16. Útitársak (2)

"Hát nem látod? Én... Én méreg vagyok, Sam."

Ezekiel sikeres elfogása után a csapatnak szüksége volt egy helyre, ahová elvihették őt, és ahol minden probléma nélkül elvégezhették rajta a Crowley által említett „elmevájkálást”. A választásuk végül egy városszéli, elhagyatott gyárépületre esett, ahol hamar fel is állították a bázisukat.

A továbbra is eszméletlen illetőt egy székbe ültették a terem közepén; a kezeit angyalbiztos bilincsekkel a karfákhoz láncolták, a fejét pedig szintén rögzítették egy eszközzel, így azt is képtelen volt mozgatni.

Ennek már elégnek kellett lennie ahhoz, hogy meggátolják az újabb szökését. Igaz?

   - Hé- szólalt meg Dean a semmiből, kizökkentve az elbambult lányt a merengésből – Minden rendben?

JD a mellette álló vadász irányába kapta a fejét, aki úgy tűnt, már egy ideje aggódva méregette őt.

   - Persze- válaszolta egy erőltetett mosollyal – Csak kicsit ideges vagyok- futó pillantást vetett az ájult angyalra – Nem akarom, hogy kijusson és esetleg…

   - Nem fog- nyugtatta meg a Winchester, a hangja alig több halk suttogásnál – Gondoskodom róla. Különben meg…- mosolyodott el halványan - …semmi okod az aggodalomra. Hiszen korábban gond nélkül kiütötted őt. Nem mellesleg megmentetted az életem. Immár másodszorra.

A másik vadász erre röviden felnevetett.

   - Ez lassan kezd hobbivá válni- jegyezte meg.

Dean-en látszott, hogy még mondani akart valamit ehhez kapcsolódóan, azonban Ezekiel felébredése miatt már nem volt rá lehetősége. Későbbi folytatás szándékával beszüntette a társalgást, helyette pedig az öccsében tábort vert idegen felé fordult:

   - Isten hozott a buliban- köszöntötte komoran – Cas, hogy állunk?

Castiel, aki lecövekelt a „kínzószék” mellett, kinyújtotta a kezét és fentről-lefelé elhúzta azt Sam teste előtt, szkennelve azt az erejével.

   - A legtöbb belsőégés meggyógyult- állapította meg – A maradékot már én is képes vagyok helyrehozni- tett egy lépést hátra, hogy fejét oldalra döntve felmérhesse őt – Hogy hívnak? Azt hittem ismerek minden angyalt a mennyben, de téged még sosem láttalak.

   - Miért mondanék el neked bármit is?- kérdezte lenézően.

   - Hát, én aztán teszek rá ki vagy- vont vállat Dean hanyagul – Hagyd el az öcsém testét. Most!

   - És ha nem?- vonta fel a szemöldökét.

   - Akkor te és én eltöltünk együtt egy kellemes kis játszódélutánt- felelte Crowley, miközben felemelte az egyik hegyes tűt, amit kikészített magának az asztalra.

Az angyalt ez ellenben cseppet sem hatotta meg. Mindössze annyit mondott nekik ridegen:

   - Könnyedén széttéphetném ezt a testet, még lekötözve is. Mondd meg nekik, Castiel.

   - Azzal magadat is megölnéd- emlékeztette Dean.

Ezekiel kárörvendőn elmosolyodott.

   - Véget akarsz vetni ennek? Csak rajta. Döfj egy pengét az öcséd szívébe- szünetet tartott, várva, hogy vajon történik-e valami - Ha ettől jobban érzed magad, Sam-et elzártam egy álomban. Ő jelenleg úgy tudja, hogy egy ügyön dolgoztok. Ghoul-okkal meg pompomlányokkal.

Dean idegessége egyre csak nőtt a szavait hallgatva.

   - Miért csinálod ezt, huh?- lépett hozzá közelebb – Együtt harcoltunk. Én bíztam benned. Azt hittem egyike vagy a jófiúknak!

   - Én csak azt teszem, amit tennem kell- zárta le ennyivel.

   - Ahogyan én is- vágta rá a fivér, ezzel megadva a jelet a démonnak, miszerint nekikezdhet a munkának.

   - Ahogyan én is- ismételte a király, majd megközelítette az angyalt, kezében a tűvel.

JD biztos távolságból figyelte minden mozdulatát; ahogyan megállva a szék előtt először odaillesztette a kis eszközt Sam halántékához, majd azt, ahogyan átnyomta a hegyes részét a bőrén. A vér azonnal folyni kezdett a kialakult sebből, az épület pedig visszhangzott a kínzást elszenvedő személy fájdalmas kiáltásától.

A lány izmai megfeszültek, amint élesen beszívva a levegőt inkább elfordult a látványtól. Tekintetével keresett valamit, ami leköthetné őt és elterelhetné a gondolatait az éppen lezajló eseményekről. Szerencsére nem kellett sokáig nézelődnie; a pillantása megakadt a tőle valamivel távolabb ácsorgó Dean-en, aki a fejét lehajtva fixírozta a karóráját.

