36. Ponyvaregény (2)

"Semmit sem tudsz rólam."

Nem volt nehéz találni egy elhagyatott raktárépületet a város szélén. Gadreel-t a helyiség közepén lekötözték egy székben, ami szintén könnyű munka volt. Az angyal különösmód egyáltalán nem ellenkezett.

A vadászok egymás mellett megálltak a foglyuk előtt. Samnek továbbra is nehezére esett kontrolálni a dühét, míg Dean ezt minden egyéb nélkül, egyszerűen megoldotta. JD ezen a skálán valahol kettejük között helyezkedett el.

Karjai összefonva a mellkasán, amint a férfit méregette. Hiába az új porhüvely, akkor is tudta, hogy ő az. Ugyanaz a mocsok, aki kihasználta Sam-et, megölte Kevint és majdnem vele is végzett. A lánynak mindössze egyetlen kérdése volt hozzá: Miért? Miért hagyta őt életben aznap? Nem egyszer igyekezett erre választ találni a történtek után, ám rendre zsákutcába ütközött.

Talán most végre tőle is hallhatja.

   - Ha számomra ez olyan, mint egy cirkuszi tükörbe nézni, el sem tudom képzelni milyen lehet neked- jegyezte meg Gadreel, szemével szüntelen az ifjabb testvért pásztázva.

   - Mióta dolgozol Metatronnak?- szegezte neki a kérdést Sam.

Gadreel erre mindössze megrázta a fejét.

   - Nem fogok beszélni, és nem tudtok kényszeríteni.

   - Ó, tényleg?- vonta fel a szemöldökét.

   - Jártam benned, Sam Winchester- emlékeztette – Bűzlesz a szégyentől és a gyengeségtől.

Sam egy pillanatig sem hezitálva felé lépett és lendületből behúzott neki egyet. Már készült a következő ütésre, amikor Dean elé ugrott, s két kezét a mellkasára téve visszatartotta őt.

   - Sam, Sam, Sam! Higgadj le.

Azzal a csapat félrevonult, mígnem hallótávolságon kívülre kerültek.

   - Nem fog egyhamar megtörni- kezdte az idősebb.

   - Tudom- fújta ki a levegőt a fiatalabb, hogy lenyugtassa magát – Talán meghackelhetnéd őt, ahogyan Crowley is csinálta velem.

   - Nem, nem, nem, Crowley az egyetlen, aki tudja hogyan kell, én pedig nem fogom őt felhívni- szögezte le – Szükségünk van Cas-re.

   - Van valami hír róla?

   - Semmi. Nem hívott, nem is üzent. Bekapcsoltam a GPS-t a mobilján. Még mindig ugyanabban a városban van, ahol utoljára beszéltünk vele.

   - Mi a fene?- ráncolta a homlokát Sam értetlenül.

Ez valóban aggasztó volt. Nyilván okkal nem indult még el a motelből. Őt ismerve valószínűleg bajba keveredett.

   - Fogalmam sincs- ingatta a fejét – Meg kell őt találnod.

   - Várj, hogy mi?- hökkent meg a szavai hallatán.

   - Túlságosan is érintett vagy ebben, tesó.

   - És ti ketten talán nem?- váltogatta köztük a tekintetét.

Jó kérdés. Vajon mennyire volt ebben érintett? Határozottan nem annyira, mint a Winchesterek, de egy bizonyos mértékben mégis. Elvégre Gadreel megpróbálta őt megölni. Ezért nyilván dühös volt rá. De egyelőre képes volt kordában tartani az érzelmeit, vagyis maradhatott.

   - 5 perce sem kezdtük el és te máris teljesen átmentél Liam Neeson-ba- mondta Dean – JD és én meg tudjuk oldani.

Sam nem örült annak, hogy a bátyja ki akarta hagyni ebből. Ellenben miután alaposan átgondolta a dolgot belátta, hogy csak így fognak tudni egyről a kettőre jutni. Dean és JD ezt elintézik, ő pedig addig megy és megkeresi Castielt.

Ugyan mi baj lehet?

Egy beleegyező biccentés után a tagok búcsút vettek egymástól és két részre szakadtak. Sam távozott az épületből, míg Dean és JD maradt, hogy befejezzék a vallatást.

   - Megleszel?- kérdezte az előbbi óvatosan.

Utóbbi felé kapta a pillantását, karok továbbra is összefonva a mellkasán.

   - Persze- bólintott – Miért ne lennék?

Dean tüzetesen vizslatta az arcát, igyekezve olvasni a kifejezéséből. A kék szemek enyhe bizonytalanságot tükröztek, arról a halvány mosolyról pedig üvöltött, hogy erőltetett.

Talán őt is el kellett volna küldenem Sammel, gondolta magában. Nem kéne itt lennie. Nem áll rá készen.

A fivér feszülten kifújta a levegőt.

   - Nézd… Nem kell maradnod és nézned. Kint is várhatsz.

   - Jól vagyok, Dean- biztosította – Tudom kezelni.

   - Biztos vagy benne? Csak mert…

Nem akarván több időt vesztegetni, a lány kikerülte őt és visszasétált a helyiség közepére. Állkapcsa megfeszítve, tekintete megkeményítve, mintha nem is lennének más érzelmei a haragon kívül. Lefékezett az angyal előtt, aki kíváncsian meredt rá a székéből.

   - Hmm. Vagy megváltoztál, vagy csak nagyon jól tudod elrejteni a félelmedet- kezdte halkan, tanulmányozva őt, akár egy rejtvényt – Ez most biztosan nehéz lehet neked. Előhozott pár emléket, nem igaz? Én még emlékszem a rémületre a szemedben. Bátor akartál lenni és nem sírni, de végül mégis megtörtél.

   - Menj a pokolba- sziszegte. Ezen a ponton olyan szorosan tartotta mindkét karját, hogy az már fájt. De nem bánta. A fizikai fájdalom jobb volt, mint az érzelmi. Segített abban, hogy uralkodjon magán.

