27. A rém (1)

"Szét foglak lőni... csicska."

_______________

2014. Január 10.

Az öklök zsákkal való sebes ütközése volt az egyetlen zaj, ami a bunker edzőterméből kiszűrődött. Ehhez társult néha a lány heves légzése, amit a mozdulatokba belevitt lendület és energia váltott ki. Annyira belemerült az eszköz folyamatos ütlegelésébe, hogy fel sem tűnt neki az eltelt idő. Kiürítette az elméjét, ám egyvalamitől úgy tűnt, képtelen volt megszabadulni, nem számít milyen elszántan próbálkozott.

Már néhány napja annak, hogy Dean „szakított” vele. Idézőjelben, mivel még azelőtt tette mindezt, hogy egyáltalán bármi is elkezdődhetett volna közöttük. Így azért nem egészen volt kapcsolatnak nevezhető a dolog, nem igaz? Inkább csak egy… hiba. Ahogyan ő is mondta aznap. Egy gyenge pillanat.

Viszont ha az az este a parkolóban csupán gyengeség volt… akkor JD nem akart erős lenni. És ez lehet klisésen hangzik, de kit érdekel? Úgysem hallja senki a gondolatait.

Remélhetőleg.

Léptek közeledtek a folyosóról, majd az ajtóból megszólalt egy hang pont akkor, amikor a lány bevitt egy újabb, ingerült ütést.

   - Nem lennék annak a helyében, akire most gondolsz.

JD erre kizökkent a ritmusból, s abbahagyva a bokszzsák püfölését az érkező fél irányába fordította a fejét.

Dean állt előtte az ajtófélfának támaszkodva, egyik lába átvetve a másik előtt, két karja összefonva a mellkasán. Az arckifejezése komor, a tekintete azonban minden szónál többet mondott. Kíváncsian fürkészte a társát, mintha egy megoldandó rejtvénnyel nézett volna szembe.

Mi járhat a fejedben, gondolta magában, ám még véletlenül sem kérdezte volna meg hangosan. Valahogy volt egy olyan sejtése, hogy nem kapott volna egyenes választ.

JD egyszer végig mérte őt, igyekezve érzelemmentesnek maradni. Mikor a terve megdőlni látszott, gyorsan visszafordult a zsákhoz.

Csak tégy úgy, mintha ott sem lenne, mondogatta.

   - Habár van egy olyan érzésem, hogy már benne vagyok- jegyezte meg halkan.

JD hosszan felsóhajtott, leengedve két kezét az oldala mellé.

Hát, ennyit a mai edzésről.

   - Mit szeretnél?- tért rögtön a tárgyra.

Na. Legalább már beszélt hozzá. Az elmúlt napokhoz képest ez haladás.

Dean megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna.

   - Találtam egy ügyet Washington-ban- nyögte ki – Egy tinilányt meggyilkoltak a szobájában. Az ablakok és ajtók zárva, betörésnek semmi nyoma. Gondoltam talán érdekelne.

A barna hajú hümmögött egy sort, visszajátszva magában a hallottakat. Pillanatok alatt leszedte a kezéről a bokszkesztyűt, azután odasétált a nem messze lerakott kulacsához.

   - Vadászni akarsz? Velem?- vonta fel a szemöldökét, miközben belekortyolt az üvegbe.

Dean hanyagul vállat vont.

   - Miért is ne? Hisz egy csapat vagyunk.

A lánynak minden erejére szüksége volt, hogy ne nevessen fel gúnyosan.

   - Ó, tényleg? Érdekes. Nekem nem egészen ez jött le a viselkedésedből.

Túlzásba vitte volna? Még ő maga sem tudta. Mindössze annyi volt tiszta, hogy a szíve továbbra is darabokban hevert, valamint minden alkalom, amikor egy légtérben tartózkodott az idősebb Winchesterrel fájdalmas volt számára.

Nem tudott úgy tenni, mintha nem bántotta volna meg a szavaival; egyszerűen képtelen volt rá. És bár valóban beleegyezett abba, hogy legyenek csak barátok, JD érezte, hogy az sem lesz egy könnyen kivitelezhető dolog kettejük között.

Időre lesz szüksége. De gőze sem volt, mennyire.

   - Oké. Ezt megérdemeltem- biccentett egyetértőn a báty. Gondterhelten felsóhajtott, azt követően témát váltott. – Nézd JD, amiket a múltkor mondtam… kissé durvára sikeredett, elismerem, de hidd el, hogy nem állt szándékomban megbántani vele. Én csak tisztázni akartam hol állunk, és… Sajnálom, ha téves jeleket küldtem. Nem felejthetnénk el az egészet, és lehetnénk megint barátok?

Nem. Nem felejthetnénk el. Ez nem így működik.

   - Csak barátok?- csúszott ki bizonytalanul, mielőtt még megfékezhette volna.

Dean bólintott.

   - Csak barátok.

Csak barátok.

Huh.

Nem lesz könnyű hozzászokni. De végül is egy próbát megért. Ettől még ugyanúgy csinálhatnak közös programokat, meg vadászhatnak együtt. Nem kell átmenniük idegenekbe. Persze az elején pokoli lesz, de legalább nem veszítette el őt teljesen.

Szótlan percek múltán JD végre beadta a derekát.

   - Oké. Csekkoljuk le azt az ügyet- bólintott magabiztosan, azzal megindult az ajtó felé. Mikor Dean mellett elhaladva kilépett a folyosóra, még hozzá tette: - Adj negyedórát, hogy lezuhanyozzak, meg összepakoljak és mehetünk.

JD az ígéretéhez hűen el is készült 15 percen belül. Sötét farmerban, szürke pólóban és egy sötétkék ingben, illetve sportcipőben és a szokásos dzsekijében sietett ki a szobájából, a táskája pántja a vállára dobva. Enyhén vizes haját az ujjaival igyekezett átfésülni, mikor beérte Dean-t a bunker főhelyiségében.

   - Megvagy?- pillantott rá a fivér a térképasztal mellől.

   - Aha- felelte, kihúzva a kezét a tincsei közül.

Dean biccentett.

