33. Anyuci pici segédje (1)

"Úgy hazudsz Samnek, mintha a feleséged lenne, ami azt hiszem engem meg a szeretőddé tesz."

_______________

2014. Február 6.

1985.02.06.

A dátum, aminek jelentősségét JD egyszerűen képtelen volt kitalálni. Valami történt azon a napon, pontosan 29 évvel ezelőtt. Nyilván valami fontos, máskülönben nem vésették volna bele egy gyűrűbe.

Ő most is éppen az említett tárgyat tanulmányozta a bunker konyhájában ülve. Egyik kezének ujjai között forgatta a kis ezüst ékszert, míg a másikkal elgondolkodva dobolt az asztallapon. Tőle nem messze hevert az üres pohara, amiből nemrég még az esti teáját fogyasztotta. Tekintetével intenzíven szuggerálta a számsort, szinte kényszerítve az agyát arra, hogy emlékezzen.

Mégis mi a fene történt 1985. február 6-án? Talán valaminek az évfordulója? Valaki meghalt? Vagy talán… A gyűrű nála volt, ezért feltételezte, hogy az övé. A dátum egy eseményre utalt 29 évvel ezelőttről, ő pedig eléggé úgy nézett ki, mint aki a húszas évei végén járt. Mi van akkor, ha ez a születésnapja? Eddig ez az egyetlen logikus válasz, amivel elő tudott hozakodni. Érdekes módja a megemlékezésnek, de határozottan nem a legfurább dolog, amit addig látott.

Tehát ha a feltevése igaz, akkor ő aznap töltötte be a 29-et. Vagyis kihagyta a saját születésnapját, mivel nem is emlékezett rá. Remek. De legalább egy lépéssel közelebb járt ahhoz, hogy megtudja ki is ő. Igaz a nevét továbbra sem tudta, de legalább az életkorára rájött.

Az is valami.

   - Hé- köszöntött Dean, besétálva a helyiségbe.

JD kizökkenve elkapta a pillantását a karikáról, s megkereste vele az idősebb testvért. Vagy ennyire elbambult, vagy csak iszonyúan halkan közlekedett, ugyanis egyáltalán nem hallotta a lépteit a folyosón.

   - Hé- figyelte az alakját, amint odament a hűtőhöz.

A rajta lévő bakancsból, farmerból és a pólójára húzott ingből arra következtetett, hogy még egy jó darabig nem készült lefeküdni. Végül is még csak este 9 volt. Az egészen korai.

   - Hogy-hogy még fent vagy?- kérdezte a báty, benyúlva egy sörért – Azt hittem már a szobádban alszol.

   - Kellett egy tea- biccentett a csésze irányába – Segít kikapcsolni az agyam.

   - Értem- bólintott. Markába zárva az üveg nyakát becsukta a hűtőajtót, majd útját az asztal felé vette. Megállt annak végében, zöld szemei érdeklődve vizslatták a társát. – Mi az, ami egész nap nem hagyott nyugodni?

JD hosszan kifújta a levegőt, az ujjai abbahagyták a dobolást. Száját elhúzva felnézett a másik félre.

   - Ennyire látszik?

A kérdezett vállat vont.

   - Csak jól ismerlek- szünetet tartott, mielőtt halkabban hozzá tette volna – De amúgy igen. Ennyire látszik.

   - Szuper- motyogta gúnyosan – Hogy bírtad ki ilyen sokáig, hogy ne kérdezz rá?

   - Várni akartam, amíg magadtól nyílsz meg- felelte egyszerűen – Én nem fogok erőltetni semmit. – Erre a lány halványan elmosolyodott. – Szóval? Miben segíthetek?

   - Igazából… Szerintem már megoldottam a problémát.

   - Tényleg?

   - Aha. Kellett hozzá egy teljes nap, de úgy érzem célba értem.

   - Oké. Klassz- biccentett – Azért beavatsz?

Válaszként a lány feldobta a gyűrűt a levegőbe az arca előtt. A vadász reflexei bekapcsoltak és szabad kezével kinyúlva gond nélkül elkapta azt. Nem is tudta mi van nála, amíg az öklét kinyitva egy közelebbi pillantást nem vetett rá.

   - Ez nem az a gyűrű, amit mindig magadon hordasz?- fürkészte a darabot összehúzott szemmel.

JD megerősítésként bólintott.

   - De. Nézd meg a belsejét.

Két ujja közé fogva a karikát, a fivér így is tett.

   - 1985.02.06. – olvasta le a gravírozást – Ez minek a dátuma?

   - Ezt találgattam én is- mondta – Pont azelőtt sikerült rájönnöm, hogy bejöttél volna.

   - És?

   - A születésnapom.

   - A-A születésnapod- meredt rá meglepődve – Ezt hogy raktad össze?

