20. Belső ellenség (2)

"Megmentettél. Egyes egyedül. Ez azért nem semmi. Büszke vagyok rád."

Semmi. Ez volt minden, amit az elmúlt másfél órában talált. Egy nagy rakás semmi. Még Marjorie is zsákutca volt; a nő ugyanis egyáltalán nem volt veszélyben, hacsak a szeretője kitartó ostromlását nem vette fenyegetőnek. Bizony. A könyvtáros a saját munkahelyét használta a barátjával való találkákra. JD tökéletesen meglett volna az információ nélkül is. Így most valahányszor a turbékoló párosra nézett, kedve támadt kivájni a szemét egy műanyagvillával.

A lány a helyiség hátuljában táborozott le egy asztalnál, elszigetelve magát a többi ottlévő embertől, amennyire csak lehetett. Előtte szétszórva hevertek a megölt nők kórboncnoki jelentései, meg még néhány, az ügyet érintő papír. Már vagy ezredjére nézte át őket, de egyszerűen képtelen volt bármi érdemlegesre is rálelni bennük. Kénytelen volt beismerni: egyedül nem jutott semmire.

Bárcsak itt lenne Sam. Ő tudná mire kéne odafigyelni. Ő biztosan előbb összerakná a képet.

JD késztetést érzett arra, hogy felhívja és segítséget kérjen tőle. Hiszen az ifjabb Winchester amúgy is mélyebben érintett volt ebben az ügyben nála. Neki is itt kellett volna lennie velük, hogy együtt járjanak a dolog végére.

Mindössze a Deannek tett ígérete tartotta vissza abban, hogy a mobiljáért nyúljon. A fivér arra kérte, hogy ne vonja be az öccsét, mondván ketten is remek csapatot alkotnak. JD nem akarta megharagítani azzal, hogy nem tartotta tiszteletben a kívánságát.

Különben is. Mi lett volna a garancia arra, hogy Sam eljött volna, ha hívja. Vagy hogy egyáltalán felvette volna a telefont. Az utóbbi időben olyan távolságtartó volt, hogy a lány már azon sem lepődött volna meg, ha hallani sem akart volna felőlük.

Így hát Sam kilőve, mint opció.

Maradt ő és Dean. Illetve csak ő, mivel a báty éppen Jeffrey-t őrizte.

Vajon ők mit csinálhattak most? Kínos csendben ücsörögtek? Vagy semmiségekről beszélgettek? Netán…

Ez. Pontosan ez volt az oka annak, hogy nem haladt semerre. Mert folyamatosan elkalandozott a figyelme, nem arra koncentrált, amire kellett volna.

De mégis mit tehetett volna, ha egyszer az idősebb testvér nem akarta elhagyni a gondolatait? Ami történt köztük a lakásban… Ahogyan alig akarta elengedni őt, mert amiatt aggódott, hogy nélküle baja esik majd… Az a féltő tekintet, ami a zöld szempárból sütött újra és újra felvillant előtte.

Talán vissza kéne mennie a házhoz. Ott is kutathatnak. Elvégre négy szem többet lát, mint kettő. Hat, ha Jeffrey is szeretne részt venni a kutatásban.

Nem. Ez így nem volt jó. Nem távozhatott üres kézzel, az nem lett volna profihoz méltó. Uh, mégis kit akart áltatni? Messzebb nem is lehetett volna a profizmustól. Csupán két hónapja kezdett vadászni a srácokkal, akik mindketten sokkal jobbak voltak nála. Ő még csak tanult (vagy inkább újratanult). Nélkülük mit sem ért ezen a terepen.

Ha most meglennének az emlékei…

   - A fenébe- morrant fel bosszúsan, miközben a hajába túrt, s lehajtotta a fejét, pihentetve azt az asztallapon.

Mintha az agya feladta volna a működést. Bárhogy is erőlködött, nem tudta visszanyerni a papírokra összpontosított korábbi fókuszát. Muszáj volt szünetet tartania.

Arra viszont nem volt idő. Ki tudja mikor szándékozott újra lecsapni a démon?

Egy közelben csikorgó szék hangja vette rá arra, hogy felemelje a fejét. Amit ekkor megpillantott, az egy cseppet kiakasztotta.

Vele szemben egy férfi foglalt helyet. JD sebesen végig futtatta rajta a tekintetét: Sötét bőr és szemek, rövid haj, körszakáll, valamint… öltöny. Hm. Különös viselet egy könyvtárba, de az ő dolga. Ha neki ez tetszik, akkor hordja csak bátran. Nem is ez volt benne a legfurcsább. Hanem az, hogy mit nézett mindennél elmélyültebben: a lány arcát.

A pillantásától kirázta a hideg. Volt benne valami, ami kényelmetlenség érzetét keltette benne. Mintha egyenesen a lelkébe bámult volna.

Mit akarhatott tőle? Miért pont az ő asztalához ült le? Ki a fene volt ez a fickó?

   - Rémültnek tűnsz- jegyezte meg az idegen, megtörve a köztük beállt csendet – Remélem ez nem miattam van.

JD tartotta a szemkontaktust, mialatt lassan kijjebb tolta a székét az asztal alól, s előhalászta a mobilját a zsebéből.

   - Egyáltalán nem- biztosította egy erőltetett mosollyal, majd felpattant a helyéről – Elnézést, de el kell intéznem egy fontos hívást.

A megérzése átvette felette az irányítást. Ez a pasi rossz ómen volt. Talán ő lehetett a démon, aki úgy döntött, hogy mégis elkezd leskelődni Marjorie után.

Na de akkor miért az ő asztalához ült le? És miért nézett rá úgy, ahogy? Bármi is legyen az oka, Deannek tudnia kellett róla.

Besietett egy könyvespolc mögé, ahol aztán kapkodva tárcsázta a megfelelő számot.

   - Vedd fel, vedd fel, vedd fel- hadarta idegesen, lehunyva a szemét.

   - Add meg a neved, számod és rémálmod a sípszó után- üdvözölte őt az üzenetrögzítő.

Francba. Ez nem lehet igaz. Pont akkor nem válaszol, amikor sürgős lenne.

   - Dean, merre vagy?- szólt bele frusztráltan – A könyvtár zsákutca volt, ráadásul akadt itt egy kisebb problémám. Hívj vissza.

Megszakította a vonalat, azonban nem ment vissza az asztalhoz. Biztosra vette, hogy a férfi még mindig ott volt, és rá várt. Nem kockáztathatta meg, hogy valami esetleg történjen.

Na nem mintha a polc mögött biztonságosabb lett volna. Csakhogy nem léphetett le a papírok nélkül. Muszáj volt megvárnia, hogy távozzon. Remélte, hogy távozni fog, és nem tervez ott gubbasztani egész este.

   - Nem vette fel, nem igaz?- kérdezte egy hang a háta mögött. JD villámsebességgel fordult meg, s egyenesen szembe találta magát az idegennel. – Nem jó jel.