A vadász minden egyes öccse által kiadott kiáltással egyre feszültebb lett. Crowley egymás után szúrta a tűket Sam koponyájába, változás azonban nem történt. Még mindig az angyal ült előttük, az idejük meg csak fogyott. Nem tudhatták biztosan, hogy ez működni fog-e, mindössze reménykedhettek abban, hogy igen.

Csakhogy Dean-ből eltűnt az utolsó csepp remény is, amikor a helyzet negyedóra elteltével sem fordult jobbra. Ennyi volt, az idősebb testvér eddig bírta. Fogta magát, és minden egyéb szó nélkül kiviharzott a teremből.

JD követte őt a szemével, mikor pedig felszívódott a látóteréből, a teste automatikusan reagálva megindult utána. Nem kellett messze mennie, ugyanis a folyosó végén meg is találta; neki háttal volt, egyik keze felemelve az arcához, míg a másikat idegesen ökölbe szorította az oldala mellett.

   - Dean?- szólította meg bizonytalanul.

   - Jól vagyok- mondta rögtön, de a félúton elcsukló hangja lebuktatta – Menj csak vissza, mindjárt jövök én is.

   - Tudod, hogy nem muszáj, ugye?- sétált felé lassan – Maradhatsz itt kint is. Nem kell azt nézned, ahogyan…

   - Megvagyok, tényleg- győzködte tovább, ellenben nem mozdult egy tapodtat sem. Az igazság az volt, hogy közel sem állt készen. Bármennyire is akarta, képtelen volt visszamenni. Előbb arra volt szüksége, hogy megnyugodjon, azt pedig csak úgy érhette el, ha elterelte a figyelmét valamivel – Mondj valamit.

A lány erre megtorpant, és értetlenül méregette őt.

   - Mit mondjak?

   - Bánom is én, csak beszélj valamiről- vágta rá – Tereld el a figyelmem. Kérlek.

   - Oké- bólintott egyet, befejezve a sétát a Winchester mögött. Tétlenül babrált az ujjaival, miközben gondolkozott egy lehetséges témán, csakhogy az ötletei ezúttal cserbenhagyták.

Mégis mit kéne felhoznia? Mi az, amivel garantáltan leköthetné őt? Jelenleg a saját feje is ugyanazzal volt tele, mint az övé. Csupán egyetlen kérdés maradt meglapulva az elméje egy eldugott részén. Egy kérdés, amin már pár hete agyalt kisebb megszakításokkal.

Végül is nemrég megígérte magának, hogy egy nap elmondja neki, gondolta, majd mielőtt még visszaszívhatta volna, a következő szavak hagyták el a száját:

   - Emlékszem.

Na ez tökéletesen betalált.

   - H-Hogy mi?- akadt meg ezt hallva Dean, aki ezután nyomban megfordult, hogy szembenézhessen vele.

JD egyből kiszúrta a szemében gyűlő könnyeket, amiket olyan kétségbeesetten igyekezett eddig visszafojtani. Ettől egy pillanatra kizökkent, megfeledkezve arról, mit is készült mondani. Ám amilyen gyorsan jött a bizonytalanság, olyan hirtelen köddé is vált, amint a lány azzal folytatta:

   - Amit akkor láttam, amikor először megérintettem a pengét. Emlékszem rá.

   - Szuper- próbálkozott felfogni az információt – És… Mit láttál?

   - Hát… Inkább éreztem, mint láttam- javította ki magát – Uh… Főként fájdalmat. Mintha… leszúrtak volna. Aztán sikolyokat hallottam. A saját sikolyaimat- emlékezett vissza a részletekre – Vér ízét éreztem a számban, aztán… aztán olyan volt, mintha egyszerre több súly nehezedett volna rám, képtelen voltam talpon maradni. Összeestem. Ezután minden elnémult, és sötét lett. Ennél a résznél tértem magamhoz- fejezte be elhalkulva – Sz-Szerinted lehet, hogy… hogy én…

   - Meghaltál, és aztán valahogy visszajöttél?- segítette őt ki.

   - Igen- bólintott ismét.

Dean nem adott választ egy darabig, hanem helyette alaposan elgondolkodott a kérdésen. Felsorolta fejben a lehetőségeket, majd leszűkítette a listát a legvalószínűbbekre. Viszont sajnos azok között is ott volt az a bizonyos négy betűs szó.

Vajon a lány tényleg meghalt? Vajon ki (vagy mi) ölhette meg? És nem utolsósorban: Ki hozhatta vissza?

   - Én azt mondanám ennek az esélye 50-50%- válaszolta végül, amivel egyáltalán nem nyugtatta meg a vele szemben állót.

   - Szóval lehet, hogy meghaltam?- értelmezte JD a pánik halvány jeleivel a hangjában – De… De akkor ki hozott vissza? Nem is. Inkább mi hozott vissza? Egy angyal?

   - Nem kizárt- felelte.

   - Oké- túrt a hajába feszülten – Van még olyan lény, amelyik képes lenne ilyesmire?

