– Én egy Heinekent kérnék – szólalt meg Dean. Nyilván döbbenetemből semmit sem vett észre.– Rendben, és neked, Molly, mit hozhatok? – fordult felém Andy kedves mosollyal a szája szélén.– Én – akadt el a szavam – én egy Mai Thait kérek – feleltem zavartan.– Rögtön hozom – felelte, és már sarkon is fordult, és elmasírozott a pult irányába.Teljesen ledöbbentem attól, hogy megláttam itt Andyt egyen cuccban. Én azt hittem, hogy még mindig a Haven's Hotelben tölti az idejét, erre belépek ide, és gyönyörű mosollyal italt szolgál fel nekem. Teljesen szürreális számomra a helyzet.– Ismeritek egymást? – kérdezte Dean furcsán méregetve.– Nem, dehogy, miért? – vágtam rá rögtön.– Mert a neveden szólított – felelte gúnyosan, s közben még mindig furcsán méregetett.– Nem, azt hiszem, Nancy ismeri; mintha rémlene, hogy egyszer bemutatott neki, gondolom, onnan tudja a nevem – hazudtam, mint a vízfolyás. Hazudni nem tudok, ezért nem is szoktam, már kiskoromban megtanultam, hogy nem megy, és nem is szép dolog, de most kénytelen voltam, és úgy tűnt, elhitte, mert nem firtatta tovább a témát, csak közelebb húzódott hozzám a barna bőrrel bevont padon, és átölelte a vállamat. Az italunkat már nem Andy hozta ki, hanem egy fiatalabb srác, amin egy kicsit megkönnyebbültem. A helyzet számomra elég kellemetlen volt. Nem tudom az okát, miért jöttem zavarba a tudattól, hogy Dean és Andy egy légtérben tartózkodtak, de ideges lettem a gondolattól is, az pedig, hogy Andyt itt láttam, teljesen ledöbbentett.– Akkor igyunk rád – emelte a poharát a magasba, és várta, hogy én is ezt tegyem, majd összekoccintottuk, és mindketten nagyot kortyoltunk. Ünneplésünk mégsem volt felhőtlen; Dean furcsán viselkedett. Mintha kissé ideges lett volna, amit nem tudtam hová tenni.– Van valami baj? – kérdeztem, mikor már sokadjára maradtunk csendben mindketten.– Majd otthon megbeszéljük – felelte szűk szavúan, s ettől a mondattól a hideg is kirázott.– Rendben... – feleltem, majd azon agyaltam, mi lehet a gond, mit ronthattam el. – Menjünk? – kérdeztem, mert már semmi kedvem nem volt itt üldögélni. Dean hangulata teljesen rányomta a pecsétjét az estére.– Igen – felelte továbbra is szűkszavúan. Arcáról semmi érzelmet nem tudtam leolvasni. Fa pofával nézett rám, amitől ideges lettem, mert nem láttam még ilyennek azelőtt.– Még kimegyek a mosdóba – álltam fel, és elindultam a bár hátsó részébe, ahol a nehéz vörös függöny mögött rejtőzött hosszú folyosó végén három ajtó mutatta a két illemhely és a raktár bejáratát. Utóbbi résnyire nyitva volt; halvány fény szűrődött ki, s bentről zörgést hallottam, de nem foglalkoztam vele, csak beléptem a női mosdó ajtaján.Miután elvégeztem a dolgom, kezet mostam, és megigazítottam a hajam, mert kócos copfomból több tincs hullott már ki, mint ahogyan azt szeretem. Dolgom végeztével kiléptem a gyér fénnyel ellátott szűk folyosóra, ahol Andy épp egy rekesz sörrel a kezében próbálta bebohóckodni a kulcsait a raktár ajtó zárjába. Háttal állt nekem, nem vette észre, hogy ott vagyok. Hezitáltam pár másodpercig, hogy felajánljam-e a segítségemet, vagy menjek szépen tovább.– Várj, segítek! – léptem mellé. Hangomra felkapta a fejét, majd egy mosoly kíséretében adta a kezembe a kulcsokat. Gyorsan bezártam az ajtót, majd visszaadtam az említett tárgyat.