39. Mosd tisztára a neved (1)

"Ketten maradtunk, drágám."

_______________

2014. Március 20.

A vadászok legutóbbi ügye óta majdnem egy hét telt el. Ezalatt még csak nem is kerestek új munkákat, helyette inkább kihasználták a nyugalmat és elfoglalták magukat valami mással.

JD sérülése szépen gyógyult. Eddig sajnos nem találkozott egyetlen gyógyító igével sem Marcel könyveiben, ez azonban nem jelentette, hogy feladta a keresést. Léteznie kellett a bűbájnak, az ő életükben pedig határozottan nem ártott volna, ha kéznél van az ilyesmi.

A történteket követő napon Sam-et is beavatták a fejleményekbe JD-vel kapcsolatban. A lány érthető okokból szűkszavú volt a különös álmát illetően, viszont a részletek nem is nagyon számítottak a testvérpárnak. A lényeg az volt, hogy megtudta a nevét, ami önmagában hatalmas előre lépés.

   - Szóval uh…- köszörülte meg a torkát Sam – Hogy szólítsunk mostantól?

Ebbe még bele sem gondolt. Annyira megszokta a jelenlegi nevét, már szinte el is felejtette, hogy nem az volt az igazi.

   - Ezt döntsétek el ti- vont vállat – Amelyik nektek kényelmesebb.

Sam bólintott, míg Dean felpillantott rá a konyhaasztaltól.

   - Én szerintem maradok a JD-nél- közölte.

   - Csak nem azért, mert te találtad ki?- vonta fel a szemöldökét egy halvány mosollyal.

Dean a fejét rázva menten tiltakozásba fogott.

   - Á, dehogy- azzal elkapta a tekintetét, nehogy véletlenül elárulja magát.

JD mindössze felnevetett, s ezzel a dolgot le is zárták.

Egyelőre.

Ennek a beszélgetésnek már négy napja. A csapat azóta nem hozta szóba sem az angyalokat, sem Abaddont, sem egyéb szörnyeket, amik jelenleg is odakint ólálkodhattak. Ezek a témák kicserélődtek olyasmikre, amikről a hétköznapi emberek társalogtak: TV műsorok, könyvek, kedvenc zenészek és kedvenc zenei műfajok meg hasonlók. A külvilágot és annak gondjait kizárva lazítottak a bunker falai közt…

…egészen a következő hétfőig.

A bázis ajtaja nyikorogva csapódott be JD mögött, aki épp csak visszaért a jócskán esedékes vásárló körútjáról. Egyik kezében egy jól megpakolt fehér szatyorral, másikban pedig újságpapírral masírozott le a lépcsőn. Arcán izgatott mosoly, mintha most kapta volna élete legjobb hírét.

   - Szia- üdvözölte őt Dean, aki a térképasztalnál letelepedve élvezte a szokásos reggeli kávéját – Minek örülsz ennyire?

JD odalépett hozzá, s gyorsan szájon csókolta.

   - Valaki meghalt- közölte minden egyéb nélkül, miközben lerakta a táskát az asztalra.

Dean erre értetlenül pislogott rá.

   - És te ennek örülsz?- hökkent meg – Biztos minden rendben?

   - Ha-ha. Nagyon vicces- forgatta a szemét – Inkább ezt nézd meg- dobta le elé az újságot – Scott Braun-t, egy minnesota-i város középiskolás tanárát tegnap reggel holtan találták egy sikátorban. A helyszín állítólag úgy nézett ki, akár egy mészárszék. Minden csupa vér, mintha a gyilkost színtiszta düh vezérelte volna.

   - Oké- bólintott a báty, átfutva a sorokat – És?

   - Hogy érted, hogy és?- akadt meg a kérdés hallatán.

A Winchester az újságot lerakva felnézett rá.

   - Ez inkább hangzik pszichopatának, mintsem természetfelettinek.

   - Mert még nem mondtam el a lényeget- tette fel a mutatóujját – Kiszivárgott egy fontos részlet, amit a zsaruk igyekeztek titkolni a média előtt. – Hatásszünet és egy diadalittas mosoly. – A fickónak kitépték a szívét.

Ezzel most megfogta. Deanen látszott, hogy komolyan elgondolkodott az információn.

   - Kitépett szív, huh?- dőlt hátra a székében – Vérfarkas?

   - Megmagyarázná a brutalitást- vont vállat.

   - Na és a holdállás?

   - Az viszont nem egyezik meg- húzta el a száját.

   - Akkor lehet, hogy mégsem a mi ügyünk- ingatta a fejét.

   - Ne már, Dean- sóhajtott fel – A kitépett szív és a vérfürdő nem elég?

   - Nézd, JD…

   - Scott a harmadik hiányzó szívű áldozat ebben a hónapban- folytatta – Az első áldozat Patrick Norton, egy ügyvéd, a második Dave Heyes, egy szakács. Mindhármukat három hét leforgása alatt ölték meg, mindig egy szombati napon, ráadásul ugyanabban a sikátorban találtak rájuk, ugyanolyan groteszk körülmények között. Mi ez, ha nem a mi hatáskörünk?

Felvont szemöldökkel várakozott az idősebb véleményére, aki mindössze ámultan, szóhoz sem jutva meredt rá.

   - Ezt meg honnan…?

   - Utánanéztem a neten- felelte – Érdekelt a dolog, úgyhogy hazafele jövet rákerestem.

   - Nem semmi munka- ismerte el biccentve.

   - Kösz- húzta ki magát – Szóval? Lecsekkoljuk?

   - Vadászni akarsz?- váltott kissé csalódottra – Máris? Még alig telt el egy hét a legutóbbi ügyünk óta.

   - És?- ráncolta a homlokát – Nekem már hiányzik. Ideje terepre menni.

   - Mi lesz a pihenéssel?- tárta szét a karját.

   - Pihentél eleget- vágta rá – Most már vár a munka.

   - De az út oda több, mint 11 óra- biggyesztette le a száját kelletlenül.

   - Majd megállunk egy motelnél félúton- legyintett. A barátja továbbra sem volt oda az ötletért, ezért más módszerekhez folyamodott. Az ölébe ülve félkézzel átkarolta a nyakát, majd fejét kissé oldalra döntve bevetette a könyörgő kiskutya tekintetét. – Kérlek Dean. A kedvemért.

   - Nem fogsz rávenni- makacsolta meg magát, állva a pillantását.

JD szabad keze végig simított a vadász mellkasán, amitől a levegő a tüdejében rekedt.

   - Kérlek szépen- suttogta a lehető legbájosabb hangján – Nem fogod megbánni.

Dean a karfát markolva igyekezett féken tartani magát, azonban ennek nem sok haszna volt. A lány piszok jól értett a dolgához, ehhez kétség sem fért. Érezte, amint az ellenkezés minden maradéka lassan elhagyja az elméjét, mire pedig észbe kapott, már kimondta:

   - Rendben. Menjünk vadászni.

A fenébe.

Menthetetlen eset vagy, Winchester.

   - Ez az- vigyorodott el boldogan, azután hálásan megcsókolta – Köszönöm. Megyek és szólok Samnek.

   - Ácsi, ácsi- fonta egyik karját a dereka köré, hogy visszatartsa – Hová a nagy sietség? A fickó már úgyis halott.

Azzal a másik tenyerét az arcára helyezve közelebb húzta őt egy újabb csókra.

Az izgatottság és mehetnék ellenére JD-nek nem volt problémája a viszonzással. Jobb keze a fivér hajában, míg a bal megpihent a mellkasán. Halkan felsóhajtva mélyítette el a csókot, minek hatására Dean ujjai rászorítottak az oldalára.

A szituáció gyorsan eszkalálódott, s ha Sam nem sétál be váratlanul, talán a hálószobában kötöttek volna ki, az ügy egy kis időre elfelejtve.

   - Srácok- köszörülte meg a torkát, kizökkentve őket.

Úgy reppentek szét, akár a megrémisztett madarak. JD feje lehajtva, a légzése szapora, mialatt Dean a szemét forgatva hátra vetette a fejét egy nyögés kíséretében.

   - Pocsék az időzítésed, Sammy.

   - Bocs- szabadkozott az arcát dörzsölve – Nem gondoltam, hogy…

   - Semmi baj- nyugtatta JD egy halvány mosollyal – Amúgy is indulni készültünk.

   - Hová mentek?- érdeklődött.

   - Megyünk- javította ki a lány, feltápászkodva a báty öléből – Te is jössz.

   - JD talált nekünk egy ügyet Minnesota-ban- bökött felé Dean – Úgyhogy pakolj öcskös, mert jó lenne még dél előtt elindulni.

Sam a fejét ingatva a hajába túrt.

   - Azt hiszem én ezt most kihagyom.

   - Mi? Miért?- faggatta JD.

   - Nem érzem jól magam- magyarázta – Múlt éjjel óta sajog a fejem.

Ekkor vették csak észre a kinézetét: pizsoma, kócos haj, sápadt bőr, álmos kifejezés. JD aggodalmasan odasétált hozzá, majd tenyerével megérintette a homlokát.

   - Szerintem nincs lázad- állapította meg – Van bármi egyéb tüneted?

   - Fáj a torkom. Na meg…- hirtelen elfordult, hangosat tüsszentve – Ez is. Azt hiszem megfáztam.

