21. Éles fogak (1)

"Mert nincs az az Isten, hogy itt minden pontosan úgy van, ahogyan azt ők mutatják."

_______________

2013. December 24.

Elérkezett december 24-e, vagyis másnéven karácsony ünnepe. Az a csodálatos nap, amikor a család együtt ünnepel, feldíszítik a fát, megajándékozzák egymást és közösen elfogyasztják az ünnepi vacsorát. Az emberek elsietnek egymás mellett az utcán; néhányuk a hiányzó hozzávalót szerzi be a főzéshez; van, aki még ajándékot vesz, vagy éppen díszeket. Kész káosz van mindenhol, de egy valami minden helyen érezhető: a meghitt hangulat. A családiasság. A szeretet. Hiszen ilyenkor ezeket ünnepeljük.

JD-nek ez az első karácsonya az emlékei nélkül, s nem máshol kezdte a napot, mint: a grantsburg-i kórházban. Bizony. Mert mi más lehetne ennél ünnepélyesebb? Az ottlétének oka igen egyszerű volt. Dean ráakadt egy John Doe leírásra a rendőrségi portálon, amiből egyből felismerte egy vadásztársát, Garth-ot. Mint kiderült, Garth az utóbbi 6 hónapban teljesen elérhetetlen volt a Winchesterek számára. Mintha eltűnt volna a föld színéről. Azelőtt ő vigyázott Kevinre és az édesanyjára is, akik szintén nem tudtak a hollétéről. Így hát, amikor megtalálták a róla szóló jelentést (amiben az állt, hogy rendőrök kapták el, miután megölt egy tehenet), első dolguk volt a városba jönni.

Dean jelenleg is bent volt a szobájában, azt próbálva kideríteni, hogyan ébressze fel. JD pedig, mivel aznap reggel korán keltek, ő meg kifejezetten fáradt volt, elment megkeresni a kávéautomatát. Hamar meglelte az egyik váró folyosóján, és szerencsére nem állt a környékén senki. Szapora léptekkel odasietett, majd kiválasztotta, amelyiket szerette volna. Bedobta a kért összeget a kis résbe, azután tett egy lépést hátra, s várt.

Alig telhetett el pár másodperc, mikor hirtelen különös érzés lett úrrá rajta. Kirázta őt a hideg, valamint szentül hitte, hogy valaki figyelte. Összefonta két karját a mellkasa előtt, észrevétlenül megmarkolva a dzsekijében rejtőző pengét, azt követően lassan elfordította a fejét oldalra. Amint megpillantotta az illetőt, az idegességének egy része furamód elillant.

Ő volt az. A fickó a könyvtárból. Ott állt tőle nem messze, megint abban a sötét öltönyben, vállával a falnak dőlve, és őt nézte. Méghozzá eléggé feltűnően. Csupán annyi szerencséje volt, hogy nem tartózkodtak sokan a folyosón. Ez JD-t illetően pont, hogy balszerencsés volt.

   - Még élsz- szólalt meg az idegen, arcán büszke mosollyal – Ez azt jelenti, hogy sikerült elintézned a démont?

   - Ha már ennyire tudni akarja, akkor igen, elintéztem- vágta rá magabiztosan, kiegyenesedve – Visszaküldtem őt a Pokolba. Nem szabadul egyhamar.

A pasas elégedetten biccentett, azután ellökte magát a faltól.

   - Ezt örömmel hallom- tett felé egy lépést – Így kijelenthetem, hogy teljesítetted a próbát.

Erre a lány teljes testével az irányába fordult.

   - Próbát?- ráncolta a homlokát – Miféle próbát?

   - Bizonyítottad, hogy megvan benned, ami egy igazi harcosban is: bátorság, akarat, erő és kitartás- sorolta – Most már biztosan állíthatom, hogy készen állsz szembe szállni Abaddon-nal.

A mondandója második fele különösen felkeltette az érdeklődését.

   - Maga meg honnan tud erről?

   - Hé, ha nem nagy probléma, mellőzhetnénk a magázást?- kérte – Öregnek érzem magam tőle.

   - Már megbocsásson, de még a nevét sem tudom- ingatta a fejét.

A férfi erre feleszmélt.

   - Ó, milyen faragatlan vagyok- szabadkozott, majd kinyújtotta a karját – A nevem Marcel Crowell. Te pedig...

   - Az én nevemet már tudod- váltott hangnemet, ám nem volt hajlandó kezet rázni vele – Engem csak az érdekelne, mégis honnan.

   - Ne mondd, hogy még nem találtad ki- játszotta a hitetlent.

JD minden mindegy alapon tippelt:

   - Crowley?

   - Úgy bizony- bólintott helyeslőn – Megkeresett a Káinnál tett akciótok után. Arra kért tartsalak szemmel. Segítsek, ha szükséges.

   - Mégis miért?- tudakolta.

   - Mit gondolsz?- tárta szét a karját – Hogy kiképezzelek.

   - Aha- hümmögte, azután ismét az automatának szentelte a figyelmét, ami közben elkezdte kiönteni egy pohárba az italát – Mire akarta, hogy kiképezz?

   - Pár egyszerű védekező, illetve támadó bűbájra- felelte.

JD ezt hallva lefagyott.

   - Szóval boszorkány vagy?- értelmezte a szavait.

   - Annak születtem, és annak is neveltek- válaszolta.

   - Na és mi dolga lenne egy boszorkánynak a Pokol Királyával?

   - Mit gondolsz?- vigyorodott el, azt követően pedig pislogott egyet. Mire újból kinyitotta a szemét, az teljesen fekete volt. Mint az éjszaka.

A vadászlány akaratlanul is megmarkolta a nyakában lógó, Dean-től kapott pentagram nyakláncot. Marcel ezt egyből kiszúrta, s a fejét csóválva felnevetett.

   - Ne aggódj. Nem foglak megszállni. Én olyasmit már régen nem csinálok.

Ezzel azonban egy cseppet sem sikerült meggyőznie őt.

A démon/boszorkány felsóhajtott.

   - Nézd, őszinte leszek veled. Az a te dolgod, hogy hiszel e nekem, vagy sem. Crowley megkeresett a közös ügyetek után. Bízott bennem annyira, hogy szívességet kérjen, ami pedig nem más volt, minthogy tartsalak szemmel. Várnom kellett, amíg bizonyítasz, csak azután tehettem fel neked az ajánlatom. Ami, mint mondtam, egyszerű: tanítok neked pár varázsigét, így te könnyebben meg tudod magad védeni, mikor Sam és Dean nincsenek veled. Mert a legutóbbi ügy is bizonyította, hogy nem mindig lesznek ott neked, amikor beüt a baj. Ezzel csak jól járhatsz.

JD előbb kivette a kávéját a gépből, csak aztán válaszolt:

   - Miért lenne nekem szükségem mágiára?

   - Nos, mivel Dean most már Káin bélyegét viseli, ami erővel ruházza fel őt, Crowley úgy gondolta, hogy neked sem ártana egy kis feltúrbózás- mondta.

   - Hát, akkor üzenem Crowley-nak, hogy törődjön a maga dolgával, engem meg hagyjon békén- vont vállat egyszerűen – Nem fogok azzá válni, amire vadászom, csak mert ő gyengének hisz engem emberként.

Marcel ezután elnémult, s hosszú percekig csak figyelte őt. Úgy tűnt, valamin mélyen gondolkodott, JD pedig bármit megadott volna azért, hogy belelásson a fejébe. Érdekelte, mi zajlott le odabent abban a pillanatban.

Végül mikor épp azon volt, hogy rákérdezzen, a férfi beelőzte őt, megtörve a csendet:

   - Rendben. Legyen, ahogy akarod- adta meg magát – Én nem fogok erőltetni semmit. Mint azt korábban is mondtam, ez a te döntésed. Csakis a tiéd.

   - Klassz- biccentett a lány, ezzel le is zárva a beszélgetést – Akkor én most mennék is. Viszlát, Marcel.

   - Viszont- szólt utána, mikor már ellépett mellette, s félúton volt egy másik folyosó felé – Azért megadnám az elérhetőségem. Ha mégis meggondolnád magad.

   - De nem fogom- biztosította makacsul.

   - Azért csak tedd el.

Egyetlen csettintés, mire JD kezében megjelent egy fekete névjegykártya, rajta fehéren a démon nevével és telefonszámával. A lány méregette a papírdarabot egy ideig, majd visszanézett a válla fölött. A folyosó üres volt. Marcel addigra eltűnt.

JD szemezett a tőle nem messze álló szemetessel, azon vacillálva, vajon kidobja e. Ki kellett volna. Az lett volna a helyes lépés. Ám ehelyett ő végül mégis zsebre vágta a kártyát, s továbbment, mintha mi sem történt volna.

