26. Foglyok (2)

"Hát, mi és Crowley, hogy is mondjam... Most már közel állunk."

A csapat hamar visszasietett a kocsihoz, átöltözött valami elegánsabba, azt követően útra kelt, hogy megtalálja (a remélhetőleg még életben lévő) Ms. Tran-t.

Amint az Impala száguldott az éjszakában, JD és Sam gyorsan végzett egy kis kutatást a magukkal hozott laptopjukon. Egy ideig csak a billentyű kattogása volt hallható a járműben, majd a páros szinte egyszerre találta meg a keresett információt.

   - Oké, három raktárlétesítmény van a közelben- szólalt meg elsőként Sam – A legközelebbi úgy egy mérföldnyire innen.

   - Előtúrtam pár dolgot Candy-ről- közölte JD a hátsóülésről – Kiderült, hogy ő volt a szeretője egy igen befolyásos kongresszusi képviselőnek. Egy pletykablog szerint a fickó istenítette a földet, amin járt. Szó szerint. Mivel lábfetisiszta volt.

   - Vagyis Crowley fogva tartotta egy politikus szeretőjét?- foglalta össze Dean röviden.

   - És egy próféta szeretett édesanyját- tette hozzá a lány felé bökve.

Sam összerakva a képet biccentett.

   - Emberi biztosíték.

   - De akkor miért ölte meg Candy-t?- kérdezte a hátul ülő.

   - Nos, hallottad őt- nézett rá a válla fölött az ifjabb – Megpróbált megszökni. Talán Crowley így akart példát statuálni.

   - Nem, nem- rázta a fejét az idősebb tagadón – Az a fickó tette, akit ott hagyott felügyelni. Crowley élve akarta őket.

   - Mi van, ki akarod őt tüntetni érte?- fordult az irányába a testvére – Úgy értem eleve ő volt az, aki bezárta őket.

   - Igen, tudom. Én csak találgatok. Tudod, dolgozom az ügyön- vetett rá egy komor pillantást.

Sam mindössze a szemét forgatva megcsóválta a fejét.

De jó, gondolta magában JD, újra a képernyőnek szentelve a figyelmét. Megint kezdik.

♤

Az első két létesítmény zsákutca volt. Mire végre leparkoltak a harmadik előtt, a türelmük igencsak fogytán volt.

Ez kellett legyen a hely. Ms. Tran biztosan itt lesz. Kizárt, hogy innen is üres kézzel távozzanak.

   - Hadd találjam ki- kezdte Dean, miután beléptek a recepcióra – Töpszli fehér srác, fekete keretes hipszter szemüveggel, pont, mint az előző helyen.

Ráütött a csengőre a pulton, nemsokára pedig elő is bukkant az egyik dolgozó, akire (nem mellesleg) épp passzolt a leírás.

Dean büszke vigyorral az arcán fordult a másik kettőhöz.

   - Ki hitte volna?

   - Segíthetek?- érdeklődött a srác, név szerint Del.

A báty bólintott, azután előhúzta a jelvényét.

   - Igen, hello. Nicks, McVie és Green ügynökök. Szükségünk lenne a helyiségek bérlési listájára.

Del zavartan megrázta a fejét.

   - Uh, a menedzserem jelenleg nincs itt. Nem hiszem, hogy szabadna…

   - Hé!- emelte meg a hangját a vadász – A listát, haver.

   - Máris- bólogatott hevesen, majd elkiáltotta magát – Barry! Hozd ide a bérlési papírokat!

Barry kisietett a hátsó irodából, a hármas pedig cseppet sem meglepett pillantásokat váltott egymással, ugyanis a srác kiköpött mása volt Del-nek. Akár két tojás.

   - Parancsoljon, uram.

Lerakta eléjük a mappát, amit Dean menten fel is nyitott. Ő és JD nekilátott átfutni a sorokat, míg Sam odasétált a falra felszögezett épületi térképhez.

   - Hé- hívta maga mellé őket is – Ezt nézzétek. A „Q” folyosó. Három, a többitől különálló egység. És Candy azt mondta, hogy három fogvatartott van, igaz?