   - Hát, ott vannak a kaszások- tippelt – Vagy akár maga Halál is tehette. Bár ahhoz eléggé fontosnak kell lenned az ő szemében.

   - Várj- tette fel a kezét meghökkenve – Úgy érted a nagybetűs Halál? Mint a négy lovas egyike? Az Apokalipszis hírnöke? Az a Halál?

   - Aha- erősítette meg.

   - Te jó ég- suttogta hitetlenül.

Most már határozottan pánikolt. Igaz lenne mindez? Olyan őrülten hangzik, még valaki olyannak is, mint ő. Ha valóban meghalt, miért nem találhatott egyszerűen békére, ahogyan (remélhetőleg) mindenki más is? Miért hozták volna vissza az élők közé? Ilyen fontos lenne valakinek? De mégis kinek?

Túl sok a kérdés, viszont túl kevés a válasz. Talán Castiel többet tudhat. Elvégre ő is egy angyal. Talán hallott valamit odafent.

A beállt csendet egy a semmiből a levegőbe hasító kiáltás törte meg. Sam. Ezek szerint Crowley még mindig dolgozik rajta.

Az öccse szenvedését hallva Dean menten visszazuhant a pár perccel korábbi állapotába. A könnyek most minden eddiginél erősebben küzdöttek azért, hogy felszínre törhessenek, míg a vadász azon volt, hogy visszanyelje őket a növekvő bűntudat és önostorozás keverékével együtt.

Ez a változás nem kerülte el JD figyelmét sem, akinek ösztönös cselekedetként a reakciója erre az volt, hogy vígaszt nyújtson számára.

   - Hé- lépett közelebb, egyik kezét a báty felkarjára helyezve – Nem lesz baja. Megoldjuk. Ha nem Crowley módszerével, akkor majd keresünk másikat. De nem adhatjuk fel.

   - Miattam kell most ezen keresztülmennie- csúszott ki a száján – Ez az egész az én hibám.

A lány meg sem várta a mondat végét, mielőtt leszűkítette volna kettejük között a távolságot. Fejét a vadász vállára hajtotta, két karját pedig a dereka köré fonta, így húzva őt még közelebb. Dean erre olyan gyorsan viszonozta az ölelést, mint azelőtt még soha. Szorosan átkarolta őt, mintha egy mentőövbe kapaszkodott volna, közben az arcát lehunyt szemmel a vállába fúrta.

Nem merte elengedni őt. Abban a pillanatban JD tartotta távol attól, hogy teljesen összeomoljon, annak bekövetkeztét pedig nem engedhette meg magának. Most nem. Samnek szüksége volt rá. Erősnek kellett maradnia.

Hamarosan léptek hangzottak fel a közelükben, amiket lassacskán egy hang is követett:

   - Hé- szólalt meg Castiel, megtorpanva a folyosó közepén.

A szíve megszakadt az idősebb testvér láttán. Reményvesztett volt és fáradt. Csak vissza akarta kapni az öccsét. Csak le akarta ezt zárni végre és hazamenni, mintha mi sem történt volna. Az angyal is ezt akarta. Mind ezt akarták.

   - Nem bírom ezt tovább nézni- vallotta be, a hangját azonban valamelyest elnyomta a lány dzsekije. Meglepő mód nem húzódott el tőle, mikor Castiel megjelent. Jobbnak érezte így, hogy nem kellett erősnek mutatkoznia, mikor ő sem hitte el magáról, hogy az. Akkor és ott egyszerűbb volt nem tettetni.

   - Megértem- mondta Cas – Aki odabent van nem Sam, de… mégis ő az.

   - Valahogy úgy- értett vele egyet, majd felemelve a fejét megkérdezte – Hogy vagy?

   - Te most tényleg rólam akarsz beszélni?- lepődött meg.

   - Bármiről hajlandó vagyok beszélni azt a démont kivéve, aki éppen tűket szurkál az öcsém fejébe- vágta rá. A végére elcsuklott a hangja, a szemét pedig újra lehunyta, így fékezve meg az újabb adag könnyek előtörését. Egy pillanat erejéig szorosabbra vette az ölelést, majd mikor sikerült összeszednie magát folytatta – Szóval, hogy vagy?

   - Uh…- néhány másodpercig tanakodott rajta – Én jól vagyok.

   - Szuper. Szuper- ismételgette, megint kinyitva a szemét – Ez uh… Hogy működik ez? Csak kicseréled az aksit, és máris fel vagy töltve? Ilyen egyszerű?

Az angyal a száját elhúzva megcsóválta a fejét.

   - Közel sem volt egyszerű, de nem volt más választásom.

   - Ja- sóhajtott fel hosszan – Hát, ez általában így megy nálunk- rövid szünet – Cas, én… Sajnálom.

   - Micsodát?

   - Hogy kidobtalak a bunkerből- magyarázta – Hogy nem szóltam neked Sam-ről.

   - Azt hitted az élete múlott rajta.

