37. Alex, a vámpírok húga (1)
37. Alex, a vámpírok húga (1)
"Élvezni fogom a megölésedet."
_______________
2014. Március 10.
Az egyetlen zaj, ami megszakította az éjszaka idilli csendjét az Impala búgó motorja volt, amint a földutakon gurulva lefékezett egy keresztútnál. A környék kihalt volt, sehol egy épület, vagy akár lámpaoszlop. Csupán az út, az azt szegélyező többméternyi magas fű, na meg a csillagos égbolt volt látható az ablakból.
Akár egy rossz horrorfilm kezdete, gondolta JD, amint kifelé meredt a szélvédőn. A hatást csak fokozta a kocsi felkapcsolt fényszórója, ami az egyetlen világosságot szolgáltató forrás volt számukra.
Péntek este volt, ő és Dean úgy egy órája ejtették meg az ilyenkor szokásos bártúrájukat. Megvacsoráztak, iszogattak, szereztek némi pénzt biliárdban, aztán megint iszogattak. Az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására támadt a lánynak az a fantasztikus ötlete, hogy menjenek el egy keresztúthoz és idézzék meg Marcel-t. Elege volt abból, hogy a sötétben tapogatózott; most már ideje volt válaszokat szerezni. Különösen így, hogy Gadreel-nek hála felfedezte az emlékeit elzáró ajtón keletkezett rést, ami azóta is piszkálta a kíváncsiságát.
Rengeteg kérdése volt a témával kapcsolatban, s biztosra vette, hogy Marcel többet tudott a dologról, mint amennyit neki elárult. Valamint azt sem szabadott elfelejteni, hogy a démon hazudott neki a szándékairól, mikor azt mondta a kórházban, hogy Crowley küldte hozzá. JD erről is mindenképpen ki akarta kérdezni őt, mert egyszerűen nem értette mi szükség volt az egész „álcára”. Ezen a ponton határozottan megkérdőjelezte a férfiba vetett bizalmát, illetve átkozta magát azért, amiért nem volt vele óvatosabb az elején.
Mégiscsak Deannek volt igaza, látta be. A démonokban nem lehet megbízni. Csak hazudnak és kihasználnak a saját céljaik elérése érdekében.
Na de vajon mi volt Marcel célja ezzel az egésszel? Erre képtelen volt rájönni, bárhogy is próbálkozott.
Talán most megtudom. Vagy legalábbis remélem, hogy így lesz.
- JD?- szólongatta Dean a kormány mögül – Minden rendben?
Ekkor realizálta, hogy percek óta bámult elmélyülten a semmibe. Elkapva a pillantását oldalra nézett, ahol a vadász aggodalmasan őt fürkésző zöld szemeivel találta szembe magát. Kissé hezitálva ugyan, de mosolyt erőltetett az arcára és aprót bólintott.
- Igen. Minden szuper.
- Biztos?- kételkedett – Nem muszáj ezt most csinálnunk. Ha nem érzed úgy, hogy…
- Nem, nem, nem, én akarom- biztosította – Már elég ideje halogatom. Tudom, hogy meg fogom bánni, ha most nem teszem meg, úgyhogy…
Dean némán bólintott, jelezve, hogy megértette. Egyik kezét elvéve a kormányról finoman megszorította a mellette ülő térdét, miközben száját halvány mosolyra húzta.
- Nos, én itt vagyok és támogatlak. Ha pedig a fickó olyat mond vagy tesz, ami neked nem tetszik, csak szólj és elintézem.
- Kösz- helyezte a kezére a sajátját – De szerintem egyedül is képes leszek kezelni ezt.
- Oké- egyezett bele biccentve – De csak hogy tudd, egy szavadba kerül és…- szabad kezével pisztolyt imitálva leadott egy lövést, ezzel fejezve be a mondatát.
JD felnevetve nyúlt, hogy kinyissa az ajtót.
- Oké, cowboy. Vágjunk bele.
Egyszerre szálltak ki, majd mentek a csomagtartóhoz, hogy kivegyék belőle az idézéshez szükséges hozzávalókat. Amint az meglett, átsétáltak a keresztút találkozásához, ahol aztán elvégezték a bűbájt. Mivel Marcel nem egy alkukötő démon volt, a folyamat eltért a megszokottól, viszont ettől függetlenül is tudták, hogy működni fog.
Amint a meggyújtott gyufa beleesett a kis tálba, a szél feltámadt. A két vadász egymás mellett állva várakozott zsebre dugott kezekkel, pásztázva a környéket.
Ha ez most nem válik be… Ne. Ne mondj ilyeneket. Be fog válni. Végre kapok válaszokat és lezárhatom ezt a témát. Így lesz. Hiszek benne.
