44. Lépcső a mennyországba (2)

"Dean! Állj le, hallod? Dean!"

Egy Sammel lefolytatott villámgyors telefonbeszélgetés után a páros besétált Tessa-val az angyalok bázisára. Mondani sem kell jópár tekintetet magukra vonzottak ezzel a cselekedettel, köztük Flagstaff-ét, Hannah-ét, egy korábbi angyalét és Evangeline-ét, akik mind egy kis körbe összegyűlve társalogtak valamiről. Minden bizonnyal arról, amit Dean tett a kihallgatás alatt.

Ennek nem lesz jó vége, könyvelte el magában JD, amint kiszúrta az őket figyelő angyalcsapatot.

És végül nem is lett.

   - Tessa?- szólalt meg elsőként Hannah – Mit csinálsz itt?

Dean erre kérdőn pillantott az általuk behozott nőre.

   - El akarod neki mondani?

A kaszás makacsul hallgatott, ezért JD szemforgatva felé fordult, s oldalra húzva a felsője nyakát felfedte a bőrén virító szimbólumot, ami addigra kiegészült egy rajta átfutó átlós vágással.

   - Édes Istenem- szörnyülködött Hannah.

   - Nincs Isten- ingatta a fejét Tessa, megtörve a némaságát – Csakis Castiel.

   - Oké, most fejezted be- elégelte meg Dean, majd egy könnyed mozdulattal tovább taszította őt a kazánház irányába.

JD szorosan a nyomukban volt, amint a folyosókon haladtak. Beküldték Tessa-t a szobába, azután elhagyták a helyiséget, mivel hallották a közeledő lépteket.

   - Megsebesítetted- vádolta meg Hannah az idősebbet.

   - Inkább deaktiváltam, oké?- javította ki JD, voltaképpen felvállalva a tettét – Átvágtam a szimbólumot, amit magába karcolt. Gondoltam így megtörhető a varázslat.

Hiába volt boszorkány, ennél jobb ötlete még neki sem akadt. Csupán remélte, hogy a legegyszerűbb opció valóban sikeres lesz.

   - És most…- lépett előre a névtelen angyalsrác – Mihez kezdtek vele?

Dean elővett egy angyalpengét a dzsekije belső zsebéből.

   - Találd ki.

   - Kínzás. Kiszámítható- mondta gúnyosan Flagstaff.

   - Tudnunk kell, hogy vannak-e más bombázók is odakint- érvelt a fiatalabb.

Hannah nemtetszőn megrázta a fejét.

   - Nem. Nem engedem. Tudom mit tervezett Tessa. Szörnyű, de mindössze egyetlen személy van, aki megbüntetheti.

   - Hadd találjam ki- sóhajtott a báty – Ilyen magas és viharkabátot hord?

   - Meg kell értenetek, hogy Castiel az egyetlen dolog, ami összetart bennünket- hallatta a hangját Evangeline azzal a szándékkal, hogy dűlőre jusson velük – Egy hónapja az ittlévő angyalok fele megpróbálta megölni a másikat. Castiel célt adott nekünk. Annál is többet; egy módot, hogy békében éljünk egymás között. Szabályaink vannak. Egy rendszer. Ha hagyom, hogy saját belátásotok szerint járjatok el, mi a garancia arra, hogy egyikük nem fogja ugyanezt tenni? Beszélhettek vele. Beszélnetek kéne vele. De hagyd a pengét idekint.

Rövid csend következett, amit Dean komor stílusban feltett kérdése szakított meg:

   - Ezt most kéred vagy mondod?

   - Mondjuk- válaszolta a névtelen angyal.

A Winchester rezzenéstelen arckifejezéssel meredt az előttük álló angyalokra. Egy darabig úgy tűnt, nem fogja beadni a derekát, ám néhány másodperc múlva feldobta a pengét a levegőbe, hogy az éles rész landoljon a tenyerében, végezetül a markolatot Evangeline felé nyújtotta.

   - Köszönöm- vette át tőle a szőke hálásan bólintva.

A vadászpáros összenézett, ezután higgadtan besétált a szobába.

Dean leült Tessa-val szemben az asztalhoz, míg JD a korábbihoz hasonlóan megállt a széke mögött. Evangeline szeretett volna csatlakozni, ezért ő is lefékezett a boszorkány oldalán, karjai összefonva a mellkasán.

   - Oké- fogott bele Dean – Kezdjük valami könnyűvel. Kinek dolgozol?

   - Castiel-nek- felelte rögtön.

   - Hazug- reagálta le nyomban az angyal.

   - Az olyan emberek, mint ti soha nem érthetik meg- folytatta a kaszás – Néha áldozatokat kell hozni.

   - Ezért üldözőbe veszed az egyik rosszfiút, az meg kit érdekel, ha közben megmikrózol pár embert, nem igaz?- vont vállat a fivér.

   - A végeredményt nézve ők nem számítanak.

   - Ó Tessa, hogy mennyire nincs igazad.

   - Mikor Castiel eljött hozzám és megkért, hogy tegyem meg ezt, azt mondta azért engem választott, mert én erős vagyok- magyarázta – Mások… nem tudták volna kezelni. Ők túl gyengék.

