17. Az első penge (1)

"Hát, mit mondhatnék? Én amolyan mindent-bele fajta fickó vagyok."

_______________

2013. December 17.

Vámpírok. Szörnyek, amiknek a létezését JD a leghihetetlenebbnek tartotta, bár maga sem tudta miért. Talán az lehetett az oka, hogy szinte minden második könyv róluk szólt a könyvesboltokban, vagy talán az, hogy annyi filmet készítettek róluk és hatalmas rajongótáboruk volt. Akkora volt az őket övező hírnév, hogy a tényleges egzisztenciájuk kész viccnek tűnt számára.

Viszont a véleményébe vetett hite aznap este megingott, ugyanis szerencséje volt szemtől-szembe kerülni egyel. Vagyis inkább jó néhánnyal. Deannel éppen egy ügyön dolgoztak valahol Iowa-ban, ahol több diák is eltűnt az egyik egyetemről. A rendőröknek már csak a testüket sikerült megtalálni, amik teljesen szárazok voltak. Egyetlen csepp vér sem maradt bennük. Ez önmagában egy árulkodó jel volt.

A vadászoknak mázlijuk volt, mivel ez a fészek még többnyire újoncokból állt, akiknek gőze sem volt az önkontroll fogalmáról, na meg arról, hogyan tüntessék el a nyomaikat. A páros már a városba érkezésük napján rátalált az elhagyatott pajtára, ahol bujkáltak és leszámolt mindegyikkel. Ezt követően mindössze a hullák elégetése maradt, majd mehettek vissza a motelszobába.

Dean nagylelkűen átengedte a fürdőhasználat elsőbbségét JD-nek, aki boldogabb nem is lehetett volna, mikor végre lemoshatta magáról a vért, ami lassan kezdett száradásnak indulni a bőrén. Nem időzött sokat a zuhany alatt, elvégre nem tudhatta, meddig lesz elég a melegvíz ezen a helyen. Miután végzett gyorsan megtörölközött, azután kézbe vette a ruhákat, amiket behozott magával. A felsőjét hagyta utoljára. Átbújtatta rajta a fejét, majd jöhetett a két karja. Arra azonban alig volt ideje, hogy az alját teljesen lehúzza, köszönhetően a fürdő ajtaján mondhatni berontó Deannek:

   - Hé JD, nem láttad a…- a hang a torkán akadt, amint realizálta mibe is sétált bele – Basszus, én uh… Azt hittem már végeztél… Most inkább uh… kint megvárlak…

   - Semmi baj- fordult felé, megigazítva magán a darabot – Már végeztem.

   - Oké. Akkor uh…- Egy pillanatra lehunyta a szemét, csakhogy az előbb elkapott milliszekundum így sem akart eltűnni az emlékeiből. Mi több. Valami különösen megragadta a figyelmét, amire képtelen volt nem rákérdezni – Az meg mi?

   - Micsoda?- bámulta őt a lány értetlenül.

A fivér tett egy lépést beljebb a helyiségbe.

   - A hátadon, az előbb mintha… láttam volna valamit.

   - Ó- értette meg – Erre gondolsz?

Hátat fordított neki, azután felhúzta a pólóját a mellkasáig, felfedve azt a részt, amiről a másik fél beszélt.

Dean lépett még párat előre, végül megállt mögötte. Ezután lefelé vezette a tekintetét, mígnem megtalálta azt, amit néhány másodperccel ezelőtt észrevett: egy függőlegesen húzódó sebhelyet a lány derekán. Szépen begyógyult, csupán a halvány nyoma maradt ott; ebből arra következtetett, hogy még régebben kaphatta, jóval azelőtt, hogy ők találkoztak volna. A mérete alapján késszúrásnak ítélte meg, ám okozhatta valami nagyobb penge is. Minden esetre érdekes volt. Kíváncsi lett arra, hogyan szerezhette. De mivel őt nem tudta megkérdezni, jobbhíján csak találgatott.

Az idősebb Winchester annyira elmerült a gondolataiban, hogy mire észbekapott, már képtelen volt megfékezni a következő mozdulatát: egyik kezét megemelve először óvatosan megérintette a heget az ujjaival, azt követően pedig lassan végig is simított rajta egyszer.

JD-t kirázta tőle a hideg, ugyanakkor az arcát meg forróság öntötte el. A szíve mintha kihagyott volna egy ütemet, miközben az esze csak azon járt, hogy mennyire közel voltak egymáshoz. A távolság alig lehetett fél méter.

   - Ez régi- szólalt meg Dean kissé rekedten – Úgy 3 hónapos lehet, talán 4.

   - Van egy ugyanilyen a hasamon is- csúszott ki a száján.

Rögtön azután, hogy ezt kimondta, Dean a teljes tenyerét ráhelyezte a bőrére, majd kicsúsztatva azt az oldalára hátrafelé kezdte húzni a lányt, hogy szembe fordíthassa őt magával. Miután ezzel is megvolt, felmérte az említett területet a szemével. És valóban úgy volt, ahogy mondta. Pont ugyanazon a helyen, ugyanabban a méretben. Ugyanaz a sebhely. Ami csak egyet jelenthetett: bármivel is szúrták meg, az keresztülment rajta.

De ilyesmit nem élhetett túl. Vagy mégis? Egyre több a rejtély körülötte, a válaszok pedig sehogy sem gyarapodnak. Honnan kérhetnének még segítséget? Mi lenne akkor, ha megidéznék Halált? Neki biztos lenne magyarázata erre.

   - Min gondolkodsz?- faggatta a lány halkan, kizökkentve a másikat.

Dean felpillantott a sebhelyről, egyenesen bele a kíváncsi kék szempárba. Mindig ennyire kék volt a szeme? Vagy csak nem nézte még meg elég közelről? Na ez meg mégis honnan jött?

   - Próbálom kitalálni mi történhetett veled- válaszolt a kérdésére.

   - Úgy, hogy intenzíven bámulsz a sérülésemre?- nevetett fel röviden – Nem sértésként Dean, de ennyire még te sem vagy jó nyomozó.

   - Megígértem neked, hogy kiderítem- emlékeztette, egyszerre kihozva a lányt a mókás hangulatából a saját komolyságával – És így is fogok tenni.

   - Tudom, mit ígértél- kezdte, közben bal tenyerét rásimította arra a kézre, ami továbbra is az oldalán pihent – De most van ennél fontosabb dolgunk is. Az én problémám ráér.

   - JD, a családod vár rád…

   - Ha van családom- hangsúlyozta ki az első szót – Idővel meg fogjuk találni őket. Vissza fogok menni hozzájuk. Viszont addig is… Segítek neked és Samnek szétrúgni pár démoni meg angyali segget.