   - Szimpla logika- vont vállat – A dátum 29 évvel ezelőtti, én a húszas éveim végén lehetek, plusz a gyűrű nálam volt, úgyhogy minden bizonnyal az enyém.

Dean pislogott rá egy darabig, aztán ő is feldobta az ékszert. Az JD tenyerében landolt, aki ezután visszahúzta a bal gyűrűs ujjára. Forgatta pár másodpercig, majd úgy döntött eleget látta aznapra. Mindkét kezét az ölébe ejtette, feje a Winchester felé fordítva, miközben várt valami reakcióra.

   - Nem semmi munka, Sherlock- dicsérte meg – Viszont ez azt jelenti, hogy lemaradtál a saját bulidról.

   - Tudom. De nem is igazán zavar.

   - Hát lehet, hogy téged nem, de engem igen- közölte, azzal visszalépett a hűtőhöz, hogy elrakja a bontatlan italát.

   - Te meg mit csinálsz?- fordult ki a székén kíváncsian.

   - Kapd fel a dzsekidet, mivel most lelépünk- jelentette ki, mikor visszaért az asztalhoz.

JD erre értetlenül bámulta őt.

   - Mi? Miért? És hova?

   - Nos azért, hogy ünnepeljünk- vágta rá, mintha egyértelmű kéne legyen – Mi másért?

   - Dean, ez igazán nem szükséges…

   - Á-á-á- csitította ellentmondást nem tűrően – Te adtál nekem egy szuper szülinapot. Most szeretném neked viszonozni.

   - Dean, 9 óra múlott- ellenkezett tovább – Mindjárt vége a napnak. Nem számít.

   - Dehogynem számít- erősködött – Amúgy meg a 9 óra még egyáltalán nem késő. Rengeteg időnk van éjfél előtt. Szóval pattanj fel és nyomás, ne kelljen felkapnom téged az ölembe. Szívesen megtenném azt is, de inkább meghagyom neked a választás jogát.

Nem volt mit tenni. JD némán tartotta vele a szemkontaktust néhány percig, végül azonban el kellett fogadnia, hogy ezt a csatát elveszítette. Nincs mese, Dean kiváló meggyőzési készségekkel rendelkezett. Na meg egyiküknek sem ártana egy kis kikapcsolódás. Lassan kezdtek megőrülni a bunker falai között.

JD egy megadó sóhajt hallatva felkelt a helyéről.

   - Hihetetlen vagy- ingatta a fejét.

Felvéve a poharát odavitte azt a mosogatóhoz és engedett bele egy kevés vizet. Mikor visszaért a Winchesterhez, ő megajándékozta egy vigyorral, valamint egy rövid csókkal.

   - Ezért vagy úgy oda értem- azzal átkarolta a vállát, és kivezette a lányt a konyhából.

Beültek az Impalába, s kigurulva a bunker garázsából elhajtottak az éjszakában.

Bementek a városba, ahol Dean leparkolta az autót a helyi étkezdénél. JD odakint várt, amíg ő besietett és rendelt maguknak. Úgy 15 perccel később kisétált az ajtón, kezében egy barna papírzacskóval. Visszahuppant a kormány mögé, azután kitolatva a parkolóból ismét a bunker felé vették az irányt.

A kocsi lefékezett nem messze a földből kimagasodó építménytől. A báty leállította a motort, aztán a mellette ülőre nézett.

   - Gyere.

Mindössze ennyit mondott, mielőtt kiszállt. JD kíváncsian követte a példáját. Mire utolérte őt, a Winchester már felmászott a csomagtartóra, az ételeszacskó lerakva maga mellé. Nekidőlt a hátsó ablaknak, térdei felhúzva.

   - Most mit csinálsz?- kérdezte a lány, megtorpanva a kocsi oldalánál.

Dean erre invitálón kinyújtotta felé a karját.

   - Csak gyere ide.

JD könnyűszerrel felült elé. Hátra csúszva kényelmesen befészkelte magát a vadász két lába közé, háta a mellkasának döntve. Egyik bokáját átvetette a másikon, karjai összefonva a mellkasán. Dean megpuszilta a fejét, majd ráhelyezte az állát.

   - Most nézz fel- suttogta.

JD az égre emelte a tekintetét, arcára pedig hatalmas mosoly kúszott, mikor meglátta a felettük ragyogó csillagokat. Rengeteg volt belőlük, szétszóródva a sötét égbolton. Sehol egy felhő, ami csak még gyönyörűbbé tette az egészet.

   - Ez bámulatos- hagyta el a száját ámultan – Ezt mégis mikor találtad ki?

   - Út közben- felelte – Még életemben nem csináltam ilyet, de gondoltam neked tetszene.

   - Még hogy tetszene?- fordította felé a fejét – Imádom. Köszönöm, Dean.