   - Igen- bólintott a fivér, majd csekkolta a nála lévő listát – Oké. Mindhármat ugyanaz a tag bérli. Egy bizonyos D. Webster.

   - D. Webster? Mint abban az Alec Baldwin filmben?- ráncolta a homlokát az öccse.

Dean hanyagul vállat vont.

   - Hát, bárhol felismernék egy béna Crowley féle viccet.

Vagyis tényleg ez lesz, amit kerestek.

Na végre.

   - Azt mondták D. Webster?- szólt oda nekik Del.

   - Igen- válaszolta Dean, visszasétálva a pulthoz – Igen, azt. Miért, láttad őt?

   - Uh, nem, csak… Csak ismerem a nevét a papírokból- felelte – A létesítmény másik oldalán is bérel egy egységet. Megmutathatom.

   - Az príma lenne- préselt ki magából egy mosolyt.

Amíg Del elindult a raktárakhoz vezető ajtó irányába, addig az idősebb Winchester a hangját lehalkítva beszélt tovább.

   - Rendben. Sam, miért nem mész, és ellenőrzöd a „Q” folyosót? JD és én meg követjük Del-t, a javíthatatlan muffcsábászt.

Azzal a vadászok szétváltak. Sam ment az épület egyik végébe, mialatt Dean és JD célba vette a másik oldalt.

Percek alatt megjárták az utat. Del kinyitotta nekik a lakatot, majd felemelte előttük az ajtót. A páros rögtön belefogott a szoba átfésülésébe. Megvizsgáltak mindent, ami a polcokon volt, s közben akaratlanul is felvetődött bennük a kérdés: Biztos jó helyen vannak? Csak mert a tárolóegységben nem volt semmi különös, mindössze egy rakás kacat. Átlagos holmik. Semmi olyan, amit a Pokol Királya megőrzésre fontosnak tartana.

Dean hümmögve kézbe vett egy sarlót és odafordult vele a társához. JD összevont szemöldökkel méregette az eszközt néhány másodpercig, azután tovább nézelődött.

   - Biztos ez az, amit Webster bérel?- kérdezett rá a Winchester, mikor megunta a kutakodást.

Del a telefonját nyomkodva bólintott.

   - Igen, ez az.

A fivér lehajolt, hogy jobban szemügyre vegyen egy dobozt. Megfordította, ekkor pedig feltűnt neki a rajta lévő címke. „Bob Gunderson”, szerepelt a kis papíron.

Most már biztos volt, hogy ez nem Crowley raktára.

   - Ez nem Crowley raktára- jelentette ki Dean hangosan is.

JD ezt hallva felé fordult; éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint Del az övéből előhúzva egy kést megközelítette a vadászt.

   - Dean, vigyázz!- kiáltotta, csakhogy addigra késő volt.

Dean alig egyenesedett fel, amikor a kés markolata nagy erővel nekiütközött a halántékának. Esélye sem volt védekezni; azonnal a földön kötött ki.

Del ezután JD-re pillantott. A lány tekintete oda-vissza cikázott a nála lévő kés, és a kiütött partnere között.

Ezúttal nem fog megfutamodni. Elég volt abból, hogy ledermedve nézte végig, amint lement az akció. Hála a tréningeknek, már egyedül is meg tudta védeni magát.

Ez a srác rossz boszival kezdett.

   - Ne nehezítsd meg a dolgomat- morogta Del, miközben lassan megközelítette.

JD tett egy lépést hátra, mígnem a háta egy szekrénynek ütközött.

   - Ó, pedig éppen ezt terveztem. Motus.

Kitartotta a kezét a kés felé, ami az igézetnek köszönhetően kirepült a fiú kezéből. Valahol a sarokban landolt, ahol egyikük sem férhetett hozzá.

JD elképedve engedte le a karját. Megcsinálta. Nyomás alatt végzett el egy bűbájt. Ez hihetetlen. Marcel annyira büszke lesz.

Del szeme valósággal szikrákat szórt a dühtől.

