Csendben szeltük a folyosókat az ebédlőig. Csak a cipőm idegesítő kopogása volt hallható és semmi több.
Sokszor gondolkoztam el azon, hogy kicserélem az egész padlót, valami puhább anyagra, mert már a saját lábamból kezdett elegem lenni. Volt egy másik megoldás miszerint megtanulok repülni, de azt inkább elvetettem.

Ajkamba harapva álltamm meg a hatalmas fa ajtó előtt és vártam meg míg kinyitják az ajtókat, melyek nyikorogva engedelmeskedtek a két őrnek. A hirtelen világosság miatt eleinte nem tudtam teljesen kinyitni a szemeimet és csak hunyorogva próbáltam meg követni a szolgálólányt. Szüleim egyik heppje közé tartozott, hogy ahol ők voltak, ott mindennek tündökölnie kellett. Ebből következett az, hogy az egész ebédlő rész aranyból és fehérből állt. Mellé mindeneggyes lámpát és gyertyát meggyújtottak, így a folyosók sötétegérlyukaknak számítottak amellett a terem mellett. A húszszemélyes asztal most is meg volt terítve minden finomsággal. Más országok kultúráiból származó ételekkel, italokkal és a hagyományhoz hű Koreai ételekkel. Soha sem értettem miért kellett annyi ételt elkészíteni, hisz csak hárman voltunk és a szolgák mást kaptak. Az pedig kész pocséklás volt, ha a felét sem ettük meg.

Apám az asztalfőn ült. Őszhaja hátra volt fésülve, mellkasát kinyomta és úgy pöffeszkedett a székén, mint egy kiskirály (na nem mintha nem lett volna az), de ha az ember a szemébe nézett láthatta, hogy semmi ellenszenv vagy gőg sincs benne. Így nevelték, ezért akármennyire is barátságos és jószívű volt, megjelenése mindig is felsőbbrendű lett másokénál, még a hatalmas, barna szemei ellenére is.

Anyám mellette ült és megtestesítette a férjének teljes ellentétét. Orrát fennhordta, melleit kinyomta és szemeit épp annyira sütötte le, hogy önteltnek tűnjön. Kettőjük közt az volt a különbség, hogy míg apám csak úgy nézett ki, addig anyám maga volt az undokság, a nárcizmus, a konokság és a hiúság megtestesítője. Önfejű volt és csökönyös, mint a legrosszabb szamár. Mégis szép volt, ami sokakat arra késztetett, hogy a külcsín alapján ítéljék a belbecs helyett.

- Apám. - hajoltam meg.
- Anyám. - biccentettem csak kicsit előre a felsőtestem a nő irányába, ezzel kifejezve, hogy bár megadom neki a tiszteletet, azt nem szívesen teszem.

- Csak, hogy itt vagy. - mondta lenézően a királynő.
- Gyorsan ülj le és kezdj el enni. A hercegnők soha sem késhetnek. -okított ki megint, mire csak megforgattam a szemeim és leültem a helyemre, ami a másik asztalfőnél volt. Természetesen igyekeztem úgy kifejezni nemtetszésem, hogy azt a nő ne lássa, de ez nem vált be, mert utána erősen szuggerált. Végül kivételesen feladta a további leszidásom - vagyis azt hittem -, és az ételéhez fordulva kezdett el enni.

- Köszönöm az ételt. - hajtottam le egy picit a fejem, utána meg hozzáláttam a kajához. Csend állt be egy időre közénk. Csak az evőeszközök néhai csörömpölését vagy az én szürcsölésemet lehetett hallani - levest ettem -, de egyszer csak megtört a némaság, mert anyám megszólalt ismét.

- Na és.. HaRo... miért is rendeltél a szakácsoktól plusz ételt? - nézett rám a szeme sarkából, de az evést nem hagyta abba. Kezemben megálltak a pálcikák és kissé lefagyva pislogtam fel rájuk. Lopva rápillantottam a szakácsra, aki végig ott szobrozott míg ettünk, de az csak kerülve a tekintetem hajtotta le a fejét. Árulkodós.

Megköszörültem a torkom, majd a szalvétámhoz nyúltam, hogy míg a számat törlöm, addig kitaláljak valamilyen értelmes kifogást.

- Khm.. - helyeztem vissza az anyagot az asztalra és néztem fel az engem fürkésző két személyre.

- Egy tesztet végeztem el. - mondtam úgy, mintha az a világon a legnormálisabb dolog lenne.

