24. Megtisztulás (2)

"Nem miattam mentettél meg engem. Magad miatt tetted."

Deannek végül (ahogyan az várható volt) elege lett a munkából, ezért eldöntötte, hogy szünetet tart. Ez a „szünet” számára annyit jelentett, hogy fogott egy adag pudingot (ami szigorúan a vendégeknek volt kihelyezve), és elvonult vele a raktárba, hogy megegye.

Mentségére legyen szólva, ez volt az egyetlen véleménye szerint ehető cucc azon a helyen.

Perceken belül befejezte, majd egy elégedett vigyorral feltápászkodott a földről, hogy visszamenjen dolgozni.

Ekkor jött a baj. Ugyanis alig tett egy lépést, mikor hirtelen rátört a rosszullét. Lesápadt, a gyomra kavargott, valamint az egyensúlyát is elveszítette. Megint megkísérelt távozni, csakhogy abban a pillanatban, hogy egy centit mozdult a látása elhomályosodott, azt követően pedig a világ elsötétült körülötte. Összeesett néhány zsák édesburgonya tetején, miközben a fején még átfutott a gondolat:

Ezt kapom, amiért kaját loptam. Fantasztikus.

JD eközben épp végzett az órájával. Fogalma sem volt, hogyan hozta össze, de mindenki imádta az edzést. Óriási sikere volt. Noha az izmai égtek és biztos volt benne, hogy irtózatos izomláz fogja őt fogadni másnap reggel, a kedve továbbra is vidám maradt.

   - Hé- köszöntötte Sam-et mosolyogva, mikor szembetalálkozott vele a folyosón – Hogy ment a jóga?

   - Nem volt vészes- felelte, azután közelebb hajolva lehalkította a hangját – Viszont az a szívásnyom mindenkin rajta volt. Az összes vendégen.

   - Nálam ugyanez- értett egyet – Egyre kíváncsibb vagyok, vajon mi okozta. Vagy hogy vajon mikor fogja megölni őket.

   - A millió dolláros kérdés- sóhajtott fel gondterhelten – Ó, még valami.

   - Igen?

   - Összefutottam Hanscum sheriffel- közölte – És az álnevemen szólított Larry előtt.

   - Mármint az FBI-os neveden?- kérdezte, mire bólintás volt a válasz – Basszus, az gáz. Szerinted ebből még baj lehet?

   - Remélem, hogy nem- mondta, aztán körbepillantott a folyosón – Egyelőre keressük meg Dean-t, és számoljunk be neki a fejleményekről.

   - Rendben- bólintott, azzal elindult mellette a konyha irányába. Alig haladtak pár métert, amikoris a telefonja megszólalt a zsebében, ő pedig előhalászva azt meglepetten felolvasta a kijelzőn felvillanó nevet. – Emlegetett szamár- mutatta meg Samnek, mielőtt fogadta a hívást – Igen?

   - JD- hallatszott a túloldalról, azonban mintha kissé zavaros lett volna.

   - Dean?- fékezett le rögtön, arcán aggodalommal – Mi van veled?

   - Elkéne a segítséged- motyogta.

Valami határozottan nem stimmelt vele. A hangja többször is elcsuklott, mintha nehezére esett volna beszélni.

   - Hol vagy?- tudakolta a lány egyre növekvő idegességgel. Nem érkezett válasz. – Dean?!

Erre már Sam is türelmetlenül várta, hogy mondjon valamit. Folyamatosan jelzett JD-nek, hogy hangosítsa ki, ellenben ő ezt totálisan ignorálta, s csakis a bátyjára koncentrált.

   - Édesburgonya!- kiáltott fel hirtelen – Édesbur…

   - Dean? Dean! A fenébe!- szakította meg a hívást.

Mégis hol a francban lehet? Ez a hely hatalmas.

   - JD?- sürgette őt az öcss széttárt karokkal – Mi történt?

   - A bátyád megint bajba keverte magát, hát az történt- vágta rá, majd meg sem várva a reakcióját elsprintelt.

Megfeledkezett a fájó izmokról és minden másról is, amint végig futott a folyosókon, keresve az eltűnt vadászt. Hamar bejutott hátra, ahol a dolgozók közlekedtek, s elkezdte a nevét kiabálni.

