12. Szüzet tüntess! (2)

"Mi van akkor, ha valami nem stimmel velem?"

Elkéstek. Mire megérkeztek Suzy lakására neki és Deannek hűlt helye volt. JD igyekezett nem a legrosszabbra gondolni, azonban amikor Jody visszatért a szomszédoktól azzal, hogy mindannyiuk látta a kék fényt, a lány szíve kihagyott egy ütemet.

Tehát mindketten megszegték a fogadalmukat. Fizetségként pedig bármire is vadásztak, most elkapta őket. A visszaszámláló ezzel elindult, a kimenekítésükre való idő meg egyre csak pergett lefelé. Annak az esélye, hogy ebből élve kijutnak... Még csak számba sem akarta venni ezt az opciót.

A csapat ezután visszasietett a motelbe, ahol Jody és Sam azonnal nekilátott a kutatásnak, míg JD idegesen járkált fel-alá a szoba közepén.

Nem lett volna szabad elengedni őt egyedül. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Hiszen nekik össze kéne tartaniuk, vigyázni egymásra. Még erre sem volt képes. Haszontalan, haszontalan, haszontalan...

   - Hé- törte meg Jody a helyiségben eluralkodott csendet, mire a másik kettő egyemberként felé kapta a fejét – Szüzek, tűz... Nem hangzik ismerősen?

Mindössze két lépéssel JD már ott is termett mögötte, majd a válla fölött hangosan olvasni kezdte a képernyőn lévő szöveget:

   - „Vesta, a szív, az otthon és a család római istennője."

   - Az ősi Rómában minden évben hat szüzet ajánlottak fel ennek a csajnak- magyarázta Jody – A legfőbb feladatuk az volt, hogy ellássák Vesta szívét.

   - Várjunk, szóval a tűz összeköttetésben van a szüzességgel?- próbálta értelmezni a hallottakat Sam.

   - Igen- bólintott a sheriff – A lányoknak tisztának kellett maradniuk, mivel a tűz a tisztaság szimbóluma.

   - Huh- hümmögött JD, miközben tovább olvasott – Addig, amíg Vesta tüzét életben tartották, a rómaiak jó termést kaptak. A szüzeknek cölibátust kellett fogadniuk az elkövetkezendő 30 évre, ha pedig ezt megtörték, élve eltemették őket.

Élve eltemették őket. Ez a három szó még percekig visszhangzott a fülében azután, hogy kimondta őket. Amint viszont feldolgozta az információt, az a rossz érzés a mellkasában újult erővel csapott le rá. A torka összeszorult, a szemét pedig képtelen volt levenni a sorokról maga előtt.

Ez a sors vár Dean-re is, ha nem sietnek. Egy rakás idegen között fog megfulladni, ha nem találják meg, és állítják le Vesta-t.

Nem. Ez nem történhet meg. Kizárt. Nem fogja hagyni.

   - Vesta-t gyakran kék fény vette körbe, akár egy glória, amit irányítani tudott az akaratával, hogy megzavarjon, lemásoljon, vagy... megöljön másokat- fejezte be Jody.

JD erről már szinte tudomást sem vett, túlságosan is elmerült az önmarcangolásban; ellenben Sammel, aki ezt követően feltette a legfontosabb kérdést:

   - Arról nem ír, hogy hogyan lehet megölni? Nem tesz említést egy fegyverről, vagy valamiről?

A kérdezett ismét sebes gépelésbe fogott, a szobára pedig újból csend telepedett. Sam elgondolkodva fixírozta a laptopot az asztalon, mialatt JD öntudatlanul kopogni kezdett az ujjával a szék támláján. A lány annyira elbambult, hogy észre sem vette, amint a szavak szép lassan összemosódtak előtte, köszönhetően annak, hogy nem rájuk fókuszált. Végig csakis a légzésére koncentrált, meg arra, hogy nyugodt maradjon. Most nem volt helye pániknak, összeszedettnek kellett lennie. Csak így találhatták meg Dean-t.

Pont, amikor az illető neve elhangzott a fejében, JD telefonja megszólalt a dzsekije zsebében. Kiszakadva a transzból egy pillanat alatt előrántotta a készüléket, aminek kijelzőjén nagy, fehér betűkkel virított a hívó fél kiléte: DEAN.

