19. Belső ellenség (1)

"Vigyázz magadra."

_______________

2013. December 20.

JD most már tudta, mit értett Dean azalatt, hogy a vadászok életében soha nincs megállás. Alig egy napja a Káinnal történteknek, ők pedig máris egy új ügyön dolgoztak. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Nos, kivéve azt az apróságot, hogy Sam továbbra sem volt velük. Majdnem két hete már annak, hogy a páros elhagyta a bunkert, a fiatalabb Winchester-rel pedig azóta szinte teljesen megszakadt a kapcsolatuk. JD néha-néha felhívta őt, hogy érdeklődjön az állapotáról, ám az öcs mindig szűkszavú maradt, és hamar elköszönt. Egyértelmű volt, hogy nem akart tőlük semmit.

Ami nem valami jó, ugyanis ennél az esetnél kifejezetten hasznát tudták volna venni a segítségének. Ráadásul nem is akármilyen ügyről volt szó. Mint az kiderült, a jelenleg üldözött gyilkos egyszer már keresztezte az útjait a Winchesterekkel. A fickót Jeffrey-nek hívták, a testvérek pedig kiűztek belőle egy démont jó pár évvel ezelőtt.

Viszont mivel ő ezek szerint démonmentes volt az elmúlt időben, felvetődhet a kérdés: Ki követte el a mostani gyilkosságokat?

Na ezt próbálta JD és Dean is kitalálni. Egy idaho-i motelben cuccoltak le, s közvetlenül azután, hogy megszerezték a kellő aktákat a kapitányságról, hozzá is láttak a munkához. Dean minden eddigi ügyüknél komolyabban vette ezt a mostanit, ami érthető volt; ez befejezetlen biznisz volt számára.

   - Oké, nézzük át az áldozatok profiljait még egyszer- húzta maga elé az egyik aktát a lány. Abban helyszíni fotók sorozata lapult, beleértve a két meggyilkolt nő véres testéről készülteket is. – Ugyanaz az életkor, ugyanaz a hajszín, és ugyanaz a testalkat. Egyezik a rituális csonkítás is.

Azok alapján, amiket Dean elmondott neki a korábbi esetről, JD biztos volt benne, hogy ugyanazzal az illetővel van dolguk. Noha az „ez mégis hogyan lehetséges” kérdésre továbbra is ismeretlen volt a válasz. Lehetett akár egy másoló is, ki tudja. Bár nem létezett, hogy valaki ilyen jól utánozza le valaki más ölési szokásait. Tehát ezzel is zsákutcába ütköztek.

   - De mégis ki engedte volna ki őt odalentről?- értetlenkedett Dean – Köpött a főnökeiről. Erről mi magunk gondoskodtunk. Azt hittem az ilyesmiért sokkal hosszabb büntetés jár.

   - De két nőt öltek meg az elmúlt két hétben, ugyanazok a testrészek hiányoznak, sőt, még a vadászterület is megegyezik- sorolta a lány.

Dean végig gondolta a helyzetüket, aztán megadóan felsóhajtott.

   - Oké, legyen. Nem árt, ha utána járunk a biztonság kedvéért- egyezett bele – Viszont azt tudod, hogy Abaddon megölése most a legfontosabb, ugye? Rá kell több figyelmet fordítanunk.

Na jó. Talán mégsem vette annyira hű de komolyan a dolgot.

   - Persze, én is tudom- bólintott, összecsukva a mappát – De azt most félre kell tennünk. Ez az eset mindkettőtöket érinti, ráadásul eléggé közelről- szünetet tartott, óvatosan közelítve meg a témát – Éppen ezért, szerintem az lenne a legokosabb, ha felhívnád Sam-et. Nem árt, ha ő is tud róla. Talán segíthet.

Dean állkapcsa megfeszült az öccse említésére. Az arckifejezése egy szempillantás alatt komorra váltott, s a hangja is rideggé vált, mikor ismét megszólalt:

   - Már mondtam, hogy nincs rá szükségünk. Ketten is megoldjuk. Különben is, tudod nagyon jól, hogy ő sem akar tőlünk semmit.

