34. Anyuci pici segédje (2)

"Mert csak ez az egy esélyünk van arra, hogy megöljük Abaddont. Szóval benne vagyok, mindegy a következmény."

Rendelve maguknak még egy kört az italból, a vadászok átsétáltak a bár másik felében elhelyezett biliárdasztalok egyikéhez. Levettek két ütőt a tartóról, majd JD félreállva nézte, amint Dean összegyűjtötte a szétszóródott golyókat és karjai segítségével háromszögbe rendezte őket. Mindezalatt a démon jelenlétéről szinte meg is feledkeztek.

Amíg ő oda nem ment hozzájuk, követelve a figyelmüket.

   - Mit akar?- tudakolta Dean gorombán, megelégelve a hallgatagságát.

Crowley csupán vállat vont.

   - Mondd meg te, Rómeó. Te hívtál. Hadd találjam ki… a feneked tárcsázott?

Mégis mikor hívta fel őt? Biztosan amíg aludtam, gondolta magában JD. Tekintete a Winchesterre vándorolt, óvatosan méregetve őt. Ha meg is érezte, a báty nem reagált rá semmit.

   - Gondoljon, amit akar- hagyta rá – Végeztünk?

   - Nem, nem végeztünk- vágta rá nyomban – Ugyanis ha jól emlékszem, a legutóbbi beszélgetésünk során te megígérted nekem, hogy megölöd répácskát.

A fickó kreativitása a becenevek terén határtalan, állapította meg a lány szemforgatva. Felvette a sörét az asztalról, kortyolt belőle, azután a kezében tartva körmeivel kopogtatni kezdte az üveg nyakát.

   - Ja, nos… Dolgozom rajta- mondta Dean, miközben a megfelelő sorrendbe rakta a golyókat a keretben.

A király erre drámaian körbenézett a helyiségben.

   - Hacsak Abaddon nincs oda az olcsó csirkeszárnyért és az állott sörért, kötve hiszem, hogy itt van.

   - Menjen a pokolba.

   - Ó, bárcsak- sóhajtott fel – Mi van veled, huh? Felhívsz, aztán lerakod. Akarod Abaddont, nem akarod Abaddont. Akarod a Pengét, nem akarod a Pengét. Ha nem ismernélek jobban, azt hinném berezeltél.

Dean kézbe véve az ütőjét az asztal fölé hajolt, egy másodperccel később pedig indította a játszmát.

Crowley követte a szétguruló golyók útját a szemével, végül lehalkítva a hangját megkérdezte:

   - Csak így köztünk lányok között szólva… milyen érzés volt levágni Magnus fejét a Pengével?

Becélozva a következő lökését, a kérdezett felpillantott az asztalról.

   - Fele annyira sem volt olyan jó, mint a magáét lesz- felelte egyszerűen, s elütötte a golyót.

A démon vigyorra húzva a száját a kabátja zsebébe süllyesztette a kezét.

   - Imádom, mikor ilyen mocskosul beszélsz. Lefogadom, hogy JD-nek is tetszik- fordította felé a fejét, mire az említett egy szúrós pillantással jutalmazta – Tudod mit gondolok? Szerintem erősnek érezted magad… Férfiasnak… És rémültnek.

   - Rémültnek?- nevetett fel meghökkenve.

   - Ne próbálj megvezetni egy hazugot- ingatta a fejét a brit – Azért hezitálsz, mert beijedtél.

   - Oké, ebből ennyi elég is volt- fújta ki a levegőt JD fáradtan. Letette az üvegét és az ütőjét, azután szembefordult a démonnal. Mutatóujját a szája elé emelve egy szempillantás alatt elvégezte a bűbájt. – Silencio.

Crowley már készült visszavágni valami frappánsat, amikoris problémába ütközött: képtelen volt kinyitni a száját, bárhogyan is próbálkozott. Mindössze hümmögni és morogni tudott, ami a lányt elégedett mosolygásra késztette.

   - Bocsi, de nem hallom valami jól- fonta össze két karját a mellkasán.

