Molly

A kanapén elnyúlva elszunnyadtam egy kis időre, de kezem lüktetése nem hagyott pihenni. Mire felkeltem, már nem igazán ment a fogás és hajlítás, jobbára csak tartottam magam mellett sérült kezemet, ezért úgy döntöttem, inkább összeszedem magam és elmegyek az ügyeletre.

Épp azon tanakodtam, mit mondjak majd, ha megkérdezik, mi történt, mikor megláttam Tinát és Andyt, ahogy a kis Miával a karjában, gondterhelt arccal sétálnak ki a kórház kapuján.

Ahogy megláttam őket, rögtön elfogott a bűntudat, hisz kisurrantam tőle néhány órával ezelőtt. Nem tudtam, hogyan viselkedjek, megálljak, vagy ne? Csak köszönjek oda, és menjek tovább a dolgomra?

A helyzetet végül ők döntötték el azzal, hogy megálltak előttem, ahogy közeledtem hozzájuk.

– Sziasztok – köszöntem zavartan, miközben Tinára, majd Andyra pillantottam, aztán pedig a mélyen szuszogó kislányra a karjaiban.

– Szia, Molly – köszöntek vissza fáradtan és letörten szinkronban.

– Mi történt? – kérdeztem, miközben rápillantottam Mia sebes, vörös kis kezére, mely tiszta fertőtlenítőszeres volt.

– Én megyek, addig kinyitom a kocsit – vágott közbe Tina, majd kivette Andy kezéből a slusszkulcsot és elsétált, így csak hárman maradtunk.

– Mia leforrázta a kezét a kávémmal – felelte bűnbánó arccal, miközben nagyot sóhajtott.

– De nincs nagy baj, ugye? – néztem a szemébe.

– Lehetett volna nagyobb is, de azt mondta az orvos, hogy nyom nélkül eltűnnek majd a sebek, ha rendesen kezeljük őket – válaszolta. – És te?

– Megyek, megnézetem a kezem, mert nem igazán tudom mozgatni – feleltem, majd jobb kezemmel megemeltem a balt.

– Értem, remélem, nincs nagy baj vele. Ha nem baj, én most megyek – mondta, majd el is indult, de utána szóltam.

– Andy! Beszélhetünk valamikor az estéről? – tettem fel kérdésemet félve.

– Igen – felelte szűkszavúan, és már ment is tovább, és én is mentem a dolgomra.

Mikor beléptem a fertőtlenítőtől bűzölgő épületbe, elfogott a hányinger. Sosem bírtam a kórházakat, ha lehetett, még a környékére sem tettem be a lábam, de most kénytelen voltam eljönni, mert ahhoz, hogy dolgozzak, szükségem van a másik kezemre is.

A recepcióhoz érve kitöltöttem a kért adatokat és helyet foglaltam. Nem kellett sokat várnom, szólítottak is, mert rajtam kívül nem volt senki a váróteremben. Ahogy beléptem a vizsgálóba, ha lehet, még rosszabbul lettem, nem elég a szag és a környezet, még azon is izgultam, hogy bevegyék a mesémet a sérülésemről.

– Üdvözlöm, Dr. Green vagyok. Mi a panasza, kedves Miss... – nézett a papírjaimra – Anderson? – kérdezte kedvesen, a nagyjából harmincas évei elején járó, magas, szőke, jóképű férfi.

– Egy kicsit megsérült a kezem, és elég nehezen tudom mozgatni – feleltem izgatottan, félve.

– Rendben, üljön csak le ide – felelte, majd egy székre mutatott a vizsgálóasztal mellett, velem szemben pedig ő foglalt helyet. Én, ahogy kérte, szépen leültem, és feltettem a sérült kezemet az ágyra, hogy meg tudja vizsgálni, majd hallgattam.

– Elég csúnya ez a zúzódás. Hogyan szerezte? – tette fel a nagy kérdést, miközben a kezemet nézegette, majd rám pillantott.

– Tegnap sötétedés után sétáltam haza a munkahelyemről, amikor egy alak elkapta a karomat és a táskámat akarta. Itt szorított meg – mutattam a zúzódásra, miközben idegesen nyeltem egyet, azon izgulva, hogy elhiggye nekem a hazugságom.

– Tett feljelentést? – kérdezte teljesen természetesen.

– Nem, mert jött az utcán egy férfi, és amikor az alak meglátta, elengedte a karomat, és a táskámat sem vitte el, így úgy gondoltam, nem fontos – hazudtam továbbra is.

– Szerencse, hogy ennyivel megúszta, de szerintem ki kellett volna hívnia a rendőrséget. Biztosan elkapták volna. Ha önt egyszer bántotta, biztos vagyok benne, hogy többször is elő fog fordulni – fejezte be a beszédet és visszafordult a kezemhez. Forgatta, feszegette, mozgatta fel s le, nekem pedig minden egyes mozdulat szörnyen fájt, de talán még jobban az utolsó mondata: "Ha önt egyszer bántotta, biztos vagyok benne, hogy többször elő fog fordulni."

