42. A kárhozottak királya (2)

"Mikor először megérintettem a pengét... tudtam. Tudtam, hogy semmi sem fog megállítani."

JD-nek mindössze akkor jutott eszébe, hogy a kulcsok Dean-nél vannak, amikor már kiért a parkolóba. A realizáció hatására menten lefékezett, s tekintetét az égre emelve frusztráltan felnyögött.

Az biztos, hogy nem megyek értük vissza. Azok után, amit mondtam neki pláne nem. Levegőzni jöttem, úgyhogy azt is fogom csinálni.

Azzal kissé idegesen odatrappogott az Impalához és felült a csomagtartóra. Lábait törökülésbe húzta, egyik kezében a kávéja, amiből néha még kortyolgatott, a másikban az állát támasztotta. Elmélyülten meredt maga elé, miközben engedte, hogy a zűrös gondolatok megrohamozzák az agyát.

Csakhogy elég hamar rájött még valamire: ezek a gondolatok nem az övéi voltak. Hiszen miért járna az esze azon a napon, amikor Magnus csapdába zárta őt és Dean-t a bunkerében, kényszerítette a vadászt arra, hogy használja az Első Pengét, aztán nemsokkal később meg is ölje vele. Miért járt volna az esze azon, ahogyan a fegyver erővel töltötte meg és sötét dolgokat suttogott neki, ha egyszer sem volt a kezében? Miért járt volna az esze azon, ahogy Dean-t szólongatva próbálta rávenni a penge eldobására? Ráadásul miért emlékezett vissza ezekre az eseményekre olyan részletességgel, mintha csak az időben ment volna vissza, hogy újraélje őket?

Ezek határozottan nem az ő gondolatai voltak. Viszont akkor az illető, akihez tartoztak… éppen egy mentális nyúlüregben zuhant egyre mélyebbre.

JD némi erőfeszítéssel kirántotta magát az őrült spirálból, azután leugorva a kocsiról visszarohant az irodába. Valahol útközben megszabadult az immár üres papírpohártól, így a helyiséghez érve mindkét kezével szinte rácsapott a kilincsre, s nagy lendülettel kitárta az ajtót.

Sam meglepetten kapta felé a fejét a falnál állva, ám nem volt lehetősége rákérdezni a lány hirtelen vehemenciájára, hála Dean megcsörrenő mobiljának. Amit a báty ezek szerint nem hallott meg, ugyanis egy tapodtat sem mozdult annak érdekében, hogy felvegye. Csupán ült az asztalnál, alkarok felrakva rá, tekintetével pedig komoran a távolba révedt.

Ó, igen. Mélyen bent volt a nyúlüregben.

   - Dean- próbálta kizökkenteni a testvérét Sam, persze sikertelenül – Dean!

JD ekkor odasétálva hozzá megállt a jobb oldalán, és finoman rásimította a tenyerét a bélyegre.

   - Dean- szólította meg halkan, mégis magabiztosan.

Az idősebb Winchester egyet pislogva visszatért a valóságba. Először a letakart bélyegre, majd a mellette ácsorgó boszorkányra nézett. Arcán egyszerre keveredett zavartság és megkönnyebbülés, utóbbi amiatt, hogy a korábbi beszélgetésük ellenére a lány mégis itt volt vele és segített neki megbirkózni a kusza gondolataival.

Vajon miért jött vissza ilyen hamar? Azt mondta le akart dőlni a kocsiban. Talán csak a kulcsokat akarta elkérni. Vagy talán… Nem, az lehetetlen. Kizárt. Vagy mégsem? Érezte volna odakintről, hogy szüksége van rá? De hogyan? Valami fura boszi trükk miatt?

   - Hé- mosolyodott el halványan, amivel elűzte a kérdéseket a másik fél elméjéből – Csörög a mobilod.

   - H-Hogy mi?- rázta meg a fejét alig észrevehetően. Ekkor figyelt fel a telefon hangjára. Sebesen felmarkolta az asztalról, aztán a füléhez emelve fogadta a hívást. – Ideje volt. Hol a fenében volt idáig?

Mindkét társa rögtön kitalálta, hogy kivel beszélt: Crowley.

Sam kíváncsian közelebb lépett, míg JD (továbbra is takarva a bélyeget) felült az asztallap szélére.

   - Megmondtam, hogy jelentkezni fogok, ha megtaláltam Abaddont- mondta a démon – Nos… Most jelentkezem.

   - Merre van?- tudakolta.

   - Először is- kerülte ki a válaszadást – Megadom neked az Első Penge lokációját. Ti hárman megszerzitek, én rajta tartom a szemem vöröskén, aztán együtt örökre eltávolítjuk őt a játéktábláról.

A vonal ezután megszakadt.

JD és Dean összenézett, a készülék pedig egy másodperccel később pittyent egyet, jelezve az üzenet érkezését.

Oké. Tehát indulhat a hajtóvadászat.

♤

A vadászok kocsiba szálltak, estére pedig el is érték a Crowley által megadott koordinátákat. A hely nem más volt, mint a St. Anthony temető, ahová könnyűszerrel betörtek. Az éj leple alatt végig mentek a sírok között, mígnem ráleltek arra, amibe a démon a pengét rejtette. Kezdődhetett az ásás.

JD őrt állva figyelte, amint a Winchesterek ásót ragadva gyors mozdulatokkal kilapátolták a földet, azután letérdelve nekiláttak felnyitni a koporsót.

   - Ó, gyerünk már, Crowley!- húzta el a száját undorodva Sam – Muszáj volt egy hullában elrejtenie a pengét? Nem a hullával, hanem a hullában?

Na igen. Ez a részlet valóban gyomorforgató volt.

   - Meg kell mondjam, nem ez az első hely, ahol keresném- ismerte el a dolog praktikusságát Dean – Rendben, megvagyunk.

Mielőtt azonban benyúlhatott volna a koporsóba, a távolban hosszas vonyítás hallatszott. Ezt váltotta fel egy mély, vérszomjas morgás, amitől JD-t rögtön kirázta a hideg.

   - Srácok?- pillantott a testvérekre elkerekedett szemmel – Ti is hallottátok?

   - Aha- bólintott aprót Dean, felmérve a terepet – Pokolkutyára tippelek.

Mikor a hangok megismétlődtek, a csapat két térdelő tagja felegyenesedett.

   - Futás. Futás!

Egyiküknek sem kellett többször mondani. Mindhárman kilőttek a helyükről és a legközelebbi fedezék irányába sprinteltek. JD izmai sajogtak, ám nem volt ideje ezzel foglalkozni; ignorálta a fájdalmat és még gyorsabban futott. A félelem hajtotta, emiatt pedig túllépett a tűréshatárán és elsőként rontott be a kisméretű mauzóleumba. Ott aztán engedte magát a földre huppanni, amíg Sam és Dean utolérték és együttes erővel tartották a rácsos ajtót az őket ostromló állattal szemben.

Dean a hátával tartotta a bejáratot az öccse mellett, közben előhalászta a mobilját és tárcsázott.

   - Hello?

   - A francba Crowley, a sír védve van!- kiáltott bele.

   - Ez abszurd.

   - Itt egy pokolkutya!

   - Nem, nem, nem, ő be lett gyűjtve.

   - Ezek szerint mégsem!

   - Srácok!- szólt közbe Sam, túlharsogva a kint morgó kutyát.

   - Kihangosítalak!- azzal egy gombot megnyomva elvette a fülétől a készüléket, s kidugta azt a rácsok között.

Crowley nyomban édeskésen beszélni kezdett:

   - Juliet? Papa vagyok. Vonulj vissza. – A zajok egyből abbamaradtak, amint a pokolkutya távozott. – Szívesen.

A Winchesterek megkönnyebbülten ellazultak és kifújták a levegőt. Amíg Sam kinyitotta az ajtót, Dean észrevette a földön ücsörgő lányt és odalépett hozzá.

   - Hé- állt meg előtte – Jól vagy?

   - Persze- bólintott felnézve – Csak elfáradtam.

Látta rajta, hogy visszafojtotta a fájdalmat, de a legutóbbi beszélgetésükre való tekintettel nem említette meg. Nem most volt itt az ideje.

   - Gyere- nyújtott felé egy segítő kezet – Fejezzük ezt be.

