22. Éles fogak (2)

"Francos Wisconsin, ember."

Veszély. Veszély. Veszély.

A szó folyamatosan ismétlődött a fejében, akár egy megakadt lemez a lejátszóban. Ahogy teltek a másodpercek, úgy nőtt benne az idegesség, valamint gyorsult fel a szívverése. A légzését épphogy képes volt koordinálni, miközben az izmai megfeszültek. Tudta, hogy valami rossz fog történni, és kész volt akcióba lendülni, hogy megakadályozza.

Mindössze azt kívánta, bár értesíthette volna a testvérpárt is a megérzéséről.

Hamarosan viszont kiderült, hogy ilyesmire nem is volt szükség.

   - Még meleg- motyogta Dean, így csak a mellette lévők hallhatták – Ez azt jelenti, hogy azután halt meg, miután a hívást kaptuk.

Mindhármuknak összeállt a kép. Nem volt nehéz, hiszen csak egy lehetséges magyarázat lehetett a dologra.

JD anélkül, hogy azt a hátuk mögött álló láthatta volna benyúlt a dzsekijébe, s ujjait a tőre markolata köré fonva óvatosan előhúzta a fegyvert. Egyrugóra járhatott az agya a Winchesterekkel, ugyanis ezután mindannyian egyszerre pattantak fel és fordultak a sheriff felé. A lány kiszúrta, amint Dean elővette a nadrágja derekába dugott ezüstkést, ám egyelőre kénytelen volt azt a háta mögött tartani. Ő is hasonlóan cselekedett a saját pengéjével; fordulás közben sebesen maga mögé rejtette, így a férfi nem szerezhetett tudomást róla. Nyugodtan rájuk foghatta a pisztolyát.

   - Csak nem tudtatok beletörődni abba, hogy itt minden rendben van és tovább állni, huh?- sziszegte a vérfarkas bosszúsan – Fogalmatok sincs arról, mibe sétáltatok bele, nem igaz? De nem is számít. Mivel úgysem sétáltok ki belőle.

Kibiztosította a fegyvert, csupán másodpercekre attól, hogy elsüsse. Ez volt ellenben az utolsó mozdulata, ugyanis a következő pillanatban egy ezüstpenge szelte át a levegőt, majd fúródott bele a mellkasába. A sheriff megdöbbenve lepillantott a vért árasztó sérülésre, azután elgyengülve landolt a földön, rögtön életét vesztve.

A testvérpár elképedve meredt a csapat harmadik tagjára, akinek a kezéből az imént el lett hajítva a tőr. JD idegesen zihálva leengedte a dobókarját, azt követően nem pazarolva időt a felesleges beszédre odasietett a testhez, hogy kihúzza belőle a kést. Minden egyéb nélkül letisztította azt a zsebéből kihalászott kendővel, aztán visszahelyezte oda, ahonnan nemrég előszedte.

Ekkor ocsúdtak fel társai a sokkból, s termettek mellette.

   - Ezt meg hogy csináltad?- ámult Sam.

   - Két szó, Sam- guggolt le a hulla mellett, szemét végig rajta tartva – Gyors reflexek.

Igazság szerint még ő maga sem tudta, hogyan volt képes az előbbire, de a szituáció nem bizonyult alkalmasnak arra, hogy gondolkozzon rajta. Betudta annak, hogy a vadászösztönei kezdtek visszatérni.

   - JD, ez egyszerűen…

   - Ezt nézzétek- szakította félbe Dean dicsérőnek szánt szavait, mikor észrevett valamit a férfi nyakában. Egy lánc volt az, amiről egyetlen darab ezüsttöltény lógott. Megfogta, majd letépte a vérfarkasról, hogy a srácok is jobban szemügyre vehessék.

   - Ezt már láttam korábban- ereszkedett le mellé Dean – Ez a kedvenc ékszere a tiszteletesnek meg a nyájának.

   - „Ragnarök”?- olvasta le hunyorítva a fémbe vésett szót Sam.

   - Az olyan uh, Thor, Loki, Odin cucc, nem?- kérdezte a bátyja összevont szemöldökkel.

   - Igen- bólintott a lány megerősítve – Az északi mitológiában így hívják a vég eljövetelét.

   - De miért van belevésve egy tölténybe?

   - Kit érdekel?- egyenesedett fel az idősebb – Megkaptuk a válaszokat, amiket akartunk.

   - Nem is tudom, Dean- ingatta a fejét az öccse – Szerintem ennél többre lesz szükségünk.

A fivére erre értetlenül széttárta a karját.

   - Most mi van? Ez nem elég neked?

   - Elég ahhoz, hogy megöljük Garth-ot?- kérdezett vissza – Gyerünk már. Csináljuk ezt rendesen.

Dean összepréselt szájjal végig gondolta, végül nagynehezen beadta a derekát.

   - Rendben, legyen. Takarítsd ezt fel, szedd össze Garth-ot, aztán zárd el őt valahova, amíg kitaláljuk mi folyik itt- adta ki az utasítást – JD és én megyünk és megnézzük a templomot.

♤

Az éjszaka sötétjében remekül kivehető volt az általuk keresett templom; köszönhetően a fehér falaknak, amik segítettek kitűnni a többi épület közül, na meg persze a magasan égbe nyúló toronynak is, ami már messziről látható volt az arra járók számára.

Dean probléma nélkül talált parkolóhelyet a közelben, úgyhogy azzal nem kellett sokáig bajlódniuk. A két fél ezután kiszállt, gyors fegyverellenőrzést végzett, majd óvatos mozdulatokkal belopózott az épületbe.

Amint átlépték a küszöböt felkapcsolták a zseblámpáikat, megkönnyítve ezzel a tájékozódást. Nem váltak szét, hanem szigorúan egymás mögött haladva fedezték fel a terepet.

Minden csendes volt, sehol egy vérfarkas.

Jó. Nem hiányzott, hogy belefussanak még egybe.

Kisebb vándorlás után megérkeztek egy ajtóhoz, aminek túloldalán megtalálták Jim tiszteletes irodáját. Szuper. Elvégre hol máshol találhatnának több információt, mint a nyáj vezetőjének szobájában? Ez a hely biztos tele volt nyomokkal, amik előre lendíthették az ügyet; csak észre kellett őket venniük.

   - Hé, uh- szólalt meg Dean elsőként, odasétálva az asztalhoz a helyiség másik végében – Amit korábban elkezdtem, a mezőn…

   - Igen?- vonta fel a szemöldökét JD, átfutva az ajtó melletti könyvespolcokat.

A Winchester egy pillanatra megállt, s tekintetével megállapodott a társán.

   - Csak azt szerettem volna mondani, hogy…- nagyot nyelt, miközben zavartan megvakarta a tarkóját -…amit csináltál, az valami elképesztő volt. A reakcióidőd, meg az a hibátlan dobás… Az egész egyszerűen…

   - Kezdesz lemerülni, vagy mi?- mosolyodott el a lány, elszórakozva a másik fél bénázásán.

