájdalom. Nekem is fájt, hogy nem tudok neki segíteni, a tehetetlenség pedig talán még rosszabb volt. – Hoztam neked tiszta ruhát, törölközőt pedig a polcon találsz, tudod. – mondtam. – Segítsek még, vagy... – mutattam az ajtó irányába.

– Nem, köszönöm, most már menni fog, azt hiszem – felelte megtörten.

– Jó, akkor én most... megyek – mondtam, majd kiléptem a fürdő ajtaján.

Néha vannak olyan dolgok, melyeket nem tud kezelni az ember. Számomra ez a helyzet pont olyan volt. Nem tudtam, mit tegyek vagy mondjak, mivel tudnék neki segíteni. Csak álltam a fürdő ajtaja előtt hosszú percekig, és agyaltam azon, mit tegyek, hogy neki jobb legyen. Mikor elzárta a csapot s a zuhanyrózsából áramló jellegzetes hang abba maradt, én is feleszméltem kétségeimből, és jobbnak láttam, ha arrébb megyek. Kisiettem a konyhába, és gyorsan melegítettem két bögre vizet, majd letettem azokat a konyhaasztalra a teás doboz társaságában, melyben több ízvariáció is megpihent. Persze tudom, Molly mindig a citromosat választja, de ez változhat. Megadom a döntés jogát, és hagyom, hadd válasszon. Apró gesztus, mégis minden alkalommal megmosolyogja a dolgot, és attól az apró mosolytól az arcán, elönti a szívemet a melegség.

Mire kiraktam minden szükséges dolgot, mely egy jó teához kell, addigra Molly jelent meg a konyha ajtajában. Haja vizesen omlott a vállára, arca fáradtan, szemei kisírtan tekintettek vissza rám. Hosszú pólóm szegélye leért szinte a térdéig, és rövidnadrágom alja a lába szárát súrolta. Ha más lenne a helyzet, valószínűleg elszórtam volna egy perverz megjegyzést róla és a ruháimról, melyeket visel, de jobbnak láttam, ezúttal hallgatni erről.

– Kérsz teát? – kérdeztem, miután leült az asztalhoz, sarkait megtámasztotta a szék ülő részének szélén, kezeit pedig átkulcsolta felhúzott térdein. Fáradtan bólintott, majd kivett a dobozból egy citromos teát. Cukrot nem tett bele, mint ahogy sosem, majd két tenyerével átfogta a bögrét.

– Andy, nem baj, ha ma itt alszok? Holnap keresek valamit magamnak – kezdte.

– Dehogy baj, de... nem maradsz itt? – kérdeztem meglepetten. Azt gondoltam, legalábbis átfutott az agyamon, hogy azért van itt, és azért hagyta el azt a köcsögöt, mert velem akar lenni, de ez a gondolat most kezd megdőlni bennem.

– Nem szeretnék a terhedre lenni – válaszolta szűkszavúan, melyre rögtön reagáltam.

– Nem lennél a terhemre, sőt! Sokkal nyugodtabb lennék, ha itt maradnál, és tudnám, hogy minden rendben van veled.

– Hát nem tudom... – vonakodott.

– Hidd el, nem mondanám, ha gond lenne. Maradj itt egy kicsit, csak míg elülnek a dolgok, aztán majd keresünk neked egy szép kis lakást, addig pedig legalább én sem vagyok egyedül – hoztam fel a buta, primitív érveket, de az igazság az volt, hogy nem akarom elengedni soha többé. Szeretem, és akár hányszor elengedtem, vagy összeszedett valakit, vagy baja esett. Szem előtt akarom tartani, figyelni rá, tudni, hogy jól van.

– Rendben, de csak egy kis időre. Tényleg nem akarok a terhedre lenni. Van velem így is elég bajod – felelte.

– Az nem számít, Molly, csak hogy jól legyél, engem nem érdekel más. Ha ide szeretnél költözni, az sem lenne baj, csak tudjam, hogy minden rendben veled – mondtam ki őszintén töredékét annak, amit érzek.

– Kedves tőled, hogy számíthatok rád – mondta, majd beleivott a bögréjébe, s aztán folytatta – Köszönöm.

– Hozzám bármikor jöhetsz, remélem tudod. Bár, remélem, többet nem sírva állsz az ajtómba, mert lassan megszakad a szívem, hogy nem tudok neked segíteni – vallottam be.

– Pont eleget teszel. Meghallgatsz – felelte, majd melyről jövő fáradt sóhaj hagyta el ajkait, miközben felállt és elsétált a mosogatóhoz. Még kiitta teája utolsó cseppjeit, majd a bögréjét a mosogatóba tette. – Azt hiszem, ideje lenne pihennem.

– Igen, persze, menjünk. – indultam el én is a mosogató felé a bögrémmel, majd Molly után siettem a hálóba, aki már bevakolta magát szokásos felére. Én is befeküdtem az ágyba, de mikor hozzá akartam bújni, a teste megmerevedett, s talán levegőt is elfelejtett venni. Nem bújt hozzám, nem ölelt át, csak feküdt, s mivel éreztem a levegőben a feszültséget, inkább arrébb húzódtam, melyre ő kifújta, az eddig bent tartott levegőt. Nem tudtam hová tenni ezt a szituációt.

– Van valami baj? – kérdeztem, hátha magyarázatot kapok arra, miért ne alhatnánk úgy, mint eddig.

– Nem, semmi baj, csak most még nem megy ez a dolog nekem – felelte.

– Mármint te és én, vagy csak az, hogy átöleljelek? – kérdeztem értetlenül, hisz nem tudtam, mi lehet a gond azzal, ha átölelem. Eddig is megtettem.

– Azt hiszem az összebújás, de... nem tudom – fejezte be, nagy sóhaj kíséretében.

– Nem értem, mi változott... – mondtam elgondolkodva, hangosan.

– Ez hosszú, és... – akadt el a szava.

– Mi és, Molly? Azt hittem, azért jöttél ide, mert velem szeretnél lenni, de úgy látom, ez nem így van, és rosszul gondoltam – feleltem fájdalmasan.

– Nem, Andy, vagyis de, csak kérlek, adj egy kis időt. – kérlelt.

– Jó, de mi változott? – erősködtem, hátha megkapom a választ.

– Nem akarok róla beszélni – tiltakozott.

– Dean miatt van? Ő mondott valamit? Vagy... – gondolkoztam el – vagy csinált valamit? – fejeztem be a gondolatmenetemet.

– Nem akarok róla beszélni – ismételte meg magát némileg halkabban, mely egy néma beleegyezés volt abba, hogy az a nyomorult nem csak durván bánt vele.

– Rendben, de ha majd úgy érzed, akkor elmondod? – kérdeztem, mert tudnom kell. Tudni akarom, mit csinált vele. Számomra teljességgel elfogadhatatlan, ha egy férfi, vagyis az a valami, ami férfinek mondja magát, kezet emel egy nála sokkal törékenyebb és gyengébb nőre. Így is érik bennem az, hogy elmenjek hozzá, és minden csontját porig zúzzam.