15. Útitársak (1)

"Meg kell találnunk azt a rohadékot."

_______________

2013. December 8.

A tűz melege megvédte őt a késő esti hidegtől. Közel állt a felcsapó lángokhoz; épp csak akkora távolságot tartott, hogy azok meg ne égessék. Kezei ökölbe szorítva a dzsekije zsebében, miközben az előtte magasodó rakást figyelte. Azt a rakást, amit mindössze néhány perccel ezelőtt készítettek el Deannel, hogy megadják Kevinnek a méltó búcsúztatást: egy vadásztemetést.

A testet először egy lepedőbe tekerték, és csak azután helyezték rá a rönkhalomra. A báty ezt követően rádobott egy égő gyufát, majd hátralépett egyet, a száraz fadarabok pedig azonnal begyulladtak.

Egyikőjük sem szólt egy szót sem. Csupán álltak egymás mellett csendben, hallgatva a tűz ropogását. Nem tudtak mit mondani. Ugyan mit is lehetett volna? „Sajnáljuk, hogy hagytunk meghalni?”, vagy „Bocsi, amiért nem vigyáztunk rád eléggé?” Nem. Jobb volt így, hogy csukva tartották a szájukat.

JD szeméből hamarosan elkezdtek folyni a könnyek, amik elhomályosították a látását és összemostak előtte mindent egyetlen nagy, narancssárga folttá. Nem törölte le őket, hanem inkább utat engedett nekik, így adva ki magából az elmúlt egy órában történteket.

Egy idő után oldalra fordította a fejét, megtalálva a Winchester-t a pillantásával. Az arcára rávetült a fény, miközben komoran meredt a lángra kapott holttestre. Szemében könnyek csillogtak, viszont ő a lánnyal ellentétben igyekezett bent tartani őket. Még ilyenkor sem hagyta magát elgyengülni.

JD óvatosan tett felé egy lépést. A vadász meg sem moccant. Ezt egy néma engedélyként értelmezve még közelebb ment, amíg már közvetlenül mellette nem volt. Akkor a hozzá közelebb eső kezét kivette a zsebéből, és megfogta vele az övét, összefűzve az ujjaikat. Így üzente neki azt, hogy nincs egyedül.

Az érintésétől Dean-t melegség járta át; valami, amit még a tűz is képtelen volt elérni nála. Enyhén rászorított a lány kezére, ezzel jelezve, hogy hálás a gesztusért, azután egy pillanatra lehunyta a szemét, és végre utat engedett a könnyeknek.

Megint elveszített valakit. JD jelenléte ellenben emlékeztette őt arra, hogy még van kire számítania. Még helyrehozhatják.

Helyre fogják hozni.

♤

Mire a tűz leégett már hajnalodott. A két vadász vonakodva bár, de visszatért a bunkerbe, ahol némaság fogadta őket. Minden csendes volt. Nyomasztóan csendes.

JD lemaradt a térképasztalnál, míg Dean egyenesen besétált a könyvtárba. Ott az egyik asztalnál megtorpant, szemügyre véve a kipakolt holmikat. Kevin cuccai. A könyvei, a befejezetlen étele, a jegyzetei… és a telefonja. Dean a kezébe vette a készüléket, majd hezitálva bekapcsolta azt. A képernyőfotóról egyből ráköszönt a Tran család; anya és fia. Mindkettő az ő felelősségükre volt bízva. Mindkettő halott.

Az idősebb testvér torkában gombóc nőtt a látványtól, a szemében ismét könnyek gyűltek.

Elszúrta. Megint. Miért nem tud semmit sem jól csinálni? Miért mindig vele történik ez? Mikor lesz már ennek vége? Mindenki, aki belép az életébe előbb vagy utóbb távozik. Előbb-utóbb mindenki meg fog halni a közelében. Miatta. Mert képtelen elérni, hogy maradjanak.

A szemét lehunyta, a mobilt pedig összepréselt szájjal a homlokához érintette. Csupán pár pillanat volt az egész. Aztán robbant a bomba.

