Andy

– Na, hogy ment a randi, szépfiú? – szólt bele a telefonba néhány csengés után Lola, köszönés nélkül, vidám hangon. Rögtön felhívtam, ahogy Molly elköszönt tőlem, és felment a lakásába, én pedig beültem az autómba.

– Otthon vagy? – feleltem kérdésre kérdéssel, s próbáltam leplezni csalódottságomat.

– Persze, gyere át, de várj, ennyire rossz volt? Most nem vele kellene lenned? – kérdezte Lola őszinte meglepődöttséggel a hangjában.

– Mindjárt ott leszek, és mindent elmesélek – közöltem, majd köszönés nélkül nyomtam ki a telefont. A slusszkulcsot a helyére illesztettem, és nagy sietséggel indítottam be az autót. Egy percig sem akartam tovább Molly lakása előtt időzni.

Én rontottam el, most már tudom. Azonnal utána kellett volna menjek, és elmondanom, mit érzek. Akkor nem talált volna valaki mást magának. Ha elé állok akkor, és nem veszem a fejembe azt a hülyeséget, hogy mielőtt szerelmet vallok, bebizonyítom neki tettekkel is, hogy fontos számomra, talán nem azzal a Dean gyerekkel lenne, hanem talán velem. Úgy elrontottam a dolgot, ahogy csak lehet.

***

– Jó, adtam kávét, ettél sütit, most már hagyd a depi-kajálást, és mond már el végre, mi volt! – ült le velem szemben Lola a dohányzóasztal szélére, míg én a kanapén ültem.

– Jó... nagyjából annyi, hogy mikor belekezdtem a mondandómba, bocsánatot kértem azért, ahogyan vele viselkedtem, majd közbevágott a pincér, és mikor elment, folytattam volna, de gondolom, azt hitte, csak ennyit akarok, és ő is el akart nekem mesélni valamit. Összeszedett valami hapsit, én pedig nyilván ezután nem mondtam el neki, hogy vele akarok lenni. Úgy gondoltam, totál felesleges lenne. Őt választott, én meg így jártam. – mesélem el nagy vonalakban, mi történt.

– Basszus..., de én ezt nem értem... – gondolkozott el a hallottakon.

– Én se, azt hittem, érdeklem, mármint, érted, olyan jól elvoltunk, minden annyira klappolt, és úgy tűnt, Miát is kedveli. Teljesen elfogadta a helyzetet, pont ezért is rémültem meg az elején, mert annyira jó volt. De most ott az a csávó, én meg mit tehetnék? Nyilván komoly a dolog, ha elmondta nekem is. Csak bánt, mert úgy érzem, szeretem, és mindent feladtam, ami előbb vagy utóbb bekövetkezett volna, de azért nem mindegy, hogy egy éjszaka vagy egy hónap alatt keresem meg ugyanazt a pénzt. Elcsesztem, előbb kellett volna vele beszélnem, és csak utána intézkednem. – mondtam ki mindazt, amin épp gondolkoztam.

– Figyelj, beszélj Susannal, biztosan visszavesz, ha szeretnéd – kezdte.

– Nem, jó ez így. Miának is jobb, ha ez a dolog feledésbe merül. Lassan óvodába megy, neki sem lenne jó, ha kiderülne, hogy mit dolgozok. Most még nem értené, de később igen. Jobb lesz így. Elég pénzt spóroltam meg, minden hitelt kifizettem, huszonnyolc éves koromra; ideje olyan munkát vállaljak, amire ha büszke nem is leszek sose, de legalább a gyerekem nem utál majd meg egy életre miatta. Azzal, hogy pincér leszek, nem hozok akkora szégyent rá és magamra, mint ha folytatnám az escort bizniszt.

– Jól van, ebben igazad van, de térjünk vissza Mollyhoz. Most akkor feladod ilyen egyszerűen? Jön valaki hipp-hopp, és te visszavonulsz? Úgy ismertelek meg, hogy ha akarsz valakit vagy valamit, akkor azt megszerzed. Akkor most miért nem teszed? Fel akartál mondani; felmondtál. Új munkát akartál; van. Mollyt akarod? Hát szerezd meg. Nehogy lecsapja a kezedről valaki, aki betoppan. – kezdett bele a biztatásba.

– De olyan boldognak tűnt, ahogy róla mesélt. Szerintem jó neki azzal a sráccal, és ahogy ő is mondta, végre van valaki, aki érdeklődik iránta. Most rontsam el? – tanakodtam.

– És nem gondolod, hogy csak azért rohan bele ebbe a kapcsolatba, mert hosszú idő óta ő az első, aki túl lát nála a barátságon?

– Nem tudom, de ha boldog, akkor nem én leszek az, aki tönkreteszi ezt.

