43. Lépcső a mennyországba (1)

"Édesem, nincs még egy olyan ember, mint én."

_______________

2014. Április 10.

JD szeretett aludni. Nagyon. Egy fárasztó, többnapos vadászat után különösen jólesett, mikor végre esélye nyílt bedőlni az ágyba és lehunyni a szemét, hogy aztán másnap délig ki se nyissa. Olyan volt ez, akár egy jól megérdemelt jutalom a kemény munkájáért.

Pár órája fejeztek be egy ügyet azt követően, hogy egy teljes hétig nem dolgoztak. Hullának érezte magát a fáradtságtól, ezért villámgyorsan átöltözött valami kényelmesbe, majd szinte bevetette magát a takaró alá. Amint a szemei lecsukódtak, már álomba is merült. Annyira örült, hogy vége volt és élvezhette a nyugalmat, ráadásul vasárnap lévén tudta, hogy az egész nap csakis az övé volt. Se munka, se semmi, ami leterhelte volna. Már alig várta, hogy lazítással töltse az idejét.

Aztán a semmiből elragadták tőle a boldogságát.

   - JD. Ébredj- rázta meg finoman egy kéz a vállát – Ébresztő, drágám.

A lány nyöszörögve fúrta a fejét a párnájába, s igyekezett elhúzódni az illető érintésétől. Közel volt ahhoz, hogy visszatérjen álomvilágba, ahonnan az imént olyan faragatlanul kirángatták. Csak néhány másodpercre volt szüksége, és máris…

   - JD, hé- simított valaki végig a felkarján – Tudom, hogy hallasz.

Hát ezt nem hiszem el. Bárki is az, ezt nagyon meg fogja bánni.

   - Ajánlom, hogy veszélyben legyen az életed- motyogta mozdulatlanul.

Dean ezen halkan felnevetett.

   - Kelj fel, mennünk kell- kérte, miközben a keze tovább mozgott a felkarján, nem hagyva, hogy visszaaludjon.

JD meg sem moccant.

   - Hova?- kérdezte rekedten – Nemrég értünk haza.

   - Tudom- suttogta bólintva – De Cas hívott. Kéne neki a segítségünk.

   - Biztos nem tudja megoldani egyedül?

Nem akart bunkó lenni, hiszen Castiel a barátja volt, ugyanakkor… jelenleg az ágya jobban érdekelte.

   - Ez most fontos- ingatta a fejét nemlegesen – Kérlek.

   - Dean…- nyújtotta el a nevét, mialatt átfordult a hasára, ezzel elérve, hogy a kéz a felkarjáról a hátára csússzon - …fáradt vagyok.

   - Tudom- rajzolt kis köröket a lapockájára – Viszont ennek lehet, hogy köze van Metatronhoz. Végre őt is elkaphatnánk.

   - Miért nem ér ez rá reggelig?- értetlenkedett.

   - Mert minél előbb el kéne indulnunk- válaszolta. Nem érkezett reakció a másik féltől. Várt egy-két másodpercet, végül közelebb hajolt hozzá és bedobta az ütőkártyát. – Hosszú az út. Aludhatsz a kocsiban.

JD egy pillanattal később felé fordította a fejét, szemei résnyire kinyitva.

   - Áll az alku.

A Winchester halványan elmosolyodott, megpuszilta a fejét, azután feltápászkodott az ágyról. A barátnője ekkor szúrta ki, hogy ő már útra készen, utcai ruhában ácsorgott.

Hogy van ilyen korán ennyi energiája?

   - A táskáinkat már kivittem- közölte az ajtó felé menet – Öltözz fel, addig ébresztem Sam-et.

A boszorkány egy hosszú sóhajjal visszaengedte a fejét a párnára.

Ez egy igencsak gyötrelmes napnak ígérkezett.

Nagynehezen kiküzdötte magát az ágyból, ami után első dolga volt arcot mosni, hogy valamennyire felébredjen. Vontatott mozdulatokkal felöltözött, magára kapta a dzsekijét, majd ujjaival fésülgetve a haját elindult a fiatalabb testvér szobájához.

Már látta a nyitott ajtót, mikor a semmiből hangos rockzene ütötte meg a fülét. Először kissé összerezzent, aztán megszaporázva a lépteit lefékezett a küszöbön.

   - Mi a…

Az öcs hatalmasat ugorva riadt fel álmából, ezzel egyidőben pisztolyt rántott a személyre, aki felzavarta… vagyis a bátyjára, aki éppen akkor kapcsolta ki a mobiljából üvöltő zenét.

De jó, hogy velem nem ezt a módszert alkalmazta.

   - ’Reggelt, öcskös- köszöntötte.

   - Mi bajod van?- pislogott rá félálomban – Le is lőhettelek volna- lerakta a fegyvert és csekkolta a karóráját – Miért nem alszol? 2 órája értünk vissza.

Te szent ég. Csak 2 órája? Ez most komoly?

   - Ezt mondtam neki én is- támaszkodott az ajtófélfának JD, akinek jelenléte csak ekkor tűnt fel az ifjabb számára.

   - Nem vagyok fáradt- vont vállat az idősebb – És munka van, úgyhogy öltözz, mert indulunk.

Úgy negyedórával később Sam besétált a könyvtárba utcai ruhában, illetve egy pohár kávéval a kezében. JD az egyik székben ült, feje az asztallapra helyezett alkarjára hajtva, s így nézte, amint Dean vele szemben pakolászott a fegyveres táskában.

A lány bármit megadott volna egy kávéért, de ha aludni tervezett a kocsiban, akkor sajnos egyelőre nem ihatott. Majd szerez egyet, miután odaértek.

   - Rendben- kortyolt a poharából Sam – Mi a helyzet?

   - Cas hívott- felelte Dean – Azt mondta valami történik Missouri-ban.

   - Micsoda?

   - Nem tudom- vonta meg a vállát – Nem beszélhetett róla telefonon keresztül.

