8. A mennyország nem várhat (2)

"Akkor hát hivatalosan is üdv a csapatban, JD."

Ezt a témát biztonságosabb volt esetleges hallgatózó fülek jelenléte nélkül megtárgyalni, ezért a felek beültek az Impalába, ami valamennyire elszigetelte őket az emberektől, és megadta nekik a privát légkör érzetét.

Cas elfoglalta az anyósülést, így JD-nek maradt a hátsó. Kicsit előbbre csúszott a helyén, mígnem elég közel volt ahhoz, hogy a könyökét megtámaszthassa az üléstámlán, a fiúk pedig enyhén kifordultak oldalra, hogy ne érződjön úgy, mintha kihagynák őt.

Mikor ezzel mind megvoltak, a néhai angyal belekezdhetett a magyarázásba:

   - A mennyek csatamezőin mindig volt egy speciális rangú angyalosztag, a Rit Zien. Ez az „Irgalom Kezei” énokiul. Orvosokként funkcionáltak. Ellátták a sebesülteket. Meggyógyították azokat, akiket lehetett, viszont ami a halálos sérülteket illette, azokat, akiket már nem lehetett megmenteni, a Rit Zien feladata az volt, hogy véget vessen a szenvedéseiknek.

   - Na és a szemcsésített testek?- tudakolta Dean.

   - Ez volt az ő különleges képességük- válaszolta – Olyan gyorsan és alaposan sújtottak le, hogy gyakorlatilag fájdalommentessé tették a halált.

   - Oké, de akik mostanában párologtak el nem sebesült angyalok voltak, hanem emberek- emelte ki ezt a részletet JD.

   - Igaz- bólintott Castiel, majd tanácstalanul felsóhajtott – Nem tudom. A Rit Zien-t a fájdalom vonzza, olyan nekik, mint egyfajta jeladó. Amikor pedig ez az angyal a földre zuhant, hallotta az áldozatai sírását és kínját, csakúgy, mint a mennyben is az angyalokét. Idelent folytatja az égi munkáját. Egyszerre egy szenvedő emberrel végez.

   - Jó, de a legutóbbi áldozat nem szenvedett- rázta a fejét Dean – Csak egy normális, hangulatingadozásos tini volt.

   - Még csak most érkezett- emlékeztette őket – Számára az emberi érzelmek apálya és áramlása… Dean, én már néhány éve a földön élek, és épp csak elkezdtem megérteni az egészet. Az ő szemében a fájdalom az fájdalom. Nem számít, milyen eredetű.

   - Vagyis bárki lehet a következő?- értelmezte a lány.

Castiel némán bólintott megerősítésként.

   - Rendben, nos, meg kell őt állítanunk- jelentette ki az idősebb testvér.

   - Nektek kell megállítanotok őt- hangsúlyozta ki az első szót a másik férfi.

JD-nek egészen addig fel sem tűnt, hogy összeszűkült szemekkel vizslatta (már-már elemezte) az egykori angyalt, amíg a megállapítás el nem hagyta a száját:

   - Te félsz.

A két elől ülő meglepetten kapta felé a tekintetét. Castiel-é rögtön elárulta, hogy igaza van, és ezt hamarosan szavakká is formálta.

   - Most minden más- hajtotta le a fejét, mintha szégyenkezne – Máshogy érződik minden.

A lány és a Winchester összenézett, hangtalanul döntve arról, mi legyen a kialakult szituációval. Mikor az ítélet megszületett, a vadász volt az, aki közölte az érintettel.

   - Igazad van. Rendben, JD és én, mi lenyomozzuk ezt az uh, önjelölt Kevorkian-t, és végzünk vele.

Cas ezt hallva megkönnyebbülten felsóhajtott.

   - Oké.

   - Te pedig vigyázz magadra- helyezte egyik kezét óvatosan az újonnan emberré vált vállára JD – Menj el arra a randira.

   - Élj normális életet- tette hozzá Dean egyetértőn.

   - Úgy lesz- ígérte meg.

Ezzel a beszélgetés lezárult. Dean beindította a motort, indulásra készen, ám értetlenül oldalra pillantott, amikor észlelte, hogy Castiel még nem szállt ki a járműből.

   - Nos?- vonta fel a szemöldökét várakozón.

   - Szükségem van egy fuvarra- mondta, tekintetét a kormány mögött ülőre fordítva.

Dean mindössze biccentett, az arcán halvány mosoly.

   - Igaz.

Azzal kitolatott az iskola parkolójából, és elhajtott.