Dean erre hitetlenül felnevetve széttárta a karját.

   - Hé. Éppen próbáltalak megdicsérni. Ez nálam elég nagy dolog, csak hogy tudd.

A vadászlány vigyora még inkább megnőtt, amint teljes testével a báty felé fordult.

   - Tudom mit szerettél volna. Csak szivatlak- lecsökkentette a távolságot, míg már csak az asztal állt közöttük – És köszönöm. Ezt hallani tőled nagyon sokat jelent nekem.

   - Tényleg?

   - Tényleg- bólintott megerősítésként – Elvégre te és Sam vagytok a legjobb vadászok, akiket ismerek. Fontos számomra a véleményetek.

   - Alig ismersz rajtunk kívül mást- emlékeztette, miközben igyekezett elrejteni az arcára kiült halvány vörösséget. Ez a lány aztán tudta, hogyan hozza őt zavarba. Ilyen se történik vele gyakran.

   - Mert nincs is rá szükség- jelentette ki magabiztosan – Így is tudom, hogy nincs nálatok jobb ebben a szakmában. Máskülönben nem készült volna rólatok egy könyvsorozat.

   - Azokat még mindig olvasod?- váltott témát, mialatt nekilátott átnézni az asztallapon heverő tárgyakat.

   - Persze- vágta rá, mintha ez egyértelmű kéne legyen – Bár mostanában nem haladtam vele sokat. A következő rész „A fekete furgon titka” lesz, legutóbb ott hagytam félbe…

A báty ennek hallatán kishíján félrenyelte a nyálát, amit aztán heves köhögéssel igyekezett leplezni. JD figyelmét ellenben nem kerülte el a reakciója. Értetlenül méregetve őt kérdezett rá:

   - Most mi van?

   - Semmi. Tényleg semmi- legyintett, szigorúan kerülve a pillantását.

   - Gyerünk már, Dean- kérlelte – Ki vele. Mi van abban a részben, ami miatt így reagáltál?

   - Ó, semmiség- szajkózta tovább – Csak szerintem unalmas a sztorija. Nyugodtan átugorhatod, nem maradsz le semmiről.

   - Aha- bólogatott amolyan „nem hiszek neked” stílusban. Míg Dean kutatott, addig ő előhúzta a mobilját; felment az internetre, beírta a keresőbe a rész címét, majd átpörgetett pár oldalt, hogy onnan szerezzen választ. Rövidesen ki is derítette, amire kíváncsi volt. Így pedig már mindjárt érthetőbb lett a viselkedése. – Szóval van egy szexjeleneted, huh? Ki az a Cassie? Ó, várj, megvan… Na ne. Te elmondtad a barátnődnek a családi titkot? Nem semmi.

   - Add azt ide- termett előtte az idősebb testvér, s kikapta a kezéből a készüléket.

Ezen a ponton már le sem tagadhatta a zavartságát. JD hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy nem tartotta mulatságosnak a helyzetet. Olyan ritkán láthatta ilyennek a vadászt, ezért úgy döntött, kihasználja a lehetőséget, hogy szórakozzon vele.

   - Ne már, emiatt a nagy szégyenkezés?- nevetett fel hitetlenül – Azt hittem Dean Winchester-t nem zavarja az ilyesmi.

   - Nem is- vágta rá határozottan – Én csak…

   - Te csak?- várakozott a lány széles mosollyal. Közben fel sem tűnt neki, milyen közel kerültek egymáshoz. A távolság csupán centimétereken múlott. JD oldalra döntötte a fejét, és őszinte érdeklődéssel feltette a kérdést: - Legalább részletesen van leírva a jelenet?

Dean szeme szinte kiugrott a helyéről a megdöbbenéstől. Erre aztán végképp nem számított. Csakhogy őt sem kellett félteni. Hamar felocsúdott a sokkból, s megszabadulva a zavartság minden maradékától visszatért a szokásos stílusához: arcáról magabiztosság tükröződött, amint egy félmosollyal a vele szemben álló felé hajolt.

   - Döntsd el te. Ha meg nem lenne elég, csak szólj, és kibővíthetjük.

Legnagyobb meglepetésére a lány nem húzódott el tőle. Helyette mindössze némán a szemébe nézett, immár sokadszorra elmerülve azokban a zöld íriszekben.

Egyszerűen gyönyörű volt. Szinte már megigéző.

Dean karja megmozdult, majd egyből meg is pihent JD csuklóján. Az egész annyira természetes volt, hogy a vadásznak fel sem tűnt. A keze rövidesen megindult felfelé, s legközelebb csak akkor állt meg, mikor elérte a vállát. Onnan már nem kellett volna sokat csúsztatnia, hogy megérintse az arcát.

Szerette volna megtenni. Másra sem tudott gondolni. Az ujjai megrándultak, tovább araszolva a nyaka felé, csakhogy ekkor…

   - Az meg mi?- törte meg a kialakult csendet JD, aki időközben elnézett egy pillanatra, és kiszúrt valamit az asztal mögötti polcok egyikén.

Egy könyv volt az, ezt ő is tudta. Viszont eléggé vaskosnak és réginek látszott, ráadásul egymagában csücsült a polc közepén; mintha valaki szándékosan helyezte volna oda, hogy elkülönítse minden mástól a szobában. Ennek pedig nyilván oka volt.

   - Hogy mi?- tért észhez Dean, azonnal elkapva róla a kezét.

A varázs elmúlt, a pillanat meg odalett.

Miért érezte ennyire zavarban magát? Mi a fene ütött belé?

   - Az a könyv- kerülte ki őt a társa, hogy átjusson az asztal másik oldalára – Biztos fontos lehet, ha ilyen kiemelt helyet kapott.

Éééés vissza a munkához. Megint.

Remek.

Levéve a polcról a lány menten felnyitotta a példányt, azután sebesen átfutotta az első pár lapot a szemével. Rengeteg írás szerepelt benne, és mindegyik kötődött az északi mitológiához. Kifejezetten érdekes volt. Különösen…

   - Mit találtál?- érdeklődött a báty, miután ismét visszaváltott vadász módba.

   - Egy rakás északi mitológiához kapcsolódó írást- válaszolta, tekintete továbbra is a szövegeken – De van itt szó a vérfarkasokról is.

   - Hadd nézzem- sietett mellé kíváncsian. JD lerakta a könyvet az asztalra, így mindketten egyszerre tudták olvasni. Valóban érdekes dolgokat említettek benne. Olyanokat, amik komoly segítséget nyújtottak nekik az ügyben. – Oké. Ez határozottan valami- jelentette ki, azt követően lehuppant a székbe azzal a tervvel, hogy átfésülje a komputert is.

Elég volt megmozgatnia az egeret, és a képernyő máris felvillant előtte. A háttér nem más volt, mint egy családi fotó, rajta Joy, Jim, Bess és végül Garth.

   - Ez most komoly?- forgatta a szemét a vadász.