Ki fogom bírni. Nem hagyom, hogy megtörjön. Még egyszer nem.

   - Csak ennyire telik?- vonta fel a szemöldökét – Többre számítottam. Azt hittem bosszúszomjasabb leszel. Azok után, amit Kevinnel tettem…

   - Oké, pofa befog- érkezett meg Dean – Hozzá nem szólsz, még csak rá sem nézhetsz. Világos voltam?- mutatott JD-re, majd a dzsekijét levéve előhúzta belőle az angyalpengéjét – Na most. Tudod az igazság az…- előre lépett, engedve a méregnek, hogy hallatszódjon a hangjában – Engem nem érdekel beszélsz-e. De fizetni fogsz azért, amit velük tettél.

Amint őt figyelte, JD képtelen volt kizárni azt a rossz megérzést, ami összeszorította a gyomrát. Ez lesz az első alkalom, hogy Dean a bélyeggel a karján kínoz meg valakit. Mi van, ha elveszíti az irányítást? Mi van, ha megöli Gadreel-t? Nem lenne baj, ha megtenné, legalább megszabadítaná tőle a világot. Eggyel kevesebb rohadék, aki miatt aggódni kell.

Ugyanakkor… Metatront felbosszanthatja az elvesztése. Ki tudja mit lépne, ha megtudná? Katasztrófával is végződhet. Ezt azért nem kellett volna kockáztatni.

Na de vajon képes lesz felülkerekedni a saját haragján, és megállítani Dean-t, ha arra kerülne sor?

♤

A kínzás megkezdődött.

Dean kihasznált minden másodpercet. Úgy bánt az angyalpengével, akár egy profi. Pontosan tudta hol váltson ki fájdalmat, hol dolgozza meg jobban a foglyukat, s közben mégis figyelt arra, hogy ne ontson túl sok vért egyszerre. Számító volt, lassú és kegyetlen. Szinte már állatias.

Teljesen kizárta a fejéből JD jelenlétét, mondván csak így tudott koncentrálni. Na meg persze… Így nem kellett arra gondolnia, hogy vajon mennyire volt megrettenve tőle a lány, vagy hogy vajon most mi lehetett róla a véleménye.

JD egész idő alatt néma volt. Egy közeli támasztóoszlopnak dőlve figyelte a vadász munkáját, még véletlenül sem mutatva semmi reakciót az arcán. Hallgatta Gadreel kiáltozását, amihez egészen hamar hozzászokott. Nézte, amint egyre több vágás keletkezett a testén, ahogyan a vére bemocskolta a ruháját.

És mindeközben egyetlen Dean-t érintő gondolat sem járt a fejében. Nem ítélte el őt azért, amit csinált, hiszen a mocsok megérdemelte. Az igazat megvallva semmire sem gondolt. Üres volt az elméje, mintha kikapcsolták volna. Ügyelt az egyenletes légzésére, a szíve nyugodt dobogására, a szorosan összefont karjaira a mellkasán.

Minden jól ment.

Egészen addig, amíg…

Dean mélyen végigszántott a pengével az angyal alkarján, mire ő fájdalmasan felüvöltött.

   - Az a hír járja a tábortűz körül, hogy te engedted be a kígyót a kertbe és szúrtál el mindent az egész emberiségnek- szólalt meg hosszú percek után először, miközben egy ronggyal letörölte a vért a fegyverről.

Gadreel zihálva megrázta a fejét.

   - Én felszabadítottam őket. Szerettem az emberiséget!

   - Hát, eléggé érdekesen mutatod ezt ki, seggfej- visszaállt a széke elé, készen az újabb csapásra – Nézd, mondd el mit tudsz erről az egész „visszajutás a mennybe” szarságról, és gyorsan véget vetek ennek. Vagy akár maradhatsz is ezekben a láncokban és rohadhatsz az idők végéig. Rajtad áll.

   - Ezek a nagy szavak, a folyamatos pofázásod… azt hiszed sérthetetlen vagy. Ti hárman a világ ellen, nem igaz?

   - Ahogy mondod- vágta rá hátat fordítva.

Tekintete találkozott a kék szempárral. Ez egy pillanatra kizökkentette, ám mikor látta, hogy nem sütött belőle az undor, a szíve egy kicsit megnyugodott.

„Nem tudsz olyat tenni, amivel elérnéd, hogy féljek tőled”, ismételgette magában a lány szavait. Menni fog ez. Csak képzeld azt, hogy nem néz senki. Engedd el magad. Ahogy régen is tetted.

   - Te tényleg azt hiszed, hogy Sam megtenne érted bármit is?

A falak egy röpke másodpercre leomlottak, JD pedig tisztán látta a báty arcán a megtörtséget. A lány állkapcsa ösztösen megfeszült, a pillantása szikrákat szórt az angyal irányába. Ha csupán ennyivel ölni tudott volna…

   - Ó, tudom, hogy így van- fordult vissza a Winchester magabiztosan.

   - Jártam az öcséd testében, Dean. Nem cserélné el az életét a tiédért. Érte megtenné- biccentett JD felé – De érted soha.

Ki fogom nyírni. Ezzel most túllőtt a célon.

JD érezte, amint a harag szép lassan felszínre tört benne. Felhozni a Sammel való rögös kapcsolatát mocskos húzás volt, amivel nem csak Deannek, de neki is ártott. Ugyanis utálta, ha valaki a testvérek érzelmeit támadta. Az ilyesmitől csak dühös lett, azt pedig mindenki tudta, hogy a negatív érzelmek milyen hatással voltak a boszorkányokra:

Az erejük kicsúszott az irányításból.

Most is pontosan ez történt. Az az egy-két régi villanykörte, ami bevilágította a helyiséget hirtelen pislákolni kezdett. A tetőhöz közeli kis ablakok kinyíltak, beengedve a kinti szelet és hideget.

