40. Mosd tisztára a neved (2)

"Ez az a rész, ahol rámtámadtok, később pedig durván megbánjátok."

A rendőrségi bejelentés mindkettőjüket azonnal riasztotta. Felhagyva a pihenéssel egy másodperc alatt felugrottak az ágyról (JD gyorsan átcserélte a melegítőt egy farmerra), cipőt és dzsekit húztak, azután elhagyták a motelszobát. Alighogy beültek az Impalába, Dean már indította is a motort, lábával pedig a gázra taposott, hogy minél hamarabb eljussanak az őrsre.

Kocsi leparkolva, már szálltak is ki. Szinte berontottak az épületbe, aminek recepcióján kisebb káosz uralkodott. Rendőrök rohangáltak fel-alá, a plafonról lógó hangosbemondóban újra és újra leadták a rádión hallott figyelmeztetést. Odakint járművek gurultak ki villogó szirénával, Mr. Sanders kiabálása a folyosó végéről kivehető volt.

Mindez egy 18 éves fiú miatt? Itt valami más is kellett legyen a háttérben.

   - Hello, Kroeger és Peake ügynökök, ma reggel találkoztunk- lépett JD a recepciós pulthoz, sebesen megvillantva a jelvényét – Megtudhatnánk mégis mi történt?

   - Maguk- közelítette meg őket a nyomozó dühösen – Mi a francot keresnek még mindig a városomban?

   - Nos, láthatóan szükség van ránk- vágta rá a lány, amint tett felé egy lépést – Mivel maguk nem képesek bezárva tartani egy tinédzsert.

   - Vigyázzon a szájára!- bökött felé a mutató ujjával – Az embereim és én ezt intézzük. Maguk nyugodtan távozhatnak.

   - Már elnézést, hogy nem bízom a képességeiben, de láthatóan jó okom van rá- közeledett egyre a férfihoz.

A goromba fontoskodása most már tényleg kezdett az agyára menni.

Sanders lecsökkentette közöttük a távolságot, s arcán fenyegető kifejezéssel fölé tornyosult.

   - Még egy ilyen megjegyzés és magát fogom bezárni, ügynök- sziszegte gúnyosan.

JD hasonló hangszínnel reagált:

   - Próbálja csak meg. Nem fog sikerülni.

A rendőr keze ökölbe szorult az oldala mellett, ezt észrevéve pedig Dean nyomban közbe avatkozott:

   - Hé, hé, hé- óvatosan, mégis határozottan elhúzta a barátnőjét a fickótól, akinek utána annyit mondott – Nincs szükség balhéra. Már itt sem vagyunk.

Azzal továbbra is fogva a kezét az ajtóhoz vezette a kékszeműt.

   - Meg ne lássam magukat még egyszer!- kiáltott utánuk.

Ennek meg mi a franc baja van?

JD legszívesebben visszament volna, hogy képen törölje, de a vadász túl határozottan markolta a csuklóját, nem engedve neki az irányváltást.

   - Más rendőrök örülnek, ha segítséget kapnak az FBI-tól, viszont ő…

   - Higgadj le- kérte az autót elérve – Nekik nincs szükségük ránk, nekünk meg még inkább nincs szükségünk rájuk. Egyedül is megtaláljuk a srácot.

   - Hogyan?- kérdezte az anyósülésre behuppanva.

   - Még nem tudom- vallotta be, amint beindította a motort – De a motelben kitaláljuk.

♤

Visszahajtottak a motelhez. JD a teljes út alatt ideges volt, az ablakon kibámulva dobogott a lábával, alig várva, hogy kiszállhasson. Amint abbamaradt a motor búgása, ő kilökte az ajtót és fürge léptekkel a megfelelő szobához viharzott.

Keze a kilincsen, zsebében kereste a kulcsot, mikor rájött, hogy az ajtót valaki már kinyitotta. Könnyűszerrel be tudta lökni, ami azt jelentette, hogy valaki feltörte a zárat és vagy járt odabent, vagy jelenleg is bent tartózkodott.

   - JD…

   - Ssshh!- intette le a mellé megérkező Winchestert. Elővette a fegyvert a nadrágja derekából, azután felé fordítva a fejét suttogva megszólalt. – Nyitva volt az ajtó.

Dean egyből átment védekezőbe és a saját pisztolyát előkészítve várt a társa jelére. Egyetlen biccentés, majd az alacsonyabb berúgta az ajtót.

   - Ezt muszáj volt?- nézett rá a báty felvont szemöldökkel.

   - Hé, hadd legyen meg a nagy pillanatom- kérte, mielőtt berontott a helyiségbe. Elsőre minden érintetlennek tűnt, mígnem a szeme megakadt az ágyon. – Dean.

A fürdő felé tartó magasabb fél megtorpant és lefékezett az oldalán. Mindketten leengedték a kezüket, amint szemügyre vették a szürke, helyenként vérrel tarkított pulóvert, amit a takaróra dobtak.

Wes pulóvere.

Tehát ő járt itt.

De honnan tudta, hogy ez az ő szobájuk?

   - Ez nem a kölyöké?- méregette Dean, visszadugva a coltját a nadrágjába.

   - De- másolta le a cselekedetet JD, azt követően közelebb lépett és felemelte – Vajon miért hagyta itt?

   - Egyáltalán miért jött ide?- csekkolta a biztonság kedvéért a fürdőt, ami (ahogy sejtette) üres volt.

   - Talán azért, mert mi voltunk az egyetlenek, akik hittek az ártatlanságában- találgatott.

   - Jó, de akkor miért pucolt el?- értetlenkedett – Miért nem várt meg minket?

   - Talán félt, hogy akkor a zsaruk utolérik- vont vállat – Megijedt és menekülőre fogta.

   - És azért hagyta ezt itt, hogy mi?- tárta szét a karját – Tudassa velünk, hogy keresett minket?

   - Lehetséges- biccentett elgondolkodva – Viszont így használhatjuk arra, hogy megtaláljuk.

   - Kereső bűbáj?- tippelt.

   - De még mennyire- bólintott – Szerencséd, hogy egy boszorkánnyal jársz. Most kifizetődik.

Amíg ő a pulóverrel letérdelt a szoba közepén, addig Dean behozta a csomagtartóból a táskáját, megtömve a Marcel-től kapott boszis cuccokkal. Kiszedett belőle pár gyertyát, amit lerakott köré, végül egy térképet, amit kiterített elé a szőnyegre.

   - Kell még valami?

   - Nem, ez minden- rázta a fejét, miközben előkotorta a kését a bakancsa szárából – Szerintem állj hátrébb.

A Winchester a kért szerint tett. Tisztes távolságból figyelte, ahogyan a barátnője egyet csettintve meggyújtotta a gyertyákat, aztán a tenyerét megvágva vérét a lapra csepegtette. Ezek után megmarkolta a pulóvert, s szemét lehunyva halkan kántálni kezdett:

   - Ahsorum, dolusantum, infidictus. Ahsorum, dolusantum, infidictus. Ahsorum, dolusantum, infidictus.

A vércsepp vánszorogva elindult. Középről elhaladt Minnesota-ig, ahol végezetül egy bizonyos ponton elakadt. JD elnémult, a szobában hirtelen szellő keletkezett, ami elfújta a lángokat.

Dean hátán a hideg futkosott. Ehhez még hozzá kell szoknia.

De azért eléggé menő volt, meg kell hagyni.

   - Megtaláltam- nyitotta ki a szemét, egyenesen lepillantva a térképre – A helyi erdőben van.

   - Logikus- ismerte el biccentve – Oda nem jutnak be a járőrkocsik.

   - Viszont elég gyorsan halad, úgyhogy nem árt belehúzni- tápászkodott fel, a pulcsit visszadobta az ágyra – Mi is csak egy darabig leszünk képesek autózni arrafelé. Utána futnunk kell.

   - Megvan a mai edzés- jegyezte meg kelletlenül.

   - Olykor nem árt egy kis mozgás- veregette meg a mellkasát, amint elsétált mellette az ajtóhoz – A fegyvert hagyd magadnál, de ne használd, amíg nem szükséges. Nem akarjuk még jobban a frászt hozni szegényre. El kell érnünk, hogy bízzon bennünk és velünk jöjjön.

   - Értettem- követte őt kifelé.

Be az Impalába, motor indít, tolatás a parkolóból és rá az útra. Csak úgy hasítottak egészen az erdőig.

Mindössze 3 perc alatt megejtették a távot. Dean leparkolt egy eldugottabb, kevésbé szemet szúró részen, azután elhagyva a járművet kocogásra váltottak. JD volt elől, tüzetesen felmérve a környezetét minden egyes megtett méternél. Érzékei kiélezve, bár a boszorkánylét nem sokban javította fel őket. Főként a megérzésére hagyatkozott.

Minden olyan csendes volt és zavartalan, hogy egy idő után kénytelen volt megállni. Gőze sem volt merre tartott. Nagy levegőket véve tekintett jobbra-balra, megpróbálva észrevenni valami olyasmit, ami kisegítheti, azonban rendre nem talált semmit sem. Egy hatalmas erdő közepén ácsorogtak, magas fákkal és néhol bokrokkal, viszont sehol egy hang. Semmi furcsaság, amitől arra gondolt, hogy talán rossz részen vannak.

Most mi legyen? Gyerünk JD, gondolkozz!

   - Hé- helyezte tenyerét a hátára Dean, mikor kiszúrta a frusztrált arckifejezését – Nyugalom. Ne stresszelj rá. Menni fog.

JD aprót bólintott. Nyelt egyet, majd hosszan belélegezve lehunyta a szemét és ellazította az izmait. Egyedül a körülötte lévő természetre fókuszált, minden mást kizárt. A boszorkányok összedolgoztak a természettel, úgyhogy ha átadta magát a kapcsolatnak, a környezete meg kellett mondja neki a keresett személy tartózkodási helyét. Ez volt az egyik első dolog, amit Marcel-lel gyakoroltak. Működnie kell.

Beszív-kifúj. Ismétlés. Add át magad a természetnek. Érezd az erejét, visszhangzott a fejében az egykori tanítója hangja. Érezd a kapcsolatot és engedd, hogy vezessen.

Hallotta a szellő susogását a fülében. Madarak csiripelése. Illetve mindezekkel keveredve… az avar ropogása és heves légzés. Távoli volt, de nem túlságosan. Még a közelükben volt.