   - Miért nem?

   - Mert ő egy fura fickó, oké?- tárta szét a karját – Ő egy fura kisfickó. De történetesen egy angyalsereg áll mögötte, ami bár utálom bevallani, hatalmas segítség lenne ahhoz, hogy elintézzük Metatront.

Dean ezután készült eltenni az Első Pengét is a táskába, ami látszólag nem tetszett Samnek. Arcára aggodalom ült ki, amint szóba hozta a dolgot:

   - Biztos kell most nekünk az Első Penge?- kérdezte bizonytalanul – Úgy értem, miért nem hagyjuk itt?

A bátyja száját fáradt sóhaj hagyta el.

   - Erről már beszéltünk, és eldöntöttük, hogy…

   - Nem- szakította félbe – Mi nem döntöttünk semmiről. Te voltál.

A fivére megadón bólintott, miközben a kifejezése frusztráltra váltott.

   - Ó, elnézést, amiért úgy gondoltam, hogy egy hokibot, ami bármit képes megölni még a hasznunkra lehet.

   - Hányszor voltunk már itt?- ingatta a fejét a fiatalabb – Az ilyen mágiának ára van, mi pedig ezúttal nem tudjuk mi az az ár.

   - Jól vagyok- biztosította, visszafogva az irritáltságát – Kutya bajom, Sam. Tényleg.

JD még félálomban is átlátott rajta. Eszébe jutott a zuhanyzós beszélgetésük, amikor a vadász megnyílt neki a félelmeiről. Nyilvánvaló volt, hogy az érzései e téren azóta sem változtak.

   - És ennek örülök, őszintén- bólintott – Nem azt mondom, hogy ássuk el. Csak azt, hogy tegyük el olyan alkalmakra, amikor tényleg szükségünk lesz rá. Crowley és Metatron ellen. Nem kell állandóan nálad lennie, igaz? Csak hagyd itt. Kérlek.

JD figyelte a köztük lezajló néma szemkontaktust. Néhány másodperc múlva Sam került ki győztesként, aminek következtében Dean lemondón félre rakta a pengét.

   - Nem probléma- intézte el ennyivel.

   - Köszönöm- biccentett megkönnyebbülten.

Rövidesen távozott a bunkerből, mire JD is rászánta magát, hogy felkeljen a székből. Ásítva nyújtózott egyet, megigazította a dzsekijét, majd elindult az ajtóhoz vezető lépcső irányába. Nemsokára feltűnt neki, hogy nem követték őt léptek, ezért megfordult és vizslatni kezdte a mozdulatlan Winchestert.

   - Nem jössz?

Kiszakadva a bambulásból, a másik fél megrázta a fejét.

   - Menj előre. Én még elugrom a mosdóba.

A kék szemek furcsállva méregették egy darabig, ám a tulajdonosuk végül bólintott.

   - Oké- azzal megfordult és kisétált.

Noha volt egy olyan érzése, hogy a barátja nem volt őszinte a szándékait illetően.

♤

JD a Missouri-ba vezető 6 és fél órás út teljes egészét végig aludta. Összekuporodva feküdt az oldalán az Impala hátsó ülésén, olyan mélyen elmerülve az álmaiban, hogy semmi sem volt képes felzavarni, sőt. Még csak meg sem moccant. Dean ügyelt a buckák kerülésére, ahogy ilyenkor mindig, ám ha mégis véletlenül átment egyen, a tekintete azonnal a visszapillantóra vándorolt, hogy vessen egy pillantást a barátnőjére. Mikor látta a lehunyt szemét és békés kifejezését, mindössze elmosolyodott, s előre nézve tovább vezetett.

A városba megérkezve első dolguk volt kivenni egy motelszobát, ahol átöltözhettek valami hivatalosba. Ezek után ülhettek is vissza a kocsiba, hogy tovább hajtsanak a bűntett helyszínéhez, ami nem más volt, mint egy fagylaltozó.

Igen. Az ügy már ekkor furcsa volt.

JD a kávéját (amit Dean szerzett neki idefele jövet) kortyolgatta, miközben a testvérek nyomában odasétált a hely bejáratához. Mindhárman azon voltak, hogy elővegyék a jelvényeiket és felmutassák őket az ügyeletes rendőrnek, mikor ő hirtelen közbeszólt:

   - Spears, Aguilera és Clarkson ügynökök?- vonta fel a szemöldökét – FBI?

A boszorkány a pohara mögé rejtette a mosolyát a nevek hallatán.

Kreatív, meg kell hagyni.

   - Uh-huh- bólintott Dean összepréselt szájjal.

Neki már annyira nem jött be az új álcájuk.

   - A társaik mondták, hogy érkezni fognak- biccentett, azt követően félre állt, hogy beengedje őket.

   - Köszönjük- villantott udvarias mosolyt Sam, mielőtt elsőként belépett volna az ajtón.

Szinte rögtön kiszúrták Castiel-t és Evangeline-t, akik éppen a helyi sheriffel beszélgettek. A férfi hamarosan távozott, így a vadászok csatlakozhattak az angyalokhoz.

   - Köszönöm, hogy eljöttetek- üdvözölte őket Castiel, majd észrevette a lány sérülésmentes arcát – JD. Örülök, hogy jobban vagy.

   - Ezért neked tartozom köszönettel- bökött az arcára egy halvány mosollyal – Evangeline elmondta mire kérted. Rendes volt tőled. Szóval köszönöm.

   - Igazán nincs mit- bólintott – Gondoltam nem árt, ha… vigyáz rád egy angyal. És mivel én nem tehettem meg…

   - Értem én- szakította félbe a kissé kínosba átcsapó magyarázását – Hálás vagyok érte.

Castiel ezután elhallgatott és mosolyogva bólintott. JD viszonozta a gesztust, végül a pillanatnak pár másodperc múlva vége szakadt, ugyanis Sam feltett egy kérdést:

   - Spears, Aguilera és Clarkson?

