9. Rosszcsontok (1)

"Ehhez mit szólsz?"

_______________

2013. November 19.

Dean valóban nem viccelt, amikor azt mondta JD-nek, hogy elviszi őt vásárolni mikor visszaérnek Kansas-be. Igaz, az ígéret betartására csak az azutáni napon került sor, hogy a páros megérkezett a bunkerbe, a lányt akkor is meglepte, hogy a vadász nem felejtette el, vagy hogy egyáltalán tényleg komolyan gondolta a dolgot, amikor azon az estén szóba hozta.

Pedig bizony, komolyan gondolta, ugyanis aznap reggel korán bemasírozva a szobájába keltette, és tulajdonképpen kiparancsolta őt az ágyból azzal a szöveggel, hogy legyen kész 10 percen belül, mert bemennek a városba. A lány még túl kómás volt ahhoz, hogy tiltakozzon, így hát csak bólintott, ásítva kivergődött a takaró alól, majd kiválasztva néhány ruhát bevánszorgott a fürdőbe, hogy életet leheljen magába.

Egészen pontosan 10 perccel később menetre készen jelent meg a lépcsőnél, ahol Dean már várta. A Winchester arcán halvány mosoly futott át, amikor meglátta rajta a tőle kapott dzsekit, és akaratlanul is megemlítette neki mennyire passzol hozzá a szín. Miután a lány mosolyogva megköszönte a bókot eljött az ideje a távozásnak.

Beszállva az autóba az első, amit Dean tett az volt, hogy fogta az elismerésre méltó méretű kazettadobozát, kikereste belőle az egyik Metallica címkével ellátott darabot, aztán bepattintotta azt a lejátszóba. Master Of Puppets kezdett játszani halkan, az idősebb testvér pedig meglepetten pillantott oldalra, amikor a mellette ülő kinyúlt a gombok felé a műszerfalon, és feltekerte a hangerőt. Ekkor állapította meg ismét, hogy JD tele volt meglepetésekkel, amiket a férfi már alig várt, hogy felfedezhessen.

Úgy fél órányi vezetés után az Impala begurult a városba, ám ahelyett, hogy egy ruhabolt előtt állt volna meg, Dean a helyi étkezde parkolójába kanyarodott be. A vadász már leállította a motort, és nyitotta az ajtaját, amikor a lány összevont szemöldökkel megkérdezte:

   - Miért vagyunk itt? Azt hittem csak ruhákat veszünk.

   - Nos,- szállt ki a másik fél, azután becsukva az ajtót visszahajolt a lehúzott ablakon át – közismert tény, hogy a sikeres nap kulcsa a kiadós reggeli, ezen a helyen pedig valami isteni a kaja, ezért nem fogom engedni, hogy kihagyd. Úgyhogy kifelé a kocsiból, és nyomás befelé.

JD nem látta értelmét a további ellenkezésnek, ezért ezt követően minden egyéb nélkül elhagyta a járművet. Dean megvárta, míg átsétált az ő oldalára, csak utána kezdett el haladni az épület felé.

   - Nem fogod megbánni- jegyezte meg, mikor a bejárathoz értek – Bízz bennem.

Amint átlépték a küszöböt JD nyomban igazat kellett adjon a fivérnek, mivel az étkezde már az első pillanatban el is nyerte a tetszését.

Először a kellemes meleg tűnt fel neki, ami fogadta őket odabent, majd érkezett a friss ételek és kávé keveredő illata, ami már önmagában elég volt ahhoz, hogy gyomorkorgást eredményezzen nála.

A lány ezután felmérte a berendezést. Leginkább a 60-as évek stílusával lehetett volna jellemezni; fekete-fehér mintás járólap, piros bőrhuzatos ülések, az akkori előadók albumképei a falakon, valamint még egy zenegép is helyet kapott a leghátsó sarokban. El kell ismerni, kimondottan hangulatos volt.

Dean odavezette őt egy távolabbi asztalhoz az ablakok mentén, ahol helyetfoglaltak egymással szemben. Köszönhetően a korai órának, nem voltak sokan a vendéglőben, így az egyik pincérnő hamarosan meg is állt mellettük, kezében egy-egy étlappal a számukra.

   - Mit hozhatok nektek?- érdeklődött, előkészítve a jegyzetfüzetét meg a tollát.

   - Én kérnék egy adag palacsintát, ne spóroljanak a sziruppal. Mellé lesz a rántotta baconnel, meg egy kávé, feketén- adta le a rendelését a Winchester anélkül, hogy egyáltalán felnyitotta volna a menüt. Bizonyára már fejből tudta az egészet, ami nem csoda, ha valóban tényleg annyiszor járt már itt, mint mondta.

   - Rendben- firkantotta le a noteszébe a pincérnő, a névtáblája szerint Janine, majd kérdőn a lányra pillantott – És neked?

JD épp akkor ért a lista végére, számára azonban közel sem volt olyan egyszerű a döntés, mint a vadásznak. Túl nagy volt a választék, ő pedig őszintén szólva legszívesebben mindet kipróbálta volna. Vizslatta a kínálatot még egy darabig, ám amikor realizálta, hogy képtelen dűlőre jutni inkább feladta, és hogy ne húzza feleslegesen a pincérnő idejét a legkézenfekvőbb mellett tette le a voksát:

   - Én is ugyanazt kérem, mint ő- csukta be az étlapot Dean irányába biccentve.

Janine leírta magának, azután még utoljára feltekintett rájuk.

   - Rendben. Más valamit esetleg?

   - Öhm…- gondolkodott Dean, aztán eszébe jutott – Pitétek van?

   - Frissen a sütőből- bólintott.

   - Remek- vigyorodott el elégedetten, mielőtt hozzáfűzte – Akkor abból is kérnénk két szeletet.

   - Rendben- fejezte be a jegyzetelést – Máris hozom.

Azzal Janine elsietett a konyhába, hogy leadja a rendelést.

Hűen a szavához, nemsokára vissza is tért a két bőségesen megpakolt tányérral, és mosolyogva letette őket eléjük az asztalra.

   - Mindjárt érkezik a kávé is- mondta, azt követően tovább állt, hogy kiszolgáljon egy másik vendéget.

JD csodálkozva meredt az előtte heverő adagra, miközben kézbevette a villát. Ez el tudná látni őt akár egy egész napra elegendő energiával. Ha az íze is olyan mennyei, mint az illata és a kinézete, akkor biztosan nem most volt itt utoljára.

Először a palacsintát kezdte meg. Vágott magának egy kisebb darabot, amit aztán alaposan belemártott a kupac tetejéről folyó szirupba, majd nem engedve, hogy az lecsöpögjön, gyorsan a szájába vette a falatot.

   - Mhmhh- hümmögött rágás közben – Ez isteni.

   - Én megmondtam- bökött felé a Winchester, mielőtt bacon-t tömött a szájába.

A páros perceken belül el is pusztította a reggelijét és a kávéjuk felét, ami annyit jelentett: következhetett a pite.