JD egy halvány mosollyal elfogadta és engedte, hogy felhúzza. Összeszorított fogakkal felszisszent, majd ökölbe zárt kezeit a dzsekije zsebébe süllyesztve kisétált a mauzóleumból. Lassú tempóban haladt vissza a sírhoz, ahol Sam már várta őt és Dean-t. Egyszerre értek oda, azután mind letérdeltek egymás mellé. Sam felvágta a hulla mellkasát, Dean pedig felkészült belenyúlni a testbe.

   - Rendben- tűrte fel a dzsekije ujját – Behatolok.

   - Hé, tudod mit?- fékezte meg Sam bizonytalanul – Talán uh… Talán inkább nekem kéne csinálnom.

   - Sam, nincs gáz- ingatta a fejét a bátyja – É-Én meg tudom fogni anélkül, hogy… tudod…

JD kihasználta az alkalmat és megelőzte mindkettőjüket. Feltűrve a dzsekije ujját lehajolt és belemártotta a karját a halott ember mellkasába. Egy fintorral az arcán majdnem könyékig túrt benne egy darabig, míg végül megérintette a penge nyelét. Mindössze egy röpke pillanat volt az egész, alig érezte. Mintha áramot vezettek volna belé, aminek hatására a szíve kihagyott egy ütemet. Ugyanazt a birizgálást tapasztalta a memóriájában, mint mikor Roman megérintette az arcát. Nagyot nyelve lerázta magáról a különös érzést, azt követően megmarkolta az Első Pengét és egy határozott mozdulattal kirántotta a belsőségek közül.

   - Van valakinél egy rongy?- kérdezte elcsukló hangon – Azt hiszem mindjárt hányok.

   - Te aztán nem vagy semmi- jegyezte meg Dean enyhe ámulattal.

Sam előhúzott egy nagyobb anyagdarabot a zsebéből, s felé nyújtotta.

   - Tessék.

   - Kösz- biccentett, miközben elvette tőle. Belecsomagolta a fegyvert, azután nehézkesen feltápászkodott és sóhajtott egyet – Oké. Menjünk és öljük meg azt a Lovagot.

Sammel és Deannel az oldalán visszasétált az Impalához, ugyanakkor képtelen volt nem arra a bizsergésre gondolni, amit a penge okozott a megérintése közben. Hatással lett volna rá? Ugyan miért?

A hátsó ülésen kuporogva egész úton nála volt a betekert fegyver. Az ölében pihent, a kezei védelmezőn rajta tartva. Szinte kényszerítenie kellett magát arra, hogy ne nézzen le rá, vagy vegye elő. Az ablakon kibámulva igyekezett elterelni a figyelmét, amihez tökéletes segítség volt Dean és Crowley beszélgetése, még úgy is, hogy csak az egyik oldalt hallotta.

   - Mókus. Remélem te rendes voltál az apáddal.

   - Hogy mi?- ráncolta a homlokát, szabad keze a kormányon – Fogja be. Nézze, megszereztük a pengét.

   - Valóban? Nos, azonnal hozzátok ide. Cleveland, a Humboldt Hotel. Penthouse, természetesen. Mikor ideértek, elviszlek Abaddonhoz. Előcsalom, aztán te megölöd.

   - Rendben, úton vagyunk- bólintott.

   - Ó, és Dean. Jobb lesz, ha belehúztok. Ez egy teljes napnyi út Poughkeepsie-ből.

   - Miről beszél?- értetlenkedett – A közelében sem vagyunk.

A kérdés hallatára JD tekintete az idősebb testvérre vándorolt, s szinte lyukat égetett belé. Alig bírt a kíváncsiságával, magában azon mérgelődött, hogy miért nem létezik egy ige, amivel távolról is hallgathatná a társalgásukat.

   - Igen, éppen ezért mondtam, hogy minél előbb hagyjátok el Poughkeepsie-t.

A vonal megszakadt.

Sam a bátyja felé fordította a fejét.

   - Jók vagyunk?

   - Igen- vágta rá habozás nélkül.

Mialatt a fiatalabb ismét előre nézett, az idősebb a visszapillantóban megkereste a kék szempárt. A sajátja vegyes érzelmeket sugárzott, viszont a lány egyvalamit biztosan megértett belőle: Problémába ütköztek.

Ennek nem lesz jó vége.

♤

Már nappal volt, mikor az Impala leparkolt a Humboldt Hotel közelében. Az út oda végig csendben telt, mindenki túlságosan elmerült a gondolataiban, illetve az idegességben. Érezhető feszültség töltötte meg az autót, ám senki nem kísérelte meg ezt eloszlatni.

Miután megérkeztek, a hármas egyszerre szállt ki a járműből. JD a csomagtartónál állva frusztráltan babrált a pengét takaró anyagdarabbal, míg Sam és Dean vetett egy pillantást az utca túloldalán magasló épületre.

   - Rendben- köszörülte meg a torkát Sam – Vágjunk bele.

   - Várj, várj, várj. Állj meg egy kicsit- fogta vissza Dean – Át kéne fésülnünk a helyet, mielőtt felmegyünk. Crowley azt mondta, mintha látott volna démonokat a pincénél. Azt mondta maga ellenőrizte volna, de ha Abaddon fülébe jut, hogy ott van…

   - Mikor mondta neked mindezt?- tudakolta az öccse.

   - A telefonon- felelte könnyedén – Nézd, talán azt jelenti, hogy Abaddon tud az ittlétéről. Úgyhogy miért nem csekkolod a pincét? JD és én ellenőrizzük a földszintet.

Dean javaslata után csend állt be a két testvér között. JD továbbra sem nézett fel a becsomagolt pengéről, ezért azt sem vette észre, amikor Sam egy biccentést követően elsétált mellette.

Minél tovább fogta a csontot, annál inkább olyan érzés volt, mintha a világ eltompult volna körülötte. Minden figyelmét lekötötte a fegyver, amiből szinte áradt az energia. A hideg futkosott a hátán tőle, azonban nem számít hogy próbálkozott, képtelen volt elengedni. Sőt, mi több; az ujjai alig észrevehetően rászorítottak a markolatra az anyagon keresztül, az állkapcsa pedig enyhén megfeszült. A légzése mintha egy cseppet szabálytalanná vált volna, a tekintete mereven fixírozta a pengét. Nem tudta mennyi idő telt el, de épp azon volt, hogy kicsomagolja, mikor egy kéz simult a felkarjára.

   - JD?- szólította meg gyengéden Dean, amivel sikerült kizökkentenie. A lány egyet pislogva sebesen felé kapta a fejét. – Hé. Minden rendben?

   - Persze- nyelt egyet, majd megköszörülte a torkát. – Én csak uh… Elbambultam.

A légzése normalizálódott, ám a keze még mindig szorította a markolatot. Ez, valamint a kissé zavarodott arckifejezése nem kerülte el az idősebb figyelmét.

   - Biztos nincs semmi gond?- vonta fel a szemöldökét, miközben igyekezett finoman megközelíteni a témát. – Nekem elmondhatod, ha van.

JD pár másodpercig hezitált. Száját összepréselve viaskodott önmagával azt illetően, vajon elmondja-e neki az igazat, vagy sem. Végül arra jutott, hogy ennek nem itt és nem most volt az ideje, ezért magára erőltetett egy mosolyt és bólintott.

   - Jól vagyok, Dean. Tényleg- biztosította, azt követően nem habozott témát váltani – Szóval mekkora a baj?

Dean tudta, hogy megértette a néma üzenetét a kocsiban. Részben emiatt kérte Sam-et a szétválásra, hogy a távollétében be tudja avatni JD-t a részletekbe. Nem tűnt fairnek, hogy az öccsét nem vonta be, őt meg igen, de Sam nem is volt tisztában azzal, mennyire kihatott a bátyjára mostanság a bélyeg ereje. Legalábbis nem egészen.

Jelenleg jobban bízott JD-ben ezen a téren.

   - Crowley használta az egyik kódszavunkat- kezdte egy gondterhelt sóhajjal – Poughkeepsie. Tudod mit jelent, igaz?

   - Dobj el mindent és menekülj- felelte bólintva.

   - Igen- biccentett megerősítésként – Ami csak annyit jelenthet, hogy Abaddon rátalált. Együtt vannak odafent, ez lehet az esélyem arra, hogy végezzek vele.

   - Oké. Akkor mire várunk még?- azzal megfordult, hogy átvágjon az úttesten.

   - JD, várj- elkapta a karját és visszahúzta – Ezt egyedül kell csinálnom.

   - Mi?- nézett rá meglepetten, mielőtt megrázta a fejét – Az kizárt, felejtsd el. Én is megyek.

   - Biztos, hogy nem- ellenkezett.