   - Na igen- motyogta – Kijátszottak.

   - Azt hittem megmentem a Mennyet- mondta Castiel – Engem is kijátszottak.

   - Vagyis arra célzol, hogy mindketten idióták vagyunk?- mosolyodott el halványan.

   - Én inkább a „bizakodó”-t használnám- viszonozta a gesztust – Kevésbé rossz a hangzása.

A társalgás közben észre sem vették, hogy a kiáltozások abbamaradtak; mindössze akkor jöttek rá, amikor a Pokol Királyának hangja visszhangozva eljutott hozzájuk bentről:

   - Laverne! Shirley! Gyertek ide! És hozzátok a harmadik kereket is!

Az utolsó mondatot hallva JD összeráncolt szemöldökkel elhúzódott Dean-től, majd felnézve rá megkérdezte:

   - Ezzel most rám célzott?

   - Aha. Határozottan rád- bólintott, miközben elvette a kezét a lány derekáról, és visszacsúsztatta azt a zsebébe – Ne számíts rá, hogy az igazi neveden fog szólítani. Ő már csak ilyen.

   - Megjegyezve- biccentett egyet, azzal pedig sarkon fordult, hogy visszasiessen a szobába.

Dean és Castiel rövidesen utolérték, így a hármasfogat egyszerre léphetett be a helyiségbe.

   - A tűfejű kidőlt, de ezt nézzétek- fogadta őket Crowley. Ezután odaállt Sam baloldalára, ahol megmozgatta az egyik halántékába szúrt tűt. Ezzel azt érte el, hogy az angyal előbb élesen beszívta a levegőt, majd elkezdett valamiféle idegen nyelven beszélni.

Noha JD egy szavát sem értette úgy tűnt, mintha folyamatosan egyetlen dolgot ismételne monoton, már-már robotikus stílusban.

   - Zir noco iad Gadreel. Zir noco iad Gadreel.

   - Mit mond?- engedett a kíváncsiságának a lány.

   - A nevét- felelte Castiel – Gadreel.

Na. Most már ezt is tudják. Haladás.

   - És ez jelent neked valamit?- faggatta Dean.

Castiel átgondolta, végül hezitálva bólintott.

   - Nos, ezért nem láttam őt még soha. Odafent tartották bebörtönözve az idők hajnala óta. Gadreel volt az az őrszem, aki beengedte Lucifert a kertbe.

   - Ó- tátotta el a száját a király meglepetten – Egy igazi híresség.

   - Várjunk, a kertbe?- akadt meg JD – Úgy érted az édenkertbe? Ádám és Éva kertjébe? A fügeleveles kertbe?

   - Az ő hibája- ignorálta a kérdést az angyal, tekintete düh-vel tele, amint az említettre nézett – Az egész. Az ember korrupciója, a démonok, a pokol. Isten miatta ment el. Az arkangyalok… az Apokalipszis. Ha ő nem lett volna olyan gyenge, mindez nem történik meg. – Az indulatai átvették felette az irányítást, aminek köszönhetően megragadta Sam dzsekijének gallérját, és őrülten rázni kezdte – Tönkretetted az univerzumot, te rohadék!

JD a meghökkenéstől reagálni is képtelen volt, Dean azonban menten ott termett a barátja mellett és elrángatta őt az öccsétől, mielőtt kárt tehetett volna benne.

   - Cas! Cas! Hé!

   - Dean, ő…

   - Értem- szakította félbe nyugodtan – De le kell higgadnod. – Ezt követően áthelyezte a pillantását a démonra – Mi tart ennyi ideig?

   - Azt leszámítva, hogy éppen egy élő, multidimenzionális, tiszta energiából felépülő csomót próbálok kibogozni nem sok- vágta rá.

Ekkor Sam egy nagy levegővétellel magához tért és kinyitotta a szemét. Dean egyből arra kapta a fejét, reménykedve, hogy áttörést értek el; ez viszont hiú ábrándnak bizonyult, amikoris a fiatalabb Winchester helyett a benne lakozó angyal, Gadreel szólalt meg:

   - Nem fog működni. Soha nem találod meg a testvéredet. Csak rajta. Szurkáljatok tovább. Akár évekig is képes lennék itt ülni és nézni, ahogyan elbuktok újra és újra. Ennél már sokkal rosszabban is volt részem, Dean. Sokkal… rosszabban. És rengeteg időm van.

   - Pofa be!- kiáltott rá a báty, elveszítve a türelmét – Rendben. B terv- fordult a másik angyalhoz – Cas, meg kell őt szállnod.

Hogy mi? Teljesen megőrült? Egyszerre két angyal egy testben? Lehetséges ez egyáltalán?

   - Hogy mondod?- kérdezte a ballonkabátos zavartan.

   - Csináld!- emelte meg a hangját – Juss be oda, mond el Samnek mi folyik itt, és segíts neki kirúgni azt a hazug rohadékot!

   - Dean, biztos vagy te ebben?- kételkedett a lány.

