Andy

Mindent kipipáltam a listámon ahhoz, hogy találkozhassak Mollyval, és végre elmondhassam neki, mit is érzek valójában. Ahogy kiléptem az új munkahelyem, a Rebel's ajtaján, máris üzentem neki, hogy szeretnék vele vacsorázni mihamarabb. A válaszra nem kellett sokat várnom, leírta, hogy ma este találkozhatunk. Izgalommal vártam a nyolc órát. Egész nap alig tudtam megülni a hátsómon, folyton azon járt az agyam, hogyan is kezdjek bele. Még egy papírra is felírtam a mondandómat sorrendben, hogy ne kavarodjak össze, és értelmes legyen végül minden, de aztán észbe kaptam, és rájöttem, mekkora marhaságot is csinálok. Nem kell nekem sem lista, sem pedig előre begyakorolt szöveg; csak ki kell mondjam egész egyszerűen.

Nem is értem, miért vagyok olyan, mint egy első randis tini. Világ életeben magabiztos voltam, mindig kimondtam, amit gondolok – ebből persze adódott pár konfliktusom, mert páran úgy gondolták, nem őszinte vagyok, hanem bunkó – de aki ismert és szeretett, így fogadott el, sőt, még örült is annak, hogy mindig kimondom azt, ami a fejemben jár. Még csak negyed nyolc volt, de már alig bírtam magammal. Fel és alá járkáltam a nappalimban, folyton a falon díszelgő órát vizslatva, melyen a másodperc mutató olyan lassan vánszorgott, mint egy csiga, míg én magamban rimánkodtam, hogy érjen már el harmincig, hogy elindulhassak Mollyért.

Végül tizenkilenc óra huszonhét perckor már nem bírtam tovább, fogtam magam, és elindultam. A lehető leglassabban hajtottam végig az utcákon, minden stoptáblát és zebrát figyelembe véve, de mikor leparkoltam a lakása előtt, és a műszerfalon világító piros digitális órára pillantottam, még mindig volt öt perc a megbeszélt időpontig. Nem törődve azzal, hogy hamarabb érkeztem, kiszálltam a kocsiból, és a kapuban megkerestem a Molly Anderson nevet a falra szerelt csengőn, és megnyomtam az apró szürke gombot. Pár másodperc múlva, sercegve hallottam meg Molly lágyan csilingelő hangját.

– Tessék? – szólt sietve.

– Szia, megjöttem – feleltem vidáman.

– Gyere fel – közölte, s rögtön nyílt is hangos berregéssel a kapu zárja.

A kaputelefonon a név mellett a lakás száma is fel volt tüntetve, így tudtam, hogy a hatos ajtót kell keressem, s ezt gyorsan meg is találtam, majd kopogtam párat, s vártam, hogy ajtót nyisson. Nem telt sok időbe, az ajtó kitárult előttem, és egy ideges Mollyval találtam szemben magam, aki kapkodva, s közben a lakásban szaladgálva közölte, hogy még nincs kész, és nem találja a táskáját. Haja csak úgy libegett, ahogy egyik helyiségből a másikba szaladgált, feszes vörös ruhája olyan szexisen simult a testére, hogy rögtön megkívántam minden porcikáját. Annyira arra koncentráltam, hogy mit fogok neki mondani, hogy el is felejtettem, mennyire hiányzott a bőre, a haja, az illata, a hangja... Ahogy néztem őt, ezek mind előtörtek belőlem, s legszívesebben már nem is mentem volna sehova, csak maximum hozzá közelebb, hogy megérinthessem, megcsókolhassam, a karjaimba zárjam, hogy aztán az egész éjszakát átszeretkezhessem vele, és hajnalban pedig, mikor már mind a ketten kimerültünk, egymás karjaiba alhassunk el, de nem lehet. Azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen a pillanat.