   - Akkor mégis mit vársz tőlem, huh? Hogy várjak idekint?

   - Pontosan- helyeselt.

   - Na ezt most verd ki a fejedből- rázta le magáról a kezét – Nem mész fel oda egyedül. Szuperfegyver vagy sem, kelleni fog a segítség.

   - JD, nem vagy olyan állapotban, hogy harcolj- emlékeztette fejcsóválva – Kint biztonságosabb.

   - Nem fogok tétlenül ácsorogni, amíg te kockára teszed az életed- jelentette ki kissé haragosan – Mindketten megyünk és kész. Vita lezárva.

Csakhogy Dean nem hagyta annyiban.

   - Én csak nem akarom, hogy…

   - Hogy bajom essen- fejezte be helyette – Tudom. Aggódsz értem, de nem kell. Meg tudom védeni magam, még összeverve is. Ott a mágia, rémlik? Nem lesz bajom.

A Winchester némán mérlegelte a hallottakat. Nem sok ideje volt rá, ugyanis ennél most volt fontosabb dolguk is. Egyáltalán nem tetszett neki annak a gondolata, hogy JD sérülten lépjen a harcmezőre, de abban igazat kellett neki adnia, hogy a mágia sok csávából kihúzta már. Nem lesz védtelen. Nem kezelhette őt úgy, mint egy amatőrt, csak mert féltette az épségét. Muszáj volt teret adnia neki és engedni, hogy bizonyítson, ahogyan azt már nem egyszer tette.

Dean megadón lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd felpillantott rá.

   - Rendben. Velem jöhetsz.

   - Szuper- indult volna meg, mikor visszafogta.

   - De…- emelte meg a kezét - …maradj végig mellettem. Oké?

   - Oké- bólintott egyet türelmetlenül – Most már mehetünk?

   - Aha- várakozón kinyújtotta felé a kezét, mire a lány értetlenül bámult rá.

   - Mi az?

   - Oda adod a pengét?- tekintett le a fegyverre, amit szorongatott.

Huh. JD-nek fel sem tűnt, hogy még nála volt.

   - Ó, uh… Persze- azzal belehelyezte a kezébe, viszont nem engedte el azonnal. Eltelt néhány másodperc, mire rá tudta venni magát arra, hogy eleressze és elhúzza a kezét. Ezek után menten a zsebébe bújtatta azt, ahol ökölbe szorítva próbálta megfékezni az enyhe remegést.

Dean mindezt kissé összeszűkült szemekkel végig nézte, ám úgy döntött nem kommentálja. Az később is ráért. Helyette biccentett és kikerülte őt, hogy elsőként átkelve az úttesten felvegye a vezető szerepét.

JD egy nagy levegőt véve felsóhajtott, azután megfordult és követte őt. A gyomra összeszorult, amint közelebb értek az épülethez, viszont ignorálta az érzést és besétált az ajtón a báty nyomában.

Valami azt súgta, hogy ennek nem lesz jó vége.

♤

Felérve a legfelső emeletre a két vadász még utoljára összenézett, majd egy bólintást követően Dean kinyitotta a lakosztály ajtaját.

A Winchester a kibontott Első Pengét, míg a lány a saját fegyverét markolászva sétált be a hatalmas szobába. Óvatosak voltak és csendesek, ugyanis nem tudták miféle veszély várt rájuk odabent.

   - Hello Dean, JD- köszöntötte őket Crowley. Egy kanapén feküdt, jobb keze a vállához szorítva, mintha egy sérülésre helyezett volna nyomást, hogy elállítsa a vérzést. Nem rejtette el valami jól a halovány pánikot a kifejezéséből, ami rögtön riasztotta a másik kettőt. – Imádom az őrült vérszomjat a szemedben. Ne vesztegessük az időt. Elviszlek Abaddonhoz. Nincs messze.

Jelentőségteljesen kipillantott oldalra, jelezve valaminek a közeledését. Dean egyből kapcsolt és támadt, a megölt démon pedig egy nyögéssel a földre rogyott. A bátynak ezután esélye sem volt felfogni mi történik, mert máris repült hátrafelé, egyenest neki a falnak. A becsapódás után igyekezett lejutni a földre, csakhogy egy láthatatlan erő ezt nem engedte. A penge kiesett a kezéből és a padlón landolt. Az idősebb testvér mocorgott, ám hiába. Nem tudott szabadulni.

   - Dean!

JD azon volt, hogy odafusson hozzá, mikor egy hang megállította.

   - Egy fiú és a pengéje- sétált elő Abaddon az árnyékból, arcán önelégült mosoly virított – Még így sem érsz fel a királynővel.

A kékszemű akaratlanul is tett egy lépést hátra, amikor a démon tekintete megtalálta.

   - És te ki lennél? A Winchesterek legújabb barátja?- méregette felvont szemöldökkel – Azt hiszed van ellenem esélyed? Ez cuki.

JD a fejét oldalra döntve felé bökött a pengéjével.

   - Látom te is beleillesz az önelégült démon sztereotípiába- mondta gúnyosan – Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm, de eljött a trónfosztásod napja.

   - Ó, kérlek- nevetett fel keserűen – Ugyan mit tehetnél velem?

A kérdezett hanyagul vállat vont.

   - Miért nem derítjük ki? Icaeus.

Szabad kezét előre lökve kijelölte az igézet célpontját, akit váratlanul ért a támadás, ennek köszönhetően képtelen volt védekezni ellene. Abaddon rövidesen ütközött a mögötte lévő fallal, ámde nem habozott összeszedni magát és mérgesen a boszorkányra meredni.

   - Szóval boszi vagy- sziszegte – Érdekes. Nem néztem ki a Winchesterekből, hogy ilyen mélyre süllyedjenek.

   - Mindenki ezt mondja- vont vállat ismét – Nem veszem sértésnek.

Abaddon cinikusan felnevetett, s a levegőbe emelte a kezét.

   - Játszani akarsz, kicsi boszi? Ám legyen. Játszunk.

Egy nagyobb váza megemelkedett a földről és felé repült. JD könnyűszerrel megfékezte és visszahajította. A falat eltalálva hangosan ripityára tört, amint a két ellenfél tekintete egymásra szegeződött.

   - Nem vagy valami nagy szám- jegyezte meg a lány – Őszintén rosszabbra számítottam.

   - Rosszabbat akarsz?- vigyorgott rá a démon – Adok én neked rosszabbat.

Kitartotta a karját, a boszorkány torka pedig nyomban összeszorult. Üres kezét a nyakához kapva fuldokolt, miközben a szeme könnybe lábadt. Mialatt ő levegőért kapkodott, a vörös hajú komótosan megközelítette. Már közvetlenül előtte állt, vagyis ujjait a nyaka köré fonhatta, hogy úgy folytassa a fojtogatást.

   - Na most legyen nagy a szád- suttogta kárörvendőn.

JD feje elkezdett vörösödni, ezzel egyidőben a látóterében kis fekete pontok jelentek meg. Nem tervezte ilyen könnyen megadni magát, úgyhogy a B tervhez folyamodott. Megmarkolta a pengét a jobbjában és lendítette a karját. Az ezüst fegyver a markolatig eltemette magát a démon oldalában, aki ettől fájdalmasan felüvöltött és eleresztette őt. A vadász kirántotta azt a testéből, majd hátra tántorodva figyelte, amint egy darabig éles fehér fény áradt a sebből.

Abaddon elképedve kapta oda a kezét, azután meghökkenten felemelte a fejét.

   - Ezt meg hogy csináltad?- kérdezte, mielőtt jobban szemügyre vette a fegyvert – Azt honnan szerezted?

JD a zihálás miatt nem volt képes válaszolni. Másik keze ökölbe szorult, miközben a Lovagot fürkészte, várva a következő lépésére.

Rossz döntés. Neki kellett volna támadnia, ezt a hibáját rendesen meg is bánta.

   - Nem számít- morogta a démon, visszanyerve a magabiztosságát – Nem fogod mégegyszer használni.

Nekirontott a lánynak. Ő épp ki tudta kerülni az öklét, így az nem találta el az arcát. Le akart súlytani a pengével, csakhogy a másik fél elkapta a csuklóját és megfejelte, amitől a fogása lazult a markolaton. Abaddon megszerezte a fegyvert, s nem várt egyetlen másodpercet sem a használatával. Lendítve a karját egy szimpla mozdulattal vízszintes vágást ejtett a boszorkány hasán, aki bár megtántorodott ettől, de nem esett össze. Egyik kezét reflexből a sérülésre nyomta, míg a másikkal megkísérelt bevinni egy ütést.