   - Jólvan- vett mély levegőt Dean, miközben lassan a lány felé csúsztatta az egyik szeletet – Ez itt a világ legfinomabb almáspitéje. Sehol máshol nem kapsz olyan jót, mint itt.

   - Oké- bólogatott a magyarázását hallgatva.

   - Most kóstold meg- sürgette, szinte a kezébe nyomva az evőeszközt.

Hűha. Ő aztán keményen rajong a pitékért.

Dean pislogás nélkül, intenzíven figyelte, amint JD belevágott a desszertbe, majd a szájához emelte az első falatot. A lány arca semmilyen reakciót nem árult el, ami kicsit sem segített abban, hogy magában tartsa a kíváncsiságát.

   - Nos?- vonta fel a szemöldökét türelmetlenül.

JD még egyszer megismételte az előbbi folyamatot, és csak ezután osztotta meg a véleményét az ételről.

   - Ez…- tartott rövid szünetet, csak hogy húzza az agyát – Fantasztikus.

   - De még mennyire!- kiáltott fel megelégedve, nem törődve a ténnyel, hogy páran feléjük fordították a fejüket. Dean csak felkapta a villáját, azután nekilátott a saját piterészének – Tudtam, hogy te vagy az én emberem- jegyezte meg teleszájjal, mire a lány szimplán felnevetett és folytatta az evést.

Miután végeztek és elintézték a fizetést visszaszálltak a kocsiba, hogy elhajtsanak a soron következő helyre a listán: a ruhaüzletbe. Megállva a parkolóban Dean közölte a lánnyal, hogy szánjon annyi időt a vásárlásra, amennyit csak szeretne, őt egyáltalán nem zavarja. Noha ez félig hazugság volt, ugyanis ő rendszerint utál 5 percnél többet eltölteni az ilyen helyeken; Sammel eddig mindig csak bementek, felkapták, ami kellett, fizettek, és távoztak is. Nem nézelődtek feleslegesen, inkább céltudatosok voltak, igyekeztek nem sokat költeni. Ellenben ez JD-vel most nem fog működni, mivel neki nem csupán pár darab ruha kell, hanem legalább egy teljes szekrény. Úgyhogy Dean lenyelte a zsúfolt boltok iránt táplált gyűlöletét, és bekísérte a lányt az áruházba.

   - Tudod már konkrétan, mit keresel, vagy előbb még szétnézel?- tudakolta a legnyugodtabb hangon, amivel elő tudott hozakodni.

A kérdezett ránézett, elidőzött néhány másodpercig az arcán, aztán bólintva válaszolt:

   - Igen. Nem fog sokáig tartani.

   - Oké- másolta le a gesztust, követve őt a sorok között – Nem kell sietned, van időnk.

Váratlan volt az a mennyiségű kedvesség, amit aznap reggel kapott az idősebb testvértől, JD azonban nem tagadhatta, hogy jól szórakozott a társaságában. Egyre többet beszélgettek, és a zavartság kezdett megszűnni közöttük. Fokozatosan váltak barátokká, amiről napokkal ezelőtt még egyikük sem gondolta volna, hogy valaha is megtörténhet.

   - Nadrágból elég lesz három pár- listázta hangosan JD, szemügyre véve a farmerkínálatot. Kiválasztott egyet a különféle méretek, színek és fazonok közül, majd bevonult vele a próbafülkébe. Felhúzta, begombolta, azt követően tett egy 360 fokos fordulatot a falra felszerelt tükör előtt. Pont a megfelelő szám volt. Se nem túl kicsi, se nem túl nagy. Szerencsés véletlen.

   - Na?- hallatszódott a Winchester hangja a függöny túloldaláról.

JD vetett egy utolsó pillantást a tükörképére, azután kilépett a fülkéből.

   - Szerintem jó lesz- vont vállat, megállva a másik féllel szemben.

   - Aha- dünnyögött egyetértőn, miközben végignézett rajta – Fordulj meg.

   - Hogy mi?- akadt meg ezt hallva.

Dean erre leírt egy kört az ujjával a levegőben, és megismételte:

   - Fordulj meg.

   - Ezt most komoly?- forgatta a szemét, azonban mégis hátat fordított neki, ahogyan kérte.

   - Nos, ezt kapod, ha velem vásárolsz- nevetett fel röviden, levezetve a tekintetét a lány derekától egészen a bokájáig, és vissza. Ezt elismételte még egy alkalommal, majd magabiztosan kijelentette – Aha. Ez jó lesz. Remekül áll rajtad.

Visszafordulva, és kissé zavartan a vele szemben lévő annyit felelt:

   - Kösz. Azt hiszem.

Azzal, mielőtt a vadász újabb megjegyzéseket tehetett volna visszament a fülkébe, hogy átcserélje a ruhadarabot. Ismét kisétálva a függöny mögül felkapott két másik párt is ugyanabból a márkából, és egymásra pakolva ráfektette őket az alkarjára. Nadrágok tehát letudva.

Ezután következtek a felsők. Velük is ugyanezt a módszert alkalmazta: megpróbált egy bizonyos méretet, mikor pedig megfelelőnek találta csak lekapott a fogasról még néhányat, ami ugyanakkora volt, és ráhelyezte a többi nála lévő ruhára. Főként egyszínűeket választott, mivel azokat könnyebb volt az ingekkel párosítani.

Azokból is begyűjtött pár darabot, ami megtetszett neki, viszont azt tervezte, hogy inkább kölcsönkér a testvérektől, mondván ők amúgy is kifogyhatatlan készlettel rendelkeznek belőlük. Nem fogják hiányolni, ha lenyúl tőlük egyet-kettőt.

A végére már csak egyvalami maradt: a fehérnemű. Míg azt válogatta, JD előre küldte Dean-t a pénztárhoz, hogy legalább ezt egyedül intézhesse. Az egész maximum 10 percbe tellett, majd a lány csatlakozott a vadászhoz a kasszánál. Fizettek mindenért, majd a fivér legnagyobb örömére végre valahára távozhattak.

   - Látom nem vettél egyetlen dzsekit sem- jegyezte meg Dean, előhalászva a kulcsait a szabad kezével.

   - Akkor a szemed kiválóan működik, mert bizony tényleg nem vettem- biccentett mosolyogva.

   - Megkérdezhetem miért nem?- érdeklődött, miközben felnyitotta a csomagtartót, hogy betegye a ruhákkal teli táskákat.

   - Azért nem, mivel…- lépett mellé JD zsebre tett kézzel -…úgy döntöttem, megtartom ezt. Ez kényelmes, meleg, és rengeteg zsebe van.

   - Na igen- nevetett fel, lecsukva a csomagtartó tetejét – Tudod mit mondanak. A zsebekből sosem elég.

   - Ezt meg ki mondta?- fordította felé a fejét homlokráncolva.

   - Hát én- vágta rá egyszerűen.

A páros ezután beült az autóba; Dean beindította a motort, mialatt JD hátra dőlve meredt ki az ablakon. Épp azon volt, hogy szóljon valamit, amikor a volánnál ülő megelőzte ebben:

   - Mit szólnál ahhoz, ha este megnéznénk egy filmet? Te választhatod ki melyiket.