   - Bármikor- másolta le a mosolyát. Lehajtva a fejét hosszan megcsókolta, közben két karja a lány dereka köré fonódott, közelebb húzva őt magához. – Boldog születésnapot- mondta halkan, miután elváltak. Egyik kezével kinyúlt oldalra az ételeszacskóért, amit aztán a társának adott. – Szereztem a kedvencedből.

   - Mikor már azt hinném, hogy nem imádhatlak jobban- jegyezte meg, s kibontotta a csomagot.

Némi társalgás közepette elfogyasztották a vacsorájukat. Mikor befejezték, Dean kiszedett két üveg sört a kocsiban lévő hűtőládából és koccintottak.

11 körül járt az idő, ők pedig továbbra is a csomagtartón fekve nézték a csillagokat. A Winchester magához ölelte a lányt, ujjaival néha végig simítva az oldalán. Álla megpihent a feje tetején, a másik fél samponjának illatta betöltötte az orrát. JD izmai ellazultak, amint fejét a báty mellkasára hajtotta. Kezeit a vadász kézfején nyugtatta, mutatóujjával kis köröket írva le a bőrén. Arcán egy szüntelen halvány mosoly, szeme a különféle nagyságú csillagokat pásztázta.

Békesség vette körül őket. A február esti szellő egyiküket sem zavarta, hála a belőlük áradó hőnek, amivel egymást is melegítették. Egészen csendes volt a környék, leszámítva a közeli erdőből érkező állathangokat. Annyi mozgalmas és összemosódó hónap után most olyan volt, mintha megállt volna az idő. Se munka, se szörnyek, angyalok, démonok, vagy bármely egyéb leselkedő veszély. Csak ők ketten voltak, meg a csillagok.

Más nem is kellett.

_______________

2014. Február 20.

Két hét. Ennyi idő telt el a születésnapja óta. Ezalatt egyetlen ügyön sem dolgoztak, azonban ez nem jelentette azt, hogy munka nélkül maradtak. Ugyanis a csapat a bunkerben kényelmessé téve magát nekilátott a kutatásnak. Éjt-nappallá téve mást sem csináltak, mint könyveket, egyéb aktákat és a netet bámulták. Kevés dolog miatt szakították meg ezt a tevékenységet; ilyen volt például az evés és alvás. Máskülönben minden percüket a keresésnek szentelték.

És hogy kit kerestek? Hát természetesen Abaddont. Aki nem mellesleg kiválóan elrejtőzött előlük. Mintha a föld nyelte volna el őt. Ennek tetejébe még csak semmi démon aktivitáshoz köthető sem jött szembe velük. Semmi megszállós ügy, vagy lehetséges alkukötések. Meghúzták magukat, mintha vártak volna valamire. Talán arra, hogy eldőljön a csata a két uralkodói címért vívó között. Az viszont ki tudja meddig tartott még.

Crowley szintén eltűnt. Semmi életjelet nem adott magáról, ami jobban nem is frusztrálhatta volna Dean-t. Annak gondolata, hogy a démonnál volt az Első Penge nem hagyta őt nyugodni. Olyan érzés volt, mintha egy gödörben rekedt volna, ahonnan nem tudott kimászni, bárhogyan is küzdött érte. Vesztésre álltak az ellenféllel szemben, és ezt utálta.

Ezért hát azon a vasárnap reggelen egyértelmű volt, hogy hol fog kezdeni: a könyvtárban. Tulajdonképpen az előző napját folytatta, mivel az alvást ezúttal kihagyta. Ugyanabban a székben gubbasztott, ahol már napok óta, társaságaként jelen volt JD és némi alkohollal kevert kávé. Arcán a fáradtság nyomai egyértelműek voltak, azonban ő csak hajtotta magát tovább, ignorálva a szükségleteit.

Nem lesz jó vége, ha ezt így folytatja, gondolta JD, amint az előtte heverő könyvből felpillantott a vele szemben ülőre. Az aggodalma a társáért minden egyes eltelt nappal egyre inkább nőtt. A szeme láttára emésztette fel őt ez az egész, a lány pedig úgy érezte, hogy nem tehet ellene semmit. Hiába próbált neki segíteni, elterelni a figyelmét az eseményekről és a csak nem gyarapodó szerencséjükről, Dean nem volt vevő az igyekvéseire. Szinte teljesen elzárkózott tőle érzelmileg. Minden „hogy vagy” kérdésre azt felelte, hogy „jól”, és minden „akarsz róla beszélni”-re azt, hogy „nem”.

Na ez meg a lányt frusztrálta. Azt hitte ilyesmire már nincs szükség közöttük, hogy most már bíznak annyira egymásban, hogy megosszák a problémáikat. Nyilvánvalóan tévedett.

Ám ennek ellenére sem adta fel. Nagy levegőt vett, készen arra, hogy megint feltegye az addigra vagy ezerszer elismételt kérdést, amikoris léptek zaja szakította félbe.

