25. Foglyok (1)

"Ja. Szellemház lettünk."

_______________

2013. December 31.

A busz ajtaja nyikorogva kinyílt, ő pedig sietve leszállt a járműről. Megvárta, míg az tovahajtott, s csak ezután szaladt át az úttesten, hogy elérje a megállóval szemközti motel parkolóját. Átvágott a néhány ott tartózkodó autó között, egyenesen elsétált a recepció mellett, majd végül lefékezett a megfelelő ajtó előtt.

Nagy levegőt vett, aztán bekopogott. Kezét a vastag pulóvere zsebébe süllyesztve várakozott; fejét időnként jobbra-balra fordította, hogy meggyőződjön arról, nem figyeli senki.

Paranoia. Sejthette volna, hogy előbb-utóbb ez is felszínre fog törni benne. Elvégre minden vadász érzi úgy néha, hogy valaki követi. Ez már beléjük van programozva. Életet is tud menteni, úgyhogy nem árthat, ha hallgat erre a megérzésre. Ha nem is mindig, de legalább olykor-olykor.

Az ajtó rövidesen kitárult, a túloldalon pedig udvarias mosollyal fogadta őt a másik fél.

   - Már azt hittem meggondoltad magad- lépett oldalra az öltönyös, hogy beengedje – Éppen készültem indulni.

   - Ne haragudj- szabadkozott, szaporán bemenekülve a kinti hideg elől – Nem volt egyszerű lelépni. Dean alig akart elengedni. Azt kellett mondanom, hogy futni megyek, mert szeretném elkezdeni az edzést.

   - Á- bólintott mindent értőn a férfi, becsukva a szoba ajtaját – Akkor ezért a sportos öltözet.

   - Úgy bizony- megtorpant az asztalnál, aminek minden négyzetcentiméterét ősréginek látszó könyvek borították. Az egyik pont nyitva volt, így bele tudott olvasni. Szinte minden latinul szerepelt benne, ő azonban mégis értett minden egyes szót. Még csak gondolkodnia sem kellett a jelentésen. – Ezeket mind át fogjuk ma nyálazni?

Az öltönyös kíváncsian mellé lépett.

   - Miért, netán készülsz valahová?- érdeklődött.

   - Ami azt illeti, igen- pillantott rá – Van ez a programunk Deannel, minden péntek este benézünk egy bárba és iszunk pár sört, meg megverünk egyetemista fiúkat biliárdban. Ma pedig az év utolsó napja van, úgyhogy kétlem, hogy ezt kihagyná.

Marcel hümmögött egy darabig, végül megkerülve őt helyet foglalt az egyik széken.

   - Ne aggódj- kezdte, miközben kinyitott egy másik könyvet – Gyorsan végzünk. Utána még futni is elmehetsz. Csak hogy valóban hihető legyen a hazugságod.

JD gúnyosan felnevetett, azt követően lehuppant vele szemben. Lábait felhúzta törökülésbe, míg alkarját megtámasztotta az asztallapon. Várakozón fürkészte a démont, aki nem is habozott tovább, hanem elé csúsztatta az imént fellapozott példányt.

JD közelebb húzta magához, hogy hangosan felolvashassa a fejezet címét:

   - „A mágia történelme: A múlt boszorkányai”- visszapillantott a férfira, szemöldöke hitetlenül felvonva – Ez most komoly? Azt hittem igézeteket fogsz nekem tanítani. Nem számítottam töri órára.

Marcel mindössze vállat vont.

   - Te most boszorkánynak tanulsz- emlékeztette – Ahhoz pedig, hogy kiválóan elsajátíthasd a szükséges bűbájokat, nem árt, ha ismered a fajtánk történelmét. Legalább az alapokat. Nem fogunk vele sokáig foglalkozni, maximum 1-2 órát.

A lány nagyot sóhajtott, azután fejét a kezével megtámasztva cseppet sem lelkesen azt mondta:

   - Hurrá. Már alig várom.

   - Minél tovább nyavajogsz, annál tovább fog tartani- ingatta a fejét Marcel.

JD erre menten kihúzta magát és az ölébe vette a könyvet.

   - Oké, oké- adta fel az ellenkezést – Csináljuk.

Bár ő nem láthatta, de a démon/boszorkány arcán elégedett mosoly jelent meg ennek hallatán.

   - Ez a beszéd. Szólj, ha végeztél a fejezettel, utána együtt átbeszéljük és mehetünk a következőre.

   - Oké- bólintott engedelmesen, azzal belefogott az első szövegbe.

Elnézve a könyv vastagságát, hosszú órák álltak még előttük.

Csodás. Mert hát ki ne akarná tanulással tölteni az év utolsó napját?

Ó, csak legyen már este, gondolta magában JD, mielőtt elmerült volna a salemi boszorkányok történelmében.

♤

A szilveszter estének köszönhetően a bár csurig volt tömve emberekkel. A legtöbben a pultnál gyűltek és sorra rendelték az italokat, azonban akadtak kisebb csoportok is, akik befoglalták maguknak a biliárdasztalokat. A táncparkettet szintén ellepték a bulizók, a zene pedig hangosan szólt az egész épületben.

Úgy 10 körül járhatott, amikor a vadászpáros betoppant. Dean törte maguknak az utat a tömegen keresztül, mígnem eljutottak a bárig, ahol beszuszakolódtak a rendeléseikre várók közé. Ahhoz képest, hogy mennyien voltak előttük, viszonylag hamar megkapták az italukat: egy-egy üveg sör mindkettőjüknek. Biztonságos kezdés.

   - Keressünk egy asztalt?- kérdezte JD, átkiabálva a hangzavart.

Dean körbenézett a helyiségben, majd megrázta a fejét.

   - Kétlem, hogy találnánk. Inkább csak menjünk játszani.

   - Oké- egyezett bele a tervbe.

Ezt követően elindult hátra, ahol a biliárdasztalok és dartstáblák kaptak helyet. Csakhogy alig tett pár lépést, és máris elakadt. Eszméletlenül nagy volt az emberlétszám.

   - Hé- termett mellette Dean, s szabad kezével megfogta az övét, összekulcsolva az ujjaikat – Maradj közel hozzám. Iszonyú sokan vannak itt.

Ő ment előre, létrehozva maguknak egy keskeny utat, amin át közlekedhettek. Hála neki, másodpercek múlva odakerültek a céljukhoz, ráadásul még egy szabad asztalt is találtak.

Így, hogy valamelyest kikerültek a fergetegből, végre normálisan tudtak levegőt venni.

   - Hűha- fújta ki a levegőt JD, miközben lerakta az üvegét az asztal szélére – Rendesen megtelt ez a hely. Ki hitte volna.

   - Szeretnél inkább lelépni?- fürkészte őt Dean az asztal másik végéből.

JD sebesen megrázta a fejét, nemleges választ adva.

   - Nekem jó itt. Csak a bárnál nagy a tömeg, meg a tánctéren, de oda úgyse megyünk.

   - Miért vagy ebben olyan biztos?- vonta fel a szemöldökét mosolyogva.

A lány erre meglepetten felnevetett.

   - Nem néztelek volna egy nagy táncoslábúnak.

   - Ó, drágám- rázta le magáról a dzsekijét – Még sok mindent nem tudsz rólam.

   - Hmm- utánozta le a cselekedetét – Valaki szeret titokzatos lenni.

   - Mit mondhatnék?- vont vállat, mielőtt a szájához emelte volna az üvegét – A csajoknak ez bejön.

   - Tényleg?- fonta össze két karját a mellkasa előtt, feje kissé oldalra döntve – Mindegyiknek?

   - Akikkel eddig találkoztam…- felelte közelebb lépve. Megfogott két ütőt, amik közül az egyiket odanyújtotta neki. – De csak nyugodtan, légy a kivétel. Bizonyítsd, hogy tévedek.

   - Ez most egy kihívás?- vette el tőle.

Dean felé hajolt, halkan suttogva:

   - De még mennyire, hogy az.

   - Ezesetben állok elébe- jelentette ki a lány magabiztosan.