♤

Az óra csupán néhány percnyire volt attól, hogy megüsse az este hetet, amikor az Impala begurult a kertvárosi ház elé és leparkolt. A vadászok először kinéztek oldalra, hogy felmérjék a fehérkerítéses gyönyörű épületet, azután a tekintetük az egykori angyalon landolt, aki kifejezetten idegesnek tűnt.

Keze az ajtó fogantyúján pihent, kész volt kinyitni. Ennek ellenére mégsem mozdult egy tapodtat sem, mindössze hezitálva meredt ki az ablakon. Nyilvánvalóan szüksége volt a másik kettő segítségére, hogy végre elszánja magát és megtegye az első lépést.

   - Oké- törte meg a kialakult csendet Dean, megadva a kellő lökést a mellette ülőnek.

   - Köszönök mindent- rázta ki magát a bambulásból, majd résnyire nyitotta az ajtót.

   - Cas, várj- állította meg őt sóhajtva a Winchester, mire a férfi kérdőn felé fordult – Nem hagyhatom, hogy ezt tedd.

   - Micsodát?- értetlenkedett.

Dean erre a mellkasát takaró kék kötöttmellényre mutatott.

   - Ezt akarod viselni egy randin?

   - Ez minden, amim van- pillantott le a ruhadarabra.

Az idősebb testvér gondolkodott egy darabig, aztán kiadta az utasítást.

   - Oké, uh, vedd le a mellényt.

   - Mégis mit…

   - Gyerünk, csak vedd le- sürgette.

Cas engedelmesen áthúzta a fején a ruhaneműt, amit ezt követően átnyújtott Deannek, aki pedig nemes egyszerűséggel hátra dobta azt a másik ülésre, épphogy elhibázva vele JD fejét.

   - Hé!- tárta szét a karját a lány amolyan „nem látsz?” stílusban.

   - Bocs- szabadkozott egy halvány mosollyal, mielőtt tovább beszélt volna a barátjához – Egy fokkal jobb. Jólvan. Most a gombok- bökött a mellény alatt viselt fehér ingre – Gombolj ki párat.

Castiel ellenkezés nélkül kioldotta a legfelső két darabot.

Dean még egyszer végig mérte őt, ezúttal már elégedetten a látvánnyal.

   - Ennyi elég is lesz, te Tony Manero- nevetett fel – Idehallgass, még egy dolog. Mindig nyisd ki neki az ajtót, oké? Tegyél fel neki egy rakás kérdést. Azt szeretik. És uh… Ha azt mondja, hogy felezzetek, akkor hazudik. Rendben?

Cas bólintott, mire Dean büszkén megveregette a vállát.

   - Kapd el őket, kistigris- vigyorgott.

   - Sok szerencsét- mosolyodott el biztatón JD.

A férfi viszonozta a gesztust, majd nagy levegőt véve kiszállt az autóból. Felsétált a tornácra, ott azonban minden bátorsága elszállt egy másodperc alatt, és segítségkérőn pillantott a kocsiban ülő párosra. Mindketten mosolyt villantva felmutatták a hüvelykujjukat, jelezve, hogy drukkolnak neki.

Cas lemásolta a cselekedetüket, azután hirtelen felindulásból odasietett a kertben növő virágokhoz és leguggolt. Ezután valahonnan előhúzott egy kertészollót, amivel óvatosan levágott egyet a vörösrózsákból.

   - Ezt nevezem- ámult el Dean, miközben figyelte őt.

A néhai angyal felegyenesedett és visszalépett a bejárati ajtóhoz, ahonnan végül még egyszer visszafordult, hogy integetéssel jelezze a vadászoknak: ideje menni. Dean először nem értette, mit akar, ám nemsokára leesett neki, akkor pedig újra beindította a motort.

Csakhogy ahogy megkísérelt elhajtani, a semmiből egy világosbarna Ford kisteherautó farolt be elé, megakadályozva ezzel a távozás lehetőségét.

   - Ez a barom meg mit művel?- ráncolta a homlokát, mialatt letekerte az ablakot, hogy kiüvölthessen rajta – Hé!

Emellé kilógatta a karját is, amit a sofőr előttük észrevett, és abbahagyva a tolatást előre gurult néhány centit. Így, hogy most már szabad volt az út, az Impala gond nélkül kikerülhette a Ford-ot, és elhajthatott.

Akkor hát irány vissza a motelbe.