Nem mintha élni fog a lehetőséggel. Az ki van zárva. De ugyanakkor nem árt, ha megvan egy (feltehetően) megbízható és segítőkész démon telefonszáma.

Ki tudja? Talán még előnyére válhat a jövőben.

♤

JD benyitott Garth szobájába, ahol Dean továbbra sem járt sikerrel a vadász felébresztését illetően. Már rázogatta őt, rákiabált, de semmi. Jobb ötlet híján lassan kénytelenek voltak a „csak a biztonság kedvéért" opcióhoz folyamodni.

Az ajtó csukódására a Winchester felkapta a fejét.

   - Hé- köszöntötte társát, azután tekintete megakadt a nála lévő poháron – Nekem nem hoztál?

   - Nem kértél- vágott vissza védekezőn, feltartva a kezét.

Dean nem szólt semmit, mire a lány egy halk sóhajjal mellé lépett, s kitartotta felé a kezét, melyben a gőzölgő italt fogta. A báty pár másodpercig ide-oda pillantgatott az arca és a pohár között, ám végül elfogadta és a szájához emelte azt. Ivott belőle néhány kortyot, azután visszaadta.

   - Kösz.

   - Nincs mit- ivott bele rögtön, miközben leült az ágy szélére – Van változás?

   - Abszolút nulla- felelte a fejét rázva – Még jó, hogy hoztam a tartalék tervet.

A lány erre kétkedve kezdte vizslatni a zsebet, amiben a tű lapult.

   - Biztos vagy ebben?

A fivér vállat vont.

   - Valahogy fel kell ébresztenünk.

   - Te tudod- egyezett bele kissé vonakodva – De ha kilő, mint egy rakéta, te fogsz utána futni.

Dean a szemét forgatva megállt előtte.

   - Ha tényleg így fog reagálni, akkor majd leteperem, oké? Emiatt te ne aggódj.

JD némán bólintott, majd a zsebébe süllyesztette szabad kezét. Ujjai egyből megérintették a névjegykártyát, benne pedig felötlött, hogy beszámoljon róla a partnerének. Elvégre ő mégiscsak jobban tudta, hogy érdemes lenne-e megbízni a démonban. Plusz ez a hír minden bizonnyal őt is érdekelte volna.

Már készült megszólalni, s elmondani az igazat, mikor valami mást is megérzett a hatalmas zsebben. Azt a bizonyos kis dobozkát, amit egy ideje már magával hordozott mindenfele. Direkt erre a napra tartogatta, azonban fogalma sem volt, hogyan adja át. Hiszen a testvérek nem ünnepelték az ilyesmiket. Akkor ő miért tette volna?

Csakhogy tisztában volt azzal is, mennyire rosszul érezte volna magát akkor, ha nem adta volna oda. Ünnep vagy sem, béna vagy sem, ezt nem fogja kihagyni. Így hát az eredeti témáját megváltoztatva azt mondta:

   - Hé, Dean.

   - Hm?

   - Tudom, hogy te és Sam nem csináltok ilyesmit, és ezt a döntéseteket tiszteletben tartom. De...- közrefogta ujjaival a kis tárgyat, azután kihúzta a kezét a zsebéből – Ez az első karácsonyom veletek, úgyhogy nem hagyhattam ki.

Kinyújtotta felé a tenyerét, amiben egy apró, fekete doboz pihent. Dean menten felfigyelt rá, s kíváncsian kezdte méregetni.

   - Mi van benne?- kérdezte.

   - Nyisd ki, és megtudod- felelte a lány szűkszavúan.

Hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy nem volt ideges. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne remegjen. Egy része félt attól, mit fog szólni a másik, miután kibontja az ajándékát. Vajon tetszeni fog neki? Vagy utálni fogja? Vagy a kedvéért eljátssza, hogy tetszik, aztán meg kidobja? Na jó, az utóbbit azért biztosan nem tenné. Igaz?

   - JD, igazán nem kellett volna...

   - Csak nyisd ki- noszogatta valamivel erőszakosabban.

Vonakodva bár, de Dean végül elvette tőle. Forgatta egy darabig, alaposan tanulmányozta minden négyzetcentiméterét. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy növelje JD idegességét. A báty látta rajta, hogy mindjárt megőrül miatta, úgyhogy abbahagyta a habozást, s egy határozott mozdulattal leemelte a tetőt.

Bent a dobozban egy karkatő lapult. Fekete, első ránézésre kézzel fonott, a közepén egy kör alakú ezüstmedállal. Egyszerű, de mégis nagyszerű. Ez volt róla a véleménye.

   - Ezt te...?

   - Aha- bólogatott sebesen, előre kitalálva a kérdését – Én csináltam.

   - Mikor?

   - Volt pár szabad órám- mondta.

Idegesen harapdálta az ajkát, várva a véleményére. Az arcáról ezúttal nem tudott leolvasni semmit, ami csak még inkább frusztrálta. Miért nem mond semmit? Ennyire rossz lett volna?

   - Ez...

   - Fordítsd meg a medált- szakította félbe.

Dean tette, amire kérték; ekkor vette észre a gravírozást a másik oldalon.

   - Szolomon Hexagramja- magyarázta JD – Védelmet nyújt, és nem csak a démonok ellen. Tudom, hogy neked ott a tetkó, de nem árt az extra óvatosság. Gondoltam ez nem rossz ötlet.

A fivér óvatosan végig simított hüvelykujjával a mintán. Ismerte ezt a szimbólumot, ellenben azelőtt sohasem jutott eszébe, hogy használja is. Okos húzás volt a lány részéről, ezt el kellett ismernie.

   - Tudom, hogy te nem hordasz ékszereket, és ezt sem kell, ha nem akarod- állt neki hadarni zavarában – Teljesen megértem, ha inkább csak eltennéd valahová.

   - JD...

   - Samnek is csináltam, persze gőzöm sincs, hogy lesz-e alkalmam odaadni neki, tekintve, hogy újabban lehetetlenség őt elérni...

   - JD...

   - De mindkettőtöknek akartam adni valamit, hogy megköszönjem, amit eddig tettetek értem. Befogadtatok, vigyáztok rám, keresitek a megoldást az emlékeim visszaszerzésére, ezért pedig iszonyú hálás vagyok, el sem hinnéd mennyire, de tényleg, és...

Mire észbekapott, Dean már közelebb lépett hozzá, megfogta a kezét, azután meg felhúzta őt az ágyról, egyenesen a két karja közé. A báty szorosan ölelte, fejét a vállába fúrva. JD menten elhallgatott, s viszonozta a gesztust. Lehunyta a szemét, mélyen belélegezve a már ismerős illatát, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy visszanyerje a nyugalmát.

Ezt határozottan meg tudta volna szokni. Az idősebb testvér, a néhai viselkedése ellenére kifejezetten remek öleléseket tudott adni. Akár egy hatalmas, ember méretű plüssmackó. Leginkább ahhoz tudta hasonlítani.

   - Ez egy szuper ajándék- motyogta a vadász – Köszönöm.

JD ezt hallva megkönnyebbülten belemosolygott az ingébe.

   - Akkor nem utálod?- kérdezte bizonytalanul.

   - Hogy utálni?- húzódott el egy kicsit, hogy a szemébe nézhessen – Imádom. Praktikus. Remek választás.

   - Ennek örülök- biccentett.

Dean kivette az ékszert a dobozból, aztán felé nyújtotta.

   - Segítesz feltenni?

   - Persze- vágta rá, letéve maga mellé a poharát.

Azzal nekilátott felhelyezni a darabot a jobb csuklójára.

Dean mindvégig figyelte őt, arcán boldog mosollyal. Már nem is emlékezett az utolsó karácsonyára, amikor valakitől ajándékot kapott. Valószínűleg még gyerekkorában, mikor Sam nekiadta az amulettet. Habár ott volt még az a karácsony, amit az öccsével ünnepelt abban az évben, mikor a démonalkut kötötte. Igen. Határozottan az volt az utolsó ajándékozós karácsonya. Azóta semmi.

Most viszont itt volt JD, aki nemcsak valami hasznossal lepte meg, hanem ráadásul valami személyessel is. Elvégre ő maga készítette a saját kezével. Ettől pedig csak még többet jelentett a vadásznak.

   - Meg is van- közölte a lány másodpercek múltán, megigazítva egy utolsó alkalommal.