Abaddon megragadta a csuklóját félúton az arcához és határozottan csavart rajta egyet. A csonttörés hangja keveredett a kékszemű fájdalmas kiáltásával, akinek térdei ezután összerogytak és a földre kényszerítették. Sűrűn véve a levegőt próbálta kizárni a szörnyű érzést, ami kisugárzott az egész karjában, ám a taktika semmit nem használt. Nem merte mozdítani sem, mire pedig feleszmélt, a Lovag térde becsapódott az arcába.

   - JD!

Dean tehetetlenül nézte végig, ahogyan a barátnője az oldalára dőlve elfeküdt a padlón és nem mozdult többet. Térdeit felhúzva kuporgott előtte, törött keze közel a mellkasához, az ép meg rászorítva a hasára, hogy fékezze a vérzést. Szemei lehunyva, ajkai összepréselve, hogy bent tartsák a sírást és a fájdalom okozta nyöszörgést.

Abaddon mindössze elégedetten nevetett rajta.

   - Nagy a szád kicsilány, de ez minden, amire képes vagy. Hát, kár volt sérülten harcba szállnod- megcsóválta a fejét, végezetül ellépett tőle, hogy figyelmét a Winchesternek szentelhesse – Szóval, először is… ő meghal…- bökött a lányra - …aztán te is. Fájdalmasan. Aztán Crowley végig nézi, ahogyan megölöm a fiát, utána meg vele is végzek. Ó, és elpusztítom a pengét. Ez ám a tennivaló lista.

Dean agyát elborította a düh sűrű, vörös köde. Az állkapcsa megfeszült, amint vérszomjas pillantása szinte lyukat égetett az öntelt démonba. Az alkarján szép lassan felizzott a bélyeg, aminek fénye még a dzsekijén is átütött. Elképesztő méretű energiával és haraggal töltötte meg az idősebb testvért, aki ennek hála sikeresen el tudott szakadni a faltól, s a lábára érkezve határozottan megindult az ellenfele irányába.

Abaddont ez nem kicsit meglepte, azonban gyorsan reagálva felerősítette azt a láthatatlan lökéshullámot, amivel eddig egyhelyben tartotta. Dean emiatt lelassult, számára olyan volt, mintha erős széllel szemben menetelt volna. Kitartott, amíg csak tudott, ám végül nem bírta a nyomást és visszacsapódott a falhoz egy frusztrált nyögéssel.

A vadász tervet váltott; a szabadulás helyett a tőle nem messze heverő pengére koncentrált. Addig szuggerálta a szemével, amíg az elkezdett mocorogni a földön. Abaddon arcáról ekkor már eltűnt a büszkeség és inkább aggodalom volt olvasható a kifejezéséből. Fokozta a láthatatlan fogást a másik félen, csakhogy az erőfeszítése többé nem sokat ért.

Amint az Első Penge a levegőbe emelkedve belerepült Dean kezébe, a démon erejének minden hatása megszűnt létezni, ő pedig gond nélkül ronthatott neki ismét. Sebes léptekkel másodpercek alatt előtte termett, akkor meg már felesleges volt a nő minden próbálkozása. A Winchester nagy lendülettel belevágta a fegyvert a hasába, azután két kézzel fogva a markolatot a levegőbe emelte legyőzött ellenségét.

Abaddon fájdalmasan felüvöltött, míg szeméből és szájából vakító, vöröses fény áradt, elöntve az egész szobát. A pillanat hosszú ideig elnyúlt, a kiáltozás már szinte fülsiketítő volt. Végül a semmiből csend lett, a fény kihúnyt, a Lovag élettelen teste pedig egy tompa puffanással a padlóra zuhant.

Deannek viszont ez nem volt elég. Teljesen átvette felette az uralmat a bélyegből sugárzó gyilkolási vágy, ami arra késztette, hogy letérdelve megemelje a pengét, és mégegyszer lesújtson vele a démonra. Aztán mégegyszer. És mégegyszer. Égett benne a harag, ami nem hagyta, hogy megálljon. A fegyvert és a kezeit belepte a vér, ami a heves szúrások miatt az arcára is felfröccsent. Ő ellenben minderről tudomást sem vett. Nem érdekelte, hogy Abaddon rég halott volt, ez nem fékezte meg abban, hogy újra és újra ledöfje az állkapocscsonttal. Az izmai egyáltalán nem fáradtak el tőle, az elméjében pedig csupán egyetlen szó ismétlődött:

Ölni, ölni, ölni.

A bélyeg egyre több vért követelt, amit ő gond nélkül meg is adott.

Hirtelen nyílt az ajtó, s Sam rontott be a helyiségbe. Arcán totális döbbenet, amint meglátta a jelenetet. Szája kissé elnyílt a meghökkenéstől, ugyanakkor viszonylag hamar megtalálta a hangját és használatba vette azt:

   - Dean! Dean, állj le!- kiáltozott szüntelen – Most már leállhatsz.

Semmi eredményt nem ért el vele. A bátyjának fel sem tűnt a jelenléte. Mondhatni transzba esve folytatta, amit elkezdett és talán még percekig abba sem hagyta volna, ha nincs…

   - Dean…

A hang erőtlen volt és némileg rémült, mégis azonnal áttört az agyára ereszkedett ködfelhőn. Dean pengét markoló keze lefagyott a levegőben, a fülében visszhangzott a saját zihálása. Fejét elfordítva vontatottan hátra nézett a válla fellett, mire a szeme elkerekedett a látványtól.

JD magzatpózban kuporgott az oldalán alig néhány méternyire tőle; egyik keze a hasán ejtett vérző vágásra nyomva, a másikat a mellkasához szorította. Arcán a vér keveredett a könnyeivel, illetve néhány hajtincs a bőréhez tapadt. Szemei félig nyitva, tekintete kétségbeesett. Utoljára akkor volt ilyen összetört, mikor…

   - JD?- hangja remegett a pániktól. Habozás nélkül elejtette a fegyvert, majd felpattanva egyetlen másodperc alatt ott termett mellette. – Ne, ne, ne- ereszkedett a térdére, ám a félelme visszafogta attól, hogy megérintse. Azok után, amit tett, nem bízott abban, hogy képes lett volna a gyengédségre. – Istenem…- szemében könnyek gyűltek, miközben végig mérte őt. Szája szóra nyílt, csakhogy egy hang nem jött ki rajta. Fogalma sem volt, mit mondjon, az elméje megtelt zavaros gondolatokkal, a légzése továbbra is kissé szapora.

   - Te jó ég, JD!- térdelt le a lány másik oldalán Sam. A vállánál fogva óvatosan felhúzta őt ülőpozícióba, aztán testét a mellkasának döntötte. A boszorkány halkan nyöszörögve arcát az öcs dzsekijébe fúrta, szemeit szorosan lehunyta. – Semmi baj. Nem lesz semmi baj- mondogatta, mialatt elővett egy kendőt a zsebéből. – Ez kicsit fájni fog- azzal finoman ráhelyezte az anyagdarabot a sebére. JD felszisszent, immár szabad keze a vadász dzsekijébe markolt. – Sajnálom, sajnálom- kezdte el a másik kezével simogatni a hátát, hogy megnyugtassa.

Dean-ben akaratlanul is fellobbant a keserű irigység szikrája ezt látva. Annyira szeretett volna az öccse helyében lenni, hogy ő tarthassa a lányt és biztosítsa arról, hogy minden rendben lesz… azonban a teste lefagyott a bizonytalanságtól és annak félelmétől, hogy csak jobban ártana neki, ha most hozzáérne. JD jelenleg olyan volt, akár egy törékeny üvegtárgy, Dean pedig elhitette magával, hogy csak összetörné őt. Ezért hát maradt mellette térdelő helyzetben, vérrel borított, enyhén remegő kezei az ölében, arcán színtiszta ijedtség és bűntudat keveréke.

Nem tehetett semmit, hogy segítsen a barátnőjén, amitől csak még haszontalanabbnak érezte magát. Valamint pocsék barátnak.

   - Dean! Dean!- szakította ki a testvére sürgető szólongatása az önmarcangolásból. Felé fordította a fejét, de továbbra sem mondott semmit. Az elveszett kifejezése elég magyarázat volt az ifjabbnak. – Kórházba kell vinnünk. Most.

   - Ne- érkezett a kékszemű ellenkező motyogása, amit némileg tompított Sam dzsekije – Csak azt ne.