   - Hé- sétált be a helyiségbe Sam.

   - Hé- köszöntötte Dean, figyelme leragadva az éppen olvasott könyv lapjain.

   - Hé- küldött felé egy apró mosolyt JD.

Sam viszonozta a gesztust, majd érdeklődőn a bátyja felé fordult.

   - Aludtál valamennyit múlt éjjel?

A válasz azonnal érkezett:

   - Nem.

Sam vállat vont.

   - Akkor azt hiszem én vezetek.

   - Hová?- kapták mindketten a fejüket az irányába.

   - Találtam egy ügyet a neten- magyarázta – Egy elsős tanárnő hazament munka után és megölte a férjét.

   - Hát, talán csak idegösszeomlást kapott- reagálta le ennyivel a bátyja – Ezt teszik veled a bokaharapók.

   - Haver, darált húst csinált belőle egy kloffolóval- részletezte.

Na ahhoz aztán kellhetett az erő. Meg a harag.

Viszont még ez sem volt képes felkelteni az idősebb Winchester érdeklődését.

   - Szóval mit gondolsz?- kérdezte kissé unottan.

   - A legjobb tippem a megszállás.

JD egyre kíváncsibb lett, amint hallgatta őt. Ez lehetett az áttörés, amire már annyira vártak. Egy démonokhoz köthető ügy. Kellett ennél több?

Dean számára úgy tűnt igen.

   - Miért nem mész és csekkolod le?- azzal felkelt a helyéről, hogy átsétáljon egy másik asztalhoz, ahol újabb fájlokba vetette bele magát.

Sam segélykérőn JD-re pillantott, aki mindössze tanácstalanul megrázta a fejét.

Ezek szerint magára maradt a győzködésben.

   - Dean, nézd- kezdte sóhajtva – Én is meg akarom találni Abaddont, de már napok óta fésüljük át ezeket a könyveket.

   - Hát, talán kihagytunk valamit- vont vállat nekik háttal állva.

   - És talán jobb módja is van az időnk eltöltésének, mint…

   - Talán nincs már több időnk!- emelte meg a hangját, ezzel egyidőben feléjük fordult.

JD alig láthatóan összerezzent a hevességétől, tekintetét pedig lesütötte. Elmenekülve a kialakulóban lévő konfliktus elől azt tette, amit olyankor szokott, mikor kényelmetlenül érezte magát: az ujján lévő gyűrűt forgatta. Maga sem tudta miért, de ez az apró cselekvés kifejezetten nyugtató volt. Képes volt közben kizárni a világot, amíg készen nem állt a visszatérésre.

   - Mi bajod van?- méregette értetlenül a testvérét Sam.

Dean kihúzott egy papírt az aktából.

   - Semmi- motyogta, a szeme a kezében tartott lapon.

Mondani sem kell, az öccse egy szavát sem hitte el.

   - Tényleg?- lépett hozzá közelebb – Csak mert mióta megölted Magnus-t úgy viselkedsz, mint egy… megszállott.

   - Talán mert végre véget akarok vetni ennek az egésznek- nézett fel rá – Talán mert ha megtaláljuk Abaddont, Crowley felbukkan a pengével, amivel aztán mindkettőjüket megölhetjük. Szóval ami szerinted „megszállott” viselkedés, szerintem csak a munkám jól végzése.

   - Oké- tette fel a kezét megadón a fiatalabb – Értem, Dean. Engem csak érdekelt jól vagy-e.

   - Jól vagyok- biztosította.

Hazudott. Nyilván. Ugyanis messze volt a jóléttől. Azonban nem engedhette, hogy ezt ők lássák. Ezért hát azt tette, amiben mindig is jó volt: színészkedett.

És elérte vele a célját.

   - Rendben- biccentett Sam bizonytalanul – Hívj, ha találtál valamit- visszament az asztalhoz, ahol a harmadik vadász ült és lefékezett vele szemben – JD?

Erre az említett kizökkenve felkapta a fejét.

   - Hmm?

   - Velem tartasz?

A kérdés váratlanul érte. Először azt hitte nem jól hallotta. Aztán meg azt próbálta kitalálni mit feleljen. Egyrészt hálás volt, hogy végre ráakadtak egy démonokat érintő ügyre és kíváncsi volt a végkifejletre; másrészt viszont nem akarta Dean-t egyedül hagyni a bunkerben, különösen nem ebben az állapotban. Nyugodtabb volt akkor, ha rajta tarthatta a szemét.

Érezte magán az égető zöld szempárt, amint a tulajdonosa a válaszára várt. Azok alapján, ahogyan viselkedett vele az elmúlt napokban, biztosan nem bánta volna, ha lelép Sammel. Ám a lány remélte, hogy titokban azért örült volna a maradásának.

Meghozva a döntését, JD közölte azt az előtte magasodóval:

   - Én is maradnék… ha neked nem gond.

