Andy szinte rögtön elaludt, amint hozzám bújt. Vártam egy kicsit, majd halkan összeszedtem a holmimat, felöltöztem és kisurrantam a házából. Nem tudom, mit gondoltam, mikor nem álltam le az első csóknál. Így is pillanatok alatt fenekestül felfordult az életem, és ha ez nem elég, egy hatalmas lapáttal tettem még a helyzet tetejére egy adag szart azzal, hogy ágyba bújtam vele. Hatalmas hiba volt, történt, ami történt Dean-nel, de ez nem jogosít fel arra, hogy egy másik pasi ágyába meneküljek. Hajnali négy órakor értem haza, és miután megbizonyosodtam róla, hogy Dean alszik, teleengedték a kádat forró vízzel, és nyakig merültem benne, miközben próbáltam magamról lemosni a szégyent és a kétségeket.

Természetesen nem segített, így mikor már a víz kellemes melegsége kezdett rohamosan a hideg felé közeledni, fáradtan kászálódtam ki a kádból, és töröltem magam szárazra. Fáradt voltam, inkább szellemileg, mint testileg, és úgy éreztem, hiába is pihennék le, nem tudnék elaludni, így lefőztem egy adag kávét, és a kanapéra kucorodtam vele a laptopom társaságában. Csak bolyongtam az egyik legnépszerűbb közösségi portálon, nézegettem a régi ismerőseim adatlapját, de mikor nagyjából harmadjára vizslattam át Andy képeit, úgy döntöttem, inkább dolgozok kicsit. Igaz, csak hétfőn kellene átnéznem a programot, melyet a főnököm nyomott a kezembe szombat délután, mikor épp hazaindultam, de mivel túl sok szabadidőm lett, tekintve az álmatlanságot, és általában ezzel el tudom terelni a figyelmem, így belekezdtem. Úgy belemerültem, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy Dean álmosan csoszog ki a szobából. Az ajtó nyikorgására összerezzentem, s rájöttem, nem vagyok kész még a vele való találkozásra. Nem tudtam, mit mondjak, vagy inkább mit ne, hogyan viselkedjek, vagy mit érzek egyáltalán ezzel kapcsolatban.

– Szia! – köszönt rekedtes hangon, mikor megállt előttem. Köztünk csak a dohányzóasztal adott némi teret. Én csak ráemeltem a tekintettem, majd vissza a számítógépre, elmentettem az addigi munkámat, lecsuktam a gépet és felálltam, majd elindultam a konyhába, miközben válaszoltam az üdvözlésére.

– Szia. – mondtam, és rá se nézve öntöttem magamnak egy újabb bögre kávét, és mivel már jócskán kihűlt, betettem azt egy körre a mikróba. Dean követett a konyhába, s ahogy éreztem a közelségét, úgy akartam tőle távolodni. Úgy éreztem, megfújta a jelenléte, és egy kicsit féltem is tőle.

– Beszélhetnénk? – kérdezte bűnbánó hangon. Melyre nehezen, de rávettem magam, hogy felé forduljak és ránézzek, majd aprót bólintottam, és inkább a kávémra koncentráltam, mint az ő arcára.

– Kérlek, ne haragudj rám. Nem akartalak bántani, tényleg nem, én csak... Én akkora hülye vagyok. Mikor láttam, hogy hogyan néz rád az a srác, és aztán a neveden szólított, teljesen begőzöltem. Túlreagáltam, és már tudom, hogy igazat mondtál, és nem is ismered. Tudom, hogy sose hazudnál nekem, és felesleges is lenne. Kérlek, bocsáss meg nekem. – mondta, görnyedt háttal, szégyenkezve, remegő hanggal, szemeiből pedig sütött a megbánás. – Szeretlek, ugye tudod? Bármit megtennék érted, és szándékosan sosem bántanálak. – lépett előre, melyre én ösztönösen egyet hátra, majd szomorú, csalódott szemekkel nézett rám.

Tudom, haragudnom kellene, utálni és kiabálni, de nagyobb a saját bűntudatom, mint az ellene irányuló haragom. Azzal pedig, hogy ilyen őszintén kért bocsánatot, csak feljebb korbácsolta az amúgy is nagy bűntudatomat.

– Jól van – feleltem, majd visszafordultam a kávémhoz.

– Csak ennyi? – kérdezett vissza.

– Igen. Ennyi. – feleltem rá.

– Akkor nem haragszol? – kérdezte kicsit nyugodtabb hangon érdeklődve.

– Nem, nem haragszom, – feleltem, de érzelmeim továbbra is hidegek, távolságtartóak voltak.

– Látom, kell egy kis idő – mondta beletörődve. – Most megyek, készülődök, mert az egyik ügyfelemmel kell találkoznom.

– Vasárnap kora reggel? – kérdeztem vissza meglepődve.