   - Talán működhet- mérlegelte az ötletet Castiel – De nem szállhatok meg egy porhüvelyt engedély nélkül.

Szinte végszóra, Crowley megköszörülte a torkát, emlékeztetve a többieket a jelenlétére.

   - Nem- jelentette ki az idősebb – Az kizárt.

   - Ugyan, ne legyél már ennyire együgyű- tárta szét a karját – A démonok azt vesznek el, amit csak akarnak. Én beleáshatom magam abba a patkányfészekbe. Felébreszthetem Sam-et. Csak hívjatok C tervnek.

Castiel nyomban belefogott az ellenkezésbe:

   - Nem gondolhatod komolyan…

   - Van jobb ötleted?- vágott a szavába Dean, aki ezután Crowley-nak szegezte a kérdést – Mi lesz az angyallal?

   - Gyorsan dolgozom- vont vállat.

   - És ha rád talál?

   - Majd futok- válaszolta egyszerűen – Én aztán nem halok meg értetek. Na persze, ha meg akarom csinálni ezt, neked le kell…

   - Venni a pórázt- fejezte be szem forgatva – Igen, tudom.

   - És lent is marad- kötötte ki – Megmentem Sam-et, cserébe pedig szabadon távozhatok. Áll az alku?

Bármely más esetben kétszer is meggondolta volna erre a választ; csakhogy ez nem volt bármely más eset. Itt most Sam-ről volt szó. Dean pedig nem ismert határokat az öccsét illetően.

   - Cas, égesd le Sam tetoválását- adta ki az utasítást.

   - Dean…

   - Csináld- váltott szigorúra – Csak csináld.

Az angyal megadón elhallgatott, azt követően egy nemtetsző sóhajjal a leláncolthoz lépett. Egyik kezével megfogta az ingét a nyakrésznél és lejjebb húzta, míg a másikat az így kilátszó pentagramot ábrázoló tetkó fölé emelte. Fény áradt a tenyeréből, ami egy szempillantás alatt eltüntette a mintát a vadász bőréről.

Szóval erre kellett a nyaklánc is, jött rá a lány. Amíg rajta van, egyetlen démon sem szállhatja őt meg. Okos ötlet. Tetoválásként hordani pedig egyszerűen zseniális. Azt szinte lehetetlen levenni.

Vajon Deannek is van? Ha Samnek igen, akkor nyilván neki is. Így logikus.

   - Ha ártasz Samnek, ha bármivel is próbálkozol…

   - Én betartom az alkukat, amiket kötök- jelentette ki Crowley – Plusz nem akarok annál tovább az öcsédben maradni, mint ameddig muszáj. Nem rajongok a csöpögős pillanatokért.

Ő tényleg mindig kétértelmű mondatokban beszél? Vagy csak én gondolom így, szaladt át JD fején. Annyit már most elkönyvelt a Pokol Királyáról, hogy egy fura alak. Nagyon fura.

   - Amikor megtalálod őt, mond „Poughkeepsie”- tette még hozzá Dean – Ez az egyik kódszavunk. Azt jelenti „dobj el mindent és fuss”.

Kódszavak. Nem semmi. Neki sem ártana megtanulni párat, csak a biztonság kedvéért.

   - Rendben- bólintott a démon, jelezve, hogy megértette – El a kezekkel az öltönyről, amíg távol vagyok.

Azzal a székben ülő angyalhoz fordult.

   - El foglak pusztítani- fenyegette őt Gadreel.

   - Kapd be- intézte el ennyivel a király, majd kinyitotta a száját. Óriási vörös füstgomolyag távozott belőle, ami ezután utat tört magának Sam testébe az ő száján át, az üresen hagyott porhüvely pedig összeesett előttük, akár egy rongybaba.

A megmaradt három fél ekkor összenézett, szemükből színtiszta aggodalom volt kivehető. Tekintetük átvándorolt az eszméletét vesztett Sam-re, magukban pedig rögtön elkezdték számolni a múló másodperceket.

Indulhatott a játék.

♤

Eltelt 5 perc. Nem történt semmi. Megint 5 perc, ugyanúgy semmi változás. Ettől pedig mindenki csak egyre idegesebb lett.

   - Egy démon és egy angyal besétál az öcsémbe. Úgy hangzik, mint egy rossz vicc nyitánya- ingatta a fejét Dean, miközben fel-alá sétálgatott a teremben.

   - Dean, ha ez nem működik…

   - Működni fog- intette le rögtön az angyalt.

Abba bele sem mert gondolni mi lesz, ha a tervük nem válik be. Hogy mi lesz akkor, ha Crowley átveri őket, vagy Gadreel tesz valamit, amivel árthat Samnek. Nem. Nem agyalhatott ezen. Azzal csak még inkább elbizonytalanította volna magát. Meg kellett őriznie a hidegvérét és a józan eszét. Ameddig csak lehetett.

Újabb 5 perc, viszont ennek lejártával végre eredmény született: Sam szájából egyszercsak egy adag vakító, kékes-fehéres fényfelhő tört ki, ami egyenesen a legközelebbi kijárat felé repült, elhagyva az épületet. A fiatalabb Winchester immár angyalmentes volt.

