45. Te hiszel a csodákban? (1)

"Te és én..."

_______________

2014. Április 11.

JD körül olyan volt, mintha lelassult volna a világ. Nézte, amint Evangeline a sérült Gadreel mellé sietett, Sam és Castiel pedig Dean-re vetette magát. Igyekeztek távolabb húzni őt, csakhogy a penge emberfeletti erővel ruházta fel a használóját, akit ennek köszönhetően alig lehetett mozdítani. Dean megvetette a lábát, küzdött, morgott, kiabált, akár egy megveszett állat. Valami átkapcsolt az agyában, a vérszomj teljesen az uralma alá kerítette. Innen már tényleg nem volt számára megállás.

   - Dean! Állj le, hallod? Dean!

Sam hiába szólongatta, semmit nem ért el vele. Ő és Castiel egy-egy karját megragadva küszködtek, de Dean ellen esélyük sem volt, létszámfölény ide vagy oda. A báty konkrétan átment Terminátorba.

   - Nem tudom sokáig visszatartani- nyögte Castiel.

   - Ki kell őt vinnünk innen- indítványozta Sam.

   - Mégis hogyan?

   - Nem tudom- válaszolta őszintén – Dean!

JD képtelen volt mozdulni. Minden lassított felvételben játszódott le előtte, a hangok úgy jutottak el hozzá, mintha víz alatt lett volna. A mellkasa égett, de fogalma sem volt miért, a szíve vadul kalapált. Azt hitte el fog ájulni, miközben az elméjében egyetlen kérdés ismétlődött újra és újra:

Mégis hogy fog ez végződni?

   - Te szent ég- mérte fel Evangeline a másik angyal sérülését. A penge elég mélyen a bőrébe hasított, minden egyes eltelt másodperccel vér és kegy távozott belőle. – Semmi baj. Rendbe fogsz jönni.

Eközben Dean sikeresen lerázta magáról a többieket, ám mielőtt egy lépést is tehetett volna Gadreel irányába, Sam makacsul az útját állta.

   - Dobd el a pengét, Dean- kérte.

   - Mozdulj- morrant fel.

   - Dean. Nézz rám.

   - Sam! El az utamból!

Castiel ekkor oldalról letámadta. Köréfonta mindkét karját és szorította, ahogy csak bírta, miközben Sam sietve a pengéért nyúlt.

A rengeteg különböző hang egyetlen hangos, irritáló zajjá olvadt össze, ami JD számára nemcsak fülsiketítő volt, de még fejfájást is okozott neki. Halántékába nyilallva olyan érzést keltett, mintha tűkkel szurkálták volna. Felszisszenve lehunyta a szemét, azért imádkozva, hogy legyen már vége.

Elég, ismételgette magában. Elég, elég, elég.

Egyszercsak minden elcsendesedett. Mintha kirántották volna a mélyvízből, az összes korábbi gondja elpárolgott. Mikor kinyitotta a szemét, ugyanaz a látvány fogadta. Ezúttal viszont tudta rá a megoldást.

Egy csepp hezitálás sem volt a mozdulataiban, amint határozottan odalépett a dulakodó hármas elé. Elkapta Dean pillantását, csakhogy a haragon és vérszomjon kívül semmit nem tudott kiolvasni belőle. Összeszorult tőle a szíve, ezen pedig még rontott a bűntudat, amit az elkövetkezendő cselekedete miatt érzett.

Nincs más választásod, mondogatta. Így lesz a legjobb.

   - Sajnálom, Dean- suttogta, mielőtt a levegőbe emelve ökölbe zárta a kezét – Ad somnum.

Amint a szavak elhagyták a száját, az idősebb Winchester izmai elernyedtek, a tiltakozása megszűnt. Térdei megrogytak, teste eszméletlenül esett össze a padlón. Az Első Penge kicsúszott a markából, végre esélyt adva Samnek arra, hogy elvegye és biztonságba helyezze.

A bunkerre némaság telepedett, leszámítva a két eddig küzdő fél zihálását. Minden szempár a boszorkányra szegeződött, aki ellenben csakis az alvó barátját vizslatta összepréselt ajkakkal.

   - Mit csináltál vele?- érdeklődött Sam.

JD nagy levegőt véve felnézett rá.

   - Altató bűbáj- felelte szűkszavúan – Egy ideig ki lesz ütve. Azt javaslom vigyük valahová, ahonnan nem tud kijutni.

   - A várbörtön- javasolta Castiel.

   - Az jó lesz- bólintott a lány – Előre megyek és nyitom az ajtókat.

   - Hé JD- szólt utána Sam, mikor már elérte a folyosót – Minden rendben?

A kérdezett megtorpant. Két keze ökölbe szorítva pihent az oldalánál, alsó ajkát idegesen beharapta. Anélkül, hogy visszapillantott volna rájuk, aprót bólintott.

   - Igen. Minden a legnagyobb rendben.

Azzal elindult a raktárszobához.

Rövidesen Castiel és Sam is csatlakozott hozzá. Bevonszolták az eszméletlen Dean-t a helyiség közepére, majd sorfalat állva lecövekeltek az ajtóban. JD ezután a megfelelő igével felébresztette, azonban képtelen volt a szemébe nézni, ezért inkább meghúzta magát egy szekrény mögött, ahol takarásban volt előle.

Mondani sem kell, Dean nem repesett az örömtől, mikor magához tért.