Eddig tartott a nyugalma.

   - Ki maga és mit akar tőlem?- szegezte neki (többnyire) határozottan.

A férfi halványan elmosolyodott.

   - Nincs mitől tartanod- nyugtatta – Nem akarlak bántani.

   - Akkor meg miért környékezett meg?- tudakolta.

A másik fél felnevetett a szóhasználaton.

   - Mindössze feltűnt, hogy nagyon küszködsz valamivel- válaszolta – Gondoltam jól jöhet a segítség.

A lány tett egy lépést hátra, összefonva két karját a mellkasa előtt.

   - Már nem azért, de ez nekem eléggé bűzlik. Az ember nem sétál csak úgy oda idegenekhez azzal, hogy „hé, kell segítség, mert már nézlek egy ideje, és gondoltam rád férne”. Ez inkább ijesztő.

Valami villant a tekintetében az „idegen” szó hallatán. Azt azonban nem tudta kitalálni, hogy milyen érzelem lehetett. Ahhoz túlságosan is hamar eltüntette a nyomát.

A fickó egyetértőn bólintott.

   - Igazad van. Nem volt helyes a megközelítésem. Emiatt elnézést kérek.

Legalább udvarias. Ijesztő, de udvarias. Akkor sem változtat semmin. A rossz megérzés ugyanúgy ott maradt benne.

   - Semmi baj- igyekezett rövidre zárni a csevegést – Viszont ha most megbocsát, be kell fejeznem egy fontos munkát.

Lendületet véve hamar kikerülte őt, majd megindult az elhagyott asztala felé. Már félúton járt, amikor a pasas utána szólt:

   - Meglepő, hogy ezt még nem vetted észre.

A lány lefékezett. Ezután sarkon fordult, még egyszer felmérve a „zaklatóját”. Ekkor szúrta ki a kezében lapuló mappát. A mappát, amit az ő iratai közül nyúlt le.

   - Ezt mégis hogy képzelte?- masírozott vissza hozzá dühösen – Ez a magántulajdon megsértése.

   - Mondja ezt az, aki nyomozónak adta ki magát ahhoz, hogy ezt az iratot megszerezze- vágta rá azzal a tipikus „még te beszélsz” hangsúllyal.

JD magabiztossága megingott.

   - Maga meg ho… Honnan veszi ezt?

A férfi közelebb hajolt.

   - Bárhol felismernék egy vadászt- suttogta.

A vér megfagyott az ereiben. Most lebukott. A francba. Mihez kezdjen? Fusson? Azzal csak még jobban gyanúba keverné magát. Akkor mégis mi mást tehetne?

   - Mint mondtam, félelemre semmi szükség- ismételte higgadtan – Én csupán segíteni szeretnék.

   - Mégis miért?- ráncolta a homlokát gyanakvón.

A névtelen fél hanyagul vállat vont.

   - Van egy közös ismerősünk, aki említette, hogy rátok férne egy pár extra kéz- kinyitotta a mappát, majd nekilátott átfutni a tartalmán – Visszatérve az ügyre, amin jelenleg dolgozol. A nyom, amit keresel, ebben van. Egészen pontosan… itt- fordította felé a megfelelő papírt – A halottkémi jelentésben.

JD annyira le volt sokkolva a döbbenettől, hogy teljesen megfeledkezett a kérdéshalomról, ami felgyűlt a fejében. Rápillantott a neki mutatott iratra, aztán vissza a férfi arcára. Egyre nőtt a kíváncsisága, ennek ellenére egy tapodtat sem mozdult. Még nem.

   - Honnan tudjam, hogy nem akar félrevezetni?- vizslatta az előtte állót furcsállva.

Erre ő csak annyit mondott:

   - Hidd el, mikor azt mondom, hogy nincs érdekemben ilyesmit tenni.

A keze már majdnem kinyúlt a fájlért, ám az utolsó pillanatban megfékezte magát. A vészcsengő szüntelen csengett a fejében. Tudta, hogy nem kéne bíznia benne. De mi van, ha tényleg fontos információval szolgált? Mi van, ha ez fellendítette volna a nyomozást? Annyira nagy baj lett volna, ha ad neki egy esélyt?

Ugyan mi veszítenivalója volt? Nos, az idejét kivéve.

   - Bele fogsz nézni, vagy esetleg szeretnéd, hogy felolvassam neked?- szakította ki a merengésből a fickó hangja.

JD ekkor végre kivette a kezéből az aktát, azután egyből arra a részre tért, amire az idegen az imént rábökött. A bekezdésben arról írt a halottkém, hogy miket talált az áldozatok szervezetében a boncolás során. Egy darabig semmi érdemleges nem tűnt fel, mígnem a lista legalján kiszúrta a nevet: drogteszt. Ráadásul pozitív. Minden egyes nőnél.

   - Erős nyugtató maradékát fedezte fel az összes testben- motyogta a lány, amint még egyszer ellenőrizte az adatokat.

   - Na de ugyan mire kellett volna az a gyilkosnak?- kérdezte a másik fél, így próbálva rávezetni őt a megoldásra.

   - Pont ez az, amit én sem értek- rázta a fejét elgondolkodva – Annak a démonnak több mint elég ereje van ahhoz, hogy bármire rávegye az áldozatait. Akkor meg miért volt szüksége a nyugtatóra?

   - Talán rossz a háta?- ötletelt vele együtt.

   - Kizárt, hogy ez legyen az ok- hessegette el a javaslatot – Az egyértelmű opció az lenne, ha használja az erejét. Csakhogy nem ezt tette. Emberi módszert alkalmazott. Ami azt jelenti, hogy vagy valami miatt nem fért hozzá az erejéhez, vagy pedig…

   - Igen?- vonta fel a szemöldökét, várva arra, hogy leessen neki.

   - Vagy pedig azért, mert a tettes nem is a démon- jelentette ki megvilágosodva – Nem is tért vissza a városba. Valaki más folytatja a munkáját.

   - Bingó- csettintett egyet az irányába – Na és ki olyat ismersz, aki még véghez vihette volna ezt? Aki tudta az összes hátralévő áldozat nevét, és közelről ismerte a démon ölési technikáját?

JD hevesen megrázta a fejét.

   - De az teljesen abszurd lenne- mondta – Ez alapján csak egy valaki jöhet szóba, aki nem más, mint…

Jeffrey.

A kis mocsok végig kijátszotta őket. Adta nekik az ártatlan, lelkileg sérült áldozatot, miközben ő volt az igazi gyilkos. Az, aki elkövette azt a sok borzalmat, aki megölte azokat a nőket. A démonnak semmi köze nem volt az egészhez. Csak egy álca volt, hogy elfedje Jeffrey munkálkodását.

   - Látom összeállt a kép- jegyezte meg a férfi egy halvány félmosollyal.

JD lassan felpillantott rá.