Az öccse nevének említésére Dean azonnal feszültté vált. A téma napok óta nem merült fel közöttük, a bátynak pedig jó is volt így. Ám most, hogy emlékeztetve lett az egészre… Komorság öntötte el tőle, és egy szempillantás alatt visszarántotta maga köré a falait. Noha tudta, hogy azok JD-t már nem tarthatták kint, a reflexből jövő cselekedetnek nem tudott ellenállni.

   - Nem láttad a vörös kockás ingemet?- vett egy éles kanyart a beszélgetéssel, miközben elhúzta a kezét a lánytól, hogy aztán a nadrágzsebe biztonságába rejthesse azt – Esküdni mertem volna rá, hogy kint volt az ágyamon.

JD megérezte benne a hangulatváltást, ellenben nem tette szóvá. A fivér még nem állt készen, hogy beszéljen róla, ő pedig nem fogja kényszeríteni. Majd megnyílik, ha úgy akarja. Eddig is így volt.

   - Erre gondolsz?- bökött a ruhadarabra, ami a falra felszerelt akasztón lógott mellettük.

A vadász bólintott.

   - Hogy kerül ez ide?- Amint befejezte a kérdést, már ki is találta a választ – Ezt is le akartad nyúlni?

   - Nem tehetek róla, hogy megtetszett- védekezett, majd leemelte a fogasról, hogy belebújjon.

Remekül nézett ki rajta, ezt el kellett ismerni. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy soha nem volt rá igazán dühös emiatt. Deannek valamiért bejött, amikor a saját ruháit látta rajta.

Hát ez sem hangzott kevésbé furábban, mint a megjegyzés, amit a szeméről tett.

   - Hihetetlen vagy- ingatta a fejét visszafojtott mosollyal.

   - Te pedig bűzlesz- közölte vele – Mosd le magadról a mocskot, mielőtt végleg rajtad marad.

   - Akarsz segíteni?- vigyorodott el féloldalasan.

   - Passzolom- lépett el mellette, megveregetve a vállát – Épp elég volt magamról leszedni- a küszöbön átsétálva megfogta az ajtót, készen arra, hogy becsukja, azonban az utolsó pillanatban még annyit visszaszólt – Ne tartson sokáig hercegnő. Tömve lesz a bár, mire odaérünk.

Dean ezen mindössze hangosan felnevetett.

♤

Hát, a bár valóban eléggé megtelt, mire ők ketten betoppantak. Viszont legnagyobb szerencséjükre még így is el tudtak helyezkedni a pultnál, hogy kikérjék az első kör italukat a várható rengetegből. Hála Dean elbűvölő mosolyának, a csaposlány hamar kiszolgálta őket, úgyhogy mehettek tovább a következő megállójukhoz, ami nem más volt, mint a hátul kirakott biliárdasztalok. Lefoglaltak egyet, ami pont szabad volt és belefogtak a játékba.

A Winchester ötlete volt, hogy megtanítja legújabb barátját játszani, mivel ez egy fontos megélhetési lehetőség volt a vadászok számára. Ha úgy adódott, elhitették a beképzeltebb, könnyen átverhető játékosokkal, hogy vagy seggrészegek, vagy egyáltalán nem konyítanak a dologhoz, és kihívták őket egy körre. Közben elkezdtek pénzt feltenni, minél magasabbra emelve a tétet. Végül pedig, amikor az összeg elérte a megfelelő mennyiséget eldobták az álcát, és fordítottak az álláson. Vesztesekből győztesek lettek, csupán pár másodperc alatt.

Bár JD még nem feltétlenül érte el ezt a szintet, Dean gondoskodott róla, hogy hamar eljusson oda; addigis ő ügyelt a bevételre. Aznap este néhány egyetemistát alázott le, akik (kisebb fennakadás után, amiért átverték őket) rendesen tejeltek nekik. Az egyiküktől még az óráját is elszedte. Értékes darabnak tűnt, szóval mindenképp beviszik valamikor egy kereskedésbe. Ha megtartani nem is fogják, majd becserélik pénzre. Senki nem fogja hiányolni.

   - Az az utolsó csel, amit bevetettél nem volt semmi- biccentett a lány elismerően, mikor visszasétáltak a bárpulthoz egy újratöltésért.

   - Te is egyre jobb vagy- viszonozta a bókot a báty – Már nem kell sok, és olyan jó leszel, mint én. Vagy inkább majdnem olyan jó.

   - Ó, valaki félti a pozícióját?- vonta fel a szemöldökét, leülve az egyik székre – Nem kellett volna felajánlanod, hogy tanítasz. Abba meg pláne nem kellett volna belemenned, hogy ezt minden héten megcsináljuk.

Tényleg volt egy megegyezésük, miszerint minden egyes hét péntek estéjén keresnek egy bárt, ahol iszogatnak és pénzt gyűjtenek, közben persze szórakoznak is egy keveset. Egyszer már megejtették ezt, mióta elhagyták a bunkert, a második alkalom pedig ha lehet, még az elsőnél is jobban alakult eddig.

   - Ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy kihívást?- vont vállat Dean, azután villantott egy mosolyt az egyik elhaladó pincérlány irányába.

JD csak a fejét ingatta ezt látva, aztán a szájához emelte az üvegét, hogy igyon egy kortyot.

   - Ezt a csábos mosolyt nekem szántad?- hallatszott a kérdés a fivér másik oldaláról.

Hiba volt elkiabálni azt, hogy milyen jól telt az estéjük.

A lány a brit akcentus hallatán kishíján félrenyelte a sörét, míg a vadász azonnal kirántva a démonölő kést a dzsekije zsebéből odafordult a békéjüket megzavaróhoz.

   - Először hívj meg egy italra- méregette a fegyvert sértődötten a démon.

   - Azt ígértem, mikor legközelebb látom…

   - Megölsz- fejezte be unottan – Igen, rémlik, de mi lenne, ha nem merengenénk a múlton, huh? Ez a bár lepukkant. Az a pincérlány csak bajt jelent, a prédátok Gadreel pedig már messze jár. Ideje továbblépni és fontosabb dolgokkal foglalkozni. Mint például elpusztítani Abaddont.

   - Aha, sok szerencsét hozzá- mondta gúnyosan Dean – A Pokol Lovagjai nem igazán a haldokló fajták.

   - De van valami, ami képes megölni egy lovagot- közölte velük Crowley – Az a fegyver, amit az arkangyalok használtak, hogy kivégezzék őket. Az Első Penge.

   - Soha nem hallottam róla- rázta a fejét a Winchester – Most már megölhetem?

Crowley ignorálta őt, és beszélt tovább, mintha mi sem történt volna.