A lány az ölébe ejtett kezeivel babrált, amíg arra várt, hogy megérkezzenek, nem tudván eközben hányszor találta őt meg a vadász tekintete a visszapillantó tükörben. Dean-t zavarta a rájuk telepedett csend, viszont ezúttal nem nyúlt ösztönösen a rádió bekapcsológombjáért, hogy megtörje. Nem. Ő mást szeretett volna. Beszélgetni. Jobban megismerni az utazótársát, ahogyan nemrég még Sam is javasolta. Azonban valahányszor megpróbálta, mintha falba ütközött volna. Fogalma sem volt, hogyan kezdjen bele. Elvégre hogy ismersz meg jobban valakit, akinek nincs semmi emléke arról, hogy kicsoda, meg egyáltalán mit szeret? Ha JD nem ismeri saját magát sem, akkor hogyan akar másokkal kapcsolatot kialakítani?

Segíts neki, te idióta! A hang a fejében szinte már kiáltozott. Segíts neki megtalálni önmagát! Egyedül nem fog neki menni.

Dean eldöntötte, hogy megfogadja a tanácsot; azzal pedig nyitotta a száját, hogy feltegyen egy random kérdést, amiből végül nem lett semmi, ugyanis a zsebében megszólaló mobilja kegyetlenül félbeszakította. A Winchester megforgatta a szemét, aztán egy sor irritált szitkozódás közepette előkotorta a készüléket, hogy felvegye.

   - Sheriff?

   - Érdekes dolgot találtam- tért rögtön a lényegre – Az első helyszín a házaspárral? Megjött az ottani mintavétel eredménye a laborból. Kiderült, hogy csak a feleség DNS-ét tartalmazza.

   - Vagyis a férj még odakint van- rakta össze a képet.

Na ez már valami, amin el lehetett indulni.

Így hát a motel helyett a következő megálló a rendőrőrs lett. Mondván csak pár perc az egész, Dean megkérte JD-t, hogy maradjon a kocsiban, ő pedig besietett az épületbe konzultálni a seriffel az új információ kapcsán.

A vadász valóban végzett nem több, mint öt percen belül, csakhogy amikor elhagyta a kapitányságot és visszaült az autóba, a lánynak azonnal feltűnt a változás a viselkedésében. Jóval feszültebb volt, mint mielőtt bement, ugyanakkor az aggodalom is erősebben sugárzott belőle.

Valami nagy baj volt, ez nem is kérdéses.

   - Mi történt?- faggatta JD, előrébb hajolva az ülésen, hogy lássa az arcát.

A motor felbúgott, Dean pedig kihajtva a parkolóból tövig nyomta a gázt, ahogy az újabb cél felé igyekeztek.

   - Megvan a házaspár, amelyik az első áldozat volt?- kérdezte.

   - Aha.

   - Na. Az angyal csak a feleséget ölte meg, a férjet viszont megszállta- magyarázta – Valószínűleg megint ölni fog és tudom is, ki a kiszemeltje.

   - Ki?

   - Cas- felelte, a keze vasmarokkal szorult a kormányra, a tekintete mereven az úton.

   - Honnan veszed?- kíváncsiskodott tovább, a biztonság kedvéért inkább visszasüppedve az ülésbe.

Dean csupán néhány másodperccel később válaszolt.

   - Onnan, hogy a férj ellopott kocsija parkolt a háznál, ahol őt kitettük.

Na ez tényleg baj. Nagyon nagy baj.

♤

Az autó épphogy csak lefékezett a háznál, Dean pedig már rántotta is ki az indítókulcsot, majd kilökve az ajtót kipattant az Impalából. Félúton a tornác felé azon volt, hogy visszakiáltson a lánynak egy „maradj idekint”-et, azonban JD addigra szorosan a nyomában volt, tekintetével azt üzenve: meg se próbálj megállítani. A vadásznak le kellett nyelnie a tiltakozást, és elfogadni a döntését, ugyanis most a legkevésbé sem volt idejük ilyesmin vitatkozni. Ráadásul, ha a sejtései helyesek, a lány képes lesz megvédeni magát, ha a helyzet eldurvulna. Ez akár része is lehet a tesztnek, amit még a bunkerben elkezdett.

Felérve a bejárathoz Dean habozás nélkül berúgta az ajtót, azután meggyőződve arról, hogy JD ne maradjon le mögüle berontott a nappaliba.

   - Hamarosan vége lesz. Elveszem a fájdalmadat- ígérte az angyal, a tenyere kinyújtva az előtte térdelő férfi irányába.

   - Én élni akarok- igyekezett elhúzódni tőle Castiel.

   - De miként, Castiel?- kérdezte oldalra döntött fejjel – Mint egy angyal? Vagy egy ember?