   - Feltűnt, hogy az álneveitek általában híres zenészek- fordította felé a figyelmét a kérdezett.

   - Wow- ámult Dean, ennyivel le is reagálva a témát.

   - Gyertek. Ezt nézzétek meg- intett, hogy kövessék. Odamentek egy hordágyhoz, amin egy nő teste feküdt, a szemei kiégve a koponyájából. – A többi test is így néz ki. Kiégett hüvelyek.

   - Oké, mi ez, valami tömeges lesújtás?- próbálta értelmezni a báty.

   - Nem tudom- ingatta a fejét Castiel – Azelőtt soha nem láttam ilyesmit. Hat ember halt meg itt… És egy angyal.

   - A tieid közé tartozott?- érdeklődött az öcs.

   - Jó katona volt- erősítette meg bólintva – Ez a támadás… Tudtam, hogy háborút akar, de ez… Ez még tőle is gyűlöletre méltó volt.

A csapat ezt követően együtt útra kelt, és visszament a parancsnoki központhoz, ahol már jártak egyszer. Az épület most is tömve volt angyalokkal, az egyikük pedig nyomban előttük termett.

   - Parancsnok.

   - Hátborzongató- súgta a mellette álló JD fülébe Dean.

   - Csak egy kicsit- értett egyet az említett.

   - Sam, Dean, JD, ő itt Hannah- mutatta be Castiel.

   - A Winchesterek- mérte végig őket az angyal – Sokat hallottam rólatok.

JD szája apró mosolyra görbült a ténytől, miszerint ő is Winchesternek számított. Egyszerű kis részlet volt, de őt mégis felvidította.

   - Mit mondhatnék?- vont vállat az idősebb – Cas egy rajongó.

Egy újabb angyal bukkant fel és átvette a bizonyítékokkal teli dobozt Castiel-től.

   - Elkezdem elemezni a bizonyítékokat- azzal el is tűnt.

Ejha, gondolta a boszorkány. Akár egy szorgos hangyaboly.

   - Uram, Josiah nem jelent meg a ma reggeli névsorolvasásnál- közölte Hannah.

   - Uh, névsorolvasás?- hökkent meg a fiatalabb – Te tartasz, uh, névsorolvasást?

   - Szeretik hallani, mikor a nevüket mondom.

   - Ó, én is ismerek valakit, akinek ez bejön- vigyorodott el Dean, jelentőségteljesen pillantva a barátnőjére.

   - Jaj, ne tegyél úgy, mintha nem élveznéd- vágott vissza egy mindentudó mosollyal.

   - Hát, nem fogom tagadni…

   - Srácok- szólt rájuk Sam.

   - Mi az?- pillantottak rá egyszerre.

Az ifjabb Winchester csupán megcsóválta a fejét egy sóhajjal, és hallgatta tovább az angyal problémát.

   - Senki sem látta Josiah-t, mióta Ezra-t megölték. Mi úgy gondoljuk…

   - Hogy Josiah ölte meg?- fejezte be Sam.

   - Ki más lehetett? Mindent átfésültünk, de egyszerűen eltűnt.

   - Szárnyak nélkül nem- csatlakozott be Dean – Igaz, hogy egy angyal, de attól még úgy kell utaznia, mint egy embernek, vagyis sétál, vezet… Vagyis nyomot fog hagyni.

   - Rendben- ült le a testvére az egyik gép elé – Hogy hívták a porhüvelyét?

   - Sean Flynn, Omaha-ból- felelte Evangeline.

Nem is kellett sok idő, hogy megtalálja.

   - Ő az?

   - Igen- bólintott a fényképet szemügyre véve.

   - Rendben. Úgy tűnik valaki nemrég használta a hitelkártyáját egy colorado-i benzinkúton.

   - És így intézzük mi a dolgokat a profiknál- mondta büszkén Dean.

   - Parancsnok- jelent meg az előbbi angyal, kezében egy mobillal – Találtam valamit. Ennek a telefonnak a memória kártyáján van egy videó, ami pont a robbanás előtt ér véget.

A lejátszott felvételen egy férfi szerepelt, aki szétnyitva az ingét felfedett egy szimbólumot, amit saját maga vésett a mellkasába. Egy angyalpengét beleszúrva aktiválta, mire robbanás keletkezett, ami mindenkivel végzett. Viszont a legérdekesebb az volt, amit előtte mondott: Ezt Castiel-ért teszem.

Na itt kezdett bonyolódni a történet.

   - Mi a fene volt ez?- képedt el Dean.

   - Nem tudom- motyogta Castiel – Én nem… Soha nem kérnék meg egy angyalt arra, hogy feláldozza magát és ártatlanokat öljön. Rosszul leszek.

   - Cas, miért robbantana fel egy angyal egy fagyizót a te nevedben?- faggatta JD kíváncsian.

   - Nem ezt tette- ellenkezett Evangeline, azután a képernyőre mutatott – Tekerd vissza. Ott. Ő is egy angyal volt- célzott a bokszban ülő, fagyit evő kislányra – Esther. Egyike Metatron gárdájának.

   - Tehát ez valamiféle rajtaütés volt?- próbálta összerakni a lány.

   - Nem tudom.

   - Ne mondogasd azt, hogy nem tudod- szólt rá Dean erélyesen.

Castiel megdöbbenve pillantott rá.

   - Nem gondolhatod, hogy én jóváhagynék valami ilyesmit.

   - Cas, tudom, hogy próbálsz jófiú lenni, oké? Tudom. Próbálkozol. De ami itt van, az egy francos szekta.

   - Dean…

   - És mikor utoljára volt ekkora hatalmad, tényleg megöltél embereket és angyalokat, közben meg hazudtál róla nekem és Samnek!

Érezve a feszültség növekedését, JD gyorsan közbelépett, s Dean karját megfogva kizökkentette.