   - Szuper. Akkor induljunk- megfordult, hogy fellépjen a lépcsőre, azonban előbb még odaszólt a könyvtárban kutató öccsének – Rendben. Majd jövünk.

Sam erre persze azonnal felkapta a fejét a könyvekből.

   - Várjatok- vizslatta őket értetlenül – Hová készültök?

   - Washington. Találtam egy ügyet.

   - Akarod, hogy veletek menjek?- érdeklődött.

   - Szeretnél velünk jönni?- vonta fel a szemöldökét a bátyja.

JD ide-oda pillantgatott kettejük között, várva az eredményre.

Nem tudta mi lenne rosszabb; ha Sam velük menne, vagy ha maradna.

   - Vadászni?- kérdezett vissza – Már miért ne?

   - Nem tudom- rázta a fejét – Nálad mostanában a fent az a lent, az igen meg a talán. É-Én nem tudom mit akarsz.

Sam mindössze szúrós tekintettel bámult rá válaszként, mire Dean egy sóhajjal feladta és odasétált hozzá, közben kihúzva a dzsekije zsebéből egy fényképet.

   - Oké. Be akarsz szállni? Legyen. Tessék- lerakta elé az asztalra a kinyomtatott fotót – Kiszivárgott kép a helyszínről. A lányt a szobájában ölték meg, az ajtók és ablakok zárva.

   - Ki a madárijesztő?- kérdezte a fiatalabb, közelebbről is megnézve a fényképet.

Egy selfie volt az, feltehetően az áldozat készítette. Az érdekes az volt benne, hogy valaki állt mögötte. Valaki, akinek nem volt arca.

   - Tippre egy szellem, akit lencsevégre kaptak- vont vállat az idősebb – Akkor jössz?

   - Úgy néz ki, hogy maradok?- tette fel a költői kérdést, miközben elkezdett pakolni.

Ó, de jó. A feszültség szinte késsel vágható volt mindhárom vadász között.

Így elmenni dolgozni… Érdekes lesz, az már biztos.

♤

Az a hosszú, egész pontosan 26 órás út Kansas-től Washington-ig kínos némaságban telt el. Dean vezetett az idő többségében, viszont amikor már nem bírta tovább nyitva tartani a szemét, az öccse átvette a helyét a kormány mögött. JD végig a hátsóülésen maradt, és jobb ötlet híján az Odaát könyvek olvasásával foglalta le magát.

Egymás után ledarálta a „Rémálmok”, „Gyilkos vadászat” és „Az árnyék” című részeket. Még alig kezdett bele a „Pokoltanya”-ba, amikor megérkeztek az államba.

Springdale-ben kivettek egy motelt, ahol átöltöztek elegánsba, majd tovább álltak, hogy megnézzék a tett helyszínét.

A vadászok a halott tinédzser szobájában kérdezték ki a gyászoló anyát, aki képtelen volt levenni a tekintetét a hatalmas, kiszedhetetlen vérfoltról a lánya gardróbjának szőnyegén.

   - Órákon át sikáltam- szipogta – Fel kell szednem a szőnyeget. A lányom, Casey… Ő maga választotta ki a színét.

   - Őszinte részvétünk, Mrs. Miles- kezdte JD gyengéden – Említette, hogy Casey-nek nem voltak ismert ellenségei. Milyen volt a helyzet itthon? Nem vett észre esetleg valami szokatlant? Például uh… Elektronikai problémák, pislákoló fények?

   - Nem- rázta a fejét a nő – Hideg helyeket sem észleltem.

Na ez kifejezetten felkeltette az érdeklődésüket.

   - Elnézést- szólt közbe Dean – Csak kíváncsiságból, uh… Miért említette a hideg helyeket?

Mrs. Miles erre szabadkozásba fogott.

   - Elnézést. Ez most biztosan furcsán hangzik, de… már három napja annak, hogy… És a rendőrség semmit sem talált. Én… El kéne adnom a házam ahhoz, hogy magánnyomozót béreljek, szóval amikor a Szupernaturalisták felhívtak…

   - Whoa, uh, elnézést, de…- állította le őt Dean meghökkenve – A, uh… Szupernaturalisták?

Azok meg kicsodák?

   - Tudom, hogy az FBI-osok nem ortodoxok- mondta – De ezeknek a férfiaknak voltak válaszaik, ellentétben a többi emberrel. Tartozom annyival Casey-nek, hogy… meghallgatom őket.

Talán vadászok? Más is dolgozna az ügyön rajtuk kívül?

   - És azzal kapcsolatban hozták fel a hideg helyeket…?- várt Sam a befejezésre.

   - Paranormális jelek, gondolom- vont vállat – Ma érkeznek, hogy körülnézzenek.

   - És ezek a Szupernaturalisták nem adtak esetleg egy névjegykártyát?- tudakolta Dean.

Róla és Sam-ről sütött, hogy tudtak valamit. Vagy legalábbis volt egy erős sejtésük. JD pedig már alig várta, hogy őt is beavassák.

A Szupernaturalisták jelenleg a helyi étkezdében voltak, úgyhogy az lett a vadászok következő megállója.

Kiszállva az Impalából Dean rögtön kiszúrt egy nem messze parkoló nagyobb, fehér furgont, aminek oldalán hatalmas, fekete betűkkel szerepelt a felirat: Szellemlesők. A reakciója alapján ennek a látványnak nem igazán örült.

   - Rohadt kis gyíkok- morogta, amint a bejárathoz masírozott.

Sam szorosan utána, míg JD kissé értetlenül igyekezett mögöttük.

Mégis kik ezek a fickók, és miért utálja őket Dean annyira?

Besétálva az étterembe, a Winchesterek azonnal észrevették a keresett személyeket, s az ő bokszuk irányába mentek tovább.

   - Lehet, hogy az a kar csak plátói módon öleli át- mondta az egyikük, egy szakállas, szemüveges srác.

Az ő oldalán foglalt helyet Dean. Sam becsúszott a másik fickó mellé (rövid, sötét hajú, kék melegítőben), JD pedig, kifogyva a további helyekből, odahúzott egy széket az asztalhoz.

A páros menten felismerte a testvéreket.

   - Ó, a Winchesterek- grimaszolt a melegítős – Hurrá.