A lány ujjai bizseregtek, a mágia úgy száguldott végig az ereiben, akár az elektromosság. A kontrol elvesztésének szélén járt, talán másodpercei voltak hátra a robbanás előtt.

Dean ebből persze semmit sem vett észre; lefoglalta az, hogy a saját indulatait féken tartsa. Keserűen felnevetett, lerázva magáról a férfi szavait.

   - Nos, kösz az összefoglalóért, haver. Sam ezeket már mind elmondta nekem. Sőt, még rosszabbakat is a fejemhez vágott.

   - Azt is elmondta, hogy mindig is így érzett- folytatta – Hogy szerinte te csak egy rémült kisfiú vagy, aki fél egyedül lenni, mert apuci sohasem szeretett? És igaza van, nemde? Abban, hogy te egy gyáva, szomorú, ragaszkodó…

JD ellökte magát az oszloptól, mikor Dean ökle Gadreel állkapcsán csattant.

   - Folytasd csak!- kiáltotta az idősebb idegesen.

   - Szánalmas alak vagy, aki még önmagáról sem tud gondoskodni, aki inkább magával ránt mindenkit a sárba, csak hogy ne kelljen egyedül lennie, aki hagyna minden körülötte élőt meghalni! Aki inkább… - képtelen volt befejezni, mivel a semmiből agresszív köhögő roham tört rá. Olyan volt, mintha fuldoklott volna valamin, ám az egyetlen, amit fel tudott öklendezni, az vér. Eközben a végtagjai rángatóztak, a homlokán izzadság gyöngyözött.

Dean a meghökkenéstől lefagyott pár lépésnyire a széktől, kezében a penge rég elfelejtve. Összehúzott szemmel meredt a jelenetre, miközben megpróbálta kitalálni mégis mi történt.

Ekkor hallotta meg a kántálást a háta mögül:

   - Phasmatos superous em animi. Phasmatos superous em animi. Phasmatos superous em animi.

   - JD?- képedt el a felismeréstől.

Az említett úgy sétált közelebb hozzájuk, mint a zsákmányát becserkésző ragadozó. Karjai immár az oldala mellett, kezek ökölbe szorítva. Megállt közvetlenül a szék előtt, ahonnan lenézett a miatta szenvedő angyalra.

   - Mi-Mit mű-művelsz?- fulladozott szüntelen.

   - Jelenleg összezúzom a belsőségeidet- felelte ridegen – Olyan erejű fájdalmat fejtek ki a porhüvelyedre, ami elől még te sem menekülhetsz.

   - Hagyd abba!

   - Nem, amíg nem kezdesz valami hasznosról beszélni- ellenkezett.

Gadreel a gyötrelmei ellenére elmosolyodott, megmutatva vér borította fogait.

   - Hasznosat akarsz? Mi van azzal az ajtóval az elméd legmélyén, huh? Kinyitottad már? Vagy ahhoz is túl gyenge vagy?

   - Elég.

   - Vagy… Vagy talán félsz?- találgatott – Félsz attól, hogy mit fogsz találni? Jól teszed. Én jártam a fejedben, JD. Hidd el nekem, nem akarod te azokat az emlékeket.

   - Láttad őket?- tudakolta türelmetlenül.

Az angyal köpött egyet, épphogy eltévesztve a lány cipőjét.

   - Nem. De éreztem a belőlük áradó érzelmeket. Szomorúság, harag, gyász… félelem. Pocsék életed lehetett.

Kinyújtotta felé az egyik karját, mire a férfi érezte, ahogyan a légcsöve kezdett összeszűkülni. Levegőért kapkodott, azonban a boszorkány csak nem eresztette.

   - Semmit sem tudsz rólam- sziszegte.

Gadreel mosolya egyre nőtt.

   - D-De te sem- vágott vissza.

Addigra az a bizonyos bomba felrobbant. JD teljesen elvesztette az irányítást a képességei felett. Az egyetlen hajtóerő a dühe volt, amit végre rendesen levezethetett. Hónapok óta tartotta magában, úgyhogy volt ott bőven, ahonnan ez jött.

Megölöm. Megölöm. Megölöm.

A szó úgy ismétlődött az elméjében, mint egy törött lemezlejátszó. Másra nem is tudott gondolni. Még Dean-re sem, aki a sokkból kizökkenve igyekezett leállítani őt.

   - JD, elég! Hagyd abba!

   - Miért?- hagyta el a száját a kérdés. Nem a vadásznak szólt, sokkal inkább az angyalnak.

   - Mit miért?- kérdezett vissza küszködve.

Most vagy soha.

   - Miért hagytál életben? Huh? Megölhettél volna, mint Kevint, mégsem tetted! Miért gondoltad meg magad?

   - JD, nyugodj meg- araszolt felé Dean megemelt karokkal – Így meg fogod ölni.

   - Na és?- fordította felé a fejét – Senkinek sem fog hiányozni.

   - Te sem h-hiányzol senkinek- préselte ki magából, aminek köszönhetően a kék szemek visszatértek a vörösödő arcára – De ha ennyire tudni akarod… csak úgy.

Ezzel ki is billentette.

   - Hogy?- engedte le a kezét értetlenül – Hogy érted azt, hogy „csak úgy”?

A mérge egy része elszállt, a helyét zavarodottság vette át.

Az épület elcsendesedett. Leállt a szél, megszűnt a lámpák pislákolása.

Dean meglepetten körülnézett. Egy méter választotta el a társától, ám a lába a földbe gyökerezett. Nem tudta, hogy közbelépjen, vagy inkább hagyja az egészet. Végül is a legrosszabb részen túl voltak. Úgy tűnt minden rendeződött.

Legalábbis azt hitte.

Gadreel zihált és köhögött még egy darabig, végül felpillantott a vallatójára.