A lány megint bólintott.

   - Igen tudom, de akkor is…

   - JD- vágott a szavába határozottan – Nem.

Kénytelen volt ejteni a dolgot. Nem akarta, hogy vita kerekedjen ebből, ezért a továbbiakban inkább hallgatott.

Nem tudta mi mást tehetett volna még. Ötlete sem volt arról, hogyan hozza össze újra a testvéreket. Valahogy azonban meg kellett oldania. A vak is jól látta, hogy szükségük volt egymásra. Csak mindketten túl makacsok voltak ahhoz, hogy ezt beismerjék.

   - Itt a 32-es egység. Ismétlem, itt a 32-es egység- törte meg a beállt csendet a rádióból felhangzó férfihang – Találtunk még egyet.

Mindkét fél azonnal az eszköz felé kapta a fejét.

Újabb gyilkosság.

   - Kaukázusi nő, úgy a 30-as éveiben lehet, a Henley Autó mosónál- folytatta.

   - 32-es egység, úton van a segítség- közölte egy női hang.

   - Itt teljes a káosz, igyekezzenek- kérte a férfi, majd a vonal megszakadt.

JD és Dean egymásra nézett. Szavak nélkül is megegyeztek abban, hogy ennek a végére kellett járniuk. Ez pedig rögtön vezetett is a következő lépésükhöz:

Ideje volt indulni.

♤

Rövidesen meg is érkeztek a tetthelyre, természetesen az FBI álcájukat felöltve. Immár JD is rendelkezett kamuigazolványokkal (köszönhetően a srácok egy ismerősének, aki a kérésükre készített neki párat), így nem volt olyan nehéz beadni a sztorijukat a zsaruknak. Csupán megmutatták a jelvényeiket a sárgaszalag előtt ácsorgó két fickónak, azok pedig egy biccentéssel engedélyezték nekik a belépést.

Átjutva a területet elkerítő kordonon, a páros egyből ment is tovább a fehér lepedővel letakart test felé, amit már körbe zsongtak az elemzők.

   - Hűha- ámult JD a mészárlást látva.

Ehhez a fokú erőszakhoz aztán nem kevés düh lehetett szükséges.

Dean készült mondani neki valamit, amikor hirtelen egy kéz ragadta meg a vállánál, és fordította őt az ellenkező irányba.

   - Sejtettem, hogy fel fognak bukkanni- köszöntötte őket az egyik nyomozó – A dobos fiúk. Bonham és…- átpillantott a lányra, majd vissza a vadászra – Hol hagyta Watts ügynököt?

   - Neki máshol akadt dolga- reagálta le gyorsan Dean – Ő itt az új társam, Page ügynök.

   - Hello- intett egyet JD, majd menten vissza is dugta a kezét a szövetkabátja zsebébe. Szerencse, hogy beszerzett egyet, különben most halálra fagyott volna. Nem semmi a tél Idaho-ban.

   - Jó újra látni magát, uh…

   - Sutton nyomozó- segítette ki a férfi.

   - Sutton- csettintett a fivér, mintha éppen akkor jutott volna eszébe – Hát persze.

   - Szomorú vagyok, hogy ezt kell mondanom, de attól tartok, hogy ez az ügy újra megnyílt- közölte velük.

   - Biztos ebben?- érdeklődött a Winchester.

Erre a nyomozó biccentett, hogy kövessék.

   - Ugyanazokat az eszközöket használta- mondta, mikor megálltak a holttest mellett – Ugyanazok a vágások. Ugyanaz az őrület.

Az áldozat arcát hosszas vágások borították, ezenkívül hiányzott a bal kisujja, meg egy darab a tenyeréből.

Érdekes. Vajon mire kellettek azok neki?