Na ez már egyenesen lesokkolta a lányt. Mintha nem is ugyanazzal a Dean Winchester-rel lett volna egy légtérben, akivel már lassan egy hónapja élt együtt a bunkerben. Rá sem ismert a jelenlegi viselkedése alapján. Ám volt egy sejtése, miszerint a hirtelen hangulatváltozásának erősen köze lehet ahhoz az esti beszélgetésükhöz visszafelé jövet Rexford-ból. Az az ügy úgy tűnik végül mégis közelebb hozta őket.

   - Minden rendben?- zökkentette ki őt a gondolataiból Dean.

Ekkor jött rá, hogy elbambult pár percre. Észre sem vette, hogy ennyi idő telt el.

   - Persze- biztosította – Én csak…- megakadt, kereste a megfelelő szavakat. Mikor azok nem lettek meg, csak őszintén elmondta neki, amit érzett – Köszönöm.

   - Micsodát?- értetlenkedett.

   - Ezt- intett körbe a karjával – A reggelit, a vásárlást, mindent. Pláne azok után, hogy mennyire ellenezted a befogadásomat.

A Winchester felsóhajtott, majd féloldalasan felé fordult az ülésen.

   - Nézd, az… Nem kellett volna olyan durvának lennem. Túl hamar ítéltelek meg. Ez pedig hiba volt. Már beláttam. Igazából nem is vagy olyan vészes.

Ezen mindketten akaratlanul is felnevettek.

   - Hát,- kezdte a lány, miközben az Impala kitolatott a parkolóból – én is félreismertelek. Nem is vagy olyan goromba, mint amilyennek először hittelek. Sőt, kifejezetten jó társaság vagy.

   - Hűha. Ezzel most megérintettél- helyezte a szívére a kezét meghatottan.

   - Akkor elértem, amit akartam- mosolyodott el JD, azt követően témát váltott – Pizzát is rendelünk a film mellé?

   - Még szép- bólintott, amolyan „ez egyértelmű” stílusban.

   - Ez esetben benne vagyok- egyezett bele a programba.

Most már nem volt más dolguk, mint hazamenni, és választani a kínálatból.

♤

Megint egy félórás kocsiút és a páros megérkezett a bunkerhez. JD szállt ki elsőként, majd előre sietett, hogy kinyissa az ajtókat, mialatt Dean kiszedte a táskákat a csomagtartóból. Mikor ezzel megvolt, a lány visszafutott a bejárathoz, hogy le is zárja azt a vadász után.

   - Hé, nem tudod merre lehet a mobilom?- kérdezte tőle Dean, amikor elhaladt mellette a folyosón – Nem találtam sem a zsebemben, sem az autóban.

   - Talán itt felejtetted- vont vállat JD, követve őt a következő ajtóhoz.

Egymás után léptek be a bunker főhelyiségébe, ahol az „újonc” átvette a Winchester-től az általa cipelt holmik felét, hogy ne egyedül kelljen mindet behordania. Dean rögtön nyitotta a száját, hogy közölje, egymaga is képes ezt megoldani, azonban a hang a torkán akadt, mikor az öccse megszólalt a könyvtárban:

   - Hello?...Sajnálom, de itt nincs semmilyen uh, Dee-dawg…

Deannek azonnal leesett, hogy Sam az ő „elveszett” telefonján beszélt valakivel, mi több, azt is tudta kivel. Gyorsan, nehogy a testvére bonthassa a vonalat, lepakolta a nála lévő dolgokat a térképasztalra, azután odarohant, hogy megszerezze a készüléket.

   - Ezt én intézem- kapta ki a másik fél kezéből, aztán a füléhez emelte egy nagy mosollyal – Sonny, hé…Mi a helyzet?...- a mosoly ezután lefagyott az arcáról – Oké…Rendben. Ne csinálj semmit. Megyek, amilyen hamar csak tudok- ígérte, azzal pedig véget vetett a hívásnak.

Sam addigra már alig várta, hogy faggatózni kezdhessen:

   - Ez meg mi volt, „Dee-dawg”?

Dean zsebre vágta a mobilt, majd nekidőlve az asztalnak belefogott a magyarázásba:

   - Emlékszel arra a tavaszra New York-ban, mikor még gyerekek voltunk? Apa egy rugarura vadászott. Megszálltunk abban a… uh, abban a bungalóban, a pingpongasztallal?

   - Igen- bólogatott, visszaemlékezve az alkalomra – Te uh, eltűntél. Apa visszajött, te meg még mindig nem voltál sehol. Ő kitett engem Bobby-nál pár hónapra, aztán lelépett, és… megtalált téged. Elvesztél egy vadászaton, vagy valami ilyesmi.

   - Ó, igen, ezt adtuk be neked- jutott eszébe az idősebbnek.

Ez már felkeltette a lány figyelmét is, aki otthagyta az újonnan vásárolt ruhákat, és csatlakozott a testvérekhez a könyvtárban. Bár hozzászólni nem tudott a témához, azért kíváncsian hallgatta, amint ők megtárgyalták a dolgot.

   - Hogy érted azt, hogy ez az, amit ti adtatok be nekem?- ráncolta a homlokát értetlenül.

Dean elhúzta a száját, próbálva minél egyszerűbben összefoglalni az akkor történteket.

   - Az igazság az, hogy uh… Elvesztettem a kajapénzt, amit apa adott nekünk egy kártyajátékon- ismerte be – Tudtam, hogy előbb-utóbb éhes leszel, ezért… megpróbáltam lenyúlni pár csokit a helyi boltban, de elkaptak. Nem vadászni voltam. Hanem egy fiúotthonban.

   - Fiúotthonban?- vonta fel a szemöldökét meglepetten Sam – Az olyan, mint valami… református iskola?

   - Többé-kevésbé- biccentett egyetértőn – Egy farmon volt, a fickó pedig, aki vezette, Sonny, ő… a gondomat viselte.

   - Várj- akadt meg a név hallatán – Sonny tudja mit csinálunk?

   - Igen. Ő jó ember- biztosította – Megadtam neki az egyik számunkat, és most úgy tűnik van egy ügye a számunkra- várt egy kicsit, mielőtt hezitálva feltette volna az öccsének a kérdést – Szóval… Benne vagy abban, hogy csatlakozz, vagy túl fáradt vagy?

   - Nem, uh, persze, én csak…- hadarta a fejét rázva, végül összeszedte magát – Rendben leszek.

   - És mindenki egyetért ezzel a túrával?- kérdezte Dean, kihangsúlyozva a „mindenki”-t, vagyis a szavait főként Ezekiel-nek címezte, aki azonban nem volt mutatkozós kedvében, így választ tőle nem kapott, viszont egy furcsálló pillantást a testvérétől igen.

   - Nos, JD nem igazán tiltakozik, én pedig épp az előbb mondtam, hogy rendben leszek.

   - Igen. Persze. Oké- bólogatott a bátyja, összenézve a mellettük álló lánnyal, aki szándékosan inkább csendben maradt – Pakoljatok össze, és mehetünk.

