4. Ottalvós buli (2)

"Leülhetek?"

Az idő mintha megállt volna. Percek teltek el, Dean mégis ugyanúgy, mozdulatlanul ölelte magához a már nem lélegző Charlie-t, álla a lány fejének tetején pihent, a szeme pedig lecsukva, így igyekezett visszafojtani a könnyeit. Vele ellentétben a másik lány térdelt tovább mellettük, tekintete képtelen volt elhagyni a vörös hajú rezzenéstelen arcát, miközben a sajátján folyamatos tempóban, megállíthatatlanul folytak végig a könnyek.

Épphogy megismerte őt, és máris elveszítette. Charlie alig lehetett egy napja a bunkerben, viszont máris többször kiállt mellette, mint az várható volt, valamint még arra is biztatta, hogy merjen harcolni, amikor beüt a baj. Biztonságos volt azt mondani, hogy szívesen lett volna egyike Charlie Bradbury barátainak, azonban erre többé nem volt lehetősége. Akaratlanul is elgondolkodott azon, vajon hány szerettüket veszíthették el a fiúk a munkájuk miatt, aztán rájött, hogy inkább nem akarja tudni a választ, és valószínűleg ők sem beszélnének róla, ha nem muszáj.

Egy örökkévalóság után Dean végre megmoccant, visszahozva őt a valóságba. A vadász óvatosan a karjába vette barátja testét, majd az ágyhoz sétálva lehelyezte a matracra. Félve kinyúlt, hogy eltűrjön pár hajtincset az arcából, azután csak nézett rá összetörten és bűntudattal telve. Magát hibáztatta a történtekért. Mint ahogyan azt mindig is szokta, hiába volt a vád hamis.

   - Charlie?- próbálta meg még egyszer, utoljára. A hangja alig egy suttogás, a végére pedig el is csuklott. Ekkor tört utat az első könnycsepp.

A barna hajú összekaparta magát a földről, hogy aztán lassan az ágy másik oldalához lépjen, és szipogva lepillantson arra a személyre, aki szó szerint az életét áldozta értük. Mi van, ha az idegen meg sem érdemelte? Mi van, ha az egész felesleges volt? Ahogy a pillantása találkozott Dean-ével tudta, hogy a Winchester fejében is pontosan ezek a kérdések jártak. Igen. Ez volt a bűntudat. De mégis miért volt olyan ismerős számára az érzés?

   - Nem!- kiáltott fel az idősebb testvér tehetetlenségében, mire a vele szemben lévő kishíján összerezzent a dolog váratlansága miatt.

   - Dean!

Sam hangja visszhangzott a bunker falai között, azután pedig már közeledő léptek zaja is társult hozzá.

A báty az ajtó felé kapta a fejét, a bánat rég oda a kifejezéséből, helyette határozottan szólalt meg:

   - Zeke!

A névtelen értetlenül kezdte méregetni őt. Mégis kit szólított meg az előbb? Ki az a Zeke? Van itt más is rajtuk kívül? Akkor miért nem találkozott vele eddig?

Még épp időben fordult az ajtó irányába ahhoz, hogy lássa, amint Sam betoppant, ám rögtön le is dermedt a küszöbön, a teste alig észrevehetően megrándult, majd a szeme kéken felragyogott, de csak egyetlen másodpercre. Na ez, ha lehet, még jobban a frászt hozta a lányra, mint a banya. Mi a fene történt az imént? Mi van Sammel? Ő is valami természetfeletti lény lenne? Meg egyben vadász is? Azt meg hogyan?

   - Segítened kell rajta- mutatott Dean Charlie-ra. Ha fel is tűnt neki a harmadik fél sokkolt arca nem igen foglalkozott vele. Arra most nem ért rá. Elég lesz később is magyarázkodnia neki. Ha egyáltalán úgy dönt, hogy megteszi. Talán egyszerűen meg sem említi, csak megmondja, hogy tartsa a száját. Az sokkal könnyebb lenne, mint belemenni a részletekbe.

   - Már meghalt- ingatta a fejét „Sam”. Vagy Zeke? Á, teljesen mindegy. Valamelyikük.

   - Nem- ellenkezett a szavaival a fivére – Visszahozhatod, mint ahogyan Cas-el is tetted.

Ki az a Cas? Annyi új név. Ha ez így megy tovább be fog csavarodni. Vagy az talán már be is következett. Nem tudta többé eldönteni.

   - Azt nem ismételhetem meg- csóválta a fejét ismét az angyal.

   - Mi a francért nem?!- tudakolta türelmetlenül Dean.

   - Alig nyertem vissza az erőm felét, Dean. Valahányszor használom legyengülök, ami azt jelenti, hogy annyival tovább kell a testvéredben maradnom, és szerintem azt egyikünk sem szeretné- magyarázta halálos komolysággal – A boszorkány, amelyik a bunkerben rejtőzik nagyon erős. Vagy segítek legyőzni őt, vagy a barátodat mentem meg.

Dean-nek még csak átgondolnia sem kellett ezt ahhoz, hogy döntést hozzon:

   - Mentsd meg őt.

   - Ahogy szeretnéd- bólintott Zeke beleegyezőn.

„Sam” elindult feléjük, mire a lány szinkronban hátrálásba fogott, mígnem elért a falig, amire szinte feltapasztotta magát, köszönhetően az enyhén jelenlevő félelemnek a testében. Ott aztán a kezeit szorosan az oldala mellett tartva megállapodott, és tüzetesen figyelte onnan az angyal minden egyes cselekedetét. Azt, ahogyan megfékezte lépteit a helyen, ahol ő állt még az előbb, majd azt, ahogyan kissé lehajolt, és két ujját ráhelyezte Charlie homlokára.

Az említett a következő pillanatban hatalmas levegővétellel feléledt, rögtön felülve az ágyon, mialatt az őt visszahozó eszméletlenül összeesett mellette a padlón. Erre a lány szeme az eredeti kétszeresére kerekedett, és majdnem a szájához kapta a kezét a döbbenettől. Azonban az végül félúton a levegőben megdermedt, ő meg csak meredt tovább maga elé elképedve.

Oké. Most már komolyan.

MI A FENE?!

   - Boldog Karácsonyt- zihált Charlie a fejét kapkodva ide-oda.

   - Charlie?- nyúlt ki feléje fél karral bizonytalanul Dean.

   - Ó. Hé, téged ismerlek- bökött rá a vörös hajú, fokozatosan visszaszerezve az öntudatát.

Ennyi már elég volt Dean-nek ahhoz, hogy belevágjon a leszúrásba:

   - Megmondtam, hogy maradj a várbörtönben.