   - Végül is van értelme- emelte rájuk a tekintetét Sutton – Nem kaptuk el őt a legutóbbi alkalommal, nemigaz?

Hát, valakik elkapták őt. Csak éppenséggel nem a zsaruk.

   - Nincs egyetlen gyanúsított sem?- tudakolta Dean, megváltoztatva a témát.

   - Pont úgy, mint legutóbb- ingatta a fejét a nyomozó – Nagyon alaposan dolgozik. Egy hidegvérű gyilkos, az már biztos.

JD pillantása az áldozat nyitottajtós kocsijára vándorolt. Az ablaküveg betört, a szilánkokat vér tarkította. Ezen kívül viszont mintha lett volna rajta még valami. A lány lassan közelebb sétált, hogy megvizsgálja.

Sárga por. Pontosabban kénpor. Köztudottan az az anyag, amit a démonok hagynak hátra.

Kezdett beigazolódni a gyanúja.

   - Köszönjük, nyomozó- búcsúzott el az idősebb testvér, kiszúrva a társa felfedezését.

   - Bármikor- biccentett.

Dean ellépett mellette, azután lefékezett JD oldalán. A lány ekkor felé fordult, mutató és hüvelykujján sárga por maradványai.

   - Kén, ha jól sejtem- tippelte meg.

   - Bizony, hogy az- erősítette meg a kékszemű.

   - A fenébe- sóhajtott fel gondterhelten – Jobb lesz, ha meglátogatjuk Havelock-ot.

♤

Nora Havelock (mint kiderült) egy boszorkányságban többnyire jártas nő volt, aki segített a Winchestereknek az előző esetnél. Sőt mi több, anno ő hívta őket a városba. Ahol mostanra már egy boltja is volt, amint arra a vadász páros hamar fényt derített.

Egy kisebb boltról volt szó, üvegkirakattal, az ajtó felett pedig egy táblán szerepelt nagy, díszes betűkkel a név: WICCAN’S WEB STORE. Valamint ez alatt még helyet kapott az e-mailcím, amelyen el lehetett érni a tulajt.

Ő aztán tudja, hogyan hirdesse magát, gondolta JD, mikor átléptek a küszöbön.

   - Ez lenne az- vezette körbe a párt Nora, utolsó állomásként megcélozva az irodát hátul.

   - Wiccansweb.com- olvasta le a lány a pulton heverő szórólapról útközben.

   - Internetes rendelések- kezdte sorolni – Csakis fehér mágia. Gyógyfüvek és talizmánok.

Kinyitotta előttük az irodahelyiség ajtaját, majd rögtön be is sétált, elővigyázatosan kikerülve a küszöb elé festett méretes ördögcsapdát.

   - Biztos vagy ebben?- kételkedett Dean, méregetve a lefestett padlót.

   - Óvatosan, még mindig szárad- figyelmeztette őket – Van egy barátom az őrsön. Mindent tudok az új gyilkosságokról. Megteszem amit lehet, hogy megvédjem magam- az asztala mögé sétálva kivett egy köteg papírt a fiókból, amit aztán átnyújtott a szimbólumot engedelmesen kikerülőknek – Valamint elkezdtem lefordítani néhány száműzetést.

JD elvette az iratokat, azt követően sebesen átfutott a szövegen a szemével. Minden latin szó alatt ott volt az angol megfelelője, ráadásul a lehető legprecízebb fordításban. Nem semmi.

   - Wow- ámult el a látottaktól – Ezek… Ezek nagyon jók.

   - Köszönöm- mosolyodott el Nora büszkén – Van hozzá affinitásom. De aznap este a farmházban pánikba estem. Most már tudom mit csinálok, higgyétek el. Inkább ráhagyom ezt a profikra.

   - Nos, segítettél lenyomozni a mocskot. Az egész szép munka volt- jegyezte meg Dean.

   - Nem tettem én semmi különlegeset- legyintett – Mindössze ismertem valakit, aki ismert valakit, aki tudta melyik számot hívjam. Ami mostanra már nem működik, gondoltam szólok.