Dean ekkor fedte fel a jelenlétét, és kikapva az angyalpengét a dzsekijéből előre mozdult, hogy az angyalra vesse magát. Az ellenben az utolsó pillanatban megfordult, majd balra intett a karjával, ezzel áthajítva a Winchester-t a szoba másik végébe, ahol egy polcos szekrényt összedöntve a földre zuhant, közel az eszméletvesztéshez.

Az angyal, Ephraim pillantása ezt követően JD-n állapodott meg, aki lefagyva, enyhén bepánikolva a rémülettől állt a helyiség ajtajában. Miközben a Rit Zien katona végig mérte őt tetőtől-talpig, a lány esze kétségbeesetten azon járt, hogyan menthetné ebből ki magát. Ám az agya úgy tűnt, felhagyott a működéssel, mivel semmi nem ugrott be, mint lehetséges terv.

Akkor hát rögtönözni fog és reménykedik, hogy a végén jól sül el a dolog.

   - Elképesztő- motyogta Ephraim ámultan – A benned tomboló fájdalom szinte üvölt a megkönnyebbülésért. Annyi kín, és szenvedés… Csodálkozom, hogy nem figyeltem fel rá korábban.

Mégis miről beszél? JD ezek közül egyiket sem érezte. Lehet, hogy az amnéziája miatt? Mivel nem tudta sem a boldog, sem a fájdalmas emlékeket felidézni, lehetséges, hogy ezáltal a hozzájuk kapcsolódó érzelmei is rejtettek lettek a számára? De viszont ha ez igaz, akkor mégis mi mindenen mehetett keresztül a múltban, mennyi rossz történhetett vele ami ezt a mennyiséget eredményezte? Valamint… Ha valóban ennyi fájó emléke van, biztosan vissza akarja kapni őket?

Rögtön kiszakadt a gondolataiból amint látta, hogy az angyal egy lépéssel közelebb került hozzá. Felerősödött benne a pánik, ami csak még inkább blokkolta a reagálásban.

A szemével sietve körbe pásztázta a szobát, valami harcban hatékony eszközt keresve. Ekkor pillantotta meg. Dean elejtette az angyalpengét, mielőtt a falnak vágódott. A fegyver ott pihent csupán pár centiméternyire a lány lábától. Könnyedén felmarkolhatja és használhatja a férfi ellen.

Na de mi van, ha nem cselekszik elég gyorsan? Mi van, ha az angyal tudja mit szeretne, és meghiúsítja a tervét? Akkor mihez fog kezdeni? Nincs más ötlete, csak ez.

Gyerünk, szedd össze magad! Meg tudod csinálni. Pont, mint a bunkerben, amikor meglőtted a boszorkányt. Csak higgy magadban, és bármire képes leszel.

   - Rajtad is segíthetek- sétált felé lassan Ephraim – Felszabadíthatlak. Elküldhetlek egy jobb helyre, ahol nem érzel majd fájdalmat.

Oké. Most vagy soha.

A távolság a kettő között egyre csökkent, mígnem már mindössze centiken múlott. Mikor az angyal felé nyúlt a kinyújtott kezével, JD kitért előle, és a pengéért vetődött. Amint a markában tudta felpattant a földről, és hátra rántva a karját lendületből az épp akkor megforduló Ephraim mellkasába vágta a fegyvert.

A férfi meglepetten felnyögött, ami azonnal egy elnyújtott kiáltássá változott, mikor vakító fény kezdett áradni a testéből. A végtagjai megbénultak, ő pedig előre zuhant a lány karjaiba, aki ezáltal csak még mélyebbre juttatta benne a tőrt, mígnem az egyedüli látható része a markolat maradt.

JD megvárta, míg a kiáltozás és a kékes ragyogás abbamaradt, majd ezután kihúzta a pengét és oldalra lépett, engedve a halott férjnek, hogy halkan puffanva a padlóra essen. A tekintete rátapadt a mellette heverő élettelen testre, a fülében még mindig visszhangzott az ordítás, és a saját zihálása keveréke.

Akkor fogta fel igazán mit is tett. Az imént megölt valakit. Méghozzá hezitálás nélkül. Nem is gondolkodott. Az egész olyan volt, mintha… ösztönből cselekedett volna. Mintha pontosan tudta volna, mit kell csinálnia.

A keserves gyereksírás volt az, ami végül kiszakította őt a transzból és elérte, hogy felnézzen a földről. Az első, amit érzett az az, hogy milyen szorosan markolta továbbra is a tőr nyelét. Az ujjai szinte már elfehéredtek. Vontatottan elengedte a fegyvert, ami így élesen csattanva landolt a lábánál.