Dean pillantása elhagyta őt, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

Sam egy halvány, megnyugtató mosollyal megcsóválta a fejét.

   - Egyáltalán nem gond. Megoldom.

   - Oké- bólintott egy az övéhez hasonló mosollyal – Vigyázz magadra.

Az a mosoly ekkor kiszélesedett.

   - Úgy lesz- ígérte, majd egy utolsó intést követően kisétált a szobából. Vállára vette a térképasztalon pihenő utazótáskáját, végezetül megmászva a lépcsőt távozott a bunkerből.

Dean a metál ajtó becsapódását követően visszalépett a székéhez. Gondterhelten lehuppant rá, s a tőle jobbra lévő székre kiterített dzsekije alól előhúzott egy bontatlan üveg whiskey-t.

JD ezt egy nemtetsző pillantással díjazta.

   - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

Dean unottan ránézett, ám nem szólt semmit. Csupán letekerte a kupakot és nagyot kortyolt az alkoholból. Mikor elvette a szájától az üveget hosszan felsóhajtott, szemét lehunyta, fejét lehorgasztotta. Így maradt pár percig, aztán újból belevetette magát a könyvekbe.

JD nem tehetett mást, mint hogy tanácstalanul figyelte őt.

♤

Egy kar ölelte át a derekát és vonta őt közelebb egy másik testhez. Mindketten az ágyon térdeltek, a mellkasuk összepréselődve. Ujjai beletúrtak a férfi rövid hajába, mire az ő szabad keze megtalálta az arcát. Ajkai szétnyíltak, nyelve találkozott a lányéval. Halk nyögés tört fel mindkettőjükből, azok az ujjak pedig lecsúsztak a tarkójáról a nyakára, onnan tovább a vállára, mígnem megálljt parancsolt nekik a mellkasánál.

A puha ajkak eltűntek az övéről, s helyette átvándoroltak a kulcscsontjára. A barna hajú lehunyta szemét, fejét hátrahajtva biztosított jobb hozzáférést a területhez. A társa csókokkal borította be a bőrét, közben lassan visszatalálva a szájához.

Rövidesen elhúzódtak, a zihálásuk hangja betöltötte a szobát. A kék szempár szinte ragyogott a félhomályban, amint az ujjai alatt nyugvó démoni megszállás elleni tetkót vizslatta. Óvatos köröket írt le rajta, amitől a tulajdonosa bőrét kirázta a hideg. A lány derekán pihenő keze elindult felfelé, tenyerével ráérősen végig simított a hátán. Mikor visszaért a csípőjéhez, a zöldszemű enyhén előre dőlt, maga alá fektetve a másik felet a matracon.

Kezeivel megtámaszkodva a teste két oldalán, a férfi lenézett az alatta fekvőre. Tekintetük találkozott, arcukon halvány mosoly. Apránként leengedte magát, minden porcikájával gondosan hozzá simulva. A száját hagyta utoljára. Egy hosszú csókkal némította el az elégedetten felsóhajtó lányt, aki erre reflexszerűen a dereka köré fonta a lábait és megemelte a csípőjét. Ujjai a hajába markoltak, fel-le jártak a vadász csupasz hátán, beleakasztódtak a nadrágja derekába.

Eközben a felül lévő ott ostromolta a szájával, ahol csak érte: az álla vonalán, a nyakán, a vállán, a mellkasán. Minden egyes alkalommal egy elfojtott sóhaj volt a jutalma, ami csak ösztönözte a folytatásra. A farmere szorította, mire egyik keze ösztönösen lenyúlt, hogy kioldja az övét. Ha már ott volt, hasznossá tette magát és kigombolta a lány nadrágját, amit a cipzár lehúzása követett.

Ismét elváltak; a férfi társa füléhez hajolt. Suttogott valamit, ezt azonban a másik nem értette.

Ekkor pedig egy telefon hangos csörgése szakított félbe mindent és oszlatta el az idilli álomképet.

JD felkapta a fejét az asztalon pihenő alkarjáról. Eltűrte az arcába lógó hajtincseket, majd sűrűn pislogva körbenézett. Kiszúrta a vele szemben ülő Dean-t, akinek markában ott volt a zajt okozó készülék. Csakhogy ahelyett, hogy felvette volna, inkább őt fürkészte kíváncsian.

Miért bámul ennyire? Van valami az arcomon? Kifolyt volna a nyálam alvás közben? Te jó ég, ugye nem beszéltem? Az iszonyú kínos lett volna, tekintve, hogy miről álmodtam.

Micsoda egy álom volt. Olyan valósnak tűnt. Szinte még most is érezte magán az ujjait.

Melegség járta át, amint felidézte a jelenetet. Végül egy alig észrevehető fejrázással elűzte a képet az elméjéből, s a torkát megköszörülve kihúzta magát a székben.