Dean ennek hallatára visszaemlékezett az akkori helyzetükre, s igyekezett előhozakodni egy hihető hazugsággal. Nos, mondhatni inkább féligazsággal.

   - Igen, uh… Akadt néhány technikai problémánk. Telefon gondok.

Azóta többször számot kellett cserélniük, köszönhetően egy régebbi veszélynek, ami fenyegette a testvéreket. Nem gondoltak arra, hogy valaki a múltból felhívná őket egy ehhez hasonló problémával, ezért nem is aggódtak a váltás miatt. Már szinte meg is feledkeztek róla.

   - Szóval uh, azóta nem lépett vele kapcsolatba?- terelte el a témát más irányba JD.

   - Mármint a démonnal?- kérdezett vissza – Nem, hál’ Istennek. Egy-két dolgot még be kell fejeznem itt, aztán elhagyom a várost.

   - Okos döntés- biccentett a Winchester elismerőn.

   - Megtaláltátok már Jeffrey-t?- érdeklődött.

   - Hogy kit?- pislogott rá a fivér értetlenül.

A lány erre enyhén oldalba lökte a könyökével. Az idősebb testvér összezavarodva kapta felé a fejét, mire JD egy jelentőségteljes pillantással jelezte, hogy használja az agyát végre. Mégis hol volt fejben a fickó, mikor átbeszélték az ügyet a motelben? Hiszen ő is tőle tudta a srác nevét. Hogy felejthette el? Vagy csak ennyire nem érdekelte? Ennyire rá lett volna kattanva az egész Abaddon akcióra?

   - A fiút, akit megszállt a démon- emlékeztette Nora – Akit majdnem halálra vertetek.

Na bezzeg ettől egyből beugrott neki.

   - Ó. Igen, Jeffrey. Szegény flótás- ingatta a fejét szomorúan.

JD mindössze megforgatta a szemét.

Muszáj lesz elbeszélgetniük a vadász személyes vendettájáról, miután itt végeztek. Igen, a démon megölése fontos volt, ezt a lány is tudta, de a bosszúvágy nem állhatott a munkavégzés útjába. Deannek most erre az esetre kellett koncentrálnia. JD nem fogja tudni megoldani nélküle.

   - Egyes démonok kifejezetten szentimentálisak, nemigaz?- szakította ki a gondolataiból a nő – Mindig visszamennek ugyanahhoz a gazdatesthez, ha tudnak.

A lány egyetértve biccentett, majd Dean-hez fordult.

   - Kezdésnek nem rossz.

♤

Viszonylag hamar megtalálták Jeffrey-t. Nem volt bonyolult dolguk a kereséssel, ugyanis mint kiderült, a srác még mindig csoportterápiára járt az évekkel ezelőtt történtek miatt. Nekik csak oda kellett menniük az épülethez, ahol az ülést tartották, majd várni arra, hogy kilépjen az ajtón.

Szerencséjükre ez úgy 10 perccel az érkezésük után be is következett. A páros követte őt a legközelebbi zsákutcáig, amibe aztán berántották, s köszönésképpen egyből nyakon öntötték egy nagy adag szenteltvízzel. Jeffrey egyáltalán nem reagált úgy, ahogyan azt egy megszállt ember tette volna, ami annyit jelentett, hogy a srác tiszta volt.

Habár a hirtelen felbukkanásuktól meglehet, hogy egy cseppet összepisilte magát, na meg a vadászok sikeresen ráhozták a frászt a kutyájára is, de ezeken kívül minden rendben volt. Szentimentalista démon sehol.

Jeffrey (miután kizökkent a sokkból) meghívta őket a lakására, ahol privátabb körülmények között tudtak beszélni. Maga a hely nem volt valami hatalmas, ráadásul erősen ráfért volna a felújítás is, de ahhoz képest, hogy a csoportterápia vezetői adták ezt neki, nem is volt olyan vészes. Valahonnan el kellett indulni, ez pedig tökéletes volt kezdésnek.