   - Szuper. – A báty hátrált, s nekilátott elrendezni a golyókat a keretben. – Akkor… Ha nem sikerül felszednem téged, mire éjfélt üt az óra, te nyertél.

   - Oké- bólintott rá – Mi lesz a nyereményem?

A vadász habozás nélkül vágta rá:

   - Elviheted egy körre Baby-t.

JD szeme tágra nyílt a mondat hallatán.

   - Ez most komoly?

   - Akár így szívroham- biztosította.

   - Hah- nevetett fel röviden, előre élvezve a győzelmet – Már fel is adhatod. Ugyanis nyerni fogok. Kizárt, hogy…

   - A-a-a- bökött felé a mutatóujjával – Még nem végeztem. Ha én nyerek…

   - Ami nem fog megtörténni.

   - Ebben ne legyél olyan biztos- figyelmeztette – Eddig kevesen voltak, akiknél ez nem vált be. Talán te sem leszel köztük. Szóval. Ha én nyerek…

Egek, mégis mit fog kitalálni? Oké, semmi pánik. Csak nem lehet olyan vészes, igaz?

   -…egy hétig te takarítod a bunkert…

Huh. Ez semmiség. Ennél rosszabbra számított.

   - Legyen- ment bele az alkuba.

   -…egy általam választott ruhában- tette hozzá.

Ácsi. Hogy mi?

   - Miféle ruhában?- kérdezte összeszűkült szemmel.

Dean vigyorogva annyit mondott:

   - Majd meglátod- végzett a golyók elrendezésével – Így is benne vagy?

Még csak át sem gondolta.

   - Naná. Lássuk mit tudsz.

Ó, ezt nagyon meg fogja bánni. Az az ördögi vigyor semmi jót nem sejtetett.

♤

Dean az asztal fölé hajolt, felkészülve a következő ütésre. Az ütője végét a kiválasztott golyó elé illesztette, majd lefogta azt a hüvelykujjával, hogy egyhelyben maradjon. Másik kezében stabilan markolta az ütő ellentétes felét, közel tartva azt az oldalához. Nagy levegőt vett, amit aztán hosszan kifújt, közben az izmai megfeszültek az inge alatt.

JD nemsokára azon kapta magát, hogy leplezetlenül bámulta őt. Egyszerűen képtelen volt másfelé nézni, hiába is próbálkozott. Mintha a vadász valahogyan vonzotta volna a figyelmét.

Szedd össze magad, mondogatta. Nem veszítheted el ezt a fogadást. Ki tudja mit fog rád adni, ha ő győz.

A lány megrázta a fejét, elűzve a zavaró gondolatokat, s odaszólt az asztal túlvégében állónak:

   - Elütöd még ma azt a golyót?

Dean felpillantott és a tekintetük találkozott. Száját egy elbűvölő félmosolyra húzta, aztán válaszolt:

   - Türelem, drágám. Még előttünk az este.

Egy másodperccel később rákacsintott, végül ellökte a golyót. Az nekiütközött egy másiknak, ami így begurult az egyik sarokkosárba. A báty elégedetten vigyorogva felegyenesedett, már találgatva is a következő ütését.

JD ezalatt felvette az üvegét, nagyot kortyolva az alkoholból.

   - Nagyon jól megy ez neked- jegyezte meg ámultan.

   - A sokéves gyakorlás- reagálta le büszkén – Te is bele fogsz jönni. Most sem vagy rossz.

   - Ezt vehetem bóknak?- vonta fel a szemöldökét.

   - Naná- vágta rá.

Úgy tűnt kitalálta a következő lépését, úgyhogy megint elhallgatott, hogy koncentrálhasson.

Még kettőt ütött, ezután azonban elrontotta, szóval JD-n volt a sor.

A lány az asztal fölé hajolt, fókuszálva az elütni kívánt golyóra. Igyekezett kizárni a külvilágot, ám úgy nehéz volt, hogy közben folyamatosan érezte magán az idősebb testvér tekintetét.

A Winchester tüzetesen figyelte minden egyes mozdulatát. Ahogyan a megfelelő pozícióba igazította az ütőt, ahogyan lerakta az ujjait az asztalra; ahogyan a haja kissé az arcába hullott, ahogyan a démonoktól védő nyaklánc előbukkant a felsője alól és lógott a nyakából; ahogyan megnyalta a száját, mielőtt lökött volna.

Az ütése betalált, ettől pedig egy boldog mosoly jelent meg az arcán.

   - Légy óvatos- figyelmeztette a vadászt – A végén még jobb leszek nálad.

Ránézett a fivérre, aki ekkor mintha kizökkent volna abból, amire addig gondolt. Megköszörülte a torkát, majd felvette a beszélgetés fonalát.

   - A helyedben én vigyáznék- ingatta a fejét – A túl sok magabiztosság még ártalmas lehet.

JD ártatlanul vállat vont.

   - Mi a baj a magabiztossággal?

   - Amíg tudod hol a határ, addig semmi- felelte. Kezébe vette az italát, s vigyorogva hozzá tette. – Neked kifejezetten jól áll.

A lány viszonozta a gesztust, azt követően a saját üvegéért nyúlt.

   - Kifogytam- jelentette ki.

   - Dettó- itta ki a maradékot az övéből Dean – Hozok még egy kört. Várj meg itt.

Azzal bevetődött a tömegbe, megcélozva a bárt.

JD ezalatt felmérte a még asztalon maradt golyók állását. Már nem volt sok hátra, vagyis okosan kellett lépnie. Ha elszúrja a következőt megint Dean fog ütni, és biztosan feltörli vele a padlót. Azt nem engedhette meg.

   - Hé- termett mellette egy fiatalabb srác a semmiből – Látom egyedül vagy. Nem akarsz csatlakozni hozzám meg a haverjaimhoz?

Felé fordult, hogy végig mérje. A húszas évei elején járhatott, talán épphogy csak kikerült az egyetemről. Világoskék farmert viselt sportcipővel, sötét pólóval, meg egy szürke pulóverrel. Az arca frissen borotvált, rövid, szőke haja tökéletesen belőve, kék szemei kíváncsian vizslatták őt.

Egész helyes volt.

De semmi Dean-hez képest.

Álljon meg a menet. Ezt most miért mondta?

Egyáltalán miért hasonlította össze őket? Mi ütött belé?

   - Uh…- nevetett fel zavarában, visszazökkenve a társalgásba – Kösz a meghívást, de igazából nem vagyok egyedül.

A srác körbe nézett, aztán vállat vont.

   - Én nem látok itt senki mást.

   - Akkor talán vegyél fel szemüveget- csatlakozott hozzájuk Dean, kezében két sörrel.

Ha pusztán egy tekintettel ölni lehetett volna… az a srác már nem élne.

   - Te meg ki vagy?- fordult az irányába a szőke.

   - A barátja- vágta rá habozás nélkül – És örülnék, ha leszállnál róla.

   - Hé haver, én csak meghívtam őt egy italra- védekezett feltett kezekkel.

Dean felnevetett, ám a hangja tele volt feszültséggel.

   - Csak meghívtad őt egy italra, huh?- Lassan közelebb sétált, mígnem csupán centik választották el őket. A szemei szikrákat szórtak, mialatt halkan folytatta. – Menj és iszogass tovább a haverjaiddal, a barátnőmet meg hagyd békén.

Keze ökölbe szorult az oldala mellett, JD pedig kész volt közbeavatkozni, ha elfajult volna a helyzet.

Aminek a bekövetkezése esélyes volt, ugyanis a srác láthatóan nem értette a célzást.

   - Ugyan már haver, én csak…

   - Teszek rá mit akartál- szakította félbe bosszúsan – És nem vagyok a haverod. Viszont fogy a türelmem, úgyhogy ha nem tűnsz el innen 5 másodpercen belül, a tényleges haverjaid hívhatják a mentőt. Elég érthető voltam?

A srác észrevehetően nyelt egyet, majd hátra lépett, míg biztos távolságba nem került az előtte tornyosuló féltől.

   - Oké- bólintott bizonytalanul – Nézd, én nem akarok bajt.