   - Nem volt rá különösebb indokom- mondta rekedten – Meg akartalak ölni, mert útban voltál. Ahogy Kevin is. Aztán… megláttam az ajtót a fejedben. Érdekesnek találtam, ezért leálltam. Ennyi.

   - Szóval az ajtó miatt hagytál életben?- ráncolta a homlokát – Ennek semmi értelme. Még csak ki sem tudom nyitni.

   - De egy repedést okoztál rajta- közölte – Láttam az imént, mikor betekintettem az elmédbe.

Ez igaz lenne? Sikerült volna áttörnie? De mikor? Hogyan? Nem észlelt semmit, mielőtt visszajött a kómából.

   - Hazudsz- rázta a fejét tagadóan – Nem láttál te semmit.

   - Nem hiszel nekem?- vonta fel a szemöldökét – Oké. Nem baj. De arra készülj fel, hogy ebből még komoly baj lehet. Mármint… képzeld el mi lenne, ha egyszercsak leomlana az egész. Az a rengeteg trauma úgy söpörne keresztül rajtad, mint egy hatalmas hurrikán. Az a sok elnyomott fájdalom… össze fog zúzni.

   - Oké, eleget hallottam…

   - Hogy is mondtad az előbb? „Olyan fájdalom, ami elől még te sem menekülhetsz.”

   - Elég.

   - Mi az, oda a dühöd? Már nem vagy olyan rémisztő, mi? Inkább csak szánalmas és kétségbeesett. Tudod nem lepődnék meg azon, ha kiderülne, hogy azok az emberek a múltadból mind miattad haltak meg. Te senkit sem tudsz megvédeni. Mindenki, akit szeretsz meg fog halni, mert te túlságosan gyenge vagy ahhoz, hogy megakadályozd!

   - Ó, szerinted gyenge vagyok?- mosolyodott el keserűen, ignorálva a fájdalmat a mellkasában és azt az egy, véletlenül legördülő könnycseppet az arcán – Mutatok én neked gyengét.

Mire Dean észbekapott, a lány már kikapta a kezéből az angyalpengét, s lehajolva azon volt, hogy Gadreel mellkasába döfje azt.

   - JD, ne!

A hangja alig tudott áthatolni az agyát elborító ködön. Keze határozottan mozdult, gyorsabban, mint valaha, közben érzelemmentes arccal figyelte az angyalt, aki…

…aki székében hátra dőlve, szemét lehunyva várta a halált.

Na álljunk meg egy percre.

   - JD!

Dean megragadta a csuklóját, hogy visszahúzza, csakhogy ez teljesen szükségtelen volt; JD magától félbehagyta a mozdulatot. A keze stabilan fogta a levegőben félúton megállított fegyvert, míg a kék szemek gyanakvón vizslatták az összevert férfit.

Hát persze. A mocsoknak végig ez volt a terve.

Észlelve, hogy még mindig élt, Gadreel kinyitotta a szemét és hisztérikus kiáltozásba fogott:

   - Ne. Csináld. Tedd meg! Ölj meg!

   - Ó, az tetszene, nem igaz?- morogta a lány ridegen – Erről szólt ez az egész, nem? Te nem is félsz a haláltól. Te attól félsz, hogy itt kell majd rohadnod ezekben a láncokban. Nos, felőlem aztán maradhatsz és szenvedhetsz, te mocskos rohadék!

Azzal felegyenesedve kirántotta a karját a báty fogásából. Visszaadta neki a pengét, azt követően nem várva meg, hogy mondjon valamit, egyszerűen sarkon fordult és elviharzott.

♤

Berontva a hely lepukkant mosdójába, JD két kézzel a hajába túrt. Próbálta kiegyenlíteni a légzését, ám az inkább egyre gyorsabb és gyorsabb lett. A füle zúgása keveredett a hevesen verő szíve hangjával, miközben odasietett az egyik csaphoz és megnyitotta a vizet. Tenyerében összegyűjtve azt párszor megmosta az arcát, engedve a folyadéknak, hogy lehűtse a dühtől felforrósodott bőrét.

Oké JD. Szedd össze magad. Nem dőltél be neki, ami jó. Nem ölted meg, ami szintén siker. Dean sem veszítette el a fejét, vagyis még minden sínen volt. Jó, kicsit kiakadtál és megkínoztad a fickót, de legalább szedtél ki belőle információt. Már ha hihetsz annak, amit mondott az ajtóról. Tényleg lenne rajta egy rés? És ez tényleg annyira rossz lenne? Mi lesz akkor, ha ledől az ajtó? Valóban nem lenne egyetlen apró boldog emlékem sem?

Remegő kezeivel megtámaszkodva a csap szélén, JD belenézett a koszos tükörbe a falon. A zilált külseje még a felületet belepő mocskon keresztül is tisztán kivehető volt. Nagyot nyelt, azután a fejét leszegve lehunyta a szemét. A tenyere alatti hűvös porcelánra és a légzésére fókuszált. Be és ki. Mély belélegzés, hosszú kifújás. Ismétlés. Menni fog ez.

Eltelhetett pár perc, ugyanis hamarosan közeledő léptek zajára lett figyelmes. Pontosan tudta ki az, ezért nem nézett fel; még akkor sem, amikor nyikorogva kinyílt a mosdó ajtaja.

   - JD?- dugta be a fejét Dean – Mi a fene volt ez az előbbi? Majdnem megölted a fickót. És én még azt hittem én vagyok a forrófejű kettőnk köz… - elhalkult, amint megpillantotta őt. Rögtön aggodalom lett úrrá rajta, s az ajtót becsukva tett felé néhány lépést. – Hé, minden rendben? Rosszul vagy?

   - Jól vagyok- nyögte ki halkan.

Nem volt valami meggyőző.

   - Biztos?- kételkedett – Nincs szükséged egy kis friss levegőre? Kimehetünk, ha gondolod.