   - Hazudott nekünk- értette meg – Mi pedig szépen bedőltünk a műsorának. Végig ő volt a gyilkos. Ott volt a megoldás a szemünk előtt. Ez…- a szó a torkán akadt, amint rájött még valamire – Te szent ég. Egyedül hagytam vele Dean-t. Neki fogalma sincs az egészről. Most is egyedül van azzal a pszichopatával.

Visszasprintelt az asztalhoz, ahol előbb egy kupacba söpört minden papírt, utána meg előkapva a mobilját tárcsázta a báty másik számát.

   - Itt Smith Különleges Ügynök. Kérem adja meg a nevét, számát és részletes…

   - A rohadt életbe!- szakította meg a vonalat idegesen.

Ez volt az összes telefonszáma. Legalább az egyiket fel kellett volna vennie. Ez nem jó, nagyon nem jó.

Bajban van, ez most már biztos.

Mi van, ha Jeffrey őt is megölte? Ha elkésett, és már esélye sincs megmenteni az idősebb testvért? Mi van, ha épp most veszi az utolsó lélegzeteit, mialatt ő itt téblábol, ahelyett, hogy csinálna valamit?

   - JD- termett előtte az idegen, majd megragadta őt a vállánál – Nyugodj meg. Ha most kiakadsz, azzal nem mész semmire. Inkább szedd össze magad és gondolkodj. Meg tudod csinálni.

   - É-Én nem…

   - Dehogyisnem- vágta rá határozottan – Ideje vadász módba kapcsolni, és tenni, amiben a legjobb vagy. Mentsd meg Dean Winchester-t!

   - Egyedül nem leszek elég- ingatta a fejét tiltakozón.

A férfi erre elengedte, s mélyen a szemébe nézve annyit mondott:

   - Meglepődnél, mennyi mindenre vagy képes, mikor veszély fenyegeti egy szerettedet.

A lány összezavarodva bámult rá, mire azonban rákérdezhetett volna, hogy mégis mit értett ezalatt, a fickó köddé vált. A saját szeme előtt. Csak úgy eltűnt. Mintha ott se lett volna.

Talán tényleg csak hallucinálta őt. Nem, az nem lehet. Itt volt. Valóban itt volt. Nem őrült meg.

Körbefordulva a helyiségben, a lány újra lejátszotta magában a férfi utolsó szavait. Bátorítani akarta őt, azt mondta mentse meg Dean-t, és hogy viselkedjen vadászként. Emellett viszont valami másra is felfigyelt utólag.

Az idegen tudta a nevét. Pedig ő soha nem árulta el neki. Akkor meg mégis honnan a fenéből tudhatta? Vajon kémkedett utána? Az a közös ismerős, akit említett… Kire gondolhatott? Talán Cas-re? A pasas kámforrá vált egyik pillanatról a másikra. Kizárt, hogy ember volt. Mi tud még teleportálni az angyalokon kívül?

A démonok. Az lett volna? Egy démon? Egy kukkoló démon? Logikus lett volna, hiszen a lány ismerte Crowley-t. Ő is lehetett a közös ismerős.

Na de mi oka lett volna a Pokol Királyának arra, hogy…

Oké. Elég a kitalálósdiból. Ezen ráért agyalni később is. Ennél most fontosabb gondja akadt.

Felkapva a holmiját kiviharzott a könyvtárból, azt követően egyenesen a lakás felé vette az útját. Bár volt egy olyan érzése, hogy a lassan két órája otthagyott párosnak hűlt helyét fogja találni, mikor megérkezik.

Ennek a gondolata pedig csak még inkább arra ösztönözte, hogy felgyorsítsa a lépteit.

♤

Ahogy azt sejtette, a házban nem volt senki. Mert ugyan miért is könnyítené meg a sors a dolgát ily módon? Miután a harmadik kopogásra sem érkezett válasz, JD kihúzott egy hullámcsatot a hajából, majd nekilátott feltörni a zárat. Hál’ Istennek ez volt az egyik első, amit a srácok megtanítottak neki, úgyhogy a művelet elvégzése cseppet sem okozott számára gondot.

Másodperceken belül bent is volt a lakásban, s hezitálás nélkül belefogott a szobák alapos átfésülésébe. Benézett Jeffrey matraca alá; semmi. Átnézte a cuccokat az asztalán; semmi. Mikor már azt hitte, hogy nem maradt érintetlen terület, a tekintete megakadt a nappaliban elhelyezett fiókos szekrényen. Abban kellett lennie.

Lefékezve a bútor előtt sebesen kirántotta a legfelső fiókot, s láss csodát: egy telefonos jelzavaró hevert benne.

Ismét bingó.

   - Azt hittem illegális ilyesmit tartani- motyogta a készülékre meredve – Habár ez megmagyarázná miért nem tudtam elérni Dean-t. A kis mocsok.

Átkutatta a többi fiókot is, majd hirtelen ötlettől vezérelve visszament a hálóba, ahol egy nagyobb fiókos ruhásszekrény állt. Sorban kihúzta mindet egymás után, mígnem elért a legalsóhoz. Az alá benyúlt az egyik kezével, végig simítva a felületen, hátha…

   - Egy zseni vagyok- ámult tágra nyílt szemmel, mikor megérzett valamit a fiók alján.

Kikapva a helyéről megfordította azt, így pedig szembe találta magát a falaphoz rögzített kisebb fémdobozzal. Szétválasztotta a kettőt, azt követően gyorsan felbontotta utóbbit. Papírok egymás hegyén-hátán. De nem akármilyen papírok. Az írás, ami rajtuk szerepelt, latinul volt.

   - Hm. Latin- tanulmányozta át a szöveget – Egyáltalán nem gyanús.

Jobban is beleolvasott, azonban nem rémlett, hogy hallott volna róla korábban. Mindössze annyi vált világossá belőle, hogy a szavak egy démonidéző rituálé részei voltak.

   - Oké. Ezt még életemben nem láttam - adta fel néhány perc után. Így viszont, hogy az agya már nem az igézet felismerésén járt, a lány képes volt kiszúrni egy kifejezetten fontos részletet az írással kapcsolatban. – Várjunk csak. Én már láttam ezt a stílust korábban. Nem is olyan régen. Még… Nora boltjában.

Ó, az a kis… Hát ebben a városban már senkiben sem lehet bízni?!

Hihetetlen. Még valaki, aki az arcukba hazudott.

Viszont most megkapja, ami neki jár.

JD gondoskodni fog róla, hogy utolérje a karmája.

♤

Ejha. Két betörés egy este alatt. Ez már új rekord. Azt hiszem kezdek belejönni, gondolta, amint lassan benyitott az irodahelyiségbe. Megint csak nem talált senkit. De ezen addigra nem is volt képes meglepődni.