   - Nem beszélhetnénk valahol, ahol nincsenek ennyien?- kérte.

JD a Winchesterekkel és Castiel-lel elvonult az angyal privát irodájába, ahol nyugodtan folytathatták a társalgást.

   - Cas, ismerted az angyalt a videón?- vágott a közepébe a boszorkány.

   - Igen- bólintott – A neve Oren. Még új tag volt. Közösségi ismeretterjesztésben dolgozott.

   - Ez mit takar?- kérdezte Dean.

   - Néhány csapatomat a helyi kórházban helyeztem el. Ott segítenek, ahol tudnak. Apró csodákkal. Semmi, ami figyelmet keltene.

   - Mit csinált a videóban?- érdeklődött Sam.

   - Az énoki rúnák, amik a mellkasába voltak vésve… azt hiszem arra szolgáltak, hogy fókuszálják az energiát. Amikor leszúrta magát, az összes erő kiszabadult.

   - Mi van a lánnyal? Vele mi történt?

   - Ha ő volt a célpont, ha a robbanás rá fókuszált, akkor valószínű, hogy… elporladt- válaszolta komoran – Most mit fogunk tenni?

   - Nos, te semmit sem- vágta rá a báty – Én, JD és Sam elmegyünk a kórházhoz, hátha találunk valakit, aki ismerte ezt a… sétáló nukleáris bombát.

   - Várjunk- állította meg Castiel – Ezek az én embereim. Segíthetek.

   - Épp ez a probléma. Úgy értem, a Manson lányok nem lesznek őszinték velünk, ha Charlie is a szobában van, úgyhogy csak maradj itt.

   - Csak üljek tétlenül?

   - Igen.

   - Nem- tiltakozott a fejét rázva – Ha nem akarod a segítségem, akkor követem Josiah nyomát Colorado-ba. Tennem kell valamit, Dean.

Ebbe már meglepően könnyen beleegyezett.

   - Rendben. De Sam is megy veled.

   - Hogy mi?- nézett rá az öccse meglepetten.

   - Mert nem bízol bennem?

   - Hogy segítsen- azzal elindult az ajtóhoz – Gyerünk JD.

   - Később találkozunk- intett a lány, majd követte a barátját. Igyekezett lépést tartani vele, ám nem volt könnyű, tekintve, hogy a Winchester láthatóan minél hamarabb ki akart szabadulni az épületből. A parkolóba érve megelégelte az utána való loholást, így kocogásra váltva elé került, megragadta a két felkarját és megállította. – Hé. Lassíts egy kicsit. Maratonra készülsz, vagy mi van?

Az ökölbe szorított kezei, illetve a megfeszült állkapcsa elárulta, hogy egyáltalán nem volt jó kedvében. Izmai képtelenek voltak ellazulni, zabos tekintetét lesütötte.

   - Ne haragudj- szabadkozott a torkát köszörülve – Én csak… Levegőre volt szükségem.

JD méregette egy darabig, ajkai összepréselve. Végül gyengéden lecsúsztatta a tenyerét a felkarjáról, s szétnyitva az öklét megfogta mindkét kezét. Elég volt egyszer finoman rászorítania, a báty pillantása máris megemelkedett, találkozva az övével.

   - Minden rendben lesz, oké? Csak úgy kell kezelnünk ezt, mint egy átlagos ügyet. Nem keverjük bele az érzelmeket.

   - Nem hiszem, hogy az ezúttal működni fog- húzta el a száját.

   - De működni fog- biztosította egy bólintással – Mert nem vagy egyedül. Én is itt vagyok. Segítek, ahogy csak tudok. Viszont neked is próbálkoznod kell. A bélyeg nem rajtam van, hanem rajtad, emlékszel? Csakis te tudod irányítani.

Dean szánt pár másodpercet arra, hogy felfogja a szavait, majd aprót bólintott.

   - Rendben. Kordában tudom tartani. Menni fog.

   - Ez a beszéd- mosolyodott el halványan – Gyere ide.

Magához húzta egy ölelésre, amibe a vadász gond nélkül simult bele. Arcát a lány vállába temetve mindössze egy-két perc kellett neki ahhoz, hogy egy sóhajt hallatva ellazítsa az izmait, s szemét lehunyva élvezze a békességet addig, amíg tartott. A boszorkány ezalatt megnyugtatón simogatta a hátát, nem tervezve azt, hogy ő húzódjon el elsőként. Helyette várt, amíg a másik fél készen állt rá.

   - Még mindig nem tudom hogy csinálod- motyogta Dean, megszakítva a helyzetüket. Belenézett a kék szemekbe, karjai továbbra is az előtte álló dereka köré fonva. – Valahogy olyan könnyen eléred, hogy lenyugodjak, még akkor is, mikor teljesen elszáll az agyam.

   - Pedig nem teszek semmi különlegeset- ingatta a fejét – Csak… Emlékeztetlek arra, hogy nem vagy egyedül. Ez minden.

   - Szóval nem használsz rajtam semmi speckó mágiát?- vonta fel a szemöldökét, nagyrészt viccnek szánva a kérdést.

JD tagadóan megrázta a fejét.

   - Nem. Erre már azelőtt képes voltam, hogy elkezdtem volna igéket tanulni- mondta – Plusz… Soha nem használnám rajtad az erőmet. Az egy olyan határ, amit nem szándékozok átlépni. Soha.

   - Jó- bólintott ismét, szája sarkában félmosoly – Ezt jó tudni.

   - Szóval… Mehetünk?- bökött maguk mögé, ahol az Impala parkolt – Vagy még vannak kérdéseid?

   - Csak egy- vonta kissé közelebb.

   - És mi lenne az?- érdeklődött, előre sejtve a választ.

   - Van időnk még egy csókra?

JD röviden felnevetve a nyaka köré kulcsolta mindkét kezét.

   - Arra mindig van időnk- suttogta, mielőtt felé hajolt volna.