   - Idióták vagytok, ha azt hiszitek, hogy ezt ki fogom hagyni- méregette őket dühösen.

JD-t nem látta sehol, ami akkor talán jobb is volt.

   - Valami nincs rendben veled, Dean- ingatta a fejét Sam – És amíg rá nem jövünk mi az, itt kell maradnod.

   - És ti ketten mégis mit fogtok csinálni?- tudakolta – Magatok intézitek el Metatront? Okos. Ó nem, várjatok. Nem, te- mutatott az angyalra – elvesztetted a seregedet. Te meg- bökött az öccsére – el akarod zárni a fickót, akinek tényleg van esélye megölni a rohadékot! Ez ám a fantasztikus terv!

Egyikük sem reagált a kirohanására; csupán elhátrálva rázárták a szekrényeknek álcázott duplaajtót.

   - Nézzétek, hé, srácok. Sam. Sammy!

Készültek távozni, JD egy szimpla fejrázással jelezte, hogy nem tart velük. A páros szinkronban bólintott, azután kisétálva bezárták őt a raktárba.

Oké. Ez egy hosszú este lesz.

Nekidőlve az egyik polcnak összefonta két karját a mellkasán. A padlóra meredve azon gondolkozott, vajon hogyan üsse el az időt, csakhogy nem akadt valami sok ötlete. Konkrétan egy opciója volt: a dobozok és egyéb fájlok átrendezése. Ahhoz meg végképp nem volt kedve. Maradt tehát a tétlen ácsorgás.

Gőze sem volt hány perc telt el, amikor meghallotta:

   - JD? Ott vagy?

Bizonytalan volt és gyengéd; egyáltalán nem hasonlított arra, aki nemrég a társaival kiabált.

Most mi legyen? Beszéljen vele? Vagy tegyen úgy, mintha nem lenne ott?

Végül a kíváncsisága győzött.

   - Ezt miből gondoltad?- kérdezett vissza homlokráncolva.

Rövid szünet.

   - Én uh… Nem tudom- válaszolta – Csak… megéreztem… azt hiszem.

   - Megérezted?

   - Igen. Nem… Nem úgy, mint amikor tudod, hogy van mögötted valaki, hanem… Egyszerűen csak tudtam, hogy te vagy az.

   - Érdekes- hümmögte.

   - Nekem mondod?- léptek zaja, majd egy elnyújtott sóhaj – Te ütöttél ki, nem igaz?

   - Igen- ismerte be halkan – Én voltam.

   - Mi lett azzal, hogy soha nem használnád rajtam az erődet?- vonta kérdőre, hangjában enyhe gúnyos él.

Ó, basszus. Sejtettem, hogy ez lesz.

   - Ne haragudj- szabadkozott bűntudatosan – De nem volt más választásom. Csak így tudtunk megfékezni téged.

Újabb szünet.

   - Te is egyetértesz velük?- faggatta – Abban, hogy itt kéne maradnom?

   - Igen- vallotta be – Nézd, tudom, hogy nem tetszik, de…

   - Nincs de!- emelte meg a hangját frusztráltan – JD, nélkülem nincs esélyetek, ezt te is tudod. Ki fogjátok nyiratni magatokat.

   - Gadreel azt mondta segíthet…

   - És te bízol benne? Ugye ezt most nem mondod komolyan?

   - Dean, figyelj…

   - Nem, te figyelj- szakította félbe – Ennek nem lesz jó vége nélkülem. Úgyhogy kérlek szépen, nyisd ki az ajtót és engedd, hogy tegyem a dolgom.

   - Nem lehet.

   - Dehogynem- vágta rá – Csak engedj ki, JD.

   - Így biztonságosabb, Dean- érvelt.

   - Kinek? Neked, vagy nekem? Nézd, okkal van rajtam ez a francos bélyeg, szóval még egyszer megkérlek, hogy nyisd ki az ajtót. Én végezhetek Metatronnal.

   - Vagy kinyiratod magad- kontrázott.

   - Az Isten szerelmére, JD!- csapott rá a fémajtókra, a türelme egyértelműen fogytán – Nyisd ki ezt a rohadt ajtót!

   - Nem tehetem- makacsolta meg magát – Ez a te érdeked is. Meg kell értened, hogy…

   - Ne gyere nekem a magyarázkodással!- kiáltotta – Ti folyton csak magyaráztok! Torkig vagyok vele! Valakinek cselekednie is kell, az pedig én leszek!

JD akaratlanul is összerezzent a hangsúlyától. Tudta, hogy a bélyeg erősen befolyásolta az elméjét, de most már teljesen kifordult magából miatta.

Le kell nyugtatnom.

   - Dean, nyugodj meg…

   - Én nyugodt vagyok!- bizonygatta – Csak nyisd ki az ajtót és megmutatom mennyire.

   - Nem fogom kinyitni az ajtót- ágállt – Nem veszel rá.

   - JD…- nagy levegőt vett, hogy megőrizze a hidegvérét – Nyisd ki az ajtót. Nem kérem még egyszer.

   - Nem- rázta a fejét – Nem mondom még egyszer.

Újabb csapást mért az ajtóra. Aztán megint. És megint.

JD a szemét lehunyva igyekezett kizárni a zajt.

Ne gyengülj el, hallod? Ne merészeld kinyitni azt az ajtót!

   - A rohadt életbe!- kiabálta feszülten – Engedj ki! Engedj már ki!