   - Dean? Dean!

Át a konyhán elért az öltözőkhöz, azután meg a raktárakhoz. Elrohant az egyik ajtó előtt, ami mögül épphogy meghallotta az elfojtott hangját:

   - JD.

JD azonnal megtorpant, visszafutott, majd belökve az ajtót szinte berontott a szobába.

Dean ott feküdt a falnál, félig eszméletlenül, alatta egy rakás krumpliszsák, míg mellette egy kisebb tálban a mobilja hevert.

Ó, hála az égnek, hogy megvagy.

   - Dean! Hé!- odasietett hozzá, azt követően leguggolt az oldalán és megpróbálta magához téríteni őt – Hé! Ébredj!

Ennél a résznél érte utol Sam. Az ifjabb testvér beszaladt a nyitott ajtón, ezután egyből a fivére másik oldalán termett. Megragadta a vállánál, s erőteljesen megrázta.

   - Dean! Hallasz?

   - Dean!- kiáltott rá a lány utoljára, majd végső megoldásként lendítette a kezét.

Egyetlen közepesen erős pofon elég volt ahhoz, hogy észhez térítse.

   - Mi tartott ilyen sokáig?- morogta az oldalára fordulva, szemek továbbra is csukva.

   - Mi a franc történt?!- tudakolta JD.

   - Bedrogoztak- felelte szűkszavúan.

   - Bedro… Hogy mi?- döbbent meg Sam.

   - A puding- magyarázta – A vendégeknek volt kirakva, de nem bírtam ellenállni neki.

JD összevont szemöldökkel felvette a tálat és beleszagolt.

   - Mi ez, sóskaramella?

   - Igen- suttogta az idősebb – A legjobb mindkét világból. Sós és édes.

Sam gondolkodott egy darabig, végül feltápászkodott.

   - Oké. Uh… Rendben, ti maradjatok itt.

   - Nem, nem, veled megyek- megkísérelt felkelni, az eredmény azonban egyenlő lett a korábbival: visszaesett a padlóra.

JD felpillantott Sam-re.

   - Menj előre. Majd utolérünk.

   - Oké.

Azzal amilyen lendülettel érkezett, úgy el is tűnt.

JD valamennyire lenyugodott az előbbi kirohanása után. Immár csak az aggodalom volt látható az arcán, amint egyik kezével óvatosan simogatni kezdte a báty hátát.

   - Hé- mosolyodott el kómásan az említett, mikor résnyire nyitva a szemét meglátta őt – Mondtam már, hogy remekül nézel ki?

   - Igen- bólintott egy halvány mosollyal – Nem is olyan régen.

   - Tényleg?- hitetlenkedett.

   - Aha. Mire én azt mondtam, hogy jól áll rajtad az egyenruha- emlékeztette.

   - Hmm- visszacsukta a szemét és ellazította az izmait az érintése alatt – Francos puding.

A morgolódását hallgatva a lány akaratlanul is felnevetett.

   - Nem kellett volna enned belőle- csóválta a fejét.

   - Mit mondhatnék, drágám? Van, aminek nem tudok ellenállni. A puding is egy ilyen- hosszan kifújva a levegőt ismét ránézett – Meg te is.

Lefagyott. Keze megállt a fivér hátán, míg az arckifejezése meglepettbe fordult át.

Ezt most tényleg jól hallotta? Nem csak a becenevet, de az utolsó mondatot is? Biztos nem csak álmodta?

A drog miatt van. Össze-vissza beszél. Igen. Ez lehet az oka. Semmi egyéb. Csak a drog.

Ez egész biztos? Csak mert…

A kettejük között beállt csend nem tartott sokáig, ugyanis Sam pillanatokon belül visszatért.

   - Kiegészítők- közölte – Azt raktak a pudingba.

   - Miféle kiegészítők?- szedte le a hajhálót a fejéről Dean.

A szédülés nagyjából megszűnt, viszont a helyét átvette a masszív, kínzó fejfájás.

Hogy bírták ezt mások megenni?

   - Gyere, ülj fel- segített neki JD a mozgásban – Lassan. Oké, megvagyunk.