   - Nos ez uh…- mérte fel a szobát Dean, miközben helyet foglalt az itt-ott szakadt huzatos kanapé karfáján.

   - Tudom mi ez- huppant le a kanapéra Jeffrey – Nem kell kimondanod.

   - Nézd, ez most biztosan nehéz neked- ült le egy közeli székre JD.

   - Mit akartok tőlem?- tért rögtön a lényegre a háztulaj.

Valaki nagyon türelmetlen. Bár a jelenlegi helyzetet tekintve ez érthető. Ő is ki lenne akadva, ha az ő múltjából bukkanna fel egy gonosz démon, aki anno ölésre használta a testét.

   - Hát uh…- fogott bele a Winchester hezitálva. Hogyan is közölhetné ezt kíméletesen? Talán egyszerűbb lesz, ha csak letépi a tapaszt. – Egészen biztosak vagyunk abban, hogy a démon aki megszállt téged… visszatért.

Jeffrey arca ennek hallatán falfehérré vált.

   - Hogy mi? Ezt meg hogy érted? Kiűztétek őt az öcséddel, nem? Ő… A Pokolban kéne lennie.

Idegességében felpattant a helyéről, mire JD is menten ugyanígy tett.

   - Jeffrey, nyugodj meg, kérlek- nyújtotta ki felé két karját – Csak ülj le, és hallgass végig minket. Kérlek- fűzte hozzá nyomatékosításként.

A húzás bevált, mivel a srác ezután visszaült a kanapéra. JD vetett egy pillantást Dean-re, aki elismerően biccentett, majd ő is visszaereszkedett a székre.

   - Én ezt nem értem- ingatta a fejét gondterhelten.

   - Megöltek még három nőt az elmúlt két hétben- fedte fel az információt a báty.

   - Nem, nem.

   - Ugyanaz az áldozati profil, a törvényszéki jelentés, a helyszín pedig tele volt kénporral- sorolta – Okunk van azt hinni, hogy ő az.

   - De most már itt vagyunk, oké?- küldött egy megnyugtató mosolyt az irányába a lány – Szóval ha utánad jönne, akkor majd elintézzük.

   - Te nem voltál itt legutóbb!- kiáltott rá a semmiből Jeffrey, mire JD azonnal megdöbbenve hátra hőkölt – Te nem tudod miket tett velem!

   - Hó-hó-hó, Jeffrey, csigavér- igyekezett lenyugtatni a kiakadt felet Dean – Vegyél egy nagy levegőt és higgadj le, oké?

A srác engedelmesen így is cselekedett. Vett egy mély levegőt, amit aztán hosszan kifújva bocsánatkérőn a lányhoz fordult.

   - É-Én sajnálom. Nem akartam kiabálni.

   - Semmi baj- biztosította JD egy halvány mosollyal, viszont azért észrevétlenül hátrébb tolta a székét pár centivel.

   - Hogy hívták?- váltott témát teljesen random.

   - Kicsodát?- ráncolta a homlokát Dean.

   - Az utolsó nőt, akit megölt.

   - Uh…- tekintett a társára tanácstalanul.

   - Anna. Anna Paxton- segítette ki a lány.

   - Marjorie Willis- vágta rá szünet nélkül – Ő a következő a listán.

Ez aztán kicsit sem volt furcsa.

   - Lista?- vonta fel a szemöldökét JD – Miféle lista?

   - A démon egyfolytában azt ismételgette- magyarázta Jeffrey visszaemlékezve – Mint egy bevásárló listát. Beleégette a fejembe. Az összes nő nevét, akit meg akart ölni.

Hm. Cseppet őrült sorozatgyilkosra hajazó viselkedés.

De legalább ezzel kaptak egy újabb nyomot.

   - Már előre kiválasztotta az áldozatait?- hitetlenkedett a fivér.