   - Évtizedek óta hajkurászom azt a pengét. A legközelebb akkor jutottam hozzá, amikor az egyik kifutófiúm, Smitty megtalálta Abaddon egyik védencét, aki azt állította, hogy információval szolgál a penge hollétéről. Sajnálatos módon Smitty nem tudta időben elkapni a fickót, ugyanis valaki más lecsapott rá előtte. Egy vadász, akit úgy hívtak John Winchester. Azért vagyok itt, hogy lássam, hátha van valami erről az esetről a John Winchester emlékkönyvtárban, ami elvezethet minket a pengéhez. Azzal együtt pedig Abaddon megöléséhez.

Ejha. Rengeteg mindent hadart össze az előbb, a lényeg azonban még így is lejött belőle:

   - Maga vadászni akar? Velünk?- értette meg az idősebb testvér.

   - Szeretem a jó haverfilmeket- felelte egyszerűen – Plusz idáig nem nagyon volt lehetőségem megismerni a kis barátnődet. Azt is bepótolhatnánk.

Dean legszívesebben ott helyben képen törölte volna a Pokol Királyát. Csakhogy a józan esze még épp időben átvette felette az irányítást, és megfékezte őt ebben. Így tehát az erőszak használatát mellőzve mindössze annyit mondott neki:

   - Ha hozzászól, ezt a kést a szívébe döföm- figyelmeztette JD felé bökve, majd kelletlenül előhúzta az apja naplóját a dzsekije belső zsebéből. Lerakta a könyvet maguk elé a pultra, azután pedig fellapozva azt keresgélni kezdett. Nemsokára meg is lett az a bizonyos bejegyzés – Ó, igen. Itt is van. Igen, összeszedett egy védencet, akinek volt valami biznisze Abaddon-nal, de ez minden.

   - És mit jelentenek a számok a margón?- mutatott a papír szélére a király.

   - Semmi köze hozzá- rántotta el előle a füzetet a báty.

   - Most játszani fogod a nehezen kaphatót?- érdeklődött – Van időnk egy montázsra?

A Winchester a szemét forgatva hosszan felsóhajtott, ám végül beadta a derekát.

   - Ez egy kód- magyarázta – Ezzel lehet bejutni az apám egyik raktárhelyiségébe. Talán elrejtett ott valamit az ügyről.

   - És mit jelent a „T” a számok mellett?

   - Gőzöm sincs- vágta rá.

   - Rendben- tápászkodott fel a székről a démon, mikor eleget hallott – Akkor találjuk meg apuci pasibarlangját.

   - Honnan tudjuk, hogy ez nem egy csapda?- tartotta őt vissza Dean.

Legutóbb lehet, hogy megbízott benne, ezalkalommal viszont nem fogja olyan könnyen adni magát. Annyira azért még nem hülye.

Remélhetőleg.

   - Sehonnan- vont vállat megint – Ettől lesz olyan mókás.

A két vadász némán összenézett, megvitatva a dolgot. Crowley-nak igaza volt, bármennyire is fájt bevallani. Gadreel nyoma kihűlt, viszont ez az új működhetett. Megszerzik a pengét, lerendezik Abaddont, aztán mennek vissza angyalt kergetni. Sima ügy.

Aha.

Csak azt hitték.

♤

Ezalatt a Betűvetők bunkerében Castiel azon volt, hogy visszaszoktassa magát az angyalléthez. Ami, azok után, hogy több hónapig emberként élt, kifejezetten nehéz feladatnak bizonyult.

   - Mmm- hümmögte undorodva az említett, miután beleharapott a szendvicsébe.

   - Már nem az igazi?- érdeklődött a mellette helyet foglaló Evangeline.

A lány Dean és JD távozását követően kapott egy hívást Castiel-től, amiben az angyal arra kérte őt, hogy csatlakozzon hozzá és Samhez, mivel egy darabig nem mennek innen sehová. Az angyallány azonnal elindult a motelből, ahol addig megszállt, másnapra pedig már meg is érkezett a vadászok főhadiszállására.

Amiről el kellett ismernie, nem semmi hely volt. Szívesen véglegesítette volna az ottlétét, azonban tudta, hogy ez a helyzet most csak átmeneti; amint Castiel befejezi Sam gyógyítását, a természetfeletti páros tovább fog állni Kansas-ből.

Viszont attól még ki fogja használni az időt, amit eltölthet itt.

   - Borzalmas- válaszolta a kérdezett tele szájjal.

Ekkor érkezett meg Sam a szokásos bevásárlókörútjáról.

   - Hé- köszöntötte a másik kettőt, amint lesétált a lépcsőn.

   - Hé Sam- intett neki Evangeline egy halvány mosollyal.

   - Az íze akár…- gondolkodott rajta Cas, nem törődve a köszönéssel - … a molekuláké.

   - Te meg miről beszélsz?- ráncolta a homlokát a vadász, feléjük véve az irányt.

   - Tudod, mikor ember voltam, folyamatosan ennem kellett- magyarázta – Eléggé idegesítő volt.

   - Igen, jó pár olyan emberi dolog van, ami eléggé idegesítő- értett egyet.

   - De… az ételek ízét szerettem- folytatta – Különösen a mogyoróvajét szőlő zselével. Nem lekvárral. Azt nyugtalanítónak találtam.

   - Szóval?- ült fel az asztalra melléjük – Most már nem érzed a PB és J-t?

Az angyal megrázta a fejét.

   - Nem, é-én érzek minden egyes molekulát benne. Az egész túl… intenzív. Undorító- azzal lerakta az ételt, noha a tekintete vágyódva vissza-visszatért rá – Hiányzol, PB és J- kitolta a székét, majd felkelt és Sam elé lépett – Folytatnunk kell a gyógyításodat. Már majdnem kész vagyunk.

Két ujját a Winchester homlokához érintette, elkezdve a folyamatot. Minden jól is ment, egészen addig, amíg meg nem érzett valamit.

   - Mi az?- tudakolta Sam, látva barátja nyugtalan arckifejezését.

   - Semmi- vágta rá egyből.

   - Borzalmasan hazudsz- lökte el a kezét magától az öcs.

   - Ez nem igaz- tiltakozott – Egyszer már megtévesztettelek és elárultalak titeket.

   - Ó, arra emlékszem- jegyezte meg Evangeline – Mikor összejátszottál a Pokol Királyával, felszívtál magadba egy csomó lelket, bekattantál, aztán pedig besétáltál egy tóba, ahol felrobbantál. De előtte persze még megöltél egy rakás angyalt, na meg embert, mert azt hitted te vagy az új Isten.

A vadász és a másik angyal egyszerre pillantott rá, arcukról sütött az a tipikus „ezt most miért kellett” nézés. A harmadik fél ettől inkább visszavett, és a beszélgetés további részében csendben maradt. Még dolgoznia kell azon, hogy ne fecsegjen túl sokat mások előtt. Pláne nem a múltbéli hibáikról.

   - Oké, nem ez a lényeg- kanyarodott vissza az eredeti témához Sam – Cas, mi a baj?