   - Nem akarod felvenni?- biccentett állával a mobil felé.

Dean ekkor (továbbra sem szakítva meg a szemkontaktust) fogadta a hívást, amit aztán rögtön kihangosítóra is rakott.

   - Hogy van Mrs. Manson?- érdeklődött, lehelyezve a telefont az asztalra.

JD nem mert mozdulni, amíg a zöld szempár figyelte őt. Akaratlanul is felrémlett benne az, ahogyan azok a szemek lenéztek rá a sötétben. Egy olyan érzelemtől csillogtak, amit azelőtt soha nem látott még bennük. Mégis egyfajta nyugalom lett tőle úrrá rajta.

   - Halott- érkezett Sam hangja a túloldalról – Felakasztotta magát a cellájában.

Ejha. Na az aztán valami.

   - Bájos- reagálta le Dean monoton hangon – A démon elfüstölgött?

Ne gondolj a hangjára. Ne gondolj a hangjára. Basszus, miért olyan nehéz ez? Szedd össze magad JD, ez most nem a megfelelő alkalom.

Nagyot nyelt, amit az ajkai megnyalása követett. Izzadt tenyerét letörölte a nadrágján, lábait összezárta az asztal alatt.

Mikor lett itt ilyen meleg? Ki kéne mennem a mosdóba, hogy megmossam az arcom. Vagy elmehetnék sétálni. A friss levegő most jót tenne. Távol Dean-től, a mély hangjától, meg a tapizós ujjaitól.

Te szent ég, miért nem tudom befogni?

Visszafojtva egy frusztrált nyögést, a kékszemű igyekezett a társalgásra koncentrálni.

Az már más kérdés, hogy nem egészen járt sikerrel.

   - Ha egy démon volt- hangsúlyozta ki az első szót az öccse – Úgy értem, nem találtam se ként, se EMF jeleket. És mindenki, aki látta őt a férje meggyilkolása előtt azt mondta, hogy minden rendben volt vele.

   - Akkor miért vagy még ott?- értetlenkedett a bátyja – Ez nem hangzik úgy, mint a mi hatáskörünk.

   - Nos, ha reggelig nem történik más, lelépek. Hogy megy a keresés?

   - Alakul- felelte szűkszavúan – Rendben, uh… Sok szerencsét.

Azzal bontotta a vonalat.

Még egyszer utoljára felmérte a vele szemben ülő lányt, azután érdeklődőn nekiszegezte a kérdést:

   - Mondd csak miről álmodtál?

Francba.

Viselkedj normálisan.

   - Semmi különösről- vont vállat – Miért?

Képtelen volt olvasni a kifejezéséből.

Basszus. Vajon most lebukott?

Dean végül ejtette a témát.

   - Csak úgy- megcsóválta a fejét, azt követően átvezette a tekintetét az üres whiskey-s üvegre.

JD megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és ellazítva az izmait hátra dőlt a székében.

Ezt megúszta.

Már épp visszatemetkezett volna az előtte heverő lapokba, amikor valami felkeltette a figyelmét. Összeszűkült szemmel vizslatta az idősebb testvért, aki megfeszített állkapoccsal és üres tekintettel meredt igazából a semmibe. Bal kezével az asztallap szélét szorította, de olyan erővel, hogy az ujjai elfehéredtek.

Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudja mi játszódott le jelenleg a fejében.

   - Dean?- szólongatta bizonytalanul. Semmi reakció. – Dean.

A vadász hirtelen kizökkent; elrántotta a kezét a bútordarabtól, s remegő ujjait kezdte tanulmányozni.

JD-nek ezen a ponton lett elege.

Felpattanva a helyéről megkerülte az asztalt és lefékezett a báty előtt (akinek mellesleg ez fel sem tűnt). Leguggolva kinyújtotta felé a jobb kezét, amivel aztán megfogta az ő balját. A fizikai kontaktus hatására a remegés abbamaradt.

   - Hé- szólalt meg halkan, adva egy kis szorítást a fogásához – Dean, nézz rám.

Az említett egyet pislogott, majd engedte a kék szemeknek, hogy rabul ejtsék. Mintha a világos, felhőtlen égboltra meredt volna. Visszatért tőle a jelenbe, közben az addig elméjét támadó emlékek és gondolatok ismét háttérbe kerültek. Minden érzéke a lányra fókuszált.

   - Ez az- mosolyodott el elégedetten – Így tovább. Csak rám figyelj, oké? Menni fog?

Dean gyengén bólintott.

   - Oké- azzal bal kezét az ő jobbjába csúsztatta. Nem tartotta ott sokáig. Tovább haladt a csuklóján, fel az alkarjához, ahol végezetül megpihent a bélyegen. Finoman végig húzta rajta az ujjait egyszer, kétszer, háromszor. Dean nem kapta el a karját, ám megszorította az összekulcsolt kezüket. JD erre felpillantott rá. – Minden rendben?