   - Akkor talán el kéne húznod, mielőtt lendül az öklöm!- emelte meg a hangját fenyegetőn.

Szinte halálra rémítette szerencsétlent. Olyan gyorsan iszkolt el, mintha az épület lángra kapott volna, és vissza sem nézett rájuk.

Probléma megoldva.

Dean azonban továbbra is idegesen ácsorgott egyhelyben. JD figyelte, amint megfeszült állkapoccsal lerakta az üvegeket, azután megkerülte az asztalt, hogy leszedje a dzsekijeiket a közeli fogasról.

   - Mit csinálsz?- kérdezte meg értetlenül.

   - Vedd fel- nyújtotta neki a sajátját – Lelépünk innen.

   - Dean…

   - Gyerünk!- utasította ellentmondást nem tűrően.

Hát, ennyit a játékról.

♤

A páros a bár elhagyása után nem jutott valami messze. A parkolóban maradtak, ahol még pont hallani lehetett a bentről kiszűrődő hangzavart. A zene tombolt tovább az épületben, ők pedig nem sokkal azután, hogy az óra tizenegyet ütött, megkezdték a saját, zártkörű bulijukat.

Dean átsietett a közeli étkezdébe, ahol szerzett maguknak kaját, majd visszatért a lányhoz, aki addigra előszedett két sört a hátsóülés alatt tárolt italhűtőből. A vadászok ezt követően felültek az Impala csomagtartójára, s nekiláttak a késői vacsorájuknak.

Végig csendben voltak, de egyikük sem érezte kínosnak az emiatt keletkezett légkört. Nem volt bajuk a csenddel, mikor együtt voltak. Mindkettőjük szerint kifejezetten békés volt így.

Azonban akadt egy téma, aminek felhozásáról az idősebb Winchester képtelen volt letenni. Épphogy befejezte a hamburgerét, amikor elhatározta, hogy megosztja a problémát a társával:

   - Nézd, JD… Ami az előbb odabent történt…

   - Nem kell mentegetőznöd- vágott a szavába, előre tudva, hogy mire akart ezzel kilyukadni.

Dean ellenben úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna.

   - Túllőttem a célon- ismerte el – Az a srác nem csinált semmi rosszat, én meg elvesztettem a fejem, amikor megláttalak vele. Nem tudom mi a fene ütött belém, de kész voltam beverni a képét. Meg akartam tenni, közel voltam hozzá.

JD figyelmesen hallgatta őt, majd mikor befejezte a mondandóját, bizonytalanul megkérdezte:

   - Ez a hirtelen jött agresszió… Gondolod, hogy… a bélyeg okozta?

   - Nem tudom- rázta meg a fejét – Talán. Nem lepődnék meg rajta. Várható volt, hogy előbb-utóbb kifejti a hatását.

   - A rémálmok is miatta vannak?

   - Valószínűleg- bólintott egyetértőn. Egy darabig csak babrálta a markában összegyűrt alufóliát, végül sóhajtva hozzá tette. – Ne haragudj.

JD is végzett az étellel. Galacsint formált a szendvics csomagolásából, azt követően értetlenül a mellette ülő irányába fordította a fejét.

   - Már miért haragudnék?

   - Elszúrtam az estét. Ha nem dühödök be még mindig játszanánk, talán meg is nyerted volna azt a kört… Én csak… Sajnálom.

   - Hé- helyezte egyik kezét a báty vállára, mire ő felé fordult, tekintetük találkozott – Te nem szúrtál el semmit. Még csak eszedbe se jusson ilyesmi, oké? És tudod mit? Teszek arra a játékra. Mert ez,- körbemutatott a parkolóban – kint ülni veled a csillagos ég alatt, gyorskaját zabálva és sört vedelve épp ugyanolyan jó program, ha nem jobb. Nekem mindegy hol vagyunk, Dean. Számomra az bőven elég, ha veled lehetek.

A szavak valósággal sokkolták őt. Ez volt az egyik legszebb dolog, amit valaha mondtak neki. Az, hogy JD nem volt rá dühös a történtek miatt hatalmas megkönnyebbülés volt. Nemcsak hogy nem volt dühös, de még csak nem is volt ellenére az, ahogyan a helyzetük alakult.

„Számomra az bőven elég, ha veled lehetek.” Ettől akkora mosoly ült ki az arcára, hogy az izmai már szinte fájtak, a szívét pedig különös melegség árasztotta el.

   - Mit művelsz te velem?- csúszott ki a száján akaratlanul.

Basszus. Ezt most tényleg kimondta? Hogy lehetett ilyen ostoba? Most oda a pillanatnak.

JD elmosolyodva megveregette a vállát.

   - Színesebbé teszem az életed- felelte, azzal lecsúszott a kocsiról, összegyűjtve a szemetüket – Ügyelek rá, hogy ne kerítsen hatalmába a búskomorság.

Dean felnevetett, keresve a megfelelő választ erre.

Közben a lány odasétált a pár méterrel arrébb lévő kukához, amibe beledobta a zacskóikat, meg a többi szemetet. Érezte magán a zöld szempárt, ami mintha lyukat akart volna égetni a hátába. Az arcán nagyobbra nőtt a mosoly, amihez lassan halvány pír is társult.

Na és te mit művelsz velem, kérdezte magában; hangosan feltenni azonban már nem merte.

Az valószínűleg túl sok lett volna.

   - Hát- kezdte az idősebb, szintén lekászálódva a csomagtartóról – Bárhogyan is csinálod, a taktikád határozottan működik. Nézz csak rám. Majd’ kicsattanok.

Kiszökött belőle a nevetés, majd megfordult, hogy visszamenjen hozzá.

   - Te meg min ügyködsz?- érdeklődött, amikor meglátta, hogy a rádióval babrált.

   - Nos,- tekergette a gombokat, váltogatva a csatornák között – ígértem neked egy táncot, nem igaz?

Végre megállapodott egy állomáson, JD pedig hitetlenül felnevetett, amikor meghallotta a választott dal első sorait.

„You want commitment, and take a look into these eyes.

They burn with fire, Yeah, until the end of time.”

Azonnal felismerte az előadót.

   - Bon Jovi? Ez most komoly?

   - Hé- tárta szét a karját védekezőn – Vannak jó számai.

„And I would do anything, I’d beg, I’d steal,

I’d die to have you in these arms tonight.”

   - Most jössz vagy sem?- nyújtotta ki jobb kezét Dean invitálón.

A szíve határozottan kihagyott egy ütemet, mikor megtette az első lépést felé. Zavarban volt, ez kétségtelen. A feje minden bizonnyal olyan vörös volt, mintha napszúrást kapott volna, a légzése pedig egyre szaporább lett, minél közelebb került hozzá.

Mikor egy örökkévalóság után odaért, bal kezét az övébe helyezte, s engedte, hogy a báty néhány méterrel távolabb vezesse őt a kocsitól, megadva így a kellő teret a tánchoz. A szíve addigra a torkában dobogott; még a zenét is alig hallotta tőle.

   - Ezt azért csak nem felejtetted el- mosolygott a fivér féloldalasan, mialatt a másik kezét a lány derekára csúsztatta.

JD-nek kellett néhány másodperc, hogy felfogja a mondandóját.

   - Eléggé kínos lenne, ha nem így lenne- kontrázott zavartan.

Dean az arckifejezésében megbújó pánikot látva röviden felnevetett.

   - Ne aggódj- nyugtatta, azután közelebb húzta – Ha mégis így lenne, csak hagyd rám a vezetést.

A lány erre meglepetten megkérdezte:

   - Te tényleg tudsz táncolni? Azt hittem csak úgy mondtad.

   - Én előre szóltam- emelte a levegőbe maguk mellé az egymást szorosan markoló kezüket – Sok mindent nem tudsz még rólam.

JD utolsó mozdulatként a szabadon maradt kezét megpihentette a vadász vállán, aztán pedig várt. Legszívesebben rátapasztotta volna a tekintetét a cipőjére, hogy biztosan ne szúrja el a lépéseket, ám ahhoz már régen túl késő volt. Rabul ejtette őt az a zöld szempár, és onnantól nem is létezett más számára.