– Ülj csak le, mindjárt kész vagyok! – mondta, majd eltűnt az egyik ajtó mögött. Odasétáltam a kanapéhoz, és leültem – ahogy kérte – s így volt időm egy kicsit tüzetesebben körülnézni. A nappali szép, tágas volt, a fehér és a levendula szín dominált, a kanapéval szemben pedig egy nagy plazma tévé uralta a helyiséget. A nappaliból nyílt az apró, amerikai stílusú konyha, a szemközti oldalon pedig kettő ajtó nyílt, feltehetőleg az egyik a fürdő, a másik pedig a háló bejárata. Nagyon hangulatos lakás, kifejezetten Molly stílusát tükrözi. Pont ilyennek képzeltem el.

– Jó, kész vagyok! – libbent ki az egyik említett ajtón, kezében az elengedett táskájával.

– Akkor, mehetünk is? – kérdeztem.

– Persze – felelte, én pedig már álltam is fel. Ahogy pár lépéssel átszeltem a kettőnk közti távolságot, egész közel kerültem hozzá. Kérdően nézett rám, de szemeiben nem láttam már azt a szégyenlősséget, arca nem árult el semmit.

– Gyönyörű vagy – mondtam, miközben visszasöpörtem egy apró tincset a helyére.

– Köszönöm – felelte, de szeme sem rebbent, nem jött zavarba bókom hallatán, mint ezelőtt. Furcsálltam, hisz eddig bármivel zavarba tudtam hozni, és bevallom, egy picit élveztem is őt, ilyen helyzetbe hozni.

Gyalog indultunk az étterembe, ami alig pár percre volt a lakásától. Egy szót sem szóltunk egymáshoz ezalatt a rövid idő alatt. Már épp kezdett inába szállni a bátorságom furcsa, szótlan viselkedése miatt, mikor megérkeztünk. A helységbe belépve ez a pici, ám pont annyira hangulatos hely tárult elénk, s én lenyűgözve néztem körül az apró asztalok között. Mindegyiket piros-fehér kockás abrosszal terítették le, az asztal közepén pedig mutatós üvegcsékbe olívaolaj, só és bors volt kitéve. Odaléptünk az egyik sarki asztalhoz, én Molly mögé állva kihúztam neki a széket, majd én is helyet foglaltam vele szemben, míg ő továbbra is csendes volt. Összeszedtem minden bátorságom, és belekezdtem mondandómba. Megköszörültem a torkom, majd ránéztem.

– Szeretnék neked mondani valamit – szóltam, s szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt, s kezdtem úgy érezni, szűkös a tér. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam életemben ennyire izgatott.

– Rendben – felelte, s végre szája sarkában meghúzódott egy mosoly. Apró gesztus volt, de én ettől is jobban éreztem magam. Nagyot sóhajtottam, s folytattam.

– Első sorban szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan csúnyán viselkedtem veled. Én csak... nem tudtam kezelni a helyzetet, és így próbáltam védekezni, de nem kellett volna.

– Értem. Megmondom őszintén, nagyon rosszul esett, de végül rájöttem, hogy igazad volt, és bár nem annak szántad, de segítettél vele – felelte, s én nem értettem, hogyan segíthettem volna neki azzal, hogy bunkó voltam és nyers.

– Akkor nem haragszol rám? – kérdeztem, miközben bizakodóan mosolyogtam rá.

– Nem, nem haragszom, de én is sajnálom, amiért úgy reagáltam; lehettem volna türelmesebb – kért ő is elnézést.

– Felejtsük el az egészet, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk – mondtam fellélegezve, mert az elején már túl vagyok, már csak el kell mondjam, hogyan érzek. – Még van valami, amit szeretnék elmondani neked – folytattam, de egy pincér lépett mellénk.

– Üdvözlöm önöket a Trattoriában! Én Marco vagyok, mit hozhatok önöknek? – csendült a pincér hangja, én pedig legszívesebben megfojtottam volna az időzítése miatt.