Megvagy.

Kinyitva a szemét egyenest a megfelelő irányba nézett. Létrejött a kapcsolat, továbbra is hallotta a fiú által keltett zajokat. Egyik lábát hátra mozdította, végül lendületet adva magának egy szó nélkül kilőtt a helyéről.

Ezúttal sprintelt, meg sem várva a társát. Tisztában volt azzal, hogy követi, de nem lassított le miatta. Épp annyira volt gyors, hogy ne maradjon le túlságosan Wes-től, de Dean is lássa merre tart. A légzése meglepően egyenletes, szemei szigorúan előre szegezve, míg teste elképesztő könnyedséggel kerülgette az akadályként szolgáló sűrű növényzetet. Nem nézett a lába elé, mégsem esett el. Életében nem futott még ilyen kiválóan.

Mondhatni eggyé vált a természettel.

Lassacskán egy alak lett kivehető méterekkel előtte. Akkor aztán még jobban rákapcsolt, mintha meg sem kottyant volna neki. Egyre közelebb és közelebb került hozzá, talán 20 méter lehetett a különbség, mikor egyszercsak kiértek egy tisztásra. Westcott már félig átvágott rajta, mikor a semmiből…

…valaki oldalról rárontott és leteperte.

Gurultak egy darabig, mígnem a másik fél felülkerekedett és lefogta a fiút. Nem értette miről beszéltek, de nem is számított. Veszélyként tekintett az illetőre, ezért a fás rész széléhez érve előrántotta a pisztolyát és tőlük nemsokkal lefékezve rászegezte.

   - Hé! FBI! Szálljon le róla!- utasította haragosan, még csak nem is kapkodva a levegőt.

A fickó megdermedt.

JD kibiztosította a fegyvert.

   - Kezeket a magasba! Hadd lássam!

Mindkét kezét felemelte.

   - Most pedig lassan forduljon meg! Gyerünk!

Az idegen lábra állt, ám továbbra is a hátát mutatta neki. Talán egy percig várakoztatta így, mire kimérten elkezdett megfordulni. Fejét lehajtotta, ezért az arcát először nem látta, ellenben mikor felemelte, a lány szeme elkerekedett, az álla pedig kishíján leesett.

Ilyen nem létezik. Ki van zárva. Ez nem lehet…

   - Roman?- hagyta el a száját döbbenten.

Az említett végig mérte őt és biccentett.

   - Szia JD. Rég találkoztunk.

Mi a franc?

Ekkor érte utol őket Dean is. Kifulladva megtorpant a társa mögött néhány centire, arcán meglepettség és zavar keveréke, amint felismerte az előttük állót.

   - Ez nem a vérfarkas, akinek Garth mutatott be?

   - Hello Dean- üdvözölte – Hogy megy a munka?

   - Nos, épp a közepébe csöppentél.

   - Mit keresel itt?- biztosította be a fegyverét, mielőtt leengedte a kezét – Ismered őt?

   - Ami azt illeti…- pillantott le a szökevényre, aztán vissza rájuk – Igen- sóhajtott fel gondterhelten.

   - Honnan?- szegezte neki a kérdést JD.

Rövid, súlyos csend, amit azzal tört meg:

   - Ő az öcsém.

Oké.

MI A FRANC?!

♤

JD sétált be elsőként a motelszobába. Idegesen a hajába túrva odalépett az asztalhoz, aminek aztán nekidőlve összefonta két karját a mellkasán és várta a többieket. Utána kullogtak be a Kane testvérek, akik fejüket lehajtva helyet foglaltak az ágyon, kerülve az őket méregető kék szempárt. A sort Dean zárta, aki meggyőződött arról, hogy jól bezárja az ajtót, majd becélozva az asztalt leült a székbe a társa baloldalán.

Síri csend ereszkedett rájuk. Az egész jelenet olyannak hatott, mint amikor két szülő készült megdorgálni a gyerekeiket valami miatt, amit elkövettek. Az biztos, hogy a srácoknak bőven volt mit megmagyarázniuk, JD pedig már alig várta, hogy hallja.

   - Nos?- törte meg a némaságot, engedve a kíváncsiságának – Melyikőtök fogja kezdeni?

Egymásra néztek, végül az ifjabb bólintott.

   - Hazudtam- mondta.

   - Tényleg?- játszott meglepettséget a lány – Ki nem találtam volna.

   - Nem én követtem el a gyilkosságokat- folytatta – De tudom ki tette. És azt is, hogy miért.

   - Akkor hadd halljuk- noszogatta.

   - Miles és a haverjai- vallotta be – Ők mind… uh…

   - Vérfarkasok?- segítette ki Dean – Sejtettük.

   - Tehát maguk nem is FBI-osok- rakta össze, bár nem tűnt annyira sokkoltnak, mint amire számítottak – Hanem vadászok.

   - Bizony- bólintott a Winchester – És mivel a bátyád egy vérfarkas, magabiztosan megtippelem, hogy te is az vagy.

   - Igen- erősítette meg – De nekem tényleg semmi közöm nem volt az egészhez. Jó, persze tudtam, hogy ők csinálják és nem szóltam róla semmit, de…

   - Öcskös- szólt rá a testvére kimérten – Elég lesz.

   - És te hogy kerülsz ide?- szegezte neki JD – Azt hittem az eltűnt barátodat keresed.

Westcott erre értetlenül pillantgatott ide-oda kettejük között.

   - Ő nem is tudja, hogy…?

   - Így is volt- szakította félbe az öccsét, mintha nem akarta volna, hogy befejezze – De nem jutottam semmire. Beletörődtem abba, hogy többé nem fogom őt látni.

   - Honnan tudtad, hogy az öcséd bajban van?- faggatta tovább, figyelmen kívül hagyva az előbbi furcsaságot.

   - Onnan, hogy hallottam a híreket- magyarázta – Egy másik államból tartottam hazafelé, amikor a rádió bemondta. Azonnal tudtam, hogy természetfeletti dologról van szó, viszont reméltem, hogy az öcsém nem keveredett bele. – Itt szúrósan a mellette ülőre tekintett. – Mindössze pár hónapra hagytam őt egyedül, erre ez fogad, mikor visszatérek.

   - Várjunk, szóval te bíztad őt azokra a gyilkosokra?- értelmezte Dean.

   - Dehogyis- vágta rá – Én egy motelben hagytam őt, azzal az ígérettel, hogy suliba fog járni és kerüli a feltűnést. De ez nem igazán jött össze, ugye Wes?

   - Mégis mit vártál?- kérte ki magának – Hogy nem fogok barátkozni sem?

   - Barátkozhatsz- bólintott – De nem olyanokkal, mint ők. Nézd, mibe keveredtél miattuk. Hogy fogsz ebből kimászni?

   - Nem gondoltam volna, hogy felültetnek- védekezett – É-Én próbáltam kiszállni, de azt mondták azt nem engedhetik. Azt hitték be fogom köpni őket. Hiába mondtam, hogy nem tenném meg, ők nem hittek nekem.

   - Vagyis ők hívták névtelenül a 911-et aznap este?- kérdezte a kékszemű.

   - Igen- fordult felé, hogy tovább részletezze – Együtt voltunk a bárban, csak lazultunk, mint mindig. Én kimentem a mosdóba és mire végeztem, ők eltűntek. Gondoltam én is lelépek. Kijöttem a bárból, aztán meghallottam a dulakodást. Valaki kiabált, én meg odafutottam, hogy megnézzem mi történik. Mire odaértem, Scott halott volt, a többiek pedig épphogy elmenekültek. Ne-Nem hittem a szememnek, ezért ellenőriztem a sérüléseit, hogy biztosan meghalt-e. Ekkor láttam, hogy kitépték a szívét. Mire feleszméltem, már jöttek a zsaruk, esélyem sem volt elmagyarázni nekik a helyzetet. Meg aztán mit is mondhattam volna? Hogy a vérfarkas haverjaim tették és csak rám akarják kenni? Bedugtak volna a diliházba.

   - Ezért inkább magadra vállaltad- vonta le a következtetést JD.

   - Igen.

   - Hogy szöktél meg a fogdából?

   - Senki nem őrizte a szobámat- vont vállat – Nem volt nehéz kisurranni és keresni egy tűzlépcsőt. Nem számítottak arra, hogy meglépek. Itt szúrták el.

   - De most köröznek téged- emlékeztette Dean – Az mennyivel jobb, mint bezárva lenni?

   - Azok után, hogy beszéltem veletek, nem ücsöröghettem tétlenül- rázta a fejét – Tudtam, hogy veletek van esélyem kimászni ebből. Ti elintézhetitek őket.

   - Ez a terv- biccentett egyetértőn JD – Aztán kiviszünk titeket a városból. Keresünk nektek egy új helyet, messze innen.

   - Tényleg?- kérdezték egyszerre.

   - Igen.

   - Tényleg?- vonta fel a szemöldökét a Winchester.

   - Igen, tényleg- fordította felé a fejét – Ennyit igazán megtehetünk értük.

   - És mikor lesz a nagy leszámolás?- érdeklődött Westcott – Csak mert így, hogy megszöktem, Miles és a haverjai is biztos pucolni fognak.

   - Miles vezeti ezt a bandát?- tudakolta a lány.

   - Igen. A-Az egészet ő találta ki. Az apja bántalmazta gyerekként, ezért ez az ő személyes bosszúja a város olyan lakóin, amilyen ő is volt. Azt hiszi ezzel csak jót tesz a világnak.

   - Öncélú igazságszolgáltatás- biccentett – Nem újdonság. De honnan tudja kiket kell elintéznie?

   - Valaki informálja, nem tudom. Ennyire mélyen nem avattak be.

   - Oké- meredt maga elé egy darabig elgondolkodva – Meg kell néznünk a házat, ahol mind laknak. Ha szerencsénk van még ott lesznek és rajtuk üthetünk.

   - Veletek megyek- pattant fel rögtön az ágyról.

   - Ülj vissza- utasította Dean felegyenesedve – Nem mész te sehová. Szépen itt maradsz és vársz, amíg JD-vel elintézzük.

   - Szeretnék segíteni.