Azzal Dean megfordult, hogy célba vegye a szobáját, ám Sam még nem végzett a faggatással:

   - Hé, Dean… Miért nem tudtad csak simán elmondani, hogy egy fiúotthonban voltál?

A fivér megtorpant, majd véve egy 180 fokos fordulatot vállat vont.

   - Nem tudom- felelte – Az egész apa ötlete volt. Aztán csak… tudod, megszületett a sztori. 16 voltam.

Ezzel a témát le is zárták.

Egyelőre.

♤

JD úgy döntött, él a hosszú út adta lehetőséggel, és alszik pár órát, amíg megérkeznek a farmra. Úgyhogy ő kidőlt a hátsó ülésen, fejét az ajtónak támasztva, karjait összefűzve a mellkasán, a lábai pedig kinyújtva, amennyire azt a két ajtó közötti távolság engedte. Ezalatt Sam valamit olvasott az anyósülésen, Dean meg valami random számot dúdolgatott, mivel a rádiót nem akarta bekapcsolni, nehogy a lány felébredjen (hiába volt képes legutóbb gond nélkül elaludni Metallica-ra). A vadász még a buckák kikerülésére is odafigyelt; ha viszont mégis átment egyen, a tekintete azonnal a visszapillantóra ugrott, hogy meggyőződjön róla, nem riasztotta fel az alvó társukat.

Végül aztán feltűnt az otthon a látóhatáron, ami arra késztette Sam-et, hogy eltegye a könyvét, és visszatérjen a sorozatos kérdések feltevéséhez a bátyja irányába:

   - Itt voltál két hónapig, és apa nem talált rád?

Dean leparkolta az Impalát a ház közelében, majd leállította a motort. Vetett egy pillantást a hátul fekvő személyre (nem tudván, hogy az felébredt pontosan abban a szekundumban, amikor a motor abbahagyta a búgást), és csak ezt követően válaszolt.

   - Ó, nem. Megtalált engem- biztosította – Elég hamar. De itt hagyott, mivel én voltam az oka, hogy az a pénz elveszett.

Sam ezt hallva elkerekedett szemmel meredt a testvérére.

   - 16 éves voltál. Csak elkövettél egy hibát.

   - Igen. Én követtem el hibát- tett hangsúlyt az „én”-re – Nézd, tudom, mire gondolsz. Ebből semmi sem apa hibája- jelentette ki határozottan, azzal hátra fordult az ülésen, és kinyújtva a kezét óvatosan megrázta JD-t a vállánál – JD, hé, megjöttünk. Ébredj.

A lány lassan kinyitotta a szemét és pislogott párat, eljátszva, hogy egészen addig ki volt ütve, ennélfogva nem hallott semmit az előbb lefolytatott párbeszédből. Ezután vontatottan felült, egyik keze azonnal a nyakához vándorolt, megdörzsölve azt egy bizonyos területen. Be kell szerezniük néhány párnát ilyen esetekre, különben egy ponton túl már nem lesznek képesek mozgatni a fejüket.

   - Hogy bírtok ti így aludni?- kérdezte a hajába túrva. Igyekezett megigazítani a tincseket, bár tükör nélkül fogalma sem volt arról, mit csinál, meg hogy vajon hogy nézett ki a végeredmény. Az is meglehet, hogy ezzel csak rontott a helyzeten.

A testvérek mindössze szinkronban vállat vontak.

   - Már megszoktuk- reagálta le ennyivel Dean, majd kiszállt a kocsiból.

Sam és JD nemsokára követte.

A lány a két fivér mögött lépkedett fel a teraszra, azután zsebre tett kézzel várt, míg az idősebb bekopogott.

Az ajtó pillanatokon belül kitárult, a küszöb másik oldalán álló idős nő pedig karbatett kézzel és gyanakvó tekintettel fogadta őket.

   - Hello- üdvözölte őt egy barátságosnak szánt mosollyal Dean.

   - Mit tehetek értetek fiúk…- nézett át a válluk fölött - …és lány?

Utóbbi ügyetlenül intett egyet, miközben a szeme megakadt a nő nyakából lógó méretes kereszten. Gőze sem volt, mit mondjon, ezért inkább csak lehajtotta a fejét, rábízva a dolgot a profikra.

   - Én Dean vagyok. Ő itt az öcsém Sam, ő pedig JD, egy közeli barátunk- mutatta be magukat – Régről ismerjük Sonny-t.

   - Még a börtönben találkoztatok?- érdeklődött.

Dean erre nagyot nyelt, Sam köhintett, JD pedig még lejjebb horgasztotta a fejét.

Ez aztán a kínos szituáció, huh?

   - Nem- felelte végül nagy nehezen az alacsonyabb – Uh… Szólna neki, hogy itt vagyunk?

A nő még vizslatta őket egy darabig, aztán bólintva odébb állt az útból.

   - Idehívom őt- megfordult, hogy előkerítse a keresett férfit, néhány lépés után azonban még annyit hátra szólt a vadászoknak – Cipőket levenni, most mostam fel.

A vendégek lepillantottak a lábbelijükre, amit ezt követően szó nélkül lerúgtak és félrelöktek a falhoz. Így már besétálhattak a házba.

   - Tehát Sonny egy ex-fegyenc?- értelmezte a hallottakat Sam, megtorpanva a nappaliban.

   - Hát, mi sem vagyunk éppen kisangyalok- vont vállat Dean, lefékezve mellette – Hidd el, azóta rengeteget változott.

A báty tekintete elkalandozott a szobában, majd rövidesen megállapodott az ablak elé tolt kanapén. Az arckifejezése fokozatosan megváltozott, amint látszólag a semmibe révedt, mintha újra élt volna egy régi emléket. Biztosan jó emlék volt, ugyanis másodpercek alatt mosolyra húzódott tőle a szája.

JD elmélyedve figyelte a folyamatot, ami lejátszódott a szeme előtt, gondosan elraktározva azt a tiszta, örömteli mosolyt az emlékezetében. Volt egy olyan sejtése, hogy a Winchester-ek mindennapjaiban nem valami gyakoriak a felhőtlenül boldog pillanatok; ezért is mutatkozik meg rajtuk sokkal erősebben a vidámság, amikor ez a ritkaság mégis megtörténik. Ez az érzelem pedig kétségkívül remekül állt mindkettőjükön. Remélte, nem most volt utoljára ennek a szemtanúja.

Azonban sajnálatos módon mindez rövidéletű volt, köszönhetően a helyiségbe hirtelen betoppanó férfinak.

   - Dee-dawg!- kiáltott fel feltételezhetően Sonny széttárt karokkal.

Ennek hála Dean nyomban visszazökkent a jelenbe, hogy aztán egy hatalmas vigyorral régi barátjához lépjen, és gyorsan megölelje.

   - Sonny! Jó újra látni.

   - Téged is, testvérem- veregette meg az őt ölelő hátát. Miután szétváltak a férfi Sam-et is kiszúrta – Ó, te biztosan Sam vagy.

   - Örülök a találkozásnak- biccentett.

   - Szintúgy- viszonozta a gesztust. Ekkor esett a pillantása a testvérekkel érkezett harmadik félre – Ő pedig…?