   - Szerintem aranyosak- vont vállat a lány, amint két kezével megtámaszkodott a szék hátulján – Bár Joy-tól valamiért kiráz a hideg.

   - Azt nem csodálom- motyogta – Az a nő túlságosan is kedves volt velünk.

   - Talán csak biztos akart lenni, hogy nem kezdünk mészárlásba a házában.

Dean ezen röviden felnevetett, majd megnyitva a keresőt beírta a szót „Ragnarök”, és megnyomta az entert. Vagy egy tucat oldalt feldobott az internet, ő pedig nem gondolkodva sokat a dolgon megnyitotta az első linket a sok közül.

Éppen a cikk felénél tartottak, amikor a Winchester mobilja megszólalt.

   - Hé. Megtaláltad a gerlepárt?- érdeklődött, miután kihangosítóra állítva lerakta a készület az asztalra.

   - Nem- felelte Sam egy sóhaj kíséretében – A lakást feldúlták. Garth és Bess sehol. Még Romant sem találtam.

Az utolsó mondat hallatán a lány gyomra görcsbe rándult. Ötlete sem volt miért, de aggódott a vérfarkas hollétét illetően.

De ugyan miért? Hiszen nem is ismerte őt.

Igaz?

   - Mi az, valaki elrabolta őket?- csodálkozott a fivére – Hát, ez aztán marha jó.

   - Mondjátok, hogy ti találtatok valamit- kérte őket gondterhelten.

   - Nos, ez a… Ragnarök, világvége szarság… a sztori főszereplője valami Fenris nevű farkas, aki megöli az istent Odint, mielőtt a világ véget ér- foglalta össze tömören Dean.

   - Oké. És ez hogyan is segít nekünk?

   - Vannak olyan szekták, amik Fenrist egy farkas istenségnek tartják, és istenítik őt. Úgy hívják magukat, hogy Fenris bendője- magyarázta JD, közelebb hajolva a képernyőhöz.

A feje ezzel Dean válla fölé került, csupán néhány centire az övétől. A lány vanília illatú samponja egy szempillantás alatt elárasztotta az érzékeit, amitől a koncentrációja újból megingott. A pillantását szigorúan a monitoron tartva igyekezett kisebb levegőket venni, hogy ne érezze annyira az illatot. Mondani sem kell, ez semmit sem segített.

Most komolyan, mi a fene baja van? Miért nem bír magával a közelében?

   - Egy vérfarkas szekta?- nevetett fel hitetlenül a vonal túlvégén Sam – Mégis mit akarnak?

   - Hát, ezeknek az őrülteknek a Ragnarök nem csak egy egyszerű Bibliai sztori- felelte JD, észre sem véve a reakciót, amit Dean-ből kiváltott – Hanem egy kész akcióterv. Az emberek kipusztulása, teljes vérfarkas uralom.

   - És… mi? Ez lenne a… az első lépés a mozgalmukban?

   - Francos Wisconsin, ember- ingatta a fejét az idősebb. Hiba volt. Így csak még jobban érezte azt az átkozott illatot. – Ideje leszámolni Jim tiszteletessel.

   - Kell segítség?

   - Nem, nem, nem, mi megoldjuk- biztosította – Te csak menj és keresd meg Garth-ot.

   - Rendben.

A hívás ezzel véget ért.

Dean és JD másodpercek alatt elpakolt mindent, elrejtve annak jeleit, hogy valaha ott jártak az irodában. Az ajtóhoz siettek, hogy távozzanak, ám alighogy átlépték a küszöböt, egy autó motorjának hangja ütötte meg a fülüket, amint az éppen leparkolt a templom előtt.

A francba. Na most voltak bajban.

   - Megyek előre- suttogta Dean, amint kikerülte őt, s a szabad kezébe bekészítette a pisztolyát – Maradj mögöttem.

   - Oké- bólintott JD, azzal a nyomába szegődött, szorosan követve őt a folyosókon.

Halkan haladtak végig mindegyiken, különösen ügyelve arra, hogy ne csapjanak zajt. Már majdnem kijutottak, amikoris a kápolnába érve beszédre lettek figyelmesek.

   - Ennek nincs semmi haszna, Dean. Hallom a szívverésedet. Ahogyan a lányét is. Már bizonyára rengetegszer csináltatok ilyesmit, viszont még így is mindig idegesek lesztek.

Ez Jim tiszteletes. Huh. Ironikus. Pont az imént egyeztek meg abban, hogy megölik, erre felbukkan. Vajon a sors kivételesen melléjük állt volna? Lehetséges?

   - Nincs semmi baj egy kis félelemmel- szólalt meg a báty, kisétálva az árnyak takarásából. JD lassan ment utána. – Ez tesz minket emberré.

   - A félelem nem csupán emberi ösztön lehet- tiltakozott a férfi – A szörnyek is érezhetik. Azért jöttem, hogy a szentbeszédemen dolgozzak.

   - Nos, ez esetben miért nem kezdi azzal, hogy mesél nekünk a Fenris bendőjéről?- fogta rá a pisztolyát – Úgy bizony. Mindent tudunk magáról, meg a falkája briliáns kis tervéről.

   - Biztosíthatlak titeket, mi nem tervezünk semmit- hárított felemelt karokkal.

   - Ó, nem? Akkor miért olvastunk róla egy könyvben?- tudakolta gyanakvón.

Jim tiszteletes hosszan felsóhajtott, mikor megértette.

   - Mivel generációkkal ezelőtt, az a gyűlölet és kezelhetetlen harag része volt a hitünknek- magyarázta – De mióta én felelek itt az irányításért, kiirtottam ennek minden maradékát a gyülekezetünkből.

   - Hát, ezek szerint a hír nem mindenkihez jutott el- mondta JD.

   - Például a sheriffhez sem, aki nemrég megpróbált megölni minket és az öcsémet- fűzte hozzá Dean.

   - Pat sheriff?- döbbent le.

Dean tett előre egy óvatos, ám mégis határozott lépést.

   - Hadd lássam a töltényét- megállva a vérfarkas előtt a kezébe vette a láncot, hogy megvizsgálja – Hol van?

   - Mi hol van?

   - „Ragnarök”- felelte a lány.

Jim szeme erre hitetlenül elkerekedett.

   - Hogy mondod?

   - Ez volt belegravírozva a sheriff töltényébe- lépett hátra a Winchester.

A férfi tiltakozón megrázta a fejét.

   - Az lehetetlen. A bendő halott.

   - Na ja, ezt mondja Garth-nak, a lányának, meg Romannak, akik eltűntek- közölte.

Kellett pár másodperc, azonban úgy tűnt, Jim összerakta a képet a fejében.

   - Nem- motyogta, az arckifejezése pedig egyből elárulta a vadászoknak:

Itt valami sokkal nagyobb volt készülőben, mint azt ők hitték.

♤

A vadászpárnak nem kellett sok idő, hogy összerakja: ha Jim tiszteletesnek gőze sem volt arról, mi folyik a városában, akkor a tettes mindössze egyetlen személy lehetett. A felesége, Joy.