Teljesen átadta Deannek az irányítást.

„Baby I want you like the roses want the rain,

You know I need you like a poet needs the pain.”

A Winchester előrelépett az egyik lábával, mire ő hátra mozdult az ellentétessel. Ezután ugyanez következett a másik lábbal. Kilépés balra, majd ismét hátra. Kilépés jobbra, azt követően megint csak hátra.

Nem is volt olyan bonyolult.

Mondjuk JD nem is fogott fel belőle sokat, tekintve, hogy egyáltalán nem arra figyelt. A szapora szívverése ezalatt valamelyest csillapodott, vagyis a zenét is újra kiválóan hallotta.

„And I would give anything. My blood, my love, my life.

If you were in these arms tonight.”

   - Nem is rossz- biccentett Dean elismerően.

   - Hogy mi?- zökkent ki JD a bambulásból.

A báty nevetve megrázta a fejét és elismételte:

   - Csak annyit mondtam, hogy jól csinálod.

   - Ó. Kösz- mosolyodott el félszegen – Neked nyilván sokkal jobban megy. Te gyakorlottabb vagy, mint én.

   - Ezen könnyen segíthetünk- vont vállat – Mindössze többször meg kell ismételnünk ezt.

Halk nevetés a lány részéről.

   - Oké. Nem tudom mi ütött beléd… De tetszik.

   - Magadnak köszönd. Ezt te hoztad ki belőlem.

Hirtelen megforgatta, amire végképp nem számított. Mikor visszahúzta magához, a mellkasuk majdnem összeért.

Eddig is ilyen közel voltak? Vagy ez mikor történt?

És miért van ennyire zavarban? És miért… miért nem akarja, hogy ez a pillanat véget érjen?

Dean a derekára helyezett kezével navigálta őt, míg a tekintetével az arcát fürkészte. Különös figyelmet fordítva azokra az égszínkék szemekre, amik akkor mintha jobban csillogtak volna a szokásosnál. Akár a kék zafír a napfényben.

Magával ragadó és páratlanul gyönyörű.

Akárcsak az előtte lévő lány.

Mégis hogyan tudott valaki olyat kifogni, mint ő? Mivel érdemelte ki, hogy az élete része legyen? Ha valami, akkor ez biztosan Isteni csoda volt.

Csakis az lehetett.

„I’d hold you, I’d need you,

I’d get down on my knees for you.”

   - Hé, uh… Tudom, hogy ezt nem ilyenkor szokás, de…- kezdte JD hezitálva – Ha mondanod kéne valamit, amiért hálás voltál ebben az évben, mi lenne az?

Dean még csak nem is gondolkodott rajta.

   - Ez könnyű. Te.

Ezt most jól hallotta? Tényleg ezt mondta?

JD enyhe megdöbbenéssel pislogott fel rá.

   - H-Hogy mondod?

A Winchester még egyszer megpörgette partnerét, s csak azután válaszolt neki:

   - Tudod ez az év… nem volt valami zökkenőmentes. A próbák, meg ahogyan az egész kihatott Sammy-re… Aztán a nyakunkba szakadtak az angyalok, Cas elvesztette az erejét… Nem hittem, hogy jóra fordulhat a helyzetünk. De aztán megtaláltunk téged, és minden megváltozott. Az elmúlt 2 hónap volt életem egyik legjobb időszaka. Még a sok szörnyűség ellenére is, ami közben történt. Mert veled valahogy… minden elviselhetőbb lett. Melletted úgy éreztem… hogy nem kell megjátszanom magam. Nem kell az erős, semmitől meg nem riadó vadászt mutatnom, amikor pont, hogy az ellenkezője az igaz. Előtted nem kell elrejtenem az érzelmeimet, nem kell annak lennem, aminek az apám nevelt. Te elfogadsz úgy, ahogy vagyok, emiatt pedig… hálásabb nem is lehetnék. Szóval igen. Ebben az évben én érted vagyok hálás, JD. Azért, hogy megtaláltalak.

„Azért, hogy megtaláltalak.” Egyes szám első személy. Véletlenül fogalmazott volna így?

Mielőtt JD bármit is mondhatott volna, a báty arckifejezése egy szempillantás alatt aggódóba váltott át.

   - Hé- elengedte a kezét, hogy helyette az arcára simíthassa a tenyerét – Miért sírsz? T-Talán mondtam valami rosszat? Nézd, én nem akartalak…

   - Nem, nem, nem, te… te nem mondtál semmi rosszat- biztosította.

Fel sem tűnt, hogy a szeme könnyezni kezdett. Annyira elmerült abban, hogy őt hallgatta, hogy meg sem érezte a kicsorduló cseppeket.

Dean addigra megállította, s immár mindkét tenyere az arcán pihent, hüvelykujjai sebesen törölgették a nedvességet.

Szép volt, Winchester. Megríkattad a lányt. Megint oda a pillanatnak. Jobb lett volna, ha ki sem nyitod a szád.

   - Nem kellett volna ezt mondanom- motyogta bűntudatosan.

JD hevesen megrázta a fejét.

   - Nem bántottál meg vele, ha emiatt aggódsz. Én csak… Szerintem ez a legszebb dolog, amit az elmúlt két hónapban hallottam tőled.

Dean megkönnyebbülten felnevetett, majd lenézett a cipőjére.

   - Költő is lehetnék, huh?

   - Értesz a szavakhoz, az már biztos- értett egyet mosolyogva – Csak ritkán mutatod ezt ki.

   - Na igen- pillantott vissza az előtte állóra – Mivel ritkán is nyílok meg másoknak.

   - Nekem megnyíltál.

   - Mert te nem vagy bárki más.

És a kellemes melegség ismét előbukkant a mellkasában. Nem tudta hova tenni, de… kifejezetten jó érzés volt.

Meg tudta volna szokni.

Hosszú másodpercekig némán meredtek egymásra, végül a vadász a torkát megköszörülve leeresztette a kezeit, és tett egy lépést hátra.

   - Nekem kell még egy sör.

Azzal kikerülte JD-t, s szinte visszaiszkolt a kocsihoz. Kikapott egy üveget a hűtőládából, azt követően az autónak dőlve megbontotta. Nagyokat kortyolt belőle, engedve az alkoholnak, hogy lenyugtassa az idegességét. Valamiért feszült volt, azonban képtelen lett volna megmondani miért. Az agya ezerrel pörgött, a gondolatai össze-vissza cikáztak, a szíve pedig olyan szokatlanul vert, hogy már azt hitte valami baj van vele.

De nem volt. Fizikálisan semmi aggasztót nem érzett. Más kellett legyen az ok.

Nem valami.

Inkább valaki.

   - Minden rendben?- érdeklődött JD, bizonytalanul megközelítve őt.

Dean bólintott, közömbös kifejezést varázsolva az arcára.

   - Persze. Minden szuper- felelte. Muszáj volt témát váltania. Elterelni a szót magáról. Ekkor jutott eszébe. – Na és te?

   - Én mi?- kérdezett vissza összezavarodva.

   - Te miért vagy hálás?

   - Hogy én?- vonta fel a szemöldökét, közben zavartan zsebre vágta a kezét – Nos… Nehéz lenne megmondani, tekintve, hogy az emlékeim csak 2 hónapnyira nyúlnak vissza…

   - Basszus- realizálta a hibáját – Ne haragudj, én…

   - Még nem fejeztem be- vágott a szavába – Igaz, hogy nem emlékszem az év nagyrészére. De akkor is van egy dolog, amiért hálás vagyok- lassú léptekkel elindult felé – Mégpedig azért, hogy ti találtatok rám azon az estén. El sem tudnám képzelni milyen lett volna, ha nem így történik. Szerencsés voltam veletek. Befogadtatok, gondomat viseltétek, megvédtetek… És igen, valóban nem volt egy fáklyás menet. De örülök, hogy így alakult. Mert megismerhettelek titeket… Téged- megtorpant közvetlen előtte – Én is hálás vagyok azért, hogy megtaláltalak, Dean.