Charlie csak gyengén felnevetett, azután megtalálva a másik lányt a szobában viccelődve megjegyezte:

   - Fogadok minden lánynak ezt mondod. Igazam van?- kacsintott a kék szeműre, mintha éppen valami titkos utalást tett volna a témát érintően. Mindkét fél zavarodottan pillantott a másikra, mintha próbálták volna kitalálni mégis mire célzott ezzel. Ugye nem hitte, hogy ők ketten…? Ezt meg miből szűrhette le?

Mielőtt ezeket mind megkérdezhették volna újabb éles levegővétel hangzott fel a helyiségben, tudatva mindenkivel, hogy Sam is magához tért.

Ó, hál’ Istennek. Ő is jólvan, Charlie-nak sincs baja. Most már megkönnyebbülhetett. Remélhetőleg.

   - Dean?

   - Sammy?- irányította a tekintetét aggódva az öccsére az idősebb.

   - Mi a fene történt?- tápászkodott fel nagynehezen.

Na ez egy kiváló kérdés.

   - A boszi- kezdett bele Dean, menet közben kreálva egy kis hazugságot – Használni akarta rajtam az erejét, de uh, Charlie elém ugrott, és őt találta el, kiütötte. Azután téged is elkapott.

   - Akkor miért nem vagyunk halottak?- ráncolta a homlokát a fiatalabb.

A kérdezett megakadt, és szólásra készen nyitott szájjal pislogott a testvérére. Pont most kellett az agyának leblokkolnia. Mihez kezdjen? Mit feleljen erre? Gyerünk Dean, koncentrálj.

   - Ez egy remek kérdés, uh…

   - Meglőttem őt- közölte a névtelen, magára vonva ezzel mindenki figyelmét – Én öhm, meglőttem a boszit. A pipacsgolyóval. Viszont sikerült megszereznie a kulcsot. Azután meg eltűnt.

Maga sem hitte el, amikor észrevette a hálát megcsillanni Dean szemében. A vadász valóban hálás volt, amiért kihúzta őt a csávából, és még kérnie sem kellett. Önszántából tette, tényleg segíteni akart neki. Hűha. Talán Sam-nek igaza van, és tévesen ítélkezett az idegen felett. Később egy köszönömöt minimum érdemel ezért.

   - Még itt van a bunkerben- jelent meg az ajtóban Dorothy – De megsérült. Van esélyünk legyőzni. Lefogadom, hogy a szellőzőjáratokban rejtőzik.

   - Oké. A-Akkor nyomás, és kap-kapjuk el a…- kísérelt meg felkelni Charlie, azonban szinte azonnal rátört a szédülés, és elkezdett visszazuhanni az ágyra. Dean és a barna hajú egy szempillantás alatt ott termettek, és két oldalról tartották, mielőtt még a földön kötött volna ki. Hihetetlen, de a reakció mintha reflexből jött volna az idegen számára. Érdekes.

   - Hé, hé, hé- támasztotta meg őt egy kézzel az idősebb.

   - Egy kis ideig inkább hagyd a hirtelen mozdulatokat- tanácsolta a lány, tenyere a vörös hajú vállán pihent.

A testvérek hezitálva összenéztek, egyikük sem akarta magára hagyni Charlie-t ilyen állapotban.

   - Csak menjetek- intett nekik Dorothy – Majd utolérünk titeket.

   - A-A pisztolyom ott van- mondta Charlie Sam-nek, az egyik dobozhalom felé biccentve a fejével – Még benne van az egy töltény.

Sam bólintott, felkapta a fegyvert, majd Deannel együtt kisétált a folyosóra.

Ekkor Charlie a vele maradtakra pillantott:

   - Most már lehetünk legjobb barátok?

   - De még mennyire- vágta rá a barna hajú, majd egy fáradt mosollyal lehuppant mellé a matracra.

♤

Amint a két fivér kint volt a folyosón, Sam-nek nem tartott sokáig, hogy elkezdjen kérdéseket feltenni:

   - Ki az a Zeke?

Dean-t nem kicsit érte ez váratlanul, ám ennek ellenére is el tudta játszani az értetlent, amint visszakérdezett:

   - Hogy mi?

   - Mikor odaértem a szobádhoz, még azelőtt, hogy a boszi kiütött volna mintha hallottalak volna ezt a nevet kiáltani- magyarázta, miközben befordult a sarkon – Szóval ki az a Zeke?

Épp ettől félt. Hogy mi lesz akkor, ha Sam gyanakodni kezd. Nem készült fel arra, mit fog mondani, ha ez bekövetkezik, úgyhogy rögtönöznie kellett, hogy mentse a bőrét.

   - Uh… Szerintem még mindig egy kissé kába vagy- vont vállat, semmiségként elintézve a helyzetet, majd megszaporázta a lépteit – Csak folytassuk tovább a keresést.

Ezalatt a három lány meghúzta magát Dean szobájában, és jobb híján beszélgetéssel ütötte el az időt.

   - Iszonyú furcsát álmodtam, amíg ki voltam ütve- emlékezett vissza Charlie – Karácsony volt, a szüleim még mindig éltek, és…

   - Álom?- szakította félbe meglepetten Dorothy, azután megrázta a fejét – Charlie, te meghaltál. De nincs miért aggódnod. Addig nem is vagy igazi vadász, amíg meg nem haltál, aztán pedig visszajöttél.

Hát, ha ez az ára, akkor a lány talán mégsem szeretne az lenni. Érdekesnek hangzik a természetfeletti világ, de számára jobban hangzott maradni a bunker falai között, és inkább csak kutatással segíteni a srácoknak. Tetszett neki az élők között, ezért nem szívesen kockáztatta volna az épségét, ha nem volt muszáj. Csupán a halál gondolatától kirázta a hideg, bár biztosra vette, hogy ezzel nem ő az egyetlen.

   - Oké, lassíts kicsit- tette fel a kezét a vörös hajú – Miből gondolod azt, hogy meghaltam?

   - A menny,- kezdte a másik – a te saját álom életed. És ha a gonosz boszorkány tényleg elkapott téged, akkor biztos, hogy azonnal meg is ölt. Én már csak tudom. Velem is ez történt.

Basszus. Oda a felépített hazugságnak. Most aztán bajban vannak, mivel Charlie garantáltan fel fogja ezt hozni Deannek, akkor pedig a vadász vagy elmondja az igazat, vagy még mélyebbre ássa magukat a megkezdett lyukban. Az idegen csak remélte, hogy jó döntést hoz majd.

   - Na jó, tekerjük csak ezt vissza- kérte – Mikor haltál meg?

   - Még Óz-ban- válaszolta – Az apám megszállottja volt a Betűvetős munkájának, de aztán megszülettem én… Eltitkolta előlem, mit dolgozott, csakhogy kíváncsi gyerek voltam. Mindig kalandokat kerestem.

   - Ismerős érzés- bólintott Charlie megértőn.

   - Vele tartottam az egyik ügyén, ahol Smaragdvárosba mentünk, ott viszont lemaradtam tőle, és elvesztem. Félelmetes volt- mesélte.