   - Jól vagyok, Dean- ismételte el, ezúttal határozottabban – Nem kell semmi.

   - Még egy ölelés sem?

Erre kinyitotta a szemét. Elengedve a csapot lassan elfordult, hogy szembenézhessen vele. Ujjai az inge szegélyével babráltak, míg az ajkát megnyalva feszülten felnevetett.

   - Az uh… Az most jólesne.

A végére elcsuklott a hangja, ami egyből riasztotta a társát. Három lépéssel előtte termett, majd karjait köré fonva szorosan magához húzta. Egyik keze a hátán, mialatt a másikkal a haját simogatta. Az álla megpihent a vállán, ahogyan azt mindig is tette.

   - Semmi baj- suttogta – Itt vagyok. Csak add ki magadból. Nem lesz semmi baj.

JD úgy kapaszkodott belé, mintha ő lett volna az egyetlen túlélési esélye. Átölelte a derekát, fejét pedig a mellkasába fúrva hagyta, hogy az addig visszafojtott könnyei utat találjanak a szeméből az arcára. Csendesen rázkódott a sírástól, azonban egy idő után kezdte jobban érezni magát. Mindössze Dean-re volt szüksége; az ölelésére, a nyugtató hangjára, az őt körülvevő illatára, a belőle áradó melegségre, na meg a biztonságérzetre, ami mindig elöntötte a közelében. Ő volt a gyógymód az összes problémájára. Amíg mellette volt, addig semmi baja nem eshetett.

   - Azt hittem túlléptem rajta- motyogta az összekönnyezett ingébe – Azt hittem képes leszek szembenézni vele. De nyilvánvalóan tévedtem.

   - Nincs ezzel semmi baj- nyugtatta – Nem muszáj erősnek lenned, ha nem érzed annak magad. Ezt még tőled tanultam.

   - Szóval odafigyeltél rám, mikor ezt mondtam, huh?- nevetett fel röviden.

Dean erre szorosabban ölelte őt, ezzel is nyomatékosítva a következő szavait:

   - Én mindig figyelek rád.

Csend telepedett rájuk. JD várt még pár másodpercig, azután megköszörülte a torkát.

   - Köszönöm.

   - Bármikor. – Megpuszilva a fejét végül elhúzódott. Két keze közé fogta a társa arcát, hogy hüvelykujjaival letörölje róla a maradék nedvességet. – Jobban vagy?

   - Sokkal- bólintott mosolyogva.

   - Szuper- másolta le a gesztust – Azért maradj még itt egy kicsit. Én kimegyek és befejezem, amit elkezdtünk.

   - Nem, Dean, megyek veled- rázta a fejét tiltakozón.

   - Nem, nem jössz- szögezte le – Ezt már egyedül is el tudom intézni.

   - Dean, nem hiszem…

A Winchester rövid csókja elnémította, valamint egy időre az ellenkezését is megszüntette.

   - Kérlek- mondta halkan – Csak… maradj itt. Majd jövök érted.

JD akaratlanul is bólintott, beleegyezését adva.

   - Oké. Maradok.

Dean megint megcsókolta, ezúttal valamivel hosszabban, majd elvéve róla a kezeit hátrálni kezdett az ajtóhoz. Ott szó nélkül megfordult és kisétált.

JD egy darabig meredt utána, aztán sóhajtva zsebre vágta a kezeit és jobb ötlet híján nekiállt fel-alá sétálgatni a helyiségben.

Eltelt 5 perc és nem történt semmi. Akkor még igyekezett higgadt maradni és azt mondogatni magának, hogy ez nem jelent semmit, nincs miért aggódnia.

Ám amikor az órája a 10. perc lejártát mutatta… Na akkor már ideges pillantásokat vetett az ajtóra, s komolyan elgondolkodott azon, hogy kimegy megnézni mi folyik ott. Maga sem tudta miért, de mindig megállt a küszöbön, kezében a kilinccsel. Hinni akarta, hogy Dean megoldja, tényleg. Csakhogy a bélyeg mostanában egyre inkább kihatott rá, ennek tudatában pedig nehéz volt őt ilyen helyzetekben egyedül hagynia.

Ugyan már. Ha azt mondta intézi, akkor úgy is lesz. Tudja kezelni a dolgot. Nincs miért aggódnod.

Ettől többé-kevésbé megnyugodott.

De csak addig, amíg a 15. perc eljövetelével meg nem hallotta a dulakodást kintről. Akkor a józan esze kikapcsolt, szinte feltépte az ajtót, a lábai pedig futva vitték őt vissza abba a helyiségbe, ahonnan talán fél órája távozott.

Az első, amit meglátott, az a felborított, üres szék volt. A félelem ekkor kiszorította a levegőt a tüdejéből, mialatt a keze ösztönösen nyúlt a pengéért a dzsekije belső zsebében. Végül a kivételére nem került sor, ugyanis újabb zajok hallatára a lány oldalra kapta a fejét, kiszúrva a terem hátuljában verekedő párost.

Dean a falhoz szegezve püfölte Gadreel-t, aki addigra már elvesztette az eszméletét és még véresebb volt, mint percekkel korábban; a vadász mégsem hagyta abba. Egyik ütését követte a másik, mintha tudomást sem vett volna az angyal állapotáról. Annyira elmerült a munkájában, hogy a másik fél belépése sem tűnt fel neki.

   - Dean- szólongatta őt JD, lassítva a tempóján. Semmi reakció. – Dean, állj le. – Félúton volt hozzá, mikor megtorpant. Hát, ha így nem megy… - Dean! Elég lesz!

A hangja végre áttört a vörös ködön, mire az éppen ütni készülő ökle lefagyott a levegőben. Sorozatosan pislogott, mintha transzból ébredt volna, majd leengedve a kezeit hagyta, hogy az ájult test a földre zuhanjon. Fejét lehajtotta, mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Próbálta szabályozni a légzését, ám nem volt egyszerű.