A jelentőségteljes pillantás, amit Evangeline-nek címzett sikeresen felbosszantotta az angyalt. Hezitálás nélkül ugrott volna a kaszás torkának, ha JD nem ragadja meg a karját és fékezi meg benne. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy a vadászok kommunikáljanak. A lány továbbra is fogva a felpaprikázott szöszit megindult az ajtó irányába. Kirángatta őt a folyosóra, aztán becsukta maguk mögött az ajtót.

   - Csillapodj!- ékelte be magát közé és az ajtó közé a barna hajú – Nemrég még te papoltál arról, hogy ne alkalmazzunk erőszakot. Rémlik?

   - Szerinted az igazat mondja?- igyekezett lenyugodni.

   - Ő azt hiszi- bólintott helyeslően. Egy gondterhelt sóhaj kíséretében összefonta két karját a mellkasa előtt. – Nézd… Dean és én kivallathatjuk. De egyedül. Nem fog semmit sem elárulni, amíg te is odabent vagy. Szóval kérlek… bízd ezt ránk.

   - Benned bízom, JD- közölte – Ugyanakkor Dean meglehetősen kiszámíthatatlan. Nem hiszem, hogy…

   - Az bőven elég, ha bennem bízol- vágott a szavába – Dean-ért meg kezeskedem, ha az kell. Csak… adj nekünk egy kis időt. Meg tudjuk oldani. Erőszak nélkül.

Röpke csend alakult ki közöttük. Evangeline végig gondolta az ajánlatot, ám mivel nem látott más megoldást, kénytelen volt beleegyezni.

   - Legyen- bólintott rá – Próbáljátok meg. De a közelben leszek. Ha bármi történik…

   - Nem fog- csóválta a fejét – Ígérem.

   - Rendben.

   - Köszönöm.

Azzal JD visszament a „kihallgatóba”.

   - Hol van a barátotok?- érdeklődött Tessa, megtalálva a kék szempárt a sajátjával.

   - Szabad kezet adott nekünk- informálta őt a kérdezett, amint elfoglalta a helyét a barátja széke mögött – Hárman maradtunk.

   - Beszélgessünk egy kicsit rólunk- javasolta Dean, felhívva a kaszás figyelmét – Van némi közös múltunk, nemde?

   - Még emlékszem az első találkozásunkra- biccentett – Épp haldokoltál.

   - Régi szép idők- másolta le a gesztust – A következő a helyzet. Kedvellek Tess, oké? Nem vagy rossz egy angyalhoz képest. De mondd csak, miért csinálod ezt?

   - Castiel- válaszolt szűkszavúan.

   - Nem, felejtsd el Cas-t. Miért csinálod ezt? Mi vett rá arra, hogy ki akard nyírni magad, huh? Úgy értem, nézd, én is voltam már rossz állapotban. Nem is egyszer. De még soha nem süllyedtem olyan mélyre.

   - Azt hiszem csak nem bírtam tovább a sikoltozást- komorodott el.

   - Ki sikoltozik?- faggatta a lány.

   - Mindenki- felelte – Az elveszett lelkek. Azok, amelyek nem juthatnak fel a mennybe így, hogy az le van zárva. Hallom őket. Össze vannak zavarodva. Fájdalmaik vannak. Én csak segíteni akarok nekik. Mert ezt teszem. Ez a munkám. De nem tudok. Úgyhogy szenvedtem… Amíg a halál, a semmiség… Hirtelen már nem tűnt olyan rossznak. Csendes volt.

   - Miért nem fogsz egyszerűen egy angyalpengét és szúrod vele nyakon magad?- értetlenkedett a Winchester.

   - Gondoltam rá- ismerte el – De túl gyenge voltam. Amíg Castiel nem adott nekem egy okot a halálra.

   - Na igen- motyogta – Ez nem egészen hangzik úgy, mint a Cas, akit ismerek.

   - Valóban?- vonta fel a szemöldökét – Az a Cas, akit ismersz, vajon toborozna egy angyalhadsereget anélkül, hogy szólna róla? Mert ez a Cas megtette. Elmondok egy titkot. Vannak még odakint… Olyanok, mint én. Rengetegen.

   - Tudsz neveket is?- kelt fel lassan a helyéről Dean.

   - Azzal elrontanám a mókát.

   - Nem- ingatta a fejét, amint az asztalt megkerülve odalépett hozzá – Nem, mert látod… a móka még csak most kezdődik.

JD szeme elkerekedett a döbbenettől, mikor előhúzta a dzsekijéből az Első Pengét. Egész testében lefagyott, fejében megszólaltak a vészjelzők.

Az meg hogy kerül hozzá? Nem szabadna nála lennie. Megígérte, hogy otthon hagyja. A szemem előtt rakta le az asztalra. Mégis mikor…

A rohadt életbe. Tudtam én, hogy nem pisilni ment.

Esküszöm, hogy kamerát fogok szerelni rá.