Az idősebb Winchester immár ülve helyezkedett el mellette, két karjával a felhúzott térdein támaszkodva, sajgó fejét a kezével tartva fent.

Az egyetlen, ami valamennyire elvonta a figyelmét a fájdalomról, az a lány volt, akinek keze még mindig a vállán pihent. Néha lefuttatta a tenyerét a felkarján, s vissza, így próbálva megnyugtatni őt.

Hát, a terve határozottan működött. Már csupán a közelségétől jobban érezte magát.

Soha nem értette hogy csinálja ezt.

   - Tessék. Hé- nyújtott neki egy dobozos energiaitalt Sam – Larry és Maritza szerint felgyorsítják az anyagcserét.

Dean néhány korty után belepillantott a Samnél lévő tablettásdobozba.

   - Ezek nem „kiegészítők”, hanem Rohipnol- jelentette ki.

   - Hogy mi? Miért tudod az hogy néz ki?- kérdezte Sam értetlenül.

   - Te miért nem tudod hogy néz ki?- kérdezett vissza, kihangsúlyozva a „nem” szót – Szerinted én szeretnék egynap egy motel kádjában ébredni a vesém nélkül? Csecsenföldön?- felnyögve beletúrt a hajába, azután témát váltott – Találtatok valamit az edzésen?

   - Igen- bólintott JD – „A testrablók inváziója”-t. Minden egyes emberen, aki részt vett az óráinkon, ott volt az a furcsa szívásnyom.

Dean megrázta a fejét, összezavarodottan meredve hol az egyikükre, hol a másikukra.

   - Mi a fene folyik itt?

A kérdés, amire mind szerették volna a választ.

♤

A vadászok megegyeztek abban, hogy ideje volt beszélni Hanscum sheriffel.

Ez két okból is jó ötletnek tűnt: az egyik, hogy a nő látta Sam-et a spa-ban, ennélfogva lehet, hogy gyanítja róluk az igazságot; a másik, hogy ezek szerint ő is egy vendég, ami azt jelenti, hogy veszélyben lehet. Jobb az elővigyázatosság.

Úgyhogy miután Dean teljesen rendbejött, első dolguk volt felkeresni a nőt a szobájában.

   - Tudják én nem szándékoztam csak úgy otthagyni magukat, de már hat hónapja várok arra, hogy bekerüljek ide- magyarázta nekik – És hadd mondjam el, abszolút megérte. Már 4,5 kilót vesztettem!

   - Mindezt egy nap alatt?- lepődött meg JD.

   - Nem sértésből sheriff, mert maga remekül néz ki- kezdte Dean – De nem kíváncsi legalább egy kicsit, hogy vajon hogyan fogyott ennyit ilyen hamar?

   - Nos, hogy őszinte legyek ügynök, egyáltalán nem érdekel- közölte egy rövid nevetéssel – A férjem, Doug elhagyott tavaly, mert szerinte jobban szerettem a csokiturmixot, mint őt.

   - Ezt sajnálattal halljuk- mondta Sam.

   - Hát, ez a Doug egy pöcs- jelentette ki Dean – Maga jobbat érdemel.

   - Köszönöm- biccentett hálásan Donna – De igaza volt. Az egy sötét időszak volt számomra. A problémáimat nem egyszerűen elettem, hanem valósággal elzabáltam- újabb nevetés – De mindegy is. Azt hiszem csak megint szépnek akartam érezni magam. És Canyon Valley segített ebben. Már csak az a kérdés… Hogy maguk mit csinálnak itt?

   - Mi uh, uh… beépültünk- felelte az idősebb.

   - Igen, azt látom- bólintott.

   - Szerintünk kapcsolat van Canyon Valley és a városban történt gyilkosságok között- informálta őt JD a feltevésükről.

   - Miféle kapcsolat?

   - A szívásnyomok.

   - Erre gondol?- felhúzta a felsőjét, és a derekán ott is volt a szóban forgó nyom.

   - Igen- bólogatott a fiatalabb – Hogyan szerezte?

   - A spa kezelésem része volt- válaszolta – Köpölyözés.

   - Köpölyözés?- kérdezte a báty, mintha nem jól hallotta volna.