JD alig észrevehetően megrázta a fejét, elűzve a kételyeit. Felnézett a ragyogó égboltra, mély levegőt vett, azután hosszan kifújta. Pár másodpercig még maradt ebben a pozícióban, végül ismét leengedte a fejét.
Marcel ott állt alig néhány méternyire tőle. A szokásos fekete öltönyét viselte, ami, mint kiderült nem minden démon állandó öltözete. De ugyan ki volt ő, hogy ilyen apróságokon megbotránkozzon? Jelenleg ez a kis részlet különben sem számított.
- Hello JD- köszöntötte őt az egykori tanára. Feltűnt neki Dean jelenléte, mire biccentett az irányába. – Dean.
A Winchester gúnyos mosolyt villantott felé, azonban nem szólalt meg. Megígérte JD-nek, hogy ráhagyja a beszédet, szóval eszerint is cselekedett. Ám ettől még semmi sem akadályozta meg abban, hogy néha-néha küldjön a fickónak egy szúrós pillantást, amibe minden utálatát és megvetését belesűrítette.
Marcel meg szimplán csak ignorálta ezt.
- Beszélnünk kell- ugrotta át a lány a formalitásokat – Lenne hozzád pár kérdésem.
A démon/boszorkány kissé oldalra döntve a fejét összekulcsolta két kezét maga előtt.
- Miben segíthetek?- érdeklődött.
JD egy másodpercig sem habozott, hogy neki szegezze a kérdést:
- Miért hazudtál nekem?
Na erre egyáltalán nem számított. Ez lerítt róla. Először értetlenül pislogott rá, majd a torkát megköszörülve visszakérdezett:
- Mivel kapcsolatban?
- Ne játszd a hülyét- ingatta a fejét, karok összefonva a mellkasán – Mindent tudok, Marcel.
- Nézd, fogalmam sincs, miről…
- Tudom, hogy nem Crowley kérésére kerestél meg- vágott a szavába – Sőt azt is tudom, hogy ő még csak nem is ismer téged. Nem is hallott rólad. Szóval azt ajánlom, hogy fejezd be a hazudozást és avass be végre.
Az arckifejezése ezúttal semmit sem árult el. Végig természetes maradt, szinte érzelemmentes.
Voltak egyáltalán a démonoknak érzelmeik?
- Nincs mit mondanom neked- mondta rövid csendet követően.
- De igenis van- lépett előre – Az igazat akarom, Marcel. A teljes igazat. Úgy gondolom ennyit azért megérdemlek.
- Már tudsz mindent- hárított tovább vállat vonva.
- Nem, közel sem eleget- rázta a fejét – És ezen most változtatni fogunk. El fogod mondani, amit tudni akarok, különben…
- Különben mi?- vonta fel a szemöldökét – Rám uszítod a barátodat?- nézett Dean-re – Mert ezért van itt, vagy nem? Hogy kiverje belőlem a válaszokat.
- Ó, nem muszáj verést alkalmaznom- szólt közbe az említett – Van nálam egy kés is. Választhatsz.
JD megköszörülte a torkát, visszavonva a figyelmet magára.
- Nem akarom, hogy odáig fajuljon a dolog- mondta – De ha nagyon muszáj…
- Nem tennéd meg- ellenkezett higgadtan – Nem hagynád, hogy bántson engem.
- Ezt úgy mondod, mintha ismernél- motyogta.
Némaság szállt rájuk. Hosszú ideig néztek farkasszemet, mialatt a lány megpróbálta értelmezni a férfit, mintha csak egy fejtörő lenne. Azok a kék íriszek ridegen méregették őt, s egyenest a lelke mélyére hatoltak. Marcel egy pillanatra megesküdött volna, hogy lehullott az álcája, a vadász pedig kitalálta a titkát; csakhogy az a felismerésnek vélt valami épphogy felcsillant a tekintetében. Olyan gyorsasággal tűnt el, mint ahogyan jött. Kizárt, hogy elég lett volna a kirakós összeillesztéséhez.
- Keletkezett egy rés az ajtón- árulta el kimérten, várva a reakciójára.
Reménykedés. Határozottan ez futott át a kifejezésén, mikor ezután feltette a kérdést:
- És emlékszel valamire?
- Nem. Semmire.
Csalódottság. A következő érzelem. De vajon miért? Másra számított volna?
Marcel bólintott, kezei a nadrágja zsebében kötöttek ki.
- Értem. Sajnálom, hogy nem sikerült.
- Én is- értett egyet halkan.