   - Nincs más választásunk- ingatta a fejét, azt követően a térde alá nyúlva megpróbálta őt felemelni – Kapaszkodj.

   - Sam…

   - Erről nem nyitok vitát- szögezte le – Most a te épséged a legfontosabb, úgyhogy megyünk- azzal megigazította rajta a fogását és lassan, vigyázva minden mozdulatra felkelt vele a földről – Láttam egy kórházat idefelé jövet, nincs messze.

   - Arra nem lesz szükség.

Mindhárom vadász tekintete a hang forrására irányult. Evangeline ácsorgott a szoba közepén, elegáns blúzt és blézert viselve a farmerjával és egy sötét bokacsizmával. Szőke haja félig felkötve, két keze összekulcsolva maga előtt, amint őket fürkészte.

Na erre aztán egyikük sem számított.

   - Evangeline?- törte meg a csendet Sam, szemöldöke kérdőn összevonva – Mit csinálsz itt?

   - Castiel kérésére jöttem- felelte – Aggódott JD állapota miatt, ezért arra kért tartsam rajta a szemem. Mivel ő nem képes teleportálni, most én vagyok itt. Na de ne húzzuk tovább az időt…- néhány lépéssel odaért hozzájuk, majd hezitálva kinyúlt a sérült lány felé – Szabad?

JD a könnyein át vizslatta az angyalt egy darabig, ám végül száját összepréselve bólintott, megadva neki az engedélyt. Evangeline egy kedves mosollyal megérintette a boszorkány alkarját, szemei egy pillanatra kéken felragyogtak. Az ereje átvándorolt a vadászba, akinek testét bizsergető melegség öntötte el. Lecsukta a szemét egy sóhajjal, s mire kinyitotta az összes sérülése begyógyult. Nemcsak az Abaddontól szerzettek, de az azelőttiek is még a vérfarkas ügyről. A folyamat nem tartott sokáig, a szőke másodpercek múlva elhúzta a kezét.

   - Köszönöm- mosolygott rá halványan JD, közben óvakodva megmozgatta az addig törött csuklóját. Kutya baja volt.

Evangeline a gesztust viszonozva biccentett.

   - Szívesen. Vigyázz magadra.

És már el is tűnt a lakosztályból.

   - Ne felejtsem el megköszönni Cas-nek, mikor legközelebb látom- motyogta a lány, hogy oldja a kínos némaságot. Ezután fejét az ifjabb testvér felé fordította. – Sam?

   - Hmm?

   - Leteszel?

   - Hogy mi?- rázta meg a fejét kissé, hogy magához térjen az előbbiekből. Ekkor szúrta ki, hogy továbbra is a karjában tartotta a barátját. – Ó, persze. Bocs.

Finoman lerakta a társát, akinek első dolga volt leguggolni a szoborként térdelő idősebb Winchester elé. Fejét leszegte, ezért nem láthatta az arcát, de a megfeszült vállizmai mindent elárultak, amit tudnia kellett.

   - Hé- egyik kezével kinyúlt felé, csakhogy a báty elhúzódott tőle – Dean…

   - Jól vagyok- morogta, majd anélkül, hogy ránézett volna, feltápászkodott. Nem szólt többet, egyszerűen besétált a szobához tartozó fürdőbe és magára zárta az ajtót.

JD komolyan elgondolkodott azon, hogy mágiával bejut hozzá és elbeszélget vele, de végül belátta, hogy jobb, ha most megadja neki a teret, amire nyilvánvalóan szüksége volt. Így hát elfordult a helyiségtől, aminek hála pillantása megállapodott a kanapén szenvedő királyon. Oldalra döntött fejjel mérlegelte a döntését, aztán egy hosszú sóhajjal megkerülte a bútort és lefékezett előtte.

   - Hadd nézzem- célzott a sérülésére.

Figyelemelterelésnek megfelel, gondolta magában, amint szemügyre vette a golyó okozta sebet a démon vállán. Crowley nem kicsit meglepődött a segítőkészségén, ugyanakkor hülye lett volna reklamálni miatta. Vonakodva bár, de engedte, hogy a boszorkány egy zsebkéssel kihalássza a töltényt a vállából, végezetül letisztítsa a sérülést egy vizes ronggyal. A többit majd a képességei megoldják.

   - Köszi Nyuszi- ült fel Crowley egy halk szisszenéssel, majd küldött felé egy udvarias mosolyt – Jó tudni, hogy legalább egy valakinek még van modora ebben a csapatban.

A kommentet egyértelműen Samnek címezte, aki a kisujját sem mozdította az elmúlt pár percben. Az öcs a megjegyzést hallva unottan megforgatta a szemét.

   - Nem öltük meg magát, Crowley, pedig nagyon egyszerű lett volna- mondta irritáltan – Ez nem elég?

Dean ezt a pillanatot választotta arra, hogy végre elhagyja a fürdőt. Egy törölközőbe törölve a kezeit sétált ki közéjük, arca immár tiszta és nem csupa vér. JD tekintete azonnal megtalálta őt, s a szíve összeszorult, amikor a báty hosszas másodpercek elteltével sem fordult felé. Szemei szinte könyörögtek, hogy nézzen rá, azonban a Winchester eléggé elhivatottan úgy tett, mintha a lány ott sem lett volna.

Mégis mi ütött belé? Mi rosszat tett?

És ekkor jött rá. Nem ő csinált valamit, amit nem kellett volna; hanem Dean volt az, aki nem csinált valamit, amit kellett volna. Nem tudta megvédeni őt Abaddontól, ami miatt most minden bizonnyal ostorozta magát. Mindig így reagált, ha valami rossz történt vele.

JD oda akart menni hozzá, beszélni vele, hogy elmondja neki mennyire szükségtelenül büntette magát, hiszen nem az ő hibája, hogy a démon erősebb volt nála. Meg akarta ölelni őt és úgy maradni egy darabig, ám tisztában volt azzal, hogy sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő ehhez. Úgyhogy egyelőre hanyagolta a dolgot és eldöntötte, hogy majd a bunkerbe visszaérve leül vele, mikor kettesben lesznek.

   - Tartoztok nekem- szakította ki Crowley elégedetlenkedése a gondolataiból – Nem kapok semmit azért, hogy szóltam nektek a csapdáról?

JD nyelt egyet, tekintete ismét ráakadt az idősebbre. Legnagyobb meglepetésére a zöld szempár ezúttal viszont köszöntötte. Ámde a pillanat nem tartott sokáig, ugyanis a démon tovább magyarázott.

   - A „Poughkeepsie” nem cseng ismerősen?- vonta fel a szemöldökét, ide-oda pillantgatva közöttük. A néma csend, illetve Sam zavarodott kifejezése megadta neki a választ, amit keresett. – Drámát észlelek.

JD ezen a ponton már nem bírta tovább.

   - A kocsiban leszek- bökött az ajtó felé, mielőtt sietős léptekkel megindult kifelé. Dean mellett elhaladva kinyújtotta a kezét, mire a vadász szó nélkül beletúrt a zsebébe és a tenyerébe ejtette az Impala kulcsait. – Kösz.

Mindössze egy biccentést kapott tőle.

Száját összepréselve kényszerítette a lábait, hogy megmozduljanak és kivigyék a lakosztályból. A folyosóra érve megszaporázta a lépteit, úgy száguldva le a lépcsőház fokain, mintha üldöznék. Valósággal kilökte az ajtót, amit követően nagyot szippantott a késő délutáni levegőből. Egy hosszú sóhajt kiengedve szabad kezével a hajába túrt, fejét leszegte. Várt néhány másodpercet, végezetül összehúzta magán a dzsekijét (elvégre a felsője csurom vér volt) és átszaladt az út másik oldalára az autóhoz.

Beült hátra, a kulcsot pedig ledobta az első ülésre. Az oldalára feküdve a támla irányába fordult, térdeit kissé felhúzta, hogy kényelmesebben elférjen. Egyik karja a feje alatt, a másik közel a mellkasához. Ujjai a bőrhuzattal babráltak egészen addig, amíg elnyomta az álom várakozás közben.

Dean illatára ébredt. Minden egyéb érzékét eltompította, amint sűrűn pislogva igyekezett magához térni. Gőze sem volt mennyi idő telhetett el, de abból ítélve, hogy az autóban volt, még úton voltak hazafelé.