   - Azzal tudsz segíteni, ha biztonságban maradsz- mondta a fiatalabb vadász – A bátyád majd vigyáz rád, csak hogy biztosan ne történjen semmi.

   - Ketten akartok elintézni négy vérfarkast?- hökkent meg Roman – Nem lesz az egy kicsit necces?

   - Figyelj- nevetett fel gúnyosan Dean – Nagyobb mocskokkal is volt már dolgunk. Nem kell aggódnod, simán megoldjuk.

   - Zárkózzatok be- dobta oda nekik a kulcsot JD, miután kinyitotta az ajtót – Nézzetek tévét, a hűtőben van kaja meg sör. Sietünk vissza.

   - El a kezekkel a pitémtől- bökött rájuk fenyegetően az idősebb, mielőtt követte a társát az utcára – Jólvan. Te vagy a főnök. Hogy csináljuk?

   - Egyszerű. Odamegyünk, kivárjuk a megfelelő alkalmat, aztán támadunk. Miután végeztünk visszajövünk és kajálunk.

   - Tetszik ez a terv.

Kisebb meglepetésként érte őket, amikor rájöttek, hogy az a bizonyos városszéli ház szintén erdőséggel volt körbekerítve. A kocsit hátra kellett hagyniuk, ugyanis a sűrűn növekvő fák miatt képtelenség lett volna azzal eljutni a célukig. Helyette pisztolyt ragadtak és lábon folytatták az utat.

Valamivel öt óra után járhatott az idő, úgyhogy a napfény a segítségükre volt a navigálásban. Hamarosan feltűnt előttük a kissé lepukkant külsejű ház, akkor pedig lelassítottak és halkabbra váltottak. Megközelítették az épületet, kiválasztva a hátsó ajtót, mint bejutási pontot. JD semmiperc alatt feltörte a zárat, azután elsőként lépte át a küszöböt.

Egy apróbb, szegényesen berendezett konyhában találták magukat. Az étkezőasztal műanyag volt, körülötte kempingszékek, néhány szekrény ajtaja hiányzott, talán a hűtőt mondták volna a legmodernebb felszerelésnek az egész házban. A legtöbb felületet szemét és kosz borította, ami ezek szerint cseppet sem zavarta az ott lakókat.

Akár egy disznóól, állapította meg undorodva.

   - Hogy tudnak így élni?- nézett körbe, fegyvere készenlétben.

   - Hát, ha az ember árva és nincs munkája, akkor nem valami nagy a választék- húzta el a száját Dean, amint belökte a takarításra szoruló mikró ajtaját a coltja csövével – Mi legyen? Szétválunk?

   - Szerintem okosabb lenne együtt maradni- ellenkezett egy fejrázással.

   - Ennyire nem bírnád ki nélkülem?- viccelődött egy hatalmas vigyorral az arcán.

   - Én csak nem akarom, hogy valaki szétrúgja a segged abban a pillanatban, hogy magadra hagylak- vágta rá komoran. A konyhából nyílt a nappali, ami szintén üres volt. És ezzel le is fedték a földszintet. – Itt nincs senki. Menjünk fel.

Óvatosan haladtak felfelé a rozoga falépcsőkön, vigyázva, nehogy zajt keltsenek. Az emeleten négy szobára bukkantak, mindegyik ajtaja csukva. Jobboldalt kezdték, az első volt a fürdő. Látszott rajta, hogy kizárólag fiúk használták, legyen annyi elég. Következett egy háló, két matraccal a földön. Ruhák és tanszerek szétszórva, illetve egy pizzás doboz. Ezután még egy ilyen fogadta őket, kivéve, hogy itt már sörösdobozok is voltak a padlón.

Nem vetették meg az alkoholt, az is biztos.

Elérkeztek az utolsóhoz. Megálltak egymás mellett, pisztolyok a magasban. Összenéztek és bólintottak, majd JD berúgta az ajtót.

Egyetlen matrac köszönt vissza rájuk, valamint egy szék a sarokban, amin már ült valaki. Tinédzser srác sportcipőben, farmerben és pulóverben, rövid vörös hajjal, na meg egy ravasz félmosollyal az arcán, amint üdvözölte őket:

   - Ti aztán imádjátok a nagy belépőket, nem igaz?

   - Te jó ég- szaladt ki a lány száján, hátát kirázta a hideg – Akár egy rossz horrorfilmben.

   - Hol vannak a haverjaid?- tudakolta a báty – Itt hagytak a szarban?

   - Ó, sejtettük, hogy jönni fogtok- mosolygott szélesebben – Ezért is állítottunk csapdát.

Szinte végszóra a folyosó végén lenyílt a padlásfeljáró, amiből egymás után leugrott két másik srác. A negyedik a lépcső felől közelített, ezzel elvágva az útjukat lefelé.

Csodás. Máris be lettek szorítva.

   - Még most sem akarsz szétválni?- kérdezte a Winchester, rászegezve a pisztolyát az egyikükre.

Nem volt más választásuk, ezt JD is tudta. Így gyorsabban lerendezhetik őket. Rá kellett bólintania, hiába volt rossz előérzete a dologgal kapcsolatban.

   - Tiéd a kettő a padlásról- osztotta ki, azt követően a lépcsős irányába mozdult. Szőke volt bakancsban, farmerben és farmerkabátban, arcán magabiztossággal. – Én a helyedben nem venném ilyen biztosra a győzelmet.

A szőke futva közeledett hozzá, mire a barna szimplán megvárta, míg eléri őt, s egyik lábát előre lökve hasbarúgta a vérfarkast, aki ezáltal visszazuhant a fokok aljára. Megfordulva bemasírozott a szobába a vöröshöz, aki már felállva várta. Pisztolyát elrakva kéziharcra váltott és lendítette a jobb karját. A fiú kikerülte az ütést, viszont elkapva a csuklóját a háta mögé csavarta a végtagot. JD felszisszenve hátra vetette a fejét, amivel elérte, hogy elengedje. A vérfarkas a vérző orrához kapott, szeme dühösen felragyogott a megszokott sárga színben. Karmait kinövesztve nekirontott a vadásznak, aki elhajolt a hadonászás elől és könnyedén kirúgta a lábait alóla.

Ez túl könnyű, visszhangzott a fejében. Ne bízd el magad. Itt valami nem stimmel.

Ráült a srác derekára, hogy ne tudjon megszökni, azután az öklét emelve kész volt kiütni az ellenfelét, amikoris:

   - Ne, kérlek!- változott vissza emberré, arcán immár gyermeki félelem volt kivehető.

A rémült hangja és kifejezése tökéletesen bevált. JD egy pillanatra kizökkent, keze elernyedt a levegőben. Megzavarta a tény, miszerint egy tinédzser feküdt alatta, ami felettébb újdonság volt számára. Azelőtt az összes ellensége felnőtt volt, ezért nem esett nehezére megküzdeni velük. Na de most, hogy egy 18 évessel került szembe. Képes lesz ezt végig csinálni?

A tétovázásának meglett a következménye. Valaki hátulról megragadta a dzsekijét, majd olyan erővel rántotta meg, hogy átrepült az egész szobán, végül egy fájdalmas nyögés kíséretében ütközött a fallal. A levegő kiszaladt a tüdejéből a becsapódásnak köszönhetően, emiatt sebesen kapkodva oxigénért csúszott le a földre. Keze a mellkasán, a háta sajgott.

Mi a fene történt?

   - Tudtam én, hogy mágia bűzét éreztem- morrant a támadója hangja – Meg vagyok lepve. Ugyan mi ösztönözhet egy boszorkányt arra, hogy vadászokkal álljon össze? Csak nem engedted neki, hogy megdugjon cserébe?

Ez a gunyorosság csak egyvalakihez tartozhatott.

   - Tudtam én, hogy okkal nem kedveltem magát- vágott vissza haragosan – Szóval maga van emögött. Miért is nem csodálkozom?

   - Valóban az én briliáns tervem volt- értett egyet büszkén – De más végezte helyettem a piszkos munkát.

   - Tehát beszervezett ártatlan, zűrös fiatalokat, hogy legyenek a személyi gyilkológépei?- igyekezett megérteni.

   - Életem eddigi legjobb befektetése- lépett elé fenyegetően – Megadtam nekik, amire vágytak. Erőt ahhoz, hogy bosszút álljanak.

   - Vagyis maga változtatta át őket.

   - Bingó, kicsilány- leguggolt, hogy szemmagasságban legyenek – Még hálásak is voltak. Örömmel váltak a falkám tagjaivá.

   - Ezt nem fogja megúszni, maga rohadék- sziszegte.

   - Már meg is úsztam- nevetett fel – Egy osztagom jelenleg a motel felé tart, ahol szépen meg fogják találni Westcott-ot és letartóztatják. A kölyök egy életre sittre kerül. Téged és a fiúkádat pedig elteszlek láb alól.

Ekkor lett urrá rajta az aggodalom.

   - Dean?- szólongatta pánikolva – Dean!

Egy nyögést kapott válaszul, ezután a Winchester teste a folyosón huppant az ajtó előtt. Szájából és orrából vér folyt, a jobb halántékán egy vágás húzódott. Alig bírta nyitva tartani a szemét, ám ennek ellenére kitartóan kereste a kék szempárt a szobában.

   - JD…

Összeszorult a torka. Könnyek fenyegették, egyaránt a szörnyű látványtól és a dühtől. Keze ökölbe szorult, lába megrándult, készen arra, hogy megrúgjon valakit.

   - Ki fogom nyírni- morogta a rendőr arcába – Nem számít hová menekül, utolérem és megölöm. Erre mérget vehet.

   - Ú, most látnod kéne magad. Szikrákat szór a szemed- nevetgélt, mint akit teljesen hidegen hagyott a fenyegetés – Reménykedtem benne, hogy ezt fogod mondani. Ugyanis játékos kedvemben vagyok, a fiúkra meg ráfér a gyakorlás. Szóval rajta, kisboszi. Vadássz le minket. Lássuk sikerül-e túlélned. De persze előbb úgy fair, ha adsz nekünk némi előnyt.

Azzal mielőtt JD reagálhatott volna, Sanders megragadta a hajánál és lendületből belevágta a fejét a padlóba. Az éles fájdalom azonnal szétterjedt minden porcikájában, míg a látása elhomályosodott. Hallotta a saját kiáltását, végezetül az utolsó, amit látott, az Sanders távolodó alakja, illetve az egyik srác, aki felrántotta Dean-t, hogy magukkal vigyék.