– Szerintem ez hülyeség, Andy, de te tudod. Én még mindig azt mondom, hogy oda kellene menj, és elmondanod, mit érzel. Nem kell körítés, nem kell semmi. Csak mondd meg neki, hogy szereted, aztán pedig majd ő eldönti, kit választ. De ha nem tudja, hogy nem csak egy esélye van, akkor nem is kell válasszon... Legalábbis szerintem... vagy tudod mit? Csináld úgy, ahogy akarod! Nem szólok bele most már. – közölte velem a véleményét, amolyan Lolás módon, majd odasétált a hűtőhöz, kivett belőle egy félig teli tequila üveget és egy tányért, melyen fel volt szeletelve némi citrom, a szekrényből kivett két feles poharat és a sószórót, majd mindezt letette elém a dohányzóasztalra.

– Igyunk arra, hogy mindig elcseszünk mindent! – mondta, mikor kitöltött két kupicával a poharakba, majd a magasba emelte az egyiket.

– Az egy dolog, hogy az én szerelmi életem romokban hever, de te ezen kívül mire iszol? – kérdeztem, ahogy elvettem én is a poharat az asztalról.

– Én arra, hogy nem találok magamnak egy rendes kapcsolatra vágyó leszbikus lányt a földön. – mondta, majd poharát kiürítette, só és citrom nélkül.

– Úgy látom, mi jól egymásra találtunk! Két balfasz! – emeltem én is a számhoz a poharat, és ittam ki a tartalmát. – Tudod, miért nem te vagy a legnagyobb vesztes a városban, Lola?

– Nem, de úgyis elmondod... – felelte, miközben újabb kört töltött.

– Azért, drága barátnőm, mert én még itt vagyok! – feleltem, majd bedobtam a saját és az ő poharában lévő alkoholt is, és hátra dőltem a kanapén, behunytam a szemem, és élveztem, ahogy az alkohol hatására minden mélyenszántó gondolat kiürül a fejemből, s ezzel együtt a mellkasomat mardosó fájdalom is lassan, de oldódni kezd.

***Molly***

– Szívem, megjöttem! – kiáltottam be a lakásba, ahogy hazaértem. Gyorsan, rengeteg minden történt velem, mióta három hónapja összejöttem Deannel. Mivel rengeteg időt töltöttünk együtt, sőt, azt is mondhatnám, hogy szinte csak annyi időt töltöttünk külön, míg a munkában voltunk, így két hónapja összeköltöztünk. Felmondtam az albérletemet, és hozzá cuccoltam, ez pedig lehet, hogy elhamarkodottnak tűnik más szemében, de én egy percig sem bántam meg. Hihetetlen dolog, egy olyan emberrel együtt élni, aki ennyire odaadó. Persze, vannak vitáink, mint minden normális kapcsolatban, de általában megoldjuk őket. Dean nagyon kedves srác, odafigyel rám, ha gondom, bajom van, mindig segít, mindenhová elkísér, nem enged sehová sem egyedül. Azt mondja, félti engem, és ez számomra rendben is van így.

– Szia! – sietett elém az előszobába, és puszival üdvözölt, majd kivette a laptop táskát a kezemből, hogy le tudjam venni a cipőmet.

– Milyen napod volt? – kérdeztem, ahogy leheveredtem a konyhasziget mellett lévő bárszékre.

– Elég nyugodt, csak néhány ügyfelem volt ma – felelte, és közben tányérokra pakolta ki a közeli étteremből rendelt kaját. – És neked?

– Jó, azt hiszem, megtaláltam a megfelelő vevőt a programomra – meséltem büszkén.

– Komolyan? Ez csodálatos, drágám, gratulálok! – állt meg a pakolással, és boldogan nézett rám.

– Köszönöm! Nancy segített dönteni – feleltem.

– Igazán? Hogyan? Ecc- peccel? – zsörtölődött. Dean és Nancy nem igazán jönnek ki egymással. Úgy is mondhatnám, nincsenek egy hullámhosszon, és sajnos emiatt nagyon ritkán találkozunk egymással. Nancy mindig azt mondja, hogy Dean nem az igazi arcát mutatja. Szerinte ez a túlzott kedvesség és féltés csak álca, de nem tudja megmagyarázni, miből gondolja ezt, ha rákérdezek. Szerintem csak az a baja, hogy nem hallgattam rá, és nem Andyre erőltettem rá magam. Nem érti meg, hogy nem voltam belé szerelmes, és ő sem belém. Csak egy kezdetleges barátság volt, ami olyan gyorsan ment, amilyen gyorsan jött. Azóta nem is beszéltünk egymással. Az elején sokat gondoltam rá, agyaltam, mi lehet vele, de aztán, ahogy telt az idő, inkább a jelennel próbáltam foglalkozni, és nem a múlton rágódni.