A penge látványa Tessa-t szintén riasztotta. Felpattant a székéből, s pár méternyi távolságot illesztett be saját maga és az ijesztően közeledő férfi felé.

   - Mit tettél, Dean?- tudakolta rémülten.

   - Amit tennem kellett- csengett ridegen a hangja.

   - Üdv a klubban.

Mielőtt bármelyikük is reagálhatott volna, Tessa futásnak eredt. Csakhogy nem az ajtó felé… hanem egyenest a végzetébe. Pillanatok alatt felszúrta magát a Dean kezében lévő fegyverre, majd utoljára felnézett rá, szemében hálával.

   - Köszönöm- nyögte halkan.

Dean elkapta a zuhanó testét, amint az fényt kezdett el árasztani. Annyira meglepték az események, hogy addig nem is mozdult, amíg a fényesség ki nem hunyt. Eltávolítva a pengét engedte az egykori kaszás testét a földre esni egy tompa huppanással. Arcán színtiszta sokk, ereiben száguldozott az ölés által keletkezett adrenalin. Légzése valamelyest felgyorsult, fogása még véletlenül sem lazult a markolaton.

Mintha valamiféle transz hatása alatt lett volna.

   - A rohadt életbe- szaladt ki JD száján egy gondterhelt sóhaj kíséretében – Dean, mégis miért…

Nem volt esélye befejezni, ugyanis ekkor kinyílt az ajtó és megjelent Evangeline, kiegészülve Hannah-val, illetve még néhány angyallal. A szőke meghökkenve meredt a holttestre, aztán megállapodott a boszorkányon, pillantásából sütött a csalódottság és harag keveréke.

JD megemelt kezekkel fordult feléjük.

   - Megmagyarázom.

Tudtam én, hogy ennek nem lesz jó vége.

♤

Tényleg nem lett jó vége.

A páros perceken belül egy másik szobában kötött ki. Dean-t egy székbe bilincselték, száját leragasztották; JD-t leültették a földre egy sarokban, kezein bilincs, száján ragszalag. Szúrós tekintettel követte az angyalt, amelyiknek ezt köszönhette, fejben pedig legalább száz különböző szitokszóval illette az összes mocskot, akivel nemrég még nagyban verekedett.

Ha Cas-nek nem lenne rájuk szüksége, már végeztem volna velük. Olyan könnyű lett volna. Egyetlen szó és már lángoltak volna.

A fenébe is.

Azt hiszik ők a felsőbbrendűek. A nagy francokat. Megmutatom nekik. Mindegyiküknek. Ezt meg fogják bánni.

   - Sajnálom- nézett rá Evangeline az ajtóban állva – De nem hagytatok más választást.

Azt követően kisétált és bezárta őket a helyiségbe.

Alig telt el egy másodperc a zár kattanása után, JD már emelte is az összekötött kezeit a szájához, hogy eltávolítsa róla a ragasztószalagot. Halkan felszisszenve gyűrte össze és hajította el, majd gúnyosan felnevetett.

   - Ezek idióták, ha azt hiszik ennyivel megfékezhetnek- puffogott szemforgatva. Lenézett a béklyóira, mire újabb kacajt hallatott. – Sima bilincsek. Még csak nem is mágia ellenesek. Tényleg azt hitték nem veszem majd észre?

A morgolódása Dean számára felettébb szórakoztató volt. Csendesen nevetgélt a székében ülve, túlságosan jól mulatva ahhoz, hogy megkíséreljen kiszabadulni.

A reakciója láthatóan ingerelte a társát, aki nem habozott szúrós pillantásokat küldeni az irányába. Egyáltalán nem volt mókás kedvében, ezt pedig minden egyéb nélkül a tudtára is adta.

   - Szerinted ez vicces?- vonta fel a szemöldökét – Eleve miattad kerültünk ebbe a helyzetbe.

Dean menten abbahagyta a humorizálást, helyette némán lemásolta a vele szemben ülő arckifejezését, mintha nem értené miről beszélt.

   - Ne játszd az ártatlant- ingatta a fejét – Pontosan tudod miről beszélek.

Szimpla fejrázás volt a válasz.

JD összeszűkült szemekkel meredt rá, miközben feltette a kérdést:

   - Miért volt nálad az Első Penge, Dean? Megígérted Samnek, hogy nem hozod magaddal. Szóval miért hazudtál?

Az egész arra hasonlított, mint mikor egy anyuka szidta a gyerekét valami rosszaság miatt, amit elkövetett. Ráadásul a báty meg sem tudta védeni magát, mivel a száján lévő szalag gátolta a kommunikálásban.

Enyhén szólva nem volt fair a dolog.

A Winchester mégis nekilátott különféle méltatlankodó hangokat hallatni, na meg a fejét rázni, mintha éppen heves védekezésben lett volna. A lány mindezt megelégelhette, ugyanis ekkor ismét levezette a tekintetét a csuklóján virító bilincsekre.

   - Aperta- motyogta el az igézetet, minek következtében a fém kattant, a béklyó pedig lehullott róla. Arcára diadalittas mosoly ült ki, amint félre hajította a karperecet. – Életem legkönnyebb szabadulása. Cas biztosan nem az eszükért tartja azokat a barmokat.