   - Mi történt ezután?- kérdezte a névtelen, egyre érdekeltebbé válva a sztoriban.

   - Találkoztam három szabadságharcossal, akik azt hitték, hogy a sors küldött a gonosz boszorkány megölésére. Megvédtek engem, aztán felbukkant a boszorkány, és átváltoztatta őket…

   - Madárijesztővé, bádogemberré, és oroszlánná?- fejezte be a barna hajú.

Dorothy megerősítésként bólintott.

   - Aztán levadászott és megölt.

Hűha. Nem semmi lehetett ezt átélni, pláne gyerekként. Már ilyen fiatalon bekerülni ebbe az életbe. Biztosan nem egyszerű.

   - Na igen, erről egyáltalán nem írtak a könyvek- motyogta Charlie, feldolgozva a megtudottakat.

   - Néha a való élet sokkal sötétebb, mint a fikció- zárta le ezzel Dorothy, majd ezt követően a szoba csendbe borult.

♤

Sam és Dean egymás mellett sétált be az épület fő helyiségébe, ahol a térképasztal és a bejárat kapott helyet, kezükben fegyver, lövésre készen, míg a szemük bejárta a terepet.

   - Miért nem költöztél még be?- faggatta Dean az öccsét, miután megbizonyosodott arról, hogy tiszta a levegő.

   - Tényleg most akarsz erről beszélni, Dean?- sóhajtott fel a fiatalabb.

   - Csak kérdeztem- vont vállat az idősebb mentegetőzve.

Sam végül fejcsóválva beadta a derekát:

   - Nézd, nekem soha nem volt meg az a kapcsolat anyával és apával, mint neked, oké?

   - Miről beszélsz?- nézett rá értetlenül a bátyja.

   - Nincs semmi emlékem az otthonunkról- közölte – És valahányszor ki akartam alakítani egy sajátot mindig rossz vége lett.

   - Igen, de azok mind elhagyatott épületek, és lepukkant motelek voltak- emlékeztette Dean – Egy olyan élettel, mint a miénk, ez a legközelebbi, amit kaphatunk. Nem valami sok, de akkor is a miénk.

Amint Charlie jobban érezte magát a lányok felkeltek, és elhagyták a szobát, hogy csatlakozzanak a testvérpárhoz.

   - Mi van a könyvekkel?- törte meg a némaságot a komputerzseni néhány méternyi séta után.

   - Revizionista történelem- felelte Dorothy – Az apám kísérlete arra, hogy meg nem történté tegye, amin keresztülmentem. De én tudtam az igazat. Amikor a boszorkány átjött a mi világunkba vadásszá váltam, és az apám megírta azokat az ostoba könyveket.

   - Hát nem érted?- nevetett fel hitetlenül Charlie – Azok a könyvek nem ostobák. Hanem útmutatók, tele nyomokkal, amiket ő hagyott neked. Haggerty átolvasta mindet, így fedezte fel a pipacsokat. Lehet, hogy van még bennük valami hasznos, remélhetőleg valami, aminek hegyes a vége.

Ha egy rajzfilmben lettek volna, Dorothy feje felett kivillant volna a villanykörte, ahogyan az ötlet a semmiből eszébe jutott.

   - Zseni vagy- fordult a vöröshöz, azután sietősre vette a tempót – Gyerünk. El kell jutnunk a garázsba.

Erre mindkét fél szinkronban megszólalt, hangjukban döbbenet:

   - Ezen a helyen van garázs?!

Míg a lányok ezzel voltak elfoglalva, addig a fiúk befejezték a hely átnézését, és sajnos sikertelenül zártak.

   - Tiszta- jelentette Sam, mikor Dean visszatalált a fő helyiségbe.

   - Én sem találtam semmit- ingatta a fejét utóbbi, végleg elrakva a fegyverét.

   - Mit gondolsz? Lelépett?- kérdezte a magasabb, átsétálva a könyvtárba.

Dean szóra nyitotta a száját, amikor a semmiből feltűnt a boszorkány az öccse mögött.

   - Sam!

Túl késő volt. A nő hátulról átkarolta Sam nyakát, ezzel egyhelyben tartva őt, a szabad kezét pedig kitartotta Dean felé, ujjait rögtön zöld fény öntötte el.

A vadász pisztolyát a célpontra szegezte, azonban nem mert lőni, mivel félt, hogy még eltalálná Sam-et. Próbálkozott egy ideig, de sehogy sem jött ki biztonságosan a golyó útja, ezért ezt a tervet sutba dobva az egyszerűbb módszerhez folyamodott: rájuk vetette magát. Az ütközés lendületétől mindhárman hátra estek, át az asztalon, majd a földön kötöttek ki. Másodperceken belül magukhoz tértek a sokkból, ám még így sem voltak elég gyorsak; a boszorkány egy-egy kezét a homlokukhoz érintette, mire ők megdermedtek egy pillanatra, a szemük pedig zölden felragyogott, jelezve, hogy az ellenfél sikeresen átvette az irányítást az elméjük felett.

A két testvér robotszerű, darabos mozgással felkelt, majd az őket vezérlőre nézett. Mindkettejük szája egyszerre nyílt beszédre, viszont a hangjuk egyáltalán nem hasonlított a sajátjukra; sokkal mélyebb volt, és szavaik a néma boszorkány gondolatait közvetítették:

   - Találjátok meg a lányokat…- kezdte „Sam”.

   - És öljétek meg őket- fejezte be „Dean”.

♤

Az idegennek elállt a lélegzete, mikor beléptek a bunker garázsába. Az egész hatalmas volt, középen tágas hely, míg kétoldalt a fal mentén néhol kocsik parkoltak. Méghozzá milyenek. Mindegyik régi volt, elegáns, igazi klasszikus. Bizonyára ezeket még abban az időben használták, amikor az 1900-as években dolgoztak itt.

Dorothy ide-oda forgatta a fejét, láthatóan keresve valamit, ami nemsokára meg is lett egy szintén régi típusú motor képében.

   - Igen. Tudtam, hogy azok a cserkész fiúk megtartják majd nekem- mosolygott örömtelin, azután meg már igyekezett is a járműhöz, a másik kettő szorosan a nyomában.

A nő felnyitotta a nyeregtáskát az ülésen, azt követően két kézzel beletúrt, és sorozatosan pakolt ki belőle mindenféle holmit. Többek között egy bádogból készült maszkot is.

   - Az ott…?- mutatott rá a barna hajú.

   - Igen- erősítette meg Dorothy szomorúan – Ő nem élte túl.

Kínos csend, aztán folytatódhatott a keresés. Egyre több dolog került elő, csak éppen az nem, amiért eredetileg kutattak.

   - Kérlek, legyél itt. Legyél itt. Igen!- kiáltott fel diadalittasan a vadász, és utoljára kihúzta a kezét a táskából, tenyerében egy pár rubinvörös magassarkút tartva.

