Mi? -reagáltam szinte azonnal egy kicsit magasabb hangon.

- Nyugodj le. Nem kell kiakadni, ha valaki aranyosnak nevez. - mosolygott rám, s én el is szégyelltem magamat egy kicsit. Tényleg nem nagy dolog, de rám még soha nem mondta senki és emiatt meglepődtem. Pirulva néztem el róla, miközben lesütöttem a szemeimet. Egyszerűen nem tudtam hogyan kezelni a bókokat, mivel anyám csak a hibáimat tudta kiemelni mindig.

- O.. óóó! Csak nem zavarba jöttél? - szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejemet, de csak egy hatalmas, idegesítő és szívdöglesztő mosollyal találtam szembe magamat. Miket beszélek...

- Mi? Én nem is... - próbáltam ellenkezni, de nagyon hamar félbeszakított.

- De de. Bizony zavarbajöttél ugyanis úgy festesz, mint egy frissen leszedett paradicsom. - nevetett és közben felült. Nem tudom, hogy mi bajom volt abban a pillanatban, de rendesen elragadott a nevetésével. Ha normális lennék akkor fura csoszogó hanghoz hasonlítottam volna kacaját, de így - nem normálisan - rendesen felemelő volt.

Én is elkezdtem nevetni, igaz nem tudom min, de hosszú idők óta az volt az első igazi nevetésem.

- Többet kéne nevetned. Jól áll. - szólalt meg lágy hangon a férfi kis idő múlva. Igaz zavarba jöttem, de ezúttal csak mosolyogva tűrtem egy tincset a fülem mögé, miközben leültem a lábaihoz, a fekhelyére.

- Nem vagyok én annyira különleges, hogy ennyit bókolj nekem. - pillantottam rá még mindig felfelegörbülő ajkakkal.

- Egyszer valaki annak fog találni. - felelt kicsi szünetet tartva.

- Köszönöm. - simítottam valami megmagyarázhatatlan késztetésből a kezére, de ő ezt csak egy szívmelengető mosollyal viszonozta.

- Ugyan mit? - vonta fel egyik szemöldökét, viszont az ábrázata ugyanolyan szelíd maradt.

- Azt, hogy nélküled nem tudtam volna meg milyen igazából HanSun. - válaszoltam neki kézségesen. Kialakult egy olyan fajta légkör, amikor teljesen megbíztam benne. Nem kellett azon gondolkodnom, hogy mennyire nem tartoznak rá a dolgaim. Egyszerűen... képes lettem volna mindent megosztani vele.

- A szüleid nem akadnak ki, amiért folyton itt lógsz? - nézett körbe. lezárva az az előtti "témát".

- Szerinted? Nem tudják, hogy hol vagyok. Abban a tudatban élnek, hogy bent gubbasztok a szobámba egy olyan habostorta alakú szoknyába, amit az anyám erőltetett rám. - megforgattam a szemeimet a nő említésére. Hiába volt az anyám.. valahogy a folyamatos hibakeresése miatt egyre jobban kezdtem elhidegülni tőle. Meghát ő sem tekintett mindig lányaként rám.

- Had találjam ki. Rosszban vagy anyáddal. - biccentette oldalra a fejét. Enyhén hisztérikusan fújtam ki egy kis adag levegőt és fokuszáltam a még mindig egymáson lévő kezeinkre. Miért is nem vettem el még onnan amúgy?

- Ez... ahh... Egyszerűen.. - nagy erőkkel próbálkoztam összeszedni a gondolataimat több-kevesebb sikerrel.
- Nem felelek meg sehogy sem. Folyamatosan kritizál mindenben, a legkisebb dologból is oltári nagy balhét csinál és még mindennek fényében hozzáakar adni valami ismeretlen, gazdag, díszmadár, csőbunkóhoz csak mert pénze van. Ezt most miért is mondtam el? - bámultam magam elé hitetlenkedve. Soha nem fakadtam még ki ezért halványlilagőzöm sem volt arról, hogy mi a szöszt csinált az agyammal a mellettem ülő.
Foghatnám megint a légkörre, de ezúttal nem volt szívem hazudni magamnak.

- Wow. Fogalmam sincs, de... ezerhála, hogy ezek ellenére is kijársz hozzám és próbálsz helyre rakni, meg nem unatkozni hagyni. - villantotta ki fehér fogait.