   - Igen. Tudják azt hittem fájni fog, de őszintén szólva az egészet átaludtam- mesélte – Mire felébredtem, a ruhaméretem kettővel lejjebb ment.

   - A köpölyözés előtt evett bármiféle pudingot?- érdeklődött a lány.

   - Isteni volt- helyeselt – Tisztára nyaltam a tálat.

Sam közelebb hajolt, s feltette a legutolsó kérdést:

   - Donna, emlékszik arra ki csinálta ezt a kezelést?

A sheriff habozás nélkül vágta rá:

   - Még szép.

♤

Maritza.

Ő végezte el a kezelést.

Most pedig előttük ült egy székben kikötözve, ugyanis Dean rajtakapta, amint épp egy emberi zsírt tartalmazó dobozokkal megpakolt hűtőt ürített ki.

Remek. Már csak azt kellett kitalálniuk, hogy milyen szörnnyel van dolguk, és hogy hogyan öljék meg.

   - Rendben, beszéljen- fejezte be a kötözést Dean, majd tett egy lépést hátra a széktől.

Maritza egyből mentegetőzésbe fogott:

   - Ez nem az, aminek gondolják. Én nem vagyok gyilkos.

   - Akkor mi maga?- tudakolta JD.

   - Egy Pishtaco.

Dean erre összezavarodva meredt rá.

   - Hogy micsoda?

   - Pishtaco- ismételte – Azt jelenti „perui zsírszívó”.

   - Még sosem hallottam róla- rázta a fejét a báty – Szóval maguk olyanok, mint az édesszájú vámpírok, akik szeretik a narancsbőrt?

   - A vámpírok ölnek- javította ki – Mi csak… paraziták vagyunk.

   - Ó, hát ebben az esetben…

   - Nézzék, én soha nem ártanék senkinek!- szögezte le – Oké, ezért kezdtük ezt el Larry-vel. Canyon Valley-ben segíthetünk az embereknek súlyt veszíteni, én pedig közben táplálékhoz jutok. Mindenki nyer.

   - Igen, kivéve a két halottat- emlékeztette a vadász.

   - Az nem én voltam.

   - Hanem ki?- vonta fel a szemöldökét a lány kérdőn.

   - Alonso.

   - A fickó az étkezdéből?- döbbent meg a fivér.

   - Ő a bátyám.

Na ez egyre érdekesebb lesz.

♤

Larry meghalt.

Alonso végzett vele nemrég.

Sam pont arra járt, és hallotta a kiáltozást. Mire bement, hogy segítsen, már késő volt. A férfi elvérzett.

Maritza zokogásban tört ki a hír hallatán.

   - Azért hoztam ide Alonso-t Peruból, hogy egy jobb utat mutassak neki, egy civilizáltabbat. Ahol nem voltunk szörnyek. Ahol a titok az emberek között éléshez csak annyi volt, hogy… pont annyit ettünk, amennyi életben tartott minket.

   - Hadd találjam ki- szólt közbe Sam – Alonso ennek nem volt valami nagy rajongója, nem igaz?

Maritza egyetértőn bólintott.

   - Nem. Egy rutinkezelés során majdnem megölt egy klienst. Túl sok zsírt szívott ki. Lefokoztam őt konyhai kisegítőnek, ahol nem kerülhetett fizikai kapcsolatba az emberekkel. Csak az üvegből ette a zsírt. De azt mondta minél jobban megvontam tőle, annál éhesebb lett- tovább folytatta a sírást – Most pedig hárman meghaltak. Köztük a férjem…

   - Hol van most Alonso?- kérdezte JD.

   - A… A pincében?- tippelt – Ott… Ott tölti mostanság az ideje nagyrészét.

A beszélgetésnek vége szakadt, a vadászok pedig félrevonultak döntést hozni.

   - Mi legyen vele?- célzott a nőre Sam.

Dean vállat vont.

   - Hát, amíg ki nem találjuk melyik oldalon áll, addig itt marad.

   - Én a maguk oldalán állok- biztosította őket, meghallva a társalgásukat.

JD bólintott, azután felé fordult.

   - Oké. Akkor mondja el, hogyan öljük meg az öccsét.

♤

A nyelvét kellett levágni.