Dean egyből kapcsolt és a lány mellé ugrott, hogy bemutassa.

   - Ő itt JD- karolta át fél kézzel az említett vállát – Közeli barátunk.

   - Hello- intett a lány egy félmosollyal.

Sonny lemásolta a cselekedetet, majd ezt követően felnevetett.

   - Nos, öröm látni, hogy Dean szerzett magának egy barátot, aki képes kiegyensúlyozni az ő folyton morcos hangulatát.

JD-ből és Sam-ből egyszerre tört ki a nevetés, míg Dean hitetlenül az égbe dobta szabad karját a megjegyzés hallatán.

   - Hé! Először is itt állok alig két méternyire tőled- kérte ki magának – Másodszor, én nem is vagyok állandóan morcos.

   - Csak úgy az esetek 75%-ában- vont vállat JD, amire az idősebb Winchester reakciója egy szúrósnak szánt pillantás volt.

Sonny a mellkasa előtt összefont karral, arcán pedig sejtelmes mosollyal vizslatta a némán civakodó párost. Nem kerülte el a figyelmét az, ahogyan Dean szigorú tekintete megenyhült JD ártatlan mosolyától, valamint ahogy a továbbra is vállát átölelő keze hogy húzta őt alig láthatóan még közelebb magához. Az otthonvezetőnek ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: az egykor általa vigyázott fiúnak kifejezetten jót tett a lány felbukkanása.

   - Szóval uh…- váltott témát az idősebb – Egész szépen néz ki a farm.

   - Ó, ugyan már- legyintett a férfi – Alig áll az épület. Most már csak kevesen vannak itt gyerekek, akik segíthetnének a munkában.

   - Hogy-hogy?- lepődött meg.

   - Mert mostanság a rendszer inkább úgy dönt, hogy bebörtönzi azokat, akik rosszat tettek ahelyett, hogy megváltaná őket.

A nő, aki az imént beengedte őket, most ismét megjelent, és egy közeli asztalt kezdett el törölgetni. Mivel túlságosan is hallótávolságon belül volt, Sam muszájnak érezte, hogy megkérdezze:

   - Hé, Sonny, uh… Nem bánnád, ha csak nyolcszemközt beszélnénk?

Szerencsére értette a célzást.

   - Hé, Ruth- fordult az idős nő felé – Ránéznél kérlek a fiúkra? Győződj meg róla, hogy elvégzik a feladataikat.

Ruth szimplán bólintott, majd minden egyéb nélkül távozott.

Végre rátérhettek az ittlétük okára.

   - Rendben- csapta össze a két tenyerét Dean – Mesélj, mi történt?

   - Hát, emlékszel Jack-re, igaz?

   - Igen. A kemény, öreg tengerészgyalogos- bólintott.

   - Mhmhmm. Nos, valahogyan az az ősrégi, rozsdás, lerobbant traktor életre kelt, és áthajtott rajta az éjszaka- magyarázta.

   - Talán… Talán csak kicsúszott a parkoló üzemmódból- ötletelt Sam.

   - Az nem lehet- rázta a fejét Sonny – Tudjátok én sosem… sosem hittem ebben az egész hókuszpókuszban, amit ti srácok csináltok, de… valami itt nem stimmel.

   - Ezt hogy érted?- faggatta a lány.

   - Nos…- tartott szünetet, hogy összeszedje a gondolatait – Különös dolgok kezdtek el történni. A fények ki-be kapcsoltak, furcsa kaparászás jött a falakból, az ajtók és ablakok random becsapódtak.

Dean mindezt elismételte magában még egyszer, azután nekilátott a terv megalkotásának. Mikor az meglett, a fivér annyit mondott Sonny-nak:

   - Jólvan. Mit gondolsz, össze tudod terelni a fiúkat, amíg mi szétnézünk?

   - Nem probléma- vágta rá – A legtöbbjük otthon tölti a szünetet. Kivéve azokat, akiknek nincs hova hazamenniük.

Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kisietett volna, magára hagyva a három vadászt a nappaliban.

Ekkor Dean az öccse felé fordult.

   - Oké. Miért nem csekkolod a házat? JD és én ellenőrizzük a pajtát.

   - Oké- egyezett bele, azonnal bele is fogva a keresésbe.

Az idősebb Winchester némán biccentett az ajtó felé, mire a lány elindult, hogy felhúzza a cipőjét. Mindketten pillanatok alatt végeztek, és már kint is voltak a tornácon, útban a nem messze álló pajta felé.

Odaérve a többéves faépítményhez Dean lassított a léptein, és kitéve oldalra az egyik kezét jelezte a lánynak, hogy ő is tegyen így. A vadász egy óvatos mozdulattal kitárta a duplaszárnyú ajtó egyik felét, azt követően előhúzva az EMF mérőt a zsebéből beljebb lépett. Eléggé sötét volt, ezért vigyáznia kellett, merre lép, ugyanis nem lehetett tudni mi rejlik a földön kiterített szalmaréteg alatt.

Néhány méter után intett JD-nek, aki automatikusan követte őt, ügyelve rá, hogy végig szorosan mögötte maradjon.

   - Jólvan, Casper- motyogta a férfi, lepillantva a kezében pittyegő készülékre – Merre vagy?

Eltelt pár csendes másodperc, aztán a semmiből halk beszéd ütötte meg a páros fülét. Teljesen olyan volt, mint… egy kisgyereké.

Dean a válla felett hátra pillantott JD-re és jelezte egy biccentéssel, hogy melyik irányba szándékozik menni. Ő válaszként csak bólintott, azután a nyomába szegődött.

Végig sétáltak az egész pajtán, amíg el nem jutottak a helyiség legvégébe, ahol magas kupacokban állt a széna. Azok mögül jött a hang.

A Winchester visszasüllyesztette a mérőt a dzsekije zsebébe, majd jobbról-balra nézelődve elkiáltotta magát:

   - Hello? Van itt valaki?

Egy darabig nem történt semmi, aztán hirtelen még több zaj hallatszódott, a bálák mögül pedig ekkor előlépett egy szőke hajú, szemüveges kisfiú.

Na erre nem számítottak.

   - Hé kölyök, mit csinálsz itt egyedül?- érdeklődött Dean, a biztonság kedvéért alaposan felmérve az előttük állót.

   - Szörnyekkel harcolok- felelte ártatlanul.

   - Miféle szörnyekkel?- kérdezte JD, kilépve a vadász takarásából.

   - Mindenfélékkel- mondta, azután egy nagy mosollyal az arcán felmutatta a nála lévő akciófigurát – Bruce a szörnyzúzó segít nekem.

JD ezen elmosolyodott, míg Dean oldalra döntött fejjel vizslatta a játékot.

   - Az egy köpeny?- mutatott rá – Nem valami praktikus viselet szörnyzúzáshoz, nem gondolod? Tudod, akár meg is fulladhatsz…

   - Elverem a gonoszokat!- szakította őt félbe a figurából megszólaló hang.

   - Ó, abban biztos vagyok- nevetett fel röviden, mielőtt kinyújtotta volna a kezét – Dean vagyok. Ő pedig itt JD.