   - A konyhában találsz némi gyógyszert- simította meg a karját, azt követően az asztalon hagyott táska irányába intett – Hoztam teát. Az jót fog tenni a torkodnak.

   - Kösz JD- mosolyodott el fáradtan.

   - Megcsináljam neked azt a levest, ami mindig segíteni szokott?- kérdezte Dean a székéből.

Sam az ötletet leintve odalépett az asztalhoz.

   - Nem kell. Megleszek. Te és JD menjetek csak.

   - Biztos nem baj, hogy itt hagyunk?- bizonytalanodott el a lány.

   - Egyáltalán nem- válaszolta – Tudok gondoskodni magamról. Nem lesz baj.

A másik két fél összenézett, némán megvitatva a dolgot.

   - Felhívsz, ha rosszabbul vagy?- intézte a kérdést Dean az öccsének.

   - Persze, Dean- ígérte a szemét forgatva, mint egy irritált kisgyerek – Csak menjetek.

Ennyi elég is volt az idősebbnek.

   - Oké- csapta össze a tenyerét, s felpattant a helyéről. Tekintete a barátnőjén, arcán sejtelmes vigyor. – Ketten maradtunk, drágám.

Ketten bizony. Deannek máris kevésbé volt ellenére ez az ügy.

Ezek után a páros elvonúlt pakolni, amivel röpke 10 perc alatt készen is lettek. Elköszöntek Sam-től, végezetül a táskájukat a vállukra vetve megcélozták a garázst. Baby ott parkolt a szokásos helyén, a vadászok pedig seperc alatt bedobták a holmijukat a csomagtartóba.

Ideje volt indulni.

JD már készült beszállni az anyósülésre, amikor Dean megszólalt:

   - Gyere ide.

   - Mi?- kérdezte zavartan – Miért?

   - Csak gyere ide- titokzatoskodott.

A lány egy türelmetlen sóhajjal megállt előtte, kíváncsian várva, vajon mit akarhat. A Winchester csendben maradt, ám a következő cselekedete többet ért minden szónál: belenyúlt a farmerja zsebébe, kihúzta belőle az Impala kulcsát, végül egy vigyorral feltartotta maguk között.

A boszorkány alig hitt a szemének. Arcára sokkos kifejezés ült ki, amint ide-oda tekintgetett hol a kulcsra, hol annak birtokosára.

Ez a valóság? Vagy csak álmodik? Ha az utóbbi, akkor nem akart felébredni.

   - E-Ez most komoly?- hitetlenkedett – Tényleg megengeded, hogy vezessem?

   - Nos- lengette meg a mutatóujján csüngő tárgyat – Ideje, hogy életem két legfontosabb nője megismerkedjen egymással.

Bármennyire is furán hangzott ez a szájából, a lány képtelen volt nem elmosolyodni.

   - Plusz,- folytatta – mivel az ügyet te találtad, úgy fair, ha te is viszel oda minket. Szóval rajta, használd ki az esélyed. Ki tudja mikor jön el megint.

Néhány röpke másodpercig tartó elképedt bambulást követően JD boldogan a báty karjaiba vetette magát. Először szorosan megölelte, majd meg is csókolta, közben pedig alig bírta abbahagyni a vigyorgást.

   - Ez a legjobb ajándék, és nincs is szülinapom- hadarta – Köszönöm. Te vagy a legjobb.

   - Ne felejts el erre emlékezni, mikor a dugóba ragadva várakozunk az út közepén- bökött felé.

JD ezt válaszra sem méltatta; szimplán elvette tőle a kulcsot, s izgatottan behuppant a kormány mögé. Dean hamarosan csatlakozott a jobb oldalán, ő azonban továbbra is csak ámultan meredt maga elé.

   - Kérlek mondd, hogy nem álmodom- motyogta.

   - Nem álmodsz- biztosította nevetve – Viszont ha még ma oda akarunk érni, akkor nem ártana elindulni.

   - Ja, igen, uh…- hebegett össze-vissza, mielőtt bedugta a kulcsot az indítóba – Oké. Megvan.

Nagy levegőt véve kitolatott a parkolóhelyről, azután meg a bunkert elhagyva kihajtott az útra. Kezei végig görcsösen markolták a kormányt, szemét nem merte levenni a sávról, amin haladtak. Az izommemória bekapcsolt, vagyis korábban már vezetett autót, ami jó jel. Így legalább tudta, hogy nem fognak karambolozni.

Szuper.

   - Eddig jól csinálod- kommentálta Dean előre hajolva, hogy bekapcsolja a rádiót – Mondjuk kicsit lazíthatnál.

   - Én így is megvagyok, de kösz- ingatta a fejét alig láthatóan. Összepréselt ajkakkal belenézett a visszapillantóba, csak a biztonság kedvéért.

Gyerünk JD, menni fog ez. Ne stresszelj rá. A vezetés nem olyan nehéz. Csak bele kell jönnöd.

De mi van, ha elszúrok valamit? Dean soha többé nem fog a kormány mögé engedni.

Basszus. Koncentrálj. Az utat nézd. Akkor nem lesz baj.

Hány óra van még hátra?

   - Hé- szúrta ki rajta a pánikot Dean. Bal tenyerét a mellette ülő combjára simította megnyugtatásként. – Csak engedd el magad. Nincs miért idegeskedned.

   - Te azt akarod, hogy közúti balesetet okozzak?- pillantott le a lábán pihenő kezére – Mert az lesz, ha így folytatod.

   - Á- intézte el ennyivel – Nem lesz gond. Bízom benned.

Hüvelykujjával elkezdte dobolni az éppen aktuális szám ritmusát a társa nadrágján, ami furcsa mód egyszerre volt bizsergető és relaxáló érzés. Határozottan elterelte a figyelmét az idegeskedésről; mire észbe kapott, már egy fokkal könnyedebben vezetett, engedve, hogy a motor búgása tetőtől-talpig átjárja.

♤

Úgy félidőnél járva, vagyis délután 3-kor eldöntötték, hogy megállnak enni. Egy kis késői ebéd, mielőtt folytatják az utat, ugyanis nem terveztek egyéb pihenőt beiktatni. Előre kiszámítva este 9 körül fogják elérni a célukat, JD pedig eltökélte, hogy simán kibírja addig a kocsiban. Dean meg nyilván belement, hiszen neki csak annyi volt a dolga, hogy hátra dőljön és várja, amíg megérkeznek.

Határozottan érdekes volt az anyósülésen utazni, viszont eszébe sem jutott reklamálni. Sőt. Lehet, hogy ezek után többször át fogja adni a vezetést a lánynak, csak hogy addig is pihenhessen. Nem túl gyakran, de egy párszor biztos.

JD behajtott egy étkezde parkolójába, majd leállította a motort. Hosszan kifújva a levegőt elengedte a kormányt és megmozgatta az ujjait, amik szinte az egész út alatt görcsben voltak. Eközben vetett egy oldalsó pillantást Dean-re, akinek mosolya elárulta mennyire jól szórakozott éppen.

   - Mi olyan vicces?- tudakolta.

   - Semmi- tette fel a kezét védekezőn – Csak érdekes volt nézni, ahogyan vezettél.

   - Talán nem jól csináltam?- vonta fel a szemöldökét.

Dean erre bólintott.

   - Jól csináltad. Viszont olyan ideges voltál, hogy majdnem leszedted a kormányt a helyéről.

   - Hát- ragadta meg az ajtót, hogy kinyissa – Majd megérted te is, mikor egy ilyen hihetetlen kocsit vezetsz az első alkalommal.

   - Ó, én már évekkel ezelőtt voltam a helyedben- követte őt a kiszállásban – Az apám ott lihegett a nyakamban, figyelve minden mozdulatomat. Nem volt valami rendes oktató. Na az volt még csak idegtépő.

   - De bármilyen módszert is alkalmazott, nyilván bevált- intett felé – Remekül vezetsz. Leszámítva azt, hogy nem ismered a sebességlimit jelentését.

   - Hé- kerülte meg az autót, hogy a társa mellé kerüljön – Néha gyorsan kell eljutnod egyik helyről a másikra. Nincs idő betartani a szabályokat.

   - Oké, Dominic Toretto- nevetett fel – Én elhiszem.

Belépve az ajtón rögtön elsétáltak hátra egy üres bokszhoz. Egymással szemben foglaltak helyet, majd kézbe fogták az asztalra kirakott étlapokat. Átfutották a kínálatot, mire pedig a pincérnő megjelent, már tudták is a rendelésüket.

   - Szeretnénk kérni egy baconös és egy duplasajtos burgert, mellé sültkrumplival és ketchuppal- sorolta Dean – Italnak meg lesz egy fekete kávé és egy latte.

   - Rendben- írta le a nő a füzetébe – Más valamit?

   - Szeretnél még valamit?- érdeklődött a vele szemben ülőre pillantva.

   - Hmm- vizsgálta meg a desszert opciókat – Kérhetnénk két szelet pitét elviterre?

   - Persze- bólintott – Milyen ízűt?

   - Legyen egy alma és egy cseresznye- választotta ki.

   - Rendben- fejezte be az írást – Hamarosan hozom is.

Azzal elsétált.

JD letette az étlapot, ami mögött egy újabb mosoly várta.

   - Igen?- dőlt a támlának kíváncsian.

   - A pite is a hálád része lenne, amiért eljöttem veled?- kérdezte az asztalon összekulcsolt kezekkel.