Ennyi. Mindössze erre volt szükség ahhoz, hogy végezzenek a szörnyeteggel.

Ezzel pedig az ügyet be is fejezték. Annyi maradt hátra, hogy beadjanak valami fedősztorit a zsaruknak.

Az sem lesz nehéz.

A rendőrök megérkeztek a helyszínre a mentősökkel együtt, akik elszállították a holttesteket. A vadászok beadták nekik a szokásos őrült gyilkos sztorit, amit kérdés nélkül el is hittek.

Ideje volt lelépni.

   - Az egész családomat elveszítettem ma- motyogta Maritza elkeseredetten, mikor Dean és JD odalépett hozzá és Sam-hez.

   - Őszintén sajnálom. Én…

   - Elrabolhatunk egy percre?- tudatta vele a jelenlétüket Dean. Sam felkelt a padról, azután követte társait a folyosón. – Mikor ez a hely kiürül, elvarrjuk az utolsó szálat is- biccentett a nő irányába.

   - Várj, Dean- állította meg őt az öccse – Nem fogjuk megölni Maritza-t.

   - Ő egy szörnyeteg.

   - Igen, aki megmentette az életünket.

Dean tiltakozón megrázta a fejét.

   - Azt mondtad szigorúan bizniszkapcsolatot akarsz. Hát, ha nem tévedek, mi a szörnyölés bizniszét űzzük.

   - Tényleg szigorúan bizniszkapcsolatot akartam- értett egyet – De attól még van szívem. Mi lett volna, ha összetalálkozok egy vadásszal, amíg Gadreel megszállása alatt voltam? Én is meghalhattam volna. Megérdemeltem volna? Megérdemeltem volna, hogy meghaljak?

Az idősebb Winchester komolyan elgondolkodott a helyzetükön, végül azonban belátta, hogy nincs értelme vitatkozni.

   - Akkor csak odaszóló jegy Peruba?

♤

A bunkerbe hazatérve a testvérek ismét szétváltak; Sam eltűnt a könyvtárban, Dean pedig bevetette magát a konyhába. Előszedett egy üveg scotch-ot, s azt iszogatta unottan az asztalnál.

JD rövidesen csatlakozott hozzá. Készített egy pohár teát, majd helyet foglalt mellette ugyanabban a pozícióban, ahogyan előző reggel is: háttal a falnak, lábai feldobva a vadász ölébe.

Egyikük sem szólt egy szót sem. Mindössze némán kortyolták az italukat, várva, hogy múljon az idő.

Noha a lány tisztában volt azzal, hogy nem ártana beszélni a jelenlegi helyzetükről, mégis inkább úgy döntött, hogy hagyja ülepedni a dolgot. Egyelőre nem volt alkalmas az időzítés. Még mindig túl friss volt a téma.

Ráadásul ha szeretett volna sem tudott volna szóhoz jutni ezt illetően, köszönhetően Sam váratlan betoppanásának.

   - Én lefekszem- fékezett le az ajtóban.

   - Oké- intézte el ennyivel Dean. Illetve mégsem. Pár másodperc elteltével az öccse után kiáltott. – Hé.

   - Igen?- sétált vissza.

   - Azzal kapcsolatban, amit a múltkor mondtál.

Jaj, ne. Kezdődik. Úgy látszik mégiscsak most ejtik meg azt a beszélgetést.

JD a pohara pereme fölött átpillantott a fiatalabb Winchesterre, kíváncsian figyelve a reakcióját.

   - Azt hittem nem zavart téged- vágta azt a tipikus „tudtam én” fejet.

A kék szempár visszatért az idősebbre. Az ő arckifejezése meglepően nyugodt maradt.

   - Tudod Sam, ma megmentettem a hátsód- kezdte halkan – Ahogyan abban a templomban is… Meg a kórházban. Talán nem gondolom át a dolgokat, oké? De amit teszek, az azért van, mert az a helyes. És újra megtenném.

A tekintete újfent Sam-re vándorolt, aki csalódottan megrázta a fejét.