Ezt követően minden elsötétedett.

♤

A feje lüktetett a fájdalomtól, a pulzusát a fülében érezte. A háta szintén sajgott, alig bírt megmozdulni. Bárhogy is próbálkozott, képtelen volt kinyitni a szemét, ugyanis a fény túl erős volt ahhoz, hogy elviselje. Az agyára mintha köd ereszkedett volna, egyetlen gondolatba sem tudott belekapaszkodni. Mintha nem is lett volna jelen a testében.

Mi a fene történt velem? Egyáltalán hol vagyok?

Tompa hangok hatoltak át az elméjét övező zavaros rétegen, amiket leginkább beszédfoszlányokhoz tudott volna kötni. Először nagyon halkak és érthetetlenek voltak, viszont azt sikerült kivennie, hogy két különböző hangról volt szó. Ahogy egyre közeledtek felé, úgy váltak hangosabbá és tisztábbá, mígnem az egyik vészesen közel került hozzá.

   - JD? Hallasz engem? Térj magadhoz! JD!

Valaki megragadta a vállánál és megrázta. Durván. Felnyögött, azonban nem volt ereje ellökni magától az illetőt. Végül nagynehezen kinyitotta a szemét, s hunyorogva igyekezett rájönni a zaklatója kilétére. Nem volt könnyű, tekintve, hogy egy darabig minden homályos volt.

   - Mi a…? Roman?- ismerte fel a srácot, mikor a látótere kiélesedett – Mit keresel itt?

   - El kellett jönnünk a motelből. Nem volt biztonságos- magyarázta, miközben ülőpozícióba segítve a lányt a falnak döntötte őt – Megjelentek a zsaruk, úgyhogy fogtuk a cuccaitokat és kiszöktünk a fürdőablakon át. Mivel semmit nem hallottunk felőletek, gondoltuk még itt vagytok. Idesiettünk és megláttuk a kocsit, viszont bent csak téged találtunk. Hol van Dean?

JD mindössze kábán pislogott rá. Alig értette amit mondott, az agya továbbra is olyan volt, mint amit beraktak egy mixerbe. Semmit nem fogott fel a környezetéből, az eszméletlenség békessége kellemesen hívogatta.

Ó, milyen jó lenne most aludni egyet.

   - É-Én nem…- kísérelte meg a beszédet, ám kizökkentette a csiklandozó érzés az arca jobboldalán. Valami meleg csordogált le a bőrén, ami a vérfarkasnak is rögtön szemet szúrt.

   - Szent ég, te vérzel- nyúlt az álla alá, hogy elfordítva a fejét jobban szemügyre vehesse – Mi a franc történt veled?

Na ez egy jó kérdés.

JD megemelte a kezét, hogy megérintse a sérülést, csakhogy Roman a szabad kezével lefogta az övét. Az érintésétől bizsergés futott végig a gerincén egészen a tarkójáig. Valamit beindított az agyában, mint amikor az ember elszántan igyekszik megtalálni egy emléket, ami talán nincs is ott. Az erőlködés csupán fejfájást eredményezett, amitől a vadász felszisszenve lehunyta a szemét.

Később, mondogatta magában. Ez nem épp a legjobb alkalom.

   - Ők tették, nem igaz?- érkezett egy másik hang, valamivel távolabbról. Westcott. – Miles és a haverjai. Itt voltak.

   - Aha- préselte ki erőtlenül – Az egész egy… csapda volt. Nekünk.

Már kezdett derengeni. A négy fiú rájuk támadt, ők harcoltak. Aztán a semmiből felbukkant…

   - Melyikük tette ezt veled?- tudakolta Roman a halántékán virító vágásra célozva.

   - Ez Sanders volt- felelte – Az a rohadék. Csak kerüljön a kezem közé.

   - Várj, Sanders- akadt meg Westcott a név hallatán – A helyi nyomozó? Ő is benne van?

   - Ő változtatta át mindegyiküket- közölte – A gyilkolás az ő ötlete volt.

   - Remek- ingatta a fejét Roman gondterhelten – Eggyel több probléma. Biztos ő küldte ránk a zsarukat is.

   - Aha- erősítette meg – Kiütött, aztán meg lelépett a falkájával együtt.

   - És magával vitte Dean-t- vonta le a következtetést a fiatalabb – Mivel ő sincs itt.

Erre a lány szemei menten kipattantak és kétségbeesetten fésülték át a szobát.

Sötét volt. Sötétebb, mint mikor idejöttek. Mégis mennyi idő tellhetett el? Mi van, ha azok a mocskok már messze járnak Deannel? Hogy hagyhatta ezt megtörténni? Te jó ég, mi van, ha már nem… Ne, ne, ne, ne gondolj ilyenekre. Dean erős. Nem hagyná magát. Még életben van. Muszáj, hogy életben legyen.

Meg kell keresnem.

   - Utána megyek. Még nem lehet messze- próbálkozott felállni, azonban az egyensúlya megingott és nyomban visszaesett a földre – Basszus. Segíts fel.

   - JD, lassíts le- kérte – Lehet, hogy agyrázkódásod van.

   - Dehogy van- söpörte félre a feltevést – Semmi bajom. Csak kiütöttek, de volt már rosszabb.

   - Nem ártana várnod egy kicsit, mielőtt…

   - Idefigyelj- nézett egyenesen a szemébe halálos komolysággal – Az a vadbarom játszani akar velem. Elvitte a barátomat, mert azt akarta, hogy üldözzem. Hát most pontosan ezt fogom tenni. Elkapom és megölöm, nem állhatsz az utamba, megértetted? Most pedig segíts fel.

   - JD…

   - Segíts fel, a rohadt életbe!

Mindkét srác enyhén hátra hőkölt a szigorú hangsúlytól. JD meg sem rezzent, pusztán várta, hogy az utasítása szerint cselekedjen. Roman egy megadó sóhajjal megfogta a két alkarját és felhúzta a földről. Megbizonyosodott arról, hogy képes megállni nélküle, majd lassan elengedte.

   - Oké, Ms. Forrófejű- tárta szét a karját – Hogyan tovább?

   - Be tudom mérni a tartózkodási helyét- mondta – Csak el kell végeznem egy bűbájt. Azt mondtátok elhoztátok a cuccainkat?

   - Igen- bólintott Westcott, rámutatva a lábánál heverő két utazótáskára – Minden itt van.

   - Szuper- letérdelve kicipzározta az egyiket és kiszedte a kellő holmikat – Meggyújtanád ezeket?- nyomta a kezébe a gyertyákat.

   - Persze- azzal nekilátott köralakban elhelyezni őket és meggyújtani a kanócokat – Így jó lesz?

   - Tökéletes- kapta ki a térképet – Kösz.

Letérdelve a kör közepére kiterítette maga elé a lapot, azután előhúzta a kését. Megvágta a tenyerét, lecsöpögtette a vérét, végezetül a Dean-től kapott megszállás elleni nyakláncot megérintve lehunyta a szemét a kántáláshoz.

   - Ahsorum, dolusantum, infidictus. Ahsorum, dolusantum, infidictus. Ahsorum, dolusantum, infidictus.

Síri csend. Nem történt semmi. JD kinyitotta a szemét, értetlenül vizslatva a mozdulatlan vértócsát. A gyertyák még mindig égtek.

Mi volt a baj? Nem jól mondta volna a szöveget? Az lehetetlen. Semmit sem hibázott el. De akkor miért nem működött?

   - Most minek kéne történnie?- érdeklődött Westcott.

   - Öcskös- sziszegte a bátyja egyfajta „ne bosszantsd fel” figyelmeztetésként. Látva a tanácstalan kifejezést a boszorkány arcán, a srác megkísérelte a megnyugtatását. – Talán nem koncentráltál eléggé. Próbáld újra.

A szúrós pillantás küldése helyett inkább megfogadta a tanácsát. Nagy levegőt véve visszacsukta a szemét és még egyszer elsuttogta az igézetet.

Ugyanúgy semmi eredmény.

   - Mi a fene van már?- túrt a hajába idegesen – Miért nem működik?

   - Talán a fejsérülés az oka- tippelt az idősebb – Gátol a mágia használatban.

   - Ez hülyeség- rázta a fejét – Hibátlan a koncentrációm.

   - Akkor nem tudom- vont vállat – Próbáld meg később.

   - Nincs időnk várakozni!- emelte meg a hangját feszülten – Minden egyes elvesztegetett perccel nő a távolság közöttük és köztünk. Minél hamarabb meg kell őket találnunk, mert ha nem…

…akkor lehet, hogy elveszítem Dean-t.

A szimpla gondolattól összeszorult a torka. Könnyek égették a szemét, az alsó ajka megremegett, mire összepréselte azt a felsővel. Tenyerét ökölbe zárta, nem törődve a nyílt seb okozta csípő érzéssel.

Szüksége volt a fizikai fájdalomra, hogy elterelje a figyelmét a lelkiről. Nem engedhette, hogy utóbbi eltántorítsa és az uralma alá kerítse, mert akkor nem lesz képes összeszedni magát és harcolni. Most nem volt idő a gyengeségre. Dean számított rá.

   - JD…

   - Jól vagyok- szakította félbe. Inkább volt monoton, mint meggyőző. – Jól vagyok.

   - Nézd, még csak 2 óra telt el…

   - Az épp elég- felkelve leporolta a nadrágját és visszadugta a kést a bakancsába – Te nem láttad az élvezetet a mocsok arcán. A fickó egy beteg rohadék. És én hagytam, hogy elvigye Dean-t. Ha valami történik vele, az az én hibám lesz.

   - Meg fogjuk oldani- biztosította – Máshogy is a nyomukra akadhatunk.

   - Deannek nem lesz baja- nyugtatta a fiatalabb.

JD megfeszített állkapoccsal fixírozta az ökölbe szorított jobb kezét. A vére még mindig csöpögött, ám ez érdekelte a legkevésbé.

Rajta, kisboszi. Vadássz le minket. Lássuk sikerül-e túlélned.

A szavai visszhangoztak a fejében. Feltűnt előtte Dean összevert, véres arca, amint a szemeivel őt kereste. Ahogyan utoljára kimondta a nevét. Ahogyan eszméletét vesztve hagyta, hogy az a srác elrángassa.