JD mindössze vállat vont.

   - Talán igen, talán nem.

   - Aha- hümmögte az arcát fürkészve – Oké. Akkor amíg várunk a kajára, van még valami, amit tudnom kell erről az ügyről?

   - Ami azt illeti igen- felelte, s előhúzta a mobilját. Megnyitotta rajta a jegyzetet, amibe kigyűjtött minden fontos információt az olvasott cikkekből. – Egyetlen dolog azon kívűl, amit már amúgy is tudsz.

   - Éspedig?

   - A rendőrség letartóztatott egy gyanúsítottat.

   - Elég sok időbe telt nekik- jegyezte meg – Ki az?

   - Nevet nem írnak- ingatta a fejét – Annyi szerepelt a cikkben, hogy rajtakapták a helyszínen egy véres pulóverben és véres kezekkel. Futni akart, de a rendőrök leteperték és bevitték az őrsre. Jelenleg ez minden, amit a média tud.

   - Akkor meg is van a terv- mondta a báty – 9-re beérünk Lakeville-be, alszunk egyet, aztán reggel irány az őrs, hogy kihallgassuk.

   - Jól hangzik- biccentett egyetértőn.

Rövidesen meghozták az ételüket, amibe azonnal belekezdtek. Mire a burger elfogyott, a becsomagolt elviteres pite is kiérkezett.

JD egy krumplit bedobva a szájába frissítette a híroldalt abban a reményben, hogy kideríthet valami újat az aktuális esetről. Dean ezalatt olyan elmélyülten figyelte őt, mintha a legérdekesebb jelenség lett volna az egész Földön.

   - Te aztán semmit sem aprózol el- nyelte le az ételt.

A lány felkapta a fejét, találkozva a pillantásával.

   - Csak jó munkát akarok végezni- kortyolt bele a kávéjába – Minél többet tudunk, annál felkészültebbek leszünk.

   - Értem én- biztosította. Arcára mosoly kúszott, amit nem is igyekezett elrejteni előle.

   - Mi az?- faggatta – Megint mi olyan vicces?

   - Van egy kis, uh…- mutatott a szájára – Várj, maradj úgy- előrehajolt, keze kinyújtva. Hüvelykujjával gyengéden végig simított a szája szélén, letörölve ezzel az odakerült tejszínhabot. – Megvan.

JD mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel nézte, amint visszahuppanva az ülésre lenyalta az ujjáról a habot. Szimpla cselekvés volt, mégis reakciót váltott ki belőle. Nagyot nyelt, arcát forróság öntötte el. Torkát megköszörülve kihúzta magát, egyik lábát átvetette a másikon az asztal alatt. Dean persze mindezt észrevette, amitől a vigyora csak kiszélesedett.

Pontosan tudta mit csinált. És még élvezte is.

Negyedóra elteltével fizettek és távoztak. Beülve a kocsiba Dean lerakta maguk közé a dobozos desszertet, míg JD bekapcsolta a rádiót. Valami random popzenét játszó adó indult el, aminek hallgatása szinte tiltott volt az Impalában. Épp véget ért egy szám, amit szünet nélkül, gyorsan követett is egy másik.

„The way you move is like a full on rainstorm

And I’m a house of cards

You’re the kind of reckless that should send me running

But I kinda know that I won’t get far”

   - Ez meg mi?- meredt Dean a készülékre zavartan.

JD felé fordulva elmosolyodott.

   - Dean. Hadd mutassam be neked Taylor Swift-et, híres country énekest és dalszerzőt.

   - Te ilyesmit is hallgatsz?- hökkent meg a felfedezéstől.

   - Nem csak a rock lehet élvezetes műfaj- vont vállat ártatlanul – Létezik másik is, ugye tudod?

   - Aha- dünnyögte, majd megkísérelt csatornát váltani.

   - Hé- csapott a kézfejére JD – Mit művelsz?

   - Csatornát váltok- vágta rá, mintha egyértelmű lenne.

   - Ebben a kocsiban nem- rázta a fejét.

   - De…

   - A-a- állította le – A sofőr választja a zenét, az anyósülés meg befogja. Rémlik még ez a mondat? Tőled származik, ha jól tudom.

Dean enyhén elnyílt szájjal pislogott rá. A saját kártyáit használta fel ellene. A kis…

Miért találta ezt dögösnek?

   - Ezt kell hallgatnom a következő 6 órában?- bökött a rádióra.

   - Bizony, hogy ezt- erősítette meg, miközben beindította a motort – Úgyhogy készülj fel, mert rengeteg számát ismerem.

Ó, te jó ég.

Mire vállalkoztam?

„And you stood there in front of me just

Close enough to touch

Close enough to hope you couldn’t see

What I was thinking of”

   - Drop everything now, Meet me in the pouring rain, Kiss me on the sidewalk, Take away the pain- csatlakozott a refrénhez JD, miután kitolatott a parkolóból. Ezalkalommal sokkal lazábban vezetett; csak egyetlen kéz a kormányon, a másik a lábán dobolta a dal ütemét. Az ablak nem volt lehúzva, így nem tartott attól, hogy valaki meghallja, amint a szöveget üvölti. Kihajtva a főútra rátaposott a gázra, élvezve az előttük húzódó üres utat. – ’Cause I see sparks fly, whenever you smile.

Dean nem lehetett emiatt sokáig morcos. Látva a vidámságát ő maga is elmosolyodott. Hátra dőlve kissé oldalra fordult, hogy nézhesse őt, amint a világról megfeledkezve kiénekelte a szívét az összes Taylor Swift számra, amit beadott a rádió. Sose vallotta volna be, de a végére már egészen kezdte élvezni az énekes dalait. A karaoke bónusz volt, hogy elüssék az időt, illetve ráébressze az idősebbet valami fontosra:

Hogy mennyire mélyen belezúgott ebbe a lányba.

♤

Ahogy azt előre megsaccolták, az Impala este 9-kor begurult Lakeville városába. JD elmanőverezett a helyi motelhez, ahol végre leállíthatta a motort, aznap utoljára.

Megérkeztek. Hallelujah.

Ő intézte a szobafoglalást, miközben Dean kiszedte a táskáikat a csomagtartóból. Találkoztak az ajtónál, aminek kinyitását követően a lány levette a dzsekijét, lerúgta a bakancsát, s fáradtan felsóhajtva elterült az ágyon. Szemét lehunyva ellazította az izmait és engedte, hogy a csend körülvegye.

   - Te szent ég- motyogta – Már értem mit érzel minden egyes vezetés után.

   - Üdv a világomban- pakolta le a cuccaikat az asztalra – Most már tudod miért nem akartam ezt bevállalni.

   - De ideértünk- szűrte le a lényeget – És végre aludhatunk.

   - Ilyen korán aludni akarsz?- lepődött meg – Még csak 9 óra.

   - Fáradt vagyok, Dean- süppedt bele a takaróba – Nincs kedvem semmihez.

1-2 percig némaság szállt rájuk. JD kész volt elaludni, amikor a semmiből a matrac megmozdult alatta. Ismerős illat kúszott az orrába, a következő másodpercben pedig enyhe nyomást érzett az ajkán. Azonnal visszacsókolt, amivel apró, elégedett mosolyt váltott ki a társából.

   - Vagy…- húzódott el Dean, aki két karján támaszkodva tornyosult felette – Ezt is csinálhatjuk. Ehhez sincs kedved?

   - Tudod, hogy ehhez mindig van- nyitotta ki a szemét, egyik keze megtalálta a vadász tarkóját – De mi van…

   - Sam nincs itt, emlékszel? A szoba csak egyágyas.

És valóban. Nem volt mellettük még egy kétszemélyes ágy, csupán az az egy, amin ők feküdtek.

Na ez egy kellemes újdonság.

   - Tehát a szoba csak a miénk- értelmezte.

   - Csak a miénk- vigyorodott el pimaszul – Miért ne használnánk ki? Megérdemled egy ilyen hosszú út után.

   - Hmm- nyalta meg a száját, miközben beletúrt a hajába – Ez lenne a te módszered a hálaadásra, amiért elhoztalak?

   - Ó, de még mennyire- vágta rá közelebb hajolva – Plusz, ha nem tévedek, mi ketten belekezdtünk valamibe a bunkerben. Hiba lenne befejezetlenül hagyni, nem igaz?

   - Nagy hiba- suttogta JD, mielőtt az ajkuk ismét összeért volna.

A hangulat éles kanyart vett, a légkör felforrósodott és megtelt robbanásra kész szikrákkal. Sóhajok és nyögések hagyták el a szájukat, amiknek hangerejét nem is próbálták visszafogni. A falak talán vékonyak voltak, őket azonban nem érdekelte ki hallja meg. Ez az este az övék volt, és szándékukban állt a legtöbbet kihozni belőle.

Ruhák szétszórva a földön, az egyetlen fényforrás az éjjeliszekrényen lévő kislámpa. Dean ajkai a lány nyakán, mialatt az ujjai egy profi zenész ügyességével játszottak rajta. JD közel volt a kontroll elvesztéséhez. Szemei lehunyva, minden más érzéke felfokozódva. Légzése szapora, egész teste lángokban.

   - Dean…

   - Engedd el, drágám- suttogta a fülébe – Hadd hallják a többi szobában is.

JD eszerint is tett. Elengedett mindent, az ezt követő érzés pedig olyan volt, mint a repülés. Felszabadító, bizsergető és csodálatos.