Egyik keze a báty alkarján, míg a másik a csuklóján pihent. Az érintése meleg volt, emellett egészen bizsergető; mintha áram cikázott volna az ereiben. Dean belenézett a szemébe (azokba az égszínkék szemekbe, amikben olykor annyira szeretett elmerülni), majd nemsokára azon kapta magát, hogy közelebb hajolt felé. Egyre csökkent a távolság, JD pedig nem mozdult, hogy megállítsa. Ez csak tovább ösztönözte a folytatásra.

Centiméterek, aztán milliméterek. Már csak egy kicsit el kellett volna fordítania a fejét, és...

A kórterem ajtaja hirtelen kinyílt, egyből szétugrasztva őket. Dean tett pár lépést hátra, míg JD megkerülte az ágyat, így téve távolságot kettőjük közé. A páros ezután egyszerre nézett fel, s pillantotta meg a szobába belépőt, aki nem más volt, mint...

Sam?

Hát ez hihetetlen. Tényleg ő volt az. Pont, mikor már azt hitte, hogy soha többé nem fogják látni őt.

Mikor az öccs kiszúrta volt partnereit, a lába a földbe gyökerezett, a tekintete pedig irritálttá vált. Dean arcán ugyanez a kifejezés jelent meg, mikor felismerte a testvérét.

JD némán figyelte, amint a két fél haragosan meredt egymásra, mialatt ő kínosan ácsorgott közöttük. Tudta, hogy ez az alkalom előbb-utóbb elérkezik majd, azonban arra nem számított, hogy pont a mai lesz az a nap. Mondhatni kész karácsonyi csoda.

Sam hivatalos viselete alapján ő is Garth ügye miatt lehetett itt, ami azt jelentette, hogy ezen most kénytelenek lesznek közösen, csapatként dolgozni. Nem lesz egyszerű menet, de a srácoknak muszáj volt végre rendezni a nézeteltéréseiket.

   - A rendőrségi portálon olvastam Garth John Doe leírását- törte meg a csendet az ifjabb Winchester – És ti?

   - Dettó- bólintott Dean – Honnan jössz?

   - Új-Mexikóból.

Nézzenek oda. Máris beszélgetnek. Nem semmi.

   - Nos, feleslegesen tettél meg ekkora távot- kezdte a bátyja – Ugyanis JD és én tökéletesen urai vagyunk a helyzetnek, szóval ha menni szeretnél...

Muszáj volt elrontanod? Eddig olyan jól alakult minden.

JD a szemét forgatva felkapta a kávéját, majd lehuppant az ágy melletti székbe; lábai felhúzva a mellkasához, alkarját a térdén támasztotta.

Sam ignorálta a fivére szavait, s helyette Garth felé biccentett:

   - Beszéltetek már vele?

   - Még nem- felelte a lány, magára vonva a figyelmét – Telenyomták fájdalomcsillapítóval. Azóta így van, hogy ideértünk.

   - Mivel vádolják?- vette észre a bilincset, amivel az ágyhoz kötötték.

   - Tehéngyilkossággal- vágta rá JD.

   - Miért tett volna ilyesmit?- értetlenkedett.

   - Épp azon voltam, hogy kiderítsem- mondta Dean, azzal előhúzta az injekcióstűt a zsebéből – Zárd be az ajtót.

Sam készült eszerint tenni, amikoris kiszúrta a kis tárgyat a fivére kezében.

   - Whoa- hökkent meg rögtön – Hé. Az meg mi? Adrenalin?

   - Úgy bizony- bólintott határozottan.

Az öccse erre széttárta a karját.

   - Újraindítani akarod őt, vagy kinyírni?

   - Na végre- fordította felé a fejét hálásan a lány – Már kezdtem azt hinni, hogy csak szerintem őrültség ez a terv.

   - Én csak válaszokat akarok- védte magát az idősebb – Magára hagyta Kevint. Ahogyan minket is. Szóval ha csak nincs egy jobb ötleted...

De szerencsére volt neki.

Sam odalépett az ágy fejrészéhez, majd lendítette a karját, akkora pofont lekeverve vele az ájult vadász arcán, hogy az egy jódarabig még visszhangzott a szobában. A páros meglepetten pislogott rá, míg Garth szeme kipattant, s a fickó egy másodperc alatt, folyamatos üvöltözések közepette felült a matracon.

Huh. Sam módszere bevált. Ó, hogy milyen jó volt visszakapni a csapat józanul gondolkodó tagját. JD-nek már nagyon hiányzott a jelenléte.

   - Dean? Sam?- nézett körbe értetlenül, miután abbahagyta a kiáltozást – Mi ez? Egy kórház? Várjunk. A mennyben vagyok? Te egy angyal vagy?- állapodott meg a tekintete a lányon.

   - Uh...- az említett tanácstalanul fordult a testvérekhez.

Az idősebb rögtön sietett a megmentésére:

   - Rendben, először is nyugodj meg, Garth. Wisconsin-ban vagy.

   - Elütött egy autó- folytatta a fiatalabb – Emlékszel bármire is?

   - Én uh...- nyögött fel fájdalmasan – Homályosan- meg akarta támasztani a fejét a kezével, ám ekkor észrevette, hogy azt képtelen volt mozdítani a bilincs miatt – Ez meg mire kell?

Sam pillanatok alatt kinyitotta, majd levette róla a béklyót, ezzel szabaddá téve őt.

   - Mondd meg te- tárta szét a karját értetlenül Dean – És ha már ott tartunk, miért nem magyarázod el nekünk, hogy mégis hol a fenében voltál az elmúlt 6 hónapban? Most is csak azért találtunk rád, mert kinyírtál egy tehenet.

   - Kinyírtam egy... Hogy mi?- bámult rájuk összezavarodva – É-Én éppen vadásztam.

   - Mire vadásztál?- faggatta Sam.

   - Én... Ó, ne- kezét a hasához kapta, az arca grimaszba torzult. Egy szempillantás alatt lesápadt, mintha a rosszullét kerülgette volna. – Ne, ne, ne. Menj vissza. Istenem.

Villámsebességgel szinte kitépte magából az infúzióstűt, valamint az összes többi kábelt is, azután kipattanva az ágyból kilőtt a mosdó felé. Becsapta maga után az ajtót, amit pedig azonnal követett az öklendezés és hányás összetéveszthetetlen hangja.

   - Hát- pillantott a helyiség ajtajáról a bátyra JD – Még jó, hogy nem adtad be neki az adrenalint.

♤

Eltelt jónéhány perc, Garth azonban még mindig nem végzett. A hármasfogat kint ücsörgött a szobában, aminek néma csendjét egyedül a szakadatlan öklendezés zaja törte meg időről-időre.

Sam közben kihúzta magának a széket az ágy másik oldalán, Dean meg helyet foglalt a matrac szélén, háttal JD-nek, aki lassan a kávéspohara aljára ért.

A légkör enyhén szólva is kínos volt. Dean nem is bírta tovább, úgyhogy bedobott egy random kérdést:

   - Van hír Gadreel-ről?

   - Ami azt illeti, igen- felelte Sam – Kiderült, hogy uh, hagyott bennem némi malasztot, mielőtt távozott.

   - Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez mennyire kétértelműn hangzott?- vonta fel a szemöldökét JD.

Dean-ből ezt hallva kitört a nevetés. Válla fölött átnézett a kékszeműre, aki szintén mosolygott. Ez határozottan olyasmi volt, amit a fivér mondott volna egy ilyen helyzetben. Egyértelműen kezdett látszani rajta a velük töltött idő hatása.

Ezzel Sam is egyetértett. A lány két hétig volt egyedül a bátyjával, azalatt pedig szépen átvette tőle a humorát. Az öcs egyelőre nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz hír, egyvalami ellenben biztos volt: ezek után már ketten fogják szívni a vérét a nap 24 órájában.

   - Én nem aggódnék miatta- legyintett – Cas elintézte.

Az idősebb erre ismét felnevetett.

   - Mi az?

   - Semmi- ingatta a fejét – JD és én két hétig voltunk távol, mire pedig visszajöttünk, te átváltoztál egy résszé a „Tini Mamik"-ból. – További hangok szűrődtek ki a mosdóból, mire megemelte a hangját. – Csak lélegezz, Garth! Menni fog.

Sam levezette a tekintetét az ölében pihentetett kezeire, ahonnan aztán egyből vissza is emelte azt, mikor kiszúrt két újdonságot a bátyján: az egyik az a karkötő volt a jobb csuklóján; fekete és (tippre) kézzel font, közepén egy kisebb ezüstmedállal; a másik meg egy érdekesnek tűnő heg az alkarján.

Nyilván inkább az utóbbira kérdezett rá:

   - Mi történt a karoddal?

Dean lepillantott a bélyegre, majd feljebb tűrte az ingujját, hogy jobban láthassa.