Lendületet vett, majd a telefont erőből nekivágta a falnak. Az eszköz ripityára tört, Dean viszont itt még nem állt meg. Következőként előrehajolt, és két kézzel lesöpört mindent az asztalról. Volt rajta egy kislámpa is, amit felkapva lehajított a földre, végül pedig befejezésként megragadta a hozzá legközelebb eső széket, és megfordulva kihajította azt a másik szobába.

A dühe viszont így sem csillapodott. Zihálva a hajába túrt, közben lehajtotta a fejét, igyekezve megnyugodni. Mondani sem kell, nem egészen sikerült.

A lány akaratlanul is összerezzent, amikor az eldobott szék alig néhány méternyire landolt tőle egy hangos koppanással. Egy kis ideig rajta tartotta a szemét a bútordarabon, azután átemelte a tekintetét a megtört Winchester testvérre. A lábai automatikusan felé vették az irányt, mire pedig feleszmélt, már előtte állt.

   - Hé- szólalt meg halkan, miközben kinyújtotta a kezét. Finoman rásimította a tenyerét az arcára, majd megemelte a fejét. Mikor a pillantásuk találkozott, JD magára erőltetett egy halvány mosolyt – Én még itt vagyok.

Mintha csak erre várt volna, a vadász a mondat elhangzása után egy másodpercet sem habozva előre mozdult, két karjával szoros ölelésbe zárva a lányt. JD egyből átkarolta a nyakát és a vállába temette az arcát, míg Dean vissza lehunyva a szemét az ő vállára hajtotta a fejét.

Ezután már nem kellett sok ahhoz, hogy a fivér átadja magát az érzelmeinek, és megkísérelje azokat könnyek formájában kiengedni. Mivel nem ez volt az első alkalom, hogy ezt a felét mutatta a lány előtt, az egész meglepően könnyen jött számára. Tudta, hogy ő nem fogja elítélni emiatt, sem másként nézni rá, ami nagyban megkönnyítette a dolgot. Mellette önmaga lehetett. Életében először teljesen önmaga lehetett.

   - Én még itt vagyok- suttogta JD utoljára.

Persze a kételkedő hangnak Dean fejében még ezt is el kellett rontania egyetlen szimpla kérdéssel:

De vajon mégis meddig?

♤

JD szíve a torkában dobogott, amint az előtte lévő nyitott dobozban pihenő pengét tanulmányozta. A fém hívogatón meg-megcsillant, ahogy az asztali lámpa fénye rávetült, a lány azonban képtelen volt rászánni magát arra, hogy kivegye onnan.

Mi van, ha megint megtörténik az, ami legutóbb? Mi van, ha többé már nem lesz képes használni a fegyvert? Mi van akkor, ha…

   - Minden rendben?- érdeklődött Dean, aki mellette állva pakolászott pisztolyokat meg különféle késeket egy nagy vászontáskába.

Arra készültek, hogy megkeresik, és visszahozzák Sam-et. Az, hogy hogyan fognak megszabadulni a benne tanyázó angyaltól jelenleg még rejtély volt számukra. De az út odáig hosszú volt, ráértek kitalálni valamit. A lényeg egyedül egy dolog volt: bosszúállás. Kevin-ért. Na meg Sam-ért.

   - Aha, minden szuper- bólintott a kérdezett, igyekezve határozottnak tűnni.

Hát, az nem igazán sikerült.

Dean abbahagyta a pakolást, majd egy elnyújtott sóhaj kíséretében tett felé egy lépést.

   - Nézd, JD… Nem muszáj azt magaddal hoznod. Itt is hagyhatod. Szerintem anélkül is megoldjuk.

A lány megrázta a fejét, hogy elűzze a kételyeit.

   - Nem, én… Tudom, hogy boldogulnánk nélküle, de… Valamiért azt hiszem nagyobb biztonságban érezném magam, ha nálam lenne.