   - Te!- sziszegte bosszúsan – Mióta barátkoznak a Winchesterek boszikkal? Tudod mit? Inkább ne is válaszolj. Elég volt a játékból.

A lány túl későn ocsúdott fel a döbbenetből. A keze félúton volt a blézerébe dugott pengéhez, amikor Del lendítette a karját. Az utolsó, amire emlékezett, az a nekicsapódó energialöket, majd a téglafallal való fájdalmas találkozás. Ájultan terült el a padlón, míg a homlokán keletkezett vágásból egyből elkezdett szivárogni a vér.

♤

JD kisvártatva magához tért. A látása még homályos volt, az orrát pedig erős vasszag töltötte meg. Szapora pislogásba fogott, remélve, hogy ezzel kiélesítheti az előtte lévő képet.

Bár ne tette volna. Ugyanis amint képes volt fókuszálni, az első dolog, amin megakadt a figyelme, az a tőle pár centiméterre elterülő sötét vértócsa volt, ami egyre csak növekedett.

Á. Szóval emiatt a vasszag.

Amint ezt felfogta, akkora lendülettel húzta fel magát ülésbe, hogy kissé bele is szédült. Ismét lehunyva a szemét halkan felnyögött, s fejét nekidöntötte a mögötte lévő oszlopnak. A halántéka sajgott, ám mikor oda akart nyúlni, hogy megmasszírozza, észrevett valamit: nem tudta mozdítani a kezét. Rántott rajta egyet, minek következtében megérezte az oszlop mögött két csuklóját összefogó kötelet.

Mi a…?

   - JD?- érkezett a hang a jobboldaláról.

Lassan odafordította a fejét, kiszúrva a hozzá hasonlóan kikötözött Dean-t. A bal halántékán egy sebből vér szivárgott le az arcán, köszönhetően Del késének. Tekintete aggodalmat sugárzott, amint ránézett.

   - Jól vagy?- kérdezte a vadász.

A lány vontatottan bólintott.

   - Aha. És te?

   - Kutya bajom- biztosította egy megnyugtató mosollyal.

Mielőtt viszont folytathatták volna a beszédet, egy harmadik hang hasított a levegőbe:

   - „Bízz bennem,” mondta. „Ennek garantáltan a része akarsz lenni.” „Egy lehetőség, hogy feljebb kerülj a ranglétrán.” „Igazi tapasztalatszerzés.” „Tekints rá úgy, mint egy mérföldkő, fiam. Gyakornokság.” – morgolódott magában Del, miközben egy tálat töltött meg a Barry nyakán ejtett vágásból csordogáló vérrel – Tudhattam volna. Gyakornoknak lenni szívás.

   - Szóval te vagy az- szólalt meg Dean – Akit Crowley itt hagyott felügyelni.

   - Igen. Micsoda kiváltság- forgatta a szemét – Etetni a majmokat, felmosni a padlót, kipucolni a vécét és mindez persze zéró elismerésért. A főnök meg csak úgy eltűnt.

Miközben beszélt, Dean óvatosan felhúzta a jobb lábát a mellkasához. A cipőjébe dugva ott lapult a démonölő kés, csak várnia kellett a megfelelő alkalomra, hogy használhassa.

   - Túl fontos ahhoz, hogy felbukkanjon a melóban, vagy hogy fogadja a hívásaimat. És tudjátok mi a legrosszabb? Az, hogy nem ölhetek meg senkit. Helyette meg kell védenem őket. Milyen beteges ez már? Hát nem vagyok egy fiatal, zsenge démon, alapvető démoni szükségletekkel és jogokkal? És mikor felhívom Crowley-t, hogy elmondjam neki hogyan kaptam el egyes egymagam a Winchestereket meg a kis barátjukat, ha egyáltalán felveszi a telefont, szerintetek meg fogja köszönni? Huh?!

Hűha. Valakinek nem ártana egy kevés terápia. Vagy inkább jó sok.

JD csupán meghökkenve bámulta a dühöngő srácot, míg Dean nem habozott azzal, hogy rákontrázzon a szavaira:

   - Igen, igazad van kölyök. Nem fogja megköszönni. Sőt. Szerintem inkább dühös lesz.