Dean újabb halk sóhajt hallatott, mikor ajkaik találkoztak, fogása határozott a társa derekán, míg a nyelve lassacskán befurakodott a szájába. JD ujjai lágyan beletúrtak a hajába, amint elmélyítette a csókot partnerével, az elválás egyelőre egyikük számára sem opció.

Mielőtt még abbahagyták volna, a vadász két keze belecsúszott a boszorkány farzsebébe. Óvatosan rámarkolt a fenekére, amivel sikerült előcsalnia egy halk nyögést az említettből. Az idősebb ezt hallva egy elégedett mosollyal befejezte a csókot, a fiatalabb legnagyobb bánatára.

   - A többit majd később- vigyorgott pimaszul. Bár a lány csillogó szemeinek és enyhén kivörösödött arcának látványa arra késztette, hogy hagyja a munkát legalább egy órára és vigye őt vissza a motelbe, ahol ezt zavartalanul folytathatták volna.

   - A szavadon foglak, Winchester- bökte meg a mellkasát – Viszont most neked hála nem tudok koncentrálni az ügyre.

   - Akkor már ketten vagyunk, drágám- nyomott egy gyors puszit a szájára, azt követően kézenfogva odavezette a kocsihoz.

Mindketten beszálltak előre, a sofőr felbúgatta a motort, nemsokára pedig már ott sem voltak a parkolóban.

♤

A kórházi látogatásuk eredményesen zárult. Ráakadtak egy angyalra, aki együtt dolgozott Orennel; ezután persze egyből visszavitték őt a parancsnoki központra, hogy kihallgassák.

A hely vallatószobája nem más volt, mint a kazánház, ahol most a hármas csapat összegyűlt. Az angyal az asztal egyik oldalán undok képet vágva, a másikon Dean komoran, míg JD az ő székének támláján támaszkodva állt mögötte és némán vizslatta az új „foglyukat”.

Sam és Cas rég elindult Colorado-ba, úgyhogy nem kellett aggódniuk a felbukkanásuk miatt. Szabadon faggatózhattak, ahogyan akartak.

   - Hogy szólíthatunk?- érdeklődött Dean, kezek összekulcsolva az asztalon.

A laborköpenyt viselő nő vállat vont.

   - Az angyali nevem 18 szótagból áll. Maradjunk a Flagstaff-nál.

   - Vettem- biccentett – Szóval, ismerted ezt az Orent?

   - Együtt dolgoztunk a kórházban- erősítette meg – Vidám volt, tele élettel.

   - Ja, hallom igen kirobbanó személyisége volt- jegyezte meg gúnyosan.

   - Szerinted ez egy vicc?- ráncolta a homlokát az angyal.

   - Szerinted nevetek?- kérdezett vissza halálos komolysággal.

JD ezen a ponton döntötte el, hogy közbeszól:

   - Van még valami, amit el tudnál mondani róla?- faggatta – Mondjuk hogy miért gyújtotta meg a saját kanócát?

   - Nem- vágta rá Flagstaff, rideg tekintete a lányon – Most már mehetek? Életeket kell mentenem.

   - Üdv a klubban- bólintott az idősebb. A nő csupán elvigyorodott. – Mi olyan vicces?

   - Nem a „ha ha” féle vicces- kezdte keserűen – Hanem a tény, hogy te azt hiszed segítesz az embereknek. Mulatságos. Én segítek az embereknek. Egy eldugult artéria, vagy egy tumor. Én jót teszek ebben a világban. Te… Te úgy gondolod minden probléma megoldható egy pisztollyal. A hőst játszod, de a hírnév alatt valójában egy gyilkos vagy, akinek egy egész óceánnyi vér tapad a kezéhez. Utálom az olyan embereket, mint te.

JD szinte érezte, amint az előtte ülő lassan megtelt feszültséggel. Figyelte, amint az izmai megfeszültek, ebből pedig sejtette, hogy valami történni fog. Azonban ahhoz már nem volt elég gyors, hogy azt a valamit meg is fékezze.

Egyetlen szempillantás alatt játszódott le az egész. Dean felpattant a helyéről, kitaszította oldalra a könnyű asztalt, megragadva Flagstaff székének támláját hátra döntötte azt, mígnem elérte a földet, végül angyal pengét szegezett a torkához.

   - Édesem, nincs még egy olyan ember, mint én- morogta az arcába.

A társa kissé hátra hőkölve és lefagyva nézte végig az eseményeket. Szája enyhén elnyílt a megdöbbenéstől, szemöldöke szintén felvonva. Dean mély hangjától kirázta a hideg, ugyanakkor… valami mást is kiváltott belőle. Valamit, amitől kénytelen volt nyelni egyet és összepréselni az ajkait, illetve többször is nagy levegőket venni. Sőt. Biztos volt benne, hogy a szíve kihagyott egy ütemet, mikor a báty a semmiből felugrott a helyéről.

Ezt most komolyan… dögösnek találta?

   - Ne… Kérlek- könyörgött az angyal, megbénulva a félelemtől.

Máris más hangnemben viszonyult hozzájuk.

   - Oren. Kik voltak a barátai?- követelte a neveket Dean, tovább használva azt a mély, fenyegető hangját.

Talán csinálnom kéne valamit, futott át JD agyán. Csakhogy bárhogy is próbálkozott, a teste egyszerűen nem mozdult.

   - Constantine… És Tessa.

   - Tessa?- lepődött meg a vadász – A kaszás Tessa?

   - Ismered őt?

Én is ezt akartam kérdezni, mondta magában a lány, mielőtt végre kiszakította magát a bambulásból. Megrázva a fejét első dolga volt odasietni a másik kettőhöz.

   - Dean, hé- tette a kezét a vállára, hogy elhúzza az angyaltól – Elég lesz. Megvan, amit akartunk. Engedd el.