A te hibád, korholta magát. Az egész a te hibád. A te ötleted volt idejönni, te keverted őt bajba.

Ha meghal miattam…

   - JD…- lépett felé Roman, mikor kiszúrta a könnyeket a szemében.

   - Levegőznöm kell.

Ez minden amit mondott, mielőtt valósággal kiviharzott a szobából. A korlátba kapaszkodva lement a lépcsőn, mire pedig a házból kiérve szaladni kezdett, már könnyek folytak az arcán. Küzdött a szédülésérzet, na meg a sötét ellen, amik megnehezítették a kocsihoz való eljutását. Többé-kevésbé jól manőverezett a fák között, és perceken belül fel is tűnt az Impala a láthatáron.

Mivel a kulcs Deannél volt, JD jobbhíján felmászott a motorháztetőre. Felhúzott térdeit átölelte a karjaival, majd fejét lehajtva halk zokogásban tört ki. Rövidesen az egész teste rázkódott tőle, de képtelen volt abbahagyni. Körülötte minden más csendes volt, amiért a saját sírása csak még hangosabbnak hatott.

Elszúrtam. Sam ezt soha nem fogja megbocsájtani.

Te jó ég, Sam!

JD kihalászta a zsebéből a mobilját, s a könnyein át tárcsázta a számát. Gőze sem volt mit fog mondani, nem is nagyon volt lehetősége kitalálni, mert a harmadik csengésre felvette.

   - JD, hé. Hogy halad az ügy?

   - Sam é-én annyira sajnálom- tört ki belőle akaratlanul.

Ez azonnal riasztotta a vadászt.

   - Mit sajnálsz? Mi történt?- faggatta – JD?

   - Én…- kapkodta a levegőt zihálva – Elszúrtam. Nagyon, nagyon elszúrtam.

   - Mit szúrtál el? JD, nem értem egy szavadat sem.

   - Elvitték Dean-t- nyögte ki – A vérfarkasok elvitték Dean-t.

   - Mi? Hogyan? Hová?

   - Nem tudom- túrt a hajába – Rajtuk ütöttünk, de kiderült, hogy a falkájuk vezetője egy helyi zsaru, aki megjelent a semmiből és kiütött. Mire magamhoz tértem, már nem voltak sehol. Próbáltam bűbájjal megkeresni, de valamiért nem működött. Fogalmam sincs mit csináljak, Sam. Az egész az én hibám.

Arra számított, hogy kiabálni fog vele.

Ám ehelyett:

   - Hé, hé, hé, semmi baj- csitította gyengéden – JD, nyugodj meg. Semmi baj. Ne hibáztasd magad.

   - De én voltam óvatlan- szipogta – Én egyeztem bele abba, hogy szétváljunk. Eleve én találtam az ügyet. Az enyém a felelősség.

   - Mind követünk el hibákat. Ez emberi dolog.

   - De az enyém miatt akár meg is halhat a testvéred- mondta elcsukló hangon – Az a… Az a fickó azért vitte el, hogy üldözni kezdjem. Ez egy beteges játék. Azt akarja, hogy fogócskát játsszak vele.

   - Ha ez az, amit akar, akkor add meg neki.

   - De nem tudom hol kezdjem. Mi van, ha már nincsenek is a városban? Nincs nyom, amin elindulhatnék.

   - Idehallgass- kérte – A legfontosabb most az, hogy nyugodj meg. Meg fogod oldani, de ilyen állapotban nem tudsz koncentrálni.

   - Félek, Sam- vallotta be halkan.

   - Tudom. Bárcsak ott lehetnék, hogy segítsek, de tudom, hogy találsz rá megoldást. Hiszek benned, JD. Ahogyan Dean is. Erős vagy, nem is tudod mennyire. Ijesztő a helyzet és tanácstalan vagy, mind átestünk már ezen. De a lényeg az, hogy össze tudd szedni magad és megtedd, amit kell. Mert képes vagy rá.

   - Én jelenleg nem így érzem- piszkálgatott egy laza cérnát a nadrágján.

   - A pánik beszél belőled. De le tudod győzni. Rosszabbal is szembenéztél már. E-Emlékszel arra az esetre, amikor nélkülem vadásztatok egy démonra?

   - Igen.

   - Dean-t akkor is elkapták- emlékeztette – De te megtaláltad és megmentetted őt. Egyedül csináltad meg.

   - Marcel segített- motyogta.

   - Felejtsd el Marcel-t. Te szedted ki Nora-ból az információkat, te mentél el a búvóhelyére és te űzted ki a démont, mielőtt több kárt okozott volna. Egyedül is képes vagy rá, JD. Ne hagyd, hogy a félelem lehúzzon.

   - Ez nem mindig egyszerű.

   - Tudom. De gondolj arra, hogy egyszer már bizonyítottál. Nincs szükséged mágiára ahhoz, hogy életeket ments. Vadász vagy, JD. Deannel jól kitanítottunk. Meg tudod csinálni, hidd el nekem.

   - Kösz, Sam- mosolyodott el halványan – Pontosan erre volt szükségem.

   - Semmiség. Ó, és még valami, ami kellhet- matatás a háttérben, végül megszólalt – A cím, ahol Dean-t tartják fogva. Átküldtem e-mailben.

   - Hogy mi?- meredt maga elé elkerekedett szemmel – Ezt meg hogy…?

   - Lenyomoztam a mobilja GPS-ét, amíg veled beszéltem- felelte – Nem nehéz, ha az embernek van benne tapasztalata.

   - Te jó ég, Sam- nevetett fel hitetlenül – Mondtam már, hogy imádlak?

   - Nem elégszer- csatlakozott a nevetéshez – Na menj és rúgj szét pár segget. Mentsd meg a bátyámat.

   - Úgy lesz- ígérte bólintva – Köszönöm, Sam.

   - Igazán nincs mit.

Azzal bontották a vonalat.

JD a levegőt hosszan kifújva elrakta a telefonját, azt követően az arcát megtörölve lecsúszott a motorháztetőről.

Rendben JD. Képes vagy rá. Ahogy Sam is mondta. Megvan a lokáció, már csak el kell oda jutnod. De előtte… szólnod kell a srácoknak.

A hűs esti levegő kellően kitisztította az elméjét, mire visszaért a házhoz. A küszöbön megtorpanva mély lélegzetet vett, felkészítve magát a továbbiakra. Kihúzott háttal lépett be az épületbe és ment fel a lépcsőkön ahhoz a szobához, ahol a Kane testvérpárt hagyta.

Mindkettőjük tekintete felé fordult, amikor lefékezett az ajtóban. Tisztában volt azzal, hogy a vörös szeméből egyből leesett nekik mit csinált odakint, ellenben egyikük sem volt elég bátor ahhoz, hogy hangosan is megemlítse.

Hál’ Istennek.

   - Jó hír- köszörülte meg a torkát, miközben bemasírozott a helyiségbe – Megvan a cím, ahová Dean-t vitték.

   - Hogy szerezted meg?- kérdezte Roman meglepetten.

   - Felhívtam Sam-et- pakolászott vissza gyorsan a táskába – Nagyon ért az ilyesmihez. Lenyomozta Dean telefonjának GPS-ét és átküldte az eredményt.

   - Király- biccentett elismerően Westcott – Akkor indulás.

   - Ne olyan gyorsan, kisfarkas- szólt utána a lány, vállára kapva az egyik táskát, míg a másik maradt a kezében – Itt most én vagyok a főnök, úgyhogy engem követtek. Világos?

   - Mint a Nap- vágták rá egyszerre.

JD elégedetten bólintott.

   - Remek. Akkor utánam.

Végleg távozva a házból ezúttal mindhárman az Impalához sétáltak. JD a vezető oldalhoz lépett, majd ledobta a cuccaikat.

   - Nálad van a kulcs?- érdeklődött az idősebb.

   - Nincs.

   - Akkor hogy fogjuk beindítani?- értetlenkedett a fiatalabb.

   - Amiatt ne aggódj.

Sajnálom Baby. Ez most szükséges. Dean, remélem megérted, hogy nem tehettem mást.

JD nagyot sóhajtott, azután a megfelelő eszközökkel betört az autóba. A táskákat behajította hátra, ahová Westcott is ült, Roman előre, ő maga meg a kormány mögé huppant be. Lehajolva némi munkálkodás után másodpercek alatt működésre bírta a járművet, amit a motor ismerős búgása jelzett.

   - Ilyet is tudsz?- ámult Westcott előre hajolva.

   - Naná. Ez létfontosságú a munkámhoz.

   - Született tehetség vagy- jegyezte meg Roman őt fürkészve.

   - Kösz- mosolyodott el féloldalasan – Igyekszem.

Ezzel a beszélgetést le is zárták. JD kirakta a mobilját a műszerfalra, megnyitva rajta a GPS, aztán kigurult az Impalával a betonos útra.

Oké. Mentőakció. Vágjunk bele.

♤

A Sam által megadott GPS adatok egy farmhoz irányították őket a következő városban. Elhagyatott telek volt, évek óta nem vették használatba. Tökéletes helyszín Sanders bújócskájához.

JD leparkolta az Impalát a föld elejében, ahol egy omladozó családiház állt. Kint már koromsötét volt, úgyhogy remélhetőleg egy fekete kocsi senkinek nem fog itt szemet szúrni.

   - Rendben- fordult a testvérpárhoz – A terv a következő: ti itt maradtok, én bemegyek. Egyszerű.

   - Felejtsd el- csóválta a fejét Roman tiltakozóan – Megsérültél. Egyedül nem mész sehová.

   - Mint mondtam, én vagyok a főnök- emlékeztette – Én döntöm el ki mit csinál.

   - Én meg felnőtt vagyok, akinek van beleszólási joga- kontrázott – Szükséged van ránk JD, ha tetszik, ha nem. Mi vagyunk a legjobb és egyetlen esélyed. Ha ki akarod hozni Dean-t minket is vinned kell.

JD-nek egyáltalán nem tetszett az ötlet. Egy ember már veszélybe került miatta. Ugyanakkor nem tagadhatta, hogy jól jött volna két vérfarkas segítsége egy ötfős falka ellen. Egymaga nem bírt volna el velük. Le kellett nyelnie a békát és rábólintani.