Egy pillanattal később ezt követte a vörös füstgomolyag. Az visszatért az eredeti testébe, míg Sam levegőért kapva visszanyerte az eszméletét.

   - Sam!- rohant hozzá azonnal a bátyja – Cas?

   - Én jól vagyok- morgolódott a démon, leporolva az öltönyét – Kösz a kérdést.

   - Sam, jól vagy?- oldozta el őt a széktől JD, mialatt Castiel eltávolította a tűket a fejéből.

   - Cas?- hitetlenkedett az öcs, amikor észrevette az angyalt.

Az ablakokon át hirtelen kocsilámpák fénye ragyogott be, mire mindenki lefagyott egy másodpercre. Castiel odasietett, hogy kinézzen, közben Dean segített a lánynak kiszabadítani a testvérét.

   - Abaddon az- közölte Cas, visszafordulva a többiekhez.

   - Menjetek- biccentett Crowley az ajtó irányába – A hátsóajtón át. Én intézem ezt.

   - Ó, mert hirtelen jófiú lett belőled?- gúnyolódott az idősebb, felsegítve az ifjabbat a helyéről.

   - Jelenleg én vagyok a legjobb esélyetek- vont vállat.

   - Ez nem tesz minket egyenlővé- szögezte le a vadász – Mikor újra látlak…

   - Megölsz- fejezte be bólintva – Igen, tudom. Én is szeretlek.

Dean és Castiel két oldalról támogatva Sam-et igyekezett a kijárathoz, ahol JD már várta őket. A lány kinyitotta az ajtót, majd elkapva a neki dobott kocsikulcsot előrefutott az Impalához, hogy beindítsa a motort.

   - Öröm veletek bizniszelni, mint mindig- szólt utánuk a király, miután az ajtó már becsapódott mögöttük.

♤

Olyan messze hajtottak a gyártól, amennyire csak lehetett. Addig meg sem álltak, amíg el nem értek egy kikötőt pár várossal odébb; ott aztán kiszálltak, és átsétáltak az egyik dokkra.

Mindenki hallgatott. Időközben elkezdett esni, ám nem úgy tűnt, mintha ez bárkit is zavart volna.

A feszültséget szinte vágni lehetett a két testvér között. Egy veszekedés közeledett, ezt mindannyian érezték. Ezért hát Castiel, hogy előre mozdítsa a dolgokat kinyújtotta a kezét Sam felé, és meggyógyította a sérüléseket a fején.

   - Jobban érzed magad?- érdeklődött, miután végzett.

   - Egy kicsit- bólintott a kérdezett, bár továbbra is imbolygott egy kissé.

   - Időbe fog telni, mire teljesen meggyógyítalak- magyarázta – Majd apránként csináljuk.

Az ifjabb bólintott, ám a tekintete nem hagyta el a bátyját. Ez volt a jel. Az érintett felek pedig megértették, ugyanis a következő másodpercben JD és Castiel megfordult, hogy távolabb sétáljon a párostól, megadva így nekik az esélyt arra, hogy négyszemközt rendezzék ezt. Csupán néhány lépést tettek meg, vagyis még pont hallótávolságon belül voltak, de igyekeztek nem odafigyelni a testvérek beszélgetésére.

   - Hogy érzed magad?- torpant meg vele szemben az angyal.

   - Megvagyok- felelte a lány, nekidőlve a fakorlátnak – De miért kérdezed?

   - Nos, Dean említette, hogy Gadreel téged is majdnem…

   - Ó- értette meg – Na igen. Valami azt súgja jobb lesz, ha hozzászokok a halálközeli helyzetekhez.

Castiel némán figyelte őt egy darabig, majd hezitálva témát váltott:

   - Sikerült kideríteni valamit a múltadról?

JD erre csak megcsóválta a fejét.

   - Egyelőre nem sokat. Vannak sejtéseink, de…- lassan visszapillantott a Winchesterekre – Azt hiszem a kutatást most félre kell tennünk egy időre.

Dean hosszan felsóhajtva lépett egyet az öccse felé.

   - Rendben. Hadd halljam.

   - Mit akarsz mit mondjak?- vont vállat Sam – Hogy dühös vagyok? Oké. Igen, az vagyok. Hazudtál nekem. Megint.

   - Nem volt más választásom- védekezett rögtön.

   - Kész voltam meghalni, Dean!- emelte meg a hangját, ami enyhén remegett beszéd közben.

   - Tudom- bólintott – De nem hagyhattam, mert az nem én lennék.

   - Úgyhogy inkább engedted, hogy megszálljon engem valami… pszicho angyal?

   - Megmentette az életedet.

   - És akkor? Hajlandó lettem volna meghalni- ismételte – És most… Kevin…

   - Nem- szakította őt félbe Dean határozottan – Az nem a te hibád. Kevin vére az én kezemen szárad, és soha nem fogom tudni lemosni. Égni fogok ezért. Így lesz. De előtte még megtalálom Gadreel-t. Meg fogom ölni azt a rohadékot. Viszont egyedül fogom csinálni.