Del erre kizökkenve felé kapta a fejét.

   - Hogy mi?

A Winchester hanyagul vállat vont.

   - Hát, mi és Crowley, hogy is mondjam… Most már közel állunk. Igazi öribarik. Éppen a múlt hónapban találkoztunk. Remek estét töltöttünk együtt. Igaz?- pillantott oldalvást a lányra megerősítésért.

JD egyből értette a célzást és heves bólogatásba kezdett.

   - Ó, de még mennyire. Szuper este volt.

Del ezt hallva hitetlenül felhorkant.

   - Szóval ezt csinálta az elmúlt időben- hajította el bosszúsan a vérrel teli tálat – Együtt bulizott emberekkel, vadászokkal?! Miközben én itt kihajszolom a belem ebben a viccnek is rossz munkában.

   - A „buli” kifejezés szerintem egy cseppet túlzás- ellenkezett JD.

   - Ez a munka szar!- tépte le a pólójáról a névtáblát – Kiléptem.

Azzal felkapta a kését és minden egyéb figyelmeztetés nélkül JD-hez viharzott. Seperc alatt leguggolt előtte (túlságosan is közel az ő tetszéséhez), majd a fegyver végét a nyakához illesztette.

Megérezve a hideg fémet a bőrén, a lány lefagyott. A légzése felgyorsult a pániktól, a szeme elkerekedett.

Del tekintete őrülettől csillogott. Félő volt, hogy meddig fog elmenni.

   - Hé! Ne merészeld őt bántani!- kiáltotta Dean, vadul rángatva a kötelékeit.

A démon azonban oda sem figyelt rá.

   - Van róla fogalmad mióta vártam erre?- sziszegte egy ördögi vigyorral – Köszönöm, hogy emlékeztettél arra, mi is vagyok igazából.

Belevágott a pengével a füle alatti részbe, majd végig húzta a bőrén a kést 1-2 centiméternyire.

JD felszisszenve igyekezett elhúzódni, ám semmi esélye sem volt. Nem, amíg rajta voltak a kötelek és Del előtte guggolt.

   - Hagyd őt békén!

Dean már majdnem kijutott. Másodpercek kérdése volt, hogy a kötél elszakadjon. Csakhogy nem volt annyi idejük.

Del hamar megunta a lassú kínzást. Elvette a kezét a lány nyakától, azután hátra húzva azt kész volt szíven szúrni őt a késsel.

Ekkor rontott be Sam. A megjelenése elég volt ahhoz, hogy elterelje a démon figyelmét, ezzel lehetőséget adva arra, hogy JD gyorsan felrántva az egyik lábát elrúgja őt magától. Sam ezután megragadta a srácot, végezetül nagy lendülettel neki taszította a közeli polcoknak.

Az ellenfél tehát kiütve. Jöhetett a szabadulás.

Dean végre elszakította a köteleit, majd első dolgaként odasietett a társához, hogy őt is eloldozza.

   - JD. Hé, JD- fogta két keze közé az arcát, így elfordítva a fejét az ájult démontól – Jól vagy?

Belenézve a zöld szempárba, a kérdezett szimplán bólintott.

Egy része még sokkhatás alatt volt, viszont azt tudta, hogy a veszély elhárult. Megtalálták Ms. Tran-t, a testvéreknek nem esett baja és ő is megúszta egy karcolással.

Összességében sikerrel zárták az ügyet.

♤

Miután Ms. Tran végzett Del-lel, a csapat távozott az épületből. Mind beültek az Impalába és hazahajtottak. Csendes út volt, Linda már alig várta, hogy viszontláthassa a fiát.

A vadászok táskáikkal megpakolva léptek be a könyvtárba. Mindhárman körbe néztek, keresve a velük lakó szellemet.

   - Kevin? Itt vagy?- dobta le a holmiját egy közeli székbe JD.

   - Kev?- szólongatta őt Dean, lemásolva a másik fél cselekedetét.

A próféta a következő másodpercben megjelent előttük, arcán izgatott kíváncsiság.

   - Nos?