   - Ó, ez egy uh... ajándék Káintól.

   - Mint a... birkózó?

   - Bárcsak- sóhajtott fel visszahajtva az ingujját, ami így többé-kevésbé eltakarta a szóban forgó „ajándék"-ot – Az király lenne. De nem. Uh... Az Ótestamentumos fickó. Nekem adta a bélyegét.

   - Mit jelent ez egyáltalán?- értetlenkedett – Hogy... Hogy történt ez?

Kis szünet következett, köszönhetően az éppen akkor lehúzott WC miatt.

   - Crowley-val rátaláltunk, ő meg odaadta nekem ezt, hogy a segítségével kinyírhassam Abaddont egyszer, s mindenkorra- mesélte el a tömörített változatot.

JD eközben kivonta magát a beszélgetésből, s helyette meredten bámult a mosdóajtóra. Nem szűrődött ki több öklendezés, vagyis Garth nyilván végzett. De akkor miért nem jött még ki? Mégis mire várt?

   - Srácok?- szólította meg őket, ám a testvérpár túlzottan el volt merülve a kialakult társalgásban.

   - Ti együtt dolgoztatok Crowley-val?- képedt el Sam.

   - Ő még a kisebb rossz- vont vállat.

   - Srácok!- ismételte meg, ezúttal erélyesebben.

   - Mi az?- fordultak felé egyszerre.

A lány erre a fülére mutatott.

   - Ti is halljátok?

   - Micsodát?- pillantott körbe zavarodottan Dean.

   - Túl nagy a csend- értette meg azonnal Sam.

   - Pontosan- bökött az irányába, azzal felpattant a helyéről, megcélozva a másik helyiséget.

   - Garth?- pattant fel az ifjabb is, menten a nyomába szegődve.

Berontottak a mosdóba, ami addigra teljesen üres volt. Sehol senki, az ablak pedig tárva-nyitva.

Na szép. Hagyták meglógni. Remek munka.

   - Ő most... tényleg kiugrott?- sétált JD az ablakhoz.

   - Miért menekülne előlünk?- kérdezte Sam tanácstalanul.

Dean ekkor érte be őket.

   - Mi tör... A rohadt életbe- szitkozódott, mikor felfogta, hogy mi is történt.

Csak egyszer az életben, nem kezdődhetne normálisan egy reggelük?

Perceken belül a csapat elhagyta az épületet, majd nekiállt a parkoló átfésülésének.

   - Miért futna előlünk Garth?- tette fel ugyanazt a kérdést Dean, amit korábban az öccse is.

   - Miért nem hallottunk felőle az elmúlt 6 hónapban?- tért vissza a másik nagy rejtélyre Sam – Leteszteltétek őt?

   - Nem volt magánál- tárta szét a karját a bátyja – Szóval nem, mi nem... Ellopott egy kocsit?- vette észre a hiányzó járművet.

   - Ráadásul meztelenül?- hökkent meg a lány a földön heverő kórházi hálóing láttán.

Ez az ügy máris egyre furább és furább kezdett lenni.

Az idősebb Winchester vállon veregette a fiatalabbat, azt követően az épület tetején elhelyezett megfigyelőkamerára mutatott.

   - JD és én csekkoljuk a kamerákat. Te menj és beszélj azzal a farmerral, akinek a telkén az eset történt. Kérdezd meg őt a tehénről.

   - Oké- bólintott, azzal pedig el is sietett.

A hármasfogat megint szétszakadt, ezen azonban most nem volt idő szomorkodni; hiszen várt rájuk egy kinyomozandó ügy, úgyhogy jobb volt, ha minél hamarabb belevetik magukat a munkába. A kapcsolatok rendezése később is ráért.

♤

Rövid idő után a páros másodszorra is kisétált a kórház ajtaján, viszont immár a kamerafelvételek kinyomtatott képeivel. Azokon szerepelt minden, amire csak szükségük volt: a kocsi típusa, illetve pontos rendszáma, ezenkívül megszerezték a jármű tulajának nevét és címét is.

Mindenük megvolt, ami a nyomozás előre lendítéséhez kellett. Már csak Samnek kellett szólniuk.

Mintha csak megérezte volna, a telefon csörögni kezdett Dean zsebében. A vadász kihalászta a készüléket, alig észrevehetően elfintorodott a kijelzőn virító név láttán, majd fogadta a hívást.

   - Mit tudtál meg?- tért rögtön a lényegre.

A hangjában lévő közönyösség arra késztette a lányt, hogy gyorsan vessen rá egy pillantást. Rideg arckifejezés fogadta őt, amiről csak remélni tudta, hogy idővel majd megenyhül. Még az hiányzott, hogy feszültség itassa át az elválás utáni első közös ügyüket Sammel.

   - Azt a tehenet nem egyszerűen megölték- közölte az említett – Hanem kizsigerelték.

   - És miért volt ott Garth?- tudakolta.

   - Azt mondta éppen vadászott, nem? Talán arra, ami ezt tette.

   - Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért futott el- ingatta a fejét – Ez az egész kezd bűzleni. Nem gondolod?

   - De- értett egyet az öccse – Nálatok mi a helyzet? Megvannak a felvételek?

   - Sajnos nem- felelte a báty elhúzott szájjal – A kamerák pont rossz irányba mutattak.

JD ezt hallva megint ránézett, ezúttal a megdöbbenéstől kitágult szemekkel. Egy másodperccel később lendítette a karját, s a kézfejével mellkason vágta a társát, aki némán feljajdulva felé kapta a fejét.

   - Hé- tartotta el a fülétől a mobilt, miközben megdörzsölte az ütést ért területet.

   - Mi a fenét művelsz?- sziszegte bosszúsan a másik.

Ezt most komolyan gondolta? Tényleg ki akarta zárni a saját testvérét a nyomozásból? Mégis mi ütött belé?

Dean nem válaszolt, helyette visszairányította a figyelmét a hívásra.

   - Most csak viccelsz- hitetlenkedett Sam.

   - Bárcsak úgy lenne- vont vállat hanyagul.

JD irritáltan megforgatta a szemét, azonban csendben maradt, és csak sétált tovább mellette.

   - Hmm. Vagyis...

   - ...vagyis Garth egy vadász- fejezte be a mondatát – Ha rejtve akar maradni, akkor rejtve is fog maradni.

   - Biztos nem találtatok semmit?- kérdezte kissé bizalmatlanul.

   - Mit mondhatnék, Sammy? Ezt most elvesztettük. Küldj majd egy képeslapot.

A lány már nyitotta a száját, megelégelve a színjátékot, amikoris elérték a sarkon parkoló mentőautót. Ott aztán a torkára fagyott a szó, ugyanis a jármű mögül nem más lépett ki, mint Sam Winchester. Telefon továbbra is a fülénél, az arcán pedig bosszús kifejezés, mikor kiszúrta a papírokat a fivérénél. Kinyújtva a kezét seperc alatt elvette őket, azt követően minden végig futott a tekintetével.

   - Wow- rázta a fejét meghökkenve – Gyártási év, modell, rendszám. Komolyan, Dean?

   - Megmondtam neked, hogy nem vadászhatunk együtt- emlékeztette ridegen – A saját érdekedben.

Mikor fog végre felhagyni ezzel a marhasággal? Annyira idegesítő. Sam már felnőtt, Dean nem mondhatja meg neki, hogy mit tehet és mit nem. Ha az ifjabb testvér vele akar dolgozni, akkor úgyis azt fogja tenni. Ebbe nincs beleszólása. Többé már nem.

   - Értelek, oké?- biztosította – És azután, hogy meglesz Garth, meg kiderítjük mi folyik itt, én elhúzok. Addig viszont nincs több játék.

JD kíváncsian vizslatta az idősebb Winchestert, várva a válaszára. A vadász érzelemmentes arccal hallgatott egy darabig, ám végül (mindannyiuk meglepetésére) beleegyezőn biccentett.

   - A kocsi egy bizonyos Bess Meyers nevén van- ismertette a megtudottakat – Egy várossal odébb lakik.

Meg is volt a következő megálló.

♤

10 percnyi kínos némaságban eltöltött kocsikázás után (JD szentül hitte, hogy Dean szándékosan tövig nyomta a gázt, lerövidítve ezzel a feszült légkörben töltött időt amennyire csak lehetett) végre megérkeztek a kiderített címre a másik városban. Mindhárom fél szinte kivetette magát a járműből, s egy szó nélkül, tökéletes összhangban sietett a bejárat felé.