– Sajnos. Csak ma van a városban. Adhatok egy puszit? – állt meg mellettem, s úgy nézett rám, mint egy kisgyerek, aki épp cukorkáért könyörög. Erre én csak oldalra billentettem a fejem, hogy jelezzem, adhat, de csak az arcomra, majd mikor lágyat cuppantott, elment készülődni, majd kis idő múlva már el is köszönt.

Ahogy kilépett a lakás ajtaján, kiengedtem az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt, s arcomat dörgölve dőltem a pultra, miközben azon gondolkoztam, hogy a francba kerültem már megint ekkora slamasztikába. Dean nem tudhatja meg, mit tettem az este. Határoztam el magamban. Ez egy titok marad, és nem történhet meg újra. Győzködtem magam, miközben sajgó karomat nézegettem, melyet alig tudtam mozgatni, annyira fájt. Talán el kellene mennem egy orvoshoz vele. Gondolkoztam el, s nagyot sóhajtva visszadőltem a kanapéra.

***Andy***

A nyári nap sugarai melengették az arcom, orromat pedig Molly hajának eperillata cirógatta. Lassan nyitogattam a szemem, de mikor kezemmel kerestem a kis testét, csak a hűlt helyét találtam magam mellett. Hirtelen kiment a szememből az álmosság, s rögtön körbenéztem a szobában, de ott sem találtam őt. Sietve ugrottam ki az ágyból, hogy keresésére induljak, de hiába is tettem, mert minden helyiség üresen kongott, s ő nem volt sehol. Ahogy tudatosult bennem az, hogy köszönés nélkül lépett le, ki tudja mikor, fájdalmasan szorult össze a mellkasom, s újra visszatért a nyomás, mely pár hónapja úgy mardosott, s ami tegnap este akkor illant el, mikor újra csókoltam őt.

A csengő zaja zavarta meg az elmélkedésemet. Tekintetem rögtön a nappali falán lógó órára tévedt, és ahogy megláttam, hogy reggel nyolc órát mutat, tudtam, hogy megérkezett Tina és Mia.

Gyorsan felkaptam egy pólót, igaz, egy tusolás nem ártott volna, de erre már nem volt időm, ezért nagy léptekkel, sietve nyitogattam ki a bejárati ajtót, ahol kislányom már a keretnek támaszkodva ugyan, de saját lábán álldogált, és várta, hogy beengedjem, mellette pedig Tina várt, mosolyogva. Mióta tisztáztuk a helyzetet, ami köztünk van, azóta a kapcsolatunk átlépett a baráti zónába, és végre normális felnőtt emberek módjára tudunk beszélni, aminek nagyon örülök. Mia érdekeit kell néznünk, és ez csak úgy megy, ha nyugodtan meg tudjuk beszélni a dolgokat.

Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, kislányom nagy örömmel szaladt neki a lábamnak és ölelte át. Jót nevettem a helyzeten, majd felkaptam, és hagytam, hogy újfent megöleljen, ezúttal úgy, ahogy kell. Kis kezeit a nyakam köré fonta, fejét a vállamra hajtotta, én pedig egy puszit nyomtam eközben a feje búbjára.

– Szia, Királylány. Hát ennyire hiányoztam? – kérdeztem még mindig mosolyogva. El sem tudom mondani, mennyi örömet okoz számomra ez a kis csöppség. A legrosszabb napjaimon is meg tud nevettetni, és ha velem van, nem érdekel más, nem izgat senki és semmi, csak ő. Ő az egyetlen nő az életemben, aki sosem fog elhagyni, és én mindent megteszek, hogy megadjak neki bármit, amire csak szüksége van.

– Gyertek be – mondtam, még mindig a karomban tartva a gyönyörűséget, és kijjebb nyitottam az ajtót, hogy Tina is be tudjon jönni rajta. Az ő szívét is megmelengette a látvány, ahogy kislányom fogadott, és még mindig mosolyogva sétált be az ajtón.

– Egész reggel azt kántálta, hogy: Apához, apához! Muszáj volt elindulnunk hamarabb, mert már nem bírtam tovább. – mesélte mosolyogva Tina, miközben letette a táskát, melyben Mia napi cuccai voltak.

– Kiakasztottad anyát? Már megint? – kérdeztem kislányomra nézve, jót mulatva a dolgon, melyre csak bűnbánó szemekkel intett igent a fejével. – Jól tetted! Pacsit? – emeltem meg kezemet, kérve egy ötöst, ő pedig huncutul csapott bele a tenyerembe apró kis kezével, talán egy kicsit nagy lendülettel is.

– Úgy van, biztass csak, de ne lepődj meg, ha én is ördög módjára sugdosok majd a fülébe, hogy hozzon valami jó cikis helyzetbe téged legközelebb! – közölte Tina, miközben odasétált a konyhapulthoz, és szó nélkül készített be egy adag kávét, majd megnyomta a billenő kapcsolót, melyre a kávéfőző halk sercegésbe kezdett, majd kis idő múlva elkezdett lassan átfolyni a forró fekete nedű. Két bögrét készített elő, majd mikor elkészült a kávé, gépiesen öntötte ki a poharakba, dobott beléjük pár kockacukrot, és tetejére pedig tejszínhabot nyomott. Mivel Mia még mindig rajtam csüngött és szorított magához, ezért Tina a kávét az asztalra tette elém, a sajátjával pedig helyet foglalt velem szemben.