   - El sem hiszem- ámult Charlie a cipellőt megpillantva – Tényleg végigsétáltál a köves úton ezekben?

   - Nem- nevetett fel Dorothy a fejét ingatva – Igazából soha nem is viseltem őket. Bizarrnak tűnt volna, tekintve, hogy egy halott nőhöz tartoztak. Plusz, nem vagyok valami jó magassarkúban.

   - Úgy sejtem nem kívánhatjuk őt csak úgy el, igaz?- kérdezte a kék szemű halvány reménykedéssel.

   - Sajnálom- húzta el a száját – Egy újabb dolog, amiben a könyvek tévedtek. De csakúgy, mint a pipacsok, ez is tartalmaz mágiát Óz-ból. Ráadásul eléggé hegyes.

   - Ó- értette meg Charlie – Cipő általi halál?

Nem volt lehetőség további csevegésre, ugyanis ekkor betoppant a megszállt testvérpár.

   - Hát itt vagytok- szólalt meg Dean, mikor Sammel megálltak egymás mellett, alig néhány méter távolságban a lányoktól.

Charlie, hallva az idősebb fivér szokásosnál mélyebb hangját vigyorogva megfordult, és viccelődve rákérdezett:

   - Ez a Batman hangod volt?

Azonban mikor a másik fél egyáltalán nem reagált erre egyből tudni lehetett, hogy baj van. Mind jobban megnézték az előttük lecövekelt párost, így pedig azonnal feltűnt nekik az a pár furcsaság: a kifejezéstelen arc, a feszült izmok és tartás, valamint az ökölbeszorult, támadásra kész kezek. Itt vált világossá. Ezek nem a Winchester fiúk voltak; legalábbis nem önmaguk.

Ezt csak még inkább bizonyította, amikor a szemük zölden megvillant.

   - Oké, ez határozottan nem a Batman hangod volt- nyelt nagyot Charlie, miközben óvatosan tett egy lépést hátra.

   - Ez a boszorkány- mondta Dorothy – Megszállta őket.

Hát ez csodás, gondolta a lány. Hárman kettő ellen. Még lenne is esélyük nyerni, ha nem épp két irtó magas fickóról lenne szó, akik nincsenek izomzat hiányában, ráadásul még valami sötét erő hatása alatt is vannak. Nem létezik, hogy felülkerekedjenek rajtuk, hiába a létszámfölény.

   - Hiányoztál szépségem- jött a mondat Sam-től érzelemmentesen.

   - Másodjára megölni téged ugyanolyan édes lesz, mint elsőre volt- tette hozzá Dean, majd a két fivér megindult feléjük.

   - Srácok, tudom, hogy odabent vagytok- kezdte Charlie, miközben ők meg egyre csak hátráltak – Dean, nem hagyhatod a boszorkánynak, hogy ezt tegye. Ha kinyitja az ajtót, akkor elpusztítja Óz-t.

Dean fokozatosan közelebb ért Charlie-hoz, aki a semmiből abbahagyta a hátrálást. Ezt az alkalmat használta ki a férfi, hogy megpróbálja megragadni őt a vállánál. Ám arra már nem számított, hogy a névtelen bepánikolva közéjük ugrik majd, hogy legújabb barátját védje, így a kezei végül az ő vállát markolták meg. Sebaj. Ez is megfelelt neki. Felerősítette a szorítást, aztán mielőtt bárki reagálhatott volna egyetlen lendülettel szinte elhajította a lányt az útból, át egyenesen az egyik elválasztó üvegfalon. A szilánkok csörömpölve repültek szanaszét, mialatt a barna hajú fájdalmasan nyögve landolt a kemény padlón. Szerencséjére a fejét behúzta, így az nem ért földet, különben most komolyan aggódhatna az esetleges agyrázkódás miatt.

Pár másodperc eltelte után igyekezett összeszedni magát, csakhogy a harc ezzel még közel sem ért véget. Alig támaszkodott meg a könyökén, és Dean már ott is termett mellette; egyik kezével marokra fogta a pólóját a mellkasánál, hogy kissé felhúzza a barnát, míg a másikkal ütést mért az arcába, ezzel visszaküldve őt teljes fekvő pozícióba. A kék szemű felszisszenve az orrához kapott, amiből rögtön vért érzett szivárogni. Noha nem hitte, hogy eltört volna, attól viszont még ugyanúgy fájt.

Rövidesen ismét megragadták a ruhájánál fogva, és valósággal talpra rántották, de csak azért, hogy aztán erőszakosan nekivágják egy közeli tartóoszlopnak. Na jó, ettől biztosan sajogni fog a háta holnap reggel. Mire feleszmélt, Dean már közvetlenül előtte magasodott, továbbra is vasmarokkal tartva őt a helyén, miközben szikrákat szóró szemmel az arcába sziszegte:

   - Nincs szándékomban Óz-ba menekülni. Inkább áthozom a seregeimet ide. De ne aggódj. Mindketten csatlakozni fogtok Dorothy-hoz. Miután végig néztétek a halálát.

A lány erőtlenül elfordította a fejét oldalra, ahol Charlie és Dorothy éppen Sammel küzdöttek. Nem álltak vesztésre, ami meglepő volt, ellenben nem is volt valami fényes helyzetük. De legalább beleadtak mindent, és harcoltak. Neki is ezt kellett tennie.

Képes rá. Csak hinnie kell benne. Ahogyan Charlie mondta.

Visszaemelte tekintetét a zöld íriszekre, amik rendületlenül meredtek rá, majd kelletlenül elhúzta a száját.

   - Bocsi Dean, de ez most szükséges. Még ha utálni is fogsz miatta- fűzte hozzá, azután egy nagy levegővétellel hirtelen felrántotta a jobb térdét, ami ezáltal keményen ütközött a férfi ágyékával, kiváltva a vadászból egy fájdalmas nyögést, egyúttal a fogása enyhülését is a névtelenen.

Az idegen ezt követően az idejét még véletlenül sem vesztegetve összpontosította minden erejét, és elrugaszkodva az oszloptól egy határozott lökéssel küldte meg az őt eddig lefogót, akinek nem volt alkalma tiltakozni, csak simán hátra esett. Tántorgott egy darabig, keresve az egyensúlyát, mígnem elérte, hogy talpon maradjon, és szemkontaktust vegyen fel a barna hajúval. Az ellenfél dühös volt, ehhez kétség sem fért. Viszont a lányban meg pörgött az adrenalin, ami kiszorította belőle a félelmet, így nem maradt több hátránya a másikkal szemben. Leszámítva persze az izomzatot, de arra inkább nem gondolt abban a pillanatban.

   - Charlie!- kiáltotta Dorothy, mire a megszólított fél ránézett. A nő odadobta neki az egyik vörös cipőt, míg a másikat megtartotta magának – Menj! Mi nyerünk neked időt.