   - Ezt senki sem mondja- fintorgott a szakállas.

   - Soha- tette hozzá az előző, mielőtt a szeme megállapodott volna a harmadik tagon – Hé. Ki az új csaj?

JD mindössze sokkosan pislogott rájuk. Ha meg is akart volna szólalni, az esélye elszállt, amikor Dean egyből a tárgyra tért:

   - Rendben, pofa súlyba és figyeljetek- kezdte szigorúan – A helyzet a következő. Ti bohócok beültök a kis tragacsotokba és elhúztok a városból, vagy kilyuggatom a térdeteket.

A srácok irritáltan megforgatták a szemüket.

Ekkor lépett oda hozzájuk egy pincér.

   - Hozhatok még valamit? Esetleg uh…

   - Csak a számlát- fordult felé a báty egy pillanatra.

Újabb ember jelent meg az asztalnál. A hely vezetője.

   - Hé. Ezen a tányéron még maradt sodó- mutatta meg az alkalmazottnak – Irány vissza a konyhába és mosd el rendesen.

   - Sajnálom, Trey- hajtotta le a fejét, eliszkolva hátra.

Folytatódhatott a társalgás.

   - Oké, először is, nem félünk tőletek- szögezte le a melegítős (Harry).

   - Egyáltalán nem- nyomatékosította a szemüveges (Ed).

Harry felhúzta a pulóvere derekát, megmutatva nekik a nadrágjába dugott revolvert.

   - Köszönjetek az én kis pisztolámnak.

Mondani sem kell, Dean cseppet sem volt elalélva.

   - Most mivel akarsz lenyűgözni, a testeddel, vagy a kis pityuval, amit a még kisebb tököd fölé dugtál?- érdeklődött gúnyosan.

   - Uh… Is-is?- vont vállat – Nézzétek, ha tetszik, ha nem, de urai vagyunk a helyzetnek.

   - Bizony- helyeselt Ed.

   - Tényleg?

   - Mm-hmm.

   - Mert én csak két hírnévbuzit látok, aki anyura maszturbál, akinek meghalt a lánya- közölte rezzenéstelenül.

JD ezen a ponton inkább csak hátradőlt a székén, átadva neki az irányítást. Plusz, egészen érdekes volt hallgatni, amint a fivér kritizálta őket.

Majdhogynem szórakoztató.

   - Srácok, mi is nyomozók vagyunk, minden jogunk megvan…

   - Nem- vágott a szavába Dean – Nem, nincs hozzá semmilyen jogotok. Tudjátok miért? Mert csak az utunkban lesztek.

   - Vagy még valakit megölettek- fűzte hozzá Sam.

   - Pontosan- értett vele egyet a bátyja – Szóval most vagy kisétáltok innen…vagy kúsztok. A ti döntésetek.

Komolyan. Ehhez már csak a popcorn hiányzott.

   - Te szent ég, nagyfiú, megnyugodnátok?- kérte őket Harry – Tudjuk mit csinálunk.

   - Bizony.

   - Tényleg?- kételkedett az idősebb – És hová lett a Nyominger FC többi tagja? Hol az a dagadt? Vagy a csaj? Volt egy csaj is, nem?- fordult Sam-hez megerősítésért.

Ő helyeslőn biccentett.

   - Őket már kidobtuk, mert csak holtteher voltak.

   - Persze még életben vannak.

   - Igen, totál életben.

   - Ezek szerint csak a Dinka Duó maradt? Remek- húzta el a száját – Na idehallgassatok. Egy szellemnek öt másodperc sem kell, hogy kinyírjon titeket.

   - Egy szellemnek?- nevetett fel Harry – Ők azt hiszik, hogy ez egy szellem. Ez annyira nem egy szellem.

Oké. Most már kezdte érteni Dean utálatát kettejük iránt. Egy idő után már fárasztóak voltak.

   - Nem bizony.

   - Oké- adta be a derekát Sam sóhajtva – Most megfogtatok. Szerintetek micsoda?

Harry izgatottan pillantott Ed-re.

   - Most-Most elmondhatom én?

   - Csak rajta- bólintott.

Harry ide-oda tekintett a vadászok között.

   - Egész életemben erre vártam. – Hatásszünet. – Irány az amazon, csicskák.

Dean-en látni lehetett, amint minden maradék türelme elhagyta.

   - Szét foglak lőni… csicska- hajolt közelebb fenyegetően.

Sam vetett véget a beszélgetésnek:

   - Ahogyan azt már mondtuk, éppen indulni készültetek, igaz? Remek- azzal felállt az ülésről, hogy távozzon.

   - Jót dumáltunk- követte a példáját Dean.

JD némán intett egyet, majd felpattanva utánuk sietett.

Kiérve az ajtón nem hezitált, hogy megkérdezze:

   - Ezek meg kik voltak?

Dean nem volt magyarázkodós kedvében, ezért szimplán ránézett a válla fölött és visszakérdezett:

   - Meddig jutottál az Odaát könyvekben?

♤

Ed Zeddmore és Harry Spengler. Így hívták a két srácot az étkezdéből. Dean és Sam évekkel ezelőtt találkozott velük először egy ügyük során, amikor egy állítólagos kísértetjárta házban nyomoztak. Végül kiderült, hogy nem szellem volt, hanem egy tulpa, a testvérek pedig úgy intézték el, hogy leégették a házat. Ed és Harry közben majdnem kinyíratták magukat.

A vadászok visszamentek a motelbe kutatni. Sam az asztalnál ülve keresgélt a laptopján, míg JD ledőlt az egyik ágyra, háta a támlának döntve, ölében a saját gépe. Befejezte a „Pokoltanya” olvasását, amit követően a tekintete elkalandozott, megállapodva az előtte sétálgató Dean-en.

Éppen levette a zakóját, viszont a többi darabot magán hagyta, ha esetleg még szükség lenne a használatukra. JD figyelte az izmai mozgását, amint feltűrte az ingujját, majd vetett egy pillantást a nyakkendőjére. Kissé már kilazult, azonban még így is tökéletesen nézett ki benne. A színe megközelítette azt a zöld árnyalatot, mint a szeme, ami csak javította az összhatást.