Dean-ből erre kitört a nevetés.

   - Szép volt- biccentett elismerően. Megnézte az üvegét, ami addigra majdnem kiürült. – Szerzünk még piát?

   - Aha- bólintott beleegyezőn, azzal mindketten a bárpult felé vették az irányt.

Crowley meg csak állt ott és meredt utánuk néma döbbenettel.

Mégiscsak lehet mókás az, ha az embernek mágikus képességei vannak.

Leülve a pulthoz intettek a mögötte dolgozónak, aki rövidesen meg is hozta a rendelésüket. Nyugalomban iszogattak, mígnem Crowley felbukkant mellettük. Haragosan bámult a lányra, közben vadul gesztikulált a kezével.

JD és Dean összenézett.

   - Leszedjem róla?

   - Élvezem, hogy csukva a pofája, de addig nem fog minket békén hagyni, amíg meg nem hallgatjuk.

   - Oké- sóhajtott fel kelletlenül, azután gyorsan végre hajtotta a visszafordító igézetet.

Hát, jó volt, amíg tartott.

   - Na végre- szólalt meg – Ez nagyon mocskos húzás volt.

   - De elértem vele a célomat- vont vállat hanyagul a kékszemű. Lecsúszva a székéről megveregette Dean vállát. – Én visszamentem játszani. Gyere, miután végeztetek.

   - Mindenképp- villantott egy mosolyt.

Tekintetével követte őt, amint a tömegben lavírozva visszajutott a biliárdasztalhoz. Egy hosszú korty után lehelyezte az üvegét, s nekilátott rendbe tenni a golyókat. Mikor az meglett levette a dzsekijét, eltűrte a hajat az arcából és felkapva az ütőt a nyitásán kezdett gondolkozni.

A Winchester kiszúrt pár vele egyidős srácot, akik érdeklődőn szemezgettek az egymagában játszó lánnyal. JD is észrevehette őket, ugyanis a következő pillanatban szándékosan elrontotta a lökést. Arcán színlelt szomorúsággal túrt a hajába, ami kellően ösztönző volt ahhoz, hogy az újonnan szerzett közönség meginduljon felé. Az egyikük rögtön felajánlotta, hogy megtanítja őt, amire JD egy hálás mosollyal reagált.

Dean mindenttudóan elvigyorodva figyelte az eseményeket.

Szegény srácok. Rendesen meg fogja kopasztani őket.

   - Szóval így nézel azokra, akiket meg akarsz dugni- hümmögte mellőlle Crowley.

   - Fogja be- morogta még csak felé sem fordulva.

Crowley azonban szerette hallatni a hangját. Túlságosan is.

   - Szeretem ezt. Tényleg. Néhány hideg ital, jó kis zenegép… Jó és rossz, a haverok együtt lógnak.

   - Pofa be, Crowley- ismételte el határozottabban.

Azt kívánta bárcsak JD-vel tartott volna. Helyette viszont itt ragadt, és hallgathatta ezt a marhaságot.

Az egyik srác (magas, sötét hajú, farmerdzsekis) éppen nagyban magyarázott valamit a vadásznak. Ő bólogatva elhitette vele, hogy elmélyülten hallgatja és igyekszik megjegyezni mindent, amit mond. Ez ment úgy 5 percig, aztán belefogtak a játékba. Először kis tétekben fogadtak, természetesen. A sötét hajú barátai az asztal mellett állva társalogtak, tippre arról, hogy JD-nek mennyire nem volt esélye nyerni.

Ó, ha ők azt tudnák.

   - Igen, ezt már mondtad egyszer- forgatta a szemét a démon – Nézd, én csak felvetettem, hogy talán egy kicsit megijedtél.

   - Aha. Nem, elsőre is hallottam magát- biztosította – Továbbra sem tudja mi a fenét dumál.