A rádió nem szólt, ezért teljes csend uralkodott a járműben, leszámítva a motor kellemes búgását. Nem mert megmozdulni, ugyanis nem állt készen arra, hogy elbeszélgessen a testvérekkel a történtekről. Jobb volt úgy tenni, mintha továbbra is mélyen aludt volna, teste betakarva Dean dzsekijével.

Ez a felfedezés akaratlanul is mosolyt csalt az arcára. Nem emlékezett arra, hogy fázott volna álmában, viszont ettől függetlenül rendes gesztus volt a báty részéről, hogy ráterítette a ruhadarabot. Hiába a nap eseményei, épp annyira törődött vele, mint azelőtt. JD számára ez megnyugvással szolgált.

Dean tekintete az éjszakai útról a visszapillantóra vándorolt, amiben megtalálta az alvó boszorkányt. Olyan békésnek tűnt a dzsekijével betakarva, hogy majdnem elmosolyodott. Az utolsó másodpercben mondott ellent a késztetésnek, s emlékeztette magát arra, hogy most nem volt ideje ilyesmire. Jelenleg akadt fontosabb dolga is; mint például tisztázni a dolgokat Sammel. Az öccse láthatóan frusztrált volt a Crowley-tól hallottak miatt, ellenben magától nem hozta volna szóba a problémát. Ezért Dean rásegített. Miután meggyőződött arról, hogy a lány békésen aludt hátul, szemeit visszavezette a szélvédőre. Ezt követően halkan megköszörülte a torkát és belekezdett:

   - Nem szóltam neked a figyelmeztetésről, mert pontosan tudtam hogy reagáltál volna. Biztosra mentél volna, hogy mellettem legyél abban a szobában.

   - Úgy érted ahogy mindig is szoktuk?- kérdezte habozás nélkül. Ideges volt, de ügyelt a hangszínére, mivel nem akarta felkelteni az alvó barátját. Elég sok mindenen ment keresztül aznap, nem kellett még ezt is végig hallgatnia. – Mert társak vagyunk, akik fedezik egymást?

   - Nem várom el, hogy megértsd- ingatta a fejét.

JD igyekezett mozdulatlan maradni a hátsó ülésen, miközben hallgatta őket. Szemeivel a gyűrűre fókuszált a bal kezén, míg némán fülelt, várva a fiatalabb reakciójára.

   - Azért próbáld meg- mondta Sam nemsokkal később.

Dean egy darabig hezitált, végül belefogott a magyarázásba:

   - Mikor először megérintettem a pengét… tudtam. Tudtam, hogy semmi sem fog megállítani. Tudtam, hogy végezni fogok Abaddonnal és minden mással is, ha az kellett volna. És nem volt egy hősies dolog. Tudod, nem… Csak nyugalom. Tudtam. Egyedül kellett megtennem, Sammy.

De JD-t beavattad, gondolta magában némi keserűséggel. Őt mégis magaddal vitted. Miben különbözünk? Benne talán jobban bízol? Ezeket mind meg szerette volna kérdezni, csakhogy a végén inkább nem tette. Egyrészt mert nem akarta a lányt is belekeverni, másrészt mélyen legbelül tudta miért cselekedett úgy, ahogy.

A bátyjával rengeteget vitáztak újabban, szóval nem meglepő, hogy Dean nem vele osztotta meg mindazt, amin jelenleg keresztül ment. Egyre erősebbé vált a köteléke a boszorkánnyal, emiatt pedig nem szándékozott őt hibáztatni, hiszen örült, hogy végre valahára talált valakit, akit ennyire közel engedhetett magához. Jó hatással voltak egymásra, talán nem is tudták mennyire.

   - Ó. Hát persze- ingatta a fejét gúnyosan – Vagyis ez megint egy olyan alkalom volt, amikor meg kellett védened engem.

Dean megkönnyebbült, amiért nem hozta fel JD-t a téma kapcsán. Akkor talán el is veszítette volna a higgadtságát, amire most egyáltalán nem volt szükségük.

Így egyszerűbb lesz, gondolta.

   - Abaddon elkaphatott volna és felhasználhatott volna arra, hogy megszökjön. Nem engedhettük meg, hogy ezt elcsesszük.

Sam kifelé meredt az ablakon, majd kissé oldalra fordult az ülésen, hogy szembenézhessen a testvérével.

   - Nézd… Örülök, hogy működött, oké? Tényleg. És örülök, hogy a penge erőt ad neked, vagy nyugalmat, vagy tudom is én, de meg kell mondjam Dean…- röviden felsóhajtott – Kezdem azt hinni, hogy a penge valami mást is csinál.

JD nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz alvást színlelni. Ajkait összepréselve koncentrált a légzésére, azonban persze, hogy a testének ilyenkor volt kedve mozogni. Küzdött az ellen, hogy a hátára forduljon, vagy hogy egyáltalán kinyújtsa a lábait. A legkisebb moccanás is felkelthette a figyelmüket, egyúttal félbeszakította volna a beszélgetésüket, amit egyáltalán nem szeretett volna. Ideje volt, hogy megnyíljanak egymásnak, már elég sokáig halogatták a dolgot.

   - Ugyan mit?- ráncolta a homlokát Dean, szemek szigorúan az úton.

   - Nem tudom- felelte Sam – Valamit veled. Nézd… Arra gondoltam, amíg nem tudjuk biztosan, hogy meg fogjuk vele ölni Crowley-t, miért nem tároljuk valahol máshol a pengét? Zárjuk el egy biztonságos helyre? Oké?

Dean ujjai erősebben markolták a kormányt, állkapcsa megfeszült. Nagy levegőt vett, aztán higgadtan és tömören azt válaszolta:

   - Nem.

JD-nek ekkor tűnt fel, hogy az ülésen pihentetett keze ökölbe szorult. Az ujjpercei elfehéredtek az erőtől, amit kifejtett, a körmei enyhén a bőrébe vájtak. Fogalma sem volt mikor, vagy miért tette ezt, de nehezére esett ellazítani az ujjait. Olyan volt, mintha… nem ő irányította volna az izmait. Ettől szétáradt benne az aggodalom, ami garantálta, hogy a hátralévő út nagy részében ne legyen képes visszaaludni.

Remek. Még valami, amit nem tudott megmagyarázni. Már csak ez hiányzott.

♤

A bunkerbe való megérkezésük előtti másfél órában még sikerült egyet aludnia. Érezte, mikor a motor búgása megszűnt alatta, jelezve, hogy Dean leállította az autót. Ő egyből ki is szállt, nem törődve senkivel és semmivel, majd eltűnt a folyosón, útban a szobájához.

Végül Sam ébresztette fel azzal, hogy óvatosan megrázta a vállát. JD sűrűn pislogva a hátára fordult és nyújtózott egyet, aminek köszönhetően a dzseki majdnem leesett róla. Időben elkapta, s belemarkolva nézett fel a jármű belterének plafonjára. Száját összepréselve igyekezett felkészíteni magát arra a beszélgetésre, ami várt rá az idősebb testvérrel.

   - Ne agyald túl- zökkentette ki Sam hangja a mélázásból – Csak mondd el neki mit érzel.

   - Nem akarok veszekedni vele- motyogta, miközben ujjai a dzsekivel babráltak.

Az öcs megcsóválta a fejét.

   - Szerintem ő sem akar veled. De mindketten tudjátok, hogy ezt el kell rendeznetek.

   - Mh-hmm- bólintott aprót, mielőtt egy sóhajjal felhúzta magát ülőhelyzetbe. Félkézzel beletúrt a hajába, azután halvány mosolyt küldött felé. – Köszi Sam.

   - Semmiség- legyintett – Láttam a rémületet az arcán, mikor felfogta mi történt veled. Azt hitte el fog veszíteni. És tudod milyen Dean…

   - Magát okolta- fejezte be egy biccentéssel – Sejtettem. Néha csak…- hosszan felsóhajtott - …azt kívánom bár ne lenne ilyen szigorú önmagával. Már így is túl sok teher nyomja a vállát, és félek, hogy…

   - Hogy össze fog roppanni- adta hozzá Sam halkan – Ez az én fejemben is megfordult már. Tudod Dean gyerekkora… nem volt egyszerű. Egyikünké sem volt az. De apa őt mindig több nyomás alá helyezte, mint engem. Ő így nőtt fel, a részévé vált ez a viselkedés. Viszont… mikor veled van… mintha elveszítené a súly egy részét. Melletted el tudja engedni magát, JD. Erre pedig szerintem most nagy szüksége van.