JD nyelt egyet, azon gondolkodva, vajon mennyire lehet feltűnő az, amit csinált. A kérdésére hamar választ kapott, ugyanis Dean felé fordította a fejét, ajkai összepréselve, egyik szemöldöke felvonva.

Basszus. És most?

Vajon érezte, hogy figyelem? Ennyire egyértelmű lett volna? Mit csináljak? Csak nézzek másfelé? Az nem lenne gyanús?

   - Uh… Dean?- törte meg a csendet Sam.

Ó, hála az égnek.

   - Igen?- szólalt meg az említett, még véletlenül sem véve le a szemét a lányról.

Remek. Most már bármelyik pillanatban megnyílhat a föld. Csak szeretett volna elsüllyedni végre.

   - Ed és Harry írt egy könyvet.

Na ez már elérte, hogy elterelje a figyelmét.

   - Hogy mi?- sietett oda az asztalhoz, hogy ő maga is megnézhesse.

JD megkönnyebbülten felsóhajtott. Most már lélegezhetett normálisan.

   - Igen. Uh, „A Szikárrém története”, Amerika legelső Szupernaturalistáitól- olvasta fel a címet.

Dean homlokráncolva meredt a képernyőre.

   - Mi a franc az a Szikárrém?

   - Gőzöm sincs- ingatta a fejét Sam – Uh… Whoa. Ezt figyeld- kattintott egy fekete-fehér fényképre, aminek hátterében feltűnt ugyanaz a madárijesztő szerű alak, mint Casey szelfijén is – Ez eléggé hasonlít arra, ami Casey Miles mögött is volt, nem?

   - Lehetne Garth is, ha valaki megborotválná- vont vállat.

Sam ezután rábukkant egy cikkre a lényről.

   - Itt is van. A Szikárrém… „Egy városi legenda, ami az interneten terjedt el. Az áldozatai életének hátterében ólálkodik, amíg készen nem áll a megölésükre.”

   - Ja, mert minden, ami az interneten kezdődött el, igaz is- jegyezte meg gúnyosan a bátyja – Mint a, uh, a cápa, amelyik megtámadta a helikoptert. Arról is írtak könyvet, nem?

   - Haver, igaz vagy sem, emberek ezrei posztoltak ezen az oldalon. Mintha a Szikárrém lenne az új Nagyláb, vagy ilyesmi.

   - Vagy a Szikárrém csak egy csicsásan elnevezett szellem- reagálta le ennyivel.

   - Ezt azért mondod, mert tényleg ezt gondolod, vagy mert nem kedveled a Szellemlesőket?- érdeklődött az öccse.

   - Hé, ne felejtsd el, hogy az EMF kilengett Casey szobájában.

   - A ház mellett vannak távvezetékek- mondta visszaemlékezve – Azok megzavarhatják a jelet.

   - Egy lány meghalt a zárt szobájában, Sam- ágállt – Nekem ez eléggé szellemnek hangzik.

   - Talán azelőtt jutott be, hogy lezárult volna- ötletelt – Ki tudja, Dean? De hogy láthatják az emberek ugyanazt a szellemet szerte az egész világban? Azok nem szoktak teleportálni.

   - Én is tudom- bólintott – De a fátyol nem működik úgy, mint régen, oké? Bárhol feltűnhetnek szellemek.

   - Igen, de Dean, a Szikárrémről szóló jelentések évekre nyúlnak vissza. A fátyollal meg csak mennyi, 6 hónapja vannak gondok?

JD beletemetkezett a laptopjába, annak szentelve minden figyelmét; ez lehet az oka annak, hogy nem vette észre, amint Dean kivette a gépét a táskájából, majd lehuppant mellé az ágyra, felvéve ugyanazt a pozíciót, mint ő.

Közel voltak egymáshoz. Túl közel. Szokatlan volt ennyi tisztes távolságban eltöltött idő után. A válluk szinte összeért, JD pedig érezte a kölnije illatát, ami kiválóan kizökkentette a koncentrációból. Alig bírta a szemét a képernyőn tartani és a légzése is mintha enyhén felgyorsult volna. Hevesebben vert volna a szíve? A tenyere izzadt, az biztos.

Na jó. Ez a „csak barátok” dolog cseppet sem lesz olyan egyszerű, ahogyan azt ő remélte.

   - Hát, az emberek még Elvist is látják egy csomó helyen- vont vállat Dean hanyagul – A lényeg az, hogy ezek a kretének nem szakértők semmiben sem.

Sam inkább feladta a témát, helyette kíváncsian méregette a testvérét.

   - Most mit csinálsz?

   - Ellenőrzöm a helyi halálozásokat, hátha van még közöttük szellem jelölt- felelte.

Nem úgy tűnt, mintha őt zavarta volna a lány közelsége.

Ilyen hamar túllépett a történteken? Vagy csak ennyire remek színész?

Vajon direkt csinálja? Hogy lássa hogyan reagál rá a másik?

JD már semmit sem értett vele kapcsolatban.

   - Oké- szólalt meg az idősebb percek múltán – Rendben. Az elmúlt 6 hónapban három természetellenes haláleset történt Springdale-ben, egyik sem köthető Casey Miles-hoz, és egyik sem volt erőszakos.

   - Ez nem igazán utal bosszúszomjas szellemre- állapította meg a fiatalabb – Rengeteg megmagyarázhatatlan halált sóztak már a Szikárrémre. Az áldozat meghal, aztán néhány héttel később feltűnik róla egy fotó a neten, aminek a hátterében ott van ez a valami.

   - Szóval leselkedik az emberekre?- kérdezte JD, bekapcsolódva a társalgásba.

Így próbálta elvonni a figyelmét Dean jelenlétéről. Nem működött valami jól.

   - Nos, az írások szerint igen- biccentett Sam egyetértőn.

   - Aszerint a két idióta szerint- javította ki Dean – Hogy-hogy ezek közül egyik sem bukkant fel a radarunkon?

Sam pusztán legyintett.

   - Biztos vagyok benne, hogy mindegyik különös halálesetre volt nem-természetfeletti magyarázat. Plusz, a legtöbb fotó ezek közül hamisnak tűnik.