Dean kíváncsian vizslatta őket. Érdekes volt ezt kívülállóként végig nézni és hallgatni, közben pedig nem tenni semmit. Akár egy bíró a nagy döntéshozások előtt, mikor a két vitázó fél feltárja neki ugyanazon történet különböző oldalait. Itt csupán annyi eltérés volt, hogy senki sem vitázott senkivel. Senki sem kiabált, vagy lett erőszakos. Mintha nem is egy kihallgatáson lett volna. Sokkal inkább… Két régi jóbarát utolsó találkozóján az elválás előtt.
- Én tényleg csak segíteni szerettem volna neked- sóhajtott fel Marcel bűnbánón – A tanításoddal, meg az emlékeiddel is. Azt hiszem ez félsiker.
- Az is valami- ismerte el biccentve – De ez nem változtat a tényen, hogy hazudtál nekem. És nem vagy hajlandó elmondani miért.
- Nem értenéd meg- csóválta a fejét.
- Akkor magyarázd el- kérte.
- Jobb lesz így- erősködött – Hidd el nekem.
JD egy pillanatra lehorgasztotta a fejét. Mikor újra megemelte, a szeméből szomorúság és megbántottság sugárzott.
- Nem megy- suttogta – A történtek után már nem tudok bízni benned. Sajnálom.
Marcel-t ez egyértelműen mélyütésként érte. Igyekezett nem kimutatni a fájdalmát, ám démon létére is rendelkezett érzelmekkel, amiket képtelen volt letagadni. Mindössze abban reménykedett, hogy a reakciója nem volt túl nyilvánvaló számukra.
- Megértem- újabb bólintás – Ahogyan azt is, ha ezek után nem akarsz látni. Viszont arra kérlek, hogy ne hagyd abba a gyakorlást. Még jól jöhet egy kis mágia a későbbiekben. Különösen, ha veszélyben van az életed.
JD halvány mosolyt erőltetett magára.
Ez valóban a végső búcsú volt.
- Köszönök mindent- egyenesedett ki, álla felszegve – Bárcsak másként végződött volna a dolog.
- Bárcsak.
- Ha úgy döntenél, hogy kész vagy megnyílni, tudod hol találsz.
- Tudom.
Egy lépés hátra, vissza Dean mellé.
- Viszlát Marcel.
- Viszlát JD- mosolygott szomorúan – Vigyázz magadra.
- Úgy lesz- ígérte.
Egy utolsó pillantás, azzal a démon köddé vált.
Ennyi volt. Csak úgy elengedte őt. Határozottan nem így képzelte el a beszélgetést, ám valamiért mégis így végződött. Valami megváltozott benne félúton, egy része meggondolta magát a szándékait illetően. Ez egy olyan ügy volt, amit jobbnak látott lezárni.
Marcel-nek igaza volt. JD nem bírta volna rávenni magát, hogy ártson neki, illetve Deannek sem hagyta volna, hogy kezet emeljen rá. Valami visszatartotta ebben, amit nem tudott megmagyarázni. Talán nem is akarta.
Maradjon a múlt a múltban, gondolta. Ideje egy új fejezetnek az életemben. Új kaland, új emberekkel.
És ki tudja? Talán a démon él majd az ajánlatával. Talán nem most látta őt utoljára.
Talán egy nap feltárul az igazság. Csak időt kell neki adnia.
Talán, talán, talán…
Ez lehetne az új mottója.
- Jól vagy?- nézett rá oldalvást a báty.
Nem kérdőjelezte meg, amit a társa tett. Nem volt rá dühös miatta. Megígérte, hogy nem avatkozik közbe, csak ha muszáj. Támogatta őt, bárhogyan is döntött.
- Őszintén?- fújta ki a levegőt – Nem tudom.
Felé fordulva az idősebb félkézzel átölelte a vállát és megpuszilta a fejét. Ajkait több másodpercig ott tartotta, miközben JD lehunyt szemmel próbálta összeszedni magát.
- Szeretnél hazamenni?- kérdezte elhúzódva.
Szimpla bólintás volt a válasz.
Dean visszavezette őt a kocsihoz. A beszállást követően egyik karjával magához húzta a lányt, aki a vállára hajtotta a fejét, belesüppedve az ölelésébe. A motor rövidesen felbúgott, ismét megtörve az éjszaka csendjét. Egyikük sem mondott semmit az út során. Egymás társaságában lenni több, mint elég volt.
Számukra ez többet ért minden szónál.
♤
A hétvége során a páros alig hagyta el Dean szobájának kényelmét. Az ételszerzésen és zuhanyzáson kívül ki sem tették a lábukat az ajtón. Legtöbb idejüket az ágyban töltötték filmet nézve vagy zenét hallgatva, a maradék órákban pedig vegyítették a beszélgetést és a fegyvertisztítást.