JD a szemét lesütve bólintott. Némán meredt az ölében pihenő dzsekire, míg végül összeszedte magát és ismét felnézett.

   - Megyek és beszélek vele- határozta el.

   - Helyes- küldött felé egy biztató mosolyt az ifjabb – Én intézem a táskákat.

Újabb bólintás, azt követően a lány kimászott a kocsiból és elindult a hálószobákhoz.

Minél közelebb ért, annál idegesebb lett. Lefékezve az ajtó előtt észrevette, hogy az résnyire nyitva volt, ezért csak finoman be kellett löknie ahhoz, hogy beléphessen. Miután az kitárult, a boszorkány megtorpant a küszöbön.

Dean az ágya végében ücsörgött, két könyöke a térdén, feje leszegve. Vállai kissé felhúzva és megfeszítve, tekintete kizárólag a padlóra fókuszált. Az alapján, hogy meg sem rezdült a felbukkanására esélyes volt, hogy valahol teljesen máshol járt fejben. JD azt is sejtette hol.

Lassú léptekkel beljebb ment, mígnem közvetlenül előtte ácsorgott. Lerakta mellé a dzsekijét a matracra, azután megköszörülte a torkát.

   - Kösz- préselte ki magából kínosan.

Semmi reakció. Nem meglepő.

Röpke hezitálás után egyik kezét a vállára helyezte.

   - Dean…- szólította meg gyengéden, tenyere közben felsiklott az arcára és megemelte a fejét – Szeretném, ha jól figyelnél arra, amit most fogok mondani. Ami ma történt… az nem a te hibád. Oké? Én sosem hibáztatnálak ilyesmiért, de ezt te is tudod. Legalábbis remélem- hüvelykujjával könnyedén végig simított a bőrén – Ez az élet ilyen. Tudtam mire vállalkoztam, mikor belevágtam. És nem bántam meg. Egyetlen másodpercet sem. Nézd… tudom, hogy ez nehéz kérés, de… próbáld nem okolni magad, valahányszor valami olyasmi történik, ami felett nincs irányításod. Bár pont nekem nem kéne ezt mondanom, mert az elmúlt napokban én pontosan így viselkedtem- nevetett fel röviden, hogy oldja a feszültséget – A lényeg az… hogy igen, folyamatosan veszélynek tesszük ki magunkat, de a nap végén mindig ott leszünk egymásnak. Mint ahogy ma is. Hiszen még itt vagyok, vagy nem?- mosolyodott el halványan – Történjék bármi, én nem megyek sehová. Jöhetnek démonok, szellemek, vérfarkasok, nem számít… mert semmi sem választhat el tőled. Semmi és senki. Soha. Értetted?- keze elhagyta az arcát, helyette feltartotta előtte – Te és én- nyújtotta neki a kisujját – Együtt a világ ellen.

Tartva a szemkontaktust várta, hogy a másik fél befejezze. Akkor kezdett aggódni, amikor ez több másodpercen belül sem következett be.

Dean szoborként ücsörögve pillantott fel rá, közben próbálta nem kimutatni az érzelmeit; csakhogy a szemei mindig elárulták. Ezúttal is rengeteg minden tükröződött bennük, többek között bűntudat és megkönnyebbülés. Szája szóra nyílt, ám egy darabig nem hagyta el hang. Fürkészte a kék szempár kitartó tulajdonosát, illetve az előtte megállított kisujját. Talán egy-két perc telhetett el némaságban, mikor a sajátja megmozdult és a levegőbe emelkedve az övé köré fonódott.

   - Egészen a keserű végig- mondta ki a fogadalom utolsó részét kissé rekedten.

Kiegyenesedve elvette a másik karját a térdéről, mintha még számított volna valamire. JD talán olvasott a gondolataiban, ugyanis egyszeriben közelebb lépett hozzá, majd lassan leereszkedett az ölébe. Mindkét karját a nyaka köré fonva egyből megölelte, álla megpihent a vállán, amint kényelembe helyezte magát.

Dean azonban nem mozdult. Az izmai valamiért megfeszültek, mintha nem merte volna elengedni magát.

Ez pedig azonnal feltűnt a boszorkánynak.

   - Nyugodtan megérinthetsz- suttogta – Nem fogok összetörni.

A Winchester ajkait összepréselve meredt maga elé.

   - Én csak…

   - Tudom- értette meg minden egyéb nélkül – De nem fogsz bántani. Bízom benned, emlékszel?

Csupán ennyire volt szüksége.

Habozva ugyan, de a báty átölelte a derekát, s közelebb húzta. Arcát egy megkönnyebbült sóhajjal a nyakába temette, szemét behunyta. Mélyen belélegezte az illatát, ami elősegítette a nyugalom szétáradását a testében. Olyan jó volt újra érezni őt, legszívesebben soha el sem engedte volna. Szorosan tartotta, viszont vigyázott, nehogy túl sok erőt vigyen bele és összepréselje. Jelenleg nem bízott a fizikai erejében, ezért nem ártott elővigyázatosnak lenni.

   - Ugye mennyivel jobb így?- mosolygott az ölében ülő.

A vadász röviden felnevetett.

   - Igazad volt- ismerte el.

   - Még szép. Mindig igazam van.

Ezen már mindketten nevettek.

   - Sajnálom- váltott hirtelen komolyba az idősebb.

   - Nem kell bocsánatot kérned- ingatta a fejét – Nem tettél semmi rosszat.

   - Mégis úgy érzem, hogy az ellenkezője igaz- motyogta.

JD halkan felsóhajtott. Szeretett volna segíteni neki, hogy elterelje a figyelmét valamivel. Esélyt akart adni neki a kikapcsolódásra, hogy ne kelljen a problémákkal foglalkoznia egy kis ideig.

Ekkor jutott eszébe az ötlet:

   - Hé- húzódott el, majd belenézett a szemébe – Tudod mi segítene?

   - Mi?- kérdezte az arcát vizslatva.

A társa sejtelmesen elmosolyodott.

   - Egy forró zuhany.

   - Te… zuhanyozni akarsz?- értelmezte szemöldök felvonva – Most?

   - Aha- bólintott – Veled. Tudod, mivel egyszer felajánlottad, hogy…

   - Emlékszem- bólintott – De tényleg most akarod ezt?

   - Miért ne?- vont vállat – Hé, megérdemeljük a relaxálást. Megöltük Abaddont. Kijár egy kis szünet. Vagy nem?

Dean némi gondolkodás után biccentett.

   - De.

   - Szuper- azzal felkelt az öléből és felhúzta őt is magával – Gyerünk, Winchester. Vár minket a luxus fürdő.

De még mennyire, hogy luxus. A bunker fürdőszobája rendelkezett egy gyönyürű káddal, zuhanyfülkékkel, amik elég helyet biztosítottak három ember számára, valamint törölköző és fürdőköpeny tárolókkal, két csappal, gyógyszeres szekrényekkel, végül nem utolsósorban különböző fürdősókkal, tusfürdőkkel és samponokkal. JD mindig imádott ide visszatérni egy-egy vadászat elteltével, ahol kész csodának minősült, ha a motelszoba fürdőjében volt melegvíz. Ez ahhoz képest maga volt a mennyország.

Besétálva az ajtón JD nyomban levette a dzsekijét és felrakta azt a falra szerelt akasztóra. Ezt követte az inge, ami a törölközőtartón landolt, mondván később majd bedobja a mosásba. Éppen nyúlt a pólója szegélyéért, mikor kiszúrta a csukott ajtónál álldogáló Winchestert, aki csak szótlanul pásztázta őt, kezei a farmere zsebébe süllyesztve.

   - Mi az?- értetlenkedett – Miért állsz ott úgy, mint aki nem tudja mit tegyen?

Felfogva a szavait, Dean előbb megcsóválta, aztán leszegte a fejét.

   - Bocs, én csak… Kész káosz van a fejemben, és…

   - Hé- ment oda hozzá rögtön. Megfogva a csuklóit kihúzta mindkét kezét a zsebéből és gyengéden megszorította őket. – Talán nem tudom min mész most keresztül, de szeretnék segíteni, hogy jobban érezd magad. Persze csak ha hagyod. – A zöld szempár megtalálta az övét, ezután pedig csend telepedett rájuk. JD pár másodperc múltán lepillantott a kezükre. – Nem muszáj, ha nincs hozzá kedved. Máskor is…

A vadász kiszabadította a kezeit, végül kétoldalt megfogta a másik fél felsőjét és elkezdte levenni róla.