JD ismét elindult felé. Nem volt hajlandó az angyalra nézni, ahogyan beszélni sem beszélt, míg el nem érte az idősebb testvért.

   - Dean- megérintette a vállát, amitől a feszült izmok egyszerre ellazultak – Hé.

   - Még él- motyogta, kerülve a pillantását – Azt hiszem. Én uh… Nem tudom mi történt. Az egyik pillanatban még magyarázott valamiről, aztán… kirántottam őt a székből és elkezdtem ütni. Csak azt akartam, hogy befogja. Meg… - nagyot nyelt, keresve a szavakat – Meg akartam ölni őt, JD. Meg akartam. De…

   - De nem tetted- emlékeztette – És csak ez számít.

   - Elvesztettem a fejem.

   - Megesik- vont vállat. Lecsúsztatta a tenyerét a karján, megfogva a kezét. – Gyere, üljünk le. Megvárjuk Sam-et.

Elhúzta őt Gadreel-től, végezetül megállította egy pár méterrel odébb. Hagyta, hogy hátát a falnak támasztva leüljön, lábai kinyújtva. Mellette tervezett helyet foglalni, csakhogy a bátynak más tervei voltak. Használva a továbbra is összekulcsolt kezüket lehúzta őt magával szemben, így a lány az ölében kötött ki, térdek közrezárva a fivér lábait.

A légzése még mindig szabálytalan volt. Káosz kavargott a fejében, amit képtelen volt kizárni. A keze remegett, azonban meg sem kísérelte elrejteni. Hirtelen mindenhez túlságosan fáradtnak érezte magát.

   - Hé- helyezte jobb kezét az arcára, hogy megemelje a fejét – Jól vagy?

Tudta a választ, ennek ellenére rákérdezett. Mert tőle szerette volna hallani.

Dean tisztában volt vele, hogy a szemei elárulták. Ezek után nem volt értelme hazudni, és őszintén szólva nem is akart.

Gyengén megcsóválta a fejét.

   - Nem. Nem vagyok jól.

   - Hogyan segíthetnék?

Nyitotta a száját, ám mintha az utolsó másodpercben elveszítette volna a bátorságát.

   - Uh… Nem tudnád… Tudod mit? Semmi. Hülyeség az egész, ne is…

   - Dean. – Egyik szemöldökét felvonva türelmesen várakozott. – Mi az?

Kifújva a bent tartott levegőt, inkább csak kimondta:

   - Az segített, amit a múltkor csináltál. Nem tudnád azt megismételni?

Sejtette mire gondolt. JD a szabad kezével megfogta az ő jobbját. Ujjait óvatosan végig futtatta a véres öklén, azt követően felfelé haladt az alkarjáig. Megtorpanva a bélyegnél rásimította a tenyerét, s oldalra pillantva vizslatta a vadász arcát.

   - Erre gondoltál?

Gyors biccentés volt a válasz.

   - Aha. Csak… valamiért megnyugtat és uh…

Ezúttal JD hallgattatta el őt egy csókkal.

   - Aranyos, mikor zavarban vagy- suttogta mosolyogva, amivel belőle is hasonló reakciót csalt ki.

Ezt követően csend szállt rájuk. JD lefoglalta magát azzal, hogy újra és újra átrajzolta a bélyeg vonalait, miközben Dean hátradőlve figyelte őt. Bal keze fel-le járt a lány combján, néha-néha megállva, olyankor pedig ujjaival egy ismerős ütemet dobolva a farmerén.

A Winchester légzése apránként újból normális lett, valamint az elméje is végre kitisztult. Átadta magát a kellemes nyugalomnak, ami a kékszemű közelségével járt, még véletlenül sem gondolva az eszméletlen angyalra a sarokban.

Csak ők voltak, ahogyan az lenni szokott. Biztonságban, a saját kis buborékukban, távol ettől a szörnyekkel teli világtól.

Az idő megállt körülöttük.

   - JD?- törte meg a némaságot Dean percek múltán.

   - Hm?

   - Sajnálom. – Mondta bűntudatosan. JD felé fordította a tekintetét, közben nem szakítva meg, amit csinált. Dean most először tartotta vele a szemkontaktust, ami csak növelte a helyzet komolyságát. – Ami a bunkerben történt reggel. Hidd el, nem így akartam, hogy véget érjen. Bunkóság volt tőlem csak úgy otthagyni téged. Még magyarázatot sem adtam.

   - Ha jól sejtem Abaddonhoz van köze- tippelt – És hogy továbbra sem tudjuk hol van.

   - Én csak… Képtelen vagyok bármi másra gondolni. Annyira frusztráló- felsóhajtva beletúrt a hajába, majd visszarakta a kezét a lány combjára – Talán Samnek van igaza és tényleg megszállott lettem.

   - Nem vagy megszállott- ingatta a fejét, s egyik kezével kinyúlva megigazította a haját, amit az előbb összekuszált – Na jó… talán egy kicsit. Vagy… Talán csak elhivatott vagy a munkádhoz, meg a célhoz, amit kitűztél magad elé. Szeretnéd, ha már vége lenne, ez pedig teljesen érthető. Hónapok óta vívjátok ezt a harcot Sammel, szünet nélkül. Normális az, ha fáradtak vagytok ennyi után.

   - De ez így nem mehet tovább- jelentette ki – Nem akarlak emiatt elhanyagolni. Melletted ki tudok kapcsolni, amire mostanában gyakran szükségem van.

   - Akkor kitalálunk egy megoldást. Szakítunk időt a lazításra, még ha csak egy óráig is.

   - Hogyan?

   - Ahogyan mindig is- vont vállat – Együtt.

Az idősebb elmosolyodott a terv egyszerűségén.

   - Szerinted össze tudjuk hozni?

A fiatalabb hezitálás nélkül, magabiztosan rávágta:

   - Nincs olyan, amit te és én ne tudnánk megtenni, ha összefogunk.