Ha ez most csak valami beteg vicc, gondolta magában, majd minden egyéb hezitálás nélkül fogadta a hívást.

   - Dean?- szólt bele lélegzetvisszafojtva.

Erre Jody és Sam szinkronban kapta felé a tekintetét, mind türelmetlenül várva a válaszra.

   - JD! JD!- jött a kiáltás a túloldalról.

A lány megkönnyebbülten kifújta a levegőt, ugyanakkor az idősebb testvér hangsúlyából semmi jóra nem következtetett.

   - Dean- ismételte el, mivel még ő maga is alig hitte el, hogy tényleg vele beszélt – Hé.

   - Idehallgass, én...- a mondata végét levágta a szakadozó statikus zaj.

   - Dean, mi...

   - ... a föld alatt.

   - Ismételd el, nem hallottalak- sétált kicsit odébb, hátha azzal javíthat a minőségen.

   - Mi... Valamiféle...

Hiába minden próbálkozás, a vonal végül megszakadt.

   - Dean!- kiáltott fel a lány kétségbeesetten. Mikor nem érkezett reakció leengedte a telefont tartó kezét, és frusztráltan felsóhajtva a hajába túrt – Elvesztettem őt.

   - Hogy érted, hogy elvesztetted?- tudakolta Sam, felegyenesedve a székéből.

JD azonban ignorálta őt, fejben újra meg újra visszajátszva az előbbi rövid párbeszédet. Volt benne valami, ami egyszerűen nem hagyta nyugodni. Az a zaj a háttérben. Teljesen olyan volt, mint egy...

   - Hé, nincs a közelben egy vonatállomás, vagy valami hasonló? Megesküdnék rá, hogy sípszót hallottam- fordult Jody irányába.

A nő pár percen belül meg is találta:

   - Itt van. Este 8-kor egy vonat elhagyta Sioux Falls-t, 79 mérföld/órás sebességgel.

   - Oké- bólintott JD, gyorsan sorra véve a lehetséges búvóhelyeket – Mi van öt mérföldre keletre Hartford-tól? Bármi?

   - Uh...- tanakodott a sheriff – Főként legelők... És az öreg Wimmer farm.

   - Az lesz az- jelentette ki határozottan, megindulva az ajtóhoz.

   - Várj- állította meg őt Sam az utolsó pillanatban – Jody, bármi infó a megöléséről?

   - Tölgyfakaró egy szűz vérébe áztatva- felelte.

   - Honnan szerzünk egy szüzet?- tárta szét a karját a lány tanácstalanul.

   - Hiszen mi azok vagyunk- mutatott felváltva rá, majd magára Sam.

Jody egy halvány mosollyal megingatta a fejét.

   - Szerintem itt most az igazi McCoy-ra van szükség, Sam.

Akkor mégis ki marad? Az egyetlen, aki eszükbe jutott, az...

Tammy.

Vagyis irány megint a templom. Csodás.

♤

JD-nek egyáltalán semmi kedve nem volt itt lenni. Úgy érezte csak az idejüket vesztegetik azzal, hogy cukormázzal leöntve próbálják elmagyarázni Tammy-nek a helyzetüket ahelyett, hogy simán a tárgyra térve csak elvennék azt, amiért jöttek. Igen, ez nem hangzott valami kedvesen, de az idejük egyre fogyott, és ugyanez volt igaz a türelmére is. Minden egyes eltelt másodperccel csak idegesebb lett, ezen pedig az sem segített, hogy Tammy-vel valami nagyon nem stimmelt. Fogalma sem volt, miért érzett így, mindössze annyit tudott, hogy a vörös hajú nő már az elejétől fogva nyughatatlanságot váltott ki belőle, és nem biztos, hogy csak a szűziesség iránti ijesztően mély elhivatottsága miatt.

   - Hogy mire van szükségetek?- kérdezte az említett elkerekedett szemekkel, miután végeztek a magyarázással.

   - A vérére- válaszolta Sam fapofával.

   - Csak pár csepp kellene- tette hozzá Jody megnyugtatásként.

Hát, nem igazán segített.