Miközben a légzése rendeződött, a pillantása megakadt a falnál ülő Dean-en. A vadász megdöbbenve meredt vissza rá, a szája kissé elnyílt, mintha mondani akarna valamit, ám fogalma sincs mit. Valószínűleg teljesen sokkban volt.

Oldalra fordítva a fejét JD Castiel-el találta szembe magát. A férfi még mindig térdelt, egy milliméternyit sem mozdult az elmúlt pár percben. Az arcán ugyanaz a kifejezés volt észlelhető, mint a Winchester-én, talán még egy kis hála is társult hozzá. Elvégre az illető, akivel ráadásul alig ismerték egymást épp megmentette az életét.

A lány vett egy utolsó nagy levegőt, azután határozottan odalépett hozzá.

   - Hé- mosolyodott el zavartan, közben felajánlva a kezét, hogy felsegítse – Jól vagy?

   - I-Igen- bólintott kizökkenve – Jól vagyok.

Elfogadta a segítséget és engedte JD-nek, hogy felhúzza. Az égszínkék szemek sebesen átfutottak a néhai angyalon esetleges sérüléseket keresve; mikor pedig nem találtak egyet sem visszatértek a megegyező színű szempárhoz. Cas ekkor viszonozta az előbb kapott mosolyt.

   - Köszönöm, JD. Megmentettél.

A másik fél erre felnevetett, hogy valamelyest oldja a kialakult feszültséget.

   - Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy csináltam.

Dean viszont tudta. Végig nézte az egész jelenetet, elraktározott minden részletet az elméjében, amikből aztán levonta a bombabiztos következtetést: JD határozottan erős vadászmúlttal rendelkezett. Ehhez kétség sem fér.

Mire az idősebb testvér magához tért a felismerésből, az említett már mellette guggolt, és őt is ellenőrizte sebesülések terén. Amikor az eredmény nála is negatív lett megkönnyebbülten felsóhajtott.

Ezt mindannyian épségben megúszták.

♤

Úgy fél órával később a vadászpáros kint várakozott a ház előtt az Impalának dőlve. Nora megkapta Castiel hívását és nyomban rohant haza a randiról, hogy ránézzen a kislányára. Ők ketten jelenleg is odabent beszélgettek, mialatt Dean elővette a mobilját és felhívta Sam-et, hogy tájékoztassa őt az ügy végkimeneteléről.

A fiatalabb elképedve hallgatta, amint a bátyja részletesen elmesélte neki hogyan mentette meg mindkettőjüket a lány az angyaltól; JD még meg is esküdött volna rá, hogy büszkeség sugárzott az idősebb szavaiból, ami egyből boldogságérzettel töltötte el.

Csakhogy Samnek is akadtak érdekes hírei. Ő és Kevin rá tudták venni Crowley-t az együttműködésre, ami annyit jelentett, hogy meglett a lábjegyzetek fordítása. Azonban amit megtudtak belőlük nem volt épp kecsegtető.

   - Kizárt- tagadta Dean – Crowley hazudik.

   - Ezúttal nem, Dean- biztosította az öccse – Nézd, Metatron úgy alkotta meg az igézetet, hogy ellenálljon minden visszafordító varázslatnak. Az angyalokat nem lehet visszaküldeni a mennybe. Vége van.

Néma szünet következett, ami alatt mind próbálták feldolgozni az információt. Mondani sem kell nem egészen volt egyszerű.

   - El fogod mondani Cas-nek?- kérdezte halkan Sam, megtörve a csendet.

A ház ajtaja ekkor kinyílt, és az emlegetett fél sétált ki rajta, a nyomában Nora-val. Váltottak még pár szót a tornácon, azután végleg elbúcsúztak.

   - Mennem kell- köszönt el Dean, ezzel bontva is a vonalat. Mire Castiel odaért hozzájuk addigra sikeresen eltüntette az elkeseredést az arcáról – Hova tovább, Cas?

A kérdezett nem mondott semmit, a csapat pedig csak némán beszállt az autóba.

♤

A vadászok még aznap éjjel visszavitték Castiel-t a benzinkútra. Egy darabig senki nem mondott és nem is tett semmit, mindhárman csak ültek a helyükön és meredtek maguk elé.

Mind tudták, mi következik most. Elérkezett a keserves búcsú pillanata. A pillanat, amikor megint szétválnak, nem tudván mikor látják újra egymást.