   - Megtaláltuk őt- közölte a báty – Életben van. Itt van. Csak adni akartunk neked egy kis időt, hogy… feldolgozd.

   - Ő tudja?- kérdezte félve.

A válaszra nem kellett sokáig várni.

   - Kevin?- bukkant fel az édesanyja a fiú mögött. Arcán egyszerre keveredett a döbbenet és a boldogság. – Szervusz fiam.

Kevin mosolyogva, szemében könnyekkel fordult felé.

   - Szia anya.

Dean ezután segített Ms. Tran-nek megtalálni azt a tárgyat, ami Kevint a bunkerhez kötötte: egy gyűrű volt az, amit Kevin az immár elhunyt édesapjától őrzött meg. Ms. Tran magához vette az ékszert, eldöntve, hogy hazaviszi a fiát.

Elérkezett a búcsú pillanata. Az anya a bunkerből kivezető lépcső tetején várakozott, míg a fia elköszönt a vadászoktól.

   - Egy éven át fogva tartották és kínozták őt miattam. Most, hogy megtaláltam, nem fogom szem elől téveszteni. Ő az én felelősségem.

   - Te pedig a miénk voltál- mondta Sam – És mi cserbenhagytunk. Én…

   - Sam- szakította félbe higgadtan – Tudom, hogy az nem te voltál. Csak mártsd meg a pengédet abban a pöcsben, aki megszállt, és kvittek vagyunk.

Az öcs hálásan biccentett.

Kevin ezúttal mindannyiukhoz beszélve folytatta:

   - Srácok. Köszönöm.

   - Majd megköszönöd, mikor bejutottál a Mennybe, ahová tartozol- mosolyodott el halványan JD.

   - Igen, addig is élvezd ki az időt anyukáddal- tette hozzá Dean – A megszakítatlan, 0/24-es, nem szökhetsz el előle minőségi időt.

   - Pöcs- rázta a fejét Kevin nevetve – Hé, mielőtt elmegyek… Megígérnétek nekem valamit?

   - Aha.

   - Persze.

   - Bármit.

   - Nem tudnátok ti ketten…- intézte a testvéreknek – Túllépni a dolgon? Srácok, attól még, hogy ti nem láttatok engem, én még láttalak titeket. A dráma, a veszekedés… Hülyeség. Az anyám egy szellemet visz haza. Ti ketten… Ti még itt vagytok egymásnak.

Mondandója végeztével a két Winchester habozás nélkül rávágta:

   - Hát persze. Megígérjük.

   - Igen.

Kevin elégedetten bólintott.

   - Jó.

Mielőtt még távozott volna, óvatosan a lányra pillantott. Nem szólt semmit, ám a tekintetéből tökéletesen ki lehetett olvasni, amit közölni szeretett volna: Mondd el nekik.

JD rögtön megértette. A srác végig itt volt a bunkerben, vagyis tudott mindenről, ami a falak között történt, hallott minden beszélgetést… Beleértve azt is, amit ő folytatott Marcel-lel.

Kevin tisztában volt azzal, mit csinált JD a testvérek háta mögött, és így akarta jelezni, hogy nem ártana színt vallani. Mielőtt még máshogy derült volna ki a dolog.

JD aprót bólintott, tudatva vele, hogy meg fogja tenni.

Kevin Tran még utoljára intett nekik egyet, majd az anyukáját követve elhagyta a Betűvetők bunkerét.

Csend telepedett a megmaradt felekre, amit végül Dean kísérelt megtörni:

   - Hát ez aztán…- fordult az öccse irányába, neki azonban addigra hűlt helye volt.

Úgy tűnik Sam mégsem volt vevő a békülésre.

   - Kínos- motyogta JD, miközben felült a térképasztalra.

Az idősebb fáradtan megcsóválta a fejét.

   - Nekem mondod?- odalépett hozzá, s megállt a két lába között – Oké. Hadd nézzem azt a vágást- egyik kezét kinyújtotta felé, azután két ujját az álla alá illesztve kissé elfordította a fejét.