Könnyedén felpattanva a földről odalépett az idősebbhez, s mellőzve minden finomkodást gyorsan letépte róla a ragszalagot. A férfi fájdalmasan felszisszent, ám a barátnője mindössze lebiggyesztette az alsó ajkát.

   - Ó, csak nem fájt?- döntötte kissé oldalra a fejét, hangjából csöpögött a szarkazmus – Sajnálom. Legközelebb megpróbálok gyengéd lenni.

   - Hűha. Téged aztán jól felhúztak- ámult a viselkedésén, mielőtt egy pimasz vigyor tűnt fel az arcán – Félreértés ne essék, nekem nagyon bejön…

   - Én a helyedben befognám- tanácsolta.

   - Miért nem kényszerítesz?- folytatta a flörtölést.

   - Dean- szólt rá határozottan.

   - Oké- hajtotta le a fejét nyomban komolyra váltva – Befogtam.

   - Helyes- guggolt le előtte, hogy a szemébe nézhessen – Ebből most nem fogod kimenteni magad néhány szép szóval, meg egy csábos mosollyal. Ne is próbálkozz- felemelte a mutatóujját, mikor a vadász szája szóra nyílt – Nem. Jópár hülyeséget csináltál már, na de ez? Most komolyan, Dean. Mégis mi járt a fejedben?

   - Nem tudom- felelte halkan, tartva a szemkontaktust.

   - Dehogynem tudod- látott át rajta gond nélkül – Nem bírtál elszakadni a pengétől. Egyre inkább a hatalma alá kerít téged, de nem engedheted, hogy győzzön. Küzdened kell ellene. Mondj nemet a kísértésnek.

   - Most úgy beszélsz, mint egy függőség tanácsadó- jegyezte meg.

   - Mert nincs jobb ötletem- vallotta be – Már nem tudok mit mondani, mert ez nem rajtam múlik. Hanem rajtad. Neked kell tenned érte. Én melletted vagyok, történjék bármi, de ennél többet én sem segíthetek. Dean, ez már rajtad áll, vagy bukik. Te vagy az egyetlen, aki véget vethet ennek. Érted?

   - Értem- bólintott – Én próbálkozom JD, tényleg. De nem olyan egyszerű.

   - Tudom- sóhajtott fel. Előhalászott egy zsebkendőt a zsebéből, amivel elkezdte letörölni az orrából csordogáló vért. – De hiszek benned. Hiszem, hogy képes vagy rá. Most már csak az kell, hogy te is elhidd.

   - Szerintem te hiszel helyettem is- suttogta. Egy centit sem moccant, mialatt a partnere leitatta a vért az arcáról. Izmait ellazítva engedte neki, szemét közben le sem vette róla. Még arról is megfeledkezett, hogy éppen egy székbe volt bilincselve. A világ szinte megszűnt körülöttük, ő pedig örömmel fogadta azt a megnyugtató érzést, ami a közelségével járt. – Mi lenne velem nélküled?

   - Valószínűleg teljesen szétesnél- mosolyodott el halványan, hangja jóval kedvesebb, mint korábban. Dolga végeztével leengedte a kezét, ami így megpihent a Winchester-én. – De ilyesmi miatt ne fájjon a fejed. Ugyanis nem megyek sehová.

   - Jó- bólintott megint – Csak mert…- megnyalta az ajkát, mintha elbizonytalanodott volna - …tudod annyira megszoktam, hogy itt vagy… velem… tényleg elvesznék, ha te nem lennél. Szükségem van rád, JD. Fogalmad sincs mennyire.

A szeméből sütő kétségbeesés könnyeket csalt a sajátjába. Igyekezett elpislogni őket és erős maradni, azonban úgy nehéz volt, hogy a szíve is összeszorult a szavaitól. Torkában gombóc keletkezett, amit képtelen volt lenyelni, keze finoman megszorította az övét.

Hihetetlen mennyit változott az első találkozásuk óta. Tisztán emlékezett az ébredése utáni estére a bunkerben, amikor Dean rideg és elutasító volt vele, majd az azt követő napokra, amikor konkrétan átnézett rajta. Most meg nem bírja ki, ha nem lehet mellette és el sem tudja képzelni az életét nélküle. JD soha nem gondolta volna, hogy valaha ilyen fontos lesz valaki számára. A realizáció akaratlanul is mosolygásra késztette.

Meg valami másra is.

   - Dean…- kezdett bele lassan, nem is igazán agyalva a dolgon – Én…

Majdnem kimondta. Azt a bizonyos „sz” betűs szót. Olyan közel volt hozzá, érezte a nyelve hegyén. Csakhogy épp ekkor…

Az ajtó hirtelen kinyílt, s Hannah sétált be a szobába, nyomában az addigra visszaért Castiel-lel és Sammel.

   - Verekedni kezdtek- közölte a nő, aki meglepettségében hamar lefékezett, mikor kiszúrta a párost a helyiség közepén – Hogy szabadultál ki?