Dean erőt vett magán, majd sóhajtva hátrafordult a néhai angyalhoz.

   - Nézd, Cas… A bunkerben, amikor én, uh… Sajnálom, hogy elküldtelek. Tudom, hogy nem lehetett könnyű egymagadban. De sikerült alkalmazkodnod. Ezért pedig büszke vagyok rád.

   - Köszönöm, Dean- bólintott, arcán apró mosoly, ami azonban eltűnt, amint folytatta a beszédet – Viszont van valami abban, amit Ephraim mondott. Az angyaloknak segítség kell. Valóban megengedhetem magamnak, hogy ne csináljak semmit? Nem kéne megoldás után kutatnom, hogy hazajuttathassam őket?

A szavait hallva gombóc nőtt a lány torkában. Castiel legnagyobb vágya volt, hogy helyrehozhassa a hibát, amit elkövetett, ámde sejtelme sem volt arról, hogy ez ügyben már nem változtathat semmin. JD-n ettől úrrá lett a szomorúság, és inkább lehajtotta a fejét; nem mert a hátul ülőre nézni, ugyanis attól tartott, hogy az arckifejezése menten elárulná őt.

Szerencsére Dean sokkal összeszedettebb volt nála és remekül kezelte a helyzetet:

   - Én és Sam gondoskodunk az angyalokról- ígérte meg – Te már ember vagy. Ez többé nem a te problémád.

Castiel megadón bólintott, ezzel pedig a téma lezárult.

A férfi rövidesen elköszönt tőlük, kiszállt az Impalából, majd egy utolsó búcsúintés után besétált az üzletbe. A másik kettő figyelte őt még pár percig, amint berendezkedett a raktárban az alváshoz, ugyanis az elmúlt időben az lett az új otthona. Vártak egészen addig, amíg a fények odabent kialudtak, jelezve, hogy a barátjuk nyugovóra tért.

Akkor aztán ők is útnak indultak.

   - Rendes fickó- jegyezte meg JD, amint az autó kigurult a tankolóállomásról – Hiányozni fog.

   - Igen- értett egyet Dean, szeme szigorúan az utat pásztázta – Nekem is.

A páros ezt követően visszament a motelbe, ahol összeszedték a holmijukat, bedobták azt a csomagtartóba, azután maguk is visszaültek a járműbe. Dean ötlete volt, hogy ne maradjanak az éjszakára, hanem inkább haladjanak tovább, mert úgy előbb visszaérnek a bunkerbe. JD ellenezte a javaslatot, mondván mindketten kimerültek, így pedig nem lenne biztonságos vezetni, pláne nem a sötétben. Azonban amilyen makacs természetű a vadász, ezt meg sem hallotta. Mindössze annyit reagált, hogy a lány nyugodtan alhat a kocsiban, ő meg bírja a strapát, mivel hozzászokott az évek alatt.

Úgyhogy amíg a Winchester ült a volán mögött, az „újonc” vadász megkísérelt álomba merülni az anyósülésen. Ám bármennyire is igyekezett, képtelen volt hosszútávon csukva tartani a szemét. Igaz, hogy fáradt volt testileg, ellenben az agya ezerrel pörgött. Ismét felvetődött benne az a „rejtélyes penge”, amit Cas emlegetett, és úgy érezte megőrül, ha nem kérdezősködik róla legalább egy keveset. Ezért hát úgy 20 perc elteltével feladta az alvást, helyette átfordította a fejét a sofőr irányába.

   - Dean.

   - Hm?

   - Kérdezhetek valamit?

   - Csak rajta- vont vállat hanyagul, belül viszont megkönnyebbült. Nem kellett a kezdeményezés miatt aggódnia többé, ugyanis a lány megtette helyette. Így már az sem érdekelte miről szeretne beszélgetni vele a másik, a lényeg neki csak az volt, hogy a kocsit ne síri csend töltse meg.

   - Cas említett egy pengét, amit nálam találtatok…

Ó, basszus. Na erről azért mégsem szeretett volna vele diskurálni. Legalábbis egyelőre nem.

   - Pengét? Milyen pengét?- játszotta az értetlent.

Csakhogy a lány egy másodpercre sem dőlt be neki, azonnal átlátott rajta.

   - Rémlik még, amikor nem is olyan rég átlátszónak neveztelek?- kérdezte oldalra döntve a fejét – Na most is pont az vagy. Szóval mi lenne, ha hagynád a színjátékot és beavatnál?

Mikor perceken keresztül nem érkezett válasz nyomatékosítva hozzátette:

   - Kérlek.