A lány beljebb lépett, ám nem sokat tudott kivenni a berendezésből a félhomály miatt. Felhagyva a sötétben tapogatózással éppen azon volt, hogy lámpát kapcsoljon, amikoris a semmiből valami kemény ütközött a tarkójának. Halkan feljajdult, azután egyensúlyát elveszítve előre zúgott, fájdalmasan találkozva a padlóval.

Mi a franc?!

Nyögve a hátára fordult, s megpillantotta a támadóját: Nora Havelock-ot. A nő alig néhány centire állt tőle, arcán vegyes érzelmekkel, míg kezében egy fából faragott szobrocskát markolászott. Eléggé úgy tűnt, hogy nem ez volt az első és utolsó ütése, amit tervezett bevinni neki.

Most fogja rá a pisztolyát? Végül is megtehetné. A kis hazug rátámadt egy tompa tárggyal, akár meg is ölhette volna. JD csak önvédelmet alkalmazna azzal, ha lelőné. Plusz megérdemelné, amiért segített annak a pszichopatának.

Ignorálva a lüktetést a fejében, a lány egy pillanat alatt felpattant, rögvest kikerülve a következő ellenféltől érkező suhintást.

   - Nora, állj! Nyugodj meg!- kiáltott rá, végleg elhagyva a magázódást.

Újabb kísérlet. Ezúttal közelebb volt az arcához. Ha nem szedi el tőle azt a szart, a végén még tényleg kárt fog vele tenni benne.

JD megvárta a negyedik csapást, akkor pedig egy vipera gyorsaságával megragadta Nora csuklóját és kicsavarta azt, elérve ezzel, hogy a nő elejtse a „fegyvert”. A bolt tulaja ezután hátra tántorodott, szemei megállapodtak az előtte állón. Csak ekkor ismerte fel őt.

Na. Most, hogy lenyugodtak a kedélyek…

   - Ez meg mi?- vette elő a lakásból elhozott papírt – Mi ez, Nora? Mit keresett ez a démonidéző rituálé a te kézírásoddal Jeffrey cuccai között?

A nő oda-vissza bámult hol a lapra, hol rá. Teljesen meg volt zavarodva, ez látszott is rajta.

   - Minden úgy történik, ahogyan ő mondta, ahogyan előre eltervezte- hebegte.

   - Milyen terv?!- emelte meg a hangját JD, akinek egyre fogyott a türelme.

Ha nem kezd el beszélni sürgősen, akkor más módszerekhez kell folyamodnia.

   - Nem segíthetsz- rázta a fejét hevesen – Már semmin sem változtathatsz.

Ó, dehogynem. Fogok is. Csak figyelj.

Megüthetném, villant fel az ötlet az elméjében. Azzal biztosan észhez térne.

Nora lehajtott fejjel a kanapéhoz sétált, majd lehuppant rá.

JD tett felé pár lépést.

   - Nora, mondd el mi folyik itt.

Gyerünk JD. Légy igazi vadász. Szedd ki belőle, amire szükséged van. Ő tudja, mi történt Deannel. El kell érned, hogy beszéljen. Bármi áron.

Ekkor mintha átkapcsoltak volna benne valamit. A lány seperc alatt a nő előtt termett; leguggolt elé, a következő pillanatban pedig már a tőre markolatát fogta az ujjaival, a penge végét egyenesen a másik fél torkának szegezve. Az arcáról eltűnt mindenféle érzelem, leszámítva a szemében csillogó dühöt és enyhe vérszomjat. Arra a rövid időre teljesen előtört belőle a vadász, aki kész volt a végletekig is elmenni azért, hogy megmentse a számára fontos emberek életét.

Itt volt vége a totojázásnak.

   - Na idehallgass! Bármiről is van szó, jelenleg sokkal jobban kéne félned tőlem, ugyanis csupán centiméterekre vagyok tőled és egy kést szegezek a torkodhoz, amivel hidd el, hogy szóra tudlak bírni, ha tovább húzod az időmet. Érthető voltam?- fejezte be a végét suttogva, a szája sarkát alig észrevehetően ördögi mosolyra húzva.

Ha most itt lettek volna a srácok, a szavuk is elakadt volna. Az egész olyan eltérő volt a JD-től megszokott viselkedéstől; rideg és gonosz, szinte már… ijesztő.

Persze, hogy egyből a frászt hozta Havelock-ra.

Olyannyira, hogy zokogásban tört ki.

   - A fiam. Nála van a fiam!

Csodás. Már csak ez hiányzott.

JD visszahúzta a tőrét, azonban nem tette el. Még hasznát vehette. Megcsóválta a fejét, azután felegyenesedve az érzelmileg megviselt nőre támadt:

   - Mégis mi a fenét gondoltál? Úgy értem, eleve mi okod lehetett arra, hogy segíts visszahozni egy démont a Pokolból?

   - Nem a démon rabolta el őt- vágta rá könnyek közt – Hanem Jeffrey!

Na ez viszont őt is lesokkolta.

   - Jeffrey?

Ó, hogy a rohadt életbe!

♤

A világ még mindig forgott kissé, mikor Dean magához tért. Pár pislogás után ez jobb lett, azonban a nyaka továbbra is fájt egy bizonyos ponton. Automatikusan oda akart nyúlni a kezével, csakhogy hiába is próbálkozott, képtelen volt megmozdulni. Zavarodottan lepillantott, s egyszerre két dolgot is felfedezett: valaki egy székbe ültette, ezen kívül lánccal összekötözte a karjait a háta mögött.

Na ez probléma volt. Ha kötél lett volna, abból még úgy ahogy kiszabadult volna; na de a láncokból, ráadásul telenyomva nyugtatóval? Esélytelen.

   - Jeffrey?- hagyta el a száját kábán.

Az említett fél erre ránézett a helyiség másik végéből.

   - Remek. Felébredtél- fejezte be a kutyája simogatását.

Dean értetlenül körbenézett a szobában. Ezen a ponton vette észre, hogy a srác, akit ki akart szabadítani ismét kiütve ült a székében, a feje oldalsó része pedig elég csúnyán vérzett.

Ez eddig hogy nem tűnt fel neki?

   - Mi történt? Mi folyik itt?

Jeffrey erre idegesen rávágta:

   - Senki nem kért meg arra, hogy közbeavatkozz, hogy megments, hogy bárkit is megments.

   - Hogy mi?

   - Az eszedbe sem jutott, hogy én talán szerettem, mikor az a démon megszállt engem?- tudakolta oldalra döntött fejjel.

Egy gurulós fémasztalt tolt a vadász elé, rajta különböző, valamiféle igézethez kellő alapanyagokkal.

   - Szerettem a köteléket, az erőt. És őt is szerettem. Ő volt életem szerelme, hogy pontosítsak.

   - Ó, ugye most csak szórakozol- nyögött fel a báty, mikor megértette, hogy miről is van szó.

Hát ez már tényleg beteges.

   - Ő felszabadított engem- folytatta. Ezután gyújtófolyadékot öntött egy szénnel teli tálba. – Ő indított el engem életem küldetésén.