   - És ez… ez a probléma- jelentette ki – Azt hiszed te vagy a megmentőm, a bátyám, a hős. Te közbelépsz, és még ha el is szúrod, akkor is azt gondolod, hogy amit csinálsz az megéri, mert meggyőzted magad arról, hogy több jót teszel, mint rosszat… De ez nem igaz. Hiszen Kevin meghalt, Crowley meglógott, mi pedig nem vagyunk közelebb az angyalok kiiktatásában. Úgyhogy kérlek mondd meg, mi a jó abban, hogy én még mindig élek?

Dean sokkoltan meredt rá, mintha nem jól hallotta volna a szavait.

   - Te most viccelsz? Te és én, vívjuk tovább a harcot. Együtt.

Sam fáradtan felsóhajtott, azután távozásra készen elfordult az ajtóból. Végül azonban az utolsó másodpercben meggondolta magát, és helyette inkább bemasírozott a szobába, hogy levágódjon egy székre a bátyjával szemben.

Dean ettől akaratlanul is hátrébb húzódott, s egyenes háttal, poharát szorosan markolva várta a folytatást.

   - Oké- fogott bele az ifjabb egy sóhajjal – Csak egyszer, légy őszinte velem. Nem miattam mentettél meg engem. Magad miatt tetted.

   - Miről beszélsz?- értetlenkedett.

Ezen a ponton JD szemei oda-vissza ugráltak a két fél között, mint egy jojó. Nem tervezett közbeavatkozni, több okból is: először, ez nem tartozott rá, ő itt csak külső szemlélő lehetett; másodszor, jobbnak érezte, ha hagyja a testvéreknek, hogy kibeszéljék magukból a gondjaikat, ahogyan azt családtagok között szokás.

Az már más kérdés, hogy a Winchesterek soha nem voltak valami jók az érzelmeik szavakba foglalásában. Ez a vita emiatt még eltarthat köztük egy darabig.

   - Kész voltam meghalni- hangoztatta az álláspontját Sam – Kész voltam. Meg kellett volna halnom, de te… Te nem akartál egyedül lenni, és ide gyökerezik vissza az egész. Ki nem állhatod az egyedüllét gondolatát.

   - Ó, jólvan.

A báty elengedte a poharát, majd hirtelen lendülettel felpattant a helyéről, közben lelökve JD lábait az öléből. Hátat fordítva a másik kettőnek távolabb sétált az asztaltól, így ők nem láthatták az arcán átfutó érzelmek tömkelegét.

Sam szavai fájtak. Nem is kicsit. Viszont azt sem tagadhatta, hogy volt bennük némi igazság. Még ha ezt magának nehezen ismerte is be.

   - Elismerem- folytatta a fiatalabb némi szünet után – Határozottan hajlandó vagy áldozatot hozni mindaddig, amíg nem te kerülsz ki sértett félként a végén.

   - Rendben, őszinte akarsz lenni?- perdült vissza feléjük váratlanul – Ha fordított lett volna a helyzet, és én haldokoltam volna, te is megtetted volna ugyanezt.

Fojtogató csend szállt rájuk. Dean intenzíven bámulta az öccsét, várva valami reakcióra. JD szintén így tett, s közben félve markolta a bögréjét. A következő elhangzó mondat fog dönteni a társalgás végkimeneteléről, és fogja meghatározni a testvérek jövőbeli kapcsolatát is.

Vagy a jó, vagy a rossz irányba fogja vinni őket.

Békülés, vagy folytatólagos harag.

Vajon melyik lesz?

A lány visszafojtott lélegzettel fürkészte Sam arcát, ám amikor a Winchester bűntudatosan lehajtotta a fejét, már tudta. Pontosan tudta, mit készült mondani. A szíve ettől pedig előbb összeszorult, majd végül megszakadt Dean-ért.

Ki ne mond. Kérlek. Ne csináld. Könyörgöm Sam, ne.

   - Nem, Dean- motyogta – Én nem tettem volna ezt.

Basszus. Miért?

Az ifjabb felnézett, találkozva fivére megdöbbent tekintetével.

   - Ugyanazok a körülmények… Én nem tettem volna meg- zárta le ennyivel.

Remek. Muszáj volt megforgatnod a kést benne?

Esetleg a szívét kitépni nem akarod?

Vagy ott már meghúznád a határt?