JD szemét egy pillanatra lehunyva felsóhajtott. A hangulatnak annyi, ideje volt visszarázódni a valóságba.

Ebben az életben nincs megállás.

   - Nos, nem volt nagy kihívás- vont vállat, hangjába visszaköltözött a gúny – Embereknek való bilincset tettetek egy boszorkányra. Nem valami okos húzás.

   - Menj ki- csengett Castiel mély hangja, amint távozásra utasította a másik angyalt.

Az ajtó rövidesen csukódott, jelezve, hogy négyen maradtak.

   - Látnotok kéne azt a tíz szerencsétlent- utalt Dean az általuk megvert angyalokra.

Oldani akarta a feszültséget, azonban rossz eszközt választott hozzá.

   - Azt mondták megölted Tessa-t- tért a lényegre Castiel.

   - Nem egészen így történt- húzta el a száját – Saját magát szúrta le.

   - Ó, tényleg?- hitetlenkedett Sam – Miért tenne ilyesmit, Dean?

   - Valóban így történt- fordult felé JD – Tanúsíthatom.

   - Mindenféle szarságokat dumált- toldotta hozzá a báty.

   - Tehát ezért vetted elő az Első Pengét?- tudakolta az öccse.

Basszus.

   - Azt is elmondták, huh?- nevetett fel cinikusan.

Miközben ők társalogtak, JD megérintette a bilincset a vadász csuklóján és elmormolta az igézetet, amivel a sajátját is kinyitotta. Csupán egyetlen másodpercbe tellett, s a Winchester szabad volt.

   - Alkut kötöttünk- emlékeztette az ifjabb bosszantan.

   - Ja, hát, elég hülye alku volt- vágta rá az idősebb a csuklóját dörzsölve.

   - Valóban? Mert ha tartottad volna magad hozzá, Tessa még mindig élne. Nélküle nincs semmink.

   - Szerinted én nem tudom?- egyenesedett fel az előtte guggolóval egyidőben – Szerinted én így akartam ezt intézni?

   - Nem tudom, Dean. Így akartad?

   - Rendben, most lett elegem- szólt közbe JD frusztráltan, felhívva a figyelmüket – Befejeznétek? Ennek semmi értelme.

   - Igaza van- értett egyet Castiel – Ezzel nem jutunk előbbre.

   - Köszönöm- nézett a lány hálásan az angyalra – Végre valaki, aki képes a fontos dolgokra koncentrálni.

A Winchesterek egyszerre fordultak felé azzal a tipikus „Ez most komoly?” tekintettel, mire ő csak szimplán vállat vont.

A további csevegést az ajtó ismételt nyitódása szakította meg.

   - Parancsnok, sajnálom, de beérkező hívásod van… Metatrontól- riasztotta őket Hannah.

Na már csak ez hiányzott.

A csapat kisietett a főhelyiségbe, ahol minden angyal a hatalmas képernyőn várakozó Metatront figyelte.

Ez a pasas aztán szeret drámai lenni.

   - Castiel- köszönt komoran – Lefogadom nem örülsz annak, hogy látsz.

   - Van, aki igen?- kérdezte JD fáradtan, karok összefonva a mellkasán.

Bőven elég angyallal volt ma már dolga, ez kezdett kicsit sok lenni. A szárnyatlan mocskok egyre inkább dühítették, ő pedig a cseresznye volt a tejszínhab tetején. Szerette volna valami igazán sértővel illetni, ám tudta, hogy jelenleg a rohadék volt erőfölényben. Ezért hát nehézkesen ugyan, de vigyázott a szájára.

Már amennyire az lehetséges volt.

   - Á, látom Dean ócska beszólásai rád is átragadtak, JD- jegyezte meg biccentve – Látszik, hogy egy pár vagytok.

Mindkét érintett nyitotta a száját, készen arra, hogy valami frappánsat mondjanak, mikor Sam megelőzte őket:

   - Mit akarsz, Metatron?

   - Csak elmondani Seggstiel-nek, hogy még élek- felelte – A bombázója elbukott.

Dean és JD szinkronban megforgatta a szemét a briliáns sértés hallatán.

Iszonyúan kreatív.

   - A bombázóm?- értetlenkedett Castiel.

   - Az őrült fickó a nagy késsel- részletezte – Jól vagyok, köszönöm a kérdést, de Gadreel megsebesült és Tyrus… nyugodjon békében. Mellesleg a követői nem valami nagy rajongóid. Mind átpártoltak hozzám.

   - Én senkit nem küldtem, hogy megöljön- tiltakozott a fejét rázva.

   - Ó, elég a hazudozásból, Castiel.

Úgy beverném a képét.

   - Ki vagy te, hogy kioktass a hazudozásról? A te megtévesztésed vezetett a bukáshoz.

   - Azt tettem, amit tennem kellett- védekezett – Mindigis azt tettem, amit tennem kellett, Istenért és az angyalokért.

Mit vár, egy díjat?

   - Persze- bólintott Dean – Te vagy a szakállas Teréz anya.

   - Amit tettem nem volt se jó, se rossz- folytatta – Hanem szükséges. Egy apró nehézség, hogy erősebbé tegyen minket, hogy újra egy család lehessünk.