Rövid hezitálás után végül bevallotta:

   - Észrevettem valamit. Uh… Valami rezonál benned.

   - Micsoda?- faggatta türelmetlenül.

   - Valami angyali- közölte.

   - Wow- csúszott ki akaratlanul a lány száján. Szerencsére ezúttal vagy nem hallották meg, vagy csak úgy döntöttek, hogy ignorálják. Mondjuk ha a második volt igaz, az kissé sértő.

   - Ez mégis mi a fenét jelent?- értetlenkedett a Winchester.

Castiel hezitált a válaszadással.

   - Talán fel kéne hívnunk Dean-t és JD-t.

   - Nem- vetette el nyomban az ötletet az ifjabb testvér – Ők elmentek, már nincsenek itt. Mi is meg tudjuk oldani ezt.

Remélhetőleg.

♤

A zár hangosan kattant, mikor a vadász beütötte a kódot a digitális panelbe. Ezt követte a feltekerhető ajtó nagy robajjal való kinyílása, majd a csapat már bent is volt a raktárban.

Elsőként JD sétált be, utána pedig Dean, aki Crowley-t kísérte; a démon fejére ugyanis még korábban zsákot húztak, hogy ne tudja megmondani éppen merre járnak. Ha már egyszer kénytelenek voltak elhozni őt ide, legalább a visszatérésre ne legyen képes a jövőben.

   - Erre tényleg szükség volt?- méltatlankodott a király, miután Dean eltávolította róla az anyagdarabot – Úgy értem, már jártam az öcsédben. Tulajdonképpen egy család vagyunk.

A fémnek való ütközés zaja elérte JD-nél, hogy megperdüljön a tengelye körül. Az első, amit ezután meglátott, az az egyik polcosszekrényre szinte felkenődött Crowley volt, akit Dean tartott egyhelyben a gallérjánál fogva.

Az idősebb Winchester tekintete megtelt haraggal, és ha nézéssel ölni lehetett volna, akkor nem kétség, a Pokol Királya ott menten meghalt volna.

   - Idehallgasson, maga faszkalap. Mi bőven távol vagyunk attól, hogy egy család legyünk. Megértette?

   - Igen- nyögte ki levegő szűkében.

   - Vadászni akar? Akkor vadásszunk- azzal eleresztette őt.

Útját a szobát két részre szelő rácsos ajtó felé vette, amit aztán minden egyéb nehézség nélkül kitárt maguk előtt, engedve a lánynak, hogy ő menjen be először. Crowley szorosan a nyomukban volt, ám az utolsó pillanatban valami mégis megakadályozta a bejutásban: egy ördögcsapda, amit a plafonra festettek fel. Vagyis démonok erről a területről kizárva. Mekkora pech.

   - Én itt leszek- járkált helyette fel-alá a számára megengedett terepen. Néha szemügyre vett ezt-azt, illetve (mivel nem is ő lett volna) tett pár stílusos megjegyzést – Minek hívjátok ezt a típusú dekort, huh? Rusztikus megszállott? Paranoid?- felemelt egy üveget, amibe aztán bele is szagolt. Nem kellett volna. Ugyanis tele volt kénporral. Fintorogva visszatekerte rá a tetőt, majd a helyére rakta a tárgyat.

   - Meg is vagyunk- közölte Dean, amikor előkerült a nekik kellő akta – Úgy tűnik az apám együtt dolgozott egy másik vadásszal, mikor elfogták Abaddon védencét.

Bizonyításként felmutatott egy névvel ellátott fotót, rajta egy kb. 40-es éveiben járó, szőke hajú nővel.

   - Akkor ezek szerint a „T” nem a tuskó apára utalt- vont vállat a démon – Hanem…

   - Tarára- fejezte be a vadász – Nem rémlik a neve- ingatta a fejét, miközben tovább olvasott – Jólvan, itt azt írja, hogy kihallgatták a démont. Utána kiűzték őt a testből, amit megszállt. Viszont előtte még megemlítette az Első Pengét.

   - Imádom, mikor igazam van- vigyorgott elégedetten a király.

   - Ja, hát, a fájl többi része üres, zsenikém- mondta gúnyosan.

Crowley erre széttárta a karját:

   - Mi az? A jegyzetelést nem tanítják a Vadászok Roxfortjában?

Dean mindössze a szemét forgatva elpakolt, majd a kijárathoz igyekezett.

   - Derítsük ki, hogy ez a Tara él-e még.

♤

Mivel Sam úgy döntött, hogy nem kér a bátyja segítségéből, a hármas csapat magára maradt a kutatásban. Menten nekiláttak átfésülni az összes angyalokról szóló könyvet a könyvtárban, azt remélve, hogy kideríthetnek valamit, ami kapcsolódik a jelenlegi helyzetükhöz.

Szerencséjükre nem telt sok időbe, és már lett is eredmény.

   - Találtam valamit- jelentette ki Castiel, felhívva magára a többiek figyelmét – Egy fejezet arról, mi történik, miután egy angyal elhagyja a porhüvelyét… Azt hiszem- bizonytalanodott el – Énokiul van, ami kicsit úgy hangzik, mint a virágnyelv. „És az eltávozottak maradnak, és a maradékok lesznek az eltávozottak.”

Ez aztán a nem semmi fogalmazás.

   - Hogy leegyszerűsítsem- szólt közbe Evangeline – Mikor egy angyal elhagyja a porhüvelyét, egy részt hátrahagy magából az emberben. Olyan ez, mint egy… angyali ujjlenyomat.

   - Bárhogy is akarod hívni, ez a kis darabka malasztot tartalmaz- tette hozzá Cas.

   - Várjunk- állította le őket Sam – Azt akarjátok mondani, hogy angyali malaszt van bennem?

   - Igen- bólintott az előbbi – De egyre halványodik, ahogyan gyógyítalak.

   - Oké- biccentett – Az jó vagy rossz dolog?

   - Nos, igazából ártalmatlan- vont vállat a lány.

   - De még a segítségünkre lehet- közölte a másik angyal – Eszerint a könyv szerint, talán képesek lehetünk a benned maradt malasztot arra használni, hogy lenyomozzuk Gadreel-t… ha ki tudjuk vonni.

   - Azt hogy csináljuk?

   - Uh… Fájdalmasan- ismerte be, majd feltartotta a könyvet a kezében, megmutatva nekik a képet egy legalább 10 cm hosszúságú tűvel rendelkező injekcióstűről.

   - Te szent ég- képedt el Evangeline.

Akár egy valóságos kínzóeszköz, adta hozzá magában.

   - A Betűvetők úgy hitték, hogy a kivont malaszttal elvégezhető egy helymeghatározó bűbáj, de végül soha nem tesztelték ezt a teóriát- fejezte be Cas.