Egyik este Dean beállított egy pakli pókerkártyával, mondván ezt tökéletes alkalomnak találta arra, hogy megtanítsa JD-t játszani. A lány minden egyéb nélkül belement (hálás a figyelemelterelésért), a sokadik kör végére pedig sikerült is megvernie a tanítóját. A győzelme határozottan meglepte az idősebb testvért, azonban boldog volt, amiért ez mosolyt csalt a kékszemű arcára.
Akkor látta először igazán vidámnak a péntek esti események óta, amiről addigra az öccsének is beszámoltak. Sam nem faggatózott, ahogyan a fivére sem. JD lezárta a Marcel témát, ők meg tiszteletben tartották a döntését.
Szombat és vasárnap tehát hamar eltelt. Elérkezett a hétfő, ami egyet jelentett a munkával, ugyanis a srácok hívást kaptak egy lehetséges ügyről, méghozzá nem mástól, mint Jody-tól. Olyan rég hallottak felőle, hogy természetesen azonnal kocsiba pattantak és Sioux Falls-ba hajtottak.
Az Impala leparkolt a rendőrautó mellett az őrsnél, ahol Mills sheriff már várta őket. A vadászok kiszálltak, tudomást sem véve a szemerkélő esőről, majd az öltönyüket megigazítva odaléptek a barátjuk.
- Titeket aztán jó látni- köszönt egy vidám mosollyal.
- Jody- viszonozta a gesztust Sam – Hogy van a válla?
- Csak akkor fáj, ha esik- mozgatta meg válaszként – És ti hogy vagytok?
- Minden oké- felelte Dean.
- Megvagyunk- biccentett az ifjabb.
Jody megértőn bólintott.
- Ismerem az érzést- tekintete megtalálta a harmadik tagot, mire a mosolya kiszélesedett – Továbbra is ezzel a két dinkával, huh?
JD röviden felnevetett, kezek a nadrágkosztümje zsebében.
- Hát, valakinek vigyáznia kell rájuk- vont vállat – Különben ki tudja mibe keverik magukat.
Jody csatlakozott a nevetéshez, míg a Winchesterek lehajtott fejjel várták, hogy a kibeszélésük véget érjen.
- Nálad jó kezekben vannak- nézett a két testvérre, aztán vissza rá. Az arckifejezése ekkor komor lett, a hangját lehalkította. – Hogy halad a keresés? Van már valami hír a családodról, vagy az emlékeidről?
A lány lefagyott. Nem jött ki hang a torkán, csupán enyhén elnyílt ajkakkal meredt a kérdezőre. A szeme sarkából kiszúrta, hogy Dean a fejét felkapva, megfeszített izmokkal vizslatta őt, keresve valamiféle reakciót a részéről. Szája összepréselve, mintha csak rajtakapták volna valamin, és most várt a leszidásra.
Vajon mikor szólt Jody-nak erről az egészről? És neki miért nem mondta el? Vajon még mi mást titkolt el előle?
JD végül nagy nehezen összeszedte magát, s a torkát megköszörülve annyival válaszolt:
- Nem jutottunk eredményre. De már nem is számít. Lezártam a dolgot.
Halvány mosolyt villantott, mire a báty izmai ellazultak. Határozottan megkönnyebbült a szavai hallatán.
Jody pár másodperc múltán bólintott.
- Értem. És sajnálom. Biztos nehéz volt elengedni.
- Mh-hmm- sütötte le a pillantását kínosan.
Na erre egyáltalán nem számított. A hétvége alatt teljesen megfeledkezett a sikertelen nyomozásról, valamint arról a furcsa búcsúról Marcel-lel. Aznap reggel jó hangulatban kelt fel, ám most az is lemosódott róla az esővel együtt.
Ehhez kelleni fog egy kávé, gondolta. Whisky-vel.
Érzékelve a fullasztó csendet, Dean igyekezett visszatéríteni a társalgást az ottlétük okára:
- Szóval uh, milye van számunkra?
Értve a célzást, Jody felnyitotta a kocsija csomagtartóját. A vadászok mellé állva szemügyre vették a benne elhelyezett levágott fejet, illetve a testet, amihez egykor tartozott. Gyors parkoló pásztázást követően Sam lehajolt, hogy a szájba nyúlva ellenőrizze az agyarakat.
Igen. 100%-ban vámpír.
Hm. De rég volt már velük dolgunk.
- Igen, ez egy vámpír- erősítette meg az öcs.
- Nem is tudom, Sammy- ingatta a fejét Dean – Úgy tűnik Jody-nak már nincs szüksége a segítségünkre.
- Olyan gyorsan felnőnek- kapott a mellkasához a magasabb.
JD mindössze egy néma félmosollyal díjazta a viccelődésüket.
- Nyugodtan viccelődjetek- legyintett a sheriff – Több is van ott, ahonnan ez jött.