Sejthették volna. Az a nő túlontúl kedves volt velük már a kezdetektől fogva. Azért el kellett ismerniük, hogy szépen kijátszotta őket. Kiadta magát a gyengéd, törődő családanyának, miközben végig egy báránybőrbe bújtatott farkas volt. Szó szerint.

Ezek után nem is volt kérdéses a következő lépésük: megtalálni a csoport vezetőjét, majd megölni őt a követőivel együtt. Egyszerűnek hangzik, nem?

Ehhez azonban erősítésre volt szükségük, úgyhogy felhívták Sam-et. Aki nem válaszolt.

Na ugye, hogy mégsem lesz olyan egyszerű, mint azt hitték?

   - Sam, a fenébe, vedd fel!- szitkozódott Dean, mikor többszöri csörgetés után is csak hangpostára kapcsolt.

Ez nem jelentett jót. Határozottan nem.

Mindketten sietve bepattantak az Impalába, Dean pedig nyomban a gázra taposva kilőtt a templom parkolójából.

JD az ujjait tördelve meredt ki az ablakon, míg a báty olyan erővel szorította mellette a kormányt, hogy az öklei elfehéredtek. Fénysebességgel száguldottak az utakon, ám úgy tűnt, még így sem fognak odaérni időben. Ha Sam-et is a vérfarkasok vitték el (amiben biztosak voltak), akkor minden elvesztegetett másodperc számított. Az a falka megszállott volt, elhivatottan embergyűlölő és ezek miatt veszélyesebb, mint az átlagos szörnyek, akikkel általában küzdeni szoktak.

Mindnek mennie kellett. Bár ez eddig sem volt kérdéses számukra.

   - A pajtában lesznek- törte meg elsőként a csendet Dean – A farmház mögött. Ez biztos.

JD bólintott.

   - Rendben. Te elölről mész be, én hátulról.

   - Nem- mondta a másik szigorúan – Te kint maradsz, és vársz.

   - Hogy mi?- kapta felé a fejét felháborodva – Azt felejtsd el! Nem hagyom, hogy egyedül ronts be oda.

   - JD…

   - Mi most egy egész falkáról beszélünk, Dean- emlékeztette – Te meg berohannál közéjük egymagad, egy darab fegyverrel hadonászva? Ez kész őrültség. Szó sem lehet róla.

   - Erről nem nyitok vitát- jelentette ki hajthatatlanul.

JD hitetlenül felnevetve igyekezett leplezni a dühét.

   - Ugye tudod, hogy most iszonyat hülyén viselkedsz? Sam bajban van. Én pedig segíthetek.

   - Pontosan- pillantott rá egy röpke másodpercre – Sam bajban van. Ki kell hoznom őt onnan. De úgy nem fog menni, ha közben miattad aggódom.

   - Miattam nem kell aggódnod- biztosította – Tudok harcolni.

   - Tisztában vagyok vele, de akkor is…

   - Nemrég még megdicsértél, amiért meg tudtam védeni magam, most meg kispadra ültetsz?! Hát én komolyan nem értelek.

   - Az csak egy vérfarkas volt- ágállt – Ez egy egész falka. Van különbség. Még nem vagy elég gyakorlott.

   - Soha nem is leszek, ha nem hagyod, hogy bizonyítsak!

   - Lesz alkalmad bizonyítani- ígérte – De nem most.

   - Dean…

   - Azt mondtam nem!- emelte meg a hangját, ráadásként pedig egyik kezével még rá is csapott a kormányra – Kint maradsz és kész. Ez parancs. Nincs több vita.

JD teljesen elnémulva figyelte őt, amint szaporán véve a levegőt igyekezett kizárólag a vezetésre koncentrálni. A vita hevében a lány légzése is felgyorsult, a mellkasa még most is hevesen emelkedett és süllyedt. Két keze ökölbe szorítva, szája egy keskeny vonallá préselve, miközben próbálta lenyelni a kikívánkozó szavait.

Rég látta Dean-t ilyen dühösnek. Azt eddig is tudta, hogy féltette őt, na de hogy ennyire? Mégis miért? Hiszen képes volt megvédeni magát. Napról napra egyre jobban teljesített vadászként (legalábbis ő szerette ezt gondolni), emiatt nem értette, mire fel a folyamatos túlféltés. Mintha nem bízna abban, hogy egyedül is megállná a helyét.

Igen, aggódott az öccse miatt, de ez nem szabadott volna ok legyen arra, hogy átváltson katona módba és elutasítsa a segítségét. Pont most kellett volna összedolgozniuk, hogy megmentsék a testvérét. Erre ő mégis…

„Ez parancs.” Egy olyan mondat, amit John Winchester is előszeretettel alkalmazott. Egészen Dean gyerekkora óta használta már, hogy szófogadásra tanítsa, később pedig Samnél is bevetette. Csakhogy míg utóbbinál ez egyáltalán nem működött, addig előbbinél tökéletesen megtette a hatását. John egy engedelmes katonát faragott a fiából, aki mindig tudta mit mondjon ahhoz, hogy elérje mások együttműködését.

Mint most az övét.

   - Legyen- adta fel JD, elfordítva róla a tekintetét – Ha te így akarod csinálni, csak rajta. Ki vagyok én, hogy beleszóljak? Csak gondoltam segíthetek. De ha nem, hát nem.

Túlreagálta volna? Talán. De most már nem csinálhatta vissza.

Dean a szeme sarkából ránézett, mikor pedig meglátta a megbántott kifejezést az arcán, a bűntudata előtört. Rájött, hogy túl kemény volt vele. Pont, mint az apja. A rideg kiképzőtiszt. Soha nem akart olyan lenni, mint ő; ezúttal mégis eléggé levékonyította a kettejüket elválasztó határvonalat.

Mindezt azért, mert aggódott Sam-ért. Abban a pillanatban csak ő számított. Hogy épségben kihozza abból a pajtából. És ha ehhez az kellett, hogy kivonja a lányt a játékból… ám legyen. Így volt biztonságosabb.

A Winchester hosszan kifújta a levegőt, s ellazította az ujjait.

   - Sajnálom- szabadkozott immár jóval halkabban – Nem akartam kiabálni. Én csak… Nem figyelhetek egyszerre rád, Sam-re, meg a rakás vérfarkasra is, akik holtan akarnak minket. Ha egyedül megyek be, akkor könnyebb lesz koncentrálni. Mivel tudni fogom, hogy te kint vagy a kocsiban, ahol nem eshet bajod- fejét oldalra fordítva rápillantott – Nem akarom, hogy bajod essen.

JD lehunyta a szemét, majd egy sóhajt követően a mellette ülő irányába fordult.

   - Megértem- bólintott – De te is értsd meg, hogy ahogyan te értem, úgy én is aggódom érted. És Sam-ért is. Tudom, hogy profik vagytok, de akkor sem sérthetetlenek.