A Winchester méregette őt egy darabig, bizonytalanul azt illetően, mit is mondjon. Végül csak kiválasztotta azt, amit a legjobbnak gondolt:

   - Ha a penge biztonságot ad, akkor tartsd magadnál. Viszont, ha esetleg meggondolnád magad…- szünetet tartott, közben megtámaszkodva az egyik szék támláján - …tudd, hogy ide mindig visszarakhatod.

JD rápillantott, aztán aprót bólintott.

   - Oké- ezután nagy levegőt vett, a kezével pedig közelített a penge felé – Lássuk a medvét.

Először csak megérintette, majd amikor nem történt semmi, óvatosan a markolat köré fonta az ujjait. Ettől sem hasított belé a minden porcikáját égető fájdalom, úgyhogy egy cseppnyit megnőtt bátorsággal fogta, és kiemelte a fegyvert addigi helyéről. Forgatgatta keveset, mintha most látná először, külön figyelmet szentelve a gyönyörű gravírozásokra. Valamit jelenteniük kellett. Máskülönben miért lettek volna ott?

   - Érzel valamit?- faggatta Dean, aki a múltkori esetre visszaemlékezve ezúttal le sem merte venni róla a szemét. Akkor tényleg a frászt hozta rá, és szerette volna az ilyesmit a továbbiakban elkerülni, lehetőleg jó messzire.

   - Nem- válaszolta magabiztosan – Semmi különöset nem érzek.

   - Na és fájdalmasat?- tudakolta aggodalommal a hangjában.

   - Azt sem- biztosította megnyugtatón elmosolyodva – Minden a legnagyobb rendben van. Meg tudom ezt csinálni.

   - Szuper- fújta ki megkönnyebbülten a levegőt – Akkor fejezzük be a pakolást, és induljunk. Minél hamarabb lelünk a mocsok nyomára, annál jobb.

JD néma egyetértésben harmadszorra is bólintott, aztán a szék támlájára kiterített dzsekije egyik belső zsebébe csúsztatta a tőrt.

Percekkel később, épp mikor végeztek mindennel, a bunker ajtaja zajongva kinyílt, felfedve a mögötte megérkező Castiel-t. Az angyal lesietett a fémlépcsősoron, végül megállt a térképasztalnál.

   - Dean. JD- köszöntötte őket biccentve.

   - Cas- pillantott fel rá Dean, egy röpke másodpercre elámulva a kinézetén – Nézzenek oda, tényleg visszatértél.

   - Ejha- mérte fel őt a lány tetőtől-talpig. Makulátlan sötét öltönyt és cipőt, valamint egy krémszínű, térdig érő ballonkabátot viselt – Minden angyal ilyen elegánsan öltözködik?

   - Én öhm…- jött menten zavarba, s mivel nem tudta, hogyan is válaszolhatna inkább a fivér felé fordulva témát váltott – Miután hívtál, rögtön elindultam ide. Siettem, ahogy csak tudtam. Minden rend…- a szava elakadt, amint kiszúrta a rendetlenséget a könyvtárban. Na igen. A feltakarítással nem nagyon foglalkoztak – Itt meg mi történt?- ment közelebb hozzájuk aggódva.

Dean és JD összenézett, meghozva a döntést magukban. Felesleges volt tovább rejtegetni a dolgot. Ideje volt tisztázni a helyzetet.

   - Sammy haldoklott- fejezte be Dean a mesélést pár perc múltán - Mégis mit kellett volna tennem?

   - Hagytad, hogy egy angyal megszállja őt?- képedt el Castiel a hallottaktól.

   - Azt mondta ez az egyetlen megoldás, én pedig hittem neki- ingatta a fejét bűntudatosan – Most Sam ki tudja hol van. És Kevin…

Pusztán a név említése könnyeket idézett elő a lány szemében. Ő azonban visszanyelte őket egytől-egyig, és a figyelme eltereléseként a cipője fűzőjével kezdett babrálni.

Castiel észrevette a reakcióját, ahogyan Dean-ét is. Az ilyesmit senki sem képes jól leplezni, nem számít mennyire akarja az illető.