Dean adott neki némi időt, hogy észhez térjen, majd kissé megemelkedve felvette a megfelelő pozíciót. Megvárta, míg az alatta fekvő felnézve rá bólintott, azután egyetlen hosszú lökéssel eltemette magát a lányban.

   - Basszus- hunyta le a szemét egy pillanatra. Megremegett, ám egyelőre igyekezett fékezni magát. – JD…

   - Tetszik, ahogy nyögöd a nevem- motyogta. Ekkor jött rá mit mondott, viszont addigra képtelenség volt visszaszívni.

   - Na ezt mond még egyszer- kérte.

   - Akkor csináld még egyszer- kontrázott.

Dean megint megcsókolta, ezzel egyidőben pedig megmozdult benne. JD felnyögött; egyik keze a barátja hajába markolt, a másik megpihent a hátán. Lábait összekulcsolta a derekán, így segítve a mozgásukat. Tökéletes szinkronban voltak, amitől az élmény csak még jobbá vált.

A kezdeti lassú ütem apránként gyorsult fel. JD a fejét megemelve a báty nyakára tapasztotta a száját, addig szívva a bőrt, amíg az kivörösödött. A jutalma a neve elégedett nyögése volt, ami rögtön mosolyt csalt az arcára. Dean visszanyomta őt az ágyra, hogy viszonozza az előbbit és elérje ugyanazt a reakciót.

   - Nem bírok betelni veled- suttogta az idősebb két csók között.

   - Az érzés kölcsönös- kapkodta a levegőt a fiatalabb.

Közel voltak a befejezéshez. Dean egyre csak fokozta a tempót, amit JD gond nélkül tartott vele. Az utolsó lökésekhez érve egymásnak támasztották a homlokukat, szemük lehunyva. Az irányítás mindkettőjük kezéből kicsúszott, teljesen elengedték magukat. Annyira elmerültek a folyamatban, hogy meg sem hallották az alkalmanként falnak ütköző ágykeretet.

   - Basszus… Dean…

   - Itt vagyok. Csak rajta, drágám- biztatta – Ne tarts vissza semmit.

A szavai megadták a kellő lendületet, másodpercekkel később pedig egyszerre érték el a célvonalat. Kivárták, míg elmúlt a hatás, majd Dean legördült róla és a hátára feküdve közelebb húzta őt. JD a mellkasára hajtotta a fejét, s megpróbálta rendezni a légzését. Egyik tenyere a Winchester hasán pihent, ujjai néha random mintákat rajzoltak a bőrére.

   - Ezért már megérte eljönni- szólalt meg percek múltán.

Dean röviden felnevetve puszit nyomott a fejére és végig simított a hátán.

   - Ezzel egyet kell értsek. Gyakrabban kéne Sam nélkül vadásznunk.

   - Szerinted nem bánná?

   - Nem hiszem- rázta meg a fejét – Találna valamit magának, az biztos.

   - Hmm- közelebb bújt hozzá és a szívverését hallgatva lehunyta a szemét – Nem ártana aludni. Holnap korán kelünk.

   - Ahogy óhajtod- fonta köré a karjait – De ígérj meg nekem valamit.

   - Mit?

   - Hogy előbb reggelizünk.

JD nevetve elfordította a fejét, megpuszilva a mellkasát.

   - Megígérem.

   - Jó éjt, JD.

   - Jó éjt, Dean.

♤

A vadászlét egyik előnye az, hogy a tested hozzá van szokva a kevés alváshoz és magától tudja mikor kell korán kelni. Éppen ezért másnap reggel JD szemei pontban 7 órakor kinyíltak. Kellett pár pislogás, hogy kitisztuljon a látása és felfogja hol van, utána viszont készen állt elkezdeni a napot.

A kinti fény beszivárgott az ablakon át, világosságba borítva a szobát. JD még mindig úgy ölelte Dean-t, ahogyan elalvás előtt is, feje kényelmesen pihent a mellkasán. A báty egyik karja védelmezőn közel tartotta őt, míg a másik a hasán helyezkedett el. A halk szuszogása volt az egyetlen hang a helyiségben, ami JD-t akaratlanul is mosolygásra késztette.

Hogy mennyire imádott mellette ébredni.

Szívesen így maradt volna az elkövetkezendő órákban, azonban a munka hívta őket, ilyenkor pedig nincs mese, menni kell. Úgyhogy a lustaságát leküzdve megkísérelt kimászni az ágyból, amivel mindössze egy gond volt: Dean megérezte a mocorgását és rögtön visszahúzta magához. Félálomban morgott valamit, amit a másik nem értett, ettől függetlenül nem esett nehezére kitalálni: nem akart felkelni. A barátnőjével ellentétben ő nem volt nagy rajongója a korai ébredésnek.

Hát, sajnos most nincs más választása.

   - Dean- szólongatta JD, közben megemelte a fejét a mellkasáról, hogy ránézhessen – Dean, kelj fel. Hallod?

   - Mi az?- motyogta csukott szemmel – Ég a ház?

   - Dolgunk van.

   - Micsoda?- ráncolta a homlokát.

   - Van egy ügyünk- támaszkodott az alkarjára – Rémlik? Beszélnünk kell a zsarukkal.

   - Nem ér rá később?

   - Nem- vágta rá komolyan – Dean, azt mondtad velem jössz.

   - Tudom, tudom, csak… csak adj még pár percet.

   - Nincs erre időnk- ingatta a fejét, majd megpróbált felkelni. A báty karja megint visszatartotta. – Dean. – Semmi reakció. JD röviden felsóhajtott. Eszébe jutott egy másik ötlet, mire előre hajolt és megcsókolta. Lassú volt és óvatos, ám azonnal érkezett rá válasz. Dean visszacsókolt, szabad keze megtalálta a tarkóját, s annál fogva még közelebb vonta. Ezt elnyújtották egy-két percig, végül a lány vonakodva elhúzódott, azt suttogva: - Veszek neked reggelit.

Dean szeme nyomban kinyílt, arckifejezése éberebb, mint valaha.

   - Miért nem ezzel kezdted?- vigyorodott el.

Elengedte JD-t, aki nevetve kikászálódott a takaró alól. Érezte magán a tekintetét, amint az ágy végében vett ki ruhákat meg egyéb fürdőszobai holmikat a táskájából. Először nem reagált rá, viszont miután mindent összeszedett felnézett.

   - Minden rendben?

   - Mh-hmm- hümmögte egy bólintás kíséretében. Leplezetlenül végig mérte őt, közben megnyalta az ajkát. – Jobb lesz, ha felveszel valamit, mielőtt visszarántalak magam mellé.

   - Igenis- szalutált ügyetlenül a kezében lévő ruhák miatt, azután elindult a fürdőbe – Sietek, szóval nehogy visszaaludj.

   - Kell segítség?

   - Megoldom- azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Fél órával később kisétált egy fehér ingben, hozzá fekete kosztümmel, valamint leengedett és gondosan kifésült hajjal, arcán minimális sminkkel. Odalépett a táskájához, hogy az elpakolást követően kikapja az elegáns cipőjét, ugyanakkor megjegyezze Deannek:

   - Te is nekiállhatnál készülődni. Minél előbb rendezzük ezt le, annál hamarabb deríthetjük ki mi folyik itt.

   - Ahogy parancsolja, hölgyem- másolta le a partnere korábbi válaszát, mialatt ráérősen kimászott az ágyból. A cselekvéssel magára vonzotta a lány pillantását, ami elkalandozott rajta egy darabig. A kiváltott hatás vigyorgásra késztette, amint megállt előtte és közelebb hajolva lehalkította a hangját. – Még nem késő meggondolni magad. Maradhatunk is, ha inkább ahhoz lenne kedved.

JD-n bizsergés futott át az ajánlat hallatán, azonban tisztában volt azzal, hogy erre most nem volt idejük.

   - Noha nem bánnám az extra pihenést,- nyelt egyet, kényszerítve magát, hogy csakis a szemébe nézzen – nem azért vagyunk itt. Valami embereket öl, nekünk pedig meg kell találni és megfékezni. Úgyhogy légy szíves ugorj az öltönyödbe, hogy mehessünk.

Dean tartotta a szemkontaktust még néhány másodpercig, végül egyszerűen vállat vont.

   - Oké. Te tudod.

Elhátrálva megfogta a táskáját és bevonult vele a fürdőbe.

JD hosszan kifújta a levegőt, azután lehuppant az ágyra, hogy felhúzza a cipőjét. Egy utolsó igazítás a blézerén és készen is volt. Beledugta a zsebébe a jelvényét, elrakta a mobilját meg a tárcáját, majd az ajtó mellett a falnak dőlve várt Dean-re.

A Winchesternek csupán 15 percre volt szüksége az elkészüléshez. Makulátlan öltönyben és nyakkendőben lépett ki a helyiségből, haja tökéletesen belőve. Megigazítva a zakóját eltette bele a jelvényét, azt követően az ajtóhoz sétált.

   - Mehetünk?- kérdezte a kulcsait pörgetve.

JD még egyszer végig futtatta rajta a szemét, mielőtt bólintott.

   - Aha.

Dean kinyitotta neki az ajtót és kiengedte, aztán követte őt az Impaláig. Mindketten beszálltak előre, ezúttal az idősebb került a kormány mögé. A motor felbúgott, a kocsi rövidesen kihajtott a parkolóból és a helyi étkezde felé gurult.