Egyedül. Miért esett annyira rosszul hallani ezt?

   - Ez mégis mit jelent?- tudakolta Sam.

   - Ugyan már. Hát nem látod?- tárta szét a karját a bátyja – Én… Én méreg vagyok, Sam. Azok az emberek, akik közel kerülnek hozzám meghalnak… vagy rosszabb. Tudod azt mondom magamnak, hogy é-én több embernek segítek, mint amennyinek ártok. Azt mondom magamnak, hogy-hogy mindent jó okkal teszek é-és ezt el is hiszem. De nem akarok… Nem fogok- javította ki magát – még valakit a sárba rántani magammal. Többé nem.

A szavai akár éles tőrdöfés a szívbe. JD torka összeszorult tőlük, az érzés pedig csak még rosszabb lett, amikor feltűnt neki a kérlelés Dean tekintetében. A fivér eljátszotta, hogy menni akart, csakhogy mindeközben legbelül reménykedett abban, hogy az öccse majd maradásra bírja. Azonban ez sajnos nem következett be.

   - Menj- biccentett Sam a kocsik felé – Én nem foglak megállítani. De ne gondold azt, hogy ez a probléma, mert nem így van.

   - Ez mégis mit jelent?- értetlenkedett.

Sam pusztán a fejét ingatta.

   - Csak menj.

Ekkor Dean valamelyest remény vesztve, bár részben még bizakodón a tőlük távolabb ácsorgó párosra nézett. Castiel tartotta vele a szemkontaktust pár másodpercig, ám végül ő sem szólt semmit.

JD ellenben már nyitotta a száját, hogy marasztalja, mindössze arra nem számított, hogy Dean ezt látva csak lemondón megrázza a fejét, aztán megfordul, hogy elinduljon az Impalához. A lány ezt nem tudta mire vélni, ezért egyből a nyomába szegődött. Épp elhaladt volna Sam mellett, amikoris valami megtorpanásra késztette.

Menjen vagy maradjon? Megint ez a kérdés. Sam vagy Dean? Melyik testvérnek fogja a pártját? A logikus döntés Sam lett volna, ugyanis amit a bátyja tett valóban helytelen volt. De akkor mégis miért érzett akkora késztetést arra, hogy Deannel tartson? Talán azért lehetett, mert hozzá jobban kötődött. Vagy talán azért, mert szimplán nem akarta egyedül hagyni őt. Samnek ott volt Cas. Deannek is szüksége volt valakire. Még ha önszántából nem is mutatta ki ezt.

   - Menj vele.

   - Hogy mi?- kapta a fejét a fiatalabb Winchester felé.

   - Menj vele- mondta el újra – Tartsd rajta a szemed. Nehogy valami hülyeséget csináljon. Arra eléggé hajlamos.

   - Mi lesz veled?- bizonytalanodott el.

   - Én rendben leszek- biztosította – Neki viszont szüksége van rád.

A lány tekintete ide-oda járt az Impalába beszálló, és az előtte álló testvér között. A lába mintha a földbe gyökerezett volna. Várt egy utolsó lökésre.

   - Hé- húzta őt közelebb egy gyors ölelésre a vadász – Miattam ne aggódj. Nem haragszom azért, ha menni akarsz.

   - Tényleg nem?- viszonozta az ölelést.

   - Egyáltalán nem- húzódott el egy utolsó szorítás után – Csak vigyázz magadra. És hívj, ha baj van.

   - Úgy lesz- bólogatott JD – De ez érvényes rád is.

Sam csak bólintott, jelezve, hogy megértette.

A lány sietve elköszönt az angyaltól is, aztán pedig rohant, hogy elérje az éppen induló autót. A jármű oldalához érve szinte feltépte az ajtót, majd zihálva behuppant az anyósülésre. Ettől a lépésétől Dean annyira meglepődött, hogy kishíján beletaposott a fékbe, noha egyelőre csak a motort indította be.

   - Te meg mi a fenét művelsz?- meredt rá elkerekedett szemekkel.

   - Minek látszik?- tárta szét a karját, mintha egyértelmű lenne – Veled megyek.

   - Azt már nem- tiltakozott hevesen – Ezt egyedül intézem. Úgyhogy szállj ki.

   - Szó sem lehet róla- jelentette ki – Nem mész el innen nélkülem.

   - Csak figyelj- féloldalasan felé fordult, tekintetével valami olyasmit üzenve: „ne is próbálkozz, mert úgyis én fogok nyerni”.

Csakhogy JD ezt invitálásnak vette, és habozás nélkül elfogadta a kihívást.

   - Akkor egyikünk sem megy sehova- fonta össze két karját a mellkasa előtt.

Dean erre végképp nem számított. Azt hitte könnyű lesz lerázni a lányt. Hát, ezek szerint tévedett.

   - JD, erre most nincs időm. Szállj ki a kocsiból- kérte kimérten.