   - Sajnálom- mondta halkan, váltogatva közöttük a pillantását.

   - Ja, hát…- vont vállat hanyagul a vadász – A sajnálommal nem megyünk valami sokra. Az biztos, hogy nem fogja Kevint visszahozni. Meg kell találnunk azt a rohadékot.

   - Dean- jutott eszébe az angyalnak – Ha az angyal, aki megszállta Sam-et nem Ezekiel, akkor mégis kicsoda?

   - Egy halott ember- vágta rá rezzenéstelen arccal.

   - Meg fogod őt ölni?- lepődött meg.

   - Úgy bizony- felelte hezitálás nélkül.

   - Ha megölsz egy angyalt, a porhüvely is hal vele együtt- emlékeztette.

   - Szerinted én nem tudom?- tárta szét a karját idegesen – Ha én nem végzek Sammel, akkor az a rohadék fogja belülről kiégetni őt, és aztán…- elharapta a mondat második felét, helyette a szék támlájára rakta a kezét, és a fejét lehajtva gondterhelten felsóhajtott – Istenem, mekkora hülye voltam.

   - De megvolt rá az okod- fordult felé a székén ülve JD.

   - Mintha az bármit is számítana- motyogta.

   - Igenis számít- állt a lány oldalára Castiel – Néha ez az egyetlen, ami számít. Idehallgass. Sam erős. Ha tudná, hogy megszállta egy angyal, harcolhatna. Kiűzhetné őt.

   - Talán- gondolkodott el a lehetőségen – De amennyire én tudom fogalma sincs az egészről. Nem tudom hogy avathatnánk be.

Ekkor Castiel-nek mintha eszébe jutott volna valami:

   - Emlékszel Alfie-ra?

   - Az angyalkölyökre? Persze. Miért?

   - Mielőtt meghalt, elmondta nekem, hogy a démonok képesek voltak vájkálni az agyában, elérték a kódolását- magyarázta – Talán ezzel a módszerrel mi is kikerülhetjük az angyalt, és beszélhetünk közvetlenül Sam-hez.

   - Szerinted működhet?- vonta fel a szemöldökét kétkedőn Dean.

   - Nem vagyok benne biztos, de szerintem egy próbát megér.

   - Oké- egyezett bele – Hol kezdjük?

♤

A három fél végig ment a bunker folyosóin, egészen a várbörtönig. Ott aztán megálltak, mielőtt pedig beléptek volna, a Winchester a lányhoz fordult.

   - Jól figyelj rám- kezdte halkan, mégis határozottan – Maradj végig mögöttem, és ne szólj egy szót sem. Rendben?

Hezitálva ugyan, de JD végül bólintott.

   - Rendben- tekintete egy pillanatra az ajtóra vándorolt, majd vissza a vadászra – Mi van odabent?

   - Nem mi. Hanem ki- korrigálta őt, miközben belenyúlt a zsebébe és előhúzott egy nyakláncot – Ezt tedd fel.

   - Mi ez?- vette át tőle. Mindössze egy fekete bőrszíj volt, rajta egy kisebb pentagram medállal. Tanulmányozta egy darabig, majd miután ezzel végzett engedelmesen a nyaka köré csatolta.

   - Védelem- zárta le ennyivel – A lényeg, hogy mindig legyen rajtad. Soha ne vedd le. Világos?

   - Mint a nap- bólintott.

Akkor hát ezzel meg is voltak.

Dean ezt követően odalépett az ajtóhoz és kinyitotta azt, így engedélyezve a másik kettőnek a szobába való bejutást. A küszöbön átsétálva dobozokkal meg könyvekkel telepakolt polcosszekrények vártak rájuk; viszont amiért ők jöttek, az ezek mögött volt.

A két utolsó szekrény ugyanis valójában egy titkos ajtó volt, ami totális sötétségbe vezetett. Az egyetlen fényforrás az volt, ami a folyosóról szűrődött be. Meglepő módon azonban ennyi is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megvilágítsa a helyiség közepén székébe leláncolt Crowley-t, aki menten felderült az érkező társaság láttán.