Dean túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Plusz, azok után, hogy JD ma megmentette az életét ennyi járt neki. Megérdemelte, hogy tudja az igazat. A teljes igazat.

   - Rendben- adta meg magát, azután belekezdett – Sam találta a dzsekidben, amikor felvettünk az út közepén. Az egészet vér borította, a pengébe pedig valamiféle írásjeleket véstek, viszont fogalmunk sincs, hogy milyen nyelven. Cas megpróbálta lefordítani, csakhogy ő sem ismerte. Erős a gyanúnk, hogy a tiéd, és nem csak amiatt, mert nálad volt- szünetet tartott és vetett rá egy pillantást, mielőtt visszanézett volna az útra – Emlékszel a beszélgetésünkre a lőtéren?

A válasz egy szimpla bólintás volt. Dean ezután folytatta.

   - Teszteltem a képességeidet remélve, hogy ezáltal könnyebben rájövök ki is lehettél. Erre az ügyre is részben emiatt hoztalak magammal- ismerte be.

Arra számított, hogy itt a lány tesz majd egy megjegyzést, de nem így lett. Ő mindössze csak türelmesen hallgatta a mondanivalóját.

A Winchester lerázta a meglepettségét, aztán nekiállt a befejezésnek:

   - Vártam a jelre, ami végleg bizonyította volna a felvetésemet, és a mai nap után…- felsóhajtott – Kétely nélkül kijelenthetem, hogy igen. Vadász voltál, mielőtt elveszítetted az emlékeidet.

Így tényleg értelmet nyert minden: a kiváló fegyverkezelés, a harcitaktika, még az is, amit Ephraim mondott. Emiatt lehetett az a rengeteg állítólagos fájdalmas emléke. Annyit már megtanítottak neki az Odaát könyvek, hogy egyik vadász múltja sem szép és vidám. Mindannyiukkal történt valami borzalmas, ami elindította őket ezen az úton. Ezek szerint vele is ilyesmi lehetett a helyzet.

   - Ez azért megmagyaráz pár dolgot- motyogta.

   - Határozottan- értett egyet. Mély csend következett. Egyikük sem szólt semmit. Dean őszintén megvallva nem is akarta tovább bolygatni ezt a témát, és volt egy olyan érzése, hogy JD is egyező véleményen volt ezzel. Azonban a vadász még nem szándékozott felhagyni a társalgással, ezért úgy döntött inkább könnyedebb vizekre evezve témát vált – Szóóóval…- nyújtotta el az elejét mosolyogva – Bármi ötlet az új név terén? Gondoltál már valamire a JD helyett?

A lány magában hálát adott azért, hogy félretették a vadászatról való diskurálást, és áttértek másra. Egy ilyen kimerítő napot jobb is így lezárni.

   - Nem egészen volt rá időm- vallotta be nevetve – De tudod mit?

   - Mit?- várakozott kíváncsian.

Az „újonc” erre felé fordította a fejét, arcán továbbra is azzal a vidám mosollyal.

   - Nem is akarom megváltoztatni- közölte.

   - Tényleg?- nézett rá Dean felvont szemöldökkel – Hogy-hogy? Azt hittem azt mondtad ez csak ideiglenes.

   - Igen, valóban ezt mondtam- biccentett igazat adva – De… Közben kifejezetten megkedveltem a JD-t, tudod?

   - Vagy úgy- vigyorodott el elégedetten, ami csak még nagyobb nevetést váltott ki a mellette ülőből – Jó a hangzása, nemigaz?

   - Ahogy mondod- bólintott.

   - Nos…- nyújtotta ki felé az egyik kezét az idősebb testvér, fél szemmel még mindig az útra tapadva – Akkor hát hivatalosan is üdv a csapatban, JD.

   - Köszönöm- csapott bele a tenyerébe, majd megrázta kicsit – Megtiszteltetés.

   - Számunkra is- biztosította – Itt is az első dolog, amit új tagként megtehetsz.

   - Hallgatlak- húzta ki magát.

Dean erre halálkomolyan annyit felelt:

   - Aludhatsz.

   - Ez most komoly?- hitetlenkedett.

   - Akár egy szívroham- vágta rá – Ne aggódj, én még sokáig bírom. Neked azonban…- mutatott rá – Szükséged lesz minden energiádra, hogy kiválóan teljesíts a következő ügyön. Úgyhogy helyezd magad kényelembe, csukd be a szemed, és irány álomvilág.