Felrohantak a lépcsőn, mígnem megtalálták a megfelelő emeletet, illetve a megfelelő számú lakást. Ott aztán épphogy lefékeztek, mikor Dean úgy döntött, a kezébe veszi az irányítást. Minden egyéb figyelmeztetés nélkül fogta magát, és berúgta az ajtót, megadva ezzel a kellő drámai hatást a belépőjüknek.

JD egy pillanatra meghökkent a heves cselekedettől, ám rövidesen követte a testvéreket az otthonba. A küszöbről mindjárt kiváló rálátást kaptak a nappalira, ahol (mily' meglepő) Garth ácsorgott, kitágult szemekkel meredve rájuk, mint őz a közeledő autó előtt.

   - Wow, wow, wow!- emelte a levegőbe a karját védekezőn – Hé, srácok. Meg tudom magyarázni. Minden a legnagyobb rendben. Ez csak egy egyszerű félreértés.

   - Kivel laksz itt?- tudakolta Dean, a fegyvere továbbra is készenlétben a kezében.

   - Hogy mi?

   - Ki a csaj?- fogalmazta át a kérdést.

   - Mi-Milyen csaj?- játszotta az értetlent – Mi a...

Erre Dean mindössze egyujjal megemelte az egyik fotel támlájára dobott melltartót, faarccal feltartva azt a vadász előtt.

   - Az meg hogy került oda?- színlelt megdöbbenést.

Az idősebb Winchester oda sem figyelt rá; jelzett a fiatalabbnak, azzal pedig szétváltak a lakásban. Egyikük ment jobbra, míg a másikuk balra, otthagyva a lányt a nappali közepén. Seperc alatt átnézték a terepet, majd mikor nem találtak senkit, visszatértek a többiekhez.

   - Rendben, rendben- kezdte Garth kissé idegesen – Srácok, mindannyiótoknak le kell nyugodnia, és eltenni a fegyvereket. Oké? Viselkedjünk felnőttek módjára, és üljünk le beszélgetni.

A társalgás itt szakadt félbe, ugyanis ekkor a Sam mögötti gardróbból egy lány ugrott ki, aki egyből rá is vetette magát az ifjabb Winchesterre. Ő lehetett a ruhadarab tulajdonosa, azonban akadt egy kis gond: a szeme sárgán ragyogott, a szájában pedig a fogak éles agyarakká váltak. Vérfarkas volt, efelől semmi kétség.

Dean rögtön fordult, keresve a megfelelő lövési szöget, hogy leszedje őt az öccséről. Közben léptek hangzottak, mire JD megperdült a tengelye körül, ráfogva a saját pisztolyát a második hirtelen felbukkanó félre. A srác ettől rögvest megtorpant, s kezét feltartva, ugyanolyan sárgán világító szemmel végig mérte őt.

JD szíve határozottan kihagyott egy ütemet. Megesküdött volna rá, hogy látta már ezeket a szemeket valahol. Persze, mivel minden vérfarkasnak ugyanilyen van meglehet, hogy összefutott már korábban egyikükkel, és amiatt a különös reakció, viszont... nem tudta lerázni azt az érzést, ami a fiú láttán elárasztotta. Deja vu. Méghozzá a kifejezetten erős fajtából.

A keze megremegett, amit a vele szemben álló is észrevett. Az aranyszerű ragyogás lassan eltűnt a tekintetéből, így mutatva ki, hogy nem szándékozott ártani neki. A lánynak ötlete sem volt arról, mégis mi üthetett belé, de végül azon kapta magát, hogy leeresztette a pisztolyát.

Kihasználva az alkalmat, Garth odaugrott a fivér mellé, kikapta a kezéből a colt-ot, majd gyorsan tett egy lépést hátra.

   - Ne!- kiáltott fel, beékelve magát az öcs és a vérfarkas közé (akit addigra előbbi sikeresen megsebzett az ezüstkésével) – Sam! Sam kérlek, ne bántsd őt!

   - Mit művelsz?!- hüledezett Dean – Ő egy vérfarkas!

   - Ahogyan én is!

Na erre aztán végképp nem számítottak.

♤

Miután a sokkhatás nagyjából leülepedett, Garth leültette a vérfarkaslányt a kanapéra, majd nekilátott a sérülése lekezelésének. Ezalatt a három vadász megállt velük szemben a dohányzóasztal túloldalán, s arcukon megbotránkozással figyelték a párost.

JD nem tudta nem észrevenni, hogy a srác leplezetlenül bámulta őt a szemközti falnál ácsorogva. Igyekezett kerülni a tekintetét, azonban a feladat kifejezetten nehéznek bizonyult. A kíváncsisága feléledt, és arra biztatta, hogy tegye fel neki azokat a kérdéseket, amik megformálódtak a fejében. Egy gyengébb pillanatában majdnem oda is lépett hozzá; ekkor viszont emlékeztette magát arra, hogy most nem ezért voltak itt. Jelenleg Garth eltűnésének esete volt a középpontban, ő pedig szeretett volna a végére járni, mielőtt másra koncentrált volna.

   - Semmi baj, bébi- nyugtatta őt Garth – Csak tartsd még egy kicsit.

   - Ők meg mit keresnek itt, Garth?- kérdezte halkan, bizonytalanul pillantgatva a vendégeik irányába.

   - Ők barátok. Esküszöm- biztosította, még egy utolsó alkalommal megigazítva a kötést a másik fél karján.

   - Ők vadászok- rázta a fejét nemtetszőn.

A férfi hosszan felsóhajtott.

   - Rendben- kezdte lassan – Mindannyian rosszul indítottunk. Úgyhogy most fussunk neki újra. Srácok... és a lány, akit még nem ismerek- villantott felé egy kedves mosolyt – Ő itt Bess... a kedvesem. Valamint,- intett a közelben álldogáló irányába – az egyik új barátom, Roman. Bess, Roman, ő itt Dean- mutatta be a feleket egymásnak – Egy üres házban is képes lenne verekedést kezdeményezni, de mélyen legbelül olyan, akár egy nagy plüssmackó.

Dean erre egy irritált pillantással reagált, míg Sam csupán jól szórakozva felnevetett. JD megpróbálta elrejteni a mosolyát, ám az igazság az volt, hogy nagyon is egyetértett Garth leírásával. Mi több, ő maga is pontosan ehhez hasonlította a fivért azon a reggelen, még a kórházban. Úgy tűnik egyrugóra járt az agyuk.

   - Sam...- folytatta a vadász (vérfarkas?) – Sam néha nagyon bizonytalan tud lenni, de mindent jó okkal tesz. Hatalmas szíve van. A lány pedig...

   - A nevem JD- szólalt meg, könnyebbé téve a dolgot számára – Örülök, hogy megismerhetlek.

   - Az érzés kölcsönös- biccentett egy halvány mosollyal.

A szeme sarkából megint kiszúrta Romant, aki az eddiginél is tüzetesebben vizslatta őt. Mintha próbált volna rájönni valamire. Kérdés, hogy vajon mire?

Dean ekkor elégelte meg a felesleges csevegést.

   - Na, most, hogy ezt letudtuk. Vérfarkas?

   - Oké, srácok, nézzétek- fogott bele végre a magyarázkodásba – Úgy hat hónappal ezelőtt Portland-ben voltam, Maine-ben, és erre a nagy, gonosz farkasra vadásztam. Végeztem vele, de... ő közben megharapott.

   - És az nem jutott eszedbe, hogy felhívd valamelyikünket?- vonta fel a szemöldökét a báty.

   - És mégis mit mondtam volna? Hogy elszúrtam? Nem, é-én tudtam hogy megy ez ilyenkor. Erre nincs gyógyír, szóval elfogadtam a sorsom. Ettem egy adaggal a kedvenc egg fu Yung-omból, megnéztem a világ legjobb filmjét, a Rocky 3-at, aztán... kész voltam főbe lőni magam, amikor Bess rám talált.

   - Mégis hogyan?- érdeklődött Sam.

   - Kiszagoltam őt- felelte a lány – Hogy máshogy?

   - Bess kibeszélte a pisztolycsövet a számból, és ahogyan azt mondják, a többi már történelem. Most leszünk 4 hónapos házasok.

   - Te megházasodtál?- képedt el az öcs.

   - Méghozzá egy vérfarkassal- hüledezett a fivér.

   - Igen- bólintott Bess – A falkám pedig befogadta őt, mintha a kezdetektől közénk tartozott volna.

Garth látta rajtuk az ítélkezés jeleit, ezért sietett javítani a helyzeten.

   - Srácok, ez nem úgy van, ahogyan azt ti gondoljátok. Mi nem bántunk embereket.

   - Á nem, csak átmentek Rozsomákba, és teheneket gyilkolásztok- gúnyolódott az idősebb testvér.