Nem volt szükség különösebb ellátásra. Mindössze odaragasztott egy gézdarabot, ami tökéletesen megfelelt a feladatra. Holnap valószínűleg már nem is kell rátennie.

   - Na? Mi az ítélet?- érdeklődött a lány.

A fivér a száját elhúzva válaszolt:

   - Talán túléled.

   - Csak talán?- vonta fel a szemöldökét.

   - Nagy az esély rá- húzta vissza a kezét – Szerencséd, hogy én vagyok az orvosod, különben már nem élnél.

JD erre drámaian a szívéhez kapott.

   - Ó, micsoda szerencse, hogy vagy nekem.

Mindketten nevetésben törtek ki. Hosszú másodpercekig ez volt az egyetlen hallható hang a szobában.

Nagy nehezen aztán sikerült lenyugodniuk, akkor pedig Dean elkomolyodva megjegyezte:

   - Bár szerintem lassan nélkülem is képes leszel boldogulni. Hiszen azt a démont is egyedül elintézted. Megkötözött kezekkel, csak hozzáteszem.

   - Hát, a legjobbtól tanultam- vont vállat egy félmosollyal – Különben meg egy csapat vagyunk, rémlik? Nem tudnék nélküled dolgozni.

A Winchester zsebre vágta a kezét, közben úgy tett, mintha valamin gondolkodna.

   - Azért nekem sem árt néha a segítséged.

   - Néha, huh?

   - Amikor nagyon rászorulok- bólintott, megőrizve a komolyságát.

JD lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a vigyorát.

   - Jó csapatot alkotunk- jegyezte meg halkan, babrálva az ujjaival.

A báty közelebb hajolt, mintha bizalmas információt készülne megosztani vele.

   - Én már hajtogatom ezt egy ideje.

Megérezve a közelségét, JD egy pillanatra lefagyott. Fejét vonakodva emelte meg, ám nyomban meg is bánta a mozdulatot. Dean arca jóval közelebb volt az övéhez, mint azt gondolta. A távolság csupán néhány centiméternyi. Utoljára akkor volt ilyen kevés, amikor…

Szilveszter éjjel.

Emiatt felvetődött benne a kérdés: Vajon most is meg fog történni ugyanaz, ami akkor? Vajon ezúttal is úgy fognak majd tenni, mintha nem lett volna valóság, vagy leülnek és felnőttek módjára megbeszélik?

Van ezen egyáltalán mit megbeszélni?

A lány elkövette a legnagyobb hibát, ami abban a helyzetben lehetséges volt: belenézett a szemébe. Ó, azok a francos zöld szemek. Mindig elgyengül tőlük; még szerencse, hogy éppen ült, különben beleremegett volna a térde.

Tekintete óvatosan levándorolt a vadász szájára, majd vissza fel. A keze öntudatlanul mozdult, s megpihent az előtte álló vállán.

Dean ezalatt még véletlenül sem mozdult. Kivárta mire készült a társa, noha már előre sejtette mit szeretne. Mégsem állította meg.

Nem akarta.

Viszont azt is tudta, hogy muszáj lesz. Nem engedhette, hogy az a bizonyos este megismétlődjön. Bármennyire is szerette volna minden egyes porcikája az ellenkezőjét.

Így lesz neki jobb, gondolta magában, mielőtt végleg meghozta volna a döntést.

JD nagy levegőt vett, elszánva magát a következő lépésre. Nem habozhatott tovább. Ezt akarta, tehát tennie is kellett érte. Minden mindegy alapon, leküzdve a félelmét előre hajolt, vészesen lecsökkentve a távolságot. Szemét lehunyva már szinte érezte Dean ajkait a sajátján, amikoris az említett a semmiből megszólalt, és összezúzta minden megmaradt reményét mindössze két rövid szóval:

   - JD, ne.

Kezeit ökölbe szorítva a zsebében, a báty mindent elkövetett, hogy határozottnak tűnjön. Az összes izma megfeszült, amint igyekezett távolságot tartani a partnerétől, aki a szavait hallva menten elhúzódott tőle. Az a kifejezés, ami megjelent az arcán szívszorító volt. Na és a fájdalom a szemében…

Dean igazi tuskónak érezte magát, amiért így megbántotta. Legszívesebben a karjaiba vette volna, hogy megvigasztalja, hogy elmondja neki mit érez valójában. Soha többé nem engedte volna el.