A vörös hajú nem habozott, miután a markában tudta a „fegyvert” már rohant is kifelé, magára hagyva a névtelent és Dorothy-t az agykontroll alatt álló Sammel és Deannel. Viszont így legalább kiegyenlődött a létszám. Egy az egy ellen. Szuper.

   - Oké- mozgatta meg a vállait Dorothy, készen a harc kezdésére – Lássuk miből faragtak titeket.

Ó, te szent ég, mi lesz itt? Miközben ő is a vadásznőhöz hasonlóan tett, a lány csak remélni tudta, hogy Charlie le tudja állítani a boszorkányt, mielőtt még késő lesz. Mielőtt még meghalnának.

♤

Az, hogy nem állt jól a szénájuk egyáltalán nem volt túlzás. Hiába a kitartása, a lány végül a földre került, és nem kelt fel többet. Kapott még pár ütést az arcába, immár a lüktető orra mellé volt egy felszakadt szemöldöke, amiből folyamatosan csordogált a vér, plusz egy felrepedt alsó ajka, amiből szüntelen érezte a szivárgó fémes ízű folyadékot a szájában. Kissé szédült, valamint minden energiája elfogyott, úgyhogy immár Dorothy-n múlott kettejük sorsa.

Csakhogy ő is hasonló állapotban volt, mint az előbb említett. Annyi különbséggel, hogy ő még állt, háttal Sam-nek, aki fél karral erősen fogta őt, míg Dean elé lépett, és a démonölő kést előhúzva a nyakához illesztette a pengét.

   - Az én testem nem árthat neked- mormolta Sam közel a nő füléhez.

   - De az övék igen- mondta Dean, közelebb nyomva az éles fegyvert a bőréhez.

A két lány összenézett, a földön lévő pedig megpróbált még utoljára felkelni, ám rögtön vissza is esett a hátára. Felszisszent és behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia, ami történni fog. Feszülten várta a sikolyt, vagy bármi jelét annak, hogy a testvérek megölték Dorothy-t, azonban semmi ilyen nem következett be.

Miért álltak le?

Félve kinyitotta a szemét, majd pislogott néhányat, hogy kitisztuljon a látása. Ekkor pillantotta meg a két lefagyott fivért. Összezavarodva bámult rájuk, mígnem végre megmozdultak, az izmaik ellazultak, a tekintetük ragyogó zöldre váltott, aztán az a fény el is tűnt egy másodperc alatt. Immár ők is zavarodottnak tűntek, valamint sokkal inkább önmaguknak.

Megtört a varázs. Charlie-nak sikerült.

   - Mi a fene történt?- nyögte ki Sam, enyhén megrázva a fejét, hogy teljesen észhez térjen.

   - Charlie- válaszolta Dorothy tömören.

Dean kutatni kezdett az említett személy után a pillantásával, ám őt nem találta sehol a garázson belül. Ellenben, mikor megfordult a szeme nyomban megakadt a tőlük nem messze fekvőn, és egy szekundum erejéig ledöbbent attól, hogy az illető milyen állapotban volt.

Ezt ő tette volna? Vagy talán együtt csinálták Sammel?

A lábai ösztönösen odavitték hozzá, majd már térdelt is le mellé. Ezután egyik kezével finoman benyúlt a feje alá, és megemelte őt, hogy jobban felmérhesse a sérüléseit. Az arcát vér borította, aminek forrása két seb volt, valamint az orra. Így elsőre nem mondta volna súlyosnak, biztosra vette, hogy elég lesz letisztítani őket. Talán egy sebtapasz elkél majd, de semmi több.

   - Ezt én tettem?- csúszott ki belőle az elméjében már feltett kérdés mielőtt még feleszmélt volna. A hangja akár a gyenge suttogás, mégis elég volt, hogy a lány meghallja.

Ő viszont szóhoz sem jutott. Aggodalom, és máris formálódó bűntudat csöpögött Dean szavaiból. Ezek jelenlétét a névtelen először meg is kérdőjelezte, hiszen egészen idáig a vadász rideg, legjobb esetben is csak közömbös volt vele, ezért kifejezetten sokkoló volt azt hallani, hogy ilyen érzelmekkel fordult felé.

Az, hogy nem kapott választ már önmagában elég volt Deannek. A bűntudata kiteljesedett tőle, és képtelen volt az idegen szemébe nézni. Egyetlen nap elég volt, hogy eltörölje minden bizalmatlanságát vele kapcsolatban és elfogadja, hogy valóban nem jelent veszélyt számukra a jelenléte. Igyekezett rendesebb lenni vele, de ezzel most egész biztosan elszúrt mindent. A lány ezután megint félni fog tőle, és visszaesnek oda, ahonnan elkezdték. Mindez amiatt, hogy óvatlan volt.

A névtelen szinte már hallotta az önmarcangoló gondolatok tömkelegét, ami átment a vadász fején, mintha belelátott volna az elméjébe. Nem akarta, hogy magát hibáztassa a történtekért, hiszen ő sem tette. Az egyedüli hibás a boszorkány volt, akit Charlie sikeresen megölt, máskülönben az igézete a fiúkon nem tört volna meg. Ezt kellett az idősebb Winchester-rel is megértetnie: hogy nem ő a hibás.

   - Dean…- próbált megszólalni, csakhogy rögtön félbe is lett szakítva a másik által.

   - Ne- kérte, mintha csak tudta volna, mit készült mondani. Ezt követően, továbbra is kerülve a kék szempárt, a kezét a lány fejéről a hátára csúsztatta, míg azzal, ami eddig szabad volt megfogta a kezét, hogy felhúzza a földről, közben pedig gyorsan témát váltott – Inkább csak tegyünk rendbe titeket.

Ez most megbeszéletlenül maradt. Viszont később mindenképp fog rá időt szakítani, ha tetszik a vadásznak, ha nem. Ezt az idegen akkor és ott megfogadta. És eldöntötte, hogy amit egyszer megfogad, azt nem szegi meg a jövőben. Soha.

♤

Odakint már besötétedett, mikor a csapat úgy döntött, hogy ideje lezárni a napot. Sam elment, és hozott kaját a város étkezdéjéből, amit aztán szétosztottak, és a konyhában összeülve elfogyasztottak. Emellé jött még pár üveg sör meg egy kis beszélgetés, viszont javarészt csendben volt mindenki.

A két sérültet összefoltozták, szerencsére a sebtapasznál többre nem volt szükség, miután kitisztították a vágásokat. Mivel társaságban voltak, a lány nem hozta fel az eseményeket, bár volt egy sejtése, hogy akkor sem lesz könnyebb dolga, mikor egyedül találja magát Deannel. Ugyanis az idősebb testvér egész vacsora alatt kerülte őt a tekintetével, és az ételét is inkább csak turkálta, míg a többiek valósággal felfalták az adagjukat. Hatalmas jele annak, hogy baj volt, máskülönben nem csinálta volna ezt. Imádott enni. Egyike azoknak az apróságoknak, amiket az idegen megtudott róla a velük eltöltött napok alatt.