   - Igen- vágta rá rekedten.

Ennek ellenére tovább pásztázta az arcát.

   - Szeretnéd, hogy abbahagyjam?

   - Nem- préselte ki magából – F-Folytasd.

Eszerint is cselekedett. Egyenletes tempóban, gyengéden simogatta az alkarját, soha nem alkalmazva túl sok nyomást. Dean egy idő után lehunyta a szemét, mellkasa lassan emelkedett fel és süllyedt le a légvételével párhuzamban. A feje végre teljesen kiürült, ami szokatlan volt az elmúlt hetekhez, sőt hónapokhoz képest. Nem terhelte semmi, mintha gondtalanul lebegett volna a nyugalom tengerén.

Ötlete sem volt milyen bűbájt használt rajta a társa, de határozottan működött. Békesség vette körül, aminek védelmét soha többé nem akarta elhagyni. Ehhez már csak bónusz volt az, amikor percek múltán a lány ajka enyhén érintette az övét. A Winchesternek gondolkodnia sem kellett rajta, azonnal visszacsókolt. Úgy hajszolta őt, mint versenyző a célvonalat. Elengedve a kezét megfogta az arcát, szinte könyörögve azért, hogy ne húzódjon el. Szüksége volt rá, most jobban, mint addig bármikor.

   - Köszönöm- suttogta, mikor az elválás után homlokát az övének támasztotta – Erre már egy ideje szükségem volt.

   - Hát… Legközelebb ne félj szólni, ha segítség kell- mondta. Megpuszilta a homlokát, majd visszaereszkedett guggolásba. – De komolyan. Ha úgy érzed nem bírod tovább, csak szólj. Elvégre azért vagyok itt, hogy segítsek. Elterelem a figyelmed, hogy kikapcsolhass.

   - Tudom- bólintott, kinyitva a szemét – Csak… Ez az egész még új nekem. Hozzászoktam, hogy egyedül cipelem a terheimet.

   - De többé nem kell ezt tenned, ha nem akarod. Megértem, hogy Samnek miért nem mondod el ezeket. Ő az öcséd, nem akarod, hogy aggódjon érted, mert neked kell megvédened őt és nem fordítva. De téged is védenie kell valakinek- megállította a kezét, ami így tökéletesen lefedte a bélyeget – Nem vagy egyedül, Dean. Ha kell valaki, akivel megoszthatod a gondjaidat, én itt vagyok. És nem is megyek sehová. Most már egy csapat vagyunk, szóval számíthatsz rám. Jóban és rosszban. Oké?

A válasz rövidesen érkezett egy másik bólintás kíséretében:

   - Oké.

   - Akkor ezt most tegyük hivatalossá- javasolta JD – Csak hogy biztosan tartsd magad az ígéretedhez – azzal kinyújtotta felé a jobb kisujját – Te és én. Együtt a világ ellen. Egészen a keserű végig.

Dean úgy meredt rá, mintha még egy fejet növesztett volna.

   - Ez most komoly?- kérdezte hitetlenül, szemöldöke felvonva.

   - Tudod, hogy akarod- noszogatta mosolyogva.

   - Nem, nem akarom- ellenkezett, azonban nem volt nehéz kitalálni, hogy hazudik.

   - Gyerünk Dean. Add a kisujjad.

A páros egy darabig farkasszemet nézett. JD szüntelen tartotta az ujját, halálosan komolyan gondolva az egész eskütételt. Dean vacillált a döntését illetően, ám végül egy hosszú sóhajt hallatva mégis beadta a derekát, és megemelve a jobb kezét a lányé köré fonta a kisujját.

   - Te és én. Együtt a világ ellen. Egészen a keserű végig- ismételte el, szája sarkában mosoly bújkált.

JD elégedetten elvigyorodott.

   - Na látod, nem is volt olyan nehéz- felegyenesedve megcsókolta. Várt pár másodpercet, mielőtt elhúzódott volna, azután szabad kezével megpaskolta az előtte ülő vállát. – Mit szólnál ahhoz, ha lelépnénk innen? Megjött a kedvem egy kis biliárdhoz, plusz neked sem ártana a környezetváltozás.

   - És mi lesz ezzel?- intett a könyvek felé.

JD a szemöldökét felvonva zsebre vágta a kezét.

   - Mi van? Félsz, hogy elvernélek?

Dean egy magabiztos félmosollyal nézett fel rá.

   - Az esélytelen, drágám. Jó vagy, de azért annyira nem.

   - Ebben az esetben biztosan nem bánod, ha kihívlak egy meccsre.

   - Egyáltalán nem- jelentette ki, s a munkáról megfeledkezve felpattant a helyéről – Készülj fel a vereségre.

   - Szerintem azt inkább neked kéne- vágott vissza, azt követően már sietett is, hogy összeszedje a dzsekijét.