- Több?- vonta fel a szemöldökét a fivér.
- Az embereim behoztak egy szökevényt múlt éjjel- magyarázta – Nem volt nála személyi. Igazából semmi sem volt nála, kivéve egy buszjegy Nebraska-ból. Teljes Jane Doe. Még a nevét sem volt hajlandó megadni. A lány mintha megveszett volna. Zéró modora van, meg sem köszönte, hogy megmentettem. Ő pedig itt- mutatott a halott fiúra – mindent megtett, hogy visszavigye őt. Azt mondta a „többiek” is épp annyira akarják majd, mint ő.
- Úgy hangzik, mint egy fészek- motyogta elgondolkodva JD.
- Fészek?- figyelt fel a szóra – Gondolom fele olyan cuki, mint amennyire hangzik.
A kékszemű csupán elhúzta a száját.
- Attól tartok.
Jody ezek után bevezette őket az őrsre, ahol az egyik kihallgatószobában már elhelyezte korábban a lányt. A sheriff elsietett a DNS teszt eredményeiért, mialatt a három vadász besétált az ajtón, készen a kikérdezésre.
Dean leült az idegennel szemközti széken; JD mögötte ácsorgott, kezei a támlán pihentetve, miközben Sam „fogászati azonosítás” céljából ellenőrizte a lányt, agyarak után kutatva. Mikor meglett az eredmény, hátra lépve megcsóválta a fejét, tudatva, hogy nem egy vámpírral tartózkodtak egy légtérben.
Akkor ezek szerint csak elrabolták őt. De miért nem ölték még meg? Ennek semmi értelme.
- Wilson, Fisher és Bartock?- ráncolta a homlokát a neveik hallatán – Ha maguk hárman FBI-osok, akkor én vagyok Taylor Swift. Ez pedig nem egy fogászati azonosítás volt. Agyarakat kerestek. Maguk vadászok.
Ejha. Okos a csaj, azt meg kell hagyni.
- Te meg egyedül azért vagy életben, mert vadászok képezték ki a sheriffet- közölte vele Dean – Szerintem nem ártana megköszönnöd. Aztán elmondhatnád, hogy mi közöd volt ahhoz a vámpírhoz. Hmm? Mi olyan különleges benned? Egy fészekből jött?
Ekkor Sam mintha észrevett volna valamit a lány nyakán. Megpróbálta közelebbről megvizsgálni, azonban az említett erre feljebb húzta a felsője gallérját, hogy eltakarja azt.
JD szóra nyitotta a száját, hogy rákérdezzen a dologra, amikoris az ajtó kinyílt és félbeszakította.
- Elnézést a zavarásért- dugta be a fejét Jody – Találtunk DNS egyezést.
A csapat kisétált a szobából, s a folyosón megállva hallgatta a sheriffet.
- Annie Jones. Az eltűnését még 2006-ban jelentették Kenosha-ból. A nagyszülei nevelték. Nincs élő hozzátartozója. Szerintetek a vámpírok rabolták el?
- 8 év elég hosszú idő egy embernek ahhoz, hogy vámpírokkal éljen és közben ne haljon meg, vagy változzon át- tűnődött el rajta Dean.
- Ti vagytok a szakértők- hagyta rájuk – De volt valami… ismerős abban, ahogyan az a vámpír ránézett.
- Jody-nak igaza van- szólalt meg Sam – Hegek voltak a nyakán, amiket agyarak okoztak. Rétegesek, mintha évek alatt szerezte volna őket.
Hát ezért élt még mindig. Hogy nem gondolt rá?
- A lány egy vérszolga- mondta ki JD, miután fejben összerakta a képet – A vámpírok állatként tartják őket, emberi vérbankok. Ezek a szolgák pedig néha…
- Hűségesek maradnak a fogvatartóikhoz- fejezte be neki Sam.
- Pontosan- értett egyet Dean.
- Szóval…- értelmezte Jody – Azért nem beszél, mert… a Stockholm szindróma vámpír változatában szenved?
Dean biccentett.
- A fészket védelmezi.
Az új információkkal a kezükben, a vadászok visszamentek a kihallgatóba, még egyszer nekifutva a kikérdezésnek. A testvérek leültek Annie-vel szemben, míg JD a mögöttük lévő falnak támaszkodott, karok összefonva a mellkasán, feje kissé oldalra döntve, amint a szökevényt vizslatta.
Mit nem veszek észre? Vagy ennyi lenne az egész? Ilyen egyszerű?
- Úgy érzed tartozol nekik- kezdte Sam, kezek összekulcsolva az asztalon.
- Otthont adtak neked, felneveltek- sorolta Dean.