Dean erre halványan elmosolyodott.

   - Pedig szeretjük azt hinni, hogy azok vagyunk.

   - Ez nem vicces- rázta a fejét komoran.

   - Nem, tényleg nem az- értett egyet elkomolyodva – De mi már csak így kezeljük a dolgokat. Annyiszor jöttünk vissza a halálból, hogy már nem tud megrémiszteni minket az ilyesmi.

Pedig meg kéne, hogy rémisszen. Őt a hideg is kirázta tőle.

   - Csak ígérd meg, hogy óvatos leszel- kérlelte.

Dean egyik kezét elvette a kormányról, azután ráhelyezte azt a lány térdére, adva neki egy gyenge szorítást. Mélyen belenézett azokba a kék szemekbe, végezetül azt mondta:

   - Megígérem.

♤

Russ éppen kilépett a pajtából, amikor megérzett valamit. Egy ismerős illatot. Kíváncsian előre haladt, eltávolodva az épülettől, amikoris felfigyelt még egyre.

A vadászok voltak azok, akiket Garth meghívott ebédre. Sejtették, hogy ide fognak jönni. A legnagyobb hiba, amit elkövethettek. Most mindketten meg fognak halni.

A vérfarkas tovább sietett az előkert felé, ahol a szagok forrását érezte. Követte a nyomokat végig a fűvel szegélyezett járdaúton, egészen a telket körülvevő bokrokig, amiknek túloldalán ott is volt…

…a dzsekijük.

   - Mi a…?

Megfordult, hogy jelezzen a többieknek, ekkor azonban az idősebb Winchester előtte termett és mellkason szúrta egy ezüstkéssel. Mindössze annyira volt elég ideje, hogy fájdalmában felnyögjön, azután pedig csak összeesett a lábánál és csendben meghalt.

JD ezután jött elő a rejtekhelyéről. Amíg Dean letisztította a kést, addig ő visszavette a dzsekijét. Mire a báty végzett, a lány lerángatta a kabátot Russ-ról és átnyújtotta neki.

   - Tessék- szabad kezében ott pihent az a darab, amit Dean az imént levetett.

   - Kösz- vette magára sietősen – Így nem fogják tudni, hogy jövök.

   - Okos ötlet- jegyezte meg akaratlanul is.

Dean halványan elmosolyodott, majd felé lépett.

   - Ülj be a kocsiba. Sietünk vissza.

   - Oké- gyenge mosolyt erőltetett magára, s lassú tempóban megindult a jármű felé.

   - Hé- szólt utána, azt követően ujjait a csuklója köré fonva visszahúzta. JD kíváncsian várta mire készül. A Winchester nem szólt semmit, hanem helyette közelebb hajolt hozzá, és homlokon puszilta. Pár másodpercig tartott az egész, utána el is húzódott. – Nem lesz baj. Seperc alatt elintézem.

   - Tudom- biccentett.

Egy utolsó megnyugtatónak szánt mosoly, s a vadász elengedte őt, hogy megcélozza a pajtát az udvar hátuljában. JD mindvégig rajta tartotta a szemét; csak akkor kezdett hátrálni, mikor már nem látta többé az alakját.

Akkor aztán átvágott az úttesten, vissza a kocsihoz. Beszállt hátra, két lábát felhúzta a mellkasához, hátát az ajtónak támasztotta és várt.

Tekintete rátapadt a távoli pajtára. Még véletlenül sem nézett máshova.

♤

Kijutottak. Dean, Sam, Garth, Bess és Roman. Mind épségben kijutottak. Az idősebb Winchester megcsinálta. Egymaga végzett Joy-al meg a követőivel, ráadásul megúszta egyetlen karcolás nélkül.

Miért is hitte azt, hogy nem lenne rá képes nélküle? Hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül fejezett be egy ügyet. Az ilyesmi már nem lehetett számára kihívás.

Másnap reggel eljött a búcsú pillanata. Mindenki összegyűlt Bess-ék farmházában, hogy normális, emberi módon köszönjön el a másiktól.

Bess a csalódott és megrázott édesapját vigasztalta az étkezőben, míg Sam Garth-al váltott néhány szót a konyhában. Dean a nappaliban, a falnak dőlve kivonta magát a társalgásból, JD pedig végre elég elszántságot gyűjtött össze ahhoz, hogy beszéljen Romannal.

Bár alig volt bármiféle ötlete is arról, hogyan kezdjen bele a csevejbe.

   - Uh… Az ebédet követően azt hittem oda akartál jönni beszélni.

   - Igen, valóban akartam- bólintott megerősítésként, miközben zsebre vágta két kezét – De aztán láttam, hogy társaságod van és nem akartam zavarni. Plusz… A barátod nem éppen az a kedves, barátságos fajta.

   - Na igen- nevetett fel röviden, majd a fejét oldalra fordítva az említettre pillantott. Meglepődve vette tudomásul, hogy Dean addigra már rég őt figyelte. Az arca nem árult el sokat, a tekintete azonban megtelt bizonytalansággal. Kíváncsian méregette az előszobában ácsorgó párost, megadva nekik a szükséges teret, ugyanakkor mégis elég közel maradva ahhoz, ha netán közbe kéne lépnie. Védelmező mód. Nem volt nehéz felismerni. – Nem mindig viselkedik így. Csak meg kell őt ismerned, és rájössz, hogy normális is tud lenni. Idővel. Sok idővel.

Roman halványan elmosolyodott.

   - Neked meddig tartott, mire elérted, hogy felengedjen?

   - Talán egy hónap.

Erre az a mosoly halk nevetésbe csapott át.

   - És mióta ismered őt?- kérdezgette tovább.

   - Úgy két hónapja.

Hitetlen fejcsóválás.

   - Nem semmi. Ezek szerint van egyfajta hatásod az emberekre.

   - Mondhatjuk úgy is- biccentett – És te? Hogyan találkoztál Garth-al? Te is Bess rokona vagy?

   - Nem- válaszolta – Először Garth-ot ismertem meg. Pár héttel ezelőtt találkoztunk Detroit-ban. Kiszagoltam őt, aztán váltottunk pár szót. Elmondtam neki, hogy egyedül élek az úton, mire ő felajánlotta, hogy tartsak vele. Bess családja befogadott. Nem is volt rossz…- szünetet tartott, majd felsóhajtott – Sejthettem volna, hogy nem fog sokáig tartani.

JD arcán szomorú mosoly jelent meg.

   - Sajnálom, hogy így végződött.

   - Igen, én is.

   - Most mihez kezdesz?- érdeklődött – Itt maradsz?

   - Nem hiszem- ingatta a fejét – Szerintem visszatérek az útra. Még valamit be kell fejeznem.

   - Munka?

   - Nem egészen. Egy barátomat keresem. Néhány hónapja tűnt el.

   - Ó- hagyta el a száját kissé meglepetten – Hát, ez esetben remélem megtalálod őt.