Csend telepedett rájuk. Szótlanul néztek egymás szemébe, kizárva a világot maguk körül. Mintha nem is létezett volna. Csak ők voltak, és ez a pillanat. Nem számított semmi más.

„And make everything alright,

If you were in these arms.”

Dean lerakta az üveget, azután azzal a lendülettel megfogta a karját, hogy magához húzza. A lány minden egyéb nélkül hozzábújt, míg ő szorosan átölelte a derekát. Fejét a vállába fúrta, beszívva a már jól ismert vaníliás samponja illatát. Szemét lehunyta, onnantól pedig tényleg csak ő létezett számára. A lány, aki egyszerre nyújtott neki biztonságot és töltötte meg feszültséggel.

JD két karját a báty dereka köré fonta, arcát a mellkasába temette és mélyen belélegezte a kölniillatot, ami áradt belőle. Szemét behunyva hallgatta a másik fél szívverését, ami furcsa mód kissé szapora volt.

Ideges lett volna? Ugyan miért? Mitől tarthatott? Egy bár parkolójában voltak, ahol nem sok esélye volt annak, hogy megsérüljenek.

Talán nem is fizikális eredetű volt az ok. Talán a Winchester szíve ugyanazért vert hevesebben, amiért az övé is.

Lehetséges lett volna?

„I’d love you, I’d please you,

I’d tell you that I’d never leave you.”

   - Köszönöm- suttogta a vadász.

   - Micsodát?- faggatta a lány megegyező hangerőn.

   - Hogy itt vagy- válaszolta – Gőzöm sincs mi lenne velem nélküled.

   - Hát… Emiatt nem kell aggódnod. Ugyanis nem megyek sehová.

Nem foglak elhagyni.

Erre mérget vehetsz.

„And love you till the end of time,

If you were in these arms tonight.”

A zene tovább szólt a háttérben, mígnem a bentről hirtelen felhangzó kiabálás meg nem szakította:

   - Tíz!

A visszaszámlálás.

Máris elkezdődött volna? Ilyen közel lettek volna az éjfélhez?

Hűha. Az idő csak úgy repül, mikor nem figyelsz rá.

   - Kilenc!

JD vonakodva ugyan, de elhúzódott. Dean követte a példáját, így a tekintetük találkozott. Az arcuk mindössze centiméterekre volt egymástól, valami pedig mindkettőjüket arra késztette, hogy ezt is lecsökkentsék.

Mintha két mágnes próbált volna ellenállni a köztük lévő húzóerőnek.

   - Nyolc!

JD hezitálva vetett egy pillantást a báty ajkaira.

Dean észrevette; nagyot nyelt és megnyalta a száját.

Most tényleg meg fogja tenni? Tényleg el fog menni olyan messzire?

   - Hét!

Át akarta lépni azt a határt. Mindennél jobban szerette volna.

De tartott attól, hogy a másik fél mit szólt volna.

Ellökné őt? Vagy hagyná neki?

Vajon minden megváltozna közöttük utána?

   - Hat!

JD megint belenézett a zöld szemekbe, s beharapta az alsó ajkát.

A cselekedet hatására Dean tekintete levándorolt a szájára.

Ó, basszus.

   - Öt!

A lány alig láthatóan közelebb hajolt.

Az idősebb testvér csak lefagyva várt.

   - Négy!

A vadász keze erősebben fogta a derekát, lassú tempóban húzva őt maga felé.

A társa egyik keze felfelé haladt a mellkasán, majd megmarkolta a dzsekije gallérját.

   - Három!

JD kissé oldalra fordította a fejét, a távolság csupán milliméternyi.

Érezte a fivér szapora lélegzetvételét.

Megegyezett az övével.

   - Kettő!

Dean bal keze a levegőbe emelkedett, tenyere a lány arcára simult.

Mindketten arra vártak, vajon mit lép a másik.

   - Egy!

Valaki a közelben tűzijátékot lőtt fel. Színek ezrei töltötték meg az eget.

Őrületes volt a hangzavar.

Jó ötlet volt az, amire készültek?

Talán igen. Talán nem.

Abban a pillanatban egyiküket sem érdekelte.

   - Boldog Új Évet, JD- suttogta Dean, szinte már érezve a lány ajkait a sajátján.

   - Boldog Új Évet, Dean- viszonozta JD…

…majd megcsókolta.

_______________

2014. Január 5.

Az utóbbi pár nap nyugalomban telt el. Semmi ügy, semmi előrehaladás az angyalok terén, valamint semmi vitatkozás a két Winchester között. Mind békében megvoltak egymás mellett a bunkerben, várva a következő vadászatra.

Nem is volt olyan rossz. Rájuk fért már egy kis szünet.

JD szilveszter óta minden reggel elment „futni”, majd egy 1-2 órával később visszatért. A testvérek soha nem kérdezősködtek, csak bólintva tudomásul vették ezt az új szokást, amit felvett. Sam ugyan felajánlotta párszor, hogy elkíséri, mivel ő is viszonylag rendszeresen futott, mire JD mindig azzal válaszolt, hogy szívesebben csinálná egyedül. Azt mondta ez kiváló lehetőség arra, hogy kitisztítsa a fejét, és kicsit elszabaduljon a zsúfolt, néha már őrült életüktől. Sam simán bevette, onnantól pedig nem kérte fel többször a közös programra.

Dean meg eleve nem volt oda az ilyesmiért, szóval…

Minden ment, mint a karikacsapás. Marcel-el minden alkalommal egy motelben találkoztak, de a biztonságos kedvéért időnként lokációt változtattak, hogy ne legyen gyanús az ott dolgozóknak. A démon mindig elé rakott egy új igézetet, amit ő átolvasott, aztán megkísérelt elvégezni. Az elején nem született eredmény, azonban ahogy egyre többet gyakorolt, úgy fejlődött a képessége is.

Nagy nehezen tökéletesítette a tárgyak levitálását, ami azt jelentette, hogy mehettek tovább a következő leckére: a tűzgyújtásra. Na az már egy komolyabb kihívás volt. Egy alkalommal kishíján lángra lobbantotta az igéskönyvet; egy másiknál majdnem oda lett a szemöldöke, mert túl közel hajolt a tál fölé. Azóta biztos távolságot tartott a meggyújtandó tárgyaktól.

A mai nap sem kezdődött másként. Edzőruhát öltött, elköszönt a srácoktól, azután lelépett. Elbuszozott két várossal odébb, ahol Marcel már várta a motelben. Az igéskönyv szépen kikészítve az ágyra, neki csak le kellett ülnie és neki is láthattak a gyakorlásnak. Ezúttal sikerült elégetnie egy darab papírt anélkül, hogy bármi mást hamuvá változtatott volna.

Az órájuk végén Marcel egy büszke mosollyal búcsúzott el tőle.

JD is büszke volt magára, amiért aznap sikerrel zárt. Visszabuszozott Lebanon-ba, a megállótól pedig futva haladt a bunkerig, hogy legalább fenntartsa a látszatot. Mire lefékezett az épület fémajtaja előtt, kellően elfáradt.

Elsőként becélozta a fürdőt, hogy vegyen egy frissítő zuhanyt. Kiszállva a vízsugár alól gyorsan megtörölközött és felvette a magával bevitt csereruhát. A haját nagyjából megszárította egy törölközővel, majd kiengedve hagyta. A folyosóra kilépve megigazította magán azt a fehér alapon kékcsíkos inget, amit még Dean-től nyúlt le, s útját az említett szobája felé vette.

Az ajtó résnyire nyitva volt, úgyhogy minden egyéb nélkül besétálhatott a helyiségbe. A báty az ágy szélén gubbasztott, feje a laptopjába temetve, amin éppen elmélyülten olvasott valamit. A lány érkezésére viszont felnézett; szemével követte, amint ő odalépett hozzá, aztán egyszerűen elterült az ágyon. Hátával nekidőlt a támlához igazított párnának, jobb bokáját átvetette a balon, míg két karját összefűzte a mellkasán.