   - De... A pogányok használnak vért- mondta összezavarodva – Ti pogányok vagytok?

   - Mi? Pogányok? Nem- rázta a fejét a fiatalabb testvér hevesen – Nézze, egy fegyverhez kell, amivel...

   - Maguk Isten házában vannak- húzta ki magát hangnemet váltva – A pszicho rituáléik itt nem fognak működni.

   - Na jó, erre most nincs időnk- lépett egyet előre JD, megelégelve a haladás hiányát.

Tammy ezt nem vette valami jó néven.

   - Nekem nincs időm ördögimádókra! Hívom a rendőrséget- jelentette ki.

Ám mielőtt ekként cselekedhetett volna, Jody előtte termett, és lendületesen orrba vágta.

   - Én vagyok a rendőrség- morogta az arcába.

Na erre aztán nem számított. A lány elképedve nézte a sheriffet, amint az letörölte a kiserkenő vér nagy részét, ezzel megszerezve az utolsó hozzávalót az istenölő fegyverhez. Most már határozottan értette, miért kedvelték őt annyira a Winchester-ek. Olyan volt számukra, akár egy védelmező édesanya. A családjuk.

   - Mi a fene, hölgyem?!- döbbent meg Tammy, rögtön az orrához kapva a kezét.

   - Törölje meg az orrát, kedves- intézte el ennyivel Jody, majd kisétált az irodából, Sam és JD szorosan a nyomában.

Most már következhetett a farm. Ideje volt megmenteni Dean-t.

♤

Mire odaértek a helyszínre, már besötétedett. Jody-nál volt a karó, míg JD-nél és Sam-nél egy-egy pisztoly tele tárral. Emellett mindegyikük magához vett egy zseblámpát, és készen is álltak besétálni a pajtába.

Ott aztán szétváltak, a két vadász ment az egyik irányba, a sheriff pedig a másikba. A páros tüzetesen átfésült mindent, amint beljebb haladt az épületben, csakhogy egy jódarabig semmit sem találtak. JD már azon volt, hogy Jody után megy, hátha ő nagyobb sikerrel járt, amikor Sam hirtelen megérintette a vállát:

   - Hé- hívta fel a figyelmét, majd maguk elé biccentett a föld irányába.

   - Az nem egy...?- hunyorgott a lány, kiszúrva az elég szegényesen eltakart fém csapóajtót.

Ezután egy percig sem habozva mindketten odasiettek, és nekiláttak megtisztítani a lejáratot, hogy jobban hozzáférjenek.

   - Jody!- kiáltotta el magát Sam, jelezve a csapat harmadik tagjának, hogy találtak valamit.

   - Sam?- közeledett feléjük a sheriff.

   - Dean! Itt vagyunk! Ki fogunk juttatni onnan!- intézte a szavakat az öcs a bátyjához – Jody, megtaláltuk!

   - Sammy?- érkezett a hang lentről pár hangos csattanás kíséretében, amint Dean belülről ütni kezdte az ajtót – Sammy! Sammy!

   - Itt vagyunk, Dean. Kiszedünk onnan- biztosította JD.

Sam és ő együttes erővel megpróbálták felfeszíteni a lejárat ajtaját, azonban a folyamat kifejezetten lassú volt, köszönhetően az ősrégi, rozsdás fémnek, ami egyáltalán nem könnyítette meg a dolgukat. Hamarosan mintha mozdult volna az ajtó, ekkor viszont egy erős energialöket csapódott nekik oldalról, ami a helyiség másik végébe repítette őket, egyenesen neki a falnak, aztán le a földre, ahol pedig mindketten elájultak.

   - JD? JD, ott vagytok?!- kiáltozott Dean, csakhogy mindhiába. Válasz senkitől nem érkezett.

Ennyit a kimenekítésről.

♤

JD percekkel később mozgolódásra ébredt. A tarkója sajgott a hátával együtt, egy rövid időre pedig azt sem tudta hol van. Amint viszont néhány pislogás után a látása kitisztult az első, amit megpillantott, az Jody volt, akit a szoba közepén a falhoz szegezett... Bonnie?!

Mi a franc? Ő Vesta? Az meg hogy lehet? JD soha nem gyanakodott volna rá. Látszik, hogy bőven van még mit tanulnia.