   - Megyek és lefekszem- azzal feltápászkodott, s vissza sem pillantva elhagyta a helyiséget.

JD nagyot nyelt, azután egy lassú mozdulattal félve a báty irányába fordította fejét.

Szoborként állt tőle nem messze, lábai a földbe gyökerezve. Két karja bénultan lógott az oldala mellett, míg az arcáról… színtiszta elkeseredettség volt leolvasható. Szája kissé elnyílt, szemével mereven fókuszált az ajtóra, amin át Sam távozott az imént. A tekintete megtört, s ha elég sokáig nézte, JD megesküdött volna rá, hogy könnyeket vélt felfedezni benne.

Még sosem látta őt ilyennek. Elveszettnek és rémültnek. A látvány könnyeket csalt a szemébe.

Dean az előbb veszítette el az öccsét érzelmileg. Azt a személyt, akit gyerekkora óta védelmezett és akiért bármire képes lett volna. Azt hallani, hogy Sam hagyta volna őt meghalni, ha a szerepük felcserélt lett volna… Számára ez annyit jelentett, hogy Sam nem szerette őt annyira, mint amennyire ő Sam-et.

Mindig is ez volt az egyik legnagyobb félelme.

És most valóra vált.

De mégis kicsoda ő a testvére nélkül? Ezen még sohasem gondolkodott. Mert eddig nem is kellett. Most azonban…

Mintha a szívével együtt a lelke egy részét is kitépték volna.

Egyedül érezte magát. Annyira egyedül.

   - Dean…

JD hangja halk volt és gyengéd; szinte alig jutott el hozzá.

A lány lassan felegyenesedett a székéről. De itt meg is állt, ugyanis nem tudta mi lett volna a helyes. Menjen és vigasztalja meg, vagy hagyja őt egyedül. Vajon a vadász melyiket preferálta volna? Nem akart átlépni egy határt a tolakodó érzelmességével, ellenben lehet, hogy Deannek pont erre lett volna szüksége.

Padhelyzetbe került.

Percek teltek el így, míg végre a Winchester megszólalt:

   - Hagyjuk.

Lehajtott fejjel és sebes léptekkel elment mellette, megcélozva az ajtót. Olyan gyorsan tűnt el a helyiségből, mintha üldözték volna.

Talán így is volt.

Talán az érzelmei elől menekült.

Elvégre ahhoz már elég jól értett.

JD meg csak meredt tovább az ajtóra.

Tanácstalanul.

♤

Egy órát várt. Ennyi időt adott neki ahhoz, hogy lenyugodjon. Mikor az letelt, megközelítette a szobáját.

Az ajtó résnyire nyitva volt. Belökte az ujjaival, s a küszöbön megtorpanva felmérte a terepet.

És ott is volt. Dean Winchester szétesve, fuldokolva az érzelmek tengerében ült az ágya szélén; két könyöke megtámasztva a térdén, feje lehajtva, szemeivel feltehetőleg mereven bámulta a padlót. A testtartása görnyedt, mint aki mindjárt összeesik a vállán cipelt súly miatt.

Szóval így néznek ki az évek és az átéltek által megtört emberek, gondolta magában a lány. Összepréselt szájjal dőlt az ajtófélfának, tanakodva a helyes megközelítésen.

Hogyan intézze ezt? Mit mondjon? Mondjon egyáltalán valamit? Vagy csak adjon neki egy ölelést?

Az ölelés biztos jól esne.

Amint ezen gondolkodott, a teste önálló életre kelt; ő még csak észre sem vette. Mintha az egész reflexszerű lett volna; valami, amit nem most csinált először, s ezért jött ilyen könnyen.

Besétált a szobába, mígnem ott állt az ágy előtt. Nem szólalt meg, nem moccant egy centit sem. Mintha várt volna valamire.

Dean idővel felnézett rá, arcán halvány kíváncsiság.

A lány ekkor megmozdult. Előre lépett, egyik kezét a báty vállára helyezte. Mintha sejtette volna mire készül, a vadász elvette két karját a térdéről, megtámasztva őket maga mellett a matracon. Egyetlen pillanattal később JD leereszkedett az ölébe, s nem hezitálva tovább szorosan megölelte. Karjai körülfonták a nyakát, mialatt az álla megpihent a fivér vállán.