   - Még Casey-é is?- vonta fel a szemöldökét a lány.

   - Kivéve Casey-é- közölte – Az övét nem szerkesztették meg. Bármi is volt mögötte, az tényleg ott volt.

Dean a fejét rázva lecsukta a laptopja fedelét.

   - Ennek semmi értelme. Mármint, hogy lehet valami egyszerre valós és valótlan is?

   - Hát, egy lány meghalt- motyogta a testvére – Ennél valósabb már nem lesz.

JD végre engedett a késztetésnek, és a gépét félrerakva felkelt a matracról. Átsétált a konyharészhez, ahol nekidőlt a pultnak, karok szorosan összefonva a mellkasán.

   - Oké, szóval az utolsó, amit tett az volt, hogy csinált egy képet a mobilján- összegezte – Hogy került az fel a netre?

   - Fogalmam sincs- dőlt hátra a székén Sam – Eredetileg egy Szikárrém rajongói oldalon posztolták, de az IP cím titkosítva van.

   - Ennek a lénynek vannak rajongói?- hökkent meg a lány.

Dean gúnyosan felnevetett.

   - Hát persze, hogy vannak.

JD végig gondolta a dolgot, majd bedobta a feltevését:

   - Akkor viszont valaki szándékosan töltötte fel azt a képet, és kötve hiszem, hogy a szellem műve lett volna.

♤

Irány tehát az őrs. Még szerencse, hogy nem öltöztek át.

A vadászok a recepcióspultnál várakoztak, amíg Norwood sheriff helyettes előhozott egy doboznyi aktát a raktárból.

   - Mondja, uh, merre van a sheriff?- tudakolta Dean a torkát köszörülve – Van pár kérdésünk, amit feltennénk neki.

   - Sajnálom, hogy csalódást okozok- kezdte a férfi – De a sheriff vadászni ment. Viszont uh, értékelem, hogy itt vannak, ügynökök. Minden segítség jól jön most.

Sam megtalálta Casey mobilját egy bizonyítékzacskóban.

   - Várjunk csak- tartotta fel a tasakot – A kijelző már be volt törve, amikor megtalálták?

   - Igen- felelte bólintva Norwood – Talán elejtette. A 911-es hívás 11:59-kor szakadt meg.

   - Mikor posztolták a fotót?- kérdezte JD a testvérpárt.

   - Hajnali 2 körül- válaszolta Sam.

   - De a halottkém éjfélre tette a halál idejét- mondta Dean – Hogy posztolhatta a képet a mobiljáról? Az lehetetlen.

   - Vagy…- tartott szünetet a helyettes – Természetfeletti.

   - Hogyan?- hangzott fel kórusban a három féltől, mintha nem jól hallották volna.

   - Ezt miből gondolja?- faggatta Sam összehúzott szemöldökkel.

   - Pár fickó benézett nemrég, uh, kérdezősködtek a lány halálát illetően, azt mondták segíthetnek- magyarázta – Adtak egy könyvet, amiben írnak a uh…

   - Szikárrémről?- segítette ki a báty.

   - Igen. Csak…

Dean ekkor minden egyéb nélkül sarkon fordult és kisétált.

Huh. Neki aztán tényleg kezdett elege lenni a Szikárrémből.

Norwood értetlenül pillantott az ottmaradtakra, azután az ajtó felé bökött, ahol a Winchester távozott.

   - Nem rajong érte?

♤

Leszállt az est, úgyhogy a csapat félretette a nyomozást néhány jól megérdemelt órányi alvásért cserébe.

Mivel Sam és Dean elfoglalták az ágyakat, JD a szoba sarkában elhelyezett kihúzhatós kanapén dőlt ki. Mindkét testvér felajánlotta neki a maguk melletti szabad helyet a matracon, ő azonban rendre visszautasította azt.

Tekintve a jelenlegi „kapcsolati” állapotukat, a lány képtelen lett volna elaludni Dean mellett, Sam pedig… Nos, Sammel nem volt különösebben semmi problémája. Inkább csak szeretett volna némi saját teret. Elvégre hónapok óta nonstop velük volt, ami azért lassacskán (főleg az egyre sűrűsödő veszekedéseik miatt) kezdett sok lenni neki.

Talán ideje volt külön motelszobát kivenni, ahol csak egyedül lehetne.

Sam és Dean biztosan nem bánnák. Képes megvédeni magát, ha valami történne. Vagy akár kivehetnek olyan szobát, ami egybenyílik és csak egy ajtó választja el őket egymástól.

Megoldható lenne.

JD a hátán fekve meredt némán a sötét plafonra. Térdei felhúzva, karok összefonva a mellkasán. Ha fáradt is volt, valami nem engedte, hogy elaludjon. Ezerféle gondolat kavargott a fejében, nyugtalanító káoszt kreálva. Mintha az agya képtelen lett volna kikapcsolni.

A szoba másik végéből hirtelen mozgolódás zaja hallatszott. Forgolódás, a takaró suhogása.

Aztán megszólalt az a mély, rekedtes hang:

   - JD?

Mégis honnan tudta, hogy ébren van? Tippelt volna?

   - Hmm?

Miért kellett a tudtára adnia, hogy tényleg ébren van? Miért nem maradt egyszerűen csendben?

Idióta.

   - Cseréljünk. Legyen tiéd az ágy- indítványozta Dean, felkönyökölve a matracon. A gyér fényben hunyorogva igyekezett kivenni a kanapén fekvő alak körvonalait, több-kevesebb sikerrel.

JD továbbra is a plafont bámulva válaszolt:

   - Nekem jó itt.

Dean hosszan kifújta a levegőt, s lehunyta a szemét pár másodpercre.

Miért kell folyton ilyen makacsnak lenned?

Nem gondolkodott rajta sokáig. Ahhoz túl fáradt volt. Csupán kimászott a takaró alól, feltápászkodott, majd óvatosan manőverezve átsétált a kihúzható kanapéhoz.

   - Kússz odébb- motyogta kómásan.

A lány mindössze értetlenül pillantott rá. Már amennyit látott belőle.

   - Te meg mit művelsz?