   - Legalább nem emberi szíveket eszik- kelt a védelmére azonnal a felesége – Van róla fogalmad milyen nehéz egy harapottnak úgy kontrolálnia az ösztöneit, ahogyan Garth teszi? Hogy milyen jól bírja?

   - Köszi bébi- mosolygott rá hálásan.

   - Ez az igazság, mézes nyuszi- viszonozta a gesztust.

   - Várjunk- akadt meg Sam az egyik részleten – „Harapott"? Titeket mind megharaptak.

   - Nem mindannyiunkat- ellenkezett – Vagy ilyennek születsz, ahogyan Roman és én, vagy megharapnak, mint Garth-ot.

   - Ácsi- tette fel a kezét Dean – Azt mondod... Azt mondod, hogy ti vérfarkasnak születtetek?

   - Második generáció- helyeselt a lány.

Dean egy darabig csendben volt, majd egyszercsak kérdőn Garth felé fordult:

   - Beszélhetnénk veled? Nyolcszemközt?

Garth ránézett a másik két vérfarkasra.

   - Roman, nem segítenél Bess-nek keresni valami kenőcsöt a sérülésére?

A srác mindössze bólintott, s ellökve magát a faltól jelzett Bess-nek, hogy kövesse. Ők ketten rövidesen eltűntek a fürdőben, hátra hagyva a négy vadászt.

Dean nem is habozott, mindjárt azzal indított:

   - Mi a fene?

   - Nézzétek, tudom, hogy ti inkább előbb lőttök, és aztán kérdeztek, de én már mindent ellenőriztem- közölte – A falka teljesen tiszta. Minden kóser.

   - Persze- bólogatott Sam – Leszámítva azt a részt, amikor a feleséged rám támadt.

   - Igen, mivel ti hárman úgy rontottatok be ide, mintha égne a ház. Fegyvert lóbálva, megfeszített állkapoccsal meg azzal a hajjal... kifejezetten megfélemlítőek voltatok! Mégis mire számítottatok?- tárta szét a karját idegesen, aztán lassacskán lenyugodott és felsóhajtott – Dean, itt senki nem akar bajt. A szavamat adom neked.

   - Ó, nem- rázta a fejét hevesen – Az a hajó már rég elsüllyedt. Most a szavadnál jóval többre lesz szükségünk.

Garth igazat adva bólintott.

   - Oké. Oké, elmondom mi lesz. Bizonyítékot szeretnél? Gyere és imádkozz velünk. A barátnődet is hozhatod, ha úgy jobban megfelel neked- fűzte hozzá pár másodperc után.

Oké. Mégis miért hiszi mindenki azt, hogy együtt vannak?

♤

Délidő körül járhatott, amikor az Impala leparkolt a méretes farmház előtt. A benne tartózkodó két személy nem szállt ki rögtön, hanem helyette előbb felmérte a terepet. Pillanatokon belül megállapították, hogy kívülről valóban veszélymentesnek tűnt a falka otthona. Semmi különös, vagy aggodalomra okot adó. Persze ez csak a látszat volt. Ki tudja mi rejtőzhetett a lepel alatt, amivel befedték magukat?

Dean kihúzta a kulcsot az indítóból, azután oldalvást a mellette ülő lányra pillantott. Egy része azt hajtogatta, hogy vigye őt vissza Sam-hez, ahol biztonságos. Ha Garth nem hívta volna meg mindkettőjüket, akkor biztosan az öccsével hagyja őt. Így viszont... Bár ez még az előnyére is válhat. Garth (és remélhetőleg mindenki más is odabent) azt hiszi, hogy együtt vannak. Ez álcának jó lehet. Majd úgy viselkednek, mintha valóban egy pár lennének, közben pedig kiderítik, amit csak lehet a falkáról.

Az egész rendkívül egyszerűen hangzott. Annyit azonban biztosan tudott, hogy semmi esetben sem fogja őt egy méternél távolabb engedni magától. Nem, amíg ki nem kerülnek a vérfarkasoktól hemzsegő házból.

   - Nálad van a tőr?- kérdezte a báty, megtörve a rájuk ereszkedett csendet.

   - Mindig- bólintott, majd félrehúzta a dzsekijét, felfedve ezzel az egyik belső zsebbe csúsztatott, ezüstből készült fegyvert.

   - Szuper. Nem mondom, hogy szükség lesz rá, de jobb az óvatosság.

Az ajtóhoz nyúlt, hogy kinyissa, ám ekkor megcsörrent a mobilja a zsebében. A levegőben megállított kezét átirányította a kabátjához, kihalászta a készüléket, azt követően kihangosítóra téve fogadta a hívást.

   - Odaértetek?- szólalt meg Sam a vonal túloldalán.

   - Igen, épp az előbb parkoltunk le- válaszolta a testvére – Eddig semmi furcsaság.

   - Az jó, nem?

   - Nem mernék fogadni rá- ingatta a fejét.

   - Talán ezúttal tényleg tévedtünk. Ki tudja, talán Garth-nak igaza van.

   - Neked aztán mindig félig tele van a poharad- jegyezte meg – Mi a helyzet a zsarukkal?

   - Uh, a sheriff bármelyik pillanatban itt lehet- mondta – Legyetek óvatosak.

   - Úgy lesz- ígérte, azzal letette. Elrakta a telefont, s vetett egy újabb pillantást JD-re. – Mehetünk?

A lány határozottan bólintott, elszakítva a tekintetét az előkertről.

   - Menjünk.

A két vadász kiszállt a járműből, ezután egymás mellett felsétáltak a tornácra. Az ajtó előtt megtorpantak, Dean pedig néhány másodpercnyi hezitálás után bekopogott. Nem telt bele sok időbe, s egy nő megjelent a küszöbön.

   - Biztosan ti vagytok Dean és JD- köszöntötte őket mosolyogva – Én Joy vagyok, Garth anyósa. Nos, mostohaanyósa, de én mindig is úgy gondoltam, hogy ez bután hangzik. Kérlek, gyertek beljebb. Épp most fejeztük be.

Dean egy kellemetlen mosolyt villantva átnézett a nő válla felett.

   - Nem tudna inkább csak szólni Garth-nak, hogy itt vagyunk?

Joy ekkor extra kedvesre váltott.

   - Dean, a szavamat adom, az én házamban nincs mitől tartanotok. Cserébe viszont remélem, hogy ez ránk is igaz- tette hozzá, jelentőségteljesen pillantva előbb rá, aztán meg a mellette állóra – Elvégre nem én vagyok az, aki ezüstöt hord magánál.

Erre a Winchester olyat tett, amivel mindkettőjüket meglepte: kivette a kezét a zsebéből, azután pedig megfogta vele a lányét, és összefűzte az ujjaikat. JD igyekezett elrejteni a meglepődést, ami úrrá lett rajta, s helyette úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Szerencsére Joy minden egyéb nélkül bevette.

Deannel elléptek mellette, azt követően átvágtak az előszobán. Egyenesen a nappaliba tartottak, ahonnan egyre erősödő ének és zongoraszó hallatszott.

   - Maradj végig a közelemben- súgta neki a fivér – El ne engedd a kezem.

   - Nem fogom- biztosította, miközben végig szorosan mögötte maradt.

A szoba bejáratánál megálltak, és némán figyelték a vígan dalolászó nagycsaládot, akikhez rövidesen Joy is csatlakozott. Már nem volt sok hátra a dalból. Az utolsó sort énekelték, amikor a zongoránál ülő Garth félreütötte az egyik billentyűt, ezzel véget is vetve a műsornak.

Ez kicsikart Dean-ből egy halvány mosolyt, ám a kedve ettől függetlenül továbbra is ugyanolyan maradt, mint volt. Morcos és bizalmatlan. Ehhez már egészen hozzászokott.

   - Uh... Köszönjük, Garth testvér- kezdte a csoport vezetője – Remek kíséret, mint mindig. A többiekkel a misén találkozunk. Pontosan reggel kilenc órakor, ne feledjétek. Senki ne késsen.

Mindenki nevetésben tört ki, míg Garth mosolyogva felkelt, és odasietett az ajtóban ácsorgó pároshoz.

   - Hát eljöttetek- köszönt vidáman – Na, mit mondtam? Minden a legnagyobb rendben van, nemde?

Dean közelebb hajolt, lehalkítva a hangját.

   - Itt mindenki vérfarkas?

   - Igen.

   - Akkor semmi sincs rendben- közölte, akaratlanul is szorítva kicsit a lány kezén.