Talán igaz lehet, mi van, ha Dean nem csak egyszer emelt rám kezet, hanem később is megteszi majd? Mi van, ha másokat is bántott, csak nem tudok róla? – tanakodtam.

– Rendben, készítünk egy röntgent, és akkor többet tudunk majd – felelte, fellátott és átkísért a szomszéd szobába. Rám tett egy nehéz fekete köpenyt, mely megvéd a káros sugaraktól, majd megkért, hogy álljak az asztallal párhuzamosan, a kezemet pedig tegyem fel rá. A műveletet kétszer hajtotta végre, egyszer a tenyerem az ágy felé nézett, másszor pedig a kézfejem pihent a fehér lepellel letakart ágyon. Miután végeztünk, megkért, üljek le a váróba, míg elkészülnek a felvételek.

Némiképp megnyugodtam, hogy talán a történetem megállta a helyét, s így én is megnézettem a kezem, Deant pedig nem kevertem bajba. Ahogy nézelődtem, a váróterem nyitott ajtaján át kiszúrtam egy apró ajándékboltot, mely a recepció mellett a sarokba volt eldugva, de nem tudtam jobban körülnézni, mert újra szólítottak.

– Nos, Miss Anderson, a felvételek alapján van egy hajszálrepedés az orsócsont felső részén. Sajnos be kell, hogy gipszeljük a karját – közölte, majd vette is elő a kellékeket, hogy az elmondottakat véghez is tudja vinni.

– Ez szuper... – feleltem szarkazmustól csengő hangon, majd leültem a székre, ahol az előbb is helyet foglaltam. Az ágyat addigra aktuális orvosom leterítette egy vékony fóliával és egy gézterítővel, hogy védje a felületet.

Először egy kemény műanyag lapot helyezett a tenyerem alá, mely felvezetett egészen a felkarom alsó részéig, és beborítva a könyökömet is. Miután ez megtörtént, elkezdte körbetekerni a kezem egy géztekercsel, majd bevizezett egy gipsztekercset, melyet újfent a kezem köré csavart. Én csak csendben figyeltem a műveletet, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudok majd dolgozni ezzel a vacakkal a kezemen, de a választ megkaptam orvosomtól. Sehogy. Mivel csak repedés, ezért két hét múlva veszik majd le, addig pedig pihentetnem kell, így kérte, hogy keressem fel a háziorvosomat holnap a papírokkal, melyeket letett mellém az asztalra. Még felkötötte a kezemet, és választhattam is, ilyen színű legyen a rögzítő. Megköszöntem a segítséget, és akkorra már nyugodtabban indultam el a szép halvány lilába bújtatott kezemmel a kijárat felé, ám ahogy az ajándékbolt mellett haladtam el, megláttam egy aranyos kis macit, melynek be volt kötözve a feje és a keze is, és rögtön a kis Miára jutott az eszembe. Odamentem, és nagy nehezen, de kifizettem a macit. Még megkértem az eladó hölgyet, hogy vegye le a kötést a maci fejéről, mert arra nekem nincs szükségem, és könnyebb, ha ő gyorsan lekapja, míg én fél kézzel szórakozok vele. Így az autóm felé már Mia macijával és a bebugyolált kezemmel indultam el, addigra már teljesen megnyugodva. Autómhoz érve döbbentem csak rá, hogy nem fogok tudni vezetni úgy, hogy a gipsz a könyököm felett ér véget, így inkább hívtam egy taxit, az autómat pedig a kórház előtt hagytam. Mikor leparkolt a rendelt taxim, bepattantam és lediktáltam Andy címét, majd indultam is a kis beteghez, és nem mellesleg Andyhez, hogy tisztázzuk a dolgokat.

Andy

Talán nincs rosszabb, mikor a gyereked nincs jól. Ha beteg, megsérült, vagy fáj valamije. Olyankor tehetetlenül kell nézned, ahogy szenved, és te sehogy sem tudsz segíteni rajta. Idővel jobb lesz, de addig csak ülsz és simogatod a fejét, nyugtatod, hogy nincs semmi baj, miközben tudod, hogy de, igenis van baj.

Csak egy apró mozdulat, egy kicsit több figyelem, és a baleset elkerülhető lett volna. Ha messzebb rakom a bögrét, vagy gyorsabban kapok utána, mikor már láttam, hogy felé nyúl, talán elkerülhető lett volna ez az egész, és akkor még mindig ugyanannak a jó apának érezném magam, mint ezelőtt. Hiába mondja nekem mindenki, hogy előfordul, ez nem így van, velem nem. Én nem lehetek olyan, mint mások, én jobb apa akarok lenni mindenkinél, és azt szeretném, hogy a gyerekemnek tökéletes élete legyen, de úgy tűnik, ezen a fronton is kezdek elbukni.

