Andy

Minden egyes pillanatban, mikor látom, vele vagyok vagy beszélek vele, egy zsigerből jövő késztetést érzek arra, hogy oda menjek hozzá, és addig öleljem és csókoljam, míg el nem felejti a nevét is, és csak rám koncentráljon, csak velem akarjon lenni. Pár napja itt ült mellettem, beszélni szeretett volna velem, tisztázni a dolgokat, én pedig valahogy tudtam, éreztem azt, hogy el kell mondjam, mit érzek, mert talán ez az utolsó alkalom, arra, hogy szerelmet valljak és feltárjam előtte az érzéseimet. Húztam, halasztottam, és ez lett belőle. Egy olyan férfivel van, aki hangyányit sem tiszteli, ahelyett, hogy velem lenne, és én mindent megadnék számára, amit csak tudok. Úgy éreztem, mielőtt bármit is mondana nekem, ezt végre tudnia kell. Legalábbis azt gondoltam, a tény, hogy szeretem, változtat majd valamit, de úgy tűnik, tévedtem.

Egyszerűen csak itt hagyott egy szó nélkül. Nem mondott semmit, csak hogy át kell gondolnia, nekem pedig fogalmam sincs, mit érez és gondol az elhangzottakkal kapcsolatban. Azóta nem hallottam felőle. Próbáltam nem ezen agyalni a nap minden percében, de egyszerűen csak rá tudtam gondolni, és arra, hogy mi lesz ezután. Borzalmas volt minden perc, mellyel kétségek közt tartott.

Molly

Mióta Andy szerelmet vallott, és én is rájöttem arra, hogy viszont szeretem, egyre nehezebben teltek a napjaim. Dean a múltkori konfliktusunk óta egyre ingerültebb, apró dolgokon felkapja a vizet. Rám erőlteti az akaratát, és ha ellent mondok, látom a szemeiben, hogy küzd maga ellen. Nem értem azt, hogy hogyan és miért változott meg egyik pillanatról a másikra. Mit tettem, vagy mondtam, hogy ennyire ingerülté és erőszakossá vált nagyjából két hét alatt?! Minél több konfrontáció van közöttünk, annál jobban azt érzem, hogy nem akarok már vele lenni. Nem jó vele, lassan félek tőle, mit tesz vagy mond. Bármennyire nincs ínyemre, lassan igazolódik az állítás, miszerint ha egyszer bánt, többször is meg fogja tenni. Ezt viszont én nem várom meg. Döntöttem, elmegyek, és ebben nem állíthat meg.

Miután levették a gipszemet, melyet már nagyon vártam, összepakoltam némi holmit, és bepakoltam az autómba, majd a lakásban vártam, hogy hazaérjen, és végleg búcsút vehessek tőle. Már kilenc óra is elmúlt, mikor meghallottam a folyosó felől jövő lépteit, majd a halk kulcs zörgését a zárban, végül megjelent. Halkan nyitotta és csukta be az ajtót, s mivel csak a nappali sarkában égő éjjeli lámpa világította be a teret, azt gondolhatta, hogy már alszom, de nem így volt. A kanapén ülve, görcsbe rándult gyomorral és félelemmel vártam haza. Rettegtem az elkövetkezendő percektől és a reakciójától.

– Szia! – köszöntem félve, miközben ő a holmiját pakolta le az előszoba szekrényre. Hátra nézett, majd visszafordult, és a zakóját beakasztotta a gardróbszekrénybe, miközben ő is visszaköszönt.

– Szia! Azt hittem, alszol már, akkora itt a sötétség – mondta, majd közelebb lépett hozzám, és puszit nyomott a homlokomra, melytől a hideg is kirázott.

– Nem, téged vártalak. Szeretnék neked mondani valamit – kezdtem bele továbbra is félve, elcsukló hangon, miközben nagyot nyeltem, remélve, hogy ez majd csökkenti a torkomban érzett gombócot.

– Mégis miről? – kérdezte, s megállt mozdulatában, mintha érezné, hogy rossz dolgot szeretnék neki mondani. Közel volt hozzám, bal kezét a kanapé támlájának, jobbat pedig a karfának támasztotta, és így tartotta magát, közel az arcomhoz. Szinte farkasszemet néztünk, ahogy ő mozdulatlan várta, hogy elmondjam neki, mit is szeretnék. Nagy levegőt vettem, leküzdöttem magamban a félelmet, és belekezdtem.