– Köszi – felelte, majd a fekete kötényének a zsebébe rejtette azokat.– Szívesen – mosolyogtam én is, majd hezitálva, de elindultam.– Molly! – hallottam meg a nevemet, melyre megtorpantam és visszafordultam Andyhez.– Én csak meg akartam még kérdezni, hogy hogy vagy!– Jól, köszönöm, és te? – kérdeztem vissza a szokásos, felületes kérdést.– Én is... – felelte, majd, mivel ő is érezte a helyzet kellemetlenségét, nem fürkészte tovább az arcomat, hanem elpillantott mellettem, majd kérdésem hallatán vissza rám.– Mia hogy van? – tettem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott.– Jól, már szalad; látnod kellene – felelte, s ahogy a kislány került szóba, rögtön felderült az arca.– És jól bánik veled a barátod? – kérdezte, hirtelen témát váltva.– Dean? Igen, persze – vágtam rá rögtön a hirtelen jött kérdésre.– Ennek örülök – felelte – ne haragudj, de nekem most... mennem kell – emelte meg a rekeszt, amelyet eddig a kezében tartott, s jobb lábával támasztotta alá.– Igen, persze – feleltem, majd arrébb álltam, hogy el tudjon mellettem menni. Figyeltem, ahogy távolodik tőlem, s azon merengtem, mi volt ez a beszélgetés. Nem tudom, mikor vált közöttünk ennyire kínossá és felületessé a helyzet. Igaz, több hónapja volt, hogy utoljára beszéltünk, de akkor még nem volt ilyen a helyzet. Nagyot sóhajtva elindultam én is vissza Deanhez, hogy hazaindulhassunk.A hazafelé vezető út síri csendben telt. Az utolsó rövidke párbeszédünk arról szólt, hogy kifizette már a számlát, és mehetünk. Azóta hallgat, én pedig értetlenül állok a viselkedése előtt. Mikor végre hazaestünk, már fél tíz is elmúlt.– Szóval, mi a baj? – álltam meg a konyhasziget sarkánál, és felé fordultam, így vártam a választ.– Tudod, Molly, én ügyvéd vagyok. Ennek a szakmának vannak jó és rossz oldalai is – kezdte, én pedig csodálkozva néztem őt, miközben kulcsait az előszoba fal üveg táljába tette – nagyon jól tudom, ki mikor hazudik nekem, és azt nagyon, de nagyon nem szeretem – fejezte be a mondatát, majd rezzenéstelen arccal állt előttem.Ez előtt sosem volt ilyen; nem értettem a viselkedését, és egyáltalán azt sem, mitől is beszél most konkrétan.– Dean, én nem értem, miről van szó. – mondtam, miközben álltam a fagyos tekintetét.– Akkor megkérdezem még egyszer – lépett hozzám még közelebb.– Honnan ismer téged az a pincér gyerek? – tette fel a kérdést, és számomra világossá vált, mi a gondja.– Már mondtam, Nancy mutatott be minket egymásnak régen – feleltem, majd megpróbáltam kitérni oldalra, de Dean elkapta az alkaromat, és olyan erősen szorította meg, mint még soha senki.– Még nem fejeztem be! – förmedt rám, és szorításán egy hangyányit sem engedett.– Dean, megijesztesz, engedd el a karom, ez fáj! – kérleltem, mire talán észbe kapott, és engedett szorításán.– Ne hazudj nekem soha többet! – szűrte a fogai között, majd elengedte a kezemet, sarkon fordult, és nagy léptekkel viharzott be a dolgozó szobájába, én pedig csak álltam ott, értetlenül, tehetetlenül az események előtt, s mikor szívem heves dobogása lassan csillapodott, megéreztem karom fájó lüktetését.Akkor tudatosult bennem a tény, hogy pár perccel ezelőtt a férfi, akit szeretek, aki eddig megbecsült és a tenyerén hordozott; bántott engem.