Ezúttal Sam volt az, aki megvonta a vállát.

   - Hát, nekik nem volt hozzá kísérleti nyuluk. Nekünk viszont van.

   - Van egy kísérleti nyulatok?- nézett fel meglepetten – Hol?

   - Én vagyok az, Cas- mutatott magára – Én vagyok a kísérleti nyúl.

   - Ó.

♤

Beletelt úgy másfél órányi kocsikázásba, de reggelre oda is értek a zálogházhoz. Dean leparkolta az Impalát az üzlet előtt, majd a három fél kiszállt és a bejárat felé vette az irányt.

Belépve a kis helyiségbe rögtön kiszúrták az ajtóval szemközti pult mögött ácsorgó, immár úgy ötvenes éveiben járható nőt, aki éppen elmélyülten olvasgatott egy képregényt. Hacsak a nőnek nem volt egy ikertestvére, akkor ez egyértelműen az volt, akit kerestek: Tara.

   - Tara?- szólította meg őt Dean, felkeltve a figyelmét.

   - Ezt mondja a tábla- biccentett a kirakatablak irányába – Segíthetek?

   - Remélem, hogy tudsz- lépett közelebb a vadász – A név, John Winchester ismerősen cseng? Én a fia vagyok.

   - Sam vagy Dean?

   - Dean.

Röviddel azt követően, hogy ezt kimondta, JD-nek feltűnt valami: Tara arca egy pillanatra fájdalmasan megrándult, a kezét pedig a pult mögött odakapta a jobb térdéhez. Talán csak semmiség az egész, de a lány valamiért mégis furcsának találta. Jobb lesz vele vigyázni.

   - Milyen jóképű lettél az évek alatt- jegyezte meg a szőke – Még mindig a családi bizniszben vagy?

   - Beleszületett és nevelt- bólintott – Nézd, évekkel ezelőtt együtt dolgoztál egy ügyön az apámmal. Nos, a barátom és én, meg a munkatársunk szeretnénk…- Arra már nem volt lehetősége, hogy befejezze, ugyanis Tara a semmiből előkapta a puskáját, és rájuk szegezte azt. – Hé, hé, hé- emelte magasba az egyik kezét a vadász, míg a másikkal megfogta JD csuklóját, hogy aztán némileg maga mögé húzza őt, ahol egy esetleges lövés nem árthatott volna neki.

Nem egészen erre a fogadtatásra számítottak.

   - ’92 óta szúró fájdalmat érzek a térdemben, valahányszor egy démon van a közelemben- részletezte.

Ó. Így már érthető az előbbi.

   - Vadászok- forgatta a szemét Crowley – Olyan bizalmatlanok. Megyek, és szerzek egy lattét, amíg ti ezt elrendezitek.

Csettintett egyet, azonban nem történt semmi. Minden bizonnyal csapdába esett. Megint.

   - Ördögcsapda a kamu perzsaszőnyeg alatt, idióta.

Dean a cipője orrával elmozdította az alattuk kiterített anyagdarabot, felfedve az azáltal takart méretes szimbólumot.

Na igen. Erre azért számíthattak volna.

   - Tara, idehallgass, a munkatársunk…

   - Barátok vagyunk- fecsegett közbe a démon – Öribarik, ha úgy tetszik.

   - Ezzel nem segít- sziszegte neki JD, közben le sem véve a szemét a puskacsőről, csak a biztonság kedvéért.

   - Engem meg nem érdekel- rázta a fejét a nő.

   - Nézd, én a Pokol Királya vagyok, ő egy Winchester, ő pedig a Winchesterek barátja- sorolta – Oka van annak, amiért együtt dolgozunk.

   - Igen. Úgy hívják megszállás- vágta rá Tara, majd a pult alól előhúzott egy üveget, aminek tartalmát aztán sebesen az arcukba öntötte.

Mindkét vadász képes volt időben reagálni, és becsukni szemüket-szájukat, így a folyadék nem jutott be sehová, csupán cseppekben lefolyt a bőrükön.

Szentelt víz. Hát persze. Erre is számíthattak volna. Elvégre egy vadászhoz jöttek.

JD sűrűn pislogva kinyitotta a szemét, ezután pedig a dzsekije ujját használta arra, hogy letörölje magáról a nedvességet.

Ez is elérkezett. Az első alkalom, hogy lelocsolták szentelt vízzel.

   - Ez gyakran fordul elő veletek?- érdeklődött a lány Dean irányába fordulva.

   - Túl gyakran- felelte unottan, s még egyszer nekifutott a szőkének való magyarázásnak – Látod? Nem szálltak meg. Oké? Igen, igazad van. Ő egy idióta, de tényleg csak kisegít minket.

   - Kisegít mégis micsodával?- tudakolta.

   - Te és az öregem elkaptatok egy démont, aki tudott valamit az Első Pengéről- válaszolta – Mi meg akarjuk találni azt a pengét.

   - A pokolba is- helyezte le a fegyverét – Olyan jóképű vagy, akár csak John. És éppen ugyanolyan hülye is, ha azt az ősi relikviát keresed.

Neki meg mi baja van? Muszáj ennyire ellenségesnek lennie? Sejthette volna, hogy nem mindenki olyan rendes ebben a szakmában, mint a testvérpár. Tara például kifejezetten gorombának tűnt. JD csak remélte, hogy többet nem futnak vele össze.

   - Egy Pokol Lovagjára vadászunk- közölte a báty.

   - Miért? Ők mind halottak.

   - Az egyikük visszajött- mondta – Abaddon.

Tara nézte őket egy darabig, végül a mögötte álló szekrényről levett egyet a sok akta közül, és lerakta eléjük.

   - A démon elmondta, hogy az arkangyalok egy olyan fegyvert használtak, ami képes volt megölni a Pokol Lovagjait- mesélte – Mi azelőtt sosem hallottunk a Pokol Lovagjairól, sem az Első Pengéről. Az apád azt hitte, csak hazudik, hogy mentse magát. Végeztünk vele, aztán pedig eltöltöttünk egy bájos hétvégét együtt.

Uhh. Na enélkül az információ nélkül bőven meglett volna. A lány alig bírta ki, hogy ne grimaszoljon az utolsó mondatot hallva.

Szóval Tara és John, huh? Mily’ meglepő. Hogy őszinte legyen, nem is várt mást a fickótól.

   - Utána elváltunk, ki-ki ment a saját útjára- folytatta – Én viszont képtelen voltam elengedni a dolgot. Az ilyesmi nagyon fel tudja kelteni egy vadász kíváncsiságát. Átfésültem az egész világot, tönkre vágtam a térdem és az életem. És mit találtam?- kinyitott egy lezárt  szekrényt, amiből aztán kivett egy nagyobb tálcát, rajta mindenféle hozzávalókkal – Egy lokátorbűbájt a pengéhez, amit sosem tudtam befejezni. Egy hozzávaló mindig is hiányzott. Kraken esszencia.