- Tesztet? - kérdezte értetlenül apám és immáron teljes figyelmét nekem szentelte.

- Igen. Fel akartam mérni, hogy milyen gyorsan készítenek el a hercegnő kérésére egy ételt. És hogy mennyire tartják be a parancsom. - sandítottam az idős emberke felé, aki zavartan húzta összébb magát.

- Oh.. és hogy sikerült? - kérdezte kíváncsian az anyám. Idegesen sóhajtottam fel és kocogtattam meg az asztallapot párszor. Sietni akartam az evéssel, hogy a kint fekvő idegent ne várassam meg annyira. De mint mindig, úgy tűnt hogy akkor sem akar minden egyszerűen összejönni, amikor nagyon kellene.

- Jól sikerült. Nagyon hamar megkaptam amit akartam. Bár a parancsomat valahogy nem sikerült teljesen teljesíteni, de én rosszabbra számítottam. - mondtam direkt nem elárulva a szakácsot, hisz anyámat ismerve pár perc múlva már nem is lett volna munkája, olyan gyorsan kitette volna a szűrét.

- Ennek nagyon örülök. - folytatta elégedetten az ételét. Én is épp neki láttam volna, de persze nem tudta befejezni úgy az evést, hogy ne szólalna meg még egyszer.

- És hogy érted azt, hogy nem sikerült teljesen teljesíteni? - emelte rám megint a szemeit.
Türelmetlenül dobtam el az evőeszközeimet.

- Minden rendben volt. Nem elég ennyi? Lehetne, hogy befejezem az étkezést, mert visszaszeretnék már menni a szobámba lepihenni. - néztem fel rá kicsit szikrázva és egy leheletnyivel erőszakosabban, mint ahogy azt egy hercegnőnek "illene".

- Hogy beszélsz? Vegyél csak vissza kisasszony! - háborodott fel anyám, mire elegem lett. Igaz, hogy egy picit rájátszottam, de egy újabb szájtörlés után kitoltam a székemet, majd meghajolva apám szemeibe néztem.

- Köszönöm az ételt. Most visszamegyek a szobámba. Jó éjt. - mondtam, majd meg sem várva a reakciójukat, indultam ki a teremből.

- Kislányom ne legyél tiszteletlen anyáddal. - kiáltott utánam apám, kicsit sem szigorúan.

Felsóhajtva ráztam meg a fejem és mentem tovább. Szerettem apát, de volt benne egy apróbb hiba. Az a nagy szíve túlságosan anyafelé húzta, ezért képes volt teljesen megalázkodni előtte, még úgy is, hogy ő volt maga a király. Elszomorított mindenegyes ilyen alkalom és megfogadtam, hogy én nem leszek majd olyen feleség, ha egyszer sor kerül rá. Hagyni fogom, hogy a férjem igazi férfinek érezze magát mellettem. Legyen az olyan akihez szerelemből megyek vagy olyan akihez a szüleim adtak.

Kivételesen kulcsra zártam az ajtóm. Tudtam, hogy az ilyen kirohanások után mindig másnapig békén hagynak. Gyorsan öltöztem át és vettem kezembe az érintetlen, lefedett tálcát. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de végül megoldottam, hogy egybe érjünk le a földre.
A nap már nem is látszódott a hegyek takarásától, így bár még valamennyire lehetett látni lámpa nélkül is, az éjszaka láthatóan közel volt.

Lopakodnom sem kellett. A szolgák ilyenkor már a szobáikban pihentek, a szüleim meg a lovak hangoskodása miatt a kastély másik szárnyában alakították ki hálójukat. Így észrevétlenül juthattam be az istállóba. Gyorsan szedtem a lábaim, amiben a csizma csak segített. Tudtam, hogy jócskán megvárattam az idegent, de csak remélni mertem, hogy ott találom és nem rosszabb állapotban.
Lihegve vágtam ki a karámnak az ajtaját és néztem körül kissé idegesen.

- Késtél...

🇰🇷🇰🇷🇰🇷🇰🇷🇰🇷🇰🇷🇰🇷🇰🇷
Későn, tudom. 😖
Sajnos nincs nagyon ötletem ehhez a könyvhöz. Vagyis.. tudom mi lesz majd benne, de valahogy megírni nehéz. 😖😖
Remélem tetszett azért.☺☺
Gondolkodtam már rajta, hogy kiírom azt, hogy "Szünetel", de nincs szívem megtenni.
Jó hétvégét❤❤❤

xXSunnyXx