   - Jólvan. Beviszlek magammal- egyezett bele – De- tette fel a mutató ujját – Maradjatok közel, oké? Nincs elkallódás. Annak nem lesz jó vége.

   - Oké- bólintottak szinkronban.

   - Akkor utánam.

Kilökte az ajtót, azután kiszállt az autóból. Ő vezette a másik kettőt a telek hátuljába, ahol a pajta kapott helyet. Ott lesznek a mocskok. Ott lesz Dean. A szíve akaratlanul is hevesebben vert a realizációtól.

Útközben a biztonság kedvéért ellenőrizte a tárat a pisztolyában. Tele volt, ahogy emlékezett. Bekészítette a fegyvert a kezébe, olyan szorosan markolva azt, hogy az ujjai elfehéredtek.

Ne izgulj, hajtogatta. Menni fog. Ezek csak vérfarkasok. Semmiség.

   - Hátulról megyünk be- közölte a párossal, mikor odaértek – Kell ott lennie egy létrának, ami felvisz a tetőre. Arra nem fognak számítani.

   - És én még azt hittem nincs terved- motyogta Roman mögötte.

JD hátra nézett a válla felett.

   - Csak jól improvizálok.

Megkerülve az épületet valóban egy létra köszöntötte őket a hátsó falon. A vadász a nadrágjába dugta a fegyverét, azután nekilátott a mászásnak. Hamar felért a tetejére, akkor pedig lepillantva jelezni akarta a társainak, hogy kövessék, csakhogy…

   - Nézzenek oda!- hangzott fel keserűen – Csak nem Westcott Kane személyesen?

   - Mi van?- kérdezte egy másik hang – Jöttél hősködni? Nem néztem ki belőled.

Ó, a rohadt életbe! Csak egyszer az életben sikerüljön valami úgy, ahogy én akarom. Egyszer.

   - Nem akarunk balhét- hárított Roman.

   - Te meg ki a franc vagy?- tudakolta a szőke.

   - A bátyja.

   - Ó- vigyorgott össze a haverjával – Szeretnéd kihúzni az öcsikédet a szarból? Huh?

   - Jelenleg szívesebben rúgnálak állba, de…- szándékosan nem fejezte be a mondatot.

   - Valaki nagynak hiszi magát- gúnyolódott a sötéthajú – Gyere. Adunk esélyt, hogy bizonyíts.

Azzal külön-külön megragadták a testvéreket a dzsekijüknél és visszavitték őket előre. JD kényszerítette magát, hogy ne ugorjon le és rohanjon utánuk.

Nem tudják, hogy itt vagy. Még megvan a meglepetés ereje. Végig tudod csinálni. Kövesd a tervet.

Átfésülte a tetőt azért a bizonyos csapóajtóért, ami nemsokára meg is lett. Minimális zajjal felnyitotta, azt követően beugrott rajta keresztül.

Egy erkélyszerűségen landolt néhány szalmabála mellett. Takarásban volt abból a szögből, ráadásul tökéletesen rálátott a földszintre. Az árnyékban guggolva felmérte a terepet, elsőként észrevéve a helyiség túlsó végében lévő Dean-t. Kikötözték egy székhez, a fejét leszegte, ezért nem tudta megállapítani, hogy szerzett-e újabb sérüléseket. Mögötte ácsorgott Sanders, kezek büszkén a csípőjén, arcán elégedett mosoly.

Hogy mennyire szívesen letörölném róla.

   - Lám, lám, lám- nevetett fel – A mai a szerencsenapom.

Az erkély alatt mozgolódás volt. Rövidesen megjelent a két fiú, akik behurcolták a Kane tesókat. Térdre lökték őket a terem közepén, ahol gúnyos kifejezésekkel csatlakozott hozzájuk a maradék kettő tinifarkas is.

Mind egy helyen. Fantasztikus.

   - Mi szél hozott ide titeket?- kérdezte a rendőr – Vonzott a veszély? Vagy csak meghülyültetek? Én biztosan nem ezt tettem volna a helyetekben.

   - Nem különösebben érdekel a véleménye- morogta Roman.

   - Westcott, mondd csak ki a barátod?- méregette kíváncsian.

   - Ő a bátyja- köpte be a szöszi.

Nem ártana tudnom a nevüket. Csak hogy tisztában legyek azzal, kit öltem meg.

   - Nem tudtam, hogy van testvéred- döntötte oldalra a fejét a vörös – Nem számít, vele ugyanúgy végzünk majd. Lassan és fájdalmasan, nézheted is, amint…

   - Miles- figyelmeztette a zsaru – Fogd vissza magad. Még várunk valakire. A díszvendégre.

Ó, már nem kell sokáig várnod.

   - Miért kell várnunk arra a ribancra?- tárta szét a karját Miles.

Ejha. Az árvaházban nem tanították jómodorra.

   - Vigyázz a szádra- motyogta Dean rekedten – Vagy kivágom a nyelved.

Persze, hogy valami ilyesmivel hozakodott elő.

Legalább eszméleténél van.

   - Nem szereted, mikor szidják a csajodat?- hajolt le mellé Sanders – Mennyire lehet jó az ágyban, ha így törődsz vele?

Undorító. Az ő nyelvét meg én vágom ki.

   - Kapja be- küldött felé egy szúrós pillantást – Nem sokáig lesz ilyen jó a kedve.

   - Te tényleg hiszel abban, hogy eljön érted- állapította meg döbbenten – Hűha. Naivabb vagy, mint gondoltam. Itt várakozunk már mióta, de a kis barátnőd még mindig sehol. Vagy nem ért a fogócskához, vagy örült, hogy megszabadult tőled és rég lelépett.

Be fogom verni a képét.

   - Ő nem tenné- ellenkezett.

Nem is tettem.

   - Mennyire vagy biztos benne?- vonta fel a szemöldökét – Mert szerintem eléggé gyanús, hogy még nem bukkant fel. Nem láttátok odakint, ugye fiúk?

   - Nem. Csak ez a kettő ólálkodott hátul.

   - Látod?- vigyorgott önelégülten – Feleslegesen reménykedsz. A boszikád nem fog eljönni.

   - Tudja meg akartam kérdezni mire kellett az a sok szív- kezdte – De aztán rájöttem… Magának biztos nincs sajátja.

A nyomozó fülsértő nevetését hirtelen felváltotta a vadász nyögése, amint a szörnyeteg ökle erősen találkozott az arcával. Dean feje kilendült oldalra, szájából vért köpött. Ezek után nem szólalt meg többször.

JD jobb keze megmarkolta a pisztolyát. Várt a megfelelő alkalomra, ám minden egyes eltelt másodperccel egyre türelmetlenebb lett. Égett benne a tettvágy, a szükséglet, hogy megöljön valamit.

Gyerünk. Mire vársz még?

   - Hagyja őt békén!- kiáltott fel Westcott.

Mit művelsz kölyök?

   - Na- ámult a kirohanásán – Csak nem megtáltosodtál, fiam?

Kimért léptekkel megközelítette.

   - Ezt nem fogja megúszni- jelentette ki a fiatalabb.

   - Dehogynem fogom- bizonygatta – Mert ugyan ki fog megállítani? Te? Vagy az a ribanc?

   - Ne nevezze őt így! Maga rohadt szemét!

Westcott fogd be, kérlek. Ne most akarj megvédeni.

   - Hát nem tanították meg neked, hogy felnőttekkel így nem beszélünk?- morrant fel vicsorogva – Majd én tanítok neked illemet, te kis…

Lendítette az öklét, ekkor pedig eldördült az első lövés. A vállán találta el, amihez rögtön odakapta a másik kezét. Elképedve meredt az ujjain csillogó vérre, azután dühösen kereste a golyó forrását.

   - Idefent!- egyenesedett fel JD – Használja többet a szemét és kevesebbet a száját!

Epikus belépő: pipa.

   - Te- sziszegte – Csak utolértél.

   - Nem volt nehéz- vont vállat – Csak követtem az ázott kutyaszagot, ami magából árad.

   - Nagy a szád, kislány. De vajon harcolni is tudsz?

   - Mindjárt kiderül.

Egyik kezét támaszként használva átlendítette magát a korláton, s másodpercek múlva hibátlanul, egy guggolásban landolt a földön. Kihúzva magát körözött egyet a fejével, majd odaszólt az addigra vérszomjasan őt bámuló tinédzsereknek:

   - Ez az a rész, ahol rámtámadtok, később pedig durván megbánjátok.

A sötéthajú (Brody) rontott neki elsőként. A karmait használta, azonban a vadász lehajolva kitért előlük. Előbb oldalba térdelte a srácot, aztán bevitt egy ütést egyenest az arcába. Hátra tántorodott, megadva a lehetőséget a lánynak, hogy egy tornádó rúgással a padlóra küldje.

Utána jött a lenyírt hajú (Rick). Hasba akarta rúgni, de a boszorkány hátrébb ugrott, így nem érte el a lába. A vérfarkas gyorsan kapcsolt és nekiiramodva a gallérjánál fogva a falhoz szorította őt. Kivillantak az agyarai, ám mielőtt haraphatott volna velük, JD erőteljesen megfejelte. Ezután egyszerre csavarta ki a jobb csuklóját és rúgta meg a térdkalácsát, amitől Rick fájdalmasan felkiáltott. Végezetül csak ágyékon kellett térdelnie és máris le tudta őt lökni magáról.

   - Ennyire futja?- hergelte őket – Én a mesteretek helyében csalódott lennék.

Kettő a földön, kettő maradt. Nem is rossz.

   - Mi a fenét műveltek?- mérgelődött Sanders – Teperjétek már le!

Miles és Josh egyszerre próbálkozott. Előbbi figyelemelterelésként lendítette az öklét egy ütésre, s mikor a vadász sikeresen kikerülte azt, az utóbbi felrántotta a térdét a gyomrába. JD előre görnyedt, levegőért kapva, a srácok pedig kilökték alóla a lábait. Felváltva belerúgtak az oldalába egyszer-kétszer, azt követően Josh mögé lépve a hátához szegezte a kezeit és térdelő pozícióba húzta.

   - Szóval ti vagytok a csapat keményfiúi, huh?- vonta fel a szemöldökét – Külön-külön is ilyen jók vagytok, vagy csak duóként?