   - Azt tudom, hogy Káin okkal adta neked a bélyegét- mondta – És azt is tudom, hogy ahelyett, hogy ajándékként tekintenél rá, te inkább duzzogsz, mint egy kisgyerek, akitől elvették a plüssnyusziját. – Rövid hatásszünet következett. – Miért küzdesz az ellen, ami igazából vagy?

   - Én vadász vagyok- vágta rá.

   - Aki történetesen Káin leszármazottja- jegyezte meg – És most már birtokolja a bélyegét.

   - Nem- rázta a fejét tiltakozón – Én okkal ölök. Semmiben nem hasonlítok Káinra.

   - Semmiben nem… Te meg kihez beszélsz?- kérdezte elkerekedett szemmel – Mert hozzám biztosan nem.

   - Kapja be.

   - Láttalak- folytatta – Láttam kettőtöket együtt. Nem hasonlítasz Káinra? Mi van abban az üvegben? Tagadás? Tényleg kezdek aggódni érted, Dean.

   - Nos, miért nem aggódik inkább magáért?- kérdezett vissza.

JD elvesztette a kört. Ennek ellenére emelték a tétet.

Most már bármikor felhagyhatott a színjátékkal.

   - Fogok is- ígérte a brit – Mert ha tetszik, ha nem, ebben együtt vagyunk benne. A te problémáid, az én problémáim… A mi problémáink.

Felkelt a székéről, útban a mosdóhoz.

   - Hová megy?- tudakolta Dean, elszakítva a tekintetét a játékról.

   - Kicsavarni a kígyót- válaszolta frappánsan – Akarsz kardozni? – Dean csupán megforgatta a szemét. – Micsoda komolyság.

Azzal az öltönyös eltűnt az illemhelyiségeknél.

A sötét hajú az asztal fölé hajolt, bemérve a következő lökését. JD mögötte ácsorgott, állát az ütője végére kulcsolt két kezén támasztva. Amíg várakozott az ő körére, a lány engedte a tekintetét elkalandozni a bárpult környékén. Hamar megállapodott Dean-en, akinek az ülőpozíciója miatt csak a jobb oldalát látta. Az állkapcsa és vállizmai megfeszültek, a szemével látszólag a távolba révedt. Bal tenyere a jobb alkarján nyugodott, pontosan a dzsekije által eltakart bélyeg felett.

JD a száját összepréselve nyelt egyet. Érezte a késztetést, hogy odamenjen hozzá és kizökkentse a transzból. Még az sem érdekelte, hogy ezzel valószínűleg elveszítette volna nemcsak a játékot, de az addig feltett pénzét is. Akkor ez mind nem számított. Dean volt a legfőbb prioritása.

Már mozdult a lába, amikoris valami furcsa dolog történt: egy fickó nagy elhatározottsággal felpattant a székéről és megindult a mosdók felé, a Winchester pedig nemsokára a nyomába szegődött. Rövidesen mindketten kikerültek a látóteréből, úgyhogy JD nem tehetett mást, minthogy várt a visszatérésükre.

A srác keze már az ajtó kilincsén volt, amikor Dean utolérte őt.

   - Whoa, whoa, whoa! Hé, csigavér- állította meg sebesen – Tudom mit gondolsz.

   - Azt gondolom, hogy szeretnék pisilni, szóval állj félre- utasította.

   - Dean Winchester vagyok- mutatkozott be – És bárhol felismernék egy vadászt. Nem akarod megtenni, amire most készülsz.

   - Ugyan miért nem?

   - Mert egy késsel akarsz leküzdeni egy démont, ami eleve vesztes játszma- közölte – Nincs esélyed.

   - Akkor legalább harcolva halok meg.

Megkísérelt bejutni a mosdóba, csakhogy Dean visszafogta.

   - Hé, hé, hé. Idehallgass. Bármely más esetben boldogan segítenék neked, testvér. Oké? De most muszáj lesz bíznod bennem.

   - Vagy növessz tököt és gyere velem- javasolta.