   - Ja, kivéve az angyalokat, akiket megölettél Gadreel-el- vágott közbe Sam.

   - Oké, igen- bólintott – Talán egy kicsit elragadtattam magam, de azoknak a napoknak vége. A halálközeli élményem elérte, hogy átértékeljek dolgokat. Szóval egyszeri alkalomként amnesztiát ajánlok. Minden angyal, nem számít a bűnük, csatlakozhat hozzám és visszatérhet a mennybe. Én leszek az Istenük, ők pedig a mennyei seregem.

   - Mégis miért követnénk téged?- kérdezte Evangeline némi lenézéssel.

Oké. Ő nem is olyan vészes.

   - Nos, nézzetek körül- gesztikulált a kezével – Láttátok a földet. Belekóstoltatok a szabad akaratba. Meg kell kérdezzem… tetszik? Úgy értem, a tény, hogy falkába verődve követitek Castiel-t azt súgja, hogy követnetek kell valakit. A DNS-etekben van. De Cas… nem az, akinek hiszitek. Angyalokat küld ki, hogy meghaljanak. Meséltél nekik a lopott kegyedről, Castiel? Hogy halványul, és mikor teljesen kiég te is vele égsz? Nos?- várakozott a válaszra, ami végül nem jött – Ezek szerint nem. Nem én vagyok a legjobb, de én vagyok a legjobb, amitek van. Ha Castiel-lel akartok maradni rendben van, de kijátszik titeket, mert a nap végén az egyetlen, ami érdekli, az saját maga, a Hardy fiúk, meg a kis boszorkányuk. Döntést kell hoznotok. Döntsetek jól.

Azzal kijelentkezett.

A helyiségre feszült csend telepedett. Minden szempár rájuk szegeződött, egyik vádlóbb, mint a másik. JD mindennél jobban szeretett volna kijutni onnan. Aznap már sokadjára fogta el az a baljós érzés, miszerint ennek nem lehet jó vége.

És tudta, hogy ezúttal sem fog tévedni.

   - Hazudik- mondta Castiel az angyalainak.

   - A kegyedről is?- kérdezte Hannah.

Na ezzel megfogta. Mégis mit mondhatott volna erre?

   - Az bonyolult- zárta rövidre.

Nem alakult jól a helyzet.

   - Vagyis nem hazudott- vonta le a következtetést.

   - Minden másról igen- javította ki magát – Ő… Te hiszel nekem, ugye?

Hannah a fejét ingatta.

   - Szeretnék, de… bizonyítékra van szükségünk.

   - Nevezd meg.

Hannah ekkor hezitálás nélkül Dean-re bökött.

   - Büntesd meg.

   - Hogy mi?- hangzott egyszerre az említettől és a barátnőjétől.

Utóbbi szíve kihagyott egy ütemet, amint a pánik belé költözött. Nem akarta megvárni mi lesz ennek a vége, most már tényleg le akart lépni és hazamenni. És ha ehhez az kellett, hogy átverekedje magát egy rakás bosszúszomjas angyalon, ám legyen.

Nem félek tőlük. Szárnyatlan csirkék, akiket egy pillanat alatt megsüthetek.

Egy rossz mozdulat, és itt elszabadul a pokol.

   - Megölte Tessa-t- gyanúsította őt Hannah – Megszegte a szabályt.

   - Elmentek ti mind a fenébe- fordult meg Dean azzal a szándékkal, hogy távozzon.

Csakhogy ekkor két angyal kivált a tömegből és a karjait megragadva visszatartotta.

   - Dean!- indult el felé JD, ám egy másik angyal az útját állta.

   - Hé, várjatok…- próbálkozott Sam is, de ugyanaz lett az eredmény.

JD haragosan meredt az előtte tornyosuló angyalra, a türelme vészesen fogytán. Állkapcsát megfeszítve ökölbe szorította kezeit az oldalánál, hangja halk és fenyegető, amint azt mondta:

   - Állj el az utamból.

   - Sajnálom- ingatta a fejét a fickó – De azt nem tehetem.

   - Én meg nem kérem még egyszer- morrant rá. Megkísérelt elsétálni mellette, ellenben az angyal egyből megmarkolta a felkarját, méghozzá túlontúl szorosan. – Hé!

Ezen a ponton lett elege.

Kirántotta magát a fogásból, majd mindenféle erőlködés nélkül a falnak taszította a férfit (konkrétan hét méternyire repítette pusztán egyetlen mozdulattal).

   - JD!- kiáltott fel Dean, amikor a többi angyal mérgesen kezdte méregetni.

Pár bátor jelentkező megközelítette, mire a boszorkány halálos tekintettel feléjük fordult. Egyik kezét megemelve kinyitotta az öklét, amit azonnal lángok leptek el. Egészen a csuklójáig terjedtek, a fényük közelről vakító, a hőmérsékletük veszélyesen forró. Több centiméter magasra törtek fel a bőréről, ugyanakkor a lányt mindez egy cseppet sem zavarta. Számára ez olyan természetes volt, mintha ezredszerre csinálta volna, ami bőven messze állt az igazságtól. Eddig mindig ódzkodott a tűzmágiától, viszont most gondolkodás nélkül használta. Közben végig annyira határozott volt, hogy egy fontos részletet észre sem vett:

Nem mondta ki az igét. Anélkül generált tüzet, hogy előtte a megfelelő latin szót elmotyogta volna.