Nem akart kiabálni vele. Ez volt az utolsó dolog, amit szeretett volna. Viszont fogytán volt a türelme, a másik fél pedig kicsit sem könnyítette ezt meg neki.

   - Utoljára mondom, hogy nem- makacsolta meg magát.

A vadász itt fel is adta. Egyetlen kártyája volt még, amit bedobhatott volna, és most nem volt más választása, mint használni azt.

   - Miért csinálod ezt?- ingatta a fejét értetlenül – Nem veszed észre, hogy méreg vagyok? Mindenki meghal, aki közel kerül hozzám, vagy rosszabb.

Már megint ez a szöveg. JD majdnem megforgatta a szemét, mikor meghallotta. Ezt most tényleg komolyan gondolta? Ez a duma talán bevált Samnél, de nála biztosan nem fog.

   - Először is- kezdte, felvéve ugyanazt a féloldalas ülőpozíciót, amit ő is – Nem hiszem, hogy van rosszabb a halálnál. Másodszor: Nem veszed észre, hogy nem érdekel?

A báty csak megdöbbenve pislogott rá.

   - Miért nem?- kérdezte immár sokkal nyugodtabban.

A lány megvonta a vállát.

   - Azt hiszem csak szeretem a méreg ízét.

Dean nem tudta hogyan reagáljon erre. Annyira idegen volt számára az, hogy valaki így kitartson mellette, hogy nem tudta miként kezelni ezt. JD úgy másfél hónapja lehetett velük, ezalatt az idő alatt viszont kialakult kettejük között valamiféle kötelék, aminek létezésére igazán csak most kezdtek felfigyelni. Teljesen összenőttek, akár borsó meg a héja. Egyikük sem volt képes sokáig meglenni a másik nélkül, ugyanis megszokták, hogy a napjaik nagyrészét együtt töltötték. Ki tudja milyen hatással lett volna rájuk az elszakadás. Ezért is hezitáltak a következő lépésüket illetően.

   - Veszélyes a közelemben lenned- suttogta a Winchester, ám már egyáltalán nem az volt a célja, hogy elküldje a lányt – Rosszul fog végződni.

   - Nem érdekel- mondta halkan, majd keserű mosolyra húzta a száját – Nincs mit veszítenem.

   - JD…

   - Ráadásul- szakította félbe, mielőtt még bármi mást kinyöghetett volna – Most veszítettél el valakit, aki fontos volt számodra. Nem foglak magadra hagyni. Ilyen állapotban senkinek sem szabadna egyedül lennie.

Az a kellemes melegség, amit az ő közelében érzett ismét elöntötte a vadászt. Meghatották a lány szavai, emellett megnyugvással töltötte el a tény, hogy számíthat rá. Volt egy olyan sejtése, miszerint tehet bármit, követhet el bármilyen borzalmat, mondhat amit csak akar… a mellette ülő soha nem fogja cserbenhagyni. Kitart majd az oldalán az idők végezetéig. Az ettől keletkezett biztonságérzetre pedig most nagy szüksége volt az idősebb testvérnek.

   - Oké- bólintott az említett – Te, én, meg az út előttünk. Vágjunk bele.

JD arcára diadalittas mosoly ült ki ennek hallatán. Dean persze igyekezett visszafojtani a sajátját (hiszen elvesztette a vitát), miközben visszafordult előre, és beletaposott a gázba. Az Impala kigurult a kikötőből, aztán fokozatosan felgyorsulva haladt tovább a főúton.

A lány pár perc elteltével gondolt egyet és kiszedte a kazettákkal megpakolt kartondobozt az ülés alól. Az ölébe helyezve két kézzel beletúrt, gyorsan átfutva a tartalmán. Dean olykor-olykor kipillantott rá, kíváncsian várva, vajon mit választ.

Rövidesen meg is lett a nyertes, a kazetta pedig bekerült a lejátszóba. Egyetlen gombnyomás, és a készülékből felhangzott a Back in Black az AC/DC-től. A nyomott hangulat azonnal élettelibbre váltott, amint a zene átjárta az autót. Dean megengedett magának egy félmosolyt, míg JD elkezdett dobolni a térdén a szám ütemére.

Hosszú, és fárasztó napon voltak túl, plusz elvesztették a csapat másik felét, azonban igyekeztek nem összeomlani emiatt, hanem inkább az előttük álló feladatra koncentráltak. Elvégre el kellett kapniuk egy őrült angyalt és bosszút állni rajta. Ahhoz pedig arra volt szükség, hogy kizárják a negatív érzelmeiket, és úgy kezeljék ezt, mint bármely más ügyet, amivel azelőtt dolguk volt.

Igen ám. Mindössze azt nem tudták, hogy a fejvadászatuknak hamarosan új célpontja lesz, valamint szert tesznek majd egy különleges fegyverre, ami még komoly gondokat okozhat nekik a közeljövőben.

De hát a Winchesterekről van szó, úgyhogy mi mást is várhatnánk?

Kezdődjék a vadászat.

_______________