- Annie, mi megértjük. A hűség egy nagyon erős érzelem.
- Az én nevem Alex- motyogta.
- Nem- ingatta a fejét az ifjabb – A te neved Annie Jones.
- Azok a vámpírok elraboltak téged- magyarázta az idősebb – Ők szörnyetegek, Annie.
- Alex- javította ki ismét.
Szegénynek rendesen összekuszálták az emlékeit. Vagy átmosták az agyát. Tudnak olyat a vámpírok?
- És nem szerettek téged- folytatta a fivér, mintha meg sem hallotta volna – A véredet szerették. Belőled táplálkoztak.
- Én etettem őket- ellenkezett – Az én döntésem volt. A bátyáim ételt hoztak nekem, amikor megéheztem. Így amikor nem sikerült nekik egy vadászat, én etettem őket. Ők a családom.
- Oké, törődsz velük, de Alex…- torpant meg Sam – Okkal szöktél el tőlük.
- Ideje volt… a saját utamat járnom.
- És szerinted mit fog ehhez szólni a fészek többi tagja?- vonta fel a szemöldökét Dean – Az egyikük már a nyomodba szegődött. Úgy gondolod a többiek majd csak annyiban hagyják és tovább lépnek?
- Évekig éltél velük- vette át az öccse – Megízlelték a véredet. Ismerik a szagodat. Így mégis milyen messzire rohanhatsz, és meddig?
Alex szeméből legördült egy könnycsepp, amint realizálta a hibáját.
JD ellökte magát a faltól.
- Ezt nem gondoltad át, nem igaz?- törte meg a némaságát – Hogy mi történne, ki sérülne meg. A uh, „bátyád”, például.
- A neve Cody- nézett fel rá – Ő pedig megölte- célzott az ajtó közelében ácsorgó Jody-ra.
- Egy döntés miatt, amit te hoztál meg- bökött rá a kékszemű – Ezek most a következmények.
- Két választásod van- mondta Sam – Ők vagy te. Mi segíthetünk neked. Megvédhetünk. De cserébe neked is segítened kell.
- Hol van a fészek?- szegezte neki Dean.
Alex mindössze megrázta a fejét.
- Nem tehetem. Azok után, ami történt… Ha mama megtalál, meg fog ölni engem.
Rémült sírásban tört ki, mire a vadászok némán összenéztek.
Hát, belőle biztosan nem szednek ki semmit. Más módszerhez kell folyamodniuk.
♤
Percekkel később Sam Jody asztalánál ülve pötyögött egy számítógépen, míg a sheriff és JD egy-egy oldalán lecövekelve figyelte őt. Utóbbi felkapta a fejét, mikor Dean visszatért hozzájuk két pohár friss, gőzölgő kávéval. A báty az egyiket neki adta, a másikat meg magánál tartotta.
JD elfogadta az italt, azután a Winchester zakóját félrehúzva kivette az egyik belső zsebből a kis flaskát, amit mindenhová magával hordott. Nem kommentálva az említett meglepett pillantását, szótlanúl letekerte az üveg tetejét és a benne lévő alkohol egy részét átöntötte a kávéjába. Ezután visszatette a flaskát a helyére, meglötyögtetve a poharat elkeverte egymással a két folyadékot, s folytatta a képernyő bámulását.
- Oké- motyogta Dean, óvatosan méregetve a barátnőjét – Emlékeztess, hogy vegyek neked is egyet.
- Az nem lenne rossz- ismerte el a lány, mielőtt nagyot kortyolt az italából. Amint a kellemesen meleg keverék lefolyt a torkán, szemét lehunyva elégedetten hümmögött egy sort. Ha ez fel is tűnt a többieknek, nem jegyezték meg.
Ó, igen. Pont erre volt szüksége. Többször kéne így indítania a napot.
- Mills, minden rendben?- érdeklődött Dean, elszakítva a tekintetét az alkohol imádóról.
A kérdezett hitetlenül megcsóválta a fejét.
- Nem csoda, hogy nem köszönte meg. Az a fickó a testvére volt. De jól vagyok- nyugtatta – Csak kissé… megütköztem a név hallatán. Alex és Annie. Annyira hasonlítanak. Miért változtatták meg?
Erre már senkinek sem volt válasza.
- Oké- dőlt hátra a székében Sam munkája végeztével – A nála talált buszjegyből kiderült, hogy Alex a nebraska-i O’Neill-ben szállt fel, igaz?
- Mm-hmm- bólintott Jody megerősítésként.
- Nyilván jobb lenne akkor, ha lenne egy konkrét lokációnk, de a város nem túl nagy. Nincsenek barlangok, vagy egyéb természetes rejtekhelyek.
- Akkor odamegyünk és körbekérdezünk- fejezte be a kávéja maradékát Dean.