   - Nem tudok aludni nélküled- közölte – Megszoktam, hogy mellettem fekszel.

Oké. Mégis hogy nincs tudatában annak, hogy milyen reakciót váltanak ki belőle a szavai?

JD tudta, hogy nem kéne. Ezzel csak még nehezebbé teszi a továbblépést. De emiatt akkor valamiért nem volt hajlandó aggódni. Beljebb mászott a matracon és felemelte a takarót, várva a másik fél következő lépésére.

Dean egy szempillantás alatt befoglalta a megüresedett helyet. Az oldalára fordult, szembe vele; jobb karja a párna alatt, a bal közel a mellkasához.

Ellentétben JD-vel, aki maradt a hátán fekve, ahogyan addig is, még véletlenül sem fordítva felé a fejét. Érezte magán az égető zöld tekintetet, ami szinte könyörgött a figyelméért. Ennek ellenállni majdnem felért az éhezéssel. Legalábbis számára.

Percek teltek el kínzó némaságban. Mindketten ébren voltak, mintha vártak volna valamire. Talán arra, hogy a másik mondjon valamit. Vagy inkább tegyen valamit.

Dean végül megelégelte a hallgatást és magára vállalta a kezdő fél szerepét.

   - Minden rendben?

JD azonnal rávágta:

   - Persze. Minden szuper.

Túl gyors voltál. Tudni fogja, hogy hazudsz.

És így is lett.

   - Akkor miért nem vagy képes rám nézni?

Basszus.

Most már nem menekülhet előle. Igaz?

   - Muszáj ezt most megbeszélni?

Azért mégis megpróbálta.

   - Mikor, ha nem most?- kérdezett vissza.

JD vállat vont.

   - Mondjuk miután végeztünk az üggyel.

   - Mert akkor hajlandó leszel leülni velem és megbeszélni ezt?- vonta fel a szemöldökét.

Ahogy az sejthető volt, a vadász egyáltalán nem hitt neki.

JD ennek ellenére tovább terelt.

   - Nincs mit megbeszélni.

   - Dehogyis nincs- ellenkezett – Például hogy miért zárkóztál el előlem?

   - Szerinted miért?- csúszott ki a száján a kérdés. Nem tervezte ennyire irritáltnak a hangsúlyát, sőt. Még csak ki sem tervezte mondani ezt. Ahogyan azt sem tervezte, hogy beszéd közben felé fordítsa a fejét és szemkontaktust vegyen fel vele.

Basszus. Még egyszer.

Dean persze egyből megértette mire célzott.

   - Ez még mindig arról szól, amit korábban mondtam? A „legyünk csak barátok” dologról? Azt hittem neked is megfelelt így.

   - Hát, ezek szerint tévedtél- kapta el a tekintetét ismét, visszairányítva azt a plafonra.

Dean eközben végig az arcán tartotta a szemeit. Egy másodpercre sem nézett másfelé.

   - JD…

   - Nekem ez nem megy- rázta a fejét, azzal lendületet véve felült, két karjával átölelve a térdét. Lehunyva a szemét nagy levegőt vett, hogy lenyugodjon, azután halkan folytatta. – Nem tudom csak úgy elfelejteni, ami aznap este történt, ahogyan azt sem tudom eljátszani, hogy egyáltalán nem is történt meg… Kedvellek, Dean. Nem csak mint egy barátot- szünetet tartott, ujjaival beletúrt a hajába – Fogalmad sincs milyen nehéz a közeledben lenni. Képtelen vagyok koncentrálni. Folyton eltereled a figyelmem, zavarban vagyok és… Néha legszívesebben megcsókolnálak. – Oké. Na innen már tényleg nem volt megállás. Dean a könyökére támaszkodva, ledöbbenve hallgatta őt, a szavak a torkára fagyva. - Te meg teljesen természetesen viselkedsz, mintha téged mindez nem is érdekelne. Hogy csinálod? Talán tényleg nem is érdekel. Talán te nem érzel úgy, mint én és emiatt…

   - Hé- szedte össze magát eléggé ahhoz, hogy félbeszakítsa. A hangja alig több egy határozott suttogásnál, ugyanis Sam néhány méternyire aludt tőlük. Szerencsére mondhatni mélyalvó volt. – Lehet, hogy nem mondom ki, de attól még érzem.

Ezzel most felrúgott minden szabályt, amit napokkal ezelőtt felállított, de akkor és ott egyáltalán nem érdekelte. Már épp ideje volt ennek a vallomásnak. Talán ezután megoldódnak közöttük a dolgok.

Egy próbát megért.

JD kissé meglepetten hátranézett a válla felett.

   - Ezt most úgy érted, hogy…?

   - Én is kedvellek, JD- közölte – És nem csak mint egy barátot.

   - De… Akkor meg miért…

Dean egyik kezével kinyúlt felé, majd ujjait a csuklója köré fonva visszahúzta őt az ágyra. Ezúttal a lány is az oldalára feküdt, így a két fél szembekerült egymással. Jobb kezét visszadugva a párna alá, a báty a másikkal megfogta JD-ét, maguk között pihentetve azt a matracon. A kék szempár még a kevés fény ellenére is megtalálta a zöldet, szemkontaktust felvéve vele. A fiatalabb fél szíve határozottan kihagyott ettől egy ütemet, míg az idősebb belevágott a beszédbe.

   - Kedvellek, JD- ismételte el, ezúttal lassabban. Rövid szünetet tartott, felkészítve magát a folytatásra. – De ez semmin sem változtat. Nem lehetünk együtt. Az ilyesmi sosem végződik jól a vadászoknak. Csak meg akarlak védeni.

   - Azt hiszem már elég mélyen benne vagyok a csávában- ellenkezett – És meg tudom védeni magam, ha szükséges. A veszély a munkánkkal jár, nem lehet kikerülni.

   - De minimalizálhatjuk- érvelt.

   - Azzal, hogy elnyomjuk az érzelmeinket és ellökjük a másikat?- vonta fel a szemöldökét hitetlenül – Ezzel inkább csak fájdalmat okozunk. Egymásnak és magunknak is.

A szavaiban volt igazság. Dean azonban túl makacs volt ahhoz, hogy ezt elismerje.