***Andy***
A mesésen szar és a szokásoshoz híven fárasztó napom után végre lejárt a műszakom, és hazaindultam. Elköszöntem a munkatársaimtól, majd fáradtan ültem be az autómba egy gyenge sóhaj kíséretében. Hiába próbáltam elterelni a figyelmem arról, hogy ma Molly és az új – bár annyira nem is új – barátja besétált a bárba, nem ment. Próbáltam elrejteni az érzelmeimet, mikor megláttam, de nem tudom, hogy az örömömet mennyire tudtam leplezni. Ahogy megláttam őt, akkor tudatosult bennem a tény, hogy mennyire hiányzik. Az első hetek nem voltak valami fényesek, dupla műszakokat vállaltam, és mikor hazaestem, erőm sem volt arra gondolni, hogy mi lehet vele, vagy arra, hogy mennyire hiányzik, mert csak bezuhantam az ágyba, és aludtam is. Így ment ez hetekig, majd Tina kavarta meg az álló vizet. Teljesen félreértelmezte a tényt, hogy ott hagytam a hotelt. Azt hitte, miatta tettem, mikor megtudta, hogy nem dolgozom már ott, hirtelen kedves lett, nem vitázott velem minden apróságon, nem ellenőrizgetett, mikor velem volt Mia.Egyet egyáltalán nem értek vele kapcsolatban. Mikor összejöttünk, a szülei, akik egyébként elég tehetősek, ám de szigorúak, közölték vele, hogy vagy én, vagy ők. Tina engem választott, azonban, mikor szétmentünk, ő hozzájuk ment vissza Miával. Azóta Tina visszatért a régi életéhez, ahol költi az apja pénzét, el van, bulizik, és minden olyat csinál, amit a gazdag lányok szoktak. Különösebben nem érdekel, mit tesz, amíg Mia jól van, és eleget foglalkozik vele. Csak azt nem értem, miért volna kész újra eldobni mindezt a luxust, és újra velem lenni itt, ahol nincs buli, nincs sok pénz, és hihetetlenül drága márkás ruhák, cipők és táskák. Itt csak én vagyok és a munka a megélhetésért, ő mégis engem akar, vagy talán csak azt a szabadságérzetet, amit velem élhetett át, mert hiába múlt már el lassan huszonöt éves, az apja rendre szabályozza őt, mindent tudni akar róla, és arról, hová megy, amíg az ő házában lakik, és az ő pénzét költi. Sokszor hallottam már: a pénznek ára van! És itt az élő példa, hogy ez a mondás igaz.Fáradtan szálltam ki az autómból. Minden végtagomat fájdalmasan nehéznek éreztem; a hátam fájt, a derekam majd leszakadt, és nem vágytam másra, mint egy forró zuhanyra és az ágyam kényelmére.Ahogy közeledtem a verandához, úgy tisztult ki egy sötét alak a hintaágyba gubózva, s ahogy elértem az ajtóig, már minden fáradtságom elmúlt, csak a kíváncsiság maradt, hogy vajon ki ül ott.– Szia! – köszönt egy gyenge női hang, s hangszínében vagy sírást, vagy betegséget véltem felfedezni, de mivel ezt a hangot ezer közül is felismerném, és pár órája még semmi baja nem volt, így marad az előbbi lehetőség.– Molly? – kérdeztem meglepetten, mert legmerészebb álmaimba sem gondoltam volna, hogy ebbe a szituációba kerülök. Válaszul csak egy helyeslő hümmögést hallatott. – Hogy kerülsz te ide? – Mármint, nem baj, csak meglepődtem – javítottam ki magam.– Én csak... bolyongtam a városba, és egyszer csak itt kötöttem ki – felelte szipogva.– De mi a baj? Történt valami? – kérdeztem rá rögvest, s a maradék fáradtságom is elpárolgott, helyét átvette az izgalom és a féltés érzése.– Így is mondhatjuk. Leülsz? – kérdezte remegő hangon, én pedig rögtön le is ültem mellé, melyre ő csak hirtelen a karjaimba vetette magát, és elkezdett vigasztalhatatlanul zokogni.Nem kérdeztem már semmit, csak ültem és simogattam a hátát megnyugtatásképp, és bíztam benne, hogy ha egy kicsit megnyugszik, elmondja, mi történt.