Miután végeztek és rendet raktak mindenki elkezdett visszavonulni a szobájába. Dean volt az első, aki szinte kilőtt, mint egy rakéta, még csak vissza sem nézett, el sem köszönt. Csak eltűnt. Utána következett Charlie és Dorothy, majd nem sokkal később Sam is. A fiatalabb Winchester jó éjt kívánt a még helyén kuporgó lánynak, aztán elhagyta a konyhát. A névtelen ezzel egyedül maradt.

Pár percet várt, csak addig, amíg az összes zaj megszűnt a folyosókon. Innen tudta, hogy már elaludtak. Vagy legalábbis remélte, hogy így volt. Ekkor ő is felkelt, odalépett a hűtőhöz és kivett egy zacskó jeget, majd kisétált a helyiségből.

Céltudatosan a könyvtár felé vette az útját, ahol tudta, hogy az idősebb vadászt találja majd. Szokása volt ott ücsörögni, akár órákon keresztül, és iszogatni egymagában. Persze az öccse erről mit sem tudott, a lány is mindössze azért lehetett tisztában vele, mert látta őt éjjelente, amikor valami ehetőért ment a konyhába. Azelőtt meg sem fordult a fejében, hogy csatlakozzon hozzá, most azonban nyomós oka volt rá.

Lassú, halk léptekkel tette meg a távot a konyhától a könyvtárig. Határozottan indult neki, ám minél közelebb ért az úticéljához, annál jobban érezte a mellkasában növekvő feszültséget és bizonytalanságot. Felvetődött benne, hogy visszafordul, hagyja az egészet ahogy van és csak lefekszik, de ez a gondolat egy pillanat alatt szertefoszlott, amint a magabiztossága felülkerekedett a hezitálásán. Onnantól pedig már tényleg nem volt megállás.

A szobához felvezető lépcső előtt lefékezett, majd felmérte a terepet, mielőtt belépett: Dean egy közelebbi asztalnál vert tábort, a lánynak háttal, ezért még nem is vette őt észre. A lábait feldobta a vele szemben lévő kifordított székre, egyik kezében egy félig teli üvegpohár, amit folyamatosan utántöltött az asztalon heverő whisky-s üvegből. Első ránézésre a névtelen nem mondta volna soknak az eddig elfogyott mennyiséget, emiatt pedig remélte, hogy a vadász még van olyan józan állapotban, hogy komolyan beszélgetni tudjanak.

Utolsó esély elmenekülni. Nem? Oké. Akkor hát nincs más hátra, mint előre.

És ezzel besétált a helyiségbe. Nem ment sokáig, ugyanis Dean széke mellett megtorpant, aztán minden egyéb nélkül kitartotta felé a jegeszacskót fogó kezét. Várt, amíg a Winchester komótosan ráemelte a tekintetét, amiből halvány értetlenség sugárzott, és csak azután nyitotta szóra a száját:

   - Láttam, hogy nem tettél rá korábban, és gondoltam nem ártana.

A zöld szempár ide-oda járt a lány arca és a tasak között, míg végül megadta magát, és elvette tőle a jeget egy biccentés kíséretében.

   - Kösz.

Egyből lehelyezte a zacskót az ölébe, majd a hirtelen hidegtől felszisszenve kényelmesebb ülőpozícióba váltott, és lehúzta a pohara maradék tartalmát. Amint az utolsó csepp is kifogyott, már töltötte is az újabb adagot.

Hűha. Ő aztán nem spórol.

A barna hajú figyelte őt egy darabig, kezei kínosan a nadrágja zsebébe süllyesztve, szája összepréselve. Dean megint úgy csinált, mintha a lány a szobában sem lenne. Elmélyült a gondolataiban, őt meg egyszerűen kizárta.

Ennyivel nem fogja lerázni. Ha a vadász rázárja az ajtót, akkor ő nekiáll kopogni amíg be nem engedi.

Vett egy nagy levegőt, aztán átsétált a szemben lévő székhez, amin a férfi lábai pihentek. Egyik kezét a támlára helyezte, és közvetlenül rákérdezett:

   - Leülhetek?

A zöld tekintet ismét megtalálta az övét, a tulajdonosa pedig felvonta a szemöldökét.

   - Miért?

   - Csak beszélgetni- vont vállat ártatlanul – Úgy nézel ki, mint akinek elkél a társaság.

   - Tévedsz- vágta rá komoran, majd kortyolt az italából.

Oké. Nem törik meg könnyen. Bár ez pontosan az, amire számított. Akkor is hiába, mivel nem fogja feladni, ha már egyszer belekezdett.

   - Tudod…- hajtotta le a fejét, szigorúan a cipője orrára fókuszálva – Nem vagy valami jó színész.

Ő ugyan nem látta, de erre az idősebb testvér kíváncsian megemelte a fejét, és összehúzott szemekkel meredt rá, várva a folytatásra.

   - Én legalábbis átlátok rajtad- közölte – Az alapján, ahogy néztél rám a garázsban, majd ahogyan kerültél utána… Még a hülye is tudja, hogy ez mit jelent.

   - Mit?- csúszott ki a száján akaratlanul, amivel egy apró, elégedett mosolyt váltott ki a másikból.

   - Hogy magadat hibáztatod azért, ami történt- fejezte be ismét felnézve.

A pillantásuk találkozott amint ezt megtette, a kialakult szemkontaktust pedig hosszú másodpercekig egyikük sem törte meg. Olyan volt, mintha betekintést akartak volna nyerni egymás lelkébe ezáltal, viszont nem tudták sikerült-e; ezért tovább próbálkoztak, elnyújtva a helyzetet.

Végül Dean hitetlen nevetése volt az, ami véget vetett a varázsnak; a vadász ezután rögtön elfordította a fejét azzal a szándékkal, hogy lezárja a szituációt, csakhogy a lánynak még bőven volt mondanivalója.

   - Ha jól sejtem ez nálad ösztönös reakció a munkádból kifolyólag. Úgy hiszed minden rosszul elsült dologért te vagy a felelős. Magadat okolod a hibákért, aztán önmarcangolásba menekülsz. Mint ahogy most is. De Dean… Ami ma történt, annak semelyik része sem a te hibád. Semelyik sem. Az egyetlen, akit okolhatsz az a boszorkány. Ő volt az, aki megigézett téged és Sam-et, ő vett rá titeket arra, hogy támadjatok ránk. Ti egyáltalán nem csináltatok semmi rosszat. Én így gondolom, Charlie is így gondolja, és Dorothy is ugyanezen a véleményen van. Egyikőtök sem hibás. Érted?