   - Küzdöttél már azelőtt démonnal?- érdeklődött – Nos, nekem elhiheted mikor azt mondom, hogy miután végzett veled a családod után megy. Meg a barátaid után. Még a gimis bálpartneredet is el fogja kapni. Szóval ha tényleg ezt akarod, ha kárhozatra akarsz ítélni mindenkit, akit szeretsz, akkor csak rajta. Csináld.

A fiatal vadász végig gondolta az esélyeit, végül lemondóan elrakta a kezében lévő kést.

   - Van egy kishúgom- mondta halkan – Nem ezt érdemli.

   - Hogy hívnak?

   - Jake.

   - Örülök, hogy megismertelek, Jake- rázott vele kezet.

   - Kösz- biccentett hálásan.

   - Még találkozunk- viszonozta a gesztust, majd nézte, amint a srác elsétált. Ezután az öklével rávert néhányszor az ajtóra. – Siessen. Mennünk kell.

Visszament a főhelyiségbe, hogy összeszedje JD-t. Aki történetesen épp akkor készült a győztes lökésére. A srácok lesokkolva nézték, amint felkészülve becélozta az utolsó két asztalon maradt golyót. A lány egy másodpercre felemelte a tekintetét, s megtalálta vele a tőlük néhány méternyire ácsorgó Dean-t. A pillantásuk összekapcsolódott, majd a kékszemű egy kacsintással társított félmosoly kíséretében enyhén hátra húzta az ütőjét.

   - És ezzel srácok a győztes…- kifújta a levegőt és lökött. Mindkét golyó pontosan ott landolt, ahová ő azt megjósolta. Megnyerte a kört, és az idióták pénzét is. - …meg is született. – A vadász egy elégedett sóhajjal kiegyenesedett, ütőjét lerakta az asztalra. Egy könnyed mozdulattal felszedte a kirakott bankjegyeket, azután félbehajtva két ujja közé fogta őket. Végezetül megragadta a dzsekijét, átvetette azt a vállán és elköszönve távozott a csapattól. – Öröm volt veletek játszani. Sok szerencsét legközelebb. – Vidáman a rá váró fivérhez sietett, akinek aztán felmutatta a megszerzett összeget. – Megvan a havi fizunk.

Dean elképedve meredt hol rá, hol a kezében lévő kötegre.

   - E-Ezt meg hogy…?

   - Azok a srácok egoisták voltak és kőgazdagok- vont vállat – Tökéletes kombináció. – Szétszedte két adagra, azt követően az egyiket zsebre vágta, a másikat meg továbbra is a levegőben tartotta. – A fele a tiéd. Elvégre tőled tanultam mindezt.

A Winchester vigyorogva elvette tőle, aztán a kinyújtott kezénél fogva közelebb húzta őt magához.

   - Kiváló munka, drágám- mondta büszkén, mielőtt az ajkuk találkozott volna.

Ujjai a lány tarkójánál megállapodva felkúsztak a hajába, míg a másik tenyere elfoglalta helyét a társa derekán, alig valamivel a farmere szegélye fölött. JD erre válaszként a báty két oldalára simította kezeit, amik pillanatokon belül becsúsztak a több rétegnyi ruha alá, finoman cirógatva a puha és meleg bőrt.

Dean belemosolygott a csókba, ám végül egy sóhajt hallatva kelletlenül elhúzódott.

   - Noha imádnám, ha ennek lenne folytatása, jelenleg egy zsúfolt bár közepén vagyunk, a Pokol Királya pedig bármikor felbukkanhat, hogy mindent elszúrjon.

   - Vagyis ha jól értem, ideje hazamenni.

   - Mhhmh- bólintott.

JD egy beleegyező sóhajjal kihúzta a kezeit a felsője alól.

   - Ám legyen. De mára nincs több kutatás, hallod? Megérdemelsz egy kis pihenést.

   - Igenis, hölgyem- szalutált mosolyogva.

A lány erre nevetve megforgatta a szemét.