JD már azon volt, hogy tiltakozzon, amikor a semmiből egyszerre nehezedett rá az eddig hiányolt szellemi fáradtság. Ásítva felhúzta a térdét a mellkasához, majd maga előtt összefont karokkal nekidöntötte a fejét az ablaknak, és lehunyta a szemét. Csupán ennyi kellett, és máris elkezdett messze sodródni az ébrenléttől.

Dean eleinte figyelte őt egy darabig, ahogyan egyenletesen lélegzett be-ki, meg ahogyan néhány hajtincse fokozatosan az arcába hullott, némileg eltakarva azt előle. Feltételezte, hogy már elaludt, épp azon volt, hogy megint a szélvédőn túlra fókuszáljon, amikor valami szemet szúrt neki. A lány remegett. Alig észrevehetően, de mégis. A Winchester ekkor jött rá: a legújabb partnere egyáltalán nem viselt dzsekit. Egy pólón és ingen kívül nem volt rajta semmi más, ami védte volna a novemberi hideg ellen.

Hogy lehettek ennyire vakok? Hogy nem tűnhetett fel nekik, hogy nem ártana a vendégüknek is egy kabát? Annyira hozzá voltak szokva, hogy csak ketten laktak a bunkerben, meg ketten mentek mindenhová, hogy néha hajlamosak voltak megfeledkezni a létszámnövekedésről. De ezen most változtatni fognak. Muszáj lesz. JD most már az ő felelősségük.

Dean egyik kezét a kormányon hagyta, a másikkal pedig óvatosan hátra nyúlt a mögöttük lévő ülésre, ahol a „pót” dzsekiket szokták tartani. Előhúzta az egyiket (egy zöld darabot), ami ráadásul pont az övé volt. Halkan felnevetett a megállapításon, azután suttogva felkeltette a mellette alvót.

   - JD. Hé, JD.

A lány morogva kinyitotta a szemét, a tekintete rögtön megakadt az irányába kitartott ruhadarabon.

   - Mi az?- kérdezte értetlenül.

   - Ezt vedd fel- lengette meg előtte, jelezve, hogy vegye el.

Az „újonc” tette, amire kérték. Lassú mozdulatokkal belebújt a rá jó pár számmal nagyobb dzsekibe, amit ezután ráadásként még össze is húzott magán, csak hogy még több meleget adjon. Az illatából egyből kitalálta, hogy csakis Dean-é lehet, ami akaratlanul is mosolygásra késztette. A végén tényleg le fogja nyúlni az összes ruháját.

   - Miért nem szóltál, hogy fázol? Tele vagyunk kabátokkal.

A lány a dzseki ujjával babrálva válaszolt:

   - Már így is annyi mindent adtatok. Nem akartam még többet kérni.

   - Szóval inkább kockáztatod, hogy megfázz?- hökkent meg – JD, nem kell azt érezned, hogy kifosztasz minket, mert ez nem igaz. Mi csak megosztjuk veled, amink van, mert mi így szoktuk. Kérned sem kell, csak vedd el, amire szükséged van. Ez a minimum, amit tehetünk érted azon kívül, hogy kiderítjük mi történt veled.

Mikor nem kapott reakciót a szavaira, csak egy bűntudatos pillantást felsóhajtott, és a neki közelebbi kezével megveregette a lány térdét.

   - Tudod mit? Amint visszaérünk a bunkerbe elviszlek vásárolni- jelentette ki – Szerzünk neked saját ruhákat, így nem kell rosszul érezned magad, amiért a miénket veszed el. Mit szólsz?

Halvány mosollyal az arcán, a kérdezett azt felelte:

   - Az szuper lenne. Köszönöm.

   - Ez csak természetes- legyintett, majd a tenyere elhagyta a térdét, és átirányítva a kezét a rádióhoz bekapcsolta a készüléket, ám gondosan ügyelt arra, hogy az ne legyen túl hangos – Aludj tovább. Felkeltelek, mikor megállunk valahol.

   - Oké- dőlt vissza az ablaknak ásítva JD.

Lehunyta a szemét, ezzel egyidőben pedig felcsendült az Enter Sandman a Metallica-tól. Különös mód egyáltalán nem zavarta őt a zene, sőt, mintha még segített is volna abban, hogy hamarabb visszaaludjon. Érdekes.

Amint még utoljára belélegezte Dean illatát, ami csak úgy áradt a dzsekiből, JD elkönyvelte magában: egyáltalán nem bánta meg, hogy elfogadta az idősebb testvér invitálását erre az ügyre. Mi több. Boldogan megtenné még egyszer, ha arról lenne szó.

_______________