– Így is mondhatjuk, de ráguglizott a két választható cég tulajdonosára, és azt választotta, aki jobban bejött neki – kacagtam.

– Jellemző! – dörmögte az orra alatt. – Hagyjuk is, ezen ne vitázzunk megint. Mit szólnál, ha vacsora után elmennénk valahová? Megünnepelhetnénk a lehetséges üzletkötésedet, de csak azt, mert előre nem iszunk a medve bőrére – mosolygott kedvesen.

– Van egy hely, ahova régen sokat jártunk a barátokkal, de ezer éve nem voltam ott – gondolkoztam el, majd folytattam – koccinthatnánk inkább arra, hogy talán sikerült a saját lábamra állnom, és végre azzal foglalkozhatok, ami igazán tetszik – feleltem.

– Benne vagyok – mosolygott – és? Mikor mondasz fel a munkahelyeden? – kérdezte meg újra, az elmúlt hetekben már sokadjára, miközben elém tolt egy tál gőzölgő cannellonit.

– Miért kérdezgeted ezt folyton? Igaz, hogy nem az, amit szeretnék csinálni, de attól nem kell, hogy felmondjak – kérdeztem, miközben elkezdtem felvágni a húsrudakat.

– Én nem akarlak rábeszélni, csak... ha itthon lennél, lenne időd programokat írni, plusz pénzre pedig úgy sincs már szükséged, mert itt vagyok én, és ha eladod azt, ami már készen van, akkor biztosan lesz tesztelés is, gondolom, te is ott szeretnél lenni majd, mikor először használják a felolvasód. – mondta, miközben ő is elkezdett enni.

– Ez igaz, de az még odébb van. Még nem vagyunk túl a megbeszélésen, nem tudom, hogy szeretnének-e neki külön készüléket gyártani, vagy letölthető applikációként dobják-e a piacra, és még ezen kívül is rengeteg dolog van.

– Jól van, nem szólok bele, csak jót akartam, de te döntöd el. Azért az se volna rossz, ha minden nap, mikor hazaérek, te itt várnál rám. Tudnám, hogy itt vagy, biztonságban, és vársz engem – vallotta be szégyenlősen.

– Értem már, szóval erről szól a dolog – mondtam viccesen felháborodva.

– Igen, pontosan. Ha tehetném, ki sem engednélek a házból – felelte hasonlóan viccesen, de szemében mégis felfedeztem némi komolyságot, ahogy ezt kimondta.

– Nagyon jó érzés az, hogy valaki vár haza, az érezteti, hogy fontos vagyok a számára, s valljuk be, furcsa is. Sosem volt még olyan, aki ennyire ragaszkodott volna hozzám. Nagyon különös a számomra, s olykor úgy érzem, egy kicsit teher is. Ha elmegyek valahová, mindig megkérdezi, hová megyek, kivel, mit csinálok, és mikor jövök; illetve az ott tartózkodásom alatt is többször keres, hogy minden rendben van-e. Olykor fojtogató ez a ragaszkodás, és nem tudom, miből fakad az, hogy ennyire maga mellett szeretne tudni.

– Na, indulhatunk? – kérdezte, mikor mindketten befejeztük a vacsoránkat.

– Persze, csak gyorsan átöltözök – feleltem.

– Menj csak, addig én elmosom az edényeket – állt fel ő is a székről, amelyen eddig ült.

– Köszönöm – mondtam, majd megkerülve a pultot odalibbentem hozzá, s egy lágy puszit nyomtam az arcára pipiskedve, mert legalább tíz centivel magasabb volt nálam. Teste a sok éves egyetemi sportolástól kidolgozott, én pedig mellette egy pici kislánynak érzem magam, főleg ahogy nagy tenyerébe csúsztatom a hozzá képest apró kezem.

Miután farmert húztam és egy laza inget, a hajamat pedig felkötöttem, elindultunk a Rebel's-be. Mivel Dean a város másik végén lakott, és már vele együtt én is, ezért legalább húsz percbe telt, míg odaértünk. Beérve leültünk az egyik asztalhoz, és elkezdtük böngészni az itallapot, mert mióta nem voltam itt, a kínálat is frissült.

– Üdvözlet a Rebel's-ben! Mit hozhatok? – hallottam meg magam mellől az a régi ismerős mély, érces hangot, melyet talán sosem fogok elfelejteni.

– Nem létezik – dünnyögtem az orrom alatt alig hallhatóan, majd lassan oldalra fordítottam a fejem. Először nem láttam, csak két fekete farmerbe bújtatott lábat, majd a szokásos bordó Rebel's-es egyenpóló szegélyét, majd megpillantottam azokat a gyönyörű tengerkék szemeket, melyeket annyira imádtam nem is olyan régen. Csak néztem őt, s közben megdobbant a szívem, hogy viszont láthatom.