Ez lehetséges?

   - Én nem ajánlom- csóválta a fejét figyelmeztetőn – Vissza, mielőtt megsütök valakit.

Az összes közelében lévő angyal elhátrált.

JD ennek ellenére nem oltotta ki a lángokat, ráadásul a következő másodpercben a helyiség lámpái sűrűn pislákolni kezdtek. Az indulatok addigra úgy égtek benne, mint a kezét beborító tűz. Senki nem mert szólni semmit, tenni meg pláne nem. Senki nem volt elég merész ahhoz, hogy megkockáztasson hatni a feldühödött boszorkányra.

Kivéve egy embert.

   - JD- ejtette ki a nevét Dean lassan és halkan – Minden rendben. Abbahagyhatod.

Sajnos ez nem vált be. Azok a szikrát szóró kék szemek még mindig az angyalokon voltak. Valahogy el kellett érnie, hogy csak rá figyeljen.

Kihasználva azt, hogy az őt fogó angyalokat lebénította a sokk, a Winchester könnyűszerrel lerázta magáról a kezüket, s néhány gyors lépéssel ott termett a társa előtt. Kinyújtotta a kezét az oldala mellett nyugvó karja felé, aztán finoman szétfeszítve az öklét összefűzte az ujjaikat.

Pont, ahogyan ő is tette vele korábban.

   - JD, nézz rám- suttogta, szemeivel szüntelen fürkészve az arcát – Itt vagyok. Semmi baj.

Gyengéden megszorította a kezét, mire a transz megtört, a tekintetük pedig végre összekapcsolódott. A lányéban felismerés csillant, a haragnak immár semmi nyoma. A lámpák ismét megszakítás nélkül világítottak, a lángok kihunytak. Keze visszahullott az oldala mellé, amint teljes testével a barátja felé fordult.

   - Dean?- kérdezte úgy, mintha csak egy zavaros álomból ébredt volna.

Egyáltalán nem volt tisztában azzal, amit az imént tett?

   - Hé- helyezte szabad kezét a másik fél tarkójára, azután közelebb húzta egy ölelésre.

A barátnője kérdés nélkül simult hozzá; egyik kezével átölelte a derekát, fejét a vállára hajtotta. Csukott szemmel nagy levegőket vett, ám a hangja így is bizonytalan maradt.

   - É-Én nem…

   - Shh- csitította – Semmi baj. Minden rendben. Semmi baj.

Körülöttük nemsokára mindenki magához tért a döbbenetből. Az angyalok úgy tértek vissza a jelenlegi problémájukhoz, mintha mi sem történt volna.

   - Rendet teremtettél köztünk Castiel, mi pedig neked adtuk a bizalmunkat- szólalt fel Hannah – Ne veszítsd el egyetlen ember miatt- kezébe nyomott egy angyalpengét – Ez így igazságos.

Castiel tétován markolászta a pengét, tekintete az angyalokról az ölelkező párra tévedt. Hosszú ideig nem mondott semmit, ami arra utalt, hogy komolyan átgondolta a döntését. Mindenki türelmetlenül várakozott a végszóra, ami sajnos nem az lett, amit a többség remélt.

   - Nem- engedte le a fegyvert – Nem tehetem.

Hannah bólintva vette tudomásul a választását.

   - Viszlát, Castiel.

Vagyis ennyit az angyalseregről.

Remek. Na most már tényleg bajban voltak.

♤

Megtörten és lefáradva, a vadászok és angyalok alkotta csapat megérkezett a bunkerbe. JD, Castiel és Evangeline (aki hű maradt a viharkabátoshoz) mind besétáltak a könyvtárba, ahol helyet foglaltak az egyik asztalnál.

A boszorkány kimerülten az asztalra hajtotta a fejét, míg a másik kettő kíváncsisággal vegyes aggodalommal fürkészte őt.

   - JD- fogott bele vonakodva Castiel – Jól érzed magad?

   - Persze- sóhajtott fel a kérdezett – Csak nem aludtam valami sokat. Már rámférne.

   - Biztos, hogy csak erről van szó?- puhatolózott.

A lány ekkor megemelte a fejét, találkozva az őt vizslató szempárral.

   - Mi más lenne?- vonta fel a szemöldökét.

   - Nem tudom- ingatta a fejét – De a történtek után…

   - Kissé megőrültél a bázison- fejezte be helyette Evangeline – Csak tudni akarjuk rendben leszel-e?

   - Rendben leszek- biztosította őket hátradőlve – Az egy baleset volt. A fickó felbosszantott.

   - Ennyire?- lepődött meg a szőke.

   - Igen, ennyire- vágta rá, kissé talán erőszakosabban a szükségesnél – Miattam nem kell aggódnotok. Jól vagyok.