   - És sorrendbe rakta őket- tette hozzá mintegy mellékesen.

   - Miért?- értetlenkedett JD – A démonok általában nem megszállott sorozatgyilkos típusok. Ők inkább csak… minden körüli gonoszok. Miért tenné ezt?

Dean-re nézett, aki ötlet híján csak vállat vont.

   - Azt mondta ez volt a munkája- válaszolta Jeffrey komoran.

Ekkor kopogtak a bejárati ajtón. A háztulaj a szája elé téve a mutatóujját elcsitította a párost, azt követően felkelt, hogy fogadja az érkezőt.

Amint hallótávolságon kívülre került, JD oldalra fordulva a székén pillantott partnerére.

   - Nos, mit gondolsz?

   - Azt gondolom, hogy Sam és én segítettünk szépen tönkre tenni ezt a szegény fickót- felelte az ajtó felé biccentve – Csak nézz rá. Van egy államilag kijelölt apja.

A beszélgetés Jeffrey és a másik férfi között hamar lement, mire pedig a srác visszatért a nappaliba, a két vadász már a lábán állva várta őt.

   - Uh, nézd Jeffrey, én most megyek és uh, megkeresem Marjorie Willist- hebegte a lány, zsebre vágva a kezét – Rajta tartom a szemem, oké?

   - Ne aggódj- szólalt meg Dean, miután végzett – Én itt maradok veled, csak a biztonság kedvéért.

A Winchesternek kicsit sem volt ínyére, hogy elengedje a lányt egyedül, viszont látta, milyen elővigyázatos pillantásokkal méregette a srácot JD. Azok után, hogy rákiabált, a kékszemű feszélyezve kezdte érezni magát a lakásban. Valami egyszerűen csak nem stimmelt neki ezzel az egész helyzettel. Muszáj volt kijutnia a friss levegőre, hogy kitisztítsa a fejét.

És ugyan mi baja eshet a városban? Inkább csinálja ő a kutatást, minthogy bébiszitteresdit kelljen játszania egy mentálisan meglehetősen labilis emberrel. Dean ezt majd elintézi.

   - Hívlak, ha találtam valamit- intézte JD a szavait a bátyhoz.

   - Oké- bólintott, azután pedig valami mindkettőjük számára váratlant tett: a lány alkarja köré fonva az ujjait visszahúzta őt magához, s mikor ismét közvetlenül egymás előtt álltak, lehajtva a fejét óvatosan puszit nyomott a homlokára – Vigyázz magadra- suttogta az elválást követően.

   - Úgy lesz- ígérte.

Érezte, amint arcát zavarában elöntötte a vörösség, úgyhogy jobbnak látta, ha távozik, mielőtt kínosba megy át a dolog. Dean rövidesen elengedte, ő pedig sarkon fordult, és kisietett az ajtón.

A lépcsőházban lefelé vezető úton mindössze két kérdés cikázott össze-vissza a fejében: Ez meg mégis mi a fene volt? És miért váltott ki belőle ekkora hatást?

♤

Talán 20 perc telhetett el azóta, hogy JD elhagyta a házat, az ott maradt két fél pedig csendbe burkolódzva várta, hogy érkezzen valami hír.

A kanapé két végében helyezkedtek el, még véletlenül sem nézve egymásra. Remélték, hogy hamar el fog telni az idő, ha nem koncentrálnak rá. Viszont hiába nem figyelték az órát, így is pontosan tudták, mennyire kínzó lassúsággal múltak a percek; sőt, még a másodpercek is.

A légkör nagyon gyorsan nyomasztó lett, minek eredményeképpen Jeffrey késztetést érzett arra, hogy mégiscsak megszólaljon:

   - Mikor kiraktatok a sürgősségin aznap este…- fogott bele a mesélésbe - …volt három törött ujjam, öt hiányzó fogam, törött csukló, orr, arccsont, kulcscsont. Összesen 160 öltésre volt szükségem- mély levegőt vett, majd mosolyt erőltetett magára – Azt mondtam kiraboltak. Az ügyeletes orvos szerint inkább olyan volt, mintha elkapott volna a Spanyol Inkvizíció.