   - Kraken?- vonta fel a szemöldökét Crowley – Van egy egész raktárházam Belize-ben, tele Kraken esszenciával. Törd meg a csapdát, én pedig megyek és jövök mielőtt még kimondanád, hogy „presto”.

   - Presto- mondta a nő szemrebbenés nélkül.

Kezdett egyre inkább idegesítő lenni.

   - Segíthetek- bizonygatta a király – Dean?

   - Pont annyira akarja Abaddon-t holtan, mint mi- erősítette meg a Winchester.

Tara erre csak csalódottan megcsóválta a fejét.

   - Ha az apád most láthatna…

Itt szakadt el a cérna.

   - Oké- lépett ki a fivér takarásából a lány – Ki a fenének képzeled magad?

   - Hogy mondod?- bámult rá meghökkenve.

   - Jól hallottad. Úgy viselkedsz, mintha az anyja lennél, ítélkezel felette és mindenféle szart hordasz össze, mikor az égvilágon semmi közöd hozzá. Az, hogy anno összefeküdtél az apjával még nem jogosít fel arra, hogy egy ilyen helyzetben felhozd őt. Különösen úgy, hogy fogalmad sincs min mentek keresztül Sammel. Fogalmad sincs arról, miket kellett tenniük ahhoz, hogy túléljenek, aztán pedig hogy megmentsék a világot- hadarta növekvő idegességgel.

   - JD- próbálta őt leállítani Dean, ám semmi haszna nem volt.

   - Nem tudsz te semmit- fékezett le közvetlenül a pult előtt, két kezét megtámasztva az üvegfelületen – Úgyhogy mi lenne, ha inkább egyszerűen befognád és segítenél, hogy minél hamarabb elhúzhassunk innen?

JD szemében szinte látni lehetett a harag által táplált égő tüzet, amint a mondandója végére ért. Akár ölni is tudott volna vele. Ez volt az első alkalom, hogy az éles nyelve átvette felette az irányítást; nem is hitte, hogy képes lenne így beszélni bárkivel is. De Tara most iszonyúan felbosszantotta. És mi tagadás, jólesett kiadni ezt magából.

Talán most kezd mutatkozni rajta a Winchesterekkel eltöltött idő hatása. Vagy csak simán nem volt hajlandó tűrni, hogy valaki ilyen stílusban szóljon a barátjához. Esetleg mindkettő.

   - Ó, már értem miért kedvelitek őt annyira- vigyorodott el Crowley, megtörve a csendet.

Ez elég volt ahhoz, hogy kizökkentse JD-t. Vett egy nagy levegőt, majd hátralépett, vissza Dean mellé. Akinek az álla majdnem a padlót súrolta a döbbenettől. A lány kirohanása teljesen váratlanul érte, és azt sem tudta hogyan reagáljon. Annyit tudott mindössze, hogy nem volt rá mérges. Sőt. Inkább büszke volt. Hálás. JD az imént kiállt érte Tarával szemben. Nem sokszor van ilyenben része. Ezt fel kellett volna vennie a telefonjára. Olyasmi volt ez, amit boldogan visszanézett volna.

A második sokkhullám pedig ezután következett: Tara ugyanis hallgatott rá. Kijött a kassza mögül, félre rúgta a szőnyeget, aztán meglőtte a felfestett jelet a puskájával. Faforgácsdarabok repkedtek szanaszét, majd mire észbe kaptak Crowley eltűnt.

   - Tudod,- szólt a nő pár másodperc után – még akkor is, ha ez a penge tényleg létezik, nem éri meg összehaverkodni érte a Pokol Királyával.

   - Hidd el, Abaddon sokkal rosszabb nála- szedte össze magát Dean – Miután őt elintéztem, Crowley lesz a következő. Bízz bennem.

   - Pont úgy hangzol most, mint az apád… mikor azt mondta, majd felhív.

   - Én nem csodálom, hogy végül nem tette meg- vont vállat JD, miközben zsebre dugta a kezét.

Deannek kedve lett volna felnevetni ezen. A lánynak ez az új oldala határozottan szórakoztató volt az ő véleménye szerint. Remélte, hogy láthatja még párszor a jövőben.

Crowley pillanatokon belül újra előbukkant, kezében a hiányzó adalékkal. Ideje volt elvégezni a bűbájt.

Újabb pár perc, és meg is lett az úticél: Missouri.

Már indulhattak is.

   - Szeretnél velünk tartani?- érdeklődött a démon.

   - Vele?- biccentett Dean felé – Bármikor. Veletek?- bökött a lányra és a királyra – Soha.

   - Milyen kár- jegyezte meg előbbi egy „szomorú” mosollyal – Remélem azért még találkozunk. Mondjuk úgy… soha.

   - Köszönjük- búcsúzott Dean az ajtó felé menet.

Na végre. Ez a hely rendesen kikészített, gondolta magában JD, aki elsőként távozott az üzletből.

Azt azonban még éppen hallotta, amit Tara utánuk kiáltott:

   - Sok szerencsét, Dean. Szükséged lesz rá.

Ezt már inkább csak elengedte a füle mellett.

♤

Ismét autókázás következett, mígnem pár órával később, úgy kora délutánra elérték Missouri-t. Azon belül is a végső megállójukat, ami egy tanyaház volt, távol minden egyéb várostól. Odafelé hosszú, széles földút vezetett, utána pedig csak erdőség terült el, amíg a szem ellátott.

Pontosan valami ilyesmit képzelt el egy ősrégi, szupererős fegyver rejtekhelyének. Eldugott, csendes és biztonságos. Itt aztán senki nem keresné.

A három fél egyszerre szállt ki a járműből, majd indult meg a tornác felé. Azonban alig tettek meg néhány lépést, mikor a démon a semmiből lefékezett, és bizonytalansággal a hangjában megszólalt:

   - Várjatok.

   - Mi van?- fordult meg Dean, egyértelműen türelmetlenül.

   - Érzek valamit- felelte.

   - Mit, görcsöket?- értetlenkedett a Winchester.

   - Valami sötétet- javította ki őt.

   - Sötétebbet, mint maga?- vonta fel a szemöldökét a lány.

Crowley azon volt, hogy visszavágjon ezért a megjegyzésért, amikoris kiszúrt valamit a távolban. Valamit, amitől az arckifejezése menten aggódóba csapott át.

   - Ó, ne- araszolt lassan hátrafelé – El kell tűnnünk innen. Most.

   - Mi az, talán allergiás a méhekre?- biccentett Dean az éppen dolgozó méhész irányába, akitől a király látszólag annyira megrémült.

   - Ő ott nem egy méhész- tiltakozott hevesen – Hanem a gyilkolás apja.