A zöld tekintet ekkor felé fordult. Apránként eltűnt belőle az összes harag, amint a tulajdonos rájött a közbe avatkozó fél kilétére. A Winchester bólintott, jelezve, hogy jól van, majd felegyenesedve elrakta az angyal pengét. Elhátrált, a boszorkány keze még mindig a vállán. Ismét összenéztek, s azt vélték a legjobbnak, ha távoznak.

Kisétálva a folyosóra, JD egy része még mindig azért küzdött, hogy kiverje a fejéből az elmúlt néhány percet. Nem sikerült neki valami jól, ugyanis Dean szavai szüntelen ott csengtek a fülében, megfűszerezve azzal a mély hanggal, amitől bizsergett minden porcikája. Alsó ajkát beharapva dőlt neki a falnak, tekintete mereven pásztázta a padlót. A világ megszűnt körülötte, az egyetlen dolog, amire gondolni tudott, az…

   - Na és most?- rántotta vissza a valóságba a vadász kérdése. A kazánház csukott ajtajánál ácsorgott, karok tanácstalanul széttárva, szemöldöke enyhén felvonva. A barátnője felé kapta a fejét, s örömmel konstatálta, hogy nem tűnt fel neki az előbbi elbambulása.

Hál’ Istennek.

   - Uh…- nyalta meg a száját, kutatva egy új ötlet után – Sz-Szóval ismered ezt a Tessa-t?

   - Igen- bólintott.

   - Honnan?

   - Hosszú sztori- vágta zsebre a kezét.

JD vállat vonva ellökte magát a faltól.

   - Oké. Majd a kocsiban elmondod- azzal elindult a folyosón, tudva, hogy a társa követni fogja.

   - Hová megyünk?- szegődött a nyomába.

   - Vissza a kórházhoz- felelte a válla felett hátra nézve rá – Elbeszélgetünk ezzel a Tessa-val.

♤

JD minden erejével kapaszkodott a megmaradt önuralmába. A kazánházban történtek után összezárva lenni Deannel az Impalában talán élete eddigi legnehezebb feladatának bizonyult. Miután a Winchester elmagyarázta a kaszással közös múltjukat, az autóra súlyos csend telepedett. Egyikük sem kezdeményezett új társalgást, ahogyan a rádió sem szólt. Tökéletes alkalom arra, hogy elmerüljön a gondolataiban. Azokban a gondolatokban, amik nem éppen voltak a helyzethez illőek.

Az anyósülésen ülve meredt ki az ablakon, könyöke az ajtón lévő karfán pihent, állát a tenyerébe hajtotta. Másik keze az ölében, szája összepréselve. Igyekezett az elsuhanó tájra, meg az utcalámpák fényére fókuszálni, ám hiába. Addigra világos volt, hogy nemcsak az elméje, de a teste is mást akart. Mégpedig a mellette vezető férfit.

JD-t csupán a közelségétől leverte a víz. Legszívesebben levette volna a dzsekijét, azonban tudta, hogy az érzés akkor sem szűnt volna meg. Az ismerős kölniillat bekúszott az orrába, amitől bonyolulttá vált a normális légzés. Állkapcsát megfeszítve lehunyta a szemét egy pillanatra, ellenállva a késztetésnek, hogy felé fordítsa a fejét. Na akkor veszítette volna el ténylegesen az eszét.

Addig nem lesz baj, amíg nem nézel rá, mondogatta magának. Ki fogod bírni, mindjárt ott vagytok. Csak pár perc. Mindjárt ott vagytok. Mindjárt…

Pont kifogtak egy piros lámpát. A rohadt életbe.

Nagyot nyelt, mikor a kocsi lefékezett a kereszteződésnél. Szép kis sor gyűlt fel előttük, ami azt jelentette, hogy nem szabadulnak innen egy darabig.

Remek. Mi jöhet még?

Kár volt kérdeznie.

   - Ezt jól kifogtuk- dőlt hátra az ülésen Dean egy sóhajjal. Figyelte a forgalmat a szélvédőn át, közben egyik kezét elvette a kormányról, hogy aztán rátegye…

JD összes izma egy másodperc alatt megfeszült, amikor a meleg tenyér rásimult a combjára. Hiába a farmer, azon keresztül is tökéletesen érezte az érintését. Alig észrevehetően megborzongott tőle, szemét ismét lehunyta. Nagyot nyelt, s megpróbált valami másra koncentrálni helyette.

Ez egy darabig működött is.

De ekkor a báty úgy döntött, hogy mozgatni kezdi a kezét. Fel és le, egyenletes tempóban, épp annyi nyomást alkalmazva, amivel még jóleső volt a cselekedet. A másik utas biztos volt benne, hogy a szíve kihagyott egy ütemet. Ezen a ponton olyan feszült volt, hogy már majdnem fájtak az izmai. Tartotta magát, ameddig csak lehetett, ugyanakkor nem hitt benne, hogy ezek után sokáig fogja bírni.

Ő mégis hogy tud ilyen nyugodt lenni? Ott ül a kormány mögött és nem mutat semmi reakciót. Vajon szándékosan csinálja ezt? Kínozni akar? Akkor jó úton halad.

   - Ki a fene adott ezeknek az embereknek jogosítványt?- értetlenkedett – A barom látja, hogy nem az övé az elsőbbség, mégis kihajtott az útra. Még jó, hogy nem karambolozott. Hihetetlen.

A mély hangja kombinálva a simogatással elég volt, hogy tovább feszítse nála a húrt. Kétségbeesetten imádkozott azért, hogy végre meginduljon a sor és mehessenek, azonban a sors most sem neki kedvezett.

Mert miért is tette volna?

A kéz az eddiginél még feljebb mozdult a combján. Már szinte az ölénél volt, amitől JD akaratlanul is megborzongott. Feltört belőle egy halk nyögés, amit azonnal elfojtott a szájára tapasztott tenyerével.