   - Van egy olyan érzésem, hogy közel van- mondta.

Volt valami abban a hangsúlyban, amit használt. Szinte már… Jelentőségteljes volt. Mintha tudott volna valamit.

Deja vu. Már megint. Miért érezte ezt? Köze lett volna Roman-hez? Ha igen, miért? Hiszen az nem lehetett, hogy… Vagy mégis?

   - Meg akartam kérdezni- váltott témát hirtelen a lány – Nem ismerjük mi egymást?

Roman-t látszólag váratlanul érte a kérdés.

   - Tudtommal nem- felelte pár másodperc elteltével – Ezt miből gondoltad?

JD vizslatta őt egy darabig, végül csak egy sóhajjal megrázta a fejét.

   - Hosszú történet- legyintett – Csak volt egy megérzésem, és… de biztosan semmiség.

   - Mhmhhm.

   - Talán…- találgatott – Talán összefutottunk egy vadászaton. Talán ismerted, akit üldöztem, vagy lehet, hogy éppen rád vadásztam. Már ne haragudj.

   - Á, ugyan- vont vállat egy hanyagnak szánt mozdulattal, noha a hangsúlya mintha mást sugallt volna.

Ekkor tűnt fel, hogy az arca is komor lett.

Megsértődött volna? Basszus, tudta, hogy hülyeség volt ezt felhozni. Miért kellett kinyitnia a száját?

   - Roman, én nem…

   - Ideje mennem- szakította félbe ridegen – Jó volt megismerni téged, JD. Vigyázz magadra.

Kikerülte őt, s elindult az ajtó felé.

JD megperdülve utána szólt.

   - Roman, várj.

Túl késő. A vérfarkas egy szempillantás alatt elhagyta a házat.

Talán nem is fogja látni többet. A megérzése ezúttal nem árulta el neki a választ.

Mikor elfordult az ajtótól, a tekintete ismét összetalálkozott a bátyéval. Azok a zöld szemek ezalkalommal aggodalmat tükröztek, nemsokára pedig szemöldök felvonva érkezett a néma kérdés: „Minden rendben?”

Mindössze egy apró bólintással válaszolt: „Igen.”

   - Légy jó. Hallod?

   - Úgy lesz. Kösz, Sam.

Garth megölelte a vadászt, aki ezután egy szó nélkül elment a testvére mellett, útban a bejárathoz. Ott küldött egy mosolyt a lány irányába, végül kisétált a kocsihoz.

JD a távozása után odalépett a fivéréhez, aki igyekezett leplezni, hogy valójában mennyire rosszul esett neki az előbbi. Mondani akart valamit, hogy feldobja, ám ekkor Garth mellettük termett.

   - Hogy bírja?- biccentett a báty Bess apja felé.

   - Nem valami jól- válaszolta szomorúan – Úgy érzi, hogy látnia kellett volna a figyelmeztető jeleket.

Dean megértőn bólintott.

   - Hát, talán mégis igazad volt- ismerte el - Jó embernek tűnik. Tekintve…

   - Igen- szólt közbe, jelezve, hogy érti – Ahogyan neked is igazad volt. Mégsem volt minden olyan, amilyennek azt hittem. Megint elszúrtam. Először Kevin, most meg ez.

   - Hé- lökte el magát a faltól a vadász – Kevin? Az csakis az én hibám. Én rángattam bele őt ebbe az egészbe. Nekem kellett volna ott lennem, hogy megvédjem.

JD a hallottak után újfent elkezdte fürkészni az arcát. A szíve összeszorult, amint észrevette rajta a bűntudatot.

Ezt soha nem fogja megbocsátani magának.

Na nem mintha a lány képes lett volna rá. Kevin halála még egy jó darabig kísérteni fogja.

   - Nos…- kezdte Garth – Azt hiszem van itt elég bűntudat ahhoz, hogy szétosszuk magunk között.

Senki nem szólt semmit.

Ideje volt távozni.

   - Dean- állította meg őket, mielőtt kiléptek volna az ajtón.

   - Igen?

   - Uh… Tudom, ez most őrülten hangozhat, de… Talán visszamehetnék veletek vadászni. Úgy értem, a vérfarkas mojo-m még jól jöhet.

Dean nem habozott, hogy megrázza a fejét.

   - Nézd, Garth…

   - Nem, Dean- ágállt – Helyre akarom ezt hozni. Soha nem kellett volna elhagynom titeket, különösen Kevint nem. Kevin a barátom volt. A barátok nem tesznek ilyesmit.

   - Hé, te mondtad, nem én- tette fel a kezét védekezőn – De tudod kit érdekel, honnan jön a boldogság? Nézd, mi mind kicsit furák vagyunk, mind kicsit kiszámíthatatlanok. Néhányan jobban is, mint mások. De… ha működik, akkor működik. Te találtál itt valamit. Oké? Még akkor is, ha ők vérfarkasok. Vagy likantrópok. Tökmindegy. Ne engedd el. Oké? Azt soha nem bocsátanád meg magadnak. Különben is, valakinek életben kell maradnia, hogy elmondja a sztorit, és ki lenne jobb erre, mint te? Most pedig fogd be és gyere ide.

Mondandója végeztével széttárta karjait.

Garth boldogan vigyorogva nézett hol rá, hol JD-re.

   - Ez most komoly?

   - Rajta- suttogta JD bátorítóan.

   - Siess, mielőtt meggondolom magam- sürgette Dean.

Garth azonnal a nyakába ugrott.

JD félreállva, arcán halvány mosollyal figyelte őket. Garth, a vadászból lett vérfarkas, a kedves és vicces fickó, valamint Dean Winchester, a mindenki által rettegett, morcos és folyton szigorú vadász, aki a vállain hordozta a világ súlyát.

Ugyanakkor abban a pillanatban meglátta Dean-t is, az aggódó barátot, aki jobban szerette a családját, mint saját magát. Aki felvállalta a bűntudatot még az olyan dolgokért is, amik egyáltalán nem az ő hibájából történtek, és akinek a kemény külselye alatt egy törékeny, érző szív lapult.

Egy szív, amit JD minden áron meg akart védeni a fájdalomtól.

♤

Feszült csend borult rájuk, amint az Impala motorja leállt a parkolóba megérkezve. Mindenki szótlanul meredt maga elé, keresve a megfelelő kiutat a helyzetből.

Sam végül megtalálta.

   - Majd küldöm azt a képeslapot.

Azzal a fiatalabb Winchester kinyitotta az ajtót, s minden egyéb nélkül kikászálódott a hátsó ülésről. Vissza sem nézve haladt a saját kocsija felé, készen arra, hogy megint eltűnjön az életükből.

JD ezt nem hagyhatta megtörténni.

Kérlelően a mellette ülőre pillantott, remélve, hogy ő érteni fogja mit szeretne. Nem használt szavakat. Mivel nem is volt rájuk szüksége. Dean rögtön vette a célzást.

Az idősebb Winchester hosszan kifújta a levegőt, azután kiszállva a kocsiból követte az öccsét.