Na de akkor mi van Tammy-vel? Ő szimplán csak egy túlbuzgó hitfanatikus lenne? Hűha. Hát, vannak őrült emberek, efelől eddig sem volt kétsége.

A lány felszisszenve ülőpozícióba tornázta magát, közben ügyelve arra, hogy ne hívja fel magára az istennő figyelmét. A fejét oldalra fordítva hamarosan rálelt Sam-re is, aki eszméletlenül feküdt mellette, háttal a falnak. A pulzusa egy gyors ellenőrzést követően egyenletesnek tűnt, más sérülést pedig nem látott rajta. Szerencsére.

   - Komolyan? Így viselkedik egy istennő?- hitetlenkedett Jody, küzdve a nő fogása ellen.

   - Hogy mi?- értetlenkedett Bonnie.

   - Még eléggé új vagyok ebben az egészben, de tudod, egy római istenség, aki embereket temet el élve pajtákban? Kissé szánalmas, nem gondolod?

Válaszként egy durva balhorog érkezett az említett részéről.

JD ismét felszisszent ezt látva. Tisztában volt vele, hogy döntést kell hoznia, méghozzá nagyon hamar. Három választása volt: vagy Sam-et ébreszti fel, vagy Jody-nak segít, vagy pedig Dean-t szabadítja ki a lenti szobából. A szíve a harmadik opciót akarta, ellenben az esze az első kettő között ugrált. Képtelen volt választani. Olyan volt, mintha az agya leblokkolt volna a stressztől, nem hagyva neki mást, minthogy csak üljön tétlenül, és figyelje az előtte lejátszódó eseményeket.

   - Csak onnantól vált szánalmassá, amikor el kellett kezdenem magamnak csinálni- magyarázta – Az egész annak a betlehem-i hippi-nek a hibája. Mielőtt ő a képbe került volna, az emberek csakúgy lökdösték a lábaim elé a szüzeket. És most...

   - Hagyták kialudni a tüzedet- találta ki Jody – Elfeledkeztek rólad. Igen, tudom. Szívás Lindsay Lohan-nek lenni, nem igaz?

Vesta erre újból megütötte őt.

   - Igazából...- vigyorodott el – Rájöttem, hogy ha nem győzhetem le őket, akkor inkább csatlakozom hozzájuk. Úgy bizony- elengedte a sheriffet, hogy azután lerántson egy ponyvát valamiről a közelben. Egy mészároló asztalról – Alkalmazkodtam! Még egy pulóver készletet is beszereztem.

Az istennő megragadta Jody-t, aki túl gyenge volt ahhoz, hogy ellenkezzen, majd rádobta az asztalra. Utóbbi felkiáltott a fájdalomtól, míg előbbi nekilátott lekötözni őt.

   - Régebben könyörögtek nekem, hogy tiszták maradhassanak- folytatta tovább a monológját Bonnie – Most meg úgy kell elrángatnom őket, miközben rugdosnak meg sikítoznak. És még csak nem is igazi szüzek. Hanem újjászületettek. Na ez, ez már tényleg szánalmas.

   - Igazi jótékonysági ügy vagy- jegyezte meg Jody keserűen.

   - Ó, nem, édesem- ingatta a fejét – Ez nem jótékonyság. Én csak elveszem, ami engem illet. Amikor azok a lotyók már közel vannak a halálhoz, tele félelemmel, én... megeszem... a... májukat! Mert az az egyetlen olyan megmaradt részük, ami azon dolgozik, hogy megtisztítsa azt a testet, amit ők tönkretettek. Na most, normális esetben jobban szeretem, amikor gyengék, de ezt akár hívhatnánk egy vadász kivételének is, nemde?

   - Persze- bólintott a sheriff, majd a még szabad kezével kihúzta a karót a dzsekijéből.

Megpróbálta leszúrni vele Vesta-t, ő azonban épp időben elkapta a csuklóját és kicsavarta azt, így megszerezve magának a fegyvert. Ezután lekötözte Jody másik kezét is, és odalépve az asztal végébe a nő feje fölé tartotta a kihegyezett fadarabot.