JD-t kirázta a hideg, szeme könnybe lábadt. Megszakadt érte a szíve és utálta, hogy nem segíthetett neki. Kezdte belátni, hogy rossz ötlet volt a maradás.

Talán lenyugszik, ha azt hiszi elmentem. Egy próbát megér.

   - Én most inkább magadra hagylak- mondta kimérten, majd ellökve magát a szekrénytől megindult a raktárajtó felé.

A dörömbölés hirtelen abbamaradt.

   - Ne, kérlek!- váltott kétségbeesettre – Ne hagyj itt! JD, könyörgöm!

Közvetlenül az ajtó előtt megtorpant. Ajkai összepréselve, minden izma megfeszítve. Szemét ismét lehunyta, s megkísérelte nem észrevenni az új hangsúlyt.

Ne dőlj be neki. Csak azért csinálja, hogy kinyisd az ajtót. Ne add meg neki, amit akar.

   - JD?- szólongatta – Tudom, hogy ott vagy. Mondj valamit.

Elpislogva a könnyeit nagy levegőt vett. Lába a földbe gyökerezett, nem mozdult egy centit sem.

   - Sajnálom- folytatta – Nem akartam kiabálni. Kérlek ne haragudj.

Én ezt nem bírom.

   - Nem tudom mi történik velem, és…- elcsuklott a hangja – Félek, JD. Én nem…- elkezdett köhögni - …nem tudom…- még több köhögés - …irányítani.

JD lassan a titkosajtó felé fordult.

Mi baja van?

A köhögés egyre intenzívebb lett, mígnem átfordult öklendezésbe. Másodpercekig csak hányt, majd egy tompa puffanás hallatszott a szekrények túloldaláról.

A lány szíve kihagyott egy ütemet.

   - Dean?- kérdezte hezitálva – Dean, minden rendben?

Miféle hülye kérdés ez, te süket vagy? Nem hallottad az előbbit? Nyilván rosszul van.

Nem érkezett válasz.

Síri csend.

   - Dean?

Ne. Csak ezt ne.

   - Dean!

Itt adta meg magát.

Helyes vagy nem, őt nem érdekelte. Odarohant az ajtóhoz, mágiát használva kinyitotta a zárat, azt követően szinte berontott a várbörtönbe.

Dean a sarokban ült felhúzott térdekkel, mellette egy tócsányi hányás és némi vér. Utóbbi még ott volt a száján, vörösre színezve azt, arca kissé sápadt.

Igen. Valami határozottan nem volt rendben vele.

   - Basszus- sietett hozzá. Letérdelve mellette előhalászott egy kendőt a dzsekije zsebéből, amivel nekilátott letörölni a vért, közben másik kezével gyengéden a hajába túrt. – Nem nézel ki túl jól.

   - Kösz a bókot- motyogta erőtlenül – Nem is érzem túl jól magam.

   - A bélyeg?

   - Lefogadom- értett egyet.

JD rásimította a tenyerét a homlokára és várt.

   - Hát, lázad nincs- állapította meg – Az legalább jó.

   - Köszönöm- mosolyodott el halványan, miután végzett a törölgetéssel – Hogy maradtál.

   - Tudod, hogy nem lennék képes itt hagyni téged- mondta – Pláne nem ilyen állapotban.

Tovább járatta az ujjait a hajában, remélve, hogy ezzel némileg megnyugtathatja. Meglepő módon a terve bevált. Pár perc múlva a Winchester már valamivel jobb színben volt.

   - Sajnálom, hogy kiabáltam- suttogta – Elvesztettem a fejem.

   - Semmi baj- villantott egy apró mosolyt – Inkább hozzunk téged helyre. Bármi ötlet?

   - Crowley.

   - Ez most komoly?- vonta fel a szemöldökét – Ő jutott elsőként eszedbe?

   - Tudott, Káinról és a bélyegről- emlékeztette – Talán azt is tudja mi történik velem és hogy hozzuk helyre.

Megért egy próbát.

   - Oké- tápászkodott fel egy sóhajjal – Megidézem, addig ne mozdulj.

   - Ahogy parancsolod- vigyorgott féloldalasan.

Na ez a régi Dean. Az ő Dean-e.

Seperc alatt összeszedte a hozzávalókat, amiket aztán elkevert egy nagyobb tálban. Egyetlen csettintéssel meggyújtotta, mire a démon rögtön megjelent a padlóra festett ördögcsapdában.

   - Mi ez a szag?- szimatolt a király.

Igen. Visszakapta a rangot Abaddon halála után. Nem meglepő. Más jelölt nem akadt a feladatra.

   - Mi a fene történik velem, maga rohadék?- kaparta fel magát a földről Dean.

Crowley hanyagul vállat vont.

   - Túl sok pia, romlott taco? Honnét kéne tudnom?

   - Nem tudom kikapcsolni!- lépett közelebb idegesen – Mióta megöltem Abaddon-t, én… Elkap ez az érzés, és ölnöm kell, úgy értem muszáj ölnöm. Mert ha nem teszem…

   - Akkor kihányod a beledet- fejezte be – A bélyeg miatt van.

   - Vagyis?

   - Azt akarja, hogy ölj- magyarázta – Minél többet ölsz, annál jobban érzed magad. Minél kevesebbet ölsz, annál kevésbé leszel jól.

   - Mennyivel kevésbé?- faggatta a lány, hangjából csöpögött az aggodalom.