Sam felpillantott rá, azután vissza a gépre.
- Nos, összeállítottam egy rövid listát a lehetséges fészekhelyekről- közölte – Uh, köztük van egy üres tűzoltóállomás, és négy vagy öt elhagyatott ház. Semmi, amit nem tudnánk egy nap alatt csekkolni.
- Oké- biccentett a bátyja indulásra készen – Hé- ragadta meg a kékszemű figyelmét – Hörpintsd fel azt a koktélt és irány a kocsihoz.
JD szemforgatva felhajtotta az utolsó korty kávéját, majd eldobva a papírpoharat megindult az ajtóhoz. Sam feltápászkodva ment utána, ám Dean még annyival odafordult a sheriffhez:
- Biztosan nem bánja a bébiszittelést?
Jody hanyagul vállat vont.
- Nos, a lány nem valami barátságos, de szerintem elbírok vele.
- Már tudják hol az őrs- torpant meg Sam – Nem ártana északon meghúzódni egy ideig. A vámpírok remek nyomolvasók.
- Hát, van egy régi családi faházunk a városon kívül- dobta be az ötletet.
- Az tökéletes lesz- hagyta jóvá Dean.
- Rendben. Nem hiszem, hogy sokaknak gyanús lenne a távollétem.
- Biztosan nincs szüksége erősítésre?
- Azt akarjátok, hogy vámpírok ellen vessem be az embereimet?- vonta fel a szemöldökét – Frank még most sem tudja mi támadta meg múlt éjjel. A fickónak még most is rémálmai vannak a Walking Dead pajta epizódjától. Ők jó zsaruk. Nem állnak erre készen.
- Jody, az esti olvasásai közepette nem találkozott véletlenül a halott ember vérével?- érdeklődött Sam.
- Az meg micsoda?
- Úgy teríti le a vámpírokat, akár a lónyugtató.
- Na arra biztosan nem mondanék nemet. De nem mintha szükségem lenne rá. Ti srácok hamarabb elintézitek ezt, minthogy ők rájönnének, hogy eltűnt egy rokonuk, nem igaz?
A Winchesterek mindössze biccentettek, majd követték JD-t, aki addigra már a kocsinál várakozott odakint.
♤
Mire egy ház kivételével mindent átfésültek, már be is esteledett. Mind reménykedtek abban, hogy az utolsó épület lesz a nyerő, mert ha nem, akkor gőzük sem volt hogyan tovább.
És láss csodát, imáik meghallgatásra találtak. Ugyanis alig lehettek bent pár perce, máris kiszúrták a zseblámpáik segítségével a három hálózsákot a földön, illetve az ételt a konyhában.
Bingó.
- Valaki határozottan lakik itt- jelentette ki Dean.
- Sötétített ablakok- állapította meg JD – Ez lesz az.
Ekkor valamiféle gép hangos zajongása hallatszott be kintről, megugrasztva mindhármukat. JD volt legközelebb az ajtóhoz, ezért ő távozott elsőként, hogy belefogjon a nyomozásba.
A hátsóudvarban lelt rá a forrásra. Neki háttal állva gyömöszölt holttesteket egy férfi (feltehetően vámpír) a faaprítóba.
A lány halkan közelebb araszolt, szeme a masinára szegezve. A zseblámpáját elrakta, két karja üresen lógott az oldala mellett.
- Hé!- kiabálta túl a hangzavart, egyik kezével az aprítóból kilátszó véres kar felé bökve – Nem kéne egy segítő kéz? Ó várj, az már megvan.
A vámpír seperc alatt megperdült, s agyarait kivillantva bosszúsan az irányába viharzott. JD várt, amíg felére csökkent a távolság, aztán öklét megemelve könnyedén kimondta az igézetet:
- Ad somnum.
A fickó úgy esett össze előtte, akár egy rongybaba. A vadász leengedve a kezét kifújta a levegőt. A következő másodpercben megjelentek a Winchesterek, akik innen átvették a terepet.
Bevitték az eszméletlen pasast (Dale-t) a ház pincéjébe, ahol felkötötték őt egy a plafonból kiálló vízvezetékre. Amint megbizonyosodtak arról, hogy nem szabadulhat ki, a boszorkány a megfelelő ellenbűbájjal felébresztette.
Ő és Sam egy közeli asztalnak dőlve nézték, amint Dean odalépett Dale-hez és megkezdte a kikérdezést:
- Együtt kimész a családdal, hozol haza vacsorát. Hogy-hogy mosogatásra lettél beosztva?
- Mindannyiunknak megvan a maga feladata- felelte kissé még kómásan.
- A tiéd a bizonyíték megsemmisítése, nemde?- értelmezte JD – Szép munka.