Minden egyes szó csak olaj volt a tűzre. Ahogy a névtelen egyre inkább haladt előre a beszédben, úgy nőtt a feszültség a Winchester-ben. Lesütött szemmel hallgatta a monológot, ujjai már szinte elfehéredve fonódtak a pohara köré, mígnem elért ahhoz a ponthoz, ahol minden kirobbant belőle:

   - Azt elfelejted, hogy az én kezem volt az, amelyik megütött. Többször is. Én voltam az, aki összevert, és lehet, hogy ha Charlie nem állítja le az egészet időben meg is öllek! Ha az elmekontrol nem szakad meg akkor, most nem lennél itt! Még egy ártatlan vére száradna a kezemen, ugyanis te semmi olyat nem tettél, amivel kiérdemelted volna ezt, én viszont mégis megtettem. Mégis bántottalak. És ezért senki más nem vonható felelősségre csakis én!- kiáltotta, befejezésként dühében levágva az üvegpoharat az asztalra, aminek csattanását éles visszhang követte a helyiség falai között.

A lány számított erre az eshetőségre, azonban még így is megrezzent, amikor a férfi megemelte a hangját. Erősebben kezdte markolni a támlát, miközben megint nagy levegőt vett, és azért imádkozott, hogy senki ne keljen fel arra a zajra, amit épp az előbb csaptak. Már csak az hiányzott, hogy Sam azt higgye valami baj van, és fegyvert lóbálva berontson, nekik pedig magyarázkodniuk kelljen. Nem. Muszáj volt lenyugtatnia Dean-t, mielőtt a helyzet elfajult volna. Ennél jobban.

   - Oké. Elismerem, igazad van- bólintott, amivel nem kis meglepődést váltott ki beszélgetőpartneréből – Abban, hogy a te kezed okozta ezt- mutatott a sérülésekre az arcán – A többiben viszont nem is tévedhettél volna nagyobbat… Nézd Dean, ami történt, megtörtént. Én nem hibáztatlak érte. És szeretném, ha te sem tennéd. Mivel az nem vezet sehova, csak magadnak okozol fájdalmat.

Megcsinálta. Elmondta, amit szeretett volna, ráadásul anélkül, hogy sorozatosan félbe lett volna szakítva. Nem hitte volna, hogy ilyen egyszerű lesz.

Huh.

Talán Dean azért nem szólt közbe olyan gyakran, mint azt várta, mert nem akart. Talán szüksége volt rá, hogy végre hallja ezt valakitől, és talán még meg is könnyebbült attól, hogy hallotta. Talán.

Csend telepedett a könyvtárra. Ezek szerint nem ébredt fel senki a kiabálásra. Ez jó. A székben ülő elgondolkodva meredt maga elé, míg a vele szemben álló a tekintetével tüzetesen végigkövette az összes változást, ami az arcán feltűnt. Először még düh volt, aztán bűntudat, majd felismerés és beletörődés. Felpillantott a lányra, és csak annyit szólt a fejét ingatva:

   - Jobban kedveltelek, mikor nem beszéltél annyit.

A névtelen épp reagált volna, amikor Dean levette a lábait a másik székről, és vigyázva, nehogy a jég kiessen az öléből feljebb ült a sajátján; ezt követően pedig, az idegen legnagyobb megdöbbenésére a felszabadult hely felé intett.

   - Most leülsz vagy sem?

Álmodik, vagy ez a valóság? Tényleg átjutott volna Dean Winchester hét lakattal lezárt ajtaján, amivel önmagát védte mások elől? Sikerült volna a lehetetlennek feltételezett?

Egy darabig csak állt ott, mint egy szobor. Aztán, amikor rájött, hogy a lehetősége el is szállhat, ha nem ragadja meg elég gyorsan fogta magát, és levágódott a megüresedett székbe. Lábait felhúzta törökülésbe, ahogy mindig is, kezeit pedig az ölében pihentette.

   - Iszol?- emelte meg az üveget a vadász.

   - Inkább nem- rázta a fejét válaszként a lány.

Dean megint felnevetett, majd megtöltötte a poharát. Azonban ahelyett, hogy megitta volna, inkább átcsúsztatta az asztallapon, egyenesen a kék szeműhöz, aki reflexből elkapta azt, mielőtt a földre eshetett volna. Nem vette el róla a kezét, viszont értetlenül fordult a fivér felé.

   - Ha továbbra is a pszichológusom szándékozol maradni arra szükséged lesz- magyarázta az alkoholra utalva.

Ezúttal a lány volt az, aki felnevetett.

   - Szerintem nélküle is boldogulok- biztosította.

   - Ahogy gondolod, JD- hagyta rá Dean, és kezébe véve a whisky-t hátradőlt.

   - JD?- figyelt fel a névre.

Dean megerősítésként bólintott.

   - Aha. A Jane Doe rövidítése. Nem tetszik?

   - Hát…

   - Valahogyan muszáj hívnunk, nemde?- vont vállat, aztán hozzátette – Persze ha van jobb ötleted, én csupa fül vagyok.

Természetesen nem volt jobb ötlete. Ezen még nem igazán tanakodott. De igaza volt abban, hogy valahogyan szólítaniuk kell őt, azzal csak megkönnyítik a kommunikációt. A JD jó lesz ideiglenesen, majd igyekszik előállni valami normálisabbal.

   - A célnak megfelel- ismerte el, majd ignorálva Dean elégedett vigyorát inkább témát váltott – Szóval… Nem szeretnéd megosztani velem, hogy mégis mi a helyzet Sammel? Vagy jobb lenne, ha azt kérdezném, mi a helyzet veletek? Mert mindkettő kifejezetten érdekelne, hogy őszinte legyek.

A vigyor nyomban lefagyott a Winchester arcáról. Ettől tartott. Ezt akarta bármi áron elkerülni. Hogy magyarázkodnia kelljen. Mert fogalma sem volt, mit mondjon, hogyan kezdje. Az egész egyszerűen csak túl hosszú volt és bonyolult.

   - Mehetek Sam-hez is, ha te nem mondod el…- készült felkelni, ám erre Dean menten védekezésbe kapcsolt.

   - Ne, ne, ne! Ülj vissza, csak maradj ott!- kérte. Olyan hevesen reagált, hogy a jég majdnem kiesett az öléből, mindössze a gyors reflexein múlt, hogy nem így lett.

   - Okkké…- ereszkedett vissza a helyére növekvő gyanakvással a kék szemű. Most már biztos, hogy valami durván komolyról van szó, ha nem akarja, hogy Sam-hez forduljon vele.

Várjunk. Mi van, ha Sam egyáltalán nem is tudja? Ha Dean eltitkolja előle, és azért rémült meg ennyire? Na jó, ez egyre furább, pedig szentül hitte, hogy olyan már nem létezhet számára.