   - Nem vagy egyedül- suttogta – Én még itt vagyok.

A feszült izmok egyszeriben ellazultak, Dean pedig átkarolta a derekát és közelebb húzta őt egészen addig, amíg a mellkasuk érintkezett. Szemét lehunyva fúrta arcát a másik fél vállába, átadva magát a belőle áradó nyugodtságnak.

Fel sem tűnt neki, amikor elkezdett halkan sírni. Először csak pár könnycsepp volt, majd azokból összefüggő zokogás alakult ki, amit szépen elfojtott a lány inge. Ahogy egyre inkább elengedte magát, úgy tört felszínre egymás után az összes mélyre eltemetett érzelem. Szomorúság, bűntudat, harag, kétségbeesés, félelem, magány… Mind előjött belőle, ő pedig meg sem próbált küzdeni ellene.

Csak ölelte JD-t, mintha az élete múlott volna rajta és sírt. Kiadott mindent, amit az utóbbi hónapokban felhalmozott. És ó, hogy mennyire nagy megkönnyebbülés volt végre megszabadulni mindettől. Mintha azok a mázsás sziklák most legördültek volna róla, megengedve neki, hogy ismét fellélegezzen.

Már nem is emlékezett arra, mikor érzett utoljára ilyen könnyedséget.

Szabad volt a terheitől. Ha csak pár percre is.

Erre volt most szüksége. Pontosan erre.

Na meg valakire, aki ott volt vele és nem hagyta, hogy egyedül érezze magát.

   - Minden rendben lesz. Itt vagyok- mondta, miközben egyik kezét lassan felvezette a hajába – Nem megyek sehová. Nyugodtan add ki magadból.

Dean pedig ezt is tette. Hosszú perceken keresztül maradtak így, mígnem a sírása alábbhagyott szipogássá.

Akkor aztán JD kissé elhúzódott, épp csak annyira távol, hogy a szemébe tudjon nézni.

   - Hé- simította mindkét tenyerét az arca két oldalára, hüvelykujjával törölgetve a megmaradt kósza könnycseppeket – Ha bármire szükséged van, rám számíthatsz. Ha kell valaki, aki meghallgat, vagy aki csak ül melletted némán, teljesen mindegy. Még azt is hagyom, hogy sírj a vállamon- mosolyodott el halványan.

Dean viszonozta a gesztust.

   - Köszönöm- préselte ki magából rekedten – Én uh… Nem sűrűn csinálok ilyesmit…

   - Azt látom- jegyezte meg – És nem fogom erőltetni, ha nem szeretnéd. Kis lépések. Csak tudd, hogy nincs baj azzal, ha segítséget kérsz valakitől.

   - Mondjuk az új pszichológusomtól?- viccelődött.

JD röviden felnevetett.

   - Pontosan.

Visszahajolt, hogy megpuszilhassa a homlokát, majd lehunyt szemmel nekitámasztotta a sajátját.

Megint csend következett, ám ezt egyikük sem igazán bánta. A csend most kifejezetten békésen hatott rájuk. Mintha egy védőburok lett volna, ami körbevette és megvédte őket a külvilág borzalmaitól.

Az ő kis biztonságos menedékhelyük.

Mindketten meg tudták volna szokni.

   - JD?- szólalt meg Dean egy idő után.

   - Igen?

   - Nem tudnál uh… Maradni estére?- kérdezte félve – Újabban vannak ezek a rémálmaim, és…

   - Persze, hogy maradok- szakította félbe, mielőtt elhúzódott volna – Ha ezt szeretnéd.

Dean határozottan bólintott.

   - Igen. Ezt szeretném.

   - Akkor ezzel eldőlt- villantott még egy mosolyt – Pizsiparty.

A Winchester ezen felnevetett, azt követően hozzátette:

   - Viszont csak egy párnám van.

JD közelebb hajolt, azt suttogva:

   - Nem érdekel.

Az egyetlen, ami mindkettőjüknek számított akkor, az egymás társasága volt. Ketten a sötét szobában, egymást szorosan ölelve a takaró alatt.

Ennél több nem is kellett.

_______________