Miles balhorga elhallgattatta. JD vért köpött, viszont szájára gúnyos mosolyt varázsolt.

   - Mondták már, hogy úgy ütsz, mint egy lány?

A fiú válaszként orrba térdelte. Érezte, hogy abból is vér kezdett folyni, szemei könnybe lábadtak.

   - Állítsd fel- utasította a haverját.

Josh eszerint cselekedett. Továbbra is szorította a karjait, így a kékszemű képtelen volt használni őket.

Felsorakozott előtte a három srác: Brody, Miles és Rick. Felváltva estek neki. Az első arcba vágta, a második gyomorszájon ütötte, a harmadik megfejelte. Az utolsó támadás különösen fájt, tekintve a korábban elszenvedett fejsérülését, ami azóta is sajgott.

Szédülés tört rá, az agya elködösült. A világ elmosódott körülötte, a hangok úgy jutottak el hozzá, mintha víz alatt lett volna. A hármas esélyt sem adott neki arra, hogy visszaüssön. Nem tudta megvédeni magát.

Legalábbis emberi módszerekkel nem.

Ekkor áradt szét benne az ismerős energia, amit a mágia szolgáltatott. Érezte a kitörni akaró erőt a mellkasában, illetve a bizsergést az ujjaiban. Mintha feltöltötték volna elektromossággal.

Visszatért az ereje, és hülye lett volna nem használni.

Szóval szabadjára engedte.

   - Externo cornadus!

Amint a két szó elhagyta a száját, a boszorkány testéből egy kék energiahullám lövellt ki, ami méterekre visszarepítette a vérfarkasokat, ezzel megengedve neki, hogy szabadon fellélegezzen. Térdre zuhant, ám nem maradt ott sokáig. Pár nagy levegővétel után feltápászkodott és kész volt visszaszállni a ringbe.

   - Ne hagyjátok magatokat!- biztatta a falkáját Sanders.

JD kiköpte a szájában felgyűlt vért, azután kiválasztotta az első áldozatát: Brody-t. Végig őt nézve benyúlt a dzsekijébe és kihúzta az ezüstpengéjét, amit mindig magánál tartott. Egyszer feldobva a levegőbe megforgatta, majd elindult vele a célpont felé.

Brody megpróbálta kiütni a kezéből a fegyvert, csakhogy semmi haszna nem volt. A vadász a lábával nekilökte őt egy tartóoszlopnak, végezetül lesújtott a tőrrel. A markolatig merítette azt a mellkasában, s az ellenfél száján kiáradó fehéres ragyogás jelezte, hogy azonnal meg is ölte.

Nem hezitált. Nem gondolt bele abba, kivel végez, egyszerűen megtette.

És nem érzett bűntudatot.

Mozgást hallott, ezért hátra rúgott, térden találva Rick-et. Ő előre dőlt, mire a lány arcba könyökölte. Jobb keze még fogta a pengét, amit ezután kihúzott Brody mellkasából és egy félfordulatot véve egykézzel lefejezte a másik srácot.

Vér fröccsent az arcára, de nem törődött vele. Csakis az egyenletes légzésére koncentrálva ment tovább.

Miles és Josh megint egyszerre kísérelték meg a földre vinni őt. Megelégelve a totojázást, JD nemes egyszerűséggel elhajította a pengét, ami egyenest Josh mellkasában landolt. A fiú hátra borult, száján fény áradt ki, amint teste huppant egy szalma kupacon.

Egy maradt.

   - Na? Egyedül már nem megy?- mosolyodott el, mikor meglátta a röpke pánikot az arcán.

Miles szeme sárgára váltott, agyarai előtűntek. Karmaival nekifutott, ám alig tett meg néhány métert, amikor a boszorkány előre lökte a kezét:

   - Icaeus.

Ezúttal csupán a tenyeréből indult az energiahullám, azonban ugyanúgy bevált, mint az előző igézet. Miles a falnak csapódva a földön kötött ki, s mire feleszmélt, a vadász már a derekán ült, ütésre készen.

   - Ne, kérlek!- vetette be a kis játékát, ami a házban még működött.

Itt viszont már nem.

JD kinyitva megemelte az öklét, a pengéje pedig szinte azonnal belerepült.

   - Sajnálom- ingatta a fejét – Ez még egyszer nem válik be.

Azzal egy szempillantás alatt őt is ledöfte.

Figyelte, ahogyan az élet távozott a szeméből, azt követően kirántotta a fegyvert a testéből és felegyenesedett. Lassan, szikrákat szóró szemmel kisétált a pajta közepére, ahol megállt a rendőrrel szemben. Fejét kissé oldalra döntötte, tetőtől-talpig végig mérte őt, végezetül féloldalasan elmosolyodott.

   - Lássuk mire képes a falkája nélkül.

Sanders nem habozott, hanem egyből futásnak eredt. Ütni akart, de JD kitért előle és sarkát a térdhajlatába nyomva a padlóra kényszerítette. Orrba térdelte, aztán készült lesújtani a pengével, csakhogy a fickó épp időben elkapta azt és kicsavarta a kezéből. Elrugaszkodva felugrott és leteperte a meglepett boszorkányt, akinek fájdalom nyillalt a hátába az ütközéstől.

   - Erre már azóta vártam, hogy beléptél az irodámba- sziszegte, mielőtt kiméletlenül behúzott neki egyszer, kétszer, háromszor. Az öklére került a vére, ámde ez cseppet sem zavarta. Közelebb hajolva azt suttogta: - Tudtam én, hogy valami nem stimmelt. Abba kellett volna hagynotok a szimatolást, amíg lehetett. Most már nem engedhetlek el.

Ismét ütött, csakhogy a lány oldalra kapta a fejét, így az ökle a deszkapadlózatot találta el. Megkockáztatott még egy fejelést, amivel kizökkentette a pasast annyira, hogy az oldalába térdelve lelökje őt magáról.

Darabos mozgással állásba küzdötte magát, majd igyekezett távolságot beiktatni kettejük közé. Sajnos nem jutott messzire, ugyanis Sanders rögtön felkelt és utána ment. Megragadva az egyik karját nekitaszította egy tartógerendának, amit nyomban követett egy erős gyomron térdeléssel. A kékszemű vért köhögött fel, azután nemsokára már fuldoklott is tőle, köszönhetően a vérfarkas két kezének, ami vasmarokként a nyaka köré fonódott.

   - Ebből mentsd ki magad, kisboszi- nevetett kárörvendőn – Először megöllek téged, végül meg a barátodat, akinek mindezt végig kell néznie.

A levegőt kapkodva nagynehezen kipillantott oldalra. Dean őrült módjára küzdött a szabadulásért, csakhogy nem volt hozzá elég ereje. Roman mozdulni akart, hogy leszedje róla a zsarut, de JD apró fejrázása jelezte neki, hogy ne merészeljen közbe avatkozni. Nem akarta, hogy ő is megsérüljön.

Westcott ellenben azt hihette, hogy rá ez nem vonatkozik, mivel a semmiből felpattant és rávetette magát a nyomozóra.

   - Wes, ne!- kiáltott fel a bátyja.

JD köhögve a nyakához kapott, mikor az ujjak eltűntek róla. Éppcsak megtartotta magát az oszlop segítségével, ugyanakkor az energiája vészesen fogytán volt. Szinte lassított felvételként játszódott le előtte az, ahogyan Westcott párszor megütötte Sanders-t, aki a sokk miatt eleinte nem ütött vissza.

De csak eleinte.

Hirtelen átfordította magukat, s kegyetlenül sorozni kezdte a fiút, aki képtelen volt védekezni. Minden egyes fájdalmas nyögése tőrdöfés volt a lány szívében, egyúttal növelte a benne égő dühöt is. Az adrenalin semmiperc alatt szétterjedt a testében, ő pedig ellökte magát a gerendától. Romannel együttesen megragadták a férfit és lerántották a fiatalabbról.

   - Jól vagy, öcskös?- térdelt le mellé a testvére, ellenőrizve a sérüléseit.

Sanders a boszorkányra vicsorított, akinek addigra elfogyott a türelme. Felemelve a karját a mágiájával fojtogatta, amíg a hátára nem esett, akkor pedig felé lépett, közben felmarkolva a pengéjét a földről.

A derekára ülve leszorította, aztán mindkét kezével behúzott neki egyszer. A tőr végét a mellkasa baloldalához illesztette, azután ejtett egy kifejezetten mély vágást a bőrén. A rendőr felüvöltött, ám hiába igyekezett, moccanni sem tudott.

Közeledett a játék vége.

   - Szeret szíveket lopkodni, Sanders? Lássuk meg tudom-e találni a magáét- azzal minden egyéb nélkül belemerítette a kezét a vágásba. Hangos kiáltozás töltötte meg a fülét, amit kizárva egyre csak folytatta a keresést. Rövidesen meg is lett a szerv. – Nézzenek oda. Mégis van szíve. Ráadásul elég nagy. Kár, hogy semmi jóra nem használta.

   - Rohadt… ribanc- préselte ki erőtlenül.

   - Elnézést, mit is mondott?- hajolt közelebb – Nem hallottam.

   - Dögölj… meg- motyogta, miközben vér folyt ki a száján.

JD ördögien elmosolyodott.

   - Ó, nem. Maga fog megdögleni. Méghozzá…- markolta meg a szívét – Most.

Határozottan kitépte a helyéről. Vér spriccelt mindenfelé, azonban a kiáltozás abbamaradt. Sanders rögtön meghalt. A boszorkány lenézett a szívére, amit csak akkor dobott el, miután az megszűnt dobogni.

Nem pazarolva több időt a hullára, a vadász feltápászkodott és megfordulva leguggolt a Kane testvérek mellett.

   - Hé- érintette meg a srác vállát – Jól vagy, kölyök?

Westcott nem felelt, pusztán előre vetődve megölelte. JD-t olyan váratlanul érte a gesztus, hogy kishíján a fenekére esett. Szerencsére meg tudta tartani az egyensúlyát, a sokk elültével pedig ügyetlenül visszaölelt.

   - Köszönöm- suttogta Westcott a vállába fúrt arccal.

JD a szemét lehunyva simogatta a hátát.

   - Semmiség- fojtotta vissza a fájdalmas felszisszenést – Most már minden rendben lesz.

Valóban?