Eltűrve pár kósza hajtincset az útból, bal tenyerét a lány arcára simítva közelebb húzta őt.

   - Gyere ide- belesűrítette az összes iránta érzett háláját abba a csókba. Az elválás után a homlokát az övének döntötte, s úgy nézett a szemébe. – Mivel érdemeltelek ki téged?

   - Igenis történnek jó dolgok az életben, Dean- bizonygatta – Még veled is.

Eltelt egy másodperc, mielőtt kimondta volna:

   - Most már én is tudom.

Addig maradtak így, amíg el nem veszítették az időérzéküket. Mire pedig azon voltak, hogy ellenőrizzék, a raktárépület ajtaja hangos csapódással jelezte, hogy érkezett valaki.

   - Dean, JD? Srácok!- kiáltott fel Sam, mikor kiszúrta az üres széket és a vért.

JD a hang irányába kapta a fejét, s felszólalt:

   - Itt vagyunk!

Sam ennek hála pillanatok alatt megtalálta őket. Arcán aggodalommal rohant oda hozzájuk, majd guggolt le melléjük, hogy szemügyre vegye őket.

   - Dean- szeme megakadt a bátyja véres öklén – Jól vagy?

   - Aha- felelte bólintva – Ne kérdezgesd már ezt folyton.

   - JD?- fordult ekkor felé.

A lány megnyugtatón elmosolyodott.

   - Minden rendben.

Sam a hajába túrt, váltogatva köztük a tekintetét.

   - Hívtalak. Mindkettőtöket. Miért nem…

A kérdés maradéka a torkában rekedt, amint észrevette a sarokban fekvő ájult, összevert angyalt.

Na igen. Ez megmagyarázta a nem fogadott hívásokat.

   - Nem akart beszélni- mentegetőzött Dean.

   - Arra már rájöttem- biccentett az öccse.

   - Meg akart halni, én pedig meg akartam őt ölni- folytatta a mesélést, gondosan kihagyva belőle JD kirohanását – Meg akartam. De aztán leálltam, mert tudtam, hogy még szükségünk van rá.

   - Idehallgassatok- váltott témát hirtelen – Metatron elkapta Cas-t. Cserét ajánlott.

Dean nemtetszőn megrázta a fejét.

   - Nem bízhatunk Metatronban.

   - Tudom- vágta rá – Nyilván nem. De ez lesz az első alkalom, mikor pontosan tudjuk hol lesz. Vigyük magunkkal Gadreel-t, hajtsuk végre a cserét, aztán ejtsük csapdába Metatront.

Nem tűnt rossz tervnek.

Kérdés az, vajon működni fog-e.

♤

Mire a nap ismét lemenő félben volt, a vadászok odaértek a motelhez, ahonnan elragadták Castielt. A csapat addigra kiegészült Evangeline-el, aki, mint kiderült, valamiért nem számított eléggé fontosnak ahhoz, hogy szintén az elrablás áldozata legyen. Őt kiütötték, Sam pedig rátalált, amikor megjelent a motelnél. Mondani sem kell, a szőke kifejezetten bosszant volt a helyzet miatt.

A Winchesterek és JD az Impalának dőlve várakozott a parkolóban, míg az angyal a testvérek utasítására (némi ellenkezés után) a kocsi hátsó ülésén maradt. Mindhárman a terepet pásztázták, türelmetlenül várva az írnok felbukkanására.

   - Késik- csekkolta az óráját Sam.

   - Vagy el sem fog jönni- vette számításba a lehetőséget Dean.

   - Még szép, hogy el fogok jönni- hallatszott a közelből. Metatron a semmiből feltűnt előttük, aminek hatására a hármas harcra készen eltávolodott az autótól. – Csak arra vártam, hogy befejezzétek a nekem felállított csapdát. Uh… - araszolt odébb, széttárva a karját – Jó helyen vagyok? Nos, gyerünk. Csináljátok. Én várok.

A rohadt életbe.

Tudhatták volna, hogy nem lesz ilyen egyszerű.

Dean elővette az öngyújtóját, amit aztán ledobott a betonra. A szentelt olajból kiöntött kör azonnal lángra kapott, bekerítve az angyalt, akin már mutatkozott is a hatás.

Ami csak kamu volt, ugyanis a következő pillanatban a fickó nevetésben tört ki.

   - Hozott valamelyikőtök pillecukrot? A szentelt olaj mindig ad nekik egy kis kellemes mentás utóízt- mondta – Kívánjatok egyet, fiúk.

Azzal nagy levegőt véve elfújta a tüzet maga körül. Meg sem kottyant neki.

A rohadt életbe.

Sam és Dean angyalpengét rántva támadni akart, azonban Metatron egyetlen kézmozdulattal hátra taszította őket (valamint JD-t) a kocsinak. Képtelenek voltak megmozdulni, hála a rájuk nehezedő láthatatlan nyomásnak.

A rohadt életbe.

   - Nem, kösz!- jelentette ki az írnok mérgesen.

Tehetetlenül nézték, amint odasétált a csomagtartóhoz és kinyitotta azt.

   - Pá-pá- intett a kezével, eltűntetve a belső térre rajzolt angyalok elleni védő rúnát.

Így pedig Gadreel gond nélkül kimászhatott onnan.

A rohadt életbe.

JD haragja egyre nőtt. Egy része szinte üvöltött, hogy használjon mágiát. Ekkor szólt közbe a józan esze azzal, hogy amúgy sem működne egy olyan erős angyalon, mint Metatron. Csak kinyíratná magát, ami senkinek sem lenne jó. Úgyhogy meghúzta magát és várt.

Egy sötét autó gurult be a parkolóba, amiből a fékezést követően Castiel szállt ki. Gadreel beült a helyére, mialatt ő a társaihoz ment, akik továbbra is az Impalához voltak szegezve.