   - Szóval te vagy az, akinek gondja volt azokkal a nőkkel- rakta össze a képet – Nem igaz, Jeffrey? Te egy sorozatgyilkos vagy.

   - Semmi sem voltam, mielőtt ő rám talált- ingatta a fejét – Csak egy árnyék, aki túl ijedt volt ahhoz, hogy tegye, amiért erre a világra hozták. Túl félénk ahhoz, hogy kiélje a valódi lehetőségeit.

Rádobott egy szál égő gyufát a kupacra, meggyújtva így az edény tartalmát.

   - Na és mi történt?- érdeklődött – Zűrös volt a kapcsolatod anyucival?

   - Nem kéne bagatellizálnod más emberek fájdalmát- figyelmeztette.

Dean ennek ellenére tovább beszélt.

   - Szóval felbukkant a démon, társpilótaként befészkelte magát a koponyádba… megtanított ölni. A lista… az a tiéd.

   - Éveken keresztül ez az egész csak egy játék volt, amit én egymagam játszottam- kezdte mesélni – Valahányszor elsétáltam valamelyikük mellett az utcán, vagy láttam őket levélkihordás közben… Van egy hang, ami az agyukból jön. Tudtad? Csak én hallhatom. Olyan, mint egy kicsi, gonosz gőzsíp. Mikor láttam egyet, követtem őt egészen a házáig, aztán leírtam a címét- kézbe vette a kést, amit időközben elvett Dean-től – De nem terveztem tenni velük semmit. Nem, amíg ő meg nem jelent. Ő volt az, aki megmentett engem. Te pedig Pokolra küldted őt.

A gyilkos tekintet, amit az irányába küldött elég volt, hogy alig észrevehetően megrémissze a vadászt. Amint az előtte ügyködő őrültet figyelte, egy valami világossá vált számára:

Most aztán igazán nagy szarban volt.

♤

Nora még mindig a kanapén gubbasztott, ám a sírása alábbhagyott valamelyest. Ezalatt JD nekidőlt az asztalnak, egyik kezével masszírozva a lüktető tarkóját, míg a másikkal a tőrét szorongatta, felkészülve egy esetleges újabb támadásra a boltos részéről.

Jó pár perc eltelt a nő vallomása óta, ő pedig semmivel sem jutott közelebb ahhoz, hogy megtalálja Dean-t. Most már tényleg fogytán volt a türelme.

   - Az ördögűzés után még sokáig szemmel tartottam Jeffrey-t- magyarázta – Még ajándékkosarakat is küldtem neki a kórházba, de soha nem válaszolt. Aztán nemsokkal ezelőtt eljött hozzám. Egészségesnek tűnt, összeszedettnek. Kivéve persze azt, hogy tudni akarta, van e módja annak, hogy a démont visszaidézzék. Azt mondta végzett némi kutatást. Főként badarság volt, de meggyőződése volt, hogy a dolog lehetséges.

Hűha. Rendesen megeredt a nyelve. Csak egy kis fenyegetés kellett hozzá.

   - Elküldtem őt. Megmondtam, hogy keressen fel valakit, aki segíthet neki a traumájával. A következő nap felhívott. Odaadta a fiamnak a telefont. A kollégiumi szobájából vitte el őt- felkelt, majd az asztal mögé sétált – Átadtam neki mindent; a rituálét, a szimbólumokat. De magánál tartotta a fiamat- kivett egy apró dobozt a felső fiókból, amit aztán a lány felé nyújtott – Aztán ezt küldte nekem.

JD óvakodva átvette, azután egy lassú mozdulattal kinyitotta. A ládika egy emberi fület tartalmazott. Az az elmebeteg levágta a srác fülét.

   - A kicsikém füle- tört ki megint könnyekben – Azért vágta le, mert a rituálé nem működött.

   - Nos…- csukta le a fedőt, gyorsan visszaadva neki a tárgyat - …azok alapján, amiket hallottam, az a démon kikotyogott pár elég komoly titkot. Számítani lehetett rá, hogy hét lakat alatt fogják őrizni odalent. Nem lesz könnyű felhozni onnan.

   - Jeffrey-t ez nem érdekelte- csóválta a fejét Nora – Utasított, hogy találjam meg a hibát, különben… Végül találtam egy megidézést, ami biztosan működni fog.

Kinyitott egy vaskos könyvet az asztalról, azután letette elé.

   - Ekkor mondta, hogy van számomra egy másik feladata is.

   - Mégis micsoda?

   - Mikor ideértetek, egyenesen hozzá kellett küldjelek titeket- válaszolta – Hullákat hagyott hátra, hogy biztosan eljöjjetek.

JD hümmögött egy sort, majd beleolvasott a lapokba. Hamarosan fel is keltette valami a figyelmét.

   - „A kiűző vére”?- vonta fel a szemöldökét kérdőn.

   - A legerősebb megidézés, amit valaha láttam- közölte – Szükséges hozzá annak a személynek a vére, aki az ördögűzést végezte.

Így már valóban összeállt minden.

   - Dean- motyogta döbbenten.

   - Látod? Ez mind része Jeffrey tervének- ismételgette.

   - Aha. Hát…- visszafordította a könyvet Nora felé, s megütögette a lapokat a tenyerével – Új terv. Nyomkövető bűbáj. Bajor, egyiptomi, engem nem érdekel. Te választasz. Használd a fület, hogy megtaláld a fiadat és Dean-t. Mert ugye vissza akarod kapni őt, nemde?

   - De, persze- bólogatott hevesen.

   - Akkor munkára!- utasította, azt követően egy rövid másodpercre megvillantotta a pengét az arca előtt – Ne kelljen ezt használnom.

Nora ezután nyomban munkához látott.

JD gondterhelten felsóhajtott, folytatva a tarkója masszírozását.

Te jó ég. Teljesen átment kiszámíthatatlan őrültbe. Ha most a Winchesterek látnák őt… Inkább nem is akarta tudni mit reagáltak volna.

♤

Jeffrey elhelyezett egy nagyobb fémtálat Dean széke mögött, azután megvágta a vadász csuklóját a késsel, közel a területhez, ahol elszorította a lánc. A lekötözött fél felszisszent, azonnal érezve, amint a vére kicsordulva az edényben landolt.

Miután meggyőződött róla, hogy elég mélyen vágott a bőrébe az egyenletes folyáshoz, Jeffrey hátrébb lépett, megállva a báty előtt.

   - Szeretem azt gondolni, hogy elég jól kiismertelek- mondta csevegő stílusban.

   - Ezt meg honnét veszed?- faggatta Dean, figyelmen kívül hagyva az égést a csuklójában.