Kézenfogva léptek ki az épületből, aminek bejáratánál aztán megvárták a mosdóból kiérkező királyt. Amikor ő is elhagyta a helyiséget, az idősebb testvér megszólalt:

   - A démonok nem pisilnek. Legközelebb ha be akarja lőni magát, találjon jobb kifogást.

   - Lebuktam- állt meg előttük a brit felemelt kezekkel.

   - Mi történt?- kérdezte Dean – Azt hittem ezzel már felhagyott.

   - Nos, ez volt a szándékom, aztán rájöttem, hogy inkább elfogadom a függősségemet- vont vállat hanyagul – Mi van veled? Tudod egy drogos felismeri, ha lát egy másikat. Csak újból a kezedben akarod érezni a drágaságodat, nem igaz?

Na jó, ez kifejezetten undorítóan hangzott.

   - Meg akarom ölni Abaddont- jelentette ki magabiztosan – Ez az, amit akarok. Úgyhogy nem aggódhatok amiatt, hogy mi lesz a Pengével.

   - Persze- hagyta rá biccentve – Mondogasd csak ezt magadnak, ha ettől jobban alszol esténként a barátnőd mellett.

JD ezt inkább szóra sem méltatta; mindössze küldött felé egy szúrós pillantást, amire egy bájosnak szánt mosoly volt a reakció.

   - Nézze, amit akarok és amitől félek, most egy cseppet sem számít- folytatta az idősebb – Mert csak ez az egy esélyünk van arra, hogy megöljük Abaddont. Szóval benne vagyok, mindegy a következmény.

Na ez már aggasztó volt. JD-t rossz érzés öntötte el a szavai hallatán, mire ösztönösen rászorított a továbbra is összekulcsolt kezükre. Bár Dean nem nézett rá, azért viszonozta a gesztust.

   - Vagyis a terv még ugyanaz?- vonta fel a szemöldökét Crowley.

A Winchester megerősítésként bólintott.

   - Én megtalálom őt, maga hozza a Pengét.

   - Áll a randi.

A társalgás itt megszakadt, a két vadász pedig kéz a kézben átvágott a zebrán. Crowley figyelte a sötét utcán távolodó alakjukat, mígnem valaki a bárból lefékezett mellette.

   - Nem hittem volna, hogy ez beválik- jegyezte meg Jake, a démon, aki vadásznak adta ki magát az öltönyös kérésére.

   - Most máson jár az esze- magyarázta az említett.

   - De pont azt tette, amit jósoltál. Megmentett téged.

   - Persze, hogy megmentett. Öribarik vagyunk. És most már készen áll.

   - Mi lesz a lánnyal?

   - Ő teszi, amit a barátja mond neki. Nem lesz vele gond.

Ezzel tehát a téma lezárva.

♤

Közel járhatott az éjfélhez, mire a vadászok visszaértek a bunkerbe. Mivel Sam elvitte az Impalát, ezért kénytelenek voltak sétálni. Na nem mintha bánták volna, addig is csináltak valamit kettesben. Így, hogy végre magukra maradtak, se zavaró öcs vagy démon, volt alkalmuk eltölteni egy kis időt úgy, mint a normális párok. Kézenfogva és néha nevetés által megszakított beszélgetések közben sétáltak végig az utcákon, mígnem visszajutottak az otthonukhoz.

Dean az ajtó kinyitása után levezette JD-t a lépcsőkön, s csak azután engedte el a kezét, hogy beléptek a könyvtárba. Ott a széthagyott könyvek és papírok rengetege fogadta őket, amit akkor egyiküknek sem volt kedve elpakolni, mondván holnap úgyis innen folytatják majd.

Az idősebb Winchester az egyik asztalnak dőlve maga elé húzta a lányt, aki minden szó nélkül, engedelmesen megállt a két lába között. Egyik kezét a derekán pihentetve tartotta őt egyhelyben, miközben a másikkal kisimított pár barna tincset az arcából.

   - Kösz a ma estét- törte meg a csendet. Tenyerét ezután az arcán nyugtatva hüvelykujjával a bőrét kezdte simogatni. – Már igazán rámfért.