- Ralph Hedges. Stacy Kepler- sorolta Sam – Miért őket környékezted meg?
- Mert éhes voltam- vágta rá nemtörődöm stílusban.
- És hol a család?- faggatta az idősebb – Vacsora utáni sétát tesznek?
- Ó, biztosra veszem, hogy nemsokára visszajönnek- vigyorgott magabiztosan.
- Én azt kérdeztem…- ragadta meg a hajat a tarkóján Dean, hogy hátra rántva a fejét a szemébe nézhessen – Hol vannak? – Mikor nem válaszolt, a fivér erősen gyomron vágta az öklével. – Nem akarsz beszélni. Oké. Nem probléma. Mert látod, egy vérszívó, testaprító vámpírnál már csak az rosszabb, amelyik gyerekeket rabol el. Élvezni fogom a megölésedet.
- Hát persze- nyögött fel – Tudtam, hogy ez Alexis-ről szól. Én figyelmeztettem mamát, hogy az a lány mindent el fog cseszni egy nap.
- „Mama”?- ráncolta a homlokát JD – Vagyis ugyanaz a vámpír változtatta át mindannyiótokat?
- Kivéve a kicsi húgicánkat- mondta gúnyosan – Ő túl uh, „jó volt ahhoz, hogy átváltozzon”. Mama képtelen volt megtenni, nem számított mit mondtunk, vagy milyen rossz lett Alexis.
- Rossz?
- Hadd találjam ki- döntötte oldalra a fejét – Soha nem volt egy tinédzser húgotok. Vonszolja a lábát, folyton nyavajog mindenért, de főleg a vér miatt. Mintha jobb lenne nálunk, csak mert ő nem emberekből táplálkozik.
- Mert jobb is nálatok, te idióta- morogta Dean.
- A szomorkodása? Az a tini lelkiismereti válság szarság? Marhára idegesítő, de csak színjáték- közölte – Mikor arra kerül a sor, mindig minket fog választani az emberek helyett. Úgy értem, mit gondoltok hogy maradtunk ilyen sokáig rejtve előletek? Csinos, fiatal, elveszett kinézetű teremtés, mint ő? Ellenállhatatlan, különösen az olyanoknak, akiket senki sem hiányolna. Mármint igen, néha vadászunk sportból, de sokkal könnyebb és biztonságosabb a házhozszállítás.
Néma csend telepedett a szobára, amint a vadászok felfogták a vámpír szavait.
JD-t még a hideg is kirázta, amikor rájött:
- Ő a csalitok.
- És remekül csinálja- nevetett Dale – Nem lenne ilyen jó benne, ha nem élvezné. Az ő saját, édes módján… A lány ugyanolyan vérszomjas, mint bármely más vámpír.
Vérszomjas. Ez egyet jelentett a veszélyessel. Alex kiszámíthatatlan volt, ők pedig egyedül hagyták…
Jody-val.
Basszus. A fenébe. Tehát mégis igazam volt. Több rejlett ebben az ügyben, mint azt hittük.
- Jody- suttogta a nevet Sam, az arca falfehér.
Másodperceken belül ő és Dean már a telefonon beszéltek, mialatt JD megpróbálta kideríteni, vajon képes-e pusztán egy pillantással felgyújtani az előttük lógó vámpírt.
Sajnálatosan a válasz nem volt.
- Rendben. Köszönöm- bontotta a vonalat az ifjabb.
- Nem veszi fel- tett így az idősebb is.
- Mindkét áldozat az O’Neill-i buszpályaudvaron dolgozott- ismertette az információt.
- Alex megtalálása miatt ölték meg őket- rakta össze JD.
Dean mobilja megcsörrent, félbeszakítva őket.
- Jody?- vette fel egyből.
- Dean, mi a helyzet?
- Hallgasson rám. A vámpírok tudják, hogy Alex Sioux Falls-ban van. Valószínűleg már ők is odaértek. Úton vagyunk vissza. De van itt még valami. Alex-el kapcsolatos.
- Az várhat. Itt vannak.
- Hogy mi?
- Itt vannak a faháznál.
Az idősebb Winchester kifejezése aggódóra váltott.
- Úton vagyunk.
- Siessetek.
Azzal Jody letette.
- Indulunk?- kérdezte Sam.
- Igen- vágta zsebre a készüléket – Menjetek. Kint találkozunk.
Nem kellett nekik kétszer mondani. Felsprinteltek a lépcsőn, aztán ki a kocsihoz. Dean 5 percen belül velük volt, s az Impalát beindítva végig száguldottak az úton.
Csak érjünk oda időben, hajtogatta JD idegesen. Kérlek, csak érjünk oda időben.
_______________
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top