Káin.

A név úgy villant be a lány fejében, mintha már ezerszer hallotta volna korábban. De mégis hol? És kitől?

   - Bocs- rázta a fejét a fivér zavarodottan – Hogy kicsoda?

   - Ő Káin- adott hangot a gondolatainak JD.

Cserébe egy furcsálló pillantást kapott Dean-től.

   - Mármint Káin és Ábel? Az a Káin?

   - Dean- hívta fel magára a figyelmét Crowley – Egy egész világnyi távolságra kell lennünk ettől a helytől. Távol tőle.

Azzal fordult is, hogy visszaüljön a kocsiba; mindössze egyetlen dolog állt az útjában.

Maga Káin.

   - Nem mész te sehová, Crowley- mondta egyenesen a szemébe nézve.

Oké.

Most voltak igazán bajban.

♤

Káin beinvitálta őket a házába. Vagy inkább mondjuk úgy, nem volt más választásuk, minthogy követni őt fel a tornácon, majd be az épületbe. A férfi egyenest a konyhába masírozott, míg a három „vendég” letelepedett a nappaliban.

Dean és Crowley lehuppant a kétszemélyes vörös kanapéra, JD pedig a Dean oldalán elhelyezett megegyező színű fotelben húzta meg magát.

A lánynak valami nagyon nem stimmelt ezzel az egésszel. Honnan a fenéből tudta, kihez jöttek? Talán erősen vallásos családban nevelkedett? Vagy szimplán csak érdekelte őt Káin és Ábel története a múltban? Mi van, ha ismerik egymást régebbről? Nem, az nem lehet. A férfi nem látszott meglepettnek, mikor észrevette őt. Biztosan nem találkoztak.

De akkor mégis miért van benne ez a különös deja vu érzés?

   - Miért nem teleportál el innen?- tudakolta Dean, visszarántva JD-t a valóságba.

   - Soha nem hagynám hátra a bűnözőpartnereimet- válaszolta, noha továbbra is feszültnek tűnt.

Érdekes volt. Mintha szó szerint rettegett volna Káintól. Az ilyesmi nem vallt rá.

   - Ja, mintha a szíve hirtelen a háromszorosára nőtt volna- jegyezte meg a vadász szarkasztikusan – Nem képes lelépni, jól mondom?

   - Ez Káin műve- motyogta – Csinál velem valamit.

   - Hát, a mai nem a maga napja az eltűnést illetően, nem igaz? Rendben, mondjon el nekem mindent erről a Káinról.

   - Nos, miután Káin megölte Ábelt, démon lett belőle- kezdte.

   - Hogy érti, hogy „démon lett belőle”?

   - Úgy értem, hogy ő lett a leghalálosabb démon, akit a Föld valaha látott- részletezte – Ezreket ölt meg. Ő volt a legjobb a legrosszabbak között. Aztán egyszercsak… felszívódott. Mindenki azt hitte meghalt, vagy legalábbis ezt remélték.

A „Föld leghalálosabb démona” ekkor besétált a szobába, kezében egy tálca megpakolva teáscsészékkel. JD és Dean hitetlenül meredt rá, mialatt Crowley leszegte a fejét, kerülve a szemkontaktust.

   - Tart valamelyikőtök méheket?- érdeklődött – Rendkívül relaxáló. Olyan nemes teremtmények. És a méz? Én a méhsejtben tárolom mindet- mesélte, miközben szétosztotta a poharakat. Crowley keze szüntelen remegett, mikor átvette, ezért az ital itt-ott kifolyt a peremen. – Tessék- nyújtott egyet Deannek, majd JD-nek is. A mozdulat közben a lány végig a szemébe nézett, mintha keresett volna benne valamit. Mondjuk a felismerés jeleit. De legnagyobb csalódottságára semmit sem talált. – Kihalófélben vannak, tudjátok?- foglalt helyet a démon-vadász párossal szemközti fotelben – A méhek nélkül az emberi faj ki fog halni. Szóval, áruljátok el nekem- váltott témát – Mit keres a Pokol Királya, egy Winchester és egy emlékeit vesztett vadász az én házamban?

Ezt meg mégis hogyan találta ki? Ó, hát persze. Ő egy démon. Nyilván beleolvasott a fejébe. Hülye kérdés volt.

Bár attól még ugyanúgy kirázta tőle a hideg.

   - Tudja kik vagyunk?- hökkent meg Dean.

Vetett egy pillantást JD-re, az ő tekintete viszont el sem szakadt a méhésztől. Mintha próbálta volna megfejteni őt. Vagy rájönni valami fontosra vele kapcsolatban. De a kifejezése alapján eddig nem haladt valami sikeresen a tervével.

Vajon mi járhatott a fejében, kúszott a kérdés a vadász elméjébe. Vajon köze lehetett a múltjához?

   - Csak visszavonultam. Nem vagyok halott- kortyolt a saját italából – Amit viszont nem tudok az az, hogy miért kerestetek fel. Ami még fontosabb, hogy találtatok rám.

   - Ó, az uh, vicces kis történet- hebegett Crowley össze-vissza – Félreértés történt. Nekünk most már tényleg…

   - Shh- mozdította a kezét Káin, minek hatására a király szája szorosan összezárult, s további használatra képtelenné vált.

   - Erre muszáj lesz megtanítania engem is- bökött Dean a beszéddel küszködő felé.

Káin szimplán nekiszegezte a kérdést:

   - Miért vagytok itt, Dean?

   - Azt a fegyvert keressük, amit az arkangyalok használtak a Pokol Lovagjainak megölésére- felelte rögtön – Az Első Pengét. Szükségünk van rá, hogy megöljünk egy Lovagot. Abaddont. – Ezen a ponton kiszúrta, hogy a név hallatára Káin forgatni kezdett egy gyűrűt a bal gyűrűsujján. – Nézze, mi megértjük. Maga visszavonult. Mi nem is azért vagyunk itt, hogy maga meg a démoni nyugdíjazás közé álljunk. Viszont a helyzet odakint eléggé rossz, én pedig csak ki akarom egyenlíteni az esélyeket.

   - Még egyszer megkérdezem- ismételte – Hogyan találtatok meg?

   - Magát sehogy- vont vállat JD – A lokátorbűbáj a pengéhez volt. Egyszeri alkalom.

   - Tudja még más is, hogy itt vagytok?- tudakolta.

   - Nem- vágták rá mindketten egyszerre.

Káin intenzíven figyelte őket egy darabig, majd végül pár perces némaság után felegyenesedett a helyéről:

   - Nos, egy élmény volt újra társaságban lenni, de nekem ebből bőven elég százévente egy. Tudjátok az utat kifelé.

Azzal megindult a konyhába. Dean persze, amilyen makacs volt, követte.