   - Erről nem nyitok vitát- jelentette ki.

JD átváltott védekezőbe.

   - Te akartál beszélni róla. Én csak elmondtam a véleményem.

Dean szótlanul vizslatta az arcát, ami egyre kivehetőbbé vált, ahogyan a szeme hozzászokott a gyér fényviszonyokhoz.

Az ellenállása kezdett meginogni. Egy része tudta, hogy JD-nek igaza van. Azzal, hogy ellöki őt, semmi sem fog változni. Ő is egy vadász, a folyamatos veszély őt is érinti, ha együtt vannak, ha nem. Viszont ha együtt vannak, akkor nőni fog az egymásért érzett aggodalom mértéke is. Ez bezavarhat munka közben. Vagy akár a szörnyek kihasználhatják a helyzetet és elrabolhatják az egyiküket, hogy csapdába csalják a másikat.

Túl sok rossz eshetőség, amik mind-mind visszatartották a Winchestert.

Nem akart kockáztatni. Nem, amikor JD-ről volt szó.

Úgyhogy ragaszkodott az elhatározásához.

   - Talán tényleg nem most kéne ezt megbeszélnünk- irányította át a tekintetét a kezükre. Hüvelykujjával végig simított a lány kézfején, azután ezt a mozdulatot ismételgette egy darabig.

JD figyelte az arcára kiülő gondterheltséget. Látszólag mélyen elmerült a gondolataiban, azt azonban tisztán hallotta, amit a társa befejezésként mondott.

   - Én gondolkodás nélkül belevágnék- suttogta – Te vagy az, akit még mindig visszatart valami.

Mire Dean felpillantott rá, JD szeme már csukva volt. A báty halkan felsóhajtott, majd óvatosan közelebb húzódott hozzá. Kisebb hezitálás után puszit nyomott a homlokára, végezetül ő is lehunyta a szemét, megpróbálkozva az alvással.

Így, hogy egymás mellett feküdtek, mindkettőjüknek hamar sikerült álomba merülni.

♤

Másnap reggel megint egyenruhában kezdtek, ugyanis a helyi étkezde tulaja, Trey, meghalt előző éjjel.

Ahogy arra számítani lehetett, a Szellemlesők is felbukkantak a helyszínen.

   - Ügynökök- köszöntötte őket egy biccentéssel Norwood – Köszönöm, hogy eljöttek.

   - Ezek meg mit keresnek itt?- bökött Dean az általa elnevezett Dinka Duóra.

Mindkét srác kamerákat szorongatva hajolt át a pulton, ami mögött Trey teste hevert. JD kiszúrta az egyikük lecsúszott nadrágja alól kilátszódó fehér alsót, mire gyorsan elfordította a fejét, hogy megőrizze az étvágyát.

   - Gondoltam nem árthat, ha egy kicsit átmegyünk „Médium”-ba, tudják?- vont vállat a helyettes – Két megyével odébb, az emberek az egész helyet átfésülték egy eltűnt halott kisfiú miatt augusztusban. A zsaruk hívtak egy médiumot és hagyták, hogy tegye a dolgát. Bumm, egy nappal később meg is lett a test.

   - Uh-huh- bólogatott az idősebb unottan – Bocsásson meg egy pillanatra.

Azzal elindult a videózó pároshoz.

   - Van itt esetleg biztonsági kamera?- érdeklődött Sam.

JD követte a másik testvért a pulthoz.

   - Hé!- kiáltott fel Dean odaérve, majd rácsapott Harry fenekére.

Mindkettő felkiáltott, köszönhetően a magas hangerőnek, amit a vadász használt, s kiszakították a fülükből a mikrofonhoz csatlakoztatott fülhallgatókat.

   - Azt hittem világosan megmondtam, hogy húzzatok el.

   - Ó, és most mit fogsz tenni?- érdeklődött Harry – Kidobsz minket, „ügynök”?

   - Oké- csóválta meg a fejét, igyekezve higgadt maradni – Kinek segít az, hogy paparazzi-t játszotok egy tett helyszínén?

   - A bloggereknek, Dean, a hívőknek- sorolta – Mindenkinek, akinek csak egy kis bizonyítékra van szüksége a Szikárrém létezéséről.

   - Várjunk. Azt mondjátok, hogy vannak olyan emberek a neten, akik élnek-halnak ezért?- csodálkozott JD.

   - Ó, még szép.

   - Uh-huh.

   - Arra nem is gondoltatok, hogy a megfelelő tibeti szimbólum segítségével akár tulpaként is életre kelhetett ez a lény?- vonta fel a szemöldökét a lány, emlékezve a könyvben olvasottakra.

   - Mert emberek ezrei képesek lennének megegyezni abban, hogy a Szikárrém egyetlen konkrét lény?- kérdezett vissza Ed – A háttérsztori blogról blogra változik. Ez nem egy tulpa.

   - Rendben- vett egy nagy levegőt Dean – Oké. Vége a szarakodásnak. Tudja bármelyikőtök is, hogy micsoda a Szikárrém?

Ed gúnyosan rávágta:

   - Nem. Mi csak Szupernaturalistákat játszunk a TV-ben.

   - Fogalmunk sincs mit csinálunk… Persze, hogy tudjuk!

   - A Szikárrém részben ember, részben fa.

Az kizárt.

   - Néhányan úgy hiszik, hogy egy autista kisfiú rémálmaiból mászott elő.

Ilyen nincs.

A vadászok szinkronban megforgatták a szemüket.

   - Vagyis ötletetek sincs- összegezte a mondandójukat JD.

   - Nyomozók- hívta fel a figyelmüket Norwood – Ezt biztosan látni akarják.

Mind a négyen odasétáltak Sam-hez, aki a helyettessel nézte végig a biztonsági kamera felvételeit. Ed és Harry hangosan ámuldoztak azon, ahogyan a Szikárrém leszúrta Trey-t, míg a másik csapat csendben figyelt.

   - Jólvan, hogy ugrott a parkolóból egyenesen be az étkezdébe?- tanakodott Dean – Zárva voltak az ajtók?