– Köszi – mosolyogtam rá.

– Szívesen. És mesélj, hogy megy a munka? – kérdezte továbbra is kedvesen.

– Szörnyen fárasztó. Akkor is kedvesen mosolyogni, mikor tök paraszt az, akit ki kell szolgálnom... – sóhajtottam, és lemondóan ingattam a fejem – de mindegy, ez ezzel jár – zártam rövidre a témát. – És veled mi újság?

– Beiratkoztam egy műkörmös suliba – újságolta.

– Na, ez nagyon jó dolog. És hogy tetszik? – kérdeztem érdeklődve.

– Eddig tök jó, de akartam is erről beszélni veled. Hétvégén vannak az óráim, egész nap, van, hogy este is. Tudom, hogy sokat dolgozol, de nem tudnánk megoldani, hogy szombaton és vasárnap nálad legyen Mia? Sokkal jobban örülnék, ha veled lenne, mint hogy anyámékkal. Nincsenek rá jó hatással. Ezért is kezdtem el tanulni, hogy aztán el tudjak költözni onnan, és a saját lábamra álljak. Nem akarom tovább azt a diktatúrát, ami ott megy. Apámmal folyton összeveszünk valamin, olyankor meg előjön a szokásos: Amíg a házamban laksz... dumájával, én meg a falat kaparom tőle. – sóhajtott fáradtan.

– De persze, örülnék is neki. Majd szólok bent, hogy a hétvégéket már nem tudom vállalni. Nem gond, jó leszünk. Ugye, kis hölgy? – csikiztem meg egy picit az oldalát az eddig csendben üldögélő Miának, melyre hangos sikításba és kacagásba tört elő. Nem akartam nagyon felpiszkálni, így nem csikiztem tovább, inkább a bögrémmel kezdtem foglalkozni. Egy adag tejszínhabot kanalaztam le a kávém tetejéről, majd megettem azt. Erre természetesen kislányom is felkapta a fejét, és rögtön kért belőle, így egy kisebb adagot kanalaztam újra, és azt pedig az ő szájába adtam. Halk cuppogással jelezte, hogy ízlik neki, de azt már nem várta meg, hogy én adjam a falatot, hanem a kanalat kikapva a kezemből, maga felé rántotta a bögrét, melyben még mindig tűzforró volt a kávé. A lendület hatására a bögre tartalma kilöttyent egyenesen a kis kezére.

Hangos, szívből jövő sírása azonnal felbolygatta a ház nyugalmát. Én rögtön felpattantam vele, és a hideg vizes csap alá dugtam sérült bal kezét, miközben próbáltam nyugtatgatni őt is és Tinát is, hogy nem lesz semmi baj. Tina nem haragudott, csak ő is nagyon megijedt. Pár perc hideg víz után kiemeltük a csap alól a kezét, melyen a vörösségen kívül már hólyagok is megjelentek, ezért úgy döntöttünk, azonnal bemegyünk az ügyeletre. Kislányom végig üvöltötte az utat, az ügyeleti folyosót és a rendelőben töltött időt is, hiába próbáltuk megnyugtatni, mondhattunk bármit, ő csak sírt, zokogott, nekem pedig a szívem is majd megszakadt érte. Végül az orvos úgy döntött, bead neki egy enyhe nyugtató injekciót, melytől pár perc után megnyugodott és el is aludt, így az orvos nyugodtan el tudta látni a kézfejét.

Csúnya sérülés lett, és a kezelés még rosszabb volt. A hólyagokat felnyitották, majd lekezelték. A háziorvoshoz minden nap el kell majd mennünk, ahol újra kezelik, és amikor már lehet, be is kötözik majd. Az orvos azt mondta, hogy pár nap múlva, mikor nem fog már gennyezni, kötés kell majd rá, de addig nem szabad semmihez sem hozzáérjen. Ráadásul napi háromszor egy fertőtlenítős oldatba kell áztatni a kezét. Nagyon rendesek voltak odabent, hiába mondtam, hogy az én hibám volt, csak vállon veregettek és közölték, hogy ez mindenkivel előfordul, csak egy baleset volt, én mégis szörnyen érzem magam, hogy nem figyeltem eléggé, és emiatt sérült meg.

Miután végeztünk, a már nyugodtan szuszogó Miával a karomba léptünk ki a kórházból. Ideges voltam az egész helyzet miatt, mert az én hibám volt. Tina is azt mondta: előfordul, én mégis szörnyű apának érzem magam, és ha ez nem lenne elég, a kórház kapujában szembe jött velünk a pár órája hiányolt gyönyörű szőkeség.