   - És hagyjak ki egy ilyen alkalmat?- mosolyodott el, hangjában meglapult pimaszság – Ki van zárva. Gyerünk, kezeket fel.

Szintén mosolyogva, a boszorkány feltartotta a karjait, könnyebbé téve a pólótól való megszabadulást. Mivel véres volt meg szakadt is, Dean nyomban a sarokban elhelyezett kukába hajította a ruhadarabot.

Amíg a lány lerúgta a bakancsát, a fivér levetette az ingét és a felsőjét. Kinyúlva a barátnője felé ujjait beleakasztotta a farmerja övtartójába, aminek segítségével visszahúzhatta őt maga elé. Gyors mozdulatokkal kigombolta és lehúzta a cipzárt, majd egy határozott rántással a bokájáig tolta a nadrágot. JD kilépett belőle, aztán ugyanezt megtette vele is. Dean vigyorogva nézte, amint pillanatok alatt kioldotta az övét, két tenyerét pedig akaratlanul is az oldalára helyezte, hogy egyhelyben tartsa.

   - Látom működik a tervem- jegyezte meg, miután lekerült az idősebbről a nadrág.

   - Ó, de még mennyire, hogy működik- hajolt közelebb, hogy a fülébe súgja – Jelenleg semmi másra nem tudok gondolni, csakis rád.

JD tekintete találkozott az övével, ujjai fel-le jártak a derekán.

   - Jó- bólintott elégedetten – Ez maradjon is így.

Nemsokára már a zuhanyfej alatt álltak, a melegvíz kellemesen folyt végig a bőrükön. A vadász megfordította a boszorkányt, hogy háttal legyen neki, azután a szappant a kezébe véve nekilátott megmosni a hátát. Egyik keze a derekán, a másik lassan terítette szét a habot a bőrén. Óvatos volt, kiélvezett minden másodpercet. A művelet végeztével hátulról átölelte, fejét pedig lehajtotta, hogy apró csókot hintsen a vállára.

   - Végre tudom mitől van folyton ilyen jó illatod- suttogta elég közel ahhoz, hogy a lány érezze a meleg leheletét.

JD egy halk sóhajjal lehunyta a szemét és nekidőlt a mellkasának.

   - Tudod… Nekem kéne elterelnem a te figyelmed, nem fordítva.

   - Higgy nekem,- érintette ajkait a nyakához – már rég elterelted a figyelmem.

Kiengedett egy újabb sóhajt, ezúttal hosszabbat.

   - Ezt jó tudni- mosolyodott el csukott szemmel – Örülök, hogy tudtam segíteni.

   - Te mindig segítesz- haladt felfelé a szájával az állkapcsáig – Mindig tudod hogyan. Ezért is vagy olyan elképesztő.

Minden egyes csók után egy fokkal gyorsult a légzése. A társa ezt persze tudta, éppen ezért nem hagyta abba még egy darabig. Egyikük sem tervezte tovább vinni a dolgokat, de ez nem jelentette azt, hogy nem élvezhették az együtt töltött időt. Hiszen ki tudja mikor lesz rá megint alkalmuk.

JD hamarosan megfordult és átvette tőle a szappant, azt követően jelezte, hogy álljon neki háttal. Közelebb lépett hozzá, amennyire csak lehetett, kezei finoman cirógatva oszlatták el a bőrén a habot. Dean izmai azonnal ellazultak az érintésétől, vállait leengedte, miközben hosszú sóhajt hallatott. Fejét lehajtva szemlélte a lefolyón távozó vizet, mialatt igyekezett a jelenre fókuszálni és elveszni a lány közelségében.

Jó úton haladt a céljához, mígnem a szavak kiszöktek a száján:

   - Nem én voltam.

A mögötte álló erre felkapta a fejét.

   - Mi nem te voltál?- érdeklődött.

A Winchester nagy levegőt vett, felkészülve arra, amit mondani akart.

   - Amikor sorozatosan belevágtam a pengét Abaddonba- magyarázta – Az nem én voltam… hanem a bélyeg. Teljesen átvette felettem az irányítást, én pedig… nem tudtam küzdeni ellene. Nem voltam elég erős.

   - Dean…

   - Amit közben éreztem…- akadt meg a hangja - …a frászt hozta rám. Megrémít az erő, amit a bélyeg ad, valahányszor megérzem a hatását attól tartok… hogy előbb-utóbb fel fog emészteni. Az a vérszomj, a harag… Mindig voltak problémáim a dühkezeléssel, de ez… ez most egészen más. Mintha felfokozná azt az oldalamat. Én… Nem tudom meddig leszek képes irányítani- vallotta be elcsukló hangon – Félek, hogy elvesztem a fejem és valami olyat teszek, amit soha nem bocsájtanék meg magamnak… Félek, hogy bántani foglak.

JD szíve összeszorult a hallottaktól. Torkában gombóc keletkezett, szemét könnyek égették. Nem láthatta, de Deannel ugyanez történt. Mintha érezte volna, amit ő is.

Ujjai gyengéden végig simítottak a gerince mentén, azután karjait a dereka köré fonva arcát a lapockacsontjának támasztotta.

A báty örömmel adta át magát az ölelésének. Nyelt egyet, halogatva a folytatást.

   - Olyan volt… mintha transzban lettem volna. De te kihoztál belőle. És mikor megláttalak a földön fekve… véresen és összetörve, én… bepánikoltam. Fogalmam sem volt mit tegyek, nem mertem hozzád érni, mert… azt hittem csak még több fájdalmat okoznék. Helyette lefagytam, ami sokkal rosszabb. Annyira sajnálom, JD.

A könnyeik egyszerre kezdtek el folyni. JD a száját összepréselve szorított az ölelésen, mikor a vadász teste enyhén megremegett a közelgő sírástól. Dean szipogva lehunyta a szemét, s igyekezett a légzésére koncentrálni.

   - Ez nem a te hibád, Dean- suttogta néhány másodperc elteltével – Káin megmondta, hogy nem lesz egyszerű. De eddig remekül kezeled. Meg tudod csinálni, én hiszem, hogy képes vagy rá.

   - Akkor ezzel egyedül vagy- motyogta.

Fejét megemelve a hátáról kezeit kihúzta az oldalára, hogy maga felé fordítsa.

   - Hé- simította mindkét tenyerét az arcára – Nézz rám. Erős vagy, hallod? A legerősebb ember, akit ismerek. Ha valaki meg tudja csinálni, akkor az te vagy- hüvelykujjaival letörölte a könnyeit – Plusz…- mosolyodott el halványan -… nem vagy egyedül. Ha Sammel nem is akarod megosztani a dolgot, akkor még mindig itt vagyok én. Rám számíthatsz, oké? Nem számít mi történik, én itt leszek, ha kellenék. Megígérem.

Dean ezt követően pillanatok alatt összezuhant. Olyan hirtelen rántotta őt magához, hogy a levegő kishíján kiszaladt a tüdejéből. Úgy kapaszkodott a lányba, mintha az élete múlott volna rajta, fejét a vállába fúrta, mialatt halkan utat engedett a sírásnak.

JD nem habozott a viszonzással. Tartotta őt, mint egy elhivatott védelmező, mint a pajzs, ami elszigetelte a gondjaitól és biztonságot nyújtott neki. Ujjai megnyugtatón simogatták a hátát, míg homlokát a vállának támasztotta.

Hosszú percekig így maradtak, mígnem a víz lemosta róluk az összes habot. Gőz keletkezett körülöttük, ám ez egyiküket sem zavarta. Most csakis ők ketten számítottak, semmi más.

JD kivárta, amíg Dean sírása lecsillapodott, s csak azután húzódott el tőle. Egyik kezét az álla alá téve gyöngéden megemelte a fejét, elérve, hogy a tekintetük találkozzon. A kékszemű bátorító mosolyt küldött felé.

   - Nem lesz semmi baj, Dean- biztosította – Együtt átvészeljük ezt.

Lezárásként pedig vigyázva a csúszós csempével kissé lábujjhegyre állt, közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. A válasz rögtön érkezett, két kéz vándorolt a derekára és vigyázott az egyensúlya megtartására. Nem siették el és nem is fokozták tovább. Ez a lassú, törődést sugárzó csók volt az, amire mindketten vágytak. Se több, se kevesebb, egyszerűen… tökéletes.

   - Köszönöm- suttogta a vadász, homlokát a lányéhoz érintve.

A boszorkány mosolya nem tűnt el, amint a szokásos módon reagált:

   - Bármikor.

_______________