   - Hello fiúk- köszöntötte a csapatot a Pokol Királya. Hála a részleges világosságnak, nem volt nehéz számára kiszúrni az új arcot a két már ismert mögött – Ki a kis barátotok?

JD a brit akcentus hallatán átnézett az idősebb testvér válla fölött, szemügyre véve a (minden bizonnyal) foglyot. A fekete öltöny rögtön kiszúrta a szemét, a rövid barna haj és szakáll után pedig kezdett összeállni neki, ki is lehet az illető: az a Crowley nevű démon, akit Sam és Dean már annyiszor emlegetett.

Hm. Szóval ezért ügyeltek mindig arra, hogy távol maradjon a bunker ezen részétől. Nem akarták, hogy a lány rátaláljon. Így már minden érthető.

   - Jólvan, a helyzet a következő- ignorálta a kérdést a fivér – Maga elmondja nekünk hogyan lehet meghackelni egy angyalt, mi pedig adunk magának egy kis finomságot- egyik kezét megemelve felfedte a benne tartott vérrel teli injekcióstűt – Embervér, frissen csapolva- tette hozzá, szabad kezével megpaskolva a felkarját – Az a hír járja, hogy újabban megőrül ezért a cuccért.

   - Ugyan kérlek- húzta el a száját undorodva – Passzolom.

Hát, nem egészen erre a reakcióra számítottak.

   - Akkor mégis mit akarsz?- tudakolta Castiel mogorván.

   - Nos, kezdésnek…- tanakodott – Egy masszázst. A sok egyhelyben ücsörgés meg a bilincsek nem igazán voltak jó hatással az izmaimra.

Dean erre azonnal megrázta a fejét egy fintor kíséretében.

   - Ja, én aztán magához nem nyúlok.

   - Isten ments- másolta le az arckifejezését – Hozd ide Kevint. Az ő kicsi öklei csodákat képesek…

   - Kevin meghalt- szakította félbe a mondatát Castiel.

   - Ó- tűnt el az arckifejezéséből minden vidámság egy szempillantás alatt – Ezt sajnálattal hallom.

   - Ne tegyél úgy, mintha érdekelne- szólt az angyal idegesen – Hiszen megpróbáltad megölni őt.

   - Én mondtam neki, hogy ez fog történni- védekezett a király – Én voltam az egyetlen, aki próbálta figyelmeztetni őt. Megmondtam, hogy fusson.

   - Mégis mi elől?- faggatta Dean.

   - Előletek- vágta rá egyszerűen – Hányszor kell még elismételnem? A környezetetekben élőknek nem igazán adatik meg a hosszú élet. Éppen ezért, - találta meg a tekintetével a lányt – hadd adjam meg neked ugyanazt a tanácsot, amit Kevinnek is. Fuss. Menekülj. Amilyen messze csak lehet, amilyen gyorsan csak lehet. Ha élni akarsz megteszed. Amíg még lehet.

A démon szavaitól a lányt kirázta a hideg, viszont ő igyekezett leplezni mekkora hatással voltak rá a hallottak. Hogy elrejtse magát a másik fél égető pillantása elől tett egy lépést hátra, valamint kissé oldalra araszolt, teljesen behúzódva Dean takarásába.

A fejét lehajtva fixírozta a cipője orrát, ám néhány másodperc eltelte után még két szempár jelenlétét érezte magán. Tűrte őket egy darabig, aztán végül vonakodva felnézett, egyenesen bele a zöld íriszekbe. Az a tekintet olyan intenzíven fürkészte őt, mintha csak így akarná kiolvasni belőle a választ egy fel nem tett kérdésre, ami ott lógott köztük a levegőben.

Mit válasszon? Megy vagy marad? Kérdés ez még egyáltalán?