   - Én is jól éreztem magam- ismerte be mosolyogva, közben ujjai a férfi ingének szegélyével játszottak – És nem csak azért, mert elvertem pár gazdag srácot biliárdban.

   - Piszok jó voltál- dicsérte tovább.

   - Néztél minket?- kérdezte kissé meglepetten.

   - Naná, hogy néztelek- bólintott – Le sem vettem rólad a szemem. Csak aztán meg kellett mentenem Crowley-t, ezért pár percet kihagytam.

   - Már megint mibe keverte magát?

   - Egy újonc vadász hősködni akart és majdnem rárontott a mosdóban- mesélte – De sikerült lebeszélnem róla, úgyhogy minden oké.

   - Hmm- arcára visszakúszott a mosoly, amint közelebb hajolt – Dean Winchester még a szabadnapján is életeket ment. Nem semmi.

   - Hát, ha egyszer a kötelesség szólít- vont vállat, s tovább csökkentette a távolságot kettejük között – Ha már a szabadnapnál tartunk… A legközelebbin elviszlek egy normális randira.

   - Komolyan?- fürkészte őt megdöbbenve.

   - Komolyan- erősítette meg – Egy igazi, szörnyek és minden egyéb természetfeletti dráma mentes randira. Csak te meg én, ahogy azt kell.

   - Ki is fogsz öltözni?- vigyorodott el, amitől kék szemei felragyogtak.

   - Hát, ha azt szeretnéd- biccentett.

   - Mi tagadás iszonyat jól áll rajtad az öltöny. Többször kéne viselned.

Milliméterek választották el őket, Dean pedig még gyorsan, suttogva hozzá fűzte:

   - Csak akkor, ha utána le is veszed rólam.

JD nevetése a torkában rekedt a csóknak köszönhetően. Lassú volt és elnyújtott, mivel most kivételesen nem kellett amiatt aggódniuk, hogy Sam besétálna és meglátná őket.

Minden egyes másodpercét kiélvezték. JD ujjai a báty hajában kötöttek ki, ahol a rövid tincsekbe túrva kiváltotta a már megszokott, elégedett morgást a másik félből. Aki ennek hatására szorosabban fogta a derekát, és közelebb húzta őt annyira, hogy a mellkasuk összeért. Ezt követte egy újabb kedvenc: óvatosan megnyalta a lány alsó ajkát, mire ő halkan sóhajtva beengedte.

Itt kapcsolt át a dolog egy hevesebb fokozatra. Dean keze az előtte álló tarkójára csúszott, ahol aztán beletúrt a hajába. JD erre egyik tenyerét levezette a vadász felsőtestén, majd az ujjai könnyűszerrel megtalálták az utat a pólója alá. A bőrük érintkezése kicsalt az idősebből egy nyögést, a fiatalabból pedig egy büszke mosolyt.

Végül a levegőhiány parancsolt nekik megállást. Elhúzódtak, a homlokuk egymásnak döntve, mialatt igyekezték normalizálni a légzésüket. Ez eltartott egy-két percig, aminek lejártával a Winchester ismét megszólalt:

   - Visszatérve a mai kegyetlen győzelmedre- kezdte – Következőként megtanítalak pókerezni. Együtt tarolni fogunk, az biztos.

   - Nappal remek páros a munkában, éjjel meg az emberek megvezetésében- hümmögött a lány csukott szemmel – Vágjunk bele.

   - Úgyis rég játszottam- gondolkodott – Jó lesz feleleveníteni a lépéseket.

   - Csak nehogy jobb legyek nálad.

   - Ó, drágám- nevetett fel röviden – Imádom a magabiztosságod.

Néhány perces némaság szállt rájuk, amit egymás karjaiban töltöttek el. Ebben a csendben született meg JD fejében az az ötlet, amit hamarosan szavakba is öntött.

   - Hé- fogott bele kissé hátrébb húzódva, noha jobb kezét továbbra is a báty felsője alatt tartva – Kéne valamiben a segítséged.