A reggelit gyorsan, mindössze félóra alatt letudták. Az elvitelre kért kávét befejezték a kocsiban, így pontban negyed 9-kor megérkeztek az őrs elé. Eldobták a papírpoharakat egy utcai kukába, majd megközelítették a bejáratot.

Odabent eligazítást kértek az ügyért felelős nyomozó irodájához, amit ezután célba is vettek. JD kopogott az ajtón, mire egyből érkezett a válasz, miszerint fáradjanak be.

   - Mr. Sanders?- lépett be elsőként a kékszemű.

   - Én lennék az- bólintott a székében ülő – És maguk kicsodák?

JD kérdőn Dean-re pillantott, aki biccentett egyet, jelezve, hogy nyugodtan vegye át az irányító szerepét. Erre ő csak megköszörülte a torkát és az álcát felöltve előhúzta a jelvényét.

   - Kroeger és Peake ügynökök, FBI. A sikátori gyilkosságok ügyében nyomozunk.

   - Nincs azon mit nyomozni- ingatta a fejét a fickó – Már elkaptuk a tettest.

   - Vallott is?- érdeklődött.

   - Még nem. De előbb-utóbb meg fog törni. Addig nem engedjük el, amíg nem beszél.

   - Rendben- dugta vissza a jelvényt a zsebébe, lesimítva a blézerét – Azért felvilágosítana minket is a részletekről? Hátha tudunk segíteni a gyanúsítottal.

Sanders felsóhajtott, mintha nem lett volna kedve a dologhoz, ám végül intett, hogy foglaljanak helyet az asztalánál.

   - A gyanúsított neve Westcott Kane. 18 éves, az aktája tiszta. Semmi jele erőszakos múltnak, éppen ezért lepett meg, hogy ő követte el ezeket. A rendőrök egy névtelen bejelentés után értek ki a helyszínre, ahol rajtakapták őt az áldozat teste mellett térdelve egy véres pulóverben és véres kezekkel. Nem ellenkezett, mikor az embereim letartóztatták, valamint egészen idáig meg sem mukkant. Jelenleg egy kihallgatóteremben ücsörög az ügyvédre várva. Akit mellesleg nem kért, de a törvények szerint kijár neki, szóval… Ha engem kérdeznek, a hallgatagsága már önmagában elég bizonyíték. Nem fogja megúszni a börtönt, az biztos.

A pasas talán kissé el volt szállva magától, mindenesetre JD-nek nem volt szimpatikus. Nem akarta az FBI kotnyeleskedését egy olyan esetnél, amit állítása szerint már rég megoldottak, csakhogy ebbe nem volt beleszólása. Ha ők nyomozni akartak, akkor nyomozni is fognak.

   - Mit gondol mi volt az indítéka?- faggatta a lány.

   - Nem tudom- felelte – Számít az? A lényeg, hogy már nem árthat senkinek.

   - A jó nyomozó legfőbb érdeke nem az, hogy a rejtély mélyére ásson és minden kérdésre választ találjon?- vonta fel a szemöldökét.

   - Most kritizálja a munkámat, ügynök?- hajolt előre, hangja keserűen csengett az utolsó szót ejtve.

   - Én csupán feltettem egy kérdést- védekezett – Döntse el mit kezd vele. De visszatérve a témára… Mit tud nekünk elmondani az áldozatokról?

Dean visszafojtott mosollyal figyelte kettejük társalgását, élvezve azt, hogy csak külső szemlélőként volt jelen. JD úgy kezelte ezt, akár egy profi, vagyis a tanítása remekül kifizetődött.

Sanders visszavett a gorombaságból, s kezeit összekulcsolta az asztalon.

   - Az első áldozat Patrick Norton, egy helyi ügyvéd, a második Dave Heyes, kiváló szakács, a harmadik Scott Braun, középiskolás tanár. Mindhárman családos emberek, városunk oszlopos tagjai. Sokan hiányolni fogják őket. De legalább igazságot szolgáltattunk a nevükben.

   - Esetleg valami összeköttetés az áldozatok és a gyanúsított között?

   - Scott volt Westcott történelem tanára. A többieket nem tudom.

   - Milyen volt a kapcsolatuk?

   - Maga szerint tudom?

   - Bármi közös az áldozatokban azon kívül, hogy ugyanott és ugyanúgy ölték meg őket?

   - Igen- vágta rá komoran, elveszítve a türelmét – Mint mondtam, a város oszlopos tagjai voltak. Egyéb kérdés?

   - Egy még lenne- bólintott JD egy erőltetetten kedves mosollyal – Beszélhetnénk a gyanúsítottal?

Sanders vonakodva bár, de rábólintott. Dean és JD elhagyta az irodát, utóbbin színtiszta irritáltság jelei mutatkoztak.

   - Ez a fickó egy pöcs- jelentette ki puffogva, miközben elviharzott a megfelelő szoba irányába – Te is hallottad milyen nagyra tartotta magát? És ahogyan hozzáállt az ügyhöz. Nem is végzett semmilyen nyomozást, inkább csak örül, hogy talált egy bűnbakot minden egyéb komoly munka nélkül. Milyen rendőr az ilyen?

   - Sam és én találkoztunk már hasonlóval- mesélte mellette haladva – Nem egyszerű együttműködni velük, de muszáj kibírni, mert csak ők adhatnak meg bizonyos információkat.

   - Hát ő inkább semmilyet sem adott meg- vágta zsebre a kezét idegesen, befordulva egy sarkon – Látszott rajta, hogy legszívesebben elküldött volna minket a búsba. Na és ahogy magasztalta az áldozatokat? Én mondom neked, tuti haverok voltak.

   - Beleillene a puccos munkakörbe- ismerte el – Egy tanár, egy szakács, egy ügyvéd, meg egy zsaru. Nem lenne meglepő. Elmehetünk körbekérdezni a munkahelyeken, miután itt végeztünk.

   - Benne vagyok.

Lefékeztek a kihallgató előtt. JD nagy levegőt véve lenyugtatta magát, azután kopogott és belépett.

   - Szia. Te vagy Westcott Kane, igaz?- köszöntötte egy barátságos mosollyal – Én Kroeger nyomozó vagyok, ő pedig a társam Peake nyomozó. Szeretnénk feltenni néhány kérdést.

Westcott előregörnyedve ült a székén, kezek bilincsben és összekulcsolva az asztalon, feje leszegve. Még véletlenül sem nézett volna fel rájuk; úgy tett, mintha ott sem lettek volna.

   - Most beszéltünk Mr. Sanders-el- segített be Dean – Azt mondta nem akarsz beszélni. Szerinte azért nem, mert te vagy a gyilkos.

   - Szerintünk viszont attól tartasz, hogy úgysem hinne neked senki a terhelő bizonyítékok miatt- folytatta JD. A szemközti székhez lépett, s helyet foglalt. – Minket viszont érdekel a te oldalad. Szeretnénk segíteni neked, de úgy nem fog menni, ha nem beszélsz.

Eltelt pár perc, mire Westcott megemelte a fejét. A szeme kissé elkerekedett, mikor megpillantotta őket, amit érdekes reakciónak tituláltak. Olyan volt, mintha a srác felismerte volna a párost, ami persze lehetetlen, hiszen azelőtt soha nem találkoztak.

JD szintén kíváncsian méregette őt. Volt valami ismerős a vonásaiban, amit egyszerűen nem tudott hová tenni. Törődést érzett iránta, ami kissé összezavarta.

Mi a fene ütött belé?

   - Nem én tettem- bökte ki Westcott hirtelen, a kifejezése egyszeriben megváltozott – Nem én öltem meg őket.

   - Akkor hogy kerültél a helyszínre?- kérdezte JD kizökkenve – Hogy került rád Scott vére?

   - É-Én csak… Arra sétáltam, mikor kiszúrtam a testét. Azt hittem még él. Odamentem, hogy segítsek, de késő volt. A vére akkor került rám, mikor a sérülését ellenőriztem.

JD összevonta a szemöldökét.

Hazudott. Mégis miért? Ha már egyszer elmondta, hogy nem ő volt, miért állt elő egy másik hazugsággal? Mit akart elrejteni előlük?

   - Valaki névtelenül jelentette az esetet. Van ötleted, hogy ki?

   - Nincs.

Túl hamar válaszolt.

   - Scott Braun a történelem tanárod volt, igaz?

   - Igen.

   - Ismerted a másik két áldozatot?

   - Nem.

Igazat mondott.

   - Milyen volt a kapcsolatod Scott-al?- érdeklődött – Jól kijöttetek?

   - Amennyire egy tanár kijöhetett a diákjával- vont vállat – Nem volt rossz arc. Kicsit szigorú, de nem volt vele bajom.

   - Tudsz olyat, akinek volt vele baja?

   - Nem.

Megint hazudott.

JD témát váltott.

   - Mi van a szüleiddel? Felhívták már őket?

   - Nincsenek szüleim- mondta lepillantva – Meghaltak, mikor kicsi voltam.

   - Őszinte részvétem- sütötte le a szemét – Akkor kivel élsz most?

   - Pár haverral a város határán. Egy osztályba járunk.

   - Az ő szüleik ezt engedték?- lepődött meg.

   - Egyikünknek sincsenek szülei- közölte – Árvák vagyunk. Ezért összetartunk.