   - Hé- szólt utána, mire a másik lefékezett és felé fordult – Uh, nézd, azon az estén, amikor mi uh… Tudod, mentünk a saját utunkra…

   - Úgy érted az este, amikor szétváltunk. Pontosabban te leléptél- javította ki komoran.

Dean röpke szünetet tartott, végül egyetértőn biccentett.

   - Így is mondhatjuk. Zaklatott voltam. Kevin meghalt, én pedig… nem is tudom mi voltam.

   - Oké- bólintott Sam közömbösen.

Hát, ez nem haladt túl jól.

JD figyelmesen szemlélte őket az anyósülésről, magában azért drukkolva, hogy ez a beszélgetés ne legyen teljes kudarc.

Ők testvérek. Meg fogják oldani. Csak idő kell hozzá.

   - A pokolba is, talán még most sem tudom- ingatta a fejét a báty – De uh… Tudom, hogy azzal, amit tettem, elvettem belőled egy darabot, és ezért… - küszködött a szavakkal, mígnem egyszerűen csak hagyta őket ömleni – Valaki átírta a játékszabályt ember, oké? Az egész olyan, mintha-mintha… Ami jó az rossz, és ami rossz az még rosszabb, és… Csak azt tudom, hogy amikor… Amikor együtt vagyunk…

   - Akkor elosztjuk magunk között a szart- fejezte be helyette Sam.

   - Igen- sóhajtott fel hálásan – Szóval…

   - Oké- egyezett bele.

Ejha. Ez gyors volt.

Soha nem fogom megérteni ezt a kettőt.

   - Oké- bólintott Dean.

   - De itt valami eltört, Dean- folytatta.

Ó. Mégsem volt olyan könnyű.

   - Én nem mondom, hogy ez nem így van- sietett ezt tudatni vele – Én csak… úgy gondolom, hogy talán tehetnénk néhány W-t a táblára, és túlléphetnénk az ügyön.

Ne. Ne így. Ez nem fog beválni.

   - Nem hiszem- tiltakozott – Nem, b-bárcsak így lehetne, de… Mi nem… látjuk ugyanúgy a dolgokat többé. A szerepeinket ebben az egészben. Abban a templomban, amikor lebeszéltél arról, hogy bezárjam a Poklot? Vagy… Vagy amikor egy trükkel rávettél, hogy beengedjem Gadreel-t? Nem bízhatok benned. Úgy nem, ahogyan azt hittem, úgy nem, ahogyan kéne.

Bár nem látta az arcát, JD tudta, hogy ezt hallani teljes összetörte Dean-t. A lány kénytelen volt elfordítani róluk a tekintetét, hogy megakadályozza a szeméből kifolyni akaró könnyek megjelenését. Ötlete sem volt mit tegyen. Ez az ő bizniszük volt, neki semmi köze nem volt hozzá. Mégis annyira szeretett volna segíteni. Egyszerűen képtelen volt nézni, amint a testvérek kapcsolata az orra előtt romlott el.

   - Oké, nézd- köszörülte meg a torkát az idősebb – Bármi is történt… Egy család vagyunk, oké?

   - Ezt úgy mondod, mintha egyfajta mindenre-gyógyír lenne, mintha ez változtatna a tényen, hogy minden, ami eddig balul sült el közöttünk azért volt, mert egy család vagyunk- ingatta a fejét a fiatalabb nemtetszőn.

   - Vagyis most már nem vagyunk egy család? Ezt akartad mondani?- vonta fel a szemöldökét kérdőn.

   - Én azt mondom, hogy együtt akarsz dolgozni? Rendben. Dolgozzunk együtt- bólintott rá – Ha testvéresdit szeretnél… - szándékosan nem fejezte be - Ezek a kikötéseim.

Dean egy darabig csupán némán meredt rá, végül azonban elfogadta az egyezséget és beleegyezőn biccentett egyet.

Sam ekkor ellépett mellette, s visszasétált az Impalához. Mindkét testvér beszállt, majd másodperceken belül a kocsi kihajtott a parkolóból, ismét megtöltve a már jól ismert, feszült csenddel.

Ó, ez egy hosszú út lesz Kansas-ig. Nagyon hosszú.

♤

Kissé szokatlan volt két hét távollét után visszatérni a bunkerbe. Mintha már ezer éve nem járt volna ezen a helyen. Viszont mégis, a tudata annak, hogy ismét otthon volt (mert szeretett ekként gondolni rá) felettébb megnyugtatóan hatott JD-re.

Ellentétben Deannel, aki kifejezetten gondterheltnek látszott, mikor átléptek az épületbe vezető vasajtón. A fivér mindenféle kommunikációt mellőzve becélozta a szobáját, ahonnan azóta sem merészkedett elő.

Lassan két órája annak, hogy visszaértek. JD az eltelt idő alatt kipakolt a szobájában, vett egy forró zuhanyt, valamint átöltözött valami kényelmesebbe: egy vastagabb melegítőnadrág bő pólóval és rá az egyik kockás ingével tökéletes választásnak bizonyult. Ahhoz megfelelő, hogy melegen tartsa, miközben tesz-vesz a bunkerben, máshová pedig amúgy sem tervezett menni.

Mikor minden dolgával megvolt, a lány jobb ötlet híján leült a gépével, s nekiállt olvasni. Egészen érdekesnek találta a könyvsorozat tizenharmadik példányát, amiben a testvéreknek megint csak egy szellemmel volt dolga. Az esetet az tette még izgalmasabbá, hogy az ellenség nem mást pécézett ki, mint Dean egykori barátnőjének, Cassie-nek a családját. Na de nem is ez volt a legmeglepőbb az egészben; hanem inkább a tény, hogy Dean együtt járt valakivel, még ha csak rövid ideig is. Nem nézte volna őt annak a tipikus randizós fajtának. Azt hitte, hogy a vadászok életébe nem fér bele a szerelem. De ezek szerint mégis.

Eljutott ahhoz a bizonyos jelenethez is, amiről korábban beszéltek. És az álla kishíján leesett. El kellett ismerni, Carver Edlund (vagy az igazi nevén Chuck Shurley) értett az ilyen részek részletes leírásához. Szinte már aggasztó volt a mennyiség. És zavarba ejtő.

Ez a fickó tuti nem volt valami nagy nőcsábász.

Ezután inkább úgy döntött, hogy félreteszi a folytatást egy másik napra. Ennyi bőven elég volt egyszerre. Plusz amúgy is tervezte, hogy ránéz Dean-re.

JD halkan kopogott a 11-es számú szoba ajtaján, ami mögül azonnal hallatszott a kiáltás:

   - Gyere be!

Benyitva a helyiségbe egyből megpillantotta őt elfeküdve az ágyon, háta a fejtámlának döntve, az ölében pedig a szétszedett pisztolya, amit éppen tisztított. A zöld szempár felemelkedett a kezében tartott darabokról, s kíváncsian kezdte méregetni a belépő felet.