   - Így viselkedik egy istennő!

Sam jelent meg a semmiből, nekirontva Bonnie-nak, aki így elvétette a szúrást, és a karó Jody vállában landolt. A vadász leteperte az istennőt, ám a győzelem nem tartott sokáig; a fiatalabb Winchester rövidesen megint padlóra került.

Ez volt az, ami elérte JD-nél, hogy magához térjen a mozdulatlanságból. Ő mégis mikor ébredt fel? Hogy nem vette észre, hogy felkelt mellőle? Tényleg ennyire elbambult volna?

Nem engedhetett meg magának további kérdéseket. Cselekednie kellett. Feltápászkodott a földről, azután a csapóajtóhoz rohanva térdre ereszkedett. Két kézzel megragadta a nehéz fémdarab szélét, majd elkezdte felfeszíteni. Megmozdult, határozottan érezte. Viszont ahhoz nem volt elég az ereje, hogy ténylegesen fel is emelje. Ez azonban nem jelentette azt, hogy abbahagyta a próbálkozást. Tudta, hogy Dean odalent van, ez pedig tartotta és növelte benne az energiát. Abban a pár másodpercben másra nem is koncentrált, csak rá.

Vesta mutatóujja kéken izzott fel, amit a nő rögtön belenyomott Sam gyomrába.

Ezalatt Jody kiszabadította a kezeit, és kihúzta a karót a vállából.

   - Veled meg mi a baj?- kérdezte az istennő a vadász kiáltozásai közepette.

   - Hogy mi?- kérdezett vissza az említett meglepetten, a levegőt kapkodva.

   - A májad- felelte – Nem működik. Mi több, a belsőségeid olyanok, mintha csak ragszalag és biztonsági tűk tartanák össze őket. Egyáltalán hogy vagy még mindig életben?

A következő pillanatban az istenség sikolya töltötte be a pajtát, ugyanis Jody mögé kerülve átszúrta a mellkasát a szűzvérbe áztatott tölgykaróval. A nő testéből kék fény áradt egy darabig, mikor pedig az kihalt, a teste élettelenül rogyott össze a porban.

Meghalt. Végre valahára.

Szinte pedig végszóra, a csapóajtó ekkor nyikorogva felnyílt, és Dean dugta ki rajta a fejét.

   - Miről maradtam le?- mászott ki körbenézve a helyiségben.

JD megkönnyebbülten kifújta a levegőt, azután valósággal rávetette magát az idősebb testvérre. Kishíján fellökte őt, akkora lendülettel borult a nyakába. Szorosan köré fonta a karjait, szinte kipréselve belőle a szuszt is, a fejét pedig a vállába fúrta, mélyen belélegezve az illatát.

Biztonságban volt. Itt volt előtte teljes életnagyságban, és nem esett semmi baja. Visszakapta őt. Többé el sem engedi.

   - Azt hittem elveszítettelek- motyogta lehunyt szemmel.

A hangja alig volt több suttogásnál, Dean mégis meghallotta. A Winchester izmai azonnal ellazultak, két karja megtalálta a helyét JD derekán, míg az álla megpihent a lány vállán.

Nem esett baja. Teljesen jól volt. Többé nem téveszti őt szem elől.

Amint a vadász egyenletes szívverését hallgatta, a lánynak feltűnt valami: minden aggodalma elszállt, az idegességgel együtt. Ehhez pedig csak annyi kellett, hogy Dean közelében legyen, hogy megölelhesse, és tudja, hogy jól van. Hogy itt van vele, és nem is megy sehová. Mindössze ennyire volt szüksége. Rá volt szüksége.

Ahogyan JD, úgy Dean sem tervezett egyhamar elhúzódni. Órákig volt bezárva egy földalatti kelepcébe egy rakás idegennel, akik közül néhány kifejezetten az idegeire ment. Most végre kijutott, vissza az öccséhez. Vissza JD-hez. Egyáltalán nem számított arra, hogy a lány így fogja majd fogadni, viszont nem is volt ellenére a dolog. Az, hogy a lány aggódott érte különös mód megmelengette a szívét. Nincs mit tagadni. Jólesett, hogy valakinek szüksége volt rá.

   - Az nem fog megtörténni- ígérte meg.