A srác erre bővebben kifejtette:

   - Végig néztem, amint megkínoztál egy ártatlan embert, hogy előhívd a benne rejtőző démont. Megterhelő helyzet lehetett… felfedte a valódi éned. Közben sokat beszéltetek, rengeteg volt az érzelem. Istenem… Akkoriban még olyan kétségbeesetten akartátok megjavítani a világot. Szinte már megöl téged…- felvette a tálat, ami addigra majdnem a feléig megtelt - …a tudat, hogy az emberek folyamatosan bajba kerülnek… te pedig egyszerűen képtelen vagy ezt megakadályozni. Vagy azt is mondhatnám…- visszament az asztalához -…hogy valóban meg is ölt téged, nemde?

A kést eközben beleejtette egy folyadékkal teli üvegbe.

   - Tudod mit?- kérdezte Dean, hangjában feszültséggel – Cseszd meg.

   - Hé- kapta felé a fejét sértetten – Én ott voltam. Depressziósan, Dean, mert ő már nem volt velem többé.

Kézbe véve a kést megkeverte vele az üveg tartalmát.

   - Egy roncs voltam, csak egy váz, egy iszákos. Kishíján öngyilkos lettem.

   - Általában nem támogatom az öngyilkosságot, de ember, mégis mi tartott vissza attól, hogy megtedd?- érdeklődött gúnyos mosollyal.

   - Alan- válaszolta.

A fickó, akivel a lakásán beszélt? Ez most komoly?

   - Most csak szórakozol- hökkent meg.

   - Ő egy remek rehabilitációs terapeuta- bizonygatta – Nagyon sokat segített abban, hogy a céljaimra fókuszáljak…- kihúzta a kést az edényből, majd megtörölte a pengéjét egy törölközővel -…és a hozzáállásomra. Azt kell mondanom, hogy a programja kifejezetten az előnyömre vált.

   - Ó, azt látom- jegyezte meg szarkasztikusan.

   - A jól megélt élet a jelentőségteljes boldogság strukturált kereséséből fakad- idézte a mentorát – Rájöttem, hogy egy senki vagyok a démonom nélkül. Aztán eldöntöttem, hogy vissza kell őt szereznem. Erről jut eszembe- szünetet tartott – Mindjárt visszajövök.

Hátat fordítva odaszólt a kutyájának:

   - Hé, kislány. Gyere utánam.

Ezután visszanézve a válla fölött beszélt Dean-hez:

   - Mocskos egy recept, azt el kell ismerni.

Jeffrey ezt követően elindult a helyiség hátuljába, ahol egy folyosó vezetett ki a szobából. A kutya szófogadón követte, szájában cipelve az időközben nyakáról leszedett gallérját.

Deannek ekkor kezdett összeállni, hogy mire készült.

   - Ne- motyogta hitetlenül, szemével abba az irányba meredve, amerre eltűntek.

Jeffrey árnyéka éppen látható volt, amint felemelte a fegyvert tartó kezét, aztán lesújtott vele. Rövid nyöszörgés az állat részéről, azután alábbhagytak a hangok.

   - Ó, te beteg rohadék.

Innentől már csak percek kérdése volt, és hála Jeffrey-nek, a démon kiszabadult pokolbéli börtönéből. Azonban a lény nem a srácot szállta meg, mint ahogyan azt ő várta…

Hanem Nora Havelock fiát.

♤

A helymeghatározóbűbáj bevált. Seperc alatt meglett Dean-ék lokációja. Amint megszerezte, amire szüksége volt, JD arra utasította a nőt, hogy várjon az irodában, mondván nem akarta, hogy még több bajt okozzon. Nora ezt hallva menten tiltakozásba fogott, a lány azonban ismét előrántva a pengéjét maradásra kényszerítette. Tudta, hogy rizikós lesz ezt egyedül végig csinálnia, de akkor és ott nem érdekelték a következmények. Ki kellett szabadítania Dean-t.

Kölcsönvéve Nora autóját a parkolóból percek alatt odaért az elhagyatott épülethez. Ott egyből kiszállt, bekészítette a kezébe a tőrét, majd átküzdötte magát a kerítésen. Onnantól csupán az ajtó választotta el őt a céljától, amin szintén könnyűszerrel átjutott.

Sikerült. Bent volt. Szuper.

Viszont még nem örülhetett, ugyanis a bonyolult rész csak ezután következett.

Valami alapján el kellett döntenie, hogy merre menjen. Jó pár folyosó volt előtte, a fényviszonyok pedig pocsékok voltak. Hoznia kellett volna zseblámpát.

Épp azon volt, hogy random mód válasszon, amikor meghallotta:

   - Szóval te ezt csinálod. Behálózod a postásokat, aztán meg gyilkosokat faragsz belőlük.

Dean. Bárhol felismerné a hangját.

   - Én a tehetségeket keresem- mondta egy másik hang – Ez minden. Összegyűjtöm a következő szupersztár generációt. Mielőtt mindegyiküket a pokolra juttatom, mint Jeffrey-t is.

Ezek szerint ez volt a démon. Vagyis Nora rituáléja bevált. Fenébe. Nem volt elég gyors.

   - Megvolt benne a kellő nyersanyag…- folytatta - …felgyűlve a felszín alatt. Nekem mindössze meg kellett lazítanom a fedőt az üvegen, megmutatni neki az alapokat.

Halk léptekkel megiramodott a forrás irányába. Ahogy egyre közelebb ért, úgy vált egyre kivehetőbbé a társalgás is.

   - Na és mi van a kölyökkel?- kérdezte a Winchester.

Kölyök? Milyen kölyök? Ó. Biztos Nora fiára gondolt.

Várjunk. Akkor viszont… őt szállta volna meg a démon? Na ez ám a fordulat.

   - Ezzel itt?- kérdezett vissza a démon. JD ezalatt elérkezett a helyiség bejáratához, azonban egyelőre rejtve maradt előlük. – Ő nem megfelelő. Túl sok lenne a munka. Nincs hozzá természetes adottsága. Valószínűleg elégetem majd a testét az úton Vegas-ba.

Most vagy soha. Egy, kettő…

Három.

JD egy lendületes mozdulattal elhajította a pengét, ami másodpercek múltán egyenest a démon vállában landolt. A srác fájdalmasan felkiáltott (ne haragudj Nora a fiad miatt), a sérülés pedig narancsos fényben égni kezdett. Ugyanakkor nem végzett vele, mint ahogyan azt tette a másik kettővel Káin házában.

De miért nem? Hiszen a tőr képes volt démont ölni.

Talán csak egy megfelelő ponton kellett leszúrni vele őket. Mondjuk a mellkason.

Az viszont jelenleg nem volt lehetséges megoldás. Úgyhogy jöhetett a B terv.

„Nora fia” felszisszenve kihúzta a pengét a vállából, azután messzire hajította azt a földön. A támadás irányába fordult, megpillantva a lányt. Nem szólt semmit, ám az arcán megjelenő harag elárulta a következő lépését. Egyetlen karsuhintás elegendő volt ahhoz, hogy JD-t a levegőbe emelve nekivágja a mögötte lévő falnak.