   - És mi lennénk a jófiúk- húzta el a száját Dean.

Na igen. Kissé elragadtatta magát a kínzással azon az estén. De valahonnan muszáj volt válaszokat kapniuk. Plusz nem gondolta volna, hogy azok után még valaha látni fogja szegény srácot. Enyhén szólva is feszélyező szituáció volt.

   - Ellátták a sérüléseimet, már amennyire tudták- folytatta – De elvesztettem a munkámat és az egészségbiztosításom. Az ivásba menekültem, aztán csak egyre mélyebbre süllyedtem. Volt egy kisebb idegösszeomlásom. Aztán elkezdtem… beszélni a történtekről.

   - Aw, ember- nyögött fel a vadász a fejét rázva – Soha ne mond el az ilyeneket. Soha.

   - Most már én is tudom, hidd el- biztosította.

   - Hadd találjam ki. Részegen bevittek a pszichiátriára, ahol aztán ott tartottak 72 órás kényszermegfigyelésen, végül átszállítottak egy másik általuk választott intézménybe egy kellemes kis vakációra.

   - Igen- bólintott helyeslőn.

   - Megtörtént egy barátommal- biccentett Dean.

   - Hosszú ideig nem is érdekelt- vont vállat – Az igazság fontosabb volt annál, mint ahol voltam. Nem voltam olyan állapotban, hogy megbirkózzak a külvilággal.

A magyarázata teljesen érthető volt. Minden ember máshogy reagál az ilyesmire. Vannak olyanok, akik soha nem jönnek helyre, miután túléltek egy démoni megszállást. Jeffrey azonban azon szerencsések közé tartozott, akiknek megadatott a második esély.

   - De hé, most már túl vagy rajta- villantott egy büszke mosolyt Dean – Újra kézben tartod az életed.

   - Erre a démon eldönti, hogy visszatér- sóhajtott fel gondterhelten.

A fivér elhúzta a száját.

   - Na igen. Nézd haver, sajnálom. Tényleg. Az egészet.

   - Megmentettétek az életem- ingatta a fejét – Tartozom nektek. Az összes embernek tartozom, aki segített nekem idáig eljutni. Én… a fenébe.

   - Mi az?- faggatta kíváncsian.

   - Ha még nem környékezte meg a következő nőt, Marjorie-t, akkor é-én azt hiszem tudom hol lehet- mondta hezitálva – Volt ez a különleges helye, ahol a szuveníreket tartotta, ahol fészkelt.

   - És erről miért nem szóltál hamarabb?- tudakolta a vadász felpattanva.

   - Nem akartam odamenni- sütötte le a tekintetét, elszégyellve magát.

   - Nem kell velünk jönnöd- nyugtatta – JD és én majd megoldjuk.

   - De kell- ágállt – Nekem is mennem kell.

Hát. Akkor ezzel eldőlt. Irány a fészek.

♤

Az Impala tökéletesen beleolvadt az éjszakába, ezért Deannek nem volt oka aggódni, mikor leparkolta a járművet az elhagyatott épületnél.

Amíg Jeffrey a kutyájához beszélt a hátsó ülésen, addig a vadász elővette a mobilját, azzal a szándékkal, hogy küldjön egy üzenetet JD-nek. Akkora sietségben hagyták ott a házat, hogy nem volt ideje korábban tájékoztatni a lányt a jelenlegi hollétéről.

Biztos halálra unja már magát a könyvtárban, gondolta a fivér, feloldva a képernyőt. Ekkor jelentkezett az első probléma:

   - A francba. Nincs térerő- morgolódott.

JD ki fog nyírni, amiért nem szóltam.

   - Jó kislány- folytatta a gügyögést a srác – Te most itt maradsz. Itt egy kis szárított marhahús. Marad.