Nincsenek emlékei. Nincs kihez mennie. Ötlete sincs, merre indulhatna el. Jelenleg a Winchester-ek tartják őt életben és próbálják visszahozni a régi életét, vagy legalább annak egy kis darabkáját. Itt a bunkerben biztonságban van. Velük biztonságban van. Úgyhogy nem megy sehová. Egyelőre.

Bár egy része (valószínűleg a józan esze) érezte az igazságot abban, amit Crowley mondott. A testvérek élete mindenki másénál veszélyesebb, és ha nem elég óvatos a végén úgy végzi, mint Kevin. Tulajdonképpen majdnem úgy végezte. Ha Ezekiel valami miatt nem szakítja félbe a dolgot, most ő is halott lenne.

Talán futnia kéne. Talán az lenne a helyes. Elmehetne egy rendőrőrsre, vagy egy kórházba. Talán ott kiderülne mi az oka az amnéziájának. Talán ott segíthetnének rajta.

Ugyanakkor… nem felejtheti el azt az aprócska részletet sem, miszerint korábban ő is vadász volt. Sőt, valamennyire még most is az. Erős szálak kötik őt ehhez az élethez. Nem sétálhat csak úgy el. Ez nem ilyen egyszerű. Ha tetszik, ha nem, ebből már nincs visszaút.

Tehát a döntés megszületett. Mielőtt azonban megoszthatta volna a csapat többi tagjával is, a Pokol Királya közbeszólt, megelégelve az elnyújtott várakozást:

   - Sajnos nem taníthatlak meg titeket arra, hogyan törjetek fel egy angyalt. Ez sokkal inkább… művészet, mintsem tudomány. De én megtehetem helyettetek. Mindössze annyit kérek cserébe, hogy hadd menjek veletek. Rám férne egy kis friss levegő. A láncok természetesen maradnak.

   - Ki van zárva- vágta rá Dean anélkül, hogy visszafordult volna felé. A szeme továbbra is JD-n, mintha rajta kívül semmi más nem érdekelné.

   - Nem?- lepődött meg a király – Persze, hogy nem. Mert nyilván, ha én vagyok az „A” terv, biztosra veszem, hogy van egy nálam sokkal jobb és működőképesebb „B” tervetek is.

Castiel közelebb lépett a pároshoz.

   - Ezt nem gondolhatod komolyan- vette lejjebb a hangját nemtetszőn.

   - Amíg a láncok rajta vannak nem tehet semmit- érvelt Dean.

   - Crowley-ról beszélünk- emlékeztette – Ő mindig képes kiskaput találni.

   - Úgy hallom az állás döntetlen- szakította félbe a társalgást a démon – Kell egy döntő fél. Hozd ide Bocit, Mókus.

Ezek a nevek meg honnét jöttek? Ó, csak ne adjon neki is egyet. Nem akarja megtudni, melyik állattal asszociálná őt ez a fickó.

Dean testtartása menten megváltozott az öccse említésére, ez pedig nem kerülte el a király figyelmét sem.

   - Hacsak…- méregette őt összehúzott szemmel – Hacsak az nem opció. Ezért vagytok itt, nem igaz? Az a szegény óriásbébi megint bajba keveredett, nemde?

Most komolyan. Mik ezek a nevek?

   - Befejezte?- fordult felé a báty ingerülten.

   - Attól függ- vont vállat – Áll az alku?

   - Igen- felelte hezitálás nélkül.

Ennyi? Csak így megbízik benne? Azok után, hogy nyilván okkal tartották őt fogva ezen a helyen?

Habár a helyzetüket tekintve nem volt sok választásuk. Sam bajban volt, az idő pedig sürgetett. Ahogy azt mondják, a szükség néha nagy úr.

   - Kiváló- vigyorodott el elégedetten – Mikor indulunk?

   - Amint szerzek magunknak egy járgányt- válaszolta a vadász.

   - Nekem igazából van egy- közölte Castiel – Innen néhány mérföldnyire állt le, megmagyarázhatatlanul.

Akkor hát ideje volt útra kelni. Ismét.