Előbb a kemény fallal, aztán a betonpadlóval ütközött össze. Visszafojtva a fájdalmát felnyögött, s készült lábra állni. Csakhogy alig mozdult valamennyit, a démon erejével visszanyomta őt a falhoz.

Innen nem volt menekvés. Csapdába esett.

   - JD!- kiáltott fel Dean, aki eszeveszetten dolgozott kötelékei eloldozásán.

Eddig ügyesen elkerülte a társa miatti aggódást, azonban most, hogy már ő is itt volt, ráadásul sarokba szorítva az ellenség által, az idegességszintje az egekbe szökött. Muszáj volt kiszabadulnia, hogy segíthessen neki.

   - Okosnak hiszed magad?- morogta a démon, megközelítve őt – Azt hitted elég lesz, ha beállítasz ide holmi varázskéssel? Ugyan, ne nevettess.

JD küzdött az őt egyhelyben tartó fogás ellen, azonban az egésznek semmi haszna sem volt. Csupán tehetetlenül ült, és… várt. Arra, hogy forduljon a kocka.

És az nemsokára fordult is. Ugyanis a démon félúton járt felé, amikor egyszercsak… elakadt. A srác ekkor értetlenül nézett körül, míg végül kiszúrta a plafonra felfestett ördögcsapdát.

Huh. Tessék. B terv. Tökéletes.

   - Na most melyikünk az okosabb?- vigyorodott el a lány, ezután menten belekezdve a memorizált szövegbe – Exorcizamus te, omnis immundus spiritus…

   - Ugye most csak szórakozol velem?!- őrjöngött a pokolbéli.

Jeffrey mindeközben felvette a kést, s szaporán megindult vele a démon felé. Viszont nem tehetett meg többet néhány lépésnél, köszönhetően Deannek, aki sikeresen kiszabadult, utána pedig első dolgaként pisztolyt rántva beleeresztett két lövést. A gyilkos összeesett, majd rögtön meghalt.

   - Vissza fog térni, ugye tudjátok?- hörögte a csapdába ejtett – Olyan lesz, mint én.

   - Akkor majd őt is utánad küldjük- ígérte JD, azzal folytatta a kiűzést – Omnis congregatio et secta diabolica, ergo, draco maledicte, ecclesiam tuam, secura tibi facias libertate servire, te rogamus, audi nos!

Egy utolsó kiáltás a démon részéről, azután a térdei megrogytak, a szájából pedig sűrű fekete füst ömlött ki, amit aztán beszippantott az ördögcsapda. Nora fia elájult, míg a mozgásblokkoló megszűnt JD körül, aki így újra tudott normálisan lélegezni.

Megcsinálta. Egymaga legyőzte a démont. Sikerült.

Úgy látszik mégsem olyan haszontalan, mint azt gondolta.

   - JD- rohant oda hozzá Dean.

A fivér térdre ereszkedett mellette, majd egy pillanat alatt élete egyik legszorosabb ölelésébe vonta őt. Amint felfogta mi történik, JD sem habozott, hogy átkarolja a nyakát, s a vállába fúrja a fejét. Mindkettőjükből egyszerre szakadt ki a megkönnyebbült sóhaj, mialatt a szívverésük apránként visszacsökkent a normálisra.

Úgy ölelték egymást, mintha az elválás hatására összedőlt volna a világ. Percekig maradtak így, teljesen kizárva a külvilágot. Nekik csak az számított, hogy megtalálták egymást, és egyiküknek sem esett komolyabb baja.

Nem veszítették el a másikat. Ez önmagában felért a nyeréssel.

♤

A vadászok felnyalábolták Nora fiát a földről, azután berakták őt a kocsiba. Visszahajtottak a bolthoz, ahol Havelock már türelmetlenül várt rájuk. Mikor meglátta a fiát, az összes aggodalma elszállt; bár a tény, hogy a srác ájult volt, ráadásul több helyen vérzett nem kicsit megrémisztette. Hálás köszönetet mondott a párosnak a segítségükért, azt követően nem habozott bevinni a fiút a sürgősségire.

JD és Dean figyelte, amint az autó eltávolodott az épülettől, majd ezután ők is beszálltak az Impalába, hogy visszatérjenek a motelbe egy jól megérdemelt alvásért. A nap addigra felkelt, ez azonban egyáltalán nem zavarta egyiküket sem. Megérdemelték a pihenést, vagyis az utazás folytatása még ráért.

   - Istenem- dörzsölte az arcát fáradtan Dean, miután beléptek a szobába.

Ledobta a táskáját a földre, s úgy, ahogy volt, dzsekivel meg bakanccsal együtt hasra vágta magát az egyik ágyon. Szemét behunyta, készen arra, hogy mély álomba merüljön.

JD lerakta a saját táskáját a másik ágy végébe, azután pedig leült a matrac szélére a fivérrel szemben.

   - Szóval Jeffrey csak eljátszotta az áldozat szerepét- szólalt meg halkan, tanulmányozva az ölébe ejtett kezeit – Még aznap este is ugyanezt csinálta… a farmházban… csak színészkedett.

   - Egy pszichopata volt, JD- motyogta Dean félálomban – Azok egyfolytában ezt teszik. Csak megjátsszák magukat. Elhitetik másokkal, hogy teljesen normálisak, miközben meg tiszta őrültek.

A kék szempár megtalálta a báty arcát, majd vizslatta azt egy darabig.

   - Most aludni fogsz?

   - Pontosan- vágta rá határozottan – Én azt mondom csessze meg az ébrenlét.

A lány erre aprót bólintott, bár ezt a másik fél nem láthatta.

   - Oké. Aludj csak. Én addig őrködöm.

Na ennyi elég is volt ahhoz, hogy azok a zöld szemek egy másodperc alatt újra kinyíljanak.

   - Hogy mi?- kérdezte, mintha nem jól hallotta volna. Rögtön kiszúrta a gondterhelt arckifejezést a partnerén, ami arra késztette, hogy félretegye az alvást, és helyette inkább vele foglalkozzon. Előbb átfordult a hátára, azután meg ülésbe tornázta magát a matraca szélén. – Te soha nem mondasz nemet az alvásra.

   - Most nem vagyok fáradt- vont vállat.

Mondani sem kell, a Winchester egy szavát sem hitte el.

   - Aha- méregette a vele szemben ülőt gyanakvón – Ne sértődj meg, de tekintve, hogy mi minden történt ma, ezt nehezen hiszem el.

   - Pedig ez az igazság- erősködött.

Nem akarta terhelni az igazi okkal. Amúgy is hülyeség volt. Nem volt muszáj, hogy beszéljenek róla.

Dean ellenben másképp gondolta:

   - Te ott voltál nekem, amikor szükségem volt arra, hogy valaki meghallgasson- kezdte lassan – Most szeretném viszonozni ezt. Szóval csak nyugodtan. Hallgatlak.