   - Képzeld el a legkevésbé jót- húzta el a száját.

   - Vagyis halál?- értelmezte a báty.

Ne. Az nem lehet. Kizárt.

   - Káinnak is megvan a bélyeg- szólt közbe JD – Évszázadok óta. Ő nem halt meg.

   - Mert Káin egy démon- emlékeztette Crowley – Dean teste nem elég erős ahhoz, hogy elbírja a penge erejét.

   - Mi van, ha megszabadulok a bélyegtől?- vetette fel.

   - Meg akarsz szabadulni tőle?- kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

   - Én Metatront akarom- szögezte le immár sokkal magabiztosabban.

Crowley bólintott.

   - Folytasd.

   - De előbb át kell jutnom azon az ajtón és meg kell szereznem a pengét. Maga pedig segíteni fog.

JD egyáltalán nem támogatta az ötletet; mi több, minden porcikája tiltakozott ellene és azért könyörgött, hogy állítsa meg a Winchestert, mielőtt még túl messzire megy. Azonban azzal is tisztában volt, hogy Dean ezen a ponton úgysem hallgatott volna a józan észre. Meghozott egy döntést, amitől még ő sem tudta eltántorítani. Így hát csupán egy valamit tehetett:

Vele tartott a végső csatába.

♤

A bunkerbe visszaérkező csapatot nem kis meglepetés fogadta: az Első Penge eltűnt, vele együtt pedig értelemszerűen Dean és JD is.

Sam magát okolta. Sejthette volna, hogy nem jó ötlet a lányt egyedül hagyni a bátyjával. Nyilván addig manipulálta őt, amíg ki nem nyitotta az ajtót, aztán mindketten megszöktek, útközben lenyúlva a pengét is.

Nos, ez volt az első tippje.

De ezután bement a raktárba, ahol meglátta a démonidézéshez szükséges kellékeket, amitől a teóriája teljesen megváltozott. Dean valószínűleg Crowley segítségével jutott ki, JD meg feltehetően nem hagyta őket csak úgy eltűnni, ezért csatlakozott a pároshoz.

Samnek rossz érzése támadt a helyzettel kapcsolatban.

   - Dean, vedd fel a telefont. Hívj vissza. Nem viccelek, oké? Ne csináld ezt. Ne így- azzal bontotta a vonalat.

Mind összegyűltek a könyvtárban, arcukon gondterheltség és aggodalom keveréke, amint igyekeztek megoldást találni a problémára.

   - Biztosan Crowley volt az?- kételkedett Castiel.

   - Ki mást idézett volna meg?- tárta szét a karját Sam – Úgy értem, ő és Crowley azóta lettek nagy haverok, hogy Dean megkapta a bélyeget. És látszólag JD-nek sincs ellenére a vele való közös munka.

   - A bélyeget?- ráncolta a homlokát Gadreel, akinek sérülését Evangeline meggyógyította.

   - Káin bélyegét- pontosított a ballonkabátos.

Gadreel arcán felismerés suhant át.

   - Szóval azzal vágott meg Dean. Az Első Pengével. Az még hasznos is lehet.

   - Hogyan?- tudakolta a Winchester.

   - Nos, Metatron most erősebb, mint valaha, de ha Dean-nél van az Első Penge és a bélyeg, akkor ő lehet a legnagyobb esélyünk.

   - Most csak viccelsz, ugye?- meredt rá tágra nyílt szemmel – Egy órája még készek voltunk bezárni Dean-t, most meg azt mondod, hogy ő a legjobb esélyünk?

   - Hallgasd meg, Sam- kérte Castiel.

   - Ó, persze, elnézést. Bocsi srácok. Bocsi, hogy nem szívesen hallom azt, hogy a legjobb esélyünk jelenleg élesíti a robbanófejet és reméli, hogy célba talál- gúnyolódott – Itt most nem egy bombáról beszélünk, hanem a bátyámról. Akivel nem mellesleg ott van egy barátom is.

   - Nem lesznek egyedül- biztosította Gadreel – Segíthetünk.

   - Hogyan?

   - Úgy hiszem, Metatron talált egy módot, hogy megcsapolja az angyaltábla erejét, amivel a sajátja olyannyira megnőtt, hogy felér…

   - Istenével, nem igaz?- találta ki – Erre megy ki az egész, nem? Metatron Isten akar lenni. – Gadreel bólintott. – Remek, hát, ezzel tulajdonképpen megállíthatatlan lett.

   - Akkor nem, ha megtörjük a kapcsolatot Metatron és a tábla között- gondolkodott Evangeline – Attól visszaváltozna normális angyallá. Hol van a tábla?

   - Metatron irodájában.

   - A mennyben?

   - Eljuttathatom magunkat az ajtóhoz- ajánlotta Gadreel.

   - És utána? Mármint, miért engednének be titeket? Ha Metatron jobbkeze felbukkan a menny legkörözöttebbjével, annak nem lesz jó vége.

   - Sam, meg kell próbálnunk- győzködte Castiel. Kifejezésében megbújt valami, ami nem hagyta nyugodni az ifjabb testvért.

   - Mi a baj, Cas?- faggatta.

   - Én csak…- elakadt egy pillanatra, majd felsóhajtott – Aggódom JD-ért.

   - Miért?

   - Túlzottan fáradtnak tűnt, miután visszaértünk- mondta.

   - Csak nem aludt sokat- intézte el ennyivel Sam.