– Épp el akartam mondani, épp kiböktem volna, hogy szeretem, erre pont akkor lép ide a pincér. Ekkora klisét a föld nem látott! Egyszerűen nem hiszem el! – bosszankodtam magamban, míg Molly egy szép mosoly kíséretében rendelt magának egy tál fettuccine-t. Marcot, a pincérünket, ha azért, mert megzavart, nem akartam volna eléggé eltenni láb alól, nyomos érvet adott rá azzal, hogy elkezdett flörtölni Mollyval. A szemét le sem vette róla, nyájasan artikulálva sorolta a desszerteket és a borokat, amelyeket ajánlott, úgy, mintha én ott sem lennék. Igazán mérges lettem, amit nem tudtam leplezni.

– Én pedig egy gombás-sonkás calzone-t kérek, inni pedig édes vörösbort kérünk! – közöltem, majd kissé erélyesebben csaptam össze az étlapot, és nyomtam a pincér kezébe, jelezve, hogy menjen a dolgára.

– Andy, mi a baj? – kérdezte Molly, mikor a pincér zavartan távozott, gondolom, észbe kapott a reakciómtól.

– Nem szeretem, ha fegyelmen kívül hagynak, és nyilvánosan flörtölnek a partneremmel úgy, hogy én is jelen vagyok! – közöltem.

– Ugyan, nem flörtölt, csak kedves volt. Ne kapd fel ezen a vizet, félreértetted – magyarázkodott, de én tudtam, hogy nincs igaza. Ha valaki, én tudom, mikor flörtölnek egy nővel, és ez az volt, kétség kívül.

***Molly***

Andy bocsánatot kért, ami jól esett. Tényleg nem viselkedett szépen, és örülök, hogy ezt belátta, bár egy kicsit feszültnek tűnt.

– Minden rendben?

– Persze. Miért? – kérdezte meglepetten.

– Csak olyan idegennek tűnsz – feleltem.

– Nem, csak izgultam, hogy elfogadd a bocsánatkérésemet – mosolygott rám.

– Jól van akkor, a bocsánatkérés elfogadva, felejtsük el. Viszont – mosolyogtam, és fészkelődtem egy kicsit ültő helyemben – én is szeretnék neked mondani valamit. – Majd én is, de folytasd csak – felelte, majd érdeklődő tekintettel figyelte a mondanivalómat. – Van valakim. Vagyis, nagyon friss a dolog, de egy egyetemre jártunk, és nem rég a városba költözött. Hihetetlen, igaz? Megtört a jég, végre van valaki, aki ne csak barátkozni akar velem – meséltem boldogan és izgatottan. – Van valakid... – ismételte utánam döbbent arckifejezéssel.

– Igen, nem őrülsz? – kérdeztem, mert láttam rajta, hogy nincs oda és vissza attól, amit mondtam.

– De... de persze, gratulálok. Örülök nektek – felelte, de szavait nem itatta át őszinte öröm, csak egy halvány mosollyal nyugtázta a hallottakat. Nem tudtam, ezt mire vélni; azt hittem, ha majd elmondom neki, örülni fog.

Bevallom, az elején egy kicsit reménykedtem abban, hogy mi ketten együtt leszünk egyszer. Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy milyen lenne vele együtt lenni. Magam mellett tudni, mint társat, de aztán tisztán az értésemre hozta, hogy nem akar tőlem többet mint egy barátságot, illetve munka kapcsolatot. Ehhez képest elég lagymatagul fogadta a hírt, mintha nem tetszett volna neki a dolog. Nem értem, miért nem örül annak, hogy végre-valahára boldog és kiegyensúlyozott vagyok.

– Jó, mindegy, azt hittem, jobban fogsz örülni. Nos, és te mit szerettél volna mondani? – tereltem a témát, mert nem szerettem volna jobban belemenni a dologba, nem akartam újra összevitázni vele.

– Én? Ő... nem fontos – felelte zavartan. – És, hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte pár másodperces hallgatás után. Kezeit maga előtt összekulcsolva dőlt hátra, s úgy nézett rám, a szemeiből pedig félreérthetetlenül szomorúság sugárzott.