   - Miben?

   - Nos… - alsó ajkát megnyalva hezitált – Meg akarom idézni Marcel-t.

   - Azt a barmot, aki miatt majdnem meghaltál?- vonta fel a szemöldökét hitetlenül – Ugyan miért?

   - Amiatt, amit Crowley mondott- felelte – Tudni akarom miért hazudott nekem arról, hogy ő küldte hozzám.

   - És ha nem akarja elmondani az igazat?

   - Akkor használom rajta, amit nekem tanított- vont vállat hanyagul – Így vagy úgy, de kiszedem belőle, amit tudni akarok.

   - Oké, csak nyugalom, Mad Max- állította le őt – Ha kínzásra kerülne a sor, azt inkább hagyd rám. Én értek hozzá.

   - És nem akarsz megtanítani?- kérdezte reménykedve.

   - Nem- vágta rá komoran – Higgy nekem, nem akarod azt megtanulni.

   - De Dean…

   - Nem, JD- jelentette ki ellentmondást nem tűrően – Nem foglak megtanítani. Épp elég rossz az, hogy én tudom hogyan kell.

Látva a hirtelen változást az arckifejezésében, a lány jobbnak ítélte nem feszegetni ezt a témát. Egyértelműen nem szívesen beszélt róla, vagyis nyilván egy borzalmas emlékhez volt köthető.

És ekkor jutott eszébe az, amit még Samtől hallott néhány hete. Dean évekkel ezelőtt alkut kötött azért, hogy visszahozza őt az életbe, viszont ezért cserébe egy év múlva a pokolkutyák lehurcolták őt a pokolba. Minden bizonnyal ott tanult meg mindent, amit most tudott a kínzásról. Teljesen érthető, miért nem volt hajlandó beszélni róla, vagy átadni a tudását neki is.

   - Ne haragudj- szabadkozott egyből – Ezt nem kellett volna felhoznom…

   - Semmi baj- biztosította, a szigorú kifejezése pedig hamar felengedett – Nem sűrűn beszélek róla. Talán majd egyszer, egy-két sör után. – JD megértőn bólintott. – Attól még segítek neked Marcel-lal.

   - Tényleg?

   - Ki nem hagynám- válaszolta – Nekem is van hozzá pár szavam.

A mosoly visszatért, ahogyan a csillogás is a kék szemekben.

   - Köszönöm- mondta hálásan, azután megint megcsókolta.

Az elválásuk után Dean puszit nyomott a homlokára és magához vonta őt egy ölelésre.

   - Bármikor.

♤

Egy kiadós alvás után (amire mindkettőjüknek nagy szüksége volt) a vadászok másnap késő reggel nekiláttak folytatni a kutatást. Két széket szembefordítva leültek az asztal egyik oldalához, JD pedig feldobta a lábait Dean ölébe, hogy kényelmesebbé tegye magának az elkövetkezendő pár órát. Hoztak magukkal egy-egy pohár kávét a konyhából, majd kedvükre választva kézbe vettek egy könyvet/aktát és belelapoztak.

Sam dél körül toppant be a sikeresen elvégzett ügye után.

   - Még mindig ezt csináljátok?- érdeklődött a helyiségbe lépve.

Dean lerakta a befejezett olvasmányt, s helyette felvett egy másikat.

   - Elvagyunk, mint kutya a csonttal- felelte – És te?

Az öccse leterítette a dzsekijét egy szék támlájára, azután felkapott néhány könyvet az asztalukról és leült velük.

   - Igazad volt- közölte, amint kinyitott egyet.

   - Mivel kapcsolatban?- emelte fel a fejét kíváncsian.

   - Abban, hogy minél hamarabb meg kell találnunk Abaddont- válaszolta – Lelkeket gyűjt.

   - Miért?- kapcsolódott be JD is.

Sam rájuk nézett, arcáról sütött a színtiszta gondterheltség.

   - Hogy sereget csináljon belőlük.

_______________