   - Nem, ez nem lehet az egyetlen oka- ingatta a fejét az angyal – Te nem láttad, amit a bázison csinált? Mintha transzba esett volna. Nem ő irányította a tetteit. És amikor mágiát használt…

   - Igen?

   - Te hallottad, hogy mondott volna bármiféle igézetet?- húzta össze a szemöldökét kérdőn.

Sam megrázta a fejét.

   - Nem. De ez miért…

   - Boszorkányok nem képesek anélkül varázsolni. Szükséges számukra a bűbáj használata.

   - Ezzel mire akarsz kilyukadni?- zavarodott össze.

Castiel röpke szünetet tartott, tekintetét lesütötte.

   - Szerintem valami történik JD-vel- közölte – Valami, aminek nem lesz jó vége.

♤

A szökevény hármas begurult egy kávézó parkolójába. Kiszállva az Impalából egymás után besétáltak és körbeültek egy asztalt.

Dean a laptopját felnyitva nyomban belevetette magát Metatron keresésébe, ami nem éppen bizonyult könnyű feladatnak. A fickónak kb hűlt helye volt, amitől a frusztráció csak nőtt az idősebb Winchester-ben. Állkapcsát megfeszítve görgette a böngészőt különös hírek után kutatva, csakhogy folyamatosan zsákutcába ütközött. Hamarosan elérte azt a pontot, ahol már szinte sugárzott belőle az idegesség.

JD mindvégig figyelte őt a mellette lévő székből; ajkak keskeny vonallá préselve, míg az ölébe ejtett kezeivel babrált. Tekintete egyszer sem szakadt el a képernyőtől, emiatt pedig nem tűnt fel neki, amint a kezei szép lassan ökölbe szorultak, méghozzá olyan erővel, hogy az ujjpercei elfehéredtek.

A mozdulat egyedül a velük szemben helyet foglaló Crowley-nak szúrt szemet, aki ezt követően érdeklődve kezdte méregetni a boszorkányt. Fejében felmerült pár kérdés vele kapcsolatban, ám egyet sem volt esélye feltenni, köszönhetően az asztaluknál lefékező pincérnőnek.

   - Mit hozhatok nektek?

   - Kávét. Feketén- vágta rá Dean fel sem nézve.

Crowley meghökkent a válaszát hallva.

   - Ez most komoly? Leülsz ehhez az asztalhoz, elveszed ennek a lánynak az idejét, elterülsz itt, mint egy nagyranőtt tinédzser, és miért? Mennyi borravaló jár egy pohár kávéért? Egy ötcentes?

Dean végre felnézett a laptopjáról. Szúrós pillantást vetve a démonra komoran megváltoztatta a rendelését.

   - Dupla sajtburger, mehet bele minden, ne spóroljanak a hagymával.

   - Rendben- írta le a jegyzetfüzetébe, mielőtt a másik vadászhoz fordult – És neked?

   - Én megvagyok- ingatta a fejét egy udvarias mosollyal.

A pincérnő mindössze bólintott, majd elsétált.

JD ekkor vette észre a kezeit. Egy másodpercre zavartan ráncolta a szemöldökét, aztán apránként szétnyitotta az öklét. Meglátta a bőrébe vájt körmei nyomát, ami arra késztette, hogy inkább belesüllyessze kezeit a dzsekije zsebébe. Székén hátradőlve fürkészte a kávézót, egyik lába ütemesen topogott a padlón. Nem tudta mivel kösse le magát, ezért remélte, hogy nemsokára távoznak. Egyre jobban égett benne a tettvágy, mintha nem lett volna képes megnyugodni.

Muszáj csinálnom valamit, gondolta. Nem bírok tétlenül ücsörögni.

   - Szóval ti ezt csináljátok, huh?- törte meg a csendet Crowley – Járjátok az államokat, keresitek a gonoszt, szénhidráttal tömitek magatokat és megnézitek a helyi attrakciókat.

   - Ja- felelte félvállról Dean.

   - Soha nem fáradtok bele?- érdeklődött – Soha nem érzitek úgy, hogy… lelépnétek és megugatnátok a holdat? Soha nem kérdezitek meg magatoktól, hogy „Ez minden?”. Már tiszta vagyok az embervértől, tudod?

   - Ó, szóval ismét teljes tahó lett- mosolygott gúnyosan – Fantasztikus. Szeretne egy plüssmacit?

   - Csak próbálok beszélgetni- védekezett.

   - Hogy van a pokol, Crowley?- tudakolta.

   - A pokol jól van- legyintett – A pokol olyan, mint egy svájci óra. Ne aggódj miatta. A pokol komplikált.

   - A Trónok Harca komplikált. Zuhanyzós szex, na az komplikált- sorolta – A pokol nem komplikált. A maga problémája nem a pokol. Hanem saját maga.

   - Van benne némi igazság- értett egyet – És mi a te problémád?

   - Az én problémám Metatron. Jelenleg nincs semmi nyoma. Se angyal gyilkosságok, se különös Isteni cselekedetek, se férgek, se jégeső. Ha Metatron csinálni akar valamit a földön, akkor rendesen rászánja az idejét.

   - Egyet se félj- figyelt fel az éppen besétáló démonokra – Megjött a lovasság.

Hozzájuk érve az egyik alattvaló átadott a királynak egy telefont, aki menten intett nekik, hogy oszoljanak.

JD tekintetével elkísérte őket az ajtóig, azt követően lenézett a készülékre.