Perceken belül kész voltak és távozva a bunkerből elindultak a városba.

Ez az este egészen jónak ígérkezett.

♤

A bárt már javában benépesítették az emberek, azonban még így sem voltak túl sokan. A vadászoknak sikerült találni egy ablak melletti üres bokszot, ahová leülhettek; Dean az egyik, JD a másik oldalon. Egy pincérnő szinte rögtön ott termett mellettük, ők pedig leadták a rendelésüket. Amit aztán meglepően gyorsan meg is kaptak, tekintve a vendégek számát.

JD habozás nélkül kézbe vette a hamburgerét, majd boldogan beleharapott.

   - Te hogy-hogy nem kértél semmit?- kérdezte tele szájjal.

Dean a sörét kibontva vállat vont.

   - Nem vagyok éhes.

A lány szemöldök felvonva méregette őt, végül némán középre tolta a tányérját. A báty lemásolta az arckifejezését, viszont másodpercek múlva lenyúlt egy sültkrumplit a kupacból. Ezt követte még egy. Még egy. És még egy. JD ezután egyszerűen csak nekiadta az egészet.

Úgy a szendvicse felénél járhatott, amikor Dean mobilja megszólalt a zsebében. A fivér előhalászta a készüléket, azonban ahelyett, hogy felvette volna, csak hezitálva vizslatta a kijelzőt.

   - Ki az?- faggatta a lány, látva a reakcióját.

   - Sam- felelte, tekintetét le sem véve a névről.

   - És nem akarsz neki válaszolni?

   - Uh, nem igazán- húzta el a száját.

JD erre lerakta az ételét.

   - Ne már Dean. Mi van, ha bajban van?

   - Meg tudja oldani.

   - Dean.

   - Oké, oké- megforgatta a szemét, s az utolsó pillanatban fogadta a hívást – Hé.

   - Jó sokáig tartott- jegyezte meg Sam.

   - Uh, nos, dolgozom- mentegetőzött – Találtál valamit?

   - Nem vagyok benne biztos. De uh, egy rakás másik ember is furcsán kezdett viselkedni.

   - Hogy érted, hogy furcsán?

   - Mint ahogy az a nő is. Agresszívan, erőszakosan, impulzívan.

   - Úgy hangzik, mint egy edzőterem- állapította meg, majd kortyolt az üvegéből.

   - Aha- értett egyet – Csak kevesebb szteroiddal, és több… elemi ösztönnel. Mintha a legkisebb dolgok is fel tudnák bosszantani őket… Velem is ez volt.

   - Veled?- ráncolta értetlenül a homlokát.

Mivel nem volt kihangosítóra rakva, a lánynak fogalma sem volt miről beszélnek. Mindössze kíváncsian fürkészte az idősebb testvért, várva arra, hogy némi információt kapjon.

   - Igen, uh, a lelketlen énem. Emlékszel rá?

   - Hogy is felejthetném el?- ingatta a fejét – De te nem vesztetted el az irányítást, mint ezek az emberek.

   - Nos, talán mindenki másként reagál a lelke elvesztésére.

   - Lehetséges- ismerte el – Akkor mi van? Egy keresztúti démon alkukat köt és idő előtt elveszi az emberek lelkét?

Na ez már érdekesen hangzott.

JD befejezte az evést és beleivott a sörébe. Hátra dőlt a támlához, tekintete továbbra is a vele szemben ülőn.

   - Nem. Nem hiszem. Mármint, egyikük sem nyerte meg a lottót, vagy ért el bármi sikert.

   - Oké. Hát, pedig ez volt a legjobb tippem- adta fel a bátyja.

   - Remélem, hogy nem, Dean. Elkéne itt a segítségetek. – Hosszú ideig nem érkezett válasz, mire nekilátott szólongatni őt. – Dean?

   - Aha, nem, é-én hallak tesó, csak… Uh, JD-vel egyre közelebb vagyunk a kutatással. Most nem hagyhatjuk abba.

Fél szemöldökét felvonva az említett küldött felé egy „Ez most komoly”-t, amire ő menten válaszolt egy „Mit vártál” vállvonással.

   - Rendben- sóhajtott fel Sam gondterhelten – Vigyázzatok magatokra.

A vonal megszakadt.

JD már készült szavakba önteni a nemtetszését a fivér hazugságát illetően, csakhogy a semmiből valaki megelőzte:

   - Úgy hazudsz Samnek, mintha a feleséged lenne, ami azt hiszem engem meg a szeretőddé tesz- hajolt át Crowley a mögöttük lévő boksz támláján, arcán pimasz vigyorral – Már csak azon gondolkozom, vajon JD milyen szerepet tölt be ebben.

Na már csak ez hiányzott.

A remekül induló estéjük épp most lett teljesen elszúrva.

_______________