Hmm. Nem hangzott ez egy cseppet úgy, uh… mint egy paktum?

   - Értem- bólintott – Meg tudnád mondani ezeknek a haveroknak a nevét?

   - Miért?- kérdezett vissza gyanakvón.

Mintha megrémült volna. Vajon miért?

   - Puszta kíváncsiságból- vont vállat egy ártatlan mosollyal.

Westcott mérlegelte az esélyeit, végül nem látva más opciót sorolni kezdte a neveket:

   - Josh Thompson, Rick Dawson, Brody Gibson és Miles Crawford.

   - Köszönöm- jegyzetelte le őket – Rendben. Nem láttál semmi különöset a helyszínen? Például egy elrohanó alakot?

   - Nem. Percekkel a gyilkosság után értem oda.

   - Honnan tudod mennyi idő telt el?- tudakolta.

Lebukott. Elszólta magát és most bajban volt.

   - Csak gondolom, mert uh…- hezitált – A vére még friss volt. Nemsokkal azelőtt ölhették meg.

   - Tudod eltűnt a szíve- osztotta meg a részletet – Kitépték. Szerinted ki képes ilyesmire?

Westcott nagyot nyelt. Idegesen babrált az ujjaival, a pillantása kerülte a lányét. Két lábon járó szimbóluma volt a pocsék hazudozónak.

Miért csinálta? Talán fedezett valakit? De miért?

   - Gőzöm sincs- csóválta a fejét – Nem tudok semmit.

   - Akkor miért vagy itt?- szegezte neki a kérdést – Miért nem beszélsz a zsarukkal? Miért nem mosod tisztára a neved? Talán valaki kényszerít? Kinek falazol, Westcott?

   - Senkinek!- váltott védekezőbe – Oké? Nem falazom senkinek.

Vele sem fognak sokra jutni. Ideje volt távozni.

   - Köszönjük a válaszaidat- kelt fel JD – Viszont remélem meggondolod magad és elmondod valakinek az igazat.

Azzal kisétált a szobából, nyomában Deannel. Addig egyikük sem szólt egy szót sem, amíg ki nem léptek a napfényre.

   - Nos? Mi az ítéleted?- halászta elő a kulcsait a báty.

   - Nem egyszer hazudott- vágott át a parkolón – Tudja ki akarhatott ártani Scott-nak, és még mást is. De valamiért nem hajlandó elmondani.

   - Mit gondolsz miért?

   - Nem tudom. Talán valaki sakkban tartja- ötletelt – Nem ártana kihallgatni a haverjait is.

   - Oké- behuppantak a kocsiba, azután bedugta a kulcsot az indítóba – Hova tovább?

   - Először az áldozatok munkahelyére- döntötte el – Tiéd a szakács, enyém az ügyvéd. Utána találkozunk és együtt intézzük a tanárt.

   - Oké.

♤

JD 9:13-kor elhagyta az ügyvédi irodát. Az épület lépcsőin leszaladva megigazította a blézerét, közben feltérképezte a parkolót. Annak egy hátsó szegletében kiszúrta az Impalát, mire nyomban felé vette az irányt. Átvágott a többi kocsi között, végül egy nem túl kecses mozdulattal behuppant az anyósülésre.

   - Szia- csúszott közelebb a sofőrhöz, hogy röviden megcsókolja.

   - Szia- mosolyodott el az elválás után – Na hogy ment? Megtudtál valamit?

   - Előbb kezd te- fordult felé féloldalasan az ülésen – Szerintem az enyém érdekesebb lesz.

   - Oké- hátra dőlt, egyszer felmérte a parkolót, majd belefogott – Kiderült, hogy a mi kis dicsőített szakácsunk egy oltári nagy pöcs. Néhány munkatársa agyonmagasztalta, viszont miután beszéltem a mosogatófiúval meg egy-két pincérrel kiderült, hogy az csak kamu. Azért ajnározták, mert nem akarták elveszíteni a munkájukat. De így, hogy a fickó halott, nyugodtan elmondhatják a véleményüket. Némelyikük rendesen kitárulkozott.

   - Huh- lepődött meg a lány – Ugyanez az ügyvéddel. Az asszisztense elmondta, hogy agyondolgoztatta őt, mindenkivel lenézően bánt a cégnél és akkora egója volt, mint egy felhőkarcoló. Senki sem szerette.

   - Akkor a teóriánk, miszerint puszipajtások voltak a nyomozóval nem is olyan valótlan- biccentett elgondolkodva – Megmagyarázná miért védte őket annyira.

JD kinézett a szélvédőn, s fürkészte az irodát egy darabig, mintha próbálna emlékezni valamire. Főként az asszisztenst hallgatta ki, ugyanis Patrick legtöbb munkatársánál éppen ügyfelek voltak bent. Azonban jobb embert nem is választhatott volna, ugyanis a korai harmincas éveiben járó nő kifejezetten pletykálós típus volt. Többek között azt is megosztotta vele, hogy…

   - Ó, még valami- jutott eszébe – Az asszisztens külön kiemelt egy céges partit, ahol Patrick a kelleténél jóval inkább felöntött a garatra. Állítása szerint a pasas teljesen kifordult önmagából, kiabált, agresszív lett és mikor egy munkatársa megpróbálta kitessékelni még meg is ütötte.

   - Szóval egy erőszakos iszákos- bólintott Dean – Pont, mint Dave.

   - Ugye most csak szívatsz?- képedt el.

   - Egyáltalán nem. A fickónak zéró alkoholtoleranciája volt. Felismerhetetlenné változott tőle. Néhány kollégáját meg is ijesztette vele egy évfordulós ünneplésen.

   - Akkor összegezzük, amit tudunk- tartott egy rövid szünetet, hogy összeszedje fejben – Mindkét férfi egoista volt, magas pozícióban a munkahelyükön, ahol a többi dolgozó félt tőlük és tagadhatatlanul alkohol problémákkal küzdöttek.

   - Ennyit a város gyöngyszemeiről- jegyezte meg.

   - Kíváncsi vagyok mit tudunk meg erről a Scott-ról- motyogta előre fordulva – Talán nem ártana a családjaikkal is beszélni. Hátha ők tudnak valamit, amit más nem.

Dean beindította a motort, azután óvatosan manőverezve kitolatott az útra.

   - Mozgalmas egy délelőttünk lesz- nyomott a gázpedálra, célba véve a helyi középiskolát.

   - Tarthatunk szünetet, ha ez így sok egyszerre- ajánlotta JD, oldalvást rápillantva.

A Winchester megrázta a fejét.

   - Nem szükséges. Kibírom. Egyébként is…- küldött felé egy félmosolyt – Ameddig veled vagyok, addig a munkát sem bánom.

JD ezen mindössze mosolygott. Kettesben dolgozni határozottan olyasmi volt, amit mindketten ugyanannyira élveztek. A végén még tényleg megismétlik a jövőben.

Az iskolába érve egyenest az igazgatóhoz mentek. Szerencsére szabad volt és tudta őket fogadni, ami azt jelentette, hogy remélhetőleg ezt is hamar lerendezhetik és haladhatnak tovább a megállókkal.

   - Nos- köszörülte meg a torkát Mr. Brenner, miután helyet foglaltak az asztalánál – Miben lehetek az FBI segítségére?

   - A nemrégiben elkezdődött gyilkosságsorozatban nyomozunk, aminek Scott Braun volt a legutóbbi áldozata- magyarázta JD, egyik lába átvetve a másikon, kezek összekulcsolva az ölében – Értékelnénk, ha megosztana velünk pár dolgot Scott-ról.

   - Mint például?

   - Milyen volt a viszonya a kollégáival?

   - Én normálisnak mondanám- vont vállat – Senkivel nem volt konfliktusa.

   - Ez egész biztos?- kételkedett – Semmi összeszólalkozás egy másik tanárral, vagy…

   - Arra céloz, hogy a gyilkos az iskolában dolgozik?

   - Nem- ingatta a fejét – Ilyesmiről szó sincs. Viszont jogunk van feltételezni, hogy Mr. Braunnak megvoltak a maga problémái, amik talán nemtetszést váltottak ki a kollégáiból. Vagy akár félelmet.

   - Mire gondol konkrétan, ügynök?

   - Alkoholizmus- világosította fel Dean – Okunk van azt hinni, hogy Mr. Braun lelkes alkoholfogyasztó volt. És nem éppen példás viselkedést váltott ki belőle az ital.

Mr. Brenner végre megértette. Száját sóhaj hagyta el, amint az orrnyergét masszírozva lehunyta a szemét.

   - Nézzék… Igen, bevallom, Mr. Braun komoly küzdelmet folytatott az alkohollal. De az már a múlté. Tiszta lett a családja miatt. Mostanában már nem ivott.

   - Honnan tudja, hogy nem titokban nyúlt az üvegért?- vonta fel a szemöldökét az idősebb – Más leszokókkal is előfordult már, hogy nem bírtak a csábítással. Miből gondolja, hogy Scott nem tartozott közéjük?

   - Ennek meg mi köze van a halálához?- értetlenkedett, kerülve a válaszadást – Nem inkább a gyilkost kéne keresniük ahelyett, hogy a múltbéli problémáit hánytorgatják fel?

Ó. Tehát ő nem hitt Westcott bűnösségében. Jó tudni.