   - A felvételek szerint Trey 10 perccel előtte zárt be- felelte Norwood.

   - Zárt, nem zárt, nem számít- jelentette ki Harry – Mindenki tudja, hogy a Szikárrém tud teleportálni.

   - Viszont nem jelzett az EMF- pillantott le az eszközre a kezében Ed.

   - Akkor talán nem egy szellem- találgatott a báty.

Norwood ekkor felvont szemöldökkel fordult feléjük.

   - Most már maga is hisz ebben, nyomozó?

JD-nek valamiért nem volt szimpatikus a fickó.

♤

A nap viszonylag hamar eltelt. Estére a vadászok vacsorát rendeltek, amit a motelszobájukban ülve, kutatás közben fogyasztottak el.

Körbe ülték az asztalt, Sam és Dean egymás mellett, míg JD az utóbbival szemben, lábai feldobva a báty ölébe. Egy darabig némán ettek, csak olyankor szólalva meg, amikor eszükbe jutott valami az ügyet illetően.

   - Oké- törte meg a csendet Sam – Csak találgatok, de nekem a teleportálásról egyből a keresztúti démonok jutnak eszembe.

Dean ezen elgondolkodva hümmögött egy sort.

   - Egy démon, aki szeret szurkálni és YouTube-ot nézni. Miért ne?

   - Ha már itt tartunk, a videó Trey megöléséről már fent van a neten- közölte – Máris van úgy 2000 megtekintése. Mintha valaki azt akarná, hogy az emberek lássák a Szikárrémet akcióban.

   - Azért nézik meg ennyien, mert az emberek betegek.

   - Mióta népszerűbb ez, mint a fáról leeső bébi csimpánz?- érdeklődött az öccse.

Dean elmosolyodva hátradőlt a székén.

   - Tudod melyik videó lett volna nagyon népszerű, ha még meglenne? Amikor ötévesen Batmannek öltöztél és leugrottál a fészer tetejéről, mert azt hitted tudsz repülni.

   - Hé, te ugrottál először- vágott vissza vigyorogva.

   - Hé, én 9 voltam és Supermannek öltöztem. Mindenki tudja, hogy Batman nem tud repülni.

   - Hát, én nem tudtam- nevetett fel – Eltört a karom.

   - Azt is tudom- csatlakozott hozzá a bátyja – A biciklim kormányán ülve vittelek be a sürgősségire. Hmm, régi szép idők.

JD mosolyogva figyelte őket az ételesdoboza pereme felett. Az ilyen pillanatok ritkák voltak közöttük mostanában, ezért ennek a szemtanúja lenni kész megtiszteltetés volt. Szívesen megállította volna az időt, hogy örökre így maradhassanak.

Az egész hirtelen véget ért, amikoris Sam arckifejezése elkomorodott.

   - Igen. Azok voltak- motyogta.

Az ajtón felhangzó kopogás mindhármuk kíváncsiságát felkeltette. JD levette a lábát Dean öléből, aki így felállva elindult, hogy megnézze ki az. Még oda sem ért, amikor az ajtó kitárult, s Ed viharzott be a szobába.

   - Gyere be- tárta szét a karját Dean fáradtan.

A srác megállt előttük, arcán idegesség és aggodalom keveréke.

   - El kell nektek mondanom valami fontosat, aztán tiétek az ügy.

Úgyhogy Ed elkezdett beszélni.

És csak beszélt.

És beszélt.

Még mindig beszélt.

Össze-vissza beszélt, közben idegesen gesztikulálva a kezével.

Deannek elég hamar elege lett belőle.

   - Oké, ez eddig úgy hangzik, mint egy rossz szappanopera- fonta össze két karját a mellkasán – Mi köze van ennek az ügyhöz?

   - Harry le akart lépni, ezért adnom kellett neki egy okot, hogy maradjon- fejezte be egy hosszú sóhajjal – Én találtam ki a Szikárrémet.

Na erre aztán tényleg egyikük sem számított.

   - Vagyis az egész nem volt több egy nagy hazugságnál?- értelmezte a szavait JD.

Még szép, hogy az volt. Egy ősrégi kép egy inasról, plusz némi photoshop és mehetett is fel a netre „névtelen” felhasználóval. Az emberek bevették és a mese szárnyra kapott. Harry teljesen beleélte magát. Ezek után nem volt megállás.

   - Ed, el kell neki mondanod- ingatta a fejét Sam.

   - Ti nem értitek- ellenkezett – Mi voltunk a Szikárrémes srácok. A Szikárrém nélkül mi csak… csak pufik vagyunk.

   - Hogy mi?- kérdezték kórusban.

   - Ha elmondom Harry-nek, itt fogja hagyni a Szellemlesőket.

   - Nézd, ha nem mondod el neki, akkor is el fog menni- mondta a fiatalabb Winchester – Higgy nekem. A titkok tönkre teszik a kapcsolatokat.

Dean a testvérére pillantott, míg JD alig észrevehetően lesütötte a szemét. Neki is volt egy titka, amit az utóbbi időben őrizgetett. Lassan nem ártott volna megosztania velük. Mielőtt még úgy elfajul a dolog, mint Ed esetében.

Amint ezt az ügyet lezártuk elmondom nekik, döntötte el magában. Most már muszáj lesz.

   - Oké, majd elmondom, ha eljön a megfelelő idő- ígérte.

   - Az az idő most jött el, főnök- jelentette ki Dean.

Ed szaporán megrázta a fejét.

   - Nos, ő-ő most nincs itt. Uh, kint van az erdőben, uh, a Szikárrémet keresi.

   - De ez a Szikárrém, vagy legyen bármi is, már megölt két embert, Harry pedig most egyedül van az erdőben- mondta Sam karbatett kézzel.

   - Hát uh, az nem is igazán erdő- húzta el a száját – Mert egy zöldséges mögötti fás részen tettem ki őt.

Ettől még a vadászok ugyanúgy nyúltak a dzsekijükért, indulásra készen.

   - Srácok, ne már. Nem lesz semmi baja. Srácok?

Ők addigra már rég kint voltak az ajtón.

Remélhetőleg Harry-nek tényleg nem lesz semmi baja, mire megtalálják.

_______________