És nem tervezte megszegni ezt az ígéretet. Ezúttal nem.

♤

A motelbe megérkezve Sam segített ellátni Jody sérülését, míg JD bepakolta neki a dolgait a táskájába. A két feladattal negyedórán belül végeztek is, akkor pedig a sheriff készen állt távozni.

   - Köszönöm- vette át mosolyogva a felé nyújtott táskát JD-től, majd mindannyiukhoz szólva hozzá tette – Mondanám, hogy kerüljétek a bajt, de úgysem lenne semmi haszna.

Búcsúölelések sorozata következett (amiben legnagyobb meglepetésére a lány is részesült), azután pedig jött a szóbeli elköszönés.

   - Kösz, hogy segített kijutni- biccentett Dean hálásan.

   - Ó, mit mondhatnék?- vonta meg az ép vállát – Kezdek ráérezni.

   - Vezessen óvatosan- nyitotta ki előtte Sam az ajtót.

   - Úgy lesz- ígérte egy bólintással, azzal már ott sem volt.

Ismét hárman maradtak. JD odasétált az asztalhoz, amin a fegyvereikkel megtömött táska hevert, és belehelyezte a pisztolyát. Ezalatt Sam az egyik ágyhoz lépett, majd sóhajtva lehuppant rá, rögtön felkeltve ezzel a szoba közepén ácsorgó bátyja figyelmét:

   - Mi a helyzet?

Sam nem habozott, csak egyszerűen a közepébe vágott:

   - Mi van akkor, ha valami nem stimmel velem? Ha valami nagyon... nagyon nem stimmel?

Erre a lány nyomban feléjük fordult. A pillantása előbb a nyúzottnak kinéző fiatalabb Winchester-re vándorolt, azután át az idősebbre. Utóbbi arcán egyértelműen gondterheltséget fedezett fel, ami érthető volt, tekintve a jelenlegi szituációt. Hetek óta hazudni az öcsédnek azért mégsem habos torta.

   - Csak ki vagy merülve, öcskös- legyintett könnyedén – Pihenned kéne.

   - Ez annál sokkal több- ingatta a fejét – Úgy értem, Vesta azt mondta, hogy belül tulajdonképpen halott vagyok.

   - Ó, és ezzel máris bekerült a bizalom körébe?- vonta fel a szemöldökét Dean.

   - Miért hazudna?- tárta szét a karját Sam.

Na erre már nem akadt jó válasza.

   - Biztosan csak a próbák miatt van, oké? Valószínűleg valamiféle uh, utóhatás- nyugtatta – Ez nem egészen olyan, mint kigyógyulni a náthából, tudod? Hiszen annyira fel voltál töltve energiával, hogy még ragyogtál is.

   - Nem is tudom- hajtotta le a fejét az ifjabb.

   - Nos, mi más lehetne?- tudakolta a fivére.

   - Miért kell mindig valami másnak lennie?- kapta vissza rá a tekintetét Sam – Mindig valami más a probléma. Mindig azért küzdünk, hogy találjunk valami más magyarázatot, most viszont talán az egész csak... én vagyok.

   - Ugyan már, Sam...

   - Egy roncs vagyok, Dean- szakította őt félbe könnyekkel a szemében – Te is tudod, és JD is. Néha pedig már úgy érzem, hogy soha nem leszek újra normális.

   - Dehogyisnem leszel- szólalt meg hirtelen a lány, téve egy óvatos lépést feléjük – Együtt majd megoldjuk.

Bár ő nem vette észre, de ezért kapott egy hálás pillantást az idősebb Winchester-től. Ezt a titkot immár ketten hordozták, és jó érzés volt tudni, hogy számíthat JD-re, mikor segítség kell a falazásban. Ugyanakkor egy részét bűntudat árasztotta el, amiért magával rántotta a lányt ebbe az angyali zűrzavarba, most már nem lehetett változtatni semmin. Mindössze annyit tehettek, hogy mentek tovább, remélvén, hogy nem buknak le idő előtt.

   - Vagy egyszerűen csak... mostantól ilyen maradok- törődött bele Sam.