Ez nem lehet igaz. Ha nem hagyja abba most rögtön…

   - Hé, minden rendben?- fordult felé Dean kíváncsian.

Na most szedd össze magad.

   - Persze- nyitotta ki a szemét, bár csak azért sem nézett rá – Minden szuper.

Te jó ég, vajon mit vett észre?

   - Biztos?- méregette tovább – Csak mert ki vagy vörösödve.

Basszameg. És még csak nem is foghatta a fűtésre, mivel az nem volt bekapcsolva.

Most mi legyen?

   - Jól vagyok- bizonygatta. Nagy levegőt véve oldalra fordította a fejét, tekintetük találkozott. Mindössze ekkor realizálta milyen közel ültek egymáshoz. Mosolyt erőltetve az arcára bólintott. – Tényleg.

Dean-t nem nagyon győzhette meg ezzel, mivel folytatta az arca fürkészését, szemöldöke összevonva, mintha elemezni próbálta volna. Szája megint szóra nyílt, csakhogy a következő másodpercben végre rámosolygott a boszorkányra a szerencse, méghozzá a felvillanó zöld közlekedési lámpa képében. Az autók hamar megindultak előttük, míg a mögöttük lévő türelmetlenül rájuk dudált.

   - Jólvan, jólvan, megyek már!- legyezgetett nekik irritáltan a hátsó ablakon át az idősebb, aki ezután elvéve a kezét a lányról előre fordult és rátaposva a gázra kihajtott a kereszteződésből.

JD megkönnyebbülten felsóhajtva döntötte a fejét az ablaknak, tekintete visszatért a fényekhez és az épületekhez. Valamelyest ellazította az izmait, bízva abban, hogy most már túl volt a nehezén.

Aha. Vagy mégsem.

Tudta, hogy közel voltak a kórházhoz, mikor a kinti városi tájat felváltotta a sűrű és sötét erdőség. Rövid szakasz volt, talán egy-két perces, pláne így, hogy jelenleg nem sokan jártak arrafelé. Mi több. Az Impalán kívül nem is tartózkodott más jármű az úton. Ez pedig egyet jelentett a következővel: Dean még inkább nyomhatta a gázpedált, illetve nyugodtan elvehette az egyik kezét a kormányról, hogy lazábban vezessen.

Nos, az a kéz egyszerre megtalálta szeretett helyét a kékszemű combján, ám ezúttal nem kezdett el mozogni. Csupán a hüvelykujja írt le kis köröket a farmerján, ami sajnos ugyanúgy hatott rá, mint amit a kereszteződésnél csinált.

JD az alsó ajkát harapdálva nagy levegőket vett, s igyekezett nem odafigyelni arra, ahogyan a teste reagált a vadász érintésére. A megfeszült izmok, a borzongás, a bőrét elöntő forróság, a kalapáló szíve, valamint azokkal a bizonyos gondolatokkal megtelt elméje… Egyszerűen túl sok volt. Nem bírta tovább.

Az a húr végre elpattant.

   - Húzódj le- kérte kimért hangon, szeme az úton.

   - Hogy mondod?- pillantott rá a báty, mintha nem jól hallotta volna.

   - Húzódj le, Dean- ismételte el.

   - Mi? Miért?

   - Csak húzódj le!- kapta felé a fejét, hangszíne megközelítette a parancsolót.

Ha akart volna, sem tudott volna nemet mondani rá.

   - Oké, oké- bólintott, mielőtt lelassítva félrehúzta a kocsit az út szélén – Mi a baj?

   - Állítsd le a motort- utasította.

Nem kérdőjelezte meg, csak követte az instrukcióit.

   - Oké- szedte ki a kulcsot az indítóból, amitől a motor abbahagyta a búgást és a fényszórók kihunytak. Kíváncsian fordította el a fejét, várva arra, mi fog történni. – Nézd, nem tudom mire készülsz, de meg kell mondjam…

   - Fogd be- mondta halkan, majd hezitálás nélkül közelebb hajolt és megcsókolta. Egyik kezét a tarkójára helyezve vonta őt magához, amint egy szempillantás alatt elmélyítette a csókot.

Dean egy meglepett nyögéssel viszonozta a gesztust, jobb keze továbbra is a mellette ülő combján. Nem tiltakozott, szimplán átengedte az irányítást a társának. Bár nem volt hozzászokva az ilyesmihez, vele egyáltalán nem bánta.

   - Ezt miért kaptam?- kérdezte kissé kifulladva, miután elszakadtak egymástól.

JD belenézett a szemébe, megnyalta az ajkát és összesen annyit válaszolt:

   - Annyira kívánlak.

Ezúttal Dean szívén volt a sor, hogy kihagyjon egy ütemet. A lány heves csókja kellőképpen összezavarta az agyát, ehhez még társult az, ahogyan ezt a két szót kimondta, meg ahogyan közben a szemébe nézett. Tekintete az esti félhomályban sokkal kékebbnek hatott, emellett szinte csillogott a vágytól. Azelőtt soha nem látta ilyennek, és az igazat megvallva kifejezetten tetszett neki.

Nem sok kellett ahhoz, hogy beadja a derekát.

   - K-Komolyan?- köszörülte meg a torkát – Most?

   - Most- suttogta az ajkait pásztázva, mialatt ujjaival épphogy csak beletúrt a rövid hajszálakba a tarkóján – Másra sem tudok gondolni.

Dean nyelt egyet, amint gerincén automatikusan bizsergés futott végig az érintésétől. Szemét egy másodpercre lehunyva apró sóhajt hallatott, azután visszapillantott rá. Fogása alig érezhetően szorosabb lett a combján.

Tisztában volt azzal, hogy jelenleg egy ügy közepén voltak, ahogyan azzal is, hogy az út szélén ültek az Impalában, ahol hiába az esti sötétség, bárki megláthatta volna őket. Azonban mindez mit sem számított. Akkor és ott az egyetlen fontos dolog a mellette ülő lány volt, akinek kérését nem szándékozott megtagadni.

