Lehet, hogy csak én szoktam mindent félreértelmezni, de a szüleinkkel való összefutást gondoltam az utolsónak ezen a túrán. Mégis feléjük tartottunk az első állomásunktól, így kissé összezavarodva igyekeztem követni Jin-t.

Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi lehet a terve, mert akármennyire is forgattam a lehetséges kimeneteleket a fejemben, nem találtam logikus megoldást. Nah nem mintha Jin arról lett volna híres, hogy racionálisan hozta a döntéseit, de azért ez talán még rajta is túlszárnyalt.

Már közeljártunk a borospincéhez, amikor is hangos nevetés ütötte meg a füleimet. A gyepről kellett felkaparni az államat a meglepődés miatt..
Ugyanis anyám évtizedek óta nem hallott nevetése szárnyalt át a kert felett.

- Mi a... - értetlenkedtem egy pici megtorpanva, de aztán észhez kapva kezdtem gyorsítani a lépteimen, mert úgy véltem, hogy valami oltári nagy baj lehet, ha a nő aki maga volt a megtestesült fegyelem épp kiröhögte a lelkét is.
Jin értetlenül sietett utánam, bár azt nem tudtam megállapítani, hogy a történések vagy a hirtelen gyorsításom miatt vált olyan zavarodottá az arca.

Szinte kiferdítettem a helyéről az ajtót, olyan nagy erővel nyitottam ki. Ami ezek után a szemem elé terült az maga volt egy rémálom és egy szebb valóság is egyben. Anyám, apám karjain csimpaszkodva énekelt valami paraszt nótát miközben egy borosüveg csillogott a kezeiben. Jin apja is valahogy így viselkedett csak ő egy pár oktávval mélyebben. A párjaik látszólag józanul figyelték az eseményeket, érkezésünkkor pedig mosolyogva néztek ránk.

- Jó hogy jöttök. - intett felénk Jin anyja.
- Épp azt beszéltük a kedves szülőkkel, hogy milyen jó ötlet lenne, ha elmennétek a városba körbe nézni. - mondta hatalmas mosollyal az arcán.

- Dehát nem is beszéltünk erről.. - szólalt meg kicsit furcsán artikulálva az anyám, mire a másik nő csak kedvesen elmosolyodott.

- Dehogynem. Pont az előbb ecsetelte nekünk, hogy mennyire jó dolognak tartja a városnézést és hogy HaRo elmenjen Jinnel. - kezdte meg a királyné a szülőm ámítását, mivel amennyi pohár bor már benne volt könnyen félre lehetett vezetni.

- Tényleg...? - kérdezte csodálkozva.

- Igen. És mi mind azt mondtuk, hogy ön egy zseni amiért ilyen nagyszerű ötletei támadnak. - lapogatta meg Kim királynő a vállát anyámnak, aki, mivel mindig is szerette ha dicsérték, hevesen bólogatott.

- Már emlékszem is! Menjetek HaRo gyorsan készülődni. Mindjárt esteledni kezd. Látod már így is milyen sötét van...? - mutatott körbe. Hát... A borospincében tényleg sötét volt, de mint még el sem érte az égbolt tetejét a nap. A karjaival hadonászva kergetett el minket készülődni, hogy kezdetét vehesse egy városi túra.

Nem mertem kinyilvánítani a határtalan örömömet, míg elég messze nem kerültünk a szülőktől. Boldog voltam, hogy végre kaptam, ha csak egy kicsinyt is, de szabadságot. Ha nem lett volna rajtam magassarkú, akkor szerintem még ugráltam is volna.

Viszont egyszer eszembe ötlött egy veszélyes dolog, amit nem hagyhattam megkérdezés nélkül, hisz meg nem kérdezett dolgokra mindig „nem” a válasz. Óvakodva fordultam Jin felé, aki szemlátomást szintén ugyan olyan boldog volt mint én. Ajkamat rágcsáltam egy kis ideig mielőtt fel mertem vetni a meglehetősen kifogásolható ötletemet.

- Mi lenne... Ha egyszerű emberekként mennénk ki? - kérdezte halkan.

- Ezt hogy érted? - nézett rám kíváncsian, de még is komolyan.

- Úgy értem, hogy... felvehetnénk normális, hétköznapi ruhákat és úgy mehetnénk várost nézni. - kezdtem kicsit aggódni, mert a férfi arcáról semmit sem tudtam leolvasni, így fogalmam sem volt arról, hogy hogy viszonyul ehhez a felvetéshez.

- Normális ruhák? - kérdezte homlokráncolva, rajtam meg eluralkodott a stressz.

- Hát... Herceg és hercegnőként nagyon nagy feltűnést keltenénk. Ha olyan ruhákat vennénk fel, amilyent a nem előkelők hordanak, akkor elvegyülhetnénk és talán még több dolgot is láthatnánk, nagyobb felhajtás nélkül. - igyekeztem én jó érveket felhozni, de az az arc.. egyszerűen idegessé tett a kifejezéstelensége.

- Tehát..... – hajolt közelebb én meg kínomban az ajkaimat kezdtem el szétrágni.

- Jaj nyugi már, csak húzom az agyad. – nevetett fel egy picit meglökve, amivel egy hatalmas sziklát gurított le a vállamról.
– Bennem is felmerült ez, de nem hittem volna hogy te is benne lennél. Sőt! Hogy te fogod felhozni. – mosolygott rám, egy kicsit lehidalva, ami jól esett. Habár besértődhettem volna azon, hogy nem nézte ki belőlem.

- Na és akkor.. kimászunk és kint találkozunk, vagy csak normálisan kisétálunk a főkapun? – kérdeztem szórakozottan, ahogy elképzeltem az utóbbit. Szerintem azonnal lebuktunk volna.

- Ezt bízd csak rám. – ütögette meg a vállam. – Találkozzunk a szobád előtt és majd navigállak. – kacsintott, de látszott rajta, hogy szinte izzadt az izgatottságtól.

- Oké. De akkor ne felejtsd el, hogy normális ruha kell. – mondtam neki miközben befordultam a szobám folyosójára.

- Nyugi, nem fogom. – vigyorgott, s bement a szobájába. Vigyorogva néztem utána, majd ugrottam egyet összeütve a sarkaimat, hogy kifejezzem mennyire boldog vagyok.
Igaz, hogy elfelejtettem, hogy magassarkúban vagyok, ezért kis híján bevertem a fejemet a padlóba, de szerencsére még meg tudtam kapaszkodni a függönybe (kicsit elszakadt).

Mintha mi sem történt volna, mentem én is a szobámba és kezdtem el a készülődést. 

Kedves, Drága Olvasók!
Ki gondolta volna, hogy ilyen nehéz a gimi :D
Itt egy... rész, bár hosszabbakat hoztam anno, de úgy véltem kijár ez már nektek.
Teljesen ki vagyok merülve 😄 ha lehetne egész nap aludnék, de mindig fent kell maradnom, mert mindenki íratni akar. Durva.
Remélem tetszett azért valamennyire ez a rész és nem rontottam el a kedveteket az egésztől.
Örök hála azoknak, akik még most is támogatnak ❤️

xXSunnyXx