– Elköltözök! – mondtam ki határozottan, és próbáltam tartani a szemkontaktust, hogy ezzel is jelezzem, biztos vagyok benne, tényleg menni akarok. Az arca csak hidegen meredt vissza rám, de szemeiben láttam, ahogy elért a szavam hozzá, és felfogta, mit is mondtam az imént. Pár hosszúra nyúlt másodperces hallgatás után végre megszólalt, de már tudtam, feldühítettem. A szemei mindent elárultak.

– Te most el akarsz hagyni? – egyenesedett fel, miközben feltette kérdését, én pedig összerezzentem a mozdulatra.

– Igen. – feleltem elcsukló hangon, mert egyre jobban éreztem azt, hogy ennek nem lesz jó vége. Idegesen toporgott nekem háttal, és közben mindkét kezével beletúrt világos barna hajába, míg én csendben, félelemmel teli vártam, mit fog mondani, de nem mondott semmit, csak hangos, erőltetett kacagásba tört ki, melyet abszolút nem tudtam hova tenni. Kis idő múlva megfordult, majd rám nézett megvetően, gonosz vigyorral a szája szélén.

– Te tényleg azt hiszed, hogy elhagyhatsz? Hogy csak úgy leléphetsz? Az enyém vagy, hát nem érted? – nézett a szemembe úgy, mintha egy oltári nagy hülyeséget mondtam volna. Egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt a reakciót. Csak ültem ott, és döbbenten néztem rá.

– Dean, szeretsz te engem? – kérdeztem, mikor rájöttem, mondanom is kellene valamit, nem csak döbbenten ücsörögni.

– Igen, és az enyém vagy. Nem mehetsz sehová! – jelentette ki határozottan, fogai közt szűrve, miközben mutatóujját felém szegezte, szavai megerősítésképpen.

– Akkor ez erről szól? A dominanciáról? Arról, hogy te mit akarsz? Uralkodni akarsz felettem? Ilyen voltál eddig is, csak elrejtetted előttem? – kérdeztem, miközben idegességemben én is felálltam, majd közelebb sétáltam hozzá, határozottan megálltam vele szemben, dacolva a félelmemmel, hogy ha közelemben van, bánthat.

– Ilyen voltam mindig is, és voltak problémáim a düh kezeléssel is, ha tudni szeretnéd – felelte hanyagul.

– És ezt nem gondoltad, hogy tudnom kellene? – kérdeztem, de választ nem kaptam, csak hallgatott és nézett rám. Pár másodperces csend után úgy gondoltam, ennyi volt, és elindultam a kijárat felé, de mikor a táskámért nyúltam, mely az előszoba kis szekrényén pihent, Dean elkapta az épp gyógyuló jobb karomat, és visszarántott, melytől újabb éles fájdalom cikázott végig a karomon, miközben számat halk sikoly hagyta el.

– Nem voltam világos? Nem mehetsz sehová – mondta egyre idegesebben, tagolva.

– Engedj el, Dean, el akarok menni – feleltem rémülten, de annál haragosabban, melyre elkezdett a terasz felé húzni. A karomat markolta, miközben jobb kezével a tarkómat szorította, így irányítva a korlát felé. Neki lökött a vas párkánynak, mely olyan erővel nyomódott a mellkasomba, hogy csak néhány másodperc után éreztem azt, hogy tudok levegőt venni. A félelem átjárta a testem, miközben Dean a felsőtestemet a korlátnak passzírozta.

– Innen csak egy út van, Molly, és az nem az ajtó, felfogtad? – mondta kimérten, én pedig heves bólogatásba kezdtem, mikor megértettem, mire céloz, miközben patakokba kezdett el folyni a könnyem. Nem mehettem el, de ha mégis szeretnék, az az út az erkélyen át vezet.