   - Hé, idehallgasson, haver. Nem megyünk el innen az Első Penge nélkül.

   - Nem semmi hírnévvel rendelkezel, Dean- biccentett elismerően – Látom a bátorságodról szóló részek igazak.

   - Hát, mit mondhatnék? Én amolyan mindent-bele fajta fickó vagyok- vonta meg a vállát hanyagul – Abaddon az utolsó a Pokol Lovagjai közül, és ha maga amúgy is kiszállt a játékból, mit érdekli, ha meghal?

Káin erre rápillantott a királyra.

   - Ha a barátod tudna beszélni elmondaná, hogy én képeztem ki a Pokol Lovagjait- közölte – Én építettem fel azt az egész démoni rendszert a saját két kezemmel. Beleértve Abaddont is.

Dean ezt meghallva mérgesen fordult Crowley-hoz.

   - Nos, ez egy olyan információ, aminek 5 perce nagy hasznát vettem volna!

A király csupán hümmögött védekezésként.

   - Ellenben van itt valami, amiről még a barátod sem tud- tette hozzá – Sőt, senki sem tudja, kivéve Abaddont. Nem az arkangyalok mészárolták le a Lovagokat. Hanem én.

JD kíváncsian méregette őt a fotelből:

   - Miért fordult a saját fajtája ellen?

A démon azonban ignorálta a kérdését.

   - Mint azt már mondtam, értékelem a bátorságodat- intézte a szavait a fivérnek – De ha most megbocsátotok, van néhány elintéznivalóm a városban- hátat fordított nekik – Viszlát, Dean Winchester, és viszlát JD… Soha ne térjetek vissza.

Nem tehettek mást, mint hogy távoztak.

   - Hát ez igazán bájos volt- grimaszolt Crowley, miután kiértek a házból – Most már elhagyhatjuk az országot?

   - Hiszen azt mondta, hogy az Első Penge az egyetlen esélyünk Abaddon megölésére- emlékeztette a Winchester – Ez a legközelebbi, ameddig eljutott hozzá. Nem lépünk le.

   - Mi lenne, ha csak egyszer hallgatnál az észérvekre?- tárta szét a karját.

   - Hé- tette fel a kezét védekezőn – Azt mondta a városba megy. Szuper. Megvárjuk, amíg elhúz innen, visszajövünk, betörünk és elvisszük, ami a miénk. Érti?

Ó, ennek nem lesz jó vége. Nagyon nem.

♤

A teljes bunker felforgatása után végül csak meglett a keresett tárgy. Úgyhogy jöhetett a húzósabb rész: a használata.

Sam a két angyallal az oldalán sétált végig a folyosón az orvosi szobáig, mikoris az egyikük megszólalt:

   - Sam, kérdezhetek valamit?

   - Épp azt tetted- viccelődött.

   - Akkor kérdezhetek még valamit?- javította ki magát Castiel.

   - Hát, igazából ez is… persze, csak rajta- legyintett – Mi a helyzet?

Közben odaértek a helyiség ajtajához, ahol egy pillanatra megálltak.

   - Sam, a próbák- fogott bele lassan – Okkal döntöttél úgy, hogy nem fejezed be őket, nem igaz? Az életben maradást választottad ahelyett, hogy feláldoztad volna magad. Te és Dean… Egymást választottátok.

   - Igen, azt tettem. Azt tettük- bólintott zavartan – Aztán pedig… Dean meghozott egy fontos döntést helyettem.

Mivel nem akart erről tovább beszélni, inkább besétált a terembe. Castiel viszont nem adta fel ilyen könnyen:

   - Amit Dean tett…

   - Nem számít, hogy ő mit tett- szakította félbe őt durván Sam – Nézd, én véget vethettem volna ennek az egésznek, Cas. Bezárhattam volna a pokol kapuit.

   - Ó Sam…

   - Dean elment, oké? Ez most már rajtam múlik, és ha meg tudom találni Gadreel-t… Akkor helyre tudom hozni- jelentette ki magabiztosan. A kezében lévő dobozkát letette az egyik ágy melletti kis asztalra, majd levette magáról az ingét, hogy Cas könnyebben hozzáférhessen a tűvel. – Embernek lenni azt jelenti, hogy rendezed az adósságaidat. Szóval vágjunk bele az egyenlítésbe.

Lefeküdt a matracra, Castiel pedig a kezébe fogva a dobozt felnyitotta annak tetejét. Az angyal aggodalmasan összenézett Evangeline-el, mikor meglátta a tű méretét a saját szemével. Mintha még nagyobb lett volna a valóságban, mint a könyvbéli képen. A lány arcára ugyanaz a kifejezés ült ki, mikor ő is szemügyre vette az eszközt, ám egyikük sem mondott semmit. Ha Sam tényleg ezt akarta, akkor tisztelniük kellett a döntését.

Mindössze remélték, hogy nem lesz ebből nagyobb baj.

♤

Besötétedett, a csapat pedig visszatért a farmházhoz. Káin már nem volt ott, vagyis nem volt okuk aggódni amiatt, hogy rajtakapják őket.

Dean sebesen feltörte a zárat a bejárati ajtón, szabaddá téve az utat befelé, majd a három fél egymás után átlépte a küszöböt.

   - Ez eddig a valaha volt legidiótább ötleted- suttogta Crowley idegesen.

   - Hát, én nem sietném el ezzel a kijelentéssel- vont vállat, miközben elrakta a zárfeltörő készletet – Még korán van.

A király az előszobában állva pár másodperc alatt felmérte a teljes nappalit, aztán már távozásra készen is volt.

   - Itt nincs semmi- közölte megfordulva – Milyen kár. Na nyomás.

   - Hé!- állította meg őt azonnal Dean – Szedje össze magát, és kezdjen keresni, oké? Nincs sok időnk.

JD-nek több se kellett, bevetette magát a nappaliba. A kandalló környékét fésülte át, nemsokára pedig ki is szúrt valamit annak a párkányán: egy réginek tűnő, ovális alakú keretbe foglalt fényképet.

A lány óvatosan leemelte az egyik kezével, hogy közelebbről is megnézhesse. A fekete-fehér fotón egy fiatal nő volt látható, az alján pedig gyönyörű betűkkel egy név volt olvasható: Colette.

JD összehúzott szemekkel meredt a képre, hátha így kiszúr valami lényegeset. És így is lett. Ugyanis mikor a tekintete a nő kezére vándorolt feltűnt neki valami. Egy gyűrű, amit a bal gyűrűsujján viselt. Valahonnan ismerős volt. Már látta valahol korábban… Káinon. Hát persze. Azt forgatta az ujján megállás nélkül, amikor a Lovagok és Abaddon szóba kerültek. Viszont ez azt jelenti…

Hogy a gyilkolás apja megnősült.

   - Mi a fene?

_______________