Hazudott, mikor azt mondta, hogy nem volt fáradt. Igazság szerint ott helyben ki tudott volna dőlni jó pár órára; valami viszont egyszerűen nem hagyta nyugodni.

A férfivel való találkozás a könyvtárban… el kellett mondania. Ennek utána kellett volna járniuk. Hiszen megegyeztek, hogy nem fognak titkolózni egymás előtt. Akkor miért akarja most pont azt tenni? Miért nem tudja szimplán bevallani a dolgot?

Győzött a fáradtság, ami nem hagyta, hogy magában tartsa a gondjait.

   - Mikor rájöttem, hogy Jeffrey volt a gyilkos…- fogott bele sóhajtva – Az első gondolatom az volt, hogy egyedül hagytalak titeket, és biztosan tett veled valamit. Pánikba estem. Azt hittem nem leszek képes megmenteni téged… - ismét lehajtotta a fejét – Betörtem Jeffrey lakásába, ahol megtaláltam a rituálé leírását. Ez vezetett el Nora-hoz. Teljesen ki volt akadva, össze-vissza beszélt, én pedig… ideges lettem. Azt hiszem… az egész olyan volt, mintha valami átkapcsolt volna bennem.

   - Mit csináltál?- érdeklődött.

   - Én…- megakadt – Én elővettem a pengémet és… megfenyegettem. Közöltem vele, hogy ha nem mondja el az igazat, akkor használni fogom rajta. Erre persze azonnal megeredt a nyelve. Csak beszélt és beszélt…

   - JD…

   - Aztán elkezdett sírni, amitől csak rosszabb lett. Én még mindig ideges voltam, aggódtam érted, úgy éreztem megőrülök. Annak a gondolata, hogy bajod esik, mikor én nem vagyok ott…

   - Hé- nyújtotta ki a karját, megérintve vele a lány kézfejét – Azt tetted, amit tenned kellett, hogy információt szerezz. Vadászként viselkedtél. Ebben nincs semmi rossz.

   - De ez nem én vagyok- pillantott fel rá – Legalábbis az utóbbi időben nem ilyen voltam. Én általában szavakkal oldom meg az ilyesmit.

   - Az sem fog mindig beválni- csóválta a fejét – Van, amikor az erőszak a megoldás. Különösen a mi életünkben.

JD elnémult, a tekintete visszatért a továbbra is érintkező kezükre. A fizikai kontaktus furcsa mód megnyugtatóan hatott rá. Elűzte azokat a rossz érzéseket, amik percekkel ezelőtt még marcangolták. Soha nem fogja megérteni hogy csinálja. Akár egy szuperképesség. Jelenleg pedig nem is lehetett volna hálásabb érte.

   - A lényeg az, hogy túl vagy rajta- törte meg a csendet a fivér kis idő múltán – Megmentettél. Egyes egyedül. Ez azért nem semmi. Büszke vagyok rád.

„Büszke vagyok rád”. Miért fájt annyira ez a három szó? Miért nem tudott örülni nekik? Hiszen ez hatalmas elismerés volt. Erre várt, mióta elkezdett dolgozni a srácokkal. Hogy azt érezze végre jól csinált valamit, hogy valaki hasznára váljon. De akkor miért…?

Talán amiatt lehetett, hogy a lány tudott valamit, amit Dean nem. Azt, hogy nem egyedül jött rá az igazságra. Anélkül a fickó nélkül semmire sem jutott volna. Őt illette az érdem. Nem JD-t.

Nem bizonyítottál semmit, gondolta magában. A segítsége nélkül Dean valószínűleg már rég halott lenne. Te nem tettél semmit. Nem vagy jó vadász. Nem vagy hős. Csak egy egyszerű ember.

   - Dean, én…

Beharapva az ajkát fojtotta vissza a kikívánkozó szavakat. Be akarta vallani az igazat. Legalábbis egy része biztosan. Viszont a másik nem volt hajlandó együttműködni. Az a fele túlságosan is boldog volt a dicséret hallatán, és nem volt hajlandó mindezt lerombolni. Képtelen volt kimondani azt, hogy a báty tévedett.

Ez nem helyes. El kéne mondanom. Megérdemli, hogy tudja. Együtt megkereshetnénk azt a fickót.

Ugyan már. Semmiség az egész. Csak egy szó egy papíron, amit előbb-utóbb úgyis kiszúrtál volna. A pasas csak felgyorsította a folyamatot. Ne feledd, te voltál az, aki kiszedte a többit Nora-ból, meg aki visszaküldte a démont a pokolba, megmentve ezzel Dean-t. Megérdemled azt az elismerést. Csak fogd be és fogadd el.

   - Igen?

A lány felnézett, egyenesen az idősebb Winchester szemébe. Kíváncsian fürkészte őt, várva, hogy folytassa.

JD nagy levegőt vett, azután kerek-perec kimondta:

   - Örülök, hogy jól vagy.

Na. Ugye milyen egyszerű volt?

Szörnyen érzem magam.

Nincs miért. Nem tettél semmi rosszat.

Dean ezt hallva halványan elmosolyodott.

   - Én is örülök, hogy jól vagy- finoman megszorította a kezét, majd elengedte, s nekiállt levenni a cipőjét – Most viszont ideje aludni. Neked is és nekem is. Nem akarok ellenkezést hallani. Ha kell berántalak az ágyba és nem engedlek el, amíg el nem alszol.

A lány röviden felnevetett, azután követte a példáját. Kioldotta a fűzőt a cipőjén, levette azt, aztán ugyanígy tett a dzsekijével is. Mikor mindennel megvolt, átpillantott az immár farmerban és pólóban fekvő vadászra a másik ágyon. Bár háttal volt neki, JD tudta, hogy még ébren van.

   - Dean?- szólította meg hezitálva.

   - Hm?

   - Nem bánnád, ha… - ügyetlenül kereste a szavakat - …ha befeküdnék melléd? A történtek után jobban érezném magam, ha a közelemben maradnál. Tudom hülyén hangzik, de…

   - Csak nyugodtan. Mássz be.

Még a takarót is megemelte neki. Mi a fene?

Vontatott léptekkel megkerülte az ágyat, s befeküdt a szabad oldalra. Hátat fordított Deannek, azután lehunyta a szemét.

Néhány másodpercig nem történt semmi. Majd hirtelen egy kar fonódott a derekára és húzta őt közelebb, egészen addig, míg meg nem érezte a mögötte fekvő mellkasát a hátának préselődni. A szívverése ekkor felgyorsult a légzésével együtt. Moccanni sem mert.

   - Ez elég közel van?- suttogta Dean.

JD bólintott.

   - Igen. Kösz.

   - Bármikor- zárta le ennyivel – Jó éjt, JD.

   - Jó éjt, Dean.

Körbevette őket a motelszoba félhomálya, így pedig perceken belül már mindketten aludtak is.

_______________