JD viszonozta a gesztust, így próbálva elhitetni vele, hogy nem lesz baj. Ezzel nem ment valami sokra, ugyanis ő maga is kételkedett abban, hogy vajon eszerint fog-e alakulni a programjuk.

   - Ó, ne már, Dean- sóhajtott fel Garth – Csak meg kell ismerned őket- azzal megfordult, és elkezdte bemutatni a többieket – Ők ott Russ és Joba, Bess unokatestvérei Joy nővér oldaláról. – Az említett felek intettek, az egykori vadász pedig rámutatott a korábban beszélő férfira. – Ő Jim tiszteletes, Bess apja. Ő a falka vezetője, valamint egy nagyon jó ember.

Mintha csak arra várt volna, hogy szóba kerüljön a neve, Jim tiszteletes elindult feléjük, arcán széles, üdvözlő mosollyal.

   - Dean és JD, nem igaz? Isten hozott- kinyújtotta a kezét, hogy megrázzák – Jim Meyers. Az itt élők csak úgy hívnak...

   - Jim tiszteletes- szakította félbe Dean, még véletlenül sem mozdítva a kezét – Igen, tudom.

Garth kínosan felnevetett, majd megkísérelte oldani a feszültséget.

   - Uh, elfelejtettem említeni, hogy Deannek őrületes bacifóbiája van.

   - Teljesen megértem a tartózkodásodat, Dean- bólintott együttérzőn a vezető – A vadászoknak és a mi fajtánknak nem épp kellemes a közös múltja.

   - De úgy hisszük idővel belátjátok majd, hogy nem is különbözünk olyan sokban- állt meg a férje mellett Joy.

Dean erre gúnyos mosolyt villantott az irányába.

   - Ó, nővér, ezt erősen kétlem.

   - Miért nem ülünk le enni, és majd meglátjuk?- javasolta Jim.

   - Már miért tennénk azt?- ráncolta a homlokát a báty.

A szülők mindössze sóhajtottak, azután elhagyták a szobát.

Garth bosszúsan meredt a barátjára.

   - Dean!

   - Most mi van?- kérdezte ártatlanul.

Ó, ez egy hosszú nap lesz.

♤

Körbe ülték a hatalmas étkezőasztalt, Joy pedig kiadagolta mindenkinek az ebédet. Ez alatt annyit kellett érteni, hogy minden vérfarkas elé lerakott egy nagy és nyers húsdarabot. A két vadász visszafojtott undorral figyelte ezt, majd nemsokára ők is megkapták a saját ételüket: túlsütött steak, egy cső kukorica, valamint égett keksz.

Szuper. Kész főnyeremény. Hát, akkor ma is lemondhatott a házi kosztról. Talán majd beugranak egy gyorsétterembe, mikor itt végeztek, és szereznek valami ehetőt. Addig meg kibírja.

   - Lássatok neki- ült le a helyére Joy – De azért hagyjatok helyet a pitének.

   - Joy nővér pitéi híresek szerte az államban- mondta Jim büszkén.

   - Dean imádja a pitét- közölte Garth tele szájjal.

Dean ezért csupán egy szúrós pillantással illette őt.

JD-vel együtt némán nézték tovább, amint a falkatagok szinte tömték magukba a nyers húst. Eközben végig harcoltak az undoruk kimutatása ellen, ami nem volt egy egyszerű feladat, tekintve, hogy nem sok minden volt, amivel elterelhették róla a figyelmüket.

Dean keze megtalálta a lányét az asztal alatt, s ismét összefűzte az ujjaikat. JD ettől mintha kissé megkönnyebbült volna; szorított a fogáson, jelezve, hogy ne engedje el. Kérnie sem kellett, ugyanis a fivér egyáltalán nem tervezett ilyesmit.

   - Ti nem mondotok ilyenkor valami áldást, vagy hasonlót?- érdeklődött a Winchester.

   - Mi inkább vagyunk spirituálisok, mintsem vallásosok- magyarázta Jim – Az amerikai indiánokhoz hasonlóan úgy hisszük, hogy az ember egyenlő a természettel.

   - Az aztán nekik is remekül bevált- jegyezte meg halkan a vadász. Garth mérgesen pillantott rá, ő azonban ignorálta, és helyette más megközelítést alkalmazott. – Szóval, miért visel egy rakás vérfarkas ezüsttöltényt a nyakában?

Garth ezt hallva kishíján félrenyelt.

   - Ne haragudj Dean, de mi nem szeretjük használni a „v" betűs szót- javította ki a torkát köszörülve – Mi inkább a likantrópot preferáljuk.

   - „Mi"?- vonta fel a szemöldökét meghökkenve.

   - Joga van a saját véleményéhez, Garth- állt az oldalára a tiszteletes.

   - Sokan a mi fajtánkból elpusztíthatatlannak hiszik magukat- vette át a szót Bess – Ez egy állandó emlékeztetője annak, hogy valójában milyen fontos is az életünk.

   - Igen, de ez ezüst. Nem éget meg titeket?

   - Egy kicsit, de éppen ez a lényeg- felelte Garth – Emlékeztet minket arra, milyen törékenyek vagyunk.

   - A lányom, Bess, likantrópnak született- mesélte Jim – Életem egyik legbüszkébb napja volt. Ami hamarosan tragédiába torkollott... amikor egy vadász megölte a feleségem. Hidd el, azt akartam, hogy megfizessen érte. De aztán ránéztem Bess-re, és rájöttem, hogy a bosszú útja sötét és magányos, amiről soha nem leszel képes letérni. Azt az űrt a gyomrodban pedig nem tudod betölteni. Soha.

   - Hé, értem én...

   - Úgyhogy inkább előre néztem, nem hátra. És amint ezt megtettem, a sors összehozott ezzel a gyönyörű, szenvedélyes, hihetetlen nővel- boldogan Joy-ra mosolygott – Segített nekem felnevelni Bess-t, mintha csak a sajátja lett volna.

   - Azért nem csak az enyém az érdem- tiltakozott – Apu is benne volt. Látott benned potenciált.

   - Apu?- akadt meg a részleten Dean.

   - Az apám, Isten nyugosztalja, volt a templomunk előző tiszteletese- mondta – Harmadik generációs a családunkban.

   - Vagyis maga negyedik generációs vérfarkas?

   - Igen.

♤

Az ebéd kínzó lassúsággal ugyan, de véget ért. Dean és JD az elsők között álltak fel az asztaltól és hagyták el a helyiséget, hogy azután átvonuljanak a konyhába. Ott utóbbi felült a konyhapultra, míg előbbi kinyitotta a hűtőt, azt remélve, hogy legalább sört találhat a házban.

Azonban úgy tűnt, a mai nem éppen kedvezett neki szerencse szempontjából.

   - Ugye most csak szórakozol velem?- hagyta el a száját a kérdés.

   - Mi az?- fordította felé a fejét a lány.

Erre a vadász félre lépett, hogy ő is lássa: a hűtő tele volt pakolva nyers hússal, meg mindenféle belsőségekkel. Akár egy hentesnél. Nagyszerű.

JD arca grimaszba torzult, s azonnal elkapta a tekintetét. Az előszobán állapodott meg, ahol pont akkor tűnt fel Roman. A srác megtorpant, majd figyelte őt egy darabig. A lánynak volt egy olyan érzése, hogy a vérfarkas odament volna hozzá, csakhogy a másik vadász jelenléte megállította.

Hát, ezen könnyen segíthetett.

Lekászálódott a pultról, azt követően az előszobába indult. Kishíján oda is ért, csupán pár lépés választotta el, amikor Bess unokatestvérei, Russ és Joba megjelentek előtte, elvágva őt a céljától. JD ösztönösen hátrált, nem tartva jó ötletnek, hogy bármilyen módon provokálja őket. Már olyan közel voltak a távozáshoz, nem volt szükség a drámára.

   - Még mindig éhesek vagytok?- érdeklődött Russ, mire Dean kikapta a fejét a hűtőből.

   - Nem, én csak uh...- csukta be annak ajtaját – Csak sört kerestem.

Tovább közeledtek, amivel rögtön védekezésre késztették. Tenyerét a lány csuklója köré fonta, s behúzta őt maga mögé. Ezután előre lépett, háta kihúzva, arckifejezése rideg és szigorú. Tudta, hogy csak meg akarták félemlíteni, ám nem állt szándékában behúzott farokkal menekülni. Ha bármelyikük is készült valami rosszat tenni, ő habozás nélkül és örömmel leüti majd az illetőt.

   - Minél hamarabb belátjátok, hogy itt minden rendben van, annál hamarabb elhúzhattok- morogta Russ.

Dean ekkor kimondta az első beszólást, ami az eszébe jutott:

   - Nincs nektek egy labdátok, vagy valami hasonló, amivel játszhatnátok?