- Úgyis unalmas az életem.. - vontam vállat nemtörődömséget tetetve. Hümmögve bólogatott valamin, s szerintem azt várta, hogy tovább beszéljek. És hát ki is fosztaná meg az embereket ettől a fantasztikus dologtól, ezért beszélni kezdtem - mily meglepő.

- Nem sokára meg fogsz gyógyulni. - jegyeztem meg halkan egy teljesen nem odaillő dolgot. Nem mintha nem örültem volna annak, hogy felépül, de talán egy icipicit kötődni kezdtem hozzá. Szerintem az állt ennek a hátterében, hogy ő nem tekintett rám hercegnőként.. Kötetlenül beszélgethettünk és nem kellett eljátszanom valakit, aki felsőbbrendűbb egy nyamvadt rang miatt.

- Hát bizony. Nemsokára nem láthatod ezt a gyönyörű arcot. - mutatott az említett testrészére büszkén, ami miatt felnevettem.

- Tudod mit! Eddig sajnáltam volna ha elmész. De most már megváltozott a véleményem. Eriggyé'! - legyintettem egyet a levegőbe, de mindketten elkezdtünk nevetni.

- Sajnáltad volna? - tette fel kicsit váratlanul a kérdést, ezért nem is tudtam hirtelenjében válaszolni rá.

- Ehm... - ajkaimba harapva igyekeztem valami nem félreérthető választ adni, de képtelen voltam rá, mert semmi sem jutott az eszembe.

- Tudtam, hogy te is belém szeretsz. - sóhajtott fel hirtelen a férfi, majd közelebb hajolt. - Kiskoromban elátkozott egy boszorkány, ami miatt ha bármelyik lány rám néz egyszerűen.. belém szeret. - nézett komolyan az íriszeimbe, miközben én hatalmas szemekkel pislogtam rá.

- Csak szívatlak nyugi. - lökött meg röhögve. - Te komolyan elhitted? Te Jóságos... - rötyögött hangosan én pedig kicsit elszégyelltem magam, ugyanis egy pici időre tényleg elhittem.

- Nyha! Ez nem volt szép. És nem hittem el. Csak próbáltam rájönni, hogy honnan vetted azt, hogy beléd szerettem. Ezt a badarságot. - ráztam meg a fejemet felháborodva, s már el is vettem róla a kezemet, hogy a karjaimat összefonhassam magam előtt.

- Milyen édeees. Hogy tudsz ilyen cukin durcizni? - mutatott nevetve az arcomra.

- Már kikérem magamnak. Ez egy komoly pillanat akar lenni, te meg elrontottad. - húztam fel az orrom, miközben a férfi folyamatosan gügyögött. Mintha kifordult volna magából. Nem ugyanaz az ember ült mellettem hanem egy rihiröhi ablaktörlő.

- Ha .. ha! Nah várjál. Hogy hívják azt az állatot, aki ellenezi a lopást? - kérdezte a nemlétező könnyeit törölgetve.

- Nem tudom... hogy? - kérdeztem értetlenkedve, hisz azt sem fogtam fel, hogy ez hogy jött oda.

- Antilop. - kezdett el hangosan nevetni saját viccén.

- Ez még csak nem is vicces.. - néztem értetlenül őt, amint csapkodva veri a lábát.

- Mert... nincs humorérzéked. - kuncogott még párat.

- Hát az biztos. - forgattam meg a szemeim ismét.

- Hallodd... én baromi vicces vagyok. - pislogott rám olyan tekintettel, mintha feltalálta volna a rák ellenszerét.

- Okés. Figyelj. Én most inkább elmegyek és kerítek neked valami kaját. Te addig próbálj meg lenyugodni. Mindjárt visszajövök. - veregett meg a lábát, amit egy hatalmas jajdulással viszonzott.

- Upsz. Bocsi.. - húztam el a számat és inkább kimentem onnan.

-----------
Ayoooo
Végre megjött valamennyire az ihlet.
Ha tudnátok, hogy hányszor ültem le írni..... sokszor :D
Még így sem tökéletes, de remélem, hogy tetszett.

Btw! Jobban bírjátok a párbeszédeket vagy a hosszú leírás és az érzelmek ecsetelése tetszik jobban?

xXSunnyXx