   - Már megbocsásson Mr. Brenner, de tudjuk, hogyan végezzük a munkánkat- villantott udvarias mosolyt JD – De rendben. Ha erre nem hajlandó válaszolni, akkor lenne itt még valami, amit megtehet.

   - Mi lenne az?

   - Némi információra lenne szükségünk négy diákjáról. Név szerint Josh Thompson, Rick Dawson…

   - Áh- szakította félbe legyintve – A bajkeverő négyes. Rengetegszer megfordulnak az irodámban. Azok a kölykök fegyelmezhetetlenek.

   - Ők a barátai az ügy gyanúsítottjának, Westcott Kane-nek.

   - Igen- bólintott – Westcott néhány hónapja került át hozzánk. Rendes srácnak tűnt, amíg el nem kezdett együtt lógni azokkal a csirkefogókkal. Ha engem kérdeznek, ők rontották el azt a fiút. Minden új barátjukkal ezt teszik.

   - Értem. Esetleg tud róla, hogy keveredtek-e már komoly zűrbe a rendőrökkel?

   - Hát persze. Számtalanszor. De mindig megúszták. Elengedték őket egy figyelmeztetéssel.

   - Az meg hogy lehet?

   - Gőzöm sincs. Ahhoz belsős kapcsolatok kellenének.

   - Hmm- mélázott el a hallottakon JD, mielőtt a társalgást lezárandó feltápászkodott – Rendben. Köszönjük az idejét.

   - Igazán semmiség. Szóljanak, ha még segíthetek.

A páros távozott és visszaszállt az Impalába. JD elkomorodva bámult maga elé, egyik kezével a száját piszkálgatta, miközben gondolkodott. Dean figyelte őt egy percig, végül megtörte a csendet.

   - Mi jár abban a csini fejedben?

   - Ez az egész olyan… kusza- ráncolta a homlokát – Westcott nyilván rossz társaságba keveredett, de vajon egy olyanba, ami tele van gyilkosokkal?

   - Szerinted a kölykök tették?

   - Nem tudom mit higyjek, Dean- döntötte fejét az ülés tetejének – Valaki segített nekik megúszni a komoly büntetést, valahányszor bajba kerültek. Belsős ember, vagyis egy rendőr. De kicsoda?

   - Sanders?- tippelt.

   - Miért pont ő?

   - Mert olyan fazonnak tűnik, aki lusta rendesen végezni a munkáját. Plusz megmagyarázná miért nem hajlandó elfogadni, hogy a srác ártatlan. Mert a másik négynek falazik.

   - Négy tinédzser megölt volna három férfit, aztán eltusoltatták a helyi zsaruval? Ez abszurd.

   - Hé, láttunk már furábbat- emlékeztette – És ne felejtsd el, hogy az áldozatok szívét kitépték. Ilyenre átlagember nem képes.

   - Akkor mi ez itt, a Teen Wolf sötét változata?

   - Én csak ötletelek- tette fel a kezét védekezőn.

JD a levegőt hosszan kifújva lehunyta a szemét.

   - Ne haragudj. Csak úgy érzem… mintha a fejem fel akarna robbanni a sok információtól. Nem tudom hova tenni őket.

   - Tudom én mi kell neked- indította a motort vidáman – Egy kis szünet és valami kaja.

   - Dean…

   - Bízz bennem- gurult ki a parkolóból – Utána jobban leszel. Garantálom.

JD halkan felnevetve ráhagyta.

   - Ha te mondod.

♤

Útba ejtették a helyi étkezdét, ahol szereztek JD-nek egy második reggelit, illetve ebédet későbbre. Mindent elvitelre, mivel az egész „szünet” lényege az volt, hogy ne legyenek emberek között egy darabig. Ezután kocsiba ültek és visszahajtottak a motelhez.

JD örömmel szabadult meg a blézerétől és terült el az ágyon, míg Dean berakta az ebédjüket a hűtőbe. Ezt követően a táskájába túrt, s előhalászott egy fekete pólót, amivel odasétált a lányhoz.

   - Az minek?- vizslatta a ruhadarabot.

   - Mindjárt megtudod- azzal szabad kezével megfogta az övét és ülésbe húzta. Nekilátott kigombolni az ingét, ami nem kicsit meglepte a társát.

   - Mit csinálsz?- kérdezte zavartan, ám nem állította meg.

Dean végzett az ing levételével, majd elé tartotta a pólóját.

   - Kezeket fel.

   - Egyedül is át tudok öltözni.

   - Gyerünk- noszogatta. JD kelletlenül ugyan, de megemelte a kezeit, hagyva, hogy a barátja ráadja a ruhát. – Tessék. Jöhet a nadrág.

   - Azt is te szeretnéd levenni?- vonta fel a szemöldökét.

   - Hát, ha már ilyen szépen megkérdezted- vigyorodott el, amint előszedte a lány egyik melegítőnadrágját – Ne mond, hogy nem élvezed.

JD erre nem felelt; csupán összepréselt szájjal felállt és széttárta két karját.

A báty vigyora elégedettbe váltott, miközben kibújtatta őt a kosztüm alsó részéből is. A kényelmesebb darab felhúzása után kezei a derekán maradtak, és közelebb húzták egy csókra.

   - Mikor jön az én köröm?- érdeklődött JD, ujjai készen, hogy kibontsák a nyakkendőjét.

   - Később- ígérte – Nekem még kelleni fog a szerkó.

   - Mire?

   - Hát,- hátrált el tőle és ment az asztalhoz, hogy kibontsa a dobozos reggelijét – amíg te itt eszel, pihensz és igyekszel nem gondolni az ügyre, én megyek és kihallgatom az áldozatok családjait.

   - Mi?- akadt meg a tervén – Azt hittem azt is együtt csináljuk.

   - Így két legyet ütünk egycsapásra- vont vállat, visszatérve az ágyhogy az étellel – Na meg időt spórolunk.

   - Dean, egyedül ez sokáig fog tartani- csóválta a fejét nemtetszően – Fel kéne osztanunk.

   - Nekem nem gond- biztosította.

   - Nekem viszont igen- ágállt – Nem tartom fairnek, hogy csak te dolgozz, mikor én akartam annyira ezt az ügyet.

   - JD, ez csak három család. Egy óra alatt megjárom mindet, aztán visszajövök és együtt kitaláljuk hogyan tovább. Oké?

   - Biztos nem akarod, hogy veled menjek?

   - Biztos. Most pedig- tenyerét a másik fél vállára helyezve finoman lenyomta őt a matracra, azután a kezébe adta az ételét – Egyél. Hallgass zenét. Kapcsolj ki. Semmi nyomozás, amíg vissza nem érek. Megértetted?

   - Meg- bólintott szemforgatva – Ettől most úgy érzem magam, mint egy gyerek a szobafogságban.

   - Gondolj rá inkább úgy, mint a kispad- javasolta.

   - Nem lett jobb- közölte.

Dean lehajolva megpuszilta a homlokát, azt követően sietett az ajtóhoz.

   - Egy óra. Ennyit engedj meg magadnak.

   - Siess vissza.

   - Igyekszem- rákacsintott, végül kisétált a szobából.

Tehát JD magára maradt. Szuper.

Az evés lefoglalta egy kis ideig. Utána viszont rátört az unalom. Nem tudta mit kezdjen magával. Zenét hallgatott, fel-alá járkált a szobában, feküdt az ágyon és csak meredt a plafonra. Ezekbe sajnos hamar belefáradt, végezetül egy utolsó mentsvárként előhalászta a telefonját, belépett a névjegyzékbe és tárcsázott.

   - JD?- érkezett a hang három kicsengést követően.

   - Szia, Sam- köszöntötte, miközben visszahuppant a matracra – Mi a helyzet odahaza? Jobban vagy?

   - A torokfájás csillapodott- mesélte rekedten – Viszont a fejem még mindig sajog.

   - Próbáltál aludni?

   - Ja. Nem értem el vele sok sikert- sóhajtott fel fáradtan.

   - Sajnálom- húzta el a száját – Amint visszaérünk csinálok neked valami főzetet, ami egy szempillantás alatt meggyógyít.

Sam erőtlenül felnevetett.

   - Marcel erre is megtanított?

   - Nos, nem igazán- vallotta be – De csak nem lehet nehéz. Nálam vannak a könyvei, majd megoldom.

   - Kösz JD, de uh… Szerintem inkább az időre bízom.

   - Biztos? Szívesen megpróbálom…

   - Igen, biztos- szakította félbe mosolyogva – Rosszabbat is kibírtam már.

   - Oké- dőlt hátra, feje megpihent a párnán – Te tudod.

   - Egyébként hogy halad az ügy?- váltott témát köhögve – Jutottatok valamire?

   - Nem szabad róla beszélnem- közölte.

   - Miért nem?

   - Mert Dean szerint most egy óráig nem kéne a munkával foglalkoznom- magyarázta – Kicsit sok információt szedtünk össze elég rövid idő alatt, az agyam pedig nem igazán bírta. A bátyád kispadra ültetett, és elment egyedül befejezni a kikérdezést.

   - Ó igen, ez Dean-re vall- nevetett ismét – Akkor most mit csinálsz?

   - Azon kívül, hogy veled diskurálok? Semmit. Bámulom a motelszoba plafonját.

   - Nem hangzik túl izgalmasnak- állapította meg.

   - Mert nem is az. Megöl az unalom, Sam. És még csak félóra telt el.