De nem tehetett mást. Ennek így kellett lennie. Biztonságosabb, ha nincs köztük több puszta barátságnál. Képtelen lett volna megbocsátani magának, ha miatta bajba került volna. Megígérte, hogy bármi áron megvédi JD-t… Még akkor is, ha ehhez össze kell törnie a szívét.

   - É-Én azt hittem…- motyogta zavartan, visszafojtva a könnyeit.

Még csak az hiányzott, hogy elsírja magát. Akkor már inkább vár, amíg egyedül lesz.

A Winchester megköszörülte a torkát, felkészülve arra, hogy tovább taszítsa őt. Ez mindkettőjüknek fájni fog, de így lesz a legjobb.

Igen. Mondogasd sokszor, és majd el is hiszed, Dean.

   - Nézd…- fordult el egy másodpercre, összeszedve magát – Ami szilveszter este történt… hiba volt. Egy gyenge pillanat, semmi több. Nem fordulhat elő többször, érted?

Könnyek gyűltek a szemében, a látása elhomályosult. Nehezére esett megszólalni, köszönhetően az egyre növekvő gombócnak a torkában.

   - Igen- nyögte ki bólintva, kerülve a másik fél tekintetét – Ne aggódj, nem fordul elő még egyszer.

Dean nagyot nyelve bólintott, feje lehajtva, hogy ne lássa őt.

   - Jó. Szuper- néma maradt egy darabig, végül hozzá tette – Azért barátok még lehetünk, ha…

   - Persze. Csak barátok. Oké- egyezett bele sietve.

Belül addigra rég összetört. A mellkasa szorított, a sírás veszélye komolyan fenyegette.

El kellett tűnnie innen. Most.

   - Figyelj JD, én nem akartalak…

   - Nem, semmi baj- rázta a fejét, miközben lehuppant az asztalról – Nem haragszom, vagy ilyesmi. Nyilván csak beképzeltem dolgokat, amik igazából ott sem voltak. Megesik. De örülök, hogy maradunk barátok, tényleg.

Dean tudta, hogy hazudik. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitalálja. Látszott rajta, hogy bármikor összezuhanhat, és mindez miatta. Ő okozta neki ezt a fájdalmat. Meg sem érdemelné, hogy JD ezek után még ránézzen.

Egyik keze megrándult a zsebében, ám ügyesen leplezte. Muszáj lesz leszoknia arról, hogy mindig ösztönösen felé nyúljon, amikor szomorú.

Vissza kell húznia a falat. Ezúttal kétszer olyan magasra.

   - Én uh, a szobámban leszek, ha…- kezdte kínosan az idősebb.

   - Oké- oldalazott el mellette a lány, szinte sprintelve az ajtóhoz – Én elmentem sétálni. Majd jövök.

   - Oké- bólintott megint, inkább befogva a száját.

JD felkapta a dzsekijét, azután vissza sem nézve felszaladt a lépcsőn. Kinyitotta a vaskos ajtót, amin át pillanatokon belül kijutott az épületből.

Amint kint állt a szabadban hatalmas levegőt vett, s végre valahára utat engedett a könnyeinek. Azok rohamtempóban követték egymást, rekordidő alatt benedvesítve az arcát. A szél többször a hajába kapott, ő azonban csak két karjával átölelte magát és sírt tovább.

Hogy lehetett ilyen ostoba? Tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Tudhatta volna, hogy össze fog törni a szíve, ha túlságosan elbízza magát. Vakon belefutott valami olyasmibe, amit alig ismert, és sérülten jött ki belőle.

Mindezt megspórolhatta volna, ha hallgat a megérzésére.

Ó, miért nem hallgatott a megérzésére?

Most már mindegy. Történt, ami történt. Tanult a leckéből. Többször nem követi el ezt a hibát.

Talán így lesz a jobb, gondolta magában.

Igen.

Most már csak el kellett hinnie.

_______________