Dean összevont szemöldökkel méregette állatot és gazdáját.

   - Nem fog idepisilni, ugye?

   - Uh, nem tudom- felelte bizonytalanul.

Remek. Mi jöhet még?

A páros kiszállt a kocsiból, majd mindketten felmérték az előttük elterülő, graffitikkel tarkított téglakerítést, amely a céljukat vette körbe.

   - Szóval ez az a pont, ahol mindig leoltotta a fényeket, igaz?

   - Valamilyen oknál fogva nagyon titokzatos volt ezzel a hellyel. Viszont egy idő után már inkább csak mondhatni eltakarta a szemem, mikor besétáltunk.

   - Oké- bólintott Dean, agyalva a következő lépésen – Szerinted el tudsz vezetni oda?

Még szép, hogy el tudta vezetni. Dean világította maguk előtt az utat, míg Jeffrey mellette sétált csukott szemmel, valamint egyik kezével a vadász vállán, nehogy elessen.

   - Vörös ajtó a folyosó végén- navigálta.

   - Aha, már látom- motyogta, miközben ment tovább előre.

Pár lépés után kivette a kését a dzsekije belsejéből, felkészülve az esetleges harcra.

Az ajtóhoz elérve megálltak, Jeffrey pedig végre kinyithatta a szemét.

   - Igen- bólogatott határozottan – Ez lesz az.

Besétálva rögtön ablakok sorozata fogadta őket a szemközti falon, mindegyikük befedve különböző méretű és formájú szimbólumokkal. Már ez elég volt ahhoz, hogy megerősítse a Winchester gyanúját.

Valóban jó helyen jártak.

   - Rendben, maradj itt, oké?- fordult a sráchoz – El ne moccanj innen.

Jeffrey pusztán biccentett, jelezve, hogy megértette.

Dean ezután nekilátott felfedezni a helyiséget. Nem telt bele sok időbe, mire talált valami igazán érdekeset.

   - Mi a fene?- döbbent meg, majd a sziluettre irányította a lámpája fénysugarát.

A szoba közepén, lekötözve egy székben ült egy másik srác leragasztott szájjal. Amint megpillantotta Dean-t, a tekintetében felcsillant a remény.

   - Hé- sietett oda hozzá a báty. Lerakta a kést meg a lámpát, azután elkezdett dolgozni a láncokon. – Semmi baj. Kiviszünk innen.

Egyik pillanatról a másikra, a fogoly arckifejezése rémültbe csapott át. Mondani akart valamit, kétségbeesetten próbálkozott, azonban amíg a száját blokkolta a ragszalag nem tehetett semmit.

   - Hé, hé, nem foglak bántani- nyugtatta Dean – De nyugton kell maradnod, oké?

A srác küzdött, mindennél keményebben. Hangokat adott ki, ám azokat nem lehetett tisztán kivenni.

Dean nem értette mi baja van. Mitől akadhatott így ki? Inkább meg kéne könnyebbülnie, hogy itt vannak a megmentői. Miért néz ki úgy, mint aki meg van rémülve? A démon nincs is itt. Az egyedüli ott tartózkodók ők hárman voltak. A srác, Dean, és… Jeffrey.

Valami hegyes szúródott a vadász nyakába, mire ő fájdalmasan felszisszent. Érezte, hogy beinjekciózták valamivel, és már azt is sejtette, hogy mivel. A világ egyszeriben lelassult. Minden forogni kezdett, a szemei elnehezültek.

Nyugtató. Hát persze. Erre aztán tényleg nem számított.

Az utolsó emléke az, amint az oldalára dőlve elterült a cementpadlón, s figyelte a felé közeledő alakot. Először homályos volt, azonban nemsokára kiélesedtek a körvonalai, felfedve számára a gyilkosságok mögött álló személy kilétét:

Jeffrey-t.

Na ez volt a második probléma.

_______________