   - És?- türelmetlenkedett a Winchester.

   - Nos, mint kiderült… az angyalod híres lett.

Dean kivette a kezéből a mobilt, JD pedig közelebb hajolt, hogy ő is lássa. A felvételt két tinédzser srác készítette, rajta Metatron szerepelt az utcán, aki csodatevőként tetszelgett az arra járók előtt.

   - Ez mikori?- kérdezte JD.

   - Pár órája tették fel- mondta a démon – A helyszín Muncie, Indiana.

   - Mit suttogott a nő fülébe?

   - Pontosan- bólintott, aztán a kifejezése megdöbbent lett, mikor a vadászok felpattanva pakolni kezdtek – Whoa, whoa, whoa. Meg sem fogod enni az ételed?

Az idősebb a táskáját felkapva megcsóválta a fejét.

   - Nem vagyok éhes.

Azzal kiviharzott, a fiatalabb szorosan a nyomában.

♤

Az út Muncie-ba fél napig tartott, egyben tökéletes lehetőségként szolgált JD-nek az alváshoz. Nem is volt tudatában annak, valójában mennyire elfáradt, így mikor az anyósülésen kényelmesen elhelyezkedve lehunyta a szemét, szinte meglepetésként érte, hogy milyen hamar elnyomta az álom. Egész végig ki volt ütve, ami energianyerés szempontjából egy jó dolognak bizonyult.

Minden tartalékára szükség lesz, ha szembe akart szállni Metatronnal.

A megszerzett információ alapján a végállomásuk egy lakókocsipark lett, ahol megdöbbenve tapasztalták, hogy Sam már várta őket.

Dean átpillantott az akkor ébredező JD-re, s némán egyeztette vele a következő lépésüket. Miután a lány szeméből elpislogva az álmosságot bólintott, a báty hátra fordult a démonhoz.

   - Ezt mi intézzük.

Azzal a páros elhagyta a járművet és megközelítette a harmadik vadászt a park bejáratánál.

   - Úgy látszik egyikünknek nincs szüksége egy démonra ahhoz, hogy kövessen egy egyszerű nyomvonalat- szólalt meg Sam kissé irritáltan – A hölgyet keresitek a videóról, nem igaz? Nos, már nincs itt. Viszont sikerült beszélnem vele.

   - Sam, nem tudom miféle közbeavatkozásnak képzeled ezt, de közlöm veled, hogy nem fog működni- szögezte le Dean komoran – Nem fogok magyarázkodni neked.

   - Igen, már én is rájöttem- bólintott – Csak gondoltam szeretnéd tudni, hogy amíg ti hárman itt játszátok a fura párocskát, az igazi barátaid, mint például Cas és Evangeline, meg Gadreel, az angyal, akit leszúrtál, éppen odakint kockáztatják az életüket azért, hogy neked segítsenek megnyerni ezt a harcot.

   - Mi a fenéről beszélsz?

   - Egy olyan harcot, amit csak még bonyolultabbá tetté azzal, hogy leszúrtad azt az angyalt, aki képes lett volna eljuttatni minket Metatronhoz- tette hozzá.

   - Úgy érted az angyalt, aki elvitte a testedet egy körre?- kérdezte dühösen – Az angyalt, aki megölte Kevint és majdnem JD-t is? Azt az angyalt?

   - Akit te engedtél be- emlékeztette – Kijátszottál engem, Dean. És most én ébredek fel az éjszaka közepén arra, amint a kezeim megölik Kevint, nem te. Úgyhogy kérlek, mikor azt mondod nem fogsz nekem magyarázkodni, ne is tedd. Megértem. Ahogy azt is megértem, hogy Metatronnak mennie kell. És tudom, hogy ehhez te vagy a legjobb esélyünk.

   - Meg fogom ragadni az esélyemet- jelentette ki – Nem számítanak a következmények.

   - Tudom. De együtt fogjuk csinálni. Tudni akarjátok mit suttogott a fülébe a videón, igaz? A következő megállóját.

   - Akkor meg mire várunk még?- szállt ki a kocsiból Crowley – Mozgás. – Mindhárman megajándékozták egy tipikus „kopj le” pillantással. – Már elnézést. Én nem csak egy átlagos démon vagyok. Ahogy a kölykök mondanák, őrült képességeim vannak.

   - Nézze, nem tudom mire számított itt, oké?- rázta a fejét Dean – Nem is nagyon érdekel. Ki akart szállni a hörcsög kerékből, szóval tegye is azt. Húzzon el.

Crowley megadón felsóhajtott.

   - Átvertek a Winchesterek. Remek. Nos, sok szerencsét kívánnék… ha azt hinném, hogy segítene.

Egyetlen csettintéssel köddé vált.

JD a szemét forgatta a drámaiságán, majd kíváncsian fordult az ifjabb testvérhez.

   - Milyen messze van a hely?

   - A város másik oldalán- felelte.

   - Szuper- csapta össze két tenyerét az idősebb – Menjünk és öljünk meg egy angyalt.

Sarkon perdülve visszasietett az Impalához, JD pedig készült őt követni, ám ekkor Sam hirtelen megállította:

   - Hé, JD.

   - Igen?- nézett vissza rá.

   - Minden rendben?

   - Persze- bólintott – Miért ne lenne?

   - Én csak…- akadt meg, miközben némi rejtett aggodalommal fürkészte – Mindegy, nem fontos.