Elfordította róluk a figyelmét, s helyette megállapodott vele a Winchester testvéreken, akik a térképasztalnál ácsorogva tárgyalták az aznapi eseményeket.

Magyarán vitatkoztak.

Megint.

   - Szóval Dean, uh… meg fogjuk ezt beszélni, vagy sem?

   - Micsodát? Igen, hazudtam, de te meg gyerekesen viselkedtél.

   - Wow. Ez a bocsánatkérés még tőled is iszonyú gyenge volt.

   - Ó, én nem kérek bocsánatot- tiltakozott – Én csak elmondom, hogy lesznek a dolgok mostantól.

   - Dean, az a penge…

   - Az a penge az egyetlen, ami megölheti Metatront, és én vagyok az egyetlen, aki használni tudja. Úgyhogy mostantól én vagyok a főnök. Világos? Nézd, addig, amíg át nem szúrom a pengét annak a mocsoknak a szívén, mi nem vagyunk egy csapat. Ez itt most diktatúra. Nem kell szeretned, de így lesz.

Sam mindössze dühös pillantásokkal illette, ami arra ösztönözte, hogy otthagyva őt csatlakozzon a könyvtári hármashoz. Puszit nyomott JD fejére, azután lehuppant a mellette lévő székre egy könnyed sóhajjal.

   - Szóval, az aksid…

   - Jól vagyok- biztosította.

   - Nem, nem vagy- látott át rajta – Mennyi időd maradt?

   - Elég, hogy elpusztítsuk Metatront- mondta – Legalábbis remélem. De a seregem nélkül…

   - Hé, mi még itt vagyunk- mutatott magára és a boszorkányra – Meg úgy látszik szereztél egy új barátot- célzott a másik angyalra.

   - Dean- komorodott el – Azok a bombázók… ugye nem hiszed, hogy én…

   - Cas, most adtál fel egy egész sereget egyetlen fickó miatt- vágott a szavába – Kizárt, hogy az mind a te műved volt.

   - Szerinted mi öten elegek leszünk?- kételkedett.

   - Hiszem, hogy így lesz- bólintott magabiztosan.

A határozottsága mosolygásra késztette JD-t.

A jókedvnek azonban hamar vége szakadt, amikor Sam elkiáltotta magát:

   - Srácok!

Gadreel jelent meg az egyik folyosóról, mire az asztalnál ülők egyszerre felugrottak és készek voltak támadni.

Hogy a fenébe jutott be ide?

   - Nem harcolni jöttem- emelte a magasba a kezeit – Gondolkodtam azon, amit mondtál. Igazad van. Metatron, ő… valamit muszáj tenni ellene.

   - Miért bízzunk benned?- sziszegte Sam.

   - Mert én elvihetlek hozzá- közölte – Tudom, hol van Metatron. Mindent tudok. Ismertem a bombázókat. Az ő emberei voltak. Nem bíztok bennem, rendben, megértem. Én… hibáztam. De mind követünk el hibákat, nem igaz? Legalább adjatok egy esélyt.

A bunkerre súlyos némaság ereszkedett.

Sam és Dean összenézett, némán vitatva meg a dolgot. Végül, meglepő mód, Dean előre lépett, bal kezét nyújtva Gadreel-nek. Ő mit sem sejtve megfogta és megrázta, ám ami ezután történt, arra senki sem számított:

Dean előrántotta az Első Pengét a dzsekijéből, azt követően hezitálás nélkül felhasította vele az angyal mellkasát, aki ettől rögtön összeesett, a vágáson át fényesen szivárgott ki a kegye.

JD körül olyan volt, mintha lelassult volna a világ. Nézte, amint Evangeline a sérült Gadreel mellé sietett, Sam és Castiel pedig Dean-re vetette magát. Igyekeztek távolabb húzni őt, csakhogy a penge emberfeletti erővel ruházta fel a használóját, akit ennek köszönhetően alig lehetett mozdítani. Dean megvetette a lábát, küzdött, morgott, kiabált, akár egy megveszett állat. Valami átkapcsolt az agyában, a vérszomj teljesen az uralma alá kerítette. Innen már tényleg nem volt számára megállás.

   - Dean! Állj le, hallod? Dean!

Sam hiába szólongatta, semmit nem ért el vele. Ő és Castiel egy-egy karját megragadva küszködtek, de Dean ellen esélyük sem volt, létszámfölény ide vagy oda. A báty konkrétan átment Terminátorba.

   - Nem tudom sokáig visszatartani- nyögte Castiel.

   - Ki kell őt vinnünk innen- indítványozta Sam.

   - Mégis hogyan?

   - Nem tudom- válaszolta őszintén – Dean!

JD képtelen volt mozdulni. Minden lassított felvételben játszódott le előtte, a hangok úgy jutottak el hozzá, mintha víz alatt lett volna. A mellkasa égett, de fogalma sem volt miért, a szíve vadul kalapált. Azt hitte el fog ájulni, miközben az elméjében egyetlen kérdés ismétlődött újra és újra:

Mégis hogy fog ez végződni?

_______________