   - Timmy- mutatkozott be, azt követően a tenyerébe csapott, és kezet ráztak.

   - Na próbáljuk ezt meg még egyszer- guggolt le az idősebb testvér, hogy egy magasságban legyenek – Ha igazi férfi akarsz lenni meg kell tanulnod, hogyan rázz úgy kezet, mint ők, oké? Szóval most mutasd meg nekem a legjobb Kung Fu fogásodat.

Timmy megint megfogta a kezét és megrázta azt, ezúttal viszont valamivel erősebben.

   - Jó- bólintott Dean – Most nézz a szemembe. Hadd lássam, hogy komolyan gondolod. Rázd meg a kezem amilyen erősen csak tudod.

A fiú így is tett, közben igyekezett magabiztos és komoly maradni.

JD visszafojtott mosollyal az arcán figyelte őket, magában elkönyvelve a tényt, hogy Dean valójában mennyire jól bánik a gyerekekkel. Akaratlanul is elgondolkodott azon, hogy ez vajon csakis amiatt lehet, hogy tulajdonképpen ő nevelte fel Sam-et, vagy azért, mert esetleg egy másik gyereknek is gondját viselte korábban huzamosabb ideig. Talán később megkérdezi tőle.

   - Ez az- bólintott elégedetten az emlegetett – Ha mostantól mindig így rázol kezet nem lesz semmi bajod.

Timmy elmosolyodott, aztán tovább folytatta a játéka szorongatását némaságba borulva.

Dean várt egy kicsit, azután témát váltott:

   - Hé Timmy, ismerted Jack-et, aki itt dolgozott?

A válasz egy alig hallható, elnyújtott hümmögés volt.

   - Mit tudsz elmondani nekünk róla?- csatlakozott a lány a beszélgetéshez, leguggolva a vadász mellett.

Timmy összepréselt szájjal rápillantott, végül egy kis hezitálás után azt felelte:

   - Sokat kiabált. Akkor is, amikor a baleset történt.

   - Ezt honnan tudod?- faggatta JD.

   - Mert én és a többi fiú idekint játszottunk.

   - Láttatok valamit?- tudakolta Dean, átvéve a szót.

A fiú csak szótlanul megrázta a fejét.

   - Van bármi más, amit fel tudsz idézni arról az estéről?- kérdezte a lány reménykedve – Bármi.

   - Hirtelen… nagyon hideg lett- mondta némi gondolkodást követően – Most már mehetek? Be kell fejeznem a feladataimat, mielőtt Miss Ruth mérges lesz.

   - Az a Ruth- akadt meg Dean, visszaemlékezve a nőre – Elég szigorú veletek, huh? Igen, jobb lesz, ha mész.

Azzal Timmy kikerülte őket és kifutott a pajtából.

A bent maradt páros egy másodpercre összenézett, majd mindketten kiegyenesedtek.

Ideje volt visszamenni Sam-hez, és megérdeklődni ő mit talált.

♤

A fiatalabb Winchester szerencsére sokkal nagyobb sikerrel járt náluk. Ő ugyanis lefolytatott egy érdekes beszélgetést Ruth-al, amiből kiderült, hogy a farm eredetileg egy házaspár, Howard és Doreen Wasserlaufs tulajdonában állt. Jack már akkoriban is itt dolgozott, ám egy nap az alkoholt egyáltalán nem megvető Howard meggyanúsította őt azzal, hogy viszonya van a feleségével. Ez természetesen nem volt igaz, de a részeges férfi hajthatatlan volt; azon az éjjelen megkísérelte megölni mindkettőjüket, viszont csak Doreen-nel sikerült végeznie, mert Jack elmenekült a helyszínről. Howard ezt követően életfogytiglannal börtönbe került, ahol egy évvel ezelőtt meg is halt. Ruth szerint azonban ő állhatott a Jack-el történtek mögött. Szerinte a férj szelleme bosszút állt rajta az állítólagos viszony miatt.

A testvéreknek ennyi elég is volt ahhoz, hogy útra keljenek, és meglátogassák azt a temetőt, ahol Mr. Wasserlaufs-ot eltemették. Pont sötétedés után értek oda, ami annyit jelentett, hogy nem kellett a váratlanul felbukkanó szemtanúk miatt aggódniuk, hanem nyugodtan nekiláthattak a sír kiásásának.

   - Szóval…- szólalt meg Sam, mikor már mélyen bent voltak a gödörben – Apa nem akarta, hogy elmond nekem. Miért nem? Olyan rossz lett volna ez a hely?

   - Nem igazán emlékszem- felelt Dean lapátolás közben – Úgy értem, senki nem ért hozzám a rossz értelemben, senki nem nyomta el rajtam a cigarettáját, vagy vert el egy fém fogassal. Nálam ez már nyereség.

Ezután ismét csend lett a felek között.

A Winchester-ek folytatták az ásást, míg JD egy közeli sírkőnek dőlve figyelte őket. A gondolatai folyton-folyvást visszakalandoztak a báty szavaihoz, amik újra és újra felvetették benne a kérdést: Vajon milyen lehetett az életük gyerekként? Noha az Odaát könyvek biztosítottak némi betekintést abba, milyen apa is volt John Winchester valójában, a lány akkor is úgy érezte, hogy rengeteg dolog van még, amit nem tud vele kapcsolatban. Szívesen felhozta volna a témát a srácoknak, csakhogy valahányszor elszánta magát erre eszébe jutott az az eshetőség, hogy ők talán nem épp a legnagyobb örömmel mesélnének neki a fiatalkorukról, ez pedig minden alkalommal megállította. Annyit azért erősen sejtett, hogy az az időszak nem volt kifejezetten habostorta egyikőjük számára sem. Azok alapján, amit eddig hallott és olvasott azt a következtetést vonta le, hogy Dean-re jobban rájárt a rúd, mint az öccsére. Talán túlságosan is…

   - Hé- hívta fel a másik kettő figyelmét Dean, amikor az ásója valami keménybe ütközött.

Amíg ő és Sam felnyitották a koporsót, JD felkapta a lába mellé lerakott doboz sót meg benzint, és odavitte azokat hozzájuk. A vadászok kimásztak a gödörből, mire a lány már szórta is a sót a maradványokra. Amint végzett, Sam következett a benzin kiöntésével, a sort pedig végül Dean zárta, aki előhúzott a zsebéből egy doboz gyufát.

   - Jólvan- sóhajtott fel, kihalászva egy szálat a többi közül – Süssük meg az öreg MacDonald-ot, aztán húzzunk el innen.

Mondandója befejeztével az idősebb testvér meggyújtotta a gyufát, amit ezt követően kiengedve az ujjai közül engedett beleesni az előttük lévő gödörbe. A test a benzinnek köszönhetően hamar lángrakapott, a csapat pedig csak nézte zsebre tett kézzel, amint az egész leégett mindössze néhány perc alatt. Akkor aztán a testvérek újfent ásót ragadtak és visszatemették a sírt, mialatt JD visszapakolta a többi holmit a csomagtartóba.