Dean megadóan lehunyta a szemét. Kukába az előbbivel, ő ezt már nem bírta tovább. Képtelen volt így látni a testvérét. Szinte felemésztette őt a bűntudat és az önmarcangolás. Muszáj volt tennie valamit. Az a valami pedig nem volt más, mint végre elmondani neki az igazat.

   - Én ezt nem bírom tovább- sóhajtott fel fáradtan, majd leült a másik ágyra – Nem hagyhatom, hogy magadat okold emiatt. Idehallgass. Ez nem miattad van, Sam.

   - Dean, te meg mit...- próbált közbeavatkozni JD, azonban ekkor valaki megelőzte.

Sam szemei kéken kezdtek ragyogni, amint Ezekiel előretört az irányításért az elméjében. JD ezt látva ösztönösen tett egy lépést hátra, valamiért kényelmetlenül érezve magát az angyal közelében, miközben az érzelmektől megfosztott arc szembetalálkozott a báty enyhén sokkolt kifejezésével.

   - Én nem tenném a te helyedben, Dean- figyelmeztette ridegen.

Á. Szóval mégsem lépett le a tudtuk nélkül. Jó tudni.

   - Megérdemli, hogy tudja- ment át a másik védekezőbe.

   - Az öcséd még nem áll készen. Ha most kilök magából, nem fogja túlélni.

   - A francba, Zeke! Mégis meddig kell még ezt játszanunk?- elégelte meg a várakozást Dean.

   - Már nem sokáig- biztosította – Ezt megígérhetem.

A szeme újra felragyogott, jelezve, hogy az irányítás visszakerült Sam kezébe.

   - Mi?

   - Hogy mi?- dörzsölte az állát kimerülten az idősebb.

   - Hogy értetted, hogy nem miattam van?- ismételte meg a kérdést kíváncsian.

   - Semmiség- rázta a fejét – Én csak... Ú-Úgy értettem, ha... ha van is valami baj... az nem a te hibád. És ahogy JD is mondta, együtt majd megoldjuk. De neked is hinned kell abban, hogy így lesz, Sammy.

Az öccse erre már nem reagált semmit, helyette szimplán felszedte a táskáit a földről, azután lassú léptekkel elhagyta a motelszobát, hogy bepakoljon a kocsiba. Dean figyelte őt, amint távozott, a tekintetében szomorúság és bűntudat keveréke csillogott. Végül aztán ő is feltápászkodott, és vontatottan nekilátott elrámolni a saját dolgait.

Vele ellentétben JD csak állt, lecövekelve a helyiség közepén, a mellkasa előtt összefont karokkal, az arcán pedig jól kivehető gondterheltséggel. Valami nem stimmelt. Amint pedig a vadász is észrevette ezt, nem is hezitált azzal, hogy rákérdezzen:

   - Minden rendben?

   - Persze- bólintott a lány, közel sem meggyőzően – Tudod csak... Van ez a rossz érzésem.

Dean erre abbahagyott mindent, amit eddig csinált, és felé lépett.

   - Miféle rossz érzés?- faggatózott.

JD egyenesen a szemébe nézett, majd azt mondta:

   - Mintha valami borzalmas dolog készülődne.

A szavaiból csöpögő komolyságot és aggodalmat nem lehetett ignorálni, ellenben Dean mégis igyekezett így cselekedni.

   - Biztosan csak kezdenek visszatérni a vadászösztöneid- intézte el ennyivel, azt követően visszatért a pakoláshoz.

A lány ezt egy percig sem hitte el, nem számított mennyire szerette volna, hogy csupán ennyi legyen az ok a megérzésére. Azonban mégis eltemette magában az egészet, mivel nem akarta még ezzel is terhelni a két Winchester-t. Volt épp elég problémájuk enélkül is.

   - Remélem igazad van- motyogta, ezután pedig összeszedte a cuccait, és kisétált a szobából.

Én is nagyon remélem, tette hozzá magában Dean egy sóhaj kíséretében.

A csapat öt perccel később már úton is volt hazafelé, nem tudván, hogy a legrosszabb még hátra volt. Egész pontosan pár napnyi távolságban. Ami azok után fog történni gyökeresen változtatja majd meg az életüket, és nem feltétlen a jó irányba.

_______________