És csak nézte őt. Arcán halvány mosoly, szinte már invitáló.

Dean félrerakta a gépét, azt követően lefeküdt mellé. Átfordult az oldalára, és hozzá bújt. Egyik karját átdobta a lány derekán, közelebb húzva őt magához, a fejét pedig ráhajtotta a vállára.

Olyan természetes volt az egész, mintha már ezredjére csinálta volna.

   - Szia- üdvözölte halkan.

JD mosolya szélesebb lett, amint átölelte a vadász vállát az egyik kezével.

   - Szia- motyogta, miközben a másikkal beletúrt a hajába.

A fivér szemét behunyva teljesen ellazult az érintésétől; mintha minden feszültsége elszállt volna, amikor vele volt. A gondolatai lelassultak, az a rengeteg teher egyszeriben nem nyomta többé a vállát. Mintha az idő megállt volna, és egy darabig csak ők ketten léteztek.

Az érzés egyszerre volt békés és felemelő.

   - Ügyeket kerestél?- kérdezte JD, vetve egy pillantást a matrac végében heverő laptopra.

Dean hümmögve válaszolt.

   - Csak próbáltam elütni az időt, amíg visszajössz.

A lány erre meglepetten tette fel a következő kérdést:

   - Ennyire hiányoztam?

Nem érkezett felelet, viszont az idősebb testvér szorosabbra vette a fogását a dereka körül. Ez már önmagában elárulta neki, amit tudnia kellett.

Nem beszéltek többet; Dean megkísérelt álomba merülni az új „párnáját” ölelve, míg JD folytatta a haja fésülését az ujjaival. Közben néha kitért az arcára, végig simítva a borostáján. Akkor kezdte növeszteni, miután Sammel elváltak az útjaik. Őt nem különösebben érdekelte a változás, JD-nek ellenben kifejezetten tetszett. Jól nézett ki így.

Na nem mintha máskor nem nézne ki jól.

Ez meg honnan jött?

Uh, francos szilveszter. Azóta az este óta olyan volt, mintha minden megváltozott volna, ugyanakkor mégis minden maradt a régi. Az a csók rendesen felkavart benne dolgokat, az érzelmei pedig kuszábbak voltak, mint valaha. Gőze sem volt hol álltak a Winchesterrel. Továbbra is barátok voltak, vagy annál azért már valamivel többek? JD ezen a ponton őszintén nem tudta.

Megkérdezte volna a másik felet, csakhogy ezzel volt egy kis probléma: Dean úgy tett, mintha mi sem történt volna köztük. Mintha a visszaszámlálás végét követő pillanatok csak úgy kitörlődtek volna az emlékezetéből.

Az ő részéről az élet ment tovább. Pont annyira volt érzelmes a lánnyal, amennyire azelőtt; de legalább nem lökte el, ahogyan arra egy kis része számított.

Talán mégsem volt reménytelen a helyzetük. Talán volt esélyük arra, hogy többek legyenek puszta barátoknál.

Ó, ugyan. Mégis kit akart áltatni? Dean Winchester nem a hosszútávú kapcsolatairól volt híres. Ő mindig is azt vallotta, hogy az ilyesmi nem működhet két vadász között. Miért gondolná meg magát épp most?

Valószínűleg azért nem hozta fel a csók témát, mert ő már le is zárta az egészet. Nem akart nagy jelentőséget tulajdonítani neki, ahogyan a légkört sem akarta kínossá tenni közte és a partnere között. Magában biztos óriási hibaként könyvelte el a dolgot. Valami, ami nem történhet meg még egyszer.

Jobb lesz, ha én is elfelejtem, gondolta. Nincs szükség arra, hogy bonyolítsam a helyzetünket. Csak egy gyenge pillanatnak tudható be, ami történt. Igen. Ez minden. Túl kell rajta lépnem. Különben…

A szobában égő villanykörte pislákolni kezdett, mire JD összerezzent. Felnézett a plafonra, s mikor lassan kifújta a levegőt, az láthatóvá vált előtte. Kirázta a hideg, ám nem csak a félelem miatt. A semmiből egyszercsak pokoli hűvös lett.

Mi a…?

   - Dean?- szólította meg a mellette fekvőt suttogva.

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy felébressze. Kinyitotta a szemét, és egyből kiszúrta a rémületet a lány arcán. Fehér volt, akár a fal.

   - JD?- ült fel egy másodperc alatt, aggódva méregetve a társát.

Ez az aggodalom csak nőtt, amikor észrevette a leheletét.

A fény ismét pislákolt, Dean pedig egyszeriben átkapcsolt vadász üzemmódba. Felpattant az ágyról, lekapott egy puskát a falról, azután sebesen az ajtó felé indult.

   - Fogj egy puskát és kövess- utasította a másik felet, mikor elérte a küszöböt.

JD eszerint is cselekedett. Magához vett egy kősóval megtöltött fegyvert, majd szorosan a báty nyomában maradva kilépett a folyosóra.

   - Sam!

A kiáltás nyomban riasztotta az ifjabb Winchester-t, aki nem habozott, hogy kirohanva a szobájából a fivére keresésére induljon.

   - Dean?

Végig szaladt a hosszú folyosókon, mígnem elért az idősebb szobájáig.

Ám azt üresen találta.

Addigra már az összes lámpa ki-be kapcsolt a bunkerben, ami komoly aggodalmat ébresztett az öcsben.

   - Dean? JD?

Eljutott a könyvtárig, ahol az egyik szék magától őrült forgásba kezdett. Sam kézbe fogott egy vaskardot az állványról, felkészülve a legrosszabbra. A penge markolatát határozottan szorítva várt bármiféle jelre. Mindössze másodpercekbe telt és érezte, amint kirázta a hideg.

Mögötte volt. Gyorsan megperdült, készen a támadásra, csakhogy valaki beelőzte.

Lövés dördült, majd a Sam előtt megjelenő alak köddé vált. Az öcs 180 fokos fordulatot vett, abba az irányba nézve, ahonnan a töltény érkezett. Dean és JD álltak a hálórészhez vezető folyosó bejáratánál; mindkettőjük kezében egy puska, viszont a bátyjánál lévő csöve még javában füstölt, köszönhetően az imént leadott lövésnek.

   - Szóval?- tárta szét a karját a magasabb összezavarodva.

Dean leengedte a fegyverét, s bólintott.

   - Ja. Szellemház lettünk.

♤

JD és Sam tábort vert a konyhában, majd együtt nekiláttak kősótöltényeket gyártani a puskáikba. Az öcs megmutatta a lánynak a folyamat lépéseit, aki egészen hamar megjegyezte őket, s nemsokára már segítség nélkül csinálta a feladatot.

Nem is volt bonyolult. Az izommemóriája bekapcsolt, onnantól pedig olyan volt, mintha soha el sem felejtette volna a készítés módját.

Dean perceken belül csatlakozott hozzájuk; az inge ujját igazgatva sétált be a helyiségbe, arcáról csak úgy sütött az új esetük miatti értetlenség.

   - Ez meg hogy lehetséges?- adott hangot JD annak, amire mindannyian gondoltak – Mintha azt mondtátok volna, hogy ez a legbiztonságosabb hely a bolygón.

   - Azt tudjuk, hogy semmi nem juthatott be- szögezte le Sam – Mármint a bunker tetőtől talpig le van védve. Nem létezik, hogy valami bejött volna kintről.

   - Oké, vagyis bárki is kísért minket, itt halt meg- értelmezte Dean.

   - Egy halott Betűvető?- vonta fel a szemöldökét a lány.

A báty elgondolkodva megcsóválta a fejét.

   - Nem, az kizárt. Mi vagyunk az elsők, akik 50 év után beköltöztek ide. Miért várna egy szellem ilyen sokáig, hogy kísérteni kezdjen?

   - Mostanában is meghalt itt valaki- motyogta Sam komoran.

JD és Dean összenézett, az utóbbi pedig menten heves tiltakozásba fogott:

   - Kizárt.

   - Hogy lehetsz benne ilyen biztos?- tudakolta az ifjabb.