Miután engedett a szorításából, rögtön ellöktem magamat a párkány szélétől, és behúzódtam a terasz ajtó felé, hogy biztonságosabb helyre álljak. Mikor azt hittem, már nem tud jobban megrémiszteni, elkezdett hozzám közeledni, majd átfogta a derekamat, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Minél jobban ellenkeztem, annál erőszakosabban próbált csókolni, s minél jobban kapálóztam és próbáltam eltolni magamtól, ő annál erősebben fogott közre. Kezeimet a hátam mögött fogta le, míg másik kezével ruhám pántját próbálta lehúzni a vállamon, én pedig semmit sem tudtam tenni ez ellen. Sokkal nagyobb és erősebb volt nálam. Eluralkodott rajtam a rettegés, ahogy tudatosult bennem, mi a célja. Hiába kérleltem, könyörögtem sírva, hogy hagyja abba, nem tette. Nehézkesen ugyan, de dulakodásunk közben valahogy bekerültünk a szobába, ahol erős lökéssel az ágyra taszított. Én rögtön megpróbáltam menekülni, de nem voltam elég gyors, és azonnal visszarántott az ágyra, majd teljes testével rám nehezedett. Kezeimet a fejem felett erős satuként fogta, majd a másik kezével ruhám alját felgyűrte, a bugyimat pedig sietve oldalra tűrte, miközben én hiába is próbáltam ellenkezni, nem ment.

– Kérlek, Dean, hagyd abba – könyörögtem tovább, hátha meg tudom törni. Kérlelésem közben hiába kerestem a tekintetében azt az embert, akit szerettem, nem volt ott. Egy teljesen idegen, rideg szempár tekintett vissza rám, s közben megdöbbentett az, hogy mekkora élvezetet ad számára a szenvedésem.

– Kérlek, ne csináld ezt – folytattam a könyörgést, de mindhiába. Mikor megéreztem őt magamban, s ezzel együtt a fájdalmat is, mely belém nyilat, feladtam a harcot, és csak csendben sírva fohászkodtam, hogy legyen már vége. A tehetetlen percek hosszú óráknak tűntek, mialatt nem voltam ura a testemnek. Végül feladtam, már nem érdekelt, mit tesz, ahogy az sem, hogy ez nekem mennyire fáj. Teljesen megsemmisülve feküdtem tovább az ágyon, miután ő, mint aki jól végezte dolgát, bevonult egy szó nélkül a fürdőbe. Hallottam, ahogy megnyitja a csapot, majd azt is, hogy elhúzza a zuhanyfüggönyt.

– El kell mennem – ocsúdtam fel, se nehezen, fájdalommal és szégyennel borítva, erőt vettem magamon, és sietve indultam el a kijárat felé. Tudtam, ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy még ma eltűnjek innen. Úgy éreztem, megfulladok, ha még egy pillanatig is tovább maradok ebben a lakásban. Sietve felkaptam valamit magamra, majd az első edzőcipőt, amit a cipős szekrényben találtam, gyorsan belebújtam, majd a táskámat felkapva szabályosan rohantam le a lépcsőn, esélyt se adva a liftnek. Addig szaladtam, míg a földszinti parkolóházba nem értem, és az autóm mellé nem kerültem, azonban hiába fúrtam a táskámat, slusszkulcsomat nem találtam meg. Tehetetlenül álltam az autóm mellett, majd esélyt sem adva Deannek, elkezdtem futni ki az utcára, ami már csendes volt, néhol egy-egy autó elhaladt mellettem, de nem foglalkoztam vele, csak szaladtam, menekültem, minél messzebb. Mikor már elég távolinak éreztem a helyet, ahol eddig éltem, lassítottam a tempómon, sétáltam céltalanul, csak mentem, miközben az agyam teljesen üressé vált, a sokk, a fájdalom uralta a tudatom, és már gondolkozni sem tudtam, csak menetem, talán hosszú órákon át, mígnem arra lettem figyelmes, hogy ismerős környékre tévedtem. A testem elnehezült, mindenem fájt, a könnyeim lassan, de apadni látszottak. A lelkemben háború dúlt, melyet nem tudtam kezelni, nem tudtam legyűrni. Úgy éreztem, nem vagyok elég erős, hogy azt, ami pár órája velem történt, fel tudjam dolgozni. Nem értettem, miért én, és hogyan tudott ily módon becsapni, magába bolondítani. Hogyan lehettem ennyire vak és felelőtlen. Csak azt hajtottam, az egyetlen vágyam az volt, hogy szeressen valaki. Annyira, hogy közben minden mást figyelmen kívül hagytam, és nem vettem észre azt, amit mások kristálytisztán láttak. Dean nem az az ember, akinek mutatta magát, és ezt már én is tudtam. Ára volt annak, hogy erre rájöttem, hatalmas ára, s nem tudom mindezt hogyan tudnám feldolgozni.