Dolguk végeztével mind beültek az Impalába, majd a báty beindította a motort és elhajtottak.

Meglepően könnyű ügy volt, nem igaz?

♤

Ellenben mielőtt otthagyták volna a várost, a csapat Dean kérésére még tett egy kitérőt a helyi étkezdében, ahol maga a vadász is jópárszor megfordult a farmon töltött ideje alatt. Állítása szerint itt isteni házias stílusú ételeket készítenek, amit a másik kettőnek is muszáj lesz kipróbálnia távozás előtt. És ugyan ki tudna nemet mondani egy jó reggelire?

JD éppen kiemelte a fejét az étlapból, amikor feltűnt neki, hogy az idősebb testvér figyelme elkalandozott a saját menüjéről. Követve a tekintetének irányát hamarosan rá is jött mit vizslatott olyan intenzíven: a pult mögött álló pincérnőt, aki egy másik vendéggel beszélgetett vidáman. Ettől aztán akaratlanul is felötlött benne annak a gondolata, hogy vajon Dean az étel, vagy inkább a pincérnők miatt jár ilyen helyekre? Valószínűleg mindkettő.

   - Dean, ugye tudod, hogy nekem az is megfelel, ha csak kérünk egy burgert valahol elvitelre?- szakította ki őt a bambulásból Sam.

   - Azért, hogy aztán lemaradjatok a legjobb banános palacsintáról, amit valaha ettetek?- kérdezett vissza, majd ismét elbújt az étlap mögött.

A korábban méregetett pincérnő perceken belül felszabadult, és jegyzettömbbel a kezében az ő asztaluk felé vette az irányt.

   - Hello. Üdv a Cus’s-ban. Mit hozhatok nektek?- érdeklődött, írásra készen felemelve a tollát.

   - Fogadok nem hitted volna, hogy még találkozunk, huh?- villantott neki egy csábos vigyort Dean.

Erre a mellette ülő JD kíváncsian felé kapta a pillantását. Szóval ezért bámulta őt egészen azóta, hogy beléptek ide. Ismerték egymást. Most, hogy a lány belegondolt, ez nem is volt olyan meglepő.

   - Uh, ezt most nem teljesen értem- nézett rá a pincérnő kissé zavarodottan – Szeretnétek hallani a napi ajánlatot?

Dean azonban csak nem adta fel.

   - Robin… Én vagyok az. Dean Winchester.

A másik fél pedig továbbra is értetlenül meredt rá.

   - Um…

   - Régen Sonny farmján laktam- próbálta elérni, hogy visszaemlékezzen.

Ám ezek szerint nem sikerült.

   - Ó. Uh, nézd, sajnálom- szabadkozott – Csak… Rengeteg srác fordult már meg ott, eléggé nehéz emlékezni minden névre és arcra.

   - Persze, semmi baj- legyintett Dean – Uh, én sajnálom. Csak… Emlékszem, anyukáddal szoktál benézni néha. Ő gitár órákat adott. Már régen volt.

Ennél a résznél már Sam is érdeklődve hallgatta a társalgást.

JD figyelmét nem kerülte el az, ahogyan Dean a csalódottságát igyekezett leplezni. Ennyire megbántotta volna az, hogy Robin nem emlékezett rá? Hacsak nem azért reagált így, mert… Mennyire lehettek közel ők ketten abban az időben?

   - Igen- bólintott az említett – Anya imádott segíteni a fiúknak. Azt hiszem épp ezért vettem át az óráit, miután elhunyt.

És ekkor beütött a kínos csend. Remek. Már csak ez hiányzott.

   - Hé, Robin?- érkezett a hang egy másik asztaltól.

Ó, hála Istennek!

   - Um, megbocsájtanátok egy percre? Máris jövök vissza- azzal pedig elsietett az újabb vendéghez.

JD még szinte fel sem ocsúdott az előbb történtekből, Sam viszont nyomban nekiállt kérdezősködni:

   - Haver…?

   - Menjünk- pattant fel a helyéről Dean hirtelen, majd felkapva a dzsekijét kiviharzott az étkezdéből.

Sam és JD tanácstalanul összenézett, azt követően ők is felkeltek, hogy kövessék az idősebb testvért.

Hát, akkor a reggelinek ezzel lőttek. Csodás.

Mire kiértek a parkolóba Dean már nyitotta a vezető ülés felőli ajtót, készen arra, hogy beszálljon.

   - Ez meg mi volt?- torpant meg az anyósülés oldalánál Sam.

   - Semmi- vágta rá a bátyja ridegen.

Egyértelműen hazudott. A lány ellenben tudta, hogy ilyenkor hagyni kell őt lenyugodni, ezért inkább csendben maradt. Sammel ellentétben, aki tovább erőltette a témát:

   - Semmi? Nos, nyilván volt valami. Ki volt az a pincérnő?

   - Megmondtam, hogy semmiség, oké? Csak felejtsd el- zárta le ennyivel, arcán keveredett a türelmetlenség és a szigorúság. Feszült némaság telepedett rájuk, amit végül Dean mobiljának csörgése tört meg. A fivér morogva előrántotta a készüléket a zsebéből, majd fogadta a hívást – Sonny?... Hogy mi?!

Ha a lány jól sejtette, akkor ez az ügy mégsem volt lezárva. Na igen. Túl jónak is tűnt ahhoz, hogy igaz legyen.

Irány vissza a farmra.

♤

Mire visszaértek a helyet ellepték a mentősök és a rendőrök. Előbbiek egy hullazsákba csomagolt testet toltak ki a házból hordágyon (amiről kiderült, hogy Ruth-é volt), míg utóbbiak rádión jelentették az esetet, és azt próbálták kideríteni mi történhetett. Mondhatni eluralkodott a káosz, méghozzá nem is kicsit.

A hármas fogat Sonny-val kiegészülve a tornácon ácsorogva követte figyelemmel az eseményeket. Egy darabig egyikük sem szólt semmit, bár tudták, hogy előbb-utóbb kénytelenek lesznek beszélni róla; ugyanis most már biztos volt, hogy az ügynek még közel sem volt vége, vagyis a vadászoknak folytatnia kellett a nyomozást.

   - Próbáltam bejutni, hogy megmentsem őt, de zárva volt az ajtó- ingatta a fejét bűntudatosan Sonny.

   - Ruth zárta be?- vonta fel a szemöldökét kérdőn Sam.

   - Arra képtelen lett volna- válaszolta az otthonvezető – Mivel a farmon egyetlen ajtón sincs zár.

Ez azért nem valami biztonságos, gondolta magában a lány, azonban hangosan inkább nem mondta ki, tekintve, hogy ennek nem most volt itt a helye.

   - Ez azt jelenti, hogy a kis látogatásunk a temetőbe semmit sem ért- sóhajtott fel Dean gondterhelten – Sonny, van még bármi egyéb furcsaság, amire emlékszel?

   - Miért, még nem vagyunk elég mélyen a furcsaságokban, srácok?- kérdezett vissza homlokráncolva.

   - Tudom, tudom- bólogatott a kezét feltartva az idősebb – Úgy értem tényleg bármi.