   - JD és én elégettük a testét, oké? Nem ő az- jelentette ki makacsul.

Sam biccentett, lerakva a befejezett töltényt a kezéből.

   - Oké. Tehát elhamvasztottátok őt. Bobby-val is ezt tettük, ő mégis visszajött.

   - Sam, én mondom neked. Ez a szellem nem Kevin.

Amint a név elhagyta az idősebb száját, a pulton lévő kávégép teljesen megbolondult. A visszaszámláló beindult, és a fények is vadul villogtak rajta.

A három vadász egyszerre fordult a szerkezet irányába, s óvatosan méregetni kezdte azt.

   - Ne már, azt még használni akartam ma- húzta el a száját JD.

Ennyit a reggeli kávéról.

   - Kevin?- ismételte el bizonytalanul Sam.

Ekkor a gép melletti egyik pohár hangos csörömpöléssel felrobbant, a darabkái szerteszét repültek a levegőben.

Mind összerezzentek, ám így legalább már tudták ki volt az otthonukban kísértő szellem:

Nem más, mint Kevin Tran.

♤

Ezek után egyértelmű volt mit kellett tenniük: elérni Kevint a kávégépen át. Őrültségnek hangzott, de nem volt jobb ötletük.

Sam és JD vagy félórán át próbálkozott, ám eredmény alig született. Kevin szelleme vagy nem tartózkodott a szobában, vagy még nagyon gyenge volt. Bárhogy is, a tervük igen hamar csúfos kudarcot vallott.

   - Bármi?- sétált be Dean a helyiségbe.

A két vadász szinkronban megrázta a fejét.

   - Egy kevés zsongás, némi EMF aktivitás, de leginkább csak… csend- felelte Sam.

   - Vagyis visszakerült a fátyolba- értelmezte a bátyja.

   - Azt hiszem- értett egyet az ifjabb – Próbál áttörni. Hiszen még Bobby-nak is több hónapba tellett, mire ezt elérte.

Dean a fejét lehajtva összefonta két karját a mellkasán.

   - Kevin még csak… Ő még új ebben.

   - Na igen- biccentett Sam, azzal felkelt a székéről – Rendben. Most te jössz.

Az asztalon pihenő kávégép felé intett, azután kikerülte őt és elhagyta a szobát.

JD szintén felegyenesedett, készen a távozásra. Elindult az ajtó irányába, csakhogy amikor a fivér mellé ért, ő halkan megszólalt:

   - Nem tudnál uh… itt maradni? Gőzöm sincs mit mondjak, úgyhogy jó lenne a segítség.

A lány aprót bólintott.

   - Persze. Maradok.

   - Kösz- vetett rá egy gyors pillantást.

Leült az asztalhoz, állát megtámasztotta az egyik kezében, s egy darabig némán meredt a masinára.

Mit kéne mondania? Hogy sajnálja? Az édeskevés. Ezt nem lehet egy egyszerű sajnálommal megoldani. Egyetlen feladata volt, ő pedig elszúrta. Kevin miatta halt meg. Ide most több kell holmi sajnálomnál.

Kizökkent a gondolataiból, amikor megérezte JD kezét a vállán. A Winchester felnézett rá, mire ő biztatón elmosolyodott.

   - Csak mondd, ami eszedbe jut- tanácsolta – Ne agyald túl. Menni fog.

Bólintás, majd a báty visszafordult a géphez.

   - Oké- nagy levegőt vett, aztán végre belekezdett – Kevin? Kevin- szólongatta, viszont válasz egyszer sem érkezett. Fáradtan sóhajtva megcsóválta a fejét. – Rendben. Nekem ez nem megy. Komoly mondandóm van a számodra, oké? És nem fogom egy kávégépnek elböfögni- azzal feltápászkodott és hátat fordítva nekidőlt az asztalnak. JD vele szemben ácsorgott, keze a farmerja zsebébe süllyesztve, miközben várakozott. Csupán másodpercek kérdése volt, s Dean folytatta. – Nézd Kevin, én sajnálom. Nem te választottad ezt az életet. Kidolgoztad a beledet, elveszítettél mindent és mindenkit, akit valaha szerettél… És mi volt érte a jutalmad? Halál… Az én felügyeletem alatt. Ha én… Az én hibám. Az egész az én hibám, és…

Fejét lehorgasztva lehunyta a szemét, küzdve a feltörni akaró érzelmei ellen. Emiatt észre sem vette, de a fények pislákolni kezdtek a konyhában, JD pedig menten körülnézett, keresve a próféta szellemét.

   - Dean…- igyekezett felhívni a figyelmét, ám ő még nem végzett a beszéddel.

   - És ezt semmivel sem tehetem jóvá. Annyira sajnálom.

JD tekintete visszatalált az előtte álló arcára, amiről sütött a bűntudat és szomorúság keveréke. Lassan közelebb lépett hozzá, majd egyik kezével végig simított a felkarján. A vadász erre kinyitotta a szemét. Rögtön feltűnt neki a kettőjük között lecsökkent távolság, valamint a társa kifejezésében megbújó aggodalom. Érezte magán az érintését, amivel mintha a fájdalmán akart volna enyhíteni. Ezt gyakran csinálta. És valamiért az esetek nagyrészében működni is szokott.

Akárcsak most. A fájdalom nem tűnt el teljesen, ellenben határozottan gyengült az erőssége.

Az empaták szoktak ilyen hatással lenni másokra. Talán ő is az lenne?

Nyitotta a száját, hogy feltegye a költői kérdést, csakhogy a következő másodpercben felhangzó léptek zaja megállásra késztette.

   - Hé, ezt ti is láttátok?- rontott be a konyhába Sam – A… A fények…

A szavak a torkára fagytak, amint kiszúrt valamit a helyiség túlsó végében.

Az eddig egymást vizslató páros a reakcióját látva elfordította a fejét ugyanabba az irányba, amerre ő is; ott pedig, nekik háttal állt Kevin Tran, frusztráltan motyogva valamit magában.

   - Nem, ez nem történhet meg. Nem azért küzdöttem hónapokon keresztül az átjutással, hogy Dean Winchester önsajnáltató nyavajgását hallgassam. Nem volt belőlük elég, amikor még életben voltam.

   - Kevin?- szólította meg az említett hitetlenül.

Ez most tényleg a valóság lenne? Nem csak álmodik? Kevin tényleg itt van, látja és hallja őt? De… De hogyan? Miért? Hiszen neki nem kéne itt lennie. Miért nincs…

A srác megperdült a tengelye körül, elképedve meredve mindhármukra.

   - Ti láttok engem?

   - Hé, csak lassan, Kevin- nyugtatta Sam – Ki tudja meddig vagy képes így maradni? Idő kell, mire belejössz.

   - Akkor beszéljünk gyorsan.

   - V-Várj egy kicsit- tette fel a kezét JD – Te miért nem vagy a Mennyben?

Dean egyetértőn bökött felé az ujjával.

   - Igen, ha valaki megérdemel egy expressz jegyet a paradicsomba, akkor az…

   - Nem tudtam bejutni- szakította félbe, az alakja továbbra is hol eltűnt, hol visszatért – Nem tudok. Senki sem tud. A Mennyet lezárták. Mindenki, aki az angyalok bukása óta halt meg, csapdába esett a fátyolban és csak vár. És a helyzet nem éppen jó itt.

   - Mi mit tehetünk?- tudakolta a lány, visszanyelve a könnyeit.

Még mindig alig hitte el, amit látott. Egészen a halála óta… Kevin végig itt volt közöttük, csak nem tudott kapcsolatba lépni velük. Viszont most, hogy végre sikerült… Mindent meg fognak tenni, hogy segítsenek neki.

   - Szeretnék kérni egy szívességet. Egy nagyot.

   - Oké- bólintott rá az öcs hezitálás nélkül.

   - Keressétek meg az anyámat.

A testvérek jelentőségteljesen összenéztek, azután az ifjabb megcsóválta a fejét.