A lányon volt a sor, hogy furcsállón vizslatni kezdje.

   - Oké- hagyta végül annyiban, azután megindult a kocsihoz, az öcs valamivel utána.

Metatron egy hajléktalanszállón vert tábort magának. Abban a másodpercben, hogy kilépett az autóból, JD érezte a belőle áradó energiát. Felettébb szokatlan, ugyanis ilyesmire eddig nem volt képes. Talán az angyaltáblának köszönhető, ami fokozta az erejét.

Egyáltalán módjukban állt a boszorkányoknak, hogy megérezzék egy angyal jelenlétét? Marcel nem mesélt neki erről az óráikon; mi van akkor, ha a válasz nem? Viszont ebben az esetben mivel magyarázná? Mert csak van rá valami ok… ugye?

Sam elment felderíteni a terepet, ezzel adva egy kevés időt társainak kettesben. JD fel-alá járkált Baby mellett, karok összefonva a mellkasán, feje leszegve, ajkai összepréselve. A kávézóban észlelt idegesség apránként ismét elöntötte. Testébe pánik költözött, elméje leblokkolt, mintha autópilótára kapcsolt volna. Rövidesen köszönthette azt a kis hangocskát, ami veszélyes helyzetek előtt mindig azt hajtogatta, hogy ennek csúnya vége lesz, ezúttal azonban sokkal erőteljesebben és baljósabban. Egy darabig még a légzés is nehezére esett tőle.

Mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha nem mi nyerünk? Mi lesz, ha valamelyikünk megsérül? Vagy még rosszabb…

Mi lesz, ha…

   - Hé- ütötte meg a fülét Dean mély és óvatos hangja, amivel felhívta magára a figyelmét – Minden rendben?

   - Miért kérdezgeti ezt ma tőlem mindenki?- fakadt ki, mialatt tovább mászkált – Hányszor mondjam még el, hogy jól vagyok?

   - Oké- hőkölt meg egy cseppet a kirohanásától – Mindössze úgy tűnsz, mint aki…

   - Berezelt?- találta ki – Ja, talán egy kicsit. De te hogy-hogy nem félsz?

   - Attól még, hogy nem mutatom ki…

   - Basszus nem bírok megnyugodni- túrt a hajába frusztráltan – Épp azon vagyunk, hogy megtámadjunk egy szuper-angyalt, akinek az ereje felér Istenével. Oké, hogy létszámfölényben vagyunk, de annyi minden van, ami rosszul sülhet el és… ennek már a puszta gondolatától rám tör a pánik. Szerintem rohamom lesz.

   - Whoa, whoa, whoa, oké. JD- termett mellette egy szempillantás alatt, s vállait gyengéden megragadva maga felé fordította – Nézz rám. Vegyél egy nagy levegőt. Ez az. Remek. Most pedig idehallgass… Nem lesz semmi baj. Hallod? Nincs mitől félned. Itt vagyok és megvédelek, történjék bármi. Nem hagyom, hogy bajod essen.

   - Én azt nem akarom, hogy neked bajod essen- bukott ki belőle. Könnyek égették a szemét, csakhogy makacsul nem engedett nekik utat. Beharapva az arca belsejét megfékezte a feltörni akaró sírást. – Én miattad aggódom.

   - Felesleges- biztosította, noha határozottan szíven ütötték a szavai. Egyik keze megtalálta az arcát, hüvelykujja lágyan simogatta a bőrét. – Rendben leszek. Ahogyan te is. Megígérem.

Egy másodperccel később JD úgy kapott utána, mint fuldokló az oxigén maszk után. Dzsekije gallérjába markolva húzta őt közelebb, száját szorosan az övére tapasztotta. Mohón csókolta, mintha attól tartott volna, hogy többet nem lesz rá esélye. A gesztusból sütött a kétségbeesés, amivel azonnal reakciót produkált a másik félből. Dean mentőövként fonta mindkét karját a dereka köré és vonta őt a mellkasához, mígnem testük összepréselődött. Megegyező hevességgel viszonozta a csókot, mintha képtelen lett volna betelni az érzéssel. Összetapadtak, mint két mágnes; csak akkor váltak szét, mikor a tüdejüknek már tényleg halaszthatatlanul levegőre volt szüksége.

Homlokukat egymásnak támasztva, lehunyt szemmel ziháltak és kapaszkodtak egymásba. A pulzusuk az egekben, szívverésük hangosan zakatolt a fülükben. Még sokáig nem váltak el, hanem inkább kiélvezték a pillanatot, amíg lehetett.

Mert ugye ki tudja mikor lesz vége?

JD agyában ezer meg egy gondolat cikázott, hatalmas káoszt kreálva a fejében. Mondani akart valamit, mielőtt belépnek a csatatérre; valamit, amit legutóbb nem volt alkalma megfogalmazni. Most viszont úgy érezte felrobban, ha nem mondja ki. Muszáj volt megtennie. Muszáj volt, hogy tudja.

Mert mi van, ha…

   - Mondanom kell valamit- kezdte halkan, miután rendezte a légzését – Valami fontosat.

   - Mi az?

Most vagy soha, JD.