   - Az alku az alku- kulcsolta össze két kezét maga előtt Metatron.

   - Miért csinálja ezt?- tudakolta Dean.

   - Mert megtehetem- vont vállat – Mert te, az öcséd, a boszi barátnőd, a tollas kis barátod és az a rengeteg titok elzárva a bunkeretekben nem tud megállítani engem. De élvezettel fogom nézni, ahogy próbálkoztok. Remek show lesz- odafordult a ballonkabátoshoz – Még találkozunk, Castiel. Ne feledd, én adtam neked egy esélyt.

Azzal köddé vált a kocsival együtt.

A nyomás megszűnt, vagyis a vadászok immár képesek voltak mozogni.

A rohadt életbe.

Ezt marhára nem így tervezték.

♤

Besötétedett, a csapat pedig nekilátott búcsúzkodni.

Evangeline kivonta magát a beszélgetésből és bement a motelszobájukba pakolni. Castiel ezalatt kint maradt a vadászokkal, akik némileg még a váratlanul végződő csere sokkhatása alatt voltak.

Nos, ez főként JD-re és Sam-re értendő; Dean inkább mérges volt, amiért megint balul sültek el a dolgok.

   - Valaki elmondaná mégis mi a fene történt?- kérdezte az idősebb Winchester.

   - Metatron Istent próbál játszani- válaszolta Castiel.

   - Próbál?- vonta fel a szemöldökét Sam – Cas, eltörölte az angyalok elleni rúnát. Elfújta a szentelt tüzet. Ő Isten- hangsúlyozta ki az első szót – Feltöltötte az erejét az angyaltáblával. Ezek után mégis hogyan kéne megállítanunk őt?

Dean vállat vont, majd zsebre vágta a kezét.

   - És akkor mi van, ha van egy lépcső a mennyországba? Megtaláljuk és rajtaütünk a rohadékon.

JD végzett a rúna újrarajzolásával, s lecsukva a csomagtartót odalépett a két testvérhez.

   - Te tényleg fel akarsz szökni a Halálcsillagra, hogy megöld a császárt?- fonta össze karjait a mellkasán.

Castiel erre értetlenül pillantott rá.

   - Oké, én… Nem tudom mi köze van ehhez egy fikciós űrbéli hadihajónak, de ha a császár alatt Metatront érted, én benne vagyok.

   - Várjunk, te most…- méregette őt összevont szemöldökkel Dean - …te most megértettél egy Halálcsillag utalást?

   - Igen, azt hiszem- bólintott – De azt nem értem ennek mi köze van a mennyhez.

Sam és Dean összenézett, végül előbbi vállat vont.

   - Már ez is valami.

Utóbbi visszafordult az angyalhoz, arcán látható aggodalommal.

   - Biztosan jól vagy?

   - Igen- felelte határozottan – És te? Valami változást érzek benned.

Ó, basszus.

Ő még nem is tud a bélyegről.

Dean a kérdést elkerülendő mindössze megveregette az angyal vállát a jobb kezével.

   - Jól vagyok.

Itt vétett hatalmas hibát.

Castiel ugyanis elkapta a karját, és felhúzva a dzsekije ujját felfedte az alatta rejtegetett vörös jelet. Egyből tudta mi az. Az arckifejezése az aggódó és dühös keverékére váltott egyetlen másodperc alatt.

   - Mit tettél?- tudakolta szinte szemrehányóan.

A báty komoran elrántotta tőle a kezét.

   - Amit tennem kellett.

   - A fenébe, Dean.

Ejha. Először hallotta őt káromkodni. Rendesen felbosszanthatta ez a felfedezés, ha így reagált. JD nem szívesen lett volna akkor Dean helyében. A Winchester nem is bírt szemkontaktust tartani a ballonkabátossal, ami azért elég sokat elmond az érzéseiről.

   - Nézd, találd meg a mennyet, aztán hívj fel minket- zárta le a témát – Addig is, nekem van egy megölésre váró Lovagom.

Fogta magát és megkerülte a kocsit, hogy beüljön a kormány mögé. Sam egy rövid elköszönés után követte a példáját. JD némán ácsorgott pár másodpercig, mielőtt odalépett volna az öltönyöshöz, hogy megölelje.

   - Vigyázzatok magatokra- búcsúzkodott.

   - Ti is- ölelt vissza az angyal – Sajnálom, hogy nem tudtunk beszélgetni.

   - Lesz még rá időnk- legyintett a lány, mikor elváltak – Vagy… Akár fel is hívhatlak. Most már van telefonod. Vagy ha gondolod imádkozhatok is, hiszen visszakaptad az erődet. Vagy az nem működne?

Castiel a zavartságán elmosolyodva biccentett.

   - Amelyik neked megfelel- hagyta rá a döntést.

   - Oké- bólintott.

Megközelítve a hátsó ülést készült beszállni, mikor a másik fél utána szólt:

   - JD.

   - Igen?

   - Tartsátok rajta a szemeteket Sammel.

   - Úgy lesz- ígérte.

Behuppant a helyére, majd az Impala motorja felbúgott. Mindhárman csendben voltak, amint az autó kigurult a parkolóból és rákanyarodott a főútra.

JD nemsokára eldőlt a bőr huzaton, megkísérelve az álomba merülést. Dean ezt kiszúrta a visszapillantóból, s kinyúlva oldalra bekapcsolta a rádiót, ami így halkan szólt a háttérben. A kékszemű hálás mosolyt küldött felé a gesztusért, azután lehunyta a szemét, engedve a klasszikus rockzenének, hogy szép lassan elaltassa.

Kivételesen nem tért vissza az a bizonyos álma. Helyette viszont a vörös ajtó kísértette, valamint a rajta virító apró, mégis jelentőséggel bíró rés, amit a saját kezével ejtett hetekkel ezelőtt.

Ó, ha tudta volna mennyi gondot fog az még okozni a későbbiekben…

_______________