Ezért hát lassan felé hajolva bal kezével megkereste a derekát, majd gyengéd hangon azt mondta:

   - Gyere ide.

Egy határozott mozdulattal az ölébe húzta a társát, azután kissé hátrébb tolta az ülését, hogy a kormány ne nyomódjon neki a hátának. A boszorkány ezek után nem habozott többet, két karját a nyaka köré fonva megcsókolta. A szenvedélyessége arra késztette a vadászt, hogy mindkét kezével rámarkoljon az oldalára, így tartva őt stabilan az ölében.

JD beletúrt a hajába, amivel előcsalt belőle egy újabb nyögést. Szája nemsokára áttért az állvonalára, végül pedig a nyakára, ahol ráérősen elidőzött egy darabig. Tenyere lecsúszott a mellkasára, ahol megragadta a dzsekije gallérját, végezetül lejjebb vándorolt a hasára. Hallotta a báty enyhén szapora légzését, ami elégedett mosolyt váltott ki belőle. A bőrére hintett utolsó csók helyén átfutott a nyelvével, mire a partnere belesóhajtott a fülébe.

   - Megőrjítesz- járatta kezeit fel és le a combján, időnként finoman rászorítva egy-egy részre.

   - Ezt most te kezdted- súgta a fülébe a fiatalabb, amivel borzongást idézett elő a másik félből.

   - Baszki- morrant fel az idősebb, aki ezután egyből lecsapott az ölében ülő nyakára. Csókolta, nyelvével érintette, fogaival óvatosan végig szántott az érzékeny bőrén. Meg is kapta rá a várt reakciót: a lány egy hosszú sóhajt kieresztve belemarkolt a hajába. – Imádom, mikor ezt csinálod.

   - Én tudod mit imádok?- kérdezte a levegőt sűrűn véve – A hangodat.

   - Valóban?- nevetett fel röviden, ajkaival felfelé haladva az állához – Akkor nem fogom vissza magam. Mindent hallani fogsz.

JD egy sóhaj kíséretében behunyta a szemét. Ez a hang megismétlődött, amikor a Winchester kezei bekúsztak a felsője alá, s meleg érintésükkel cirógatták a már amúgy is felforrósodott bőrét. Hirtelen ötlettől vezérelve keze a hajából lesiklott a mellkasára, majd a hasán csatlakozva a másikhoz mindkettőt tovább mozdította, elérve a nadrágjába bújtatott övét.

Abban a pillanatban, hogy az ujjai kioldották az övét, Dean türelmének minden maradéka kirepült az ablakon. Azonnal a boszorkány farmerének szegélyéhez nyúlt, gyors mozdulatokkal kigombolta és lehúzta a cipzárt, azután némileg megemelve őt az öléből lerángatta a ruhadarabot a combja közepéig.

Egyikük sem bírt többet várni, ezért felpörgetve az egészet rögtön a dolog közepébe vágtak. Szorosan ölelték, csókolták, valamint érintették egymást, a szapora légzésük a nyögéseikkel keveredve hamarosan megtöltötte az autó belterét. Ha közben el is hajtott mellettük egy kocsi, az nem tűnt fel nekik, na meg nem is nagyon zavarta volna őket.

Miután végeztek pár percig még nem mozdultak, mindössze élvezték a közelséget, amíg mindkettőjük zihálása normális légzéssé csillapodott. Akkor aztán elszakadtak és megigazították a ruhájukat, váltottak egy utolsó csókot, végül az Impala motorja felbúgott, s ismét úton voltak a kórházhoz, mintha mi sem történt volna.

Na ezt muszáj lesz megismételniük egyszer. Vagy akár többször.

♤

Nos, Tessa nem volt a kórházban, de találtak valamit, ami meg tudta nekik mondani merre ment:

A színházba. Igen. Érdekes választás, de legalább tudták hol van. Dean néhány perc alatt elvezetett oda, a páros kiszállt és keresett egy eldugott helyet az épület közelében, aztán csak várniuk kellett arra, hogy a kaszás felbukkanjon.

Nem tartott sokáig.

   - Mizújs Tessa?- lépett elő a Winchester, mikor a nő feltűnt a színen – Ma este a kórházban kéne dolgoznod, de mikor az imént benéztem, nem találtalak sehol. Elhoztál egy mentőautót. Csak egy tipp; azokban mind van GPS.

   - Jó tudni- biccentett – Szóval itt vagy. Miért? Csak nem szereted a musicalokat?

   - Csak a „Hegedűs a háztetőn”-t- felelte frappánsan – Beszélnünk kell.

   - Most nem tudok- rázta a fejét – Mondjuk úgy, hogy randim van.

Készült távozni, csakhogy Dean elkapta a dzsekijét azzal a céllal, hogy visszahúzza. Ezzel azonban felfedett valami érdekeset: egy szimbólum kisebb részét, ami Tessa mellkasába volt karcolva. Nyomban összerakta a képet.

Hát ezért jött ide. Ő is egy robbantó.

   - Az ki van zárva- jelentette ki a báty.

JD kihasználta, hogy Tessa rá nem számított, s megjelenve egy közeli oszlop mögül megbilincselte a csuklóit, amit követően Dean a falnak taszíthatta.

   - Szóval te vagy Tessa- állt meg mellettük a lány, karok összefonva a mellkasán – Örülök a találkozásnak.

   - Te meg ki vagy?- vizslatta a kaszás értetlenül.

   - Nem fontos- ingatta a fejét – Mi csak tudni akarjuk hol van a társad. Constantine, igaz?

JD kedves kamumosolya nem szívódott fel még akkor sem, amikor Dean betuszkolta Tessa-t az Impala hátsó ülésére, hogy visszavigyék az angyalok bázisára. A kaszás egész út alatt mélyen hallgatott, de ez várható volt.

Ismét egy hosszú estének néztek elébe.

_______________