♤

A „kínos” enyhe kifejezés volt arra, amit JD a nyílt utcán végig sétálva érzett. Egymás mellett mentek mind a négyen, Castiel és Dean közrefogva Crowley-t (aki a mellkasa előtt összefont karjaira fektette a kabátját, így takarva el a csuklóin ékeskedő bilincset), ő pedig az idősebb testvér másik oldalán, biztos távolságban a démontól.

Na ez még rendben is lett volna, csakhogy mindeközben jó pár kíváncsi járókelő meg lakos figyelte őket az utca ellenkező oldaláról, vagy a házuk ablakából. A lány ettől akaratlanul is elgondolkozott azon, vajon mennyire nyújthattak érdekes látványt a külső szemlélőknek.

Nemsokára aztán megpillantották a Castiel által említett járművet az út szélén: egy krémszínű, 1978-as Lincoln Continental-t.

   - Ez most komoly?- hökkent meg Crowley, felmérve az autót – Mi vagy te, egy strici?

Az angyal erre mindössze ártatlanul vállat vont.

   - Nekem tetszik.

Dean beült a kormány mögé és megpróbálta beindítani, azonban semmi sem történt.

   - Ahogy sejtettem- szállt ki, majd visszavette a kannát JD-től – Kifogyott a benzin.

Ezután odalépett a kocsi oldalához, ahol felnyitotta a tartályt, amit aztán nekiállt feltölteni. JD eközben mellette állva várakozott, hallgatva az angyal és a démon között lezajló beszélgetést.

   - Világosíts fel, csodafiú- fordult felé az utóbbi – Minek van szükséged kocsira? Miért nem használod a szárnyaidat?

Az előbbi viszont nem kívánt válaszolni a kérdésre, helyette morogva annyit felelt:

   - Ha elárulsz minket én kitépem a szívedet.

   - Oh Cas, micsoda bók- vigyorgott a király.

Szerencsére a vadász gyorsan végzett a tankolással, úgyhogy a két fél nem tudott jobban belemenni a vitába.

   - Rendben- dobta be a kannát Dean a csomagtartóba – Induljunk.

   - Anyósülés- foglalta le magának a helyet Crowley.

   - Uh, nem- jelentette ki a Winchester – Maga hátra ül.

A démon megforgatta a szemét, Castiel pedig elégedetten mosolyogva nyúlt, hogy kinyissa magának az anyósülés ajtaját.

   - Hé- állította meg őt a báty – Te is. Tartsd rajta a szemed. JD- mutatott a lányra – Te jössz előre mellém.

Most a királyon volt a sor, hogy elvigyorodjon, ám végül mindkettőjük beküzdötte magát a hátsóülésre. JD és Dean beszállt előre, a fivér pedig már helyezte is a kulcsot az indítóba.

   - Hé. Vidd arrébb a lábadat- mérgelődött Crowley.

   - Te meg rajtam ülsz- szólt vissza bosszúsan Castiel.

A páros elől összenézett, pontosan tudva, mit gondolt a másik: Akár a civakodó gyerekek. És még csak el sem indultak. Mi lesz ebből mondjuk egy óra múlva?

   - Hé, hé, hé!- csitította őket Dean, miközben ráhajtott az útra.

Érdekes utazás lesz, az már biztos.

♤

A Crowley által kijelölt úti cél nem más volt, mint egy irodaépület. Méghozzá egy kifejezetten modern kinézetű. Hatalmas ablakok, hófehér bútorok, na meg egy rakás öltönyt viselő ember. Közülük ők négyen eléggé kitűntek az utcai ruhájukban, ami miatt itt is magukra vonzották a körülöttük lévők figyelmét.

Remek. Már csak ez hiányzott. Még több rivaldafény.

   - Itt van a forrásod?- nézett körbe a váróban Dean, miután helyetfoglaltak az egyik nagy kanapén.

   - És le tud nyomozni bármit, amire szükséged van, még a mi kis elveszett Samanthánkat is- biccentett a király egyetértőn.

   - Hogyan?- tudakolta Castiel.