A feszültség szinte vágható volt a helyiségben; mindössze idő kérdése volt, hogy valamelyikük verekedést kezdeményezzen.

JD kétségbeesetten pillantott ki az előszobába, Roman azonban addigra eltűnt.

Viszont így sem maradtak sokáig segítség nélkül. Másodperceken belül Garth sietett be közéjük.

   - Hé, srácok- fékezett le a kuzinok mellett – Nem bánnátok, ha váltanék pár szót Deannel?

A páros vetett rájuk egy utolsó, szúrós pillantást, azután elsétált egy másik szobába.

Garth ezt követően nem hezitált, hogy feltegye a kérdést:

   - Miért vagy olyan kemény mindenkivel?

   - Mert nincs az az Isten, hogy itt minden pontosan úgy van, ahogyan azt ők mutatják- vágta rá komoran – Ki van zárva.

   - Miért?

   - Ó, ugyan már- csóválta a fejét - Tudom, hogy te ebben hiszel, oké? De nézz már körül.

   - Nézd, amigo...- kezdte nagyot sóhajtva – Tudom, hogy ez őrültségnek tűnik, de végre megtaláltam. Szeretet és család? Kit érdekel honnan jön?

   - Engem- felelte rezzenéstelenül.

   - Értem én- biztosította – Mikor először idekerültem, én sem tudtam elvonatkoztatni. Csak arra vártam, hogy mikor esik le a másik cipő. De amikor ez nem történt meg, elfogadtam az igazságot.

   - Hát, nekem is van egy igazságom a számodra- jelentette ki – Mi mind a sötétben tapogatóztunk, amikor eltűntél. Fogalmunk sem volt, hogy élsz-e még, vagy meghaltál. Küldhettél volna legalább egy üzenetet.

   - És mit mondtam volna? Hogy vérfarkas lettem? Szégyelltem magam. Azt hittem mindenkinek jobb lesz, ha távol maradok. De ez még nem jelenti azt, hogy nem gondoltam volna rátok, vagy hiányoltalak téged és Sam-et... Kevint.

A név hallatán a báty fogása alig érezhetően erősödött a lány csuklóján. Mintha belé kapaszkodott volna, hogy ne essen szét az őt megrohanó emlékektől.

   - Kevin meghalt- közölte Dean, meglepően könnyed hangnemben. Bár JD nem látta az arcát, volt egy sejtése, hogy a szeme megannyi érzelmet árult el. Néha még a szavainál is többet.

   - Hogy mi?- suttogta Garth megdöbbenve – Mi történt?

   - Amikor szüksége volt rám, én nem voltam ott- válaszolta bűntudatosan – Ez történt.

JD csak annyit tehetett, hogy megszorította a kezét, biztosítva arról, hogy ő mindig ott lesz neki. Ahogyan azt Kevin halálának estéjén is megígérte.

Dean értette az üzenetet. És hálás volt érte.

♤

JD végül megkapta a gyorséttermes ebédjét. Bár az inkább volt vacsora, mint ebéd, ugyanis már besötétedett, mikor kicsomagolta az ételt, és nekilátott elfogyasztani azt. Deannel elhajtottak egy étkezdéhez, nemsokkal azután, hogy kiszabadultak a házból. A báty közölte vele, hogy az ünnep alkalmából válasszon, amit csak akar, majd mikor a rendelés kész lett, ő egy mosollyal meg egy „Boldog Karácsonyt"-al a kezébe adta a megpakolt zacskót. Mihelyst visszaszálltak a kocsiba, a lány fel is bontotta a burgert, s nagyot harapott belőle. Nem is kellett több, hogy megállapítsa: erre határozottan megérte várni egész nap.

A munkájuk azonban még nem ért véget. Az idősebb Winchester cseppet sem hitte el az egész „ártatlan és rendes vérfarkascsalád" dumát, amit aznap szinte mindenkitől hallott. Így hát, hogy biztos lehessen a megérzésében, sötétedés után felvették Sam-et is, aztán vele együtt visszamentek a farmházhoz.

Az Impala leparkolt az utca túloldalán, a hármas csapat pedig egymás mellett, a motorháztetőnek dőlve figyelte az épületet. Dean le sem vette a szemét az ablakokról; úgy tűnt csak őt érdekelte igazán az igazság, mivel JD-t túlságosan lekötötte az üdítője, Sam meg szünet nélkül tette fel a kérdéseit.

   - Oké Dean, adtak nektek ebédet, adtak nektek pitét- sorolta, miközben kezeit a zsebébe süllyesztette – Miért vagyunk még mindig itt?

   - Uh, igen, igazad van- bólogatott egyetértőn – Garth jól mondta. Ha te menni akarsz, én nem állok az utadba.

Ekkor JD könyöke landolt az oldalában, ami egyből elhallgattatta. A lány befejezte az itala maradékát, azt követően két karját összefonva a mellkasa előtt ráhajtotta a fejét a baloldalán ácsorgó fivér vállára. A fáradtság kezdte maga alá gyűrni, ezért lehunyva a szemét megpróbált pihenni, amíg lehetett.

Dean tekintete át vándorolt rá, arcára pedig akaratlanul is halvány mosoly ült ki a látványtól. Hihetetlen mennyire közel kerültek mindössze 2 hónap alatt. Az elején még csak nem is szóltak egymáshoz, most meg már szinte össze voltak nőve. Az idő valóban csodákra képes.

A reakciója Sam figyelmét sem kerülte el, aki leplezetlenül mosolygott kettejük láttán. Pont úgy néztek ki, mint két barát, akik egész életükben ismerték egymást. Fogalma sem volt, mikor látta utoljára ilyennek a bátyját valakivel; azt azonban tudta, hogy a lány határozottan jót tett neki, mióta velük volt.

A pozitivitás, amire már olyan régóta szükség volt az életükben. JD által ezt mindketten megkapták.

   - Nézd, én csak azt mondom, hogy nem ez lenne az első eset, amikor barátságos szörnyekkel találkozunk- tért vissza a témához – Vagy egy családnyi barátságos szörnnyel. Bármi is legyen ez.

Dean észrevette a sejtelmes tekintetet, amivel őt és a lányt nézte, majd válaszolt rá azzal a tipikus „Most mi van?" pillantással. Sam mindössze megforgatta a szemét, ám mielőtt kifejthette volna szavakban a gondolatait, a telefonja megcsörrent a zsebében. Sebesen előhalászta a készüléket és fogadta a hívást, elfordítva fejét a társaitól.

   - Itt Perry ügynök.

Kihasználva az alkalmat amíg az öccse nem figyelt, Dean lehajtotta a fejét, s puszit nyomott a lányéra. JD továbbra is csukott szemmel elmosolyodott és elrejtette az arcát a vadász dzsekijében.

   - Miben segíthetek?- érdeklődött Sam – Tényleg?- biccentett a többiek felé, jelezve, hogy indulni kéne – Oké.

Az idősebb rögtön megértette a célzást, azt követően finoman meglökte a neki támaszkodót, ezzel kizökkentve őt az alvásközeli állapotból.

   - Kibírod még egy kicsit?- kérdezte halkan.

   - Aha- fojtott vissza egy ásítást – Nem gond.

Akkor a megfigyelés ezzel itt véget is ért.

♤

Percekkel később lehúzódtak a sheriff kocsijával szemben egy mező mentén. A vadászok kiszálltak, azután odasétáltak a férfihoz.

   - Nos, azt mondta szóljak, ha valami furát látok- kezdte, rámutatva a tőlük nem messze fűben heverő, kibelezett szarvasra – Most mondja meg, maga szerint mi tépte fel ezt a szarvast. Az biztos, hogy semmi olyasmi, ami errefelé honos.

Mindhárman közelebb léptek az állathoz, majd leguggoltak mellette, hogy jobban szemügyre vehessék. A sheriff eközben mögöttük maradt.

   - Ez friss vér- közölte Dean, megérintve a sérülés körüli területet.

Ezek szerint nem sokkal ezelőtt történhetett a támadás. Talán éppen... csak percekkel azelőtt, hogy ők ideértek.

   - Bizony, hogy friss- értett egyet a sheriff.

Egyikük sem láthatta, amint a szeme sárgán felvillant, a körmei helyén pedig karmok nőttek. Az agyarai kilátszódtak a szájából, készen arra, hogy beleharapjon velük valaki másba is a szarvason kívül.

JD-t egyik pillanatról a másikra kirázta a hideg. A gyomra összerándult, a vészjelzés megszólalt az agyában.

Itt valami nem stimmelt. Nagyon nem.

_______________