   - Kevin…

   - Crowley csak azért mondta neked, hogy életben van, hogy beférkőzzön a fejedbe- fejezte be Dean.

   - Teszek arra, amit ő mondott- közölte – Oké? Megvan a saját forrásom. Eléggé zsúfolt itt a fátyolban. Mindannyian a halálunk helyének közelében ragadtunk. De képes voltam üzeneteket küldeni egyik szellemtől a másiknak. Felvettem a kapcsolatot egy új érkezővel. Ő azt mondta látta az anyámat egy hete, és életben volt.

   - Oké- kezdte a báty, feldolgozva az információt – Ez az illető, akivel szellemtelefonosdit játszol, mégis mennyit tudsz róla?

   - A neve Candy- részletezte – Azt mondja egy wichita-i erdőben van.

   - Candy?- vonta fel a szemöldökét Dean meghökkenve.

Nem hangzott valami hihetőnek.

   - Ennyi? Ez minden?- faggatta tovább Sam.

   - A távolsági kommunikáció nem működik valami jól a fátyolban- húzta el a száját Kevin – Ezért szeretném, ha odamennétek és megidéznétek őt, kérdezzétek ki arról, amit tud- odafordult a fivérhez, neki intézve az utolsó szavait – Azt mondod jóvá akarod tenni? Hát így tudod.

Azzal ismét eltűnt a szemük elől.

♤

Két dolog, amivel jellemezni lehetett Wichita-t januárban: szeles és hideg. Határozottan egy olyan hely, ahol JD nem szívesen tartózkodott, pláne úgy, hogy épphogy csak kilábalt a náthából. De Kevin ezt kérte tőlük, úgyhogy végig is fogják csinálni, ha törik, ha szakad.

Este volt, ők pedig megérkeztek oda, ahol ezt a bizonyos Candy-t megölték: sűrű erdős rész, a közelben egy állványhíddal.

Nos, nem egészen erre számítottak, hogy őszinték legyenek.

   - Oké, az előbb jöttünk el az állvány mellett. Ez lesz az a hely- jelentette ki Sam lefékezve – Candy azt mondta, hogy a szelleme valahol itt lesz a közelben.

   - Itt halt meg?- döbbent le JD, körülnézve a terepen.

A szél a hajába kapott, mire összébb húzta magán a dzsekijét, majd visszadugta a kezét a zsebébe. Hálásabb nem is lehetett volna, amiért hamar eltanulta a Winchesterektől a réteges öltözködést. Most nagyon nagy hasznát vette.

   - Aha- erősítette meg az öcs.

   - Haver, mégis mi kapta el őt? Egy medve?- találgatott Dean, megállva mellettük.

   - Én még mindig le vagyok ragadva annál, hogy egy Candy nevű szellemet próbálunk megidézni- ejtette le a táskát a válláról az ifjabb – Tudjátok, csak mert Kevin azt mondta, hogy úgy hallotta az anyja életben van, még nem jelenti azt, hogy…

   - Hé, tartozunk ennyivel a kölyöknek, nem igaz?- utánozta le a cselekedetet a bátyja.

Sam nem válaszolt, helyette mindössze kíváncsian felé fordult.

   - Mit hoztál?-érdeklődött.

Dean beletúrt a táskába, s kihúzott belőle egy rádiót, amit aztán felakasztott egy közeli fa ágára.

   - Hát, még csak egy hete halott, nem? Gondoltam elkél majd neki a segítség, szóval…

Következőként elővette a kávégépet, amin át Kevin is kommunikált velük.

Sam erre megajándékozta azzal a tipikus „Ugye most csak szívatsz?” nézésével.

   - Ez most komoly?- vonta fel a szemöldökét.

Az idősebb védekezőn maga elé emelte a kezét.

   - Most mi van? Egyszer már működött.

Ezután jött a nehezebb rész: a várakozás. A vadászok tábort vertek és türelmetlenül figyelték az elektromos készülékeket, amik persze egy hangot sem adtak ki. Egy idő után letelepedtek egy kidőlt fa törzsére, a fivér pedig kikapott három dobozos sört a táskájából. Szétosztotta őket maguk között, aztán egyből meg is bontotta a sajátját.

Mindhárman némán iszogattak egy darabig; végül Dean előhalászta a mobilját és tárcsázott.

   - Éreztétek ezt?- törte meg a csendet Sam – Kirázott a hideg.

   - Igen. Mivel hideg van- vágta rá JD, aki a mellkasához felhúzott térdekkel egyensúlyozott a rönkön.

Legalább egy óra biztosan eltelt az érkezésük óta. Már azon volt, hogy elkezdjen mozogni, hátha úgy kevésbé fázna.

Mikor hazaérnek a bunkerbe, olyan magasra fogja tekerni a fűtést, amennyire csak lehetséges. Ezek után jól fog esni egy kis melegség.

   - Crowley, itt Dean. Hívjon, mikor ezt megkapja- hagyott üzenetet, majd megszakította a vonalat.

   - Ez most komoly, Dean?- hitetlenkedett Sam.

   - Most mi van?- tárta szét a karját.

   - Ez már a harmadik hívás, amire nem válaszolt. Kezdem azt érezni, hogy nem jössz be neki.

   - Hát, ő az utolsó kapcsolódási pontunk Ms. Tran-hez- vont vállat – Igen, egy pöcs, de róla legalább tudjuk, hogy tényleg létezik, nem úgy, mint ez a Candy.

Amint ezt kimondta, a rádióból hangos statikus zaj hangzott fel. Nehezen ugyan, de egy nő beszéde is kivehetővé vált, mire a vadászok felugrottak, hogy odasiessenek az eszközhöz.

   - Candy?- szólítgatta az öcs – O-Ott vagy? Te vagy az, Candy?

   - Hello? Hello?- érkezett a hangszóróból.

Sam nekilátott tekergetni a gombokat, hogy tisztábbá tegye az adást. Alig pár másodpercbe telt és készen is volt.

   - Így. Oké. Candy?

   -…a dobozban. Betettek egy dobozba. Mindannyiunkat dobozokba rakták, egymás mellé. Én, Jerome, Linda.

   - Linda…

   - Ms. Tran- válaszolta meg JD kérdését Sam – Candy, milyenek voltak ezek a dobozok?

   - Nem tudom. Hideg volt. Sötét. Volt… Volt egy szellőzőnyílás. Azon keresztül tudtunk beszélni egymással.

   - Oké, és a falak? Le tudnád írni őket?- faggatta.

   - Csupaszok. Cementből voltak. Kivéve az ajtót. Az… fém volt, de… hullámos.

   - Hullámos? Mármint barázdált?- kérdezte Dean.

   - Igen! Próbáltam megemelni, de nem sikerült. Kívülről volt bezárva.

   - Mint egy raktárhelyiség- motyogta JD, a testvérek pedig egyetértőn bólintottak.

   - Candy, ki tartott fogva titeket?- tudakolta a magasabb.

   - Két férfi. Olyan sötét volt a dobozban. Alig láttam valamit, amikor eljöttek hozzánk. A-Az egyikük brit volt, azt hiszem. Alacsony, szerette hallani a saját hangját.

   - Crowley- mondták egyszerre.

Hát persze. Hogy nem jutott ez eszükbe?

   - És mit akart?- kérdezte ezúttal a lány.

   - Azt mondta többet érek élve, mint holtan. De egy idő után nem jött többször. Csak a másik fickó maradt. Emiatt azt hittük, hogy… nagyobb esélyünk lesz megszökni. Olyan gyorsan futottam, mint még soha, minél messzebbre onnan, de…

A vétel szakadozni kezdett, alig hallották őt.

   - Candy? Candy, ott vagy?- próbálkozott Sam a gombokkal – Mi történt Ms. Tran-nel? Candy?

   - Nem tudom. Talán túlélte.

   - Talán?

Nem túl bíztató.

   - A fiának nem ezt mondtad- emlékeztette Dean.

   - Azt mondtam életben volt. Nem tudom utána mi történt. De az ő érdekében… remélem, hogy meghalt.

Oké. Na ez már határozottan aggodalomra adott okot.

_______________