   - Elmondom. Elmondom az egészet- sóhajtott fel megadón a vadász – De akkor tényleg szükséged lesz arra az italra, higgy nekem.

Hát jólvan. Ideje volt kitálalni. Talán nem is baj, ha megtudja. Úgy könnyebb lesz kezelnie, mikor Zeke újra előjön. Igen. Ez a jó döntés. Nincs visszaút.

De még szép, hogy nem volt. Ugyanis amint JD az utolsó cseppig kiitta a folyadékot a pohárból Dean belekezdett az öccsével közös sztorijukba. Szükségtelen mondani, aznap éjjel egyikük sem aludt valami sokat.

♤

A következő nap reggelén, miután Sam gondosan visszazárta Crowley-t a bilincseibe, az egész csapat összegyűlt a bunker garázsában, amiben immár a Winchester-ek Impalája is ott parkolt.

   - Baby elég jól néz ki itt, nem?- méregette az autót büszkén az idősebb testvér.

   - Nem rossz- biccentett elismerően Sam, ezután a figyelme hamar elkalandozott a motorjával babráló Dorothy irányába, és mintha eszébe jutott volna valami már sietett is oda hozzá – Hé, Dorothy…

Dean és JD az eddigi helyéről figyelte, amint a két fél beszélgetésbe fogott, azonban ők sem maradtak sokáig társaság nélkül:

   - Dean…- állt meg mellettük Charlie. A mondata vége elhalt, a szája kissé még nyitva, és így nézett a barna hajúra.

Ó, igen. Ő még mindig nem tudta hogyan szólítsa a lányt.

   - Hívj csak JD-nek- nevetett fel az említett a segítségére igyekezve. A szeme sarkából kiszúrta Dean vigyorát, aki örömmel hallotta, hogy a többé már nem is olyan idegen új lakójuk használni kezdte az általa kitalált nevet. Reménykedett benne, hogy végül megtartja, mert egészen jól hangzott kimondva.

   - Oké, akkor JD- ismételte el mosolyogva, azután viszont visszaváltott komolyra – Szóval, köszi az ottalvós bulit…

Dean mindössze hümmögött egyet, jelezve, hogy folytassa.

   - …és azt, hogy visszahoztál a halálból- fejezte be.

Témánál voltak.

JD feszülten a mellette ácsorgó vadászra pillantott, aki ellenben vele teljesen nyugodt volt, amikor a fejét megrázva azt mondta:

   - Én nem tettem semmi ilyesmit.

Charlie erre összehúzta a szemét, abban a tipikus „nem hiszek neked” stílusban.

   - Ne hazudj egy hazugnak- ezután az arcát aggodalom öntötte el – Akkor most zombi vagyok? Agyakat kell majd ennem?

A lány itt elégelte meg a hazudozást. Finoman meglökte Dean oldalát a könyökével, ezzel jelezve, hogy fejezze be a színészkedést, és valljon színt végre, vagy ő fog. Az „utasítás” úgy tűnik, bevált, mivel egy másodperccel később a fivér megadón felsóhajtott, aztán megnyugtató hangon annyit felelt:

   - Nem, nem, nem. Nem kell agyakat enned. Rendben leszel, oké? Csak öhm…- tartott szünetet, kezével rámutatva hármójukra – Ezt tartsuk meg magunk között, jó?

Charlie hezitált egy darabig, de a végén csak belement.

   - Jó, de csak azért, mert visszahoztál a halálból, amiről mellesleg még mindig el kell magyaráznod, hogy hogy voltál képes.

   - Meglesz- bólintott megkönnyebbülten.

Ez a probléma elhárítva. A titka, nos, most már inkább titkuk biztonságban van.

Így, hogy ezt sikeresen lezárták, ideje volt csatlakozni Sam-hez és Dorothy-hoz.

   - Nem rossz egy rakás könyvtároshoz képest- dicsérte meg őket utóbbi, majd a motorjára bökött – Vigyáznátok rá nekem?

   - Persze. Ha nem bánod, hogy néha-néha elviszem egy körre- tette hozzá a második részt legyintve Dean.

   - Áll az alku- egyezett bele a nő – Köszönök mindent. Most viszont, ha megbocsátotok, be kell fejeznem egy lázadást- azzal Charlie-hoz fordult, hogy megkérdezze – Velem tartasz?

   - Mi? Veled? Óz-ba?- hebegett megdöbbenve.

   - Igen- erősítette meg Dorothy – Azt mondtad kalandot keresel. Nos, most itt van. Gyere, és segíts megtalálni a kutyámat.

Az eddig hallgató felek arckifejezése immár bizonytalanságot tükrözött, Dean pedig nem is habozott, hogy emiatt közbeszóljon:

   - Uh, Charlie… Fogalmad sincs arról, hogy milyen valójában Óz. Ú-Úgy értem, a hely tele van repülő majmokkal, meg boszorkány seregekkel. Rengetegféle veszély várhat ott rád.

   - Megígéred?- csillant fel a vörös hajú szeme izgatottan.

Ez eldőlt. Charlie elmegy Dorothy-val Óz-ba. A fiúk nem tehettek ez ellen semmit. Ha ez az, ami a barátjukat boldoggá teszi, akkor mindössze csak támogathatják őt az álma elérésében.

A lány egyesével megölelte mindegyikőjüket búcsúzásként, aztán mind odasétáltak a garázsajtóhoz.

   - Ha bármire szükséged lenne, csak uh, érintsd össze háromszor a cipődet, rendben?- kérte Sam.

   - Hogy én? Na és veletek mi van, bolondok? Meglesztek nélkülem?- nevetett fel, miközben végig nézett rajtuk – Vigyázzatok egymásra. Mindhárman.

   - Te is- ölelte meg még utoljára őt JD.

Szomorú volt, hogy máris el kell engednie a nemrég szerzett új barátját, ugyanakkor örült neki, amiért lehetőséget kapott az általa hőn áhított kaland átélésére. Ráadásul volt egy olyan érzése, hogy nem most látták egymást utoljára, ami adott egy kis megnyugvást.

Dorothy beillesztette a varázskulcsot a zárba, majd kitárta a hatalmas dupla ajtót. Azonnal gyönyörű látvány tárult eléjük, középpontban nem mással, mint a híres sárgaköves úttal. A páros átlépte a küszöböt, aztán egy végső intéssel a többieknek megkezdték az utat Smaragdvárosba. Amint elég messze értek, az ajtó becsukódott mögöttük, és hiába nyitották fel a testvérek ezután, az átjáró addigra eltűnt. Nem maradt más, csak a kivezető alagút a garázsból.

   - Szerintetek visszajön még?- tette fel a kérdést Dean pár némán eltelt perc után.

   - Hát persze- vágta rá Sam – Nincs még egy olyan hely, mint otthon.

_______________