Azután, hogy elváltak, JD megveregette az idősebb vállát és otthagyta őket. Apró léptekkel átszelte a pajtát, közben mindvégig szigorúan előre meredve. Nem akart, nem bírt ránézni a megölt tinédzserekre, akiknek vére az ő kezén száradt. Igaz, hogy megérdemelték, hiszen embereket öltek, de nem az ő hibájuk volt, hogy Sanders bábuként használta őket. Szörnyű gyerekkoruk volt, senki nem mutatott nekik szeretetet. Emiatt lehetett könnyű átállítani őket a rossz oldalra.

Talán ha…

Nem. Számukra már nem volt megváltás. Azt tetted, amit kellett. Téma lezárva.

   - JD…- szúrta ki a szemében csillogó könnyeket Dean, mikor odaért hozzá.

   - Hé- erőltetett magára egy mosolyt, amint letérdelve sietve elvágta a köteleit – Hiányoztam?

A Winchester a székből kicsúszva térdre ereszkedett előtte. Két keze közé fogva az arcát felmérte a sérüléseit, amik még rosszabbak voltak a sajátjánál.

   - Jól vagy?- kérdezte, bár tudta, hogy felesleges.

   - Mh-hmm- bólintott összepréselt szájjal, tulajdonképpen a sírás határán.

Ne ess szét. Ne most. Győztél. Élvezd a sikert. Hiszen mind éltek.

De…

Elég.

   - JD, azt tetted, amit…

   - Csak ölelj meg, kérlek- tört ki belőle szipogva.

Dean kérdés nélkül magához húzta, óvatosan, vigyázva arra, hogy ne szorítsa túl erősen. JD a hátába kapaszkodva a vállába temette az arcát, szemét behunyta. Mélyen beszívta az illatát, ami igazolta, hogy tényleg ott volt és végre megtalálta. Nem esett komolyabb baja, amitől a szíve is megnyugodott.

Minden rendben volt.

Minden rendben lesz.

   - Semmi baj- simított végig a haján – Megcsináltad. Most már pihenhetsz. Innentől átveszem.

Ezt hallva JD engedelmesen átadta magát a fáradtságnak.

♤

Hajnali 1-2 óra körül járhatott az idő. Városokkal odébb voltak, távol a káosztól. A pajta elrendezve, Dean felgyújtotta, úgyhogy a kiérkező nyomozók nem fognak találni semmit. Nagy valószínűséggel a testeket sem fogják tudni azonosítani.

Jelenleg egy motelben húzták meg magukat, mielőtt folytatják az utat haza. Roman és Westcott az egyik szobában aludt, JD a másikban zuhanyozott. Dean felfrissülve és átöltözve ácsorgott a parkolóban az Impalának dőlve, telefon a füléhez emelve. Sam-et hívta, aki a lánnyal történt beszélgetése óta aggódva várta a fejleményeket. Hallani a bátyja hangját jópár sziklát legördített a szívéről.

   - Vagyis mind jól vagytok?- kérdezte ezredszerre.

Dean bólintott, szabad keze a nadrágja zsebében.

   - Igen. Pár kisebb sérülés, de semmi komoly- nyugtatta – Megleszünk.

   - És JD hogy viseli?- érdeklődött – Úgy értem, ez volt az első olyan ügye, ahol…

   - Tudom- szakította félbe egy sóhajjal – Tartja magát. Próbál erősnek tűnni. Mikor leültem vele beszélni róla, egy szót sem szólt. Szerintem attól fél, hogy össze fog omlani, ha megemlíti. De magában sem tarthatja, annak nem lesz jó vége. Mi tudjuk ezt a leginkább.

   - Adj neki időt- tanácsolta – Előbb fel kell dolgoznia. Biztosra veszem, hogy hozzád megy majd elsőként, mikor készen áll.

   - Remélem igazad van- pillantott fel az égre. Egyetlen csillag sem ragyogott aznap éjjel.

   - Hidd el, így lesz- biztosította – Addig is tudasd vele, hogy ott vagy neki és számíthat rád. Hogy nem muszáj beszélnie róla, de nincs egyedül.

   - Oké- bólintott ismét – Kösz, Sam.

   - Nincs mit. Felhívsz, mielőtt elindultok haza?

   - Persze.

A hívás véget ért. Néhány másodpercig várt, majd a mobilját elrakva visszasétált a szobájukhoz.

Benyitva az ajtón a következő látvány tárult elé: JD egy sötét melegítőnadrágban, egy tőle lenyúlt szürke pulóverben, valamint félszáraz hajjal ücsörgött az ágyuk végében; lábai törökülésben, feje lehajtva, szemével elmélyülten tanulmányozta az ölébe ejtett kezeit. Nem zökkent ki akkor sem, amikor a báty belépve bezárta az ajtót és leguggolt előtte.

Sejtette mi járt a másik fél fejében abból, ahogyan a tenyerét szuggerálta. Fiatalabb korában ő is gyakran csinálta ezt. Akkoriban képtelen volt nem az elvett életekre gondolni, az általa megöltek vére még jóval azután is ott virított a bőrén, hogy többszörösen lemosta azt.

Nem lesz egyszerű túljutnia ezen. De erős lány, úgyhogy sikerülni fog neki. Ráadásul lesz segítsége, nem úgy, mint az idősebbnek volt anno.

   - Hé- kinyúlva felé megfogta mindkét kezét, amivel elérte, hogy ránézzen – Tudom min agyalsz most…

   - Nem akarok beszélni róla- makacsolta meg magát.

   - Megértem- bólintott – És nem fogom erőltetni. Itt leszek, mikor készen állsz. De szeretném ha tudnád, hogy helyesen cselekedtél. Nem volt más választásod. Vagy ők haltak volna meg, vagy te. Azt tetted, amit tenned kellett, hogy túléld. Ezt ne felejtsd el.

Szemét lesütve a kezüket fürkészte. A sajátján felrepedt a bőr a sok ütéstől, míg Dean-én egy karcolás sem volt. A báty hüvelykujja gyengéden simogatta a kézfejét, miközben arra várt, hogy mond-e valamit. Percekig csakis némaság vette körbe őket, végül a lány halkan megszólalt:

   - A vérfarkasok, akiket megöltem? Csak tinédzserek voltak, akiket kihasználtak. Borzalmas gyerekkoruk volt, Sanders pedig tovább rontott rajtuk. Nem ezt érdemelték. És tudom, hogy nem volt választásom. Nem is ez zavar- tartott szünetet. Ajkait összepréselve szipogott, szeme könnybe lábadt. Másodpercek múltán csendesen sóhajtva folytatta: - Mikor megöltem őket, én… nem hezitáltam. Még csak meg se rezzentem. Mintha nem érdekelt volna mit teszek. A dolgok, amikre képes vagyok érted, vagy Sam-ért néha… megijesztenek.

Dean ezt hallgatva akaratlanul is visszaemlékezett a napra, amikor először ölt meg egy embert az öccséért. Tulajdonképpen egy démonnal végzett a Colt-ot használva, de nem érdekelte őt az az ember, akit a mocsok megszállt. Habozás nélkül végzett vele. Utána pedig ugyanúgy érzett, ahogyan most az előtte ülő.

A hasonlóságok egyre gyarapodtak köztük.

   - Voltam már a te helyedben- mondta – Megrémített a tudat, hogy mi mindent vagyok képes megtenni azokért, akikkel törődöm. Hogy mennyi mindent kockáztatnék értük. Akár a saját életemet is. Egy ideig féltem ettől. De aztán elfogadtam. Mert ebben az életben kevés jó adatik meg nekünk, de azt foggal-körömmel védelmeznünk kell. Mert ha azt is elveszítjük… akkor egyáltalán miért harcolunk?

   - Mennyi idő volt, mire el tudtad fogadni?- faggatta.

   - Őszintén szólva észre sem vettem, amikor megtörtént- vallotta be – De tudom, hogy neked is menni fog.

   - Honnan?

   - Onnan, hogy- egyenesedett fel, s kezeit elengedve kisimította a hajat az arcából – itt leszek és segítek. Amiben csak kell. Nem vagy egyedül, JD. Számíthatsz rám.

   - Köszönöm- mosolygott rá a könnyein keresztül.

Dean letörölte őket, mikor végig folytak az arcán, azután lehajolva hozzá megcsókolta. A homlokának döntötte a sajátját, miután elváltak, úgy maradva pár percig.

JD megérintette a Winchester arcát, azt suttogva:

   - Ad sanandum.

Testén bizsergés futott végig, mintha gyenge árammal rázták volna meg. Kérdőn elhúzódott, épp annyira, hogy a boszorkány szemébe nézhessen.

   - Ez meg mi volt?

   - Megtaláltam a gyógyító bűbájt Marcel egyik könyvében- felelte ártatlanul mosolyogva – Te voltál az első tesztalany.

Az ige működött. Az összes sérülés, amit az ügy során szerzett eltűnt, mintha soha nem is szenvedte volna el őket.

Dean viszonozta a mosolyát.

   - Na ez biztosan jól fog még jönni- jegyezte meg.

   - Le merném fogadni- értett egyet bólintva. Magához vonta még egy csókra, amit követően ásítva feljebb mászott a matracon és bebújt a takaró alá. – Nem tudom hogy vagy vele, de én kipurcantam. Csak akkor kelts fel, ha nagyon muszáj.

   - Hidd el, rám is rámfér a pihenés- feküdt be mellé a cipője és a dzsekije levétele után – Meg annak a kettőnek sem fog ártani. Nem kelünk korán, ráérünk visszaindulni.

   - Sam kibír még egy napot nélkülünk- motyogta JD, amint közelebb húzódva a báty mellkasának támasztotta a homlokát – Szerinted mit csinál egyedül a bunkerben?

   - Valószínűleg fülhallgató nélkül hallgatja Céline Dion-t, miközben smoothie-t szürcsöl a szobájában- ölelte át a derekát – Csak a szokásos Sam-es dolgokat. Viszont szégyenérzet nélkül.

JD felnevetve lehunyta a szemét. Izmait ellazítva kényelmesen elhelyezkedett, ügyelve a sajgó pontokra az oldalán.

   - Jó éjt, Dean.

Puszit nyomott a lány fejére, ahogyan minden este szokta elalvás előtt.

   - Jó éjt, drágám.

_______________