Mia már felébredt, Tina pedig, igaz nehéz szívvel, de elment az iskolába. Le akarta mondani, de nem engedtem. Szüksége van arra, hogy bejárjon, és szakmát szerezzen. Többet ő sem tud tenni nálam.

Mia kifejezetten nyűgös volt, nem akart enni, bármit kérdeztem, csak nemmel felelt, csak üldögélt a mese előtt és nyűglődött, miközben a bal kezét a jobbal alá támasztva vigyázott a sebeire. Mikor kérdeztem, azt mondta, nem fáj neki nagyon, de ez valószínűleg csak a helyi érzéstelenítés hatása, és estére biztos vagyok benne, hogy nagyon fog neki fájni.

Épp a konyhában bénáztam, hogy Miának felvágjak egy kis almát, hátha megeszi, mikor halk kopogásra lettem figyelmes, de mire kiértem a bejárathoz, addigra kislányom próbálta elérni a kilincset, hogy beengedje a vendéget. Sérült kezét próbálta eltartani az ajtótól, miközben pipiskedve és totyogva próbálta elérni a fém gombot. A helyzet megmosolyogtatott.

– Majd én kinyitom, szívem, jó? Gyere, állj arrébb egy kicsit – mondtam, majd jobb kezemmel a vállát megérintve húztam kicsit hátrébb, hogy ajtót tudjak nyitni.

– Sziasztok – köszönt mosolyogva Molly. Keze könyék fölöttig gipszben, stílusosan lila felkötéssel, melyből egy maci kukucskált ki.

– Úgy hallottam, valakinek megsérült ma a keze – mondta, és Miára nézett, aki kicsit szégyenlősen álldogált mellettem.

– Én úgy látom, valakinek meg tegnap... – csúszott ki a számon, melyre Molly csak megforgatta a szemét, majd újra Miára koncentrált.

– Nekem bibis a kezem – mondta kislányom édesen, és kinyújtotta Molly felé fájó kezecskéjét.

– Ó, hadd nézzem csak – guggolt le Miához.

– Ezt nem lehetne inkább bent? – mondtam, miközben figyelemmel kísértem a jelenetet. – Gyerünk befelé – adtam ki a parancsot inkább Miának, mint Mollynak, melyre Mia jobb kedvvel, már huncutul kotort be a nappaliba, Molly pedig mosolyogva állt fel az eddigi guggoló helyzetéből, és ő is belépett az ajtón, majd Mia után indult és leült a kanapéra, ahol már kislányom újra trónolt.

– Szóval Mia, mi történt veled? – kérdezte kedvesen Molly, melyet csak fél füllel hallottam, mert én a konyhába kávét töltöttem épp két csészébe, és beízesítettem, a meghámozott almát pedig egy műanyag tányérra helyeztem, és mindezzel sétáltam vissza a nappaliba, ahol Molly épp azt a macit adta oda Miának, ami az élőbb a kezénél volt.

– Nézd, apaaa, maci, neki is van bibije – mutatta boldogan, és én újra le voltam nyűgözve attól a kedvességtől és szeretettől, melyet Molly sugárzott a kislányom felé. Ez nem segített, mert elhatároztam, hogy haragudni fogok rá, amiért csak úgy itt hagyott az este. Ezzel csak annyit ért el, hogy a felé irányuló inkább dacos harag, mintsem igazi, helyét felváltotta a szerelem érzése, melyet nagyjából öt óráig tudtam elnyomni magamba.

– Látom, szívem, mit kell mondani? – kérdeztem, mert szinte biztos voltam benne, hogy nem köszönte még meg.

– Köszíííí – mondta elhúzva. Emlékszem, mikor ezt tanulta, egész álló nap csak ezt ismételgette, és aznap megbántam, hogy ezt a szót valaha kiejtettem a számon. Néha olyan, mint egy papagáj, de azért is imádom. – Te mit csináltál? – kérdezte Mia, miközben óvatosan megérintette a gipszét.

– Hát... egy bácsi nagyon megszorította, és ezért be kellett gipszelni – mondta Molly kissé szégyenkezve.

– Rossz bácsi volt? – kérdezett vissza érdeklődve Mia. Melyen magamba felkacagtam és továbbra is magamba, de megadtam a választ: igen, egy rohadék.

– Nem, nem rossz, csak véletlen volt – felelte Molly.

– Szerintem rossz bácsi volt, ha be kellett kötni. Nem szeretem őt – közölte, és visszafordult az új macijához, és elkezdett vele játszani. Molly csak döbbenten nézett a kislányomra, majd rám, én pedig mosolyogva, magamba pedig szabályosan röhögve könyveltem el: ez az én lányom!