   - Tudom, hogy nem vagy oda a túlzott érzelgősségért, szóval rövidre fogom- hátrébb hajolt, hogy a szemébe nézhessen – Már egyszer megpróbáltam elmondani neked, de aztán megzavartak és… Úgy értem, mikor, ha nem most? Eléggé ideillik, tekintve, hogy az életünket készülünk kockáztatni, vagyis ideje színt vallani bizonyos dolgokról…

   - JD…

   - Ne, hadd fejezzem be- kérte. Vett egy nagy levegőt, hogy lenyugodjon, aztán rászánta magát a befejezésre. – Tisztában vagyok a helyzetünkkel. Nem fogom hitegetni magam. Ha ezt megtesszük, nagy az esélye annak, hogy valamelyikünk nem fog ma élve elsétálni innen. Arra akarok kilyukadni, hogy… szeretném, ha tudnád… nem számít mi történik, én… szeretlek.

És itt is volt. Tényleg megtette. Kimondta az „sz” betűs szót. Ez egy hatalmas mérföldkő minden kapcsolatban, ő pedig kész volt meglépni és tudatni az érzelmeit a barátjával.

Az egész annyira filmbe illő volt…

Kivéve, hogy Dean nem mondta vissza. Csupán állt vele szemben, lefagyva, akár egy szobor. Izmai megfeszültek, arcán meglepettség; egyértelmű jele annak, hogy nem számított erre. Mégis, a szája egyszercsak szóra nyílt. Hang ugyan nem jött ki rajta, ugyanis megfutamodott az utolsó másodpercben.

Túl erős volt a sokk. Nyilván sejtette, hogy ez egy nap meg fog történni, ellenben nem hitte volna, hogy ez lesz az a bizonyos nap. Nem készült fel rá. Bár erre hogy is lehetne felkészülni? Sehogy. Az ilyesmi magától jön, nem lehet erőltetni.

Viszonozni akarta, őszintén. Hiszen ő is érezte. Csakhogy valami rendre megtorpanásra kényszerítette. Nem használta gyakran ezt a szót, ahogyan hallani sem hallotta sokszor élete során. Idegen volt számára. Nehezére esett kimondani, hiába érezte mélyen legbelül. Sosem volt a szavak embere, ami látszott is. Mindig a tetteivel fejezte ki magát, ám a jelenlegi helyzetükben ezt közel sem gondolta elégnek.

JD megérdemelte, hogy hallja tőle. De akkor miért nem volt képes megszólalni és viszonozni a vallomását?

Mégis mi baj volt vele?

   - É-Én…- köszörülte meg a torkát, tekintetét zavartan elkapta róla.

A boszorkány elpislogta az újabb könnyek hullámát, majd az összeszorult szívét ignorálva elengedte a vadász dzsekijét és tett hátra egy lépést.

Szedd össze magad.

   - Semmi baj- erőltetett az arcára egy halvány mosolyt, miközben kezeit belesüllyesztette a zsebébe – Nem kell viszonoznod. Nem azért mondtam. Hanem hogy tudd. Én csak… azt akartam, hogy tudd.

Dean nagyot nyelve bólintott, kezei ökölbe szorítva.

   - Tudom- motyogta – Hidd el JD, tudom.

   - És nekem csakis ez számít- mondta halkan – Elértem, amit akartam.

A Winchester szemkontaktust vett fel vele. Meglepő mód nem fedezett fel neheztelést a kék íriszekben, sem csalódottságot. Ettől némileg enyhült a bűntudata, de egy része makacsul ott maradt, súlyként nehezedve a szívére.

Miért nem képes kimondani egy nyamvadt szót?

Miért?

Épphogy belekezdett az önmarcangolásba, amikor visszatért a testvére.

Sam észlelte a változást a légkörben, ám inkább úgy döntött nem teszi szóvá. Helyette szimplán megköszörülte a torkát és odasétált a pároshoz.

   - Bármi?- faggatta JD, hálás a témaváltásért. Csendesen szipogott egyet, aztán minden figyelmét a küldetésnek szentelte.

Dean még fürkészte őt egy darabig, végül lezárta magában a dolgot és az öccse felé fordult.

   - Igen. Odafent van- bökött maga mögé – Az alapján, amit megtudtam, meggyőzte az embereket arról, hogy ő az új Jézus. Ti ketten jól vagytok?

   - Ja, minden szuper- vágta rá Dean a szokásos stílusában. Sam kiszedte az Első Pengét a csomagtartóból és átnyújtotta neki. – Nézd Sammy, ami az elmúlt hónapokat illeti…

   - Tudom- szakította félbe – Szóval mielőtt találunk valami mást, amiről veszekedhetünk… mondjátok, készen álltok, hogy megállítsuk ezt a rohadékot?

   - Még semmire sem álltam ennyire készen.

Egy töredékmásodperc volt az egész. Sam lehajolt, hogy kivegyen valamit a csomagtartóból, míg Dean aprót biccentett JD-nek. A lány kelletlenül elhúzta a száját, aztán…

   - Ad somnum.

Sam eszméletét vesztve esett össze a földön.

Dean lecsukta a csomagtartót, azt követően leguggolt a testvére mellett.

   - Sajnálom, öcskös- suttogta – Ez nem a te harcod.

Felegyenesedett és markába zárta a betakart pengét.

   - Mehetünk?- érdeklődött JD.

Dean két lépéssel előtte termett, s némán megemelte a kisujját.

   - Te és én…

JD mosolyogva köré fonta a sajátját.

   - Együtt a világ ellen…

   - Egészen a keserű végig- fejezték be szinkronban.

Egészen a keserű végig…

De mi van, ha az közelebb volt hozzájuk, mint gondolták?

_______________