   - Minden rendben?- kérdezte.

JD az ajtót becsukva maga után bólintott.

   - Persze. Minden szuper. Ami azt illeti, igazából ugyanezt szerettem volna megkérdezni tőled.

   - Tőlem?- vonta fel a szemöldökét értetlenül – Ugyan miért?

   - A jelenlegi helyzet miatt- válaszolta – Tudod, megint itt lenni, és együtt dolgozni az öcséddel…

   - Aha- értette meg – Nekem nincs ellenemre a dolog.

   - Azt gondoltam- forgatta meg a szemét – Én inkább úgy értettem, mit érzel ezzel az egésszel kapcsolatban? Csak mert amit Sam mondott…

   - Nem vettem zokon- vágott a szavába – Azt csinál, amit akar. Már felnőtt. Nincs szüksége rá, hogy fogjam a kezét.

   - De lefogadom, hogy rosszul esett hallani.

Síri csend. Szemkontaktus. Dean nem tagadta, azonban nem is erősítette meg az állítását. Talán csak nem állt még készen erre a beszélgetésre.

   - Most tényleg lelkizni jöttél?- váltott témát a semmiből, visszatérve a részek pucolásához.

Rátapintott. Valóban ez volt a szándéka.

Ugyanakkor hajlandó volt eltolni ezt egy másik alkalomra, amikor a bátynak is megfelelt. Könnyebb lesz hagyni, hogy ő forduljon hozzá, mikor készen áll. Addig is nem fogja erőltetni.

Mindent a maga idejében, igaz?

   - Hát,- vont vállat hanyagul – ezt terveztem. De ha te inkább mennél kajálni, nekem az is megfelel.

A Winchester egy pillanatra lefagyott, azután ismét felnézett rá.

   - Választhatom én a helyet?

   - Felőlem. Csak mozduljunk ki innen.

Tudta, hogy Deannek most erre volt a leginkább szüksége. Kikapcsolódásra. Valahol messze innen. Messze a bántó emlékektől. Messze Sam-től.

Csak hogy kicsit ellazuljon, mielőtt megint elkezdenek hármasban dolgozni.

   - Szerzünk sört is?

   - Amit csak akarsz- bólintott – Mindössze egy kikötésem van.

   - Mi lenne az?- várakozott.

JD féloldalasan elmosolyodott.

   - Én választom a zenét a kocsiban.

Deannek különös mód gondolkodnia sem kellett ezen.

   - Induljunk- azzal felpattant az ágyról, s megindult az ajtó felé.

   - Várj- állította meg a lány félúton – Át kéne öltöznöm.

A vadász ekkor az ajtóban megtorpanva tüzetesen felmérte őt tetőtől-talpig, s nem talált semmi problémát a viseletével.

   - Szerintem így is tökéletes vagy- jegyezte meg végül.

Ez mosolyt csalt az arcára.

Több sem kellett, a páros dzsekit húzott, majd kocsiba szállt. Dean beindította a motort, míg JD hosszas válogatás után berakott egy kazettát a lejátszóba. Abban a pillanatban, hogy a Let There Be Rock című AC/DC szám első hangjai megütötték a fülét, a Winchester arcán büszke mosoly tört ki. Feltekerte a hangerőt a rádión, azt követően kihajtott a garázsból, egyenesen rá az útra.

Azt az étkezdét választotta, ahol már egyszer jártak a lánnyal. Szerencsére még ebben a késői órában is nyitva voltak (pár vendég lézengett a pultnál), úgyhogy gond nélkül helyet foglalhattak, Janine pedig nyomban jött is, hogy kiszolgálja a kedvenc fogyasztóit.

Majdnem egy órát töltöttek el ott; ráérősen megvacsoráztak, iszogattak, közben meg mindenféléről diskuráltak. Vadászat, zene, kocsik és még sok más. Észre sem vették, hogy repült az idő. Néha hangosan felnevettek valamin, ami nem úgy tűnt, hogy zavart volna bárkit is.

Az igazat megvallva rég voltak mindketten ilyen jó hangulatban. Egy ilyen este már nagyon rájuk fért.

Záráskor távoztak, s visszamentek a bunkerbe. A zene ezúttal halkabban szólt, mivel Dean kiszúrta, hogy a lány közel volt az álomba merüléshez, és nem akarta felébreszteni őt, ha esetleg mégis elszundított volna út közben.

Mire a motor leállt a garázsban, a lány szemei egyre gyakrabban csukódtak le a fáradtságtól. Dean kiszállt a kormány mögül, aztán átsietett a másik oldalra, hogy a társát is kiszedje.

   - Megjöttünk- nyitotta ki neki az ajtót – Gyere. Segítek.

Kiemelte az anyósülésről, ő pedig egyszerre átölelte fél kézzel a nyakát és belefúrta az arcát a mellkasába. Mélyen belélegezte a belőle áradó puskapor, illetve whisky illatot, amit addigra a biztonságérzettel társított. Ez, na meg a testének melege elég volt ahhoz, hogy tovább álmosítsa.

Dean a karjában vitte be őt az ajtón. Lábbal belökte a szobája bejáratát, azután lassan lefektette JD-t az ágyra. Gondosan betakarta, végezetül kisimítva a hajat az arcából homlokon puszilta.

   - Kösz ezt az estét- suttogta, miután elhúzódott – Rég éreztem ilyen jól magam.

   - Szívesen- motyogta félálomban – Ha gondolod megismételhetjük valamikor.

   - A szavadon foglak- mosolyodott el – Jó éjt, JD.

   - Jó éjt, Dean.

Hosszú másodpercekig csak némán figyelte őt a sötétben. Az egyenletes légzését, az ellazult izmait, a nyugalmat az arcán.

Olyan békésnek tűnt. Már majdnem irigyelte érte.

Vajon mikről szokott álmodni? Biztosan nem szörnyű, rémálomként kísértő dolgokról, mint ő.

Talán egyszer majd megkérdezi tőle.

Miután kukkolókat is megszégyenítően sokáig bámulta a lányt, Dean felegyenesedett, hogy elhagyja a szobát. Egy utolsó pillantás az ajtóból a csendben szuszogóra, és már ott sem volt.

Befeküdve a saját ágyába leoltotta a villanyt, aztán megkísérelt elaludni. Noha ez hamar sikerült, a nyugalma egyáltalán nem volt hosszúéletű. Nemsokára forgolódni kezdett, az elméjében pedig megjelentek azok a borzalmas képek, amikhez már többnyire hozzászokott az elmúlt évek alatt.

Ezek voltak a visszatérő rémálmai.

Annyi különbséggel, hogy most valamiért sokkal kínzóbbak voltak.

Fogalma sem volt mi okozta őket. Az egyetlen tippje mindössze az volt…

Hogy a bélyeg tehetett róla. Ezek szerint a hatása elkezdett mutatkozni.

A nagy kérdés csupán: Vajon meddig fog ez még fajulni?

_______________