Hagytak időt Sonny-nak gondolkodni, a férfi pedig pár másodpercen belül elő is tudott hozakodni valamivel:

   - Volt valami. Ruth mindig magánál tartotta a rózsafűzérét, viszont most sehol sem találom.

   - Rendben- bólintott Sam – Uh, kezdjük az áldozatokkal. Mindkettő ebben a házban élt. Mindkettő együtt dolgozott a fiúkkal.

   - Oké, JD és én beszélünk velük, hátha ki tudunk szedni belőlük valamit- vállalta a feladatot Dean kettejük számára.

   - Jó- azzal Sam az otthonvezetőhöz fordult – Sonny, van alkalmazotti nyilvántartás az áldozatokról?

   - Az irodámban- válaszolta – Megmutatom.

Ezután ők ketten bementek a házba, Dean és JD pedig elindult a gyerekek keresésére a farm területén.

   - Én tényleg azt hittem, hogy lezártuk az ügyet- ingatta a fejét Dean hitetlenül, miközben körbejárták az épületet.

   - Én is- értett egyet JD – De ha jobban belegondolok az egész valahogy túl egyszerű volt.

   - Miért nem lehet egy ügy szimplán csak egyszerű?- tárta szét a karját – Miért kell mindent túlbonyolítani? Nem tudhatunk le egyszer valamit gyorsan, aztán mehetünk haza kajálni meg filmezni?

   - Hát, ha minden ilyen egyszerű lenne, akkor az életünkben nem lenne semmi kihívás- vont vállat hanyagul, azután fél kézzel megveregette a mellette sétáló vállát – Ne aggódj, lesz még időnk bőven a filmezésre, miután itt végeztünk.

   - Ne feledd, a szavadon foglak- mutatott rá halálos komolysággal.

Ezt követően a társalgásnak vége szakadt, ugyanis a ház mögé érve gyerekzsivaj ütötte meg a fülüket.

   - Mit fogsz most tenni, huh? Sírva fakadsz?

   - Te olyan fura vagy, Timmy.

Ó, azt már nem. Ha volt valami, amit egyikőjük sem kedvelt, az a piszkálódó kölykök. A lánynak nem volt szüksége az emlékeire ahhoz, hogy ezt tudja, majd azonnal védelmező módba kapcsoljon miatta.

Megpillantották a két nagyobb termetű fiút, amint beszorították Timmy-t a falhoz, ennyi pedig elég is volt nekik. Felgyorsították a lépteiket és egy szempillantás alatt ott termettek; Dean megragadta a szekálókat a csuklójuknál fogva, elrántva őket a harmadiktól, akihez JD ezalatt odasietett és aggódva vizslatni kezdett.

   - Minden rendben? Nem bántottak?

   - Semmi bajom- biztosította őt Timmy, ám a hangja vékony volt és halk, a korábban nála látott akciófigura pedig most nem volt sehol.

JD pásztázta a földet néhány másodpercig, majd rövidesen rálelt a keresett tárgyra egy nagyobb fűcsomó takarásában. Egyik kezével kinyúlt érte, hogy felvegye, azt követően visszafordulva a fiúhoz átadta neki.

   - Tessék. Bruce is jól van, ne aggódj- biztosította egy megnyugtató mosollyal.

   - Köszönöm- szorította a mellkasához a játékot úgy, mintha az élete függött volna tőle.

Talán valaki olyantól kapta, aki fontos neki. Vagy fontos volt.

   - Szóra sem érdemes- borzolta össze a haját finoman, mire Timmy röviden felnevetett.

Eközben Dean elmerült a másik kettő szigorú fegyelmezésében:

   - Hé, hé, hé! Ti meg mit műveltek? Gyere csak ide- húzta vissza egyiküket, mielőtt az elfuthatott volna – Huh?

   - Mi nem csináltunk semmit- védte magukat szüntelen.

   - Ez igaz, Timmy?- pillantott rá a vadász.

A kérdezett mindössze némán lehajtotta a fejét, minek következtében az előbbi srác kishíján kárörvendőn felnevetett.

Dean irritáltan visszanézett kettejükre:

   - Rendben. Ti ketten. Hol voltatok ma reggel, amikor Ruth balesete történt?

   - Hacsak nem vagy zsaru, mi nem vagyunk kötelesek mondani semmit- jelentette ki egyikük makacsul.

   - Oké- bólintott Dean, benyúlva a zsebébe – Nos… Ehhez mit szólsz?

Kihúzta az FBI jelvényét, amit ezután szinte belenyomott mindkét gyerek arcába, csakhogy jól láthassák.

Na ettől menten berezeltek és viselkedést váltottak.

   - Még csak itt sem voltunk ma reggel- közölték – Sonny elküldött minket a városba csirketápért. Megesküszünk.

   - Mi van Ruth-al? Mit tudtok elmondani róla?

   - Mi úgy szoktuk hívni őt, hogy a gondnok. Igazi Biblia imádó volt.

A Winchester erre megforgatta a szemét.

   - Egyértelműen. Más egyéb? Bármi szokatlan, vagy furcsa, amire gondolni tudtok?

   - Úgy érted Timmy-n kívül?- horkantott fel az egyik, mire a másik nevetésben tört ki.

Timmy ezt hallva közelebb araszolt JD-hez, mintha el akart volna bújni mögötte. A lány védelmezőn a vállára tette a kezét, közben a vadásszal szinkronban keményen a piszkálókra kiáltott:

   - Hé!

Ettől aztán egyből elcsendesedtek.

Dean leguggolt előttük, majd a hangját lehalkítva fenyegetőn azt mondta:

   - Ha még egyszer bármelyikőtök is hozzáér, visszajövök és ellátom a bajotokat. Érthető voltam?

A két srác nagyot nyelve bólintott.

   - Most pedig tűnjetek a szemem elől. Nyomás!

Több se kellett nekik, futásra kapcsoltak. Seperc alatt eltűntek a láthatárról, akkor pedig az idősebb testvér is odalépett a velük maradt fiúhoz.

   - Hé. Te és Bruce jól vagytok?

   - Igen- válaszolta bólintva.

Dean leguggolt JD mellett, hogy egy magasságban lehessen Timmy-vel.

   - Idehallgass- kezdett bele – Az olyan srácok, mint ők csak gyávák, oké? Mindössze annyit kell tenned, hogy egyszer kiállsz magadért velük szemben, és békén fognak hagyni. Megígérem.

   - Rendben- motyogta hol az egyikükre, hol a másikukra tekintve.

A lány és a fivér összenézett, majd mindkettő felegyenesedett, távozásra készen.

   - Gyere- biccentett az előbbi – Visszakísérünk a házba.

Azzal elindultak arra, amerről jöttek, Timmy szorosan a nyomukban.

El kell ismerni, jó csapatot alkottak Deannel. Néha teljesen úgy viselkedtek, mintha már ezeréve ismernék egymást, és tökéletesen egyrugóra járna az agyuk. Egyszerre volt különös, ugyanakkor kellemes érzés is. Remélte, hogy ez nem fog megváltozni a jövőben.

_______________