   - Szeretnéd, hogy vonalban maradjak, amíg Dean visszaér?- kérdezte.

   - Az szuper lenne- vágta rá hálásan – Köszi Sam.

   - Semmiség- legyintett – Mivel munkáról nem beszélhetsz, kelleni fog egy másik téma.

   - Hmm- megkísérelt előhozakodni valamivel – Mi a kedvenc évszakod?

   - Ez most komoly?- hökkent meg.

   - Hé, ha tudsz jobbat, én csupa fül vagyok.

Pár másodperc néma csend, majd egy sóhaj.

   - Ősz.

JD egy elégedett mosollyal bólintott.

   - Gondoltam.

♤

Úgy 20 perce társaloghattak, mikor Sam-en úrrá lett a fáradtság és bealudt a vonal túloldalán. JD a nevetést visszafojtva kinyomta a hívást, azután az oldalára fordulva ő maga is megpróbált pihenni. Lehunyta a szemét, az álom pedig könnyebben jött, mint azt hitte.

Friss kávé illatára ébredt. Szemét kinyitva azonnal megtalálta az ablakot, amin keresztül fény áradt be a helyiségbe. Túl erősnek vélte a világosságot, ami miatt morgolódva átgördült a hátára. Egyik alkarját az arca elé emelte, egyfajta sötétítőként alkalmazva azt, s a matracba süppedve igyekezett eldönteni vajon felkeljen-e.

Ekkor hallotta meg a hangot a szoba másik végéből:

   - Látod én megmondtam, hogy többet kellett volna aludnunk reggel.

JD elvette a karját az arcáról, majd szemét hunyorogva kinyitva megtámaszkodott két könyökén.

   - Dean?- állapodott meg a szemközti falnál lévő kisasztalon, ahol az említett ücsörgött. Előtte egy papírpoharas kávé, meg a laptopja, a ruházata a megszokott farmer-bakancs-sötét póló és kockás ing. Szája halvány mosolyra húzódott, mikor a tekintetük találkozott. – Mikor jöttél vissza?

   - Úgy másfél órája- felelte a képernyő sarkára pillantva, ahol az idő szerepelt – Meglep, hogy nem ébresztettelek fel a pakolászással. Mióta vagy ilyen mélyalvó?

   - Nem mindig vagyok az- ásított – Csak mikor nagyon szükségem van az alvásra. Az friss?- bökött az asztalon pihenő második, érintetlen pohárra.

   - Aha- kortyolt a sajátjából – Az előbb hoztam.

   - Elkényeztetsz- motyogta, miközben feltápászkodott. A hajába túrva odasétált hozzá, felvette a még gőzölgő italt, s nem törődve a hőmérsékletével hosszat kortyolt belőle. Elégedetten felsóhajtott, amint a folyadék lement a torkán, azután beállva a szék mögé kissé lehajolt, hogy felmérje a monitort. – Mit keresel?

   - Csak a bajkeverő négyes múltjában vájkálok- válaszolta hátra döntve a fejét. Jelentőségteljesen felnézett a lányra, aki értve a célzást még lejjebb ereszkedett és röviden szájoncsókolta.

   - Miért?- tartotta közel a pohár peremét az ajkához, készen a következő kortyra – Mit tudtál meg a családoknál?

   - Valamit, amit sejtenem kellett volna- mondta – Mégpedig azt, hogy az áldozatok feleségei és gyerekei elsőkézből tapasztalhatták meg a túl sok alkoholfogyasztás következményeit.

   - Úgy érted…?- szándékosan nem fejezte be, az arcán döbbenet futott át. Dean megerősítőn bólintott. – Te szent ég. Hogy lehet ilyesmire képes valaki?

   - Az alkohol mindenkiből mást vált ki- részletezte komoran – Sok emberből például agresszivitást. Néhányan nincsenek is tisztában azzal, amit részegen tesznek. Bántanak másokat, aztán meg… elfelejtik, mintha meg sem történt volna. Nem ritka eset.

JD vegyes érzelmeket vett észre az arcán. Fürkészte őt pár másodpercig, s mikor beütött nála a realizáció, a gyomra összerándult. Szabad kezével kinyúlt, hogy megszorítsa a vállát, így fejezve ki a támogatását.

   - Dean…

   - Régen volt- reagálta le ennyivel – Túl vagyok rajta.

   - Mh-hmm- hümmögte egyáltalán nem meggyőzve. Elé lépett, azt követően leült az ölébe. Bal kezébe fogva a kávéját a jobbat átdobta a nyakán, hogy megölelhesse, illetve a vállára hajthassa a fejét. – Tudom, hogy nem szívesen beszélsz róla. Nem fogom erőltetni. De ha úgy érzed kész vagy megnyílni…

   - Tudatni fogom veled- ígérte.

JD elmosolyodva bólintott. A témát lezárták egy újabb csókkal, ami után már tényleg jöhetett az új információk megosztása.

Dean elmesélte a családoknál tett látogatását, valamint azt, hogyan jött rá az apák/férjek sötét, féltve őrzött titkára. Mindhárman gyakran hazavitték a részegséget, aminek nem egyszer akadt következménye. Egy rossz szó vitát váltott ki, káromkodásokkal és egyéb dolgokkal dobálóztak, ami esetenként tettlegességig fajult. Hiába igyekeztek a nők csitítani a kedélyeket, védeni a gyerekeket, a düh mindig utat talált a nonverbalitáshoz. Senki nem lépett fel ellenük a városban gyakorolt tekintélyük miatt, na meg persze azért, mert féltek. Ez már évek óta tartott, viszont most végre fellélegezhettek.

   - Hát, többé nem érzem magam rosszul a haláluk miatt- fejezte be az italát JD – Gonoszság lenne azt mondani, hogy megérdemelték?

   - Egyáltalán nem- vágta rá Dean – De attól még az ügyet meg kell oldanunk. Szóval…

   - Szóval utána néztél a kölyköknek- folytatta helyette – Mire bukkantál?

   - Erre- kattintott az egyikük internetes rendőrségi aktájára – Miles Crawford apját 2005-ben lecsukták bántalmazásért, három hónapon belül pedig meghalt a börtönben az alkoholtól tönkrement májának köszönhetően. Az anyja belehalt a szülésbe, ezért árvaházba került, ahol senki nem akarta örökbe fogadni. A nagykorúságát betöltve útjára bocsájtották.

   - Hogy szedte össze a haverjait?

   - Az árvaházban találkoztak- osztotta meg vele – Szoros barátságot kötöttek és azóta is együtt vannak. Mind egy házban élnek a város határán.

   - Huh. Na ez már valami.

   - Elég, hogy alátámassza a sötét Teen Wolf teóriát?- vonta fel a szemöldökét.

   - Jelenleg nincs jobb nyomunk ennél- vont vállat – 4 vérszomjas tini, akik valószínűleg vérfarkasok. Viszont ott van még Sanders szerepe ebben az egészben, valamint a kérdés, vajon Westcott hogy keveredett bele az ügybe? Mert kétlem, hogy önszántából vitte el a balhét.

   - Később kiderítjük- ígérte Dean, azzal a gépét lecsukva felkelt, megemelve JD-t a karjaiban – Nekem most muszáj pinennem.

   - És addig én mit csináljak?- tudakolta.

   - Ó, te maradsz itt velem- jelentette ki.

Óvatosan lehelyezte őt az ágyra, azután a bakancsát lerúgva mellé feküdt. Közelebb húzta magához, amíg a távolság csupán néhány centiméternyire csökkent közöttük; egyik keze a párna alatt, másik lassú tempóban a lány hátát simogatta. Puszit nyomott a homlokára, majd szemét lehunyva ellazította az izmait, engedve a másik félből áradó nyugalomnak, hogy körülvegye és álomba ringassa.

JD egy darabig éberen őrködött felette, ám végül ő is követte a példáját, és elaludt.

A sziesztájuk valamivel 2 után véget ért. Frissen és kipihenten elhagyták az ágyat, hogy az asztalnál elfogyasszák a hűtőből kivett ebédjüket, közben pedig egyetlen szót sem ejtettek az ügyről. Később majd nekiveselkednek a megmaradt rejtélyeknek, ám addig is elterelték a figyelmüket valami mással.

Jelenleg egy Dean által választott westernfilmet néztek elmélyülten. A Winchester mellkasán kapott helyet a laptopja, míg feje egy párnán nyugodott JD ölében. A lány az ágytámlának dőlve követte szemével a képernyőn lejátszódó eseményeket, egyik kezével néha-néha beletúrt a báty hajába.

Nemsokkal 4 óra után fejezték be. Épp csak felgördült a stáblista, amikor az asztalon bekapcsolva hagyott rendőrségi rádión megszólalt egy férfi hangja:

   - Minden egységnek. Van egy szökevényünk. Ismétlem, van egy szökevényünk. Férfi, 18 éves, magas, sötét hajú, véres pulóvert visel. A gyanúsított veszélyes, vigyázzanak vele.

JD és Dean egyszerre kapta a fejét a műszer irányába. Előbbiben egy pillanatra megállt az ütő, ugyanis pontosan tudta kiről volt szó:

Westcott.

JD egy nyögés kíséretében lehajtotta a fejét, s szabad kezével a hajába túrt.

   - A rohadt életbe, kölyök.

Mégis mi a fenére készült?

_______________