   - Hát, ez a hely nem éppen az, aminek látszik- magyarázta – Ez igazából egy N.S.A. lehallgató állomás.

   - Mit hallgatnak le?- érdeklődött JD, tekintetét a fekete öltönyösre emelve.

   - Mindent- válaszolta – Az Egyesült Államok kormánya manapság eléggé kukkoló. Úgyhogy elhelyeztem itt az egyik legjobb emberem, és hagytam őt dolgozni.

   - Terroristák után kutatva?- kérdezte az angyal.

   - Jelek után, te lassúság- vágta rá.

A társalgás abbamaradt, amikor két biztonságiőr lefékezett mellettük:

   - Mr. Crowley? Most már fogadja önt.

A démon felkelt a helyéről, utána pedig ugyanígy tett a másik három is.

   - Uh, csak Mr. Crowley- közölték velük az őrök.

Dean és JD visszaereszkedett az ülésre, míg Castiel annyit intézett a király felé:

   - Hallgatni fogom minden egyes szavadat.

   - Megígéred?- villantott egy utolsó vigyort, mielőtt elsétált.

Castiel is visszaült a kanapéra, majd ezután mindenki csendben volt egy darabig.

   - Hallasz valamit?- kérdezte Dean néhány perc elteltével.

A kérdezett megrázta a fejét.

   - Nem. A szoba, ahová Crowley-t vitték védve van.

   - Fantasztikus- nyögte frusztráltan – Marha jó.

Csupán még pár perc, és Crowley vissza is tért hozzájuk, kezében kinyomtatott fényképekkel, amiken az épp egy kereszteződésen áthajtó Impala volt kivehető.

   - Boci 10 perce hajtott át egy piroson Somerset-ben, Pennsylvania-ban- részletezte a megtudottakat.

   - Akkor siessünk és érjük utol- biccentett Dean, igyekezve az ajtó felé.

   - A három amigo újra együtt, kiegészülve egy negyedikkel- követte őt a király – Remek.

   - Én nem vagyok az amigod- morogta Castiel a nyomukba szegődve.

   - Ahogyan én sem- zárta a sort utolsóként JD.

Tehát következhetett Somerset, Pennsylvania.

♤

Leszállt az est, mire a városba értek. A kiderített lakcímnél ott parkolt az Impala, szerencsére sértetlenül (Dean azért végigsimított a motorháztetőn, mikor elmentek mellette, csak a biztonság kedvéért).

A báty a bejárati ajtón keresztül jutott be a házba, míg Castiel és JD hátulról jöttek be. Meghallva a víz csobogását a fivér egyből a konyha felé vette az irányt. Ahogy azt sejteni lehetett, „Ezekiel” ott volt; éppen a kezét mosta a csapban.

   - Nem kellett volna idejönnöd, Dean- szólalt meg az angyal anélkül, hogy ránézett volna.

   - Megölted egy barátomat, azután majdnem megtetted ugyanezt egy másikkal, végül pedig elraboltad az öcsémet- listázta – Azt hitted csakúgy el fogom ezt engedni?

   - Életben hagytalak téged és JD-t- fordult meg.

   - Hiba volt.

Azzal a vadász nekirontott. Nem volt valami átgondolt lépés részéről, ugyanis azonnal a levegőbe emelkedett, köszönhetően az angyal erejének. Nagy lendülettel repült, egészen a nappaliig, ahol ütközött egy könyves szekrénnyel, majd ébrenlét és eszméletvesztés között ingadozva a padlón landolt.

„Ezekiel” utána sietett, készen arra, hogy ezúttal tényleg végezzen vele, amikor hirtelen lépteket hallott a háta mögött. Kezét ökölbe szorította, azután megfordult, ám mielőtt bármit is tehetett volna egy erős jobbhorog landolt az arcán, teljesen kiütve őt.

Dean sűrűn pislogva nézte, amint az öccse összeesett a földön, mögötte pedig nem más állt, mint JD.

   - Neked is hello, Zeke.

_______________