11. Szüzet tüntess! (1)

"Ó, hála az égnek."

_______________

2013. November 26.

A fém jéghideg volt Dean bőrének, amint két ujjával óvatosan végigsimított a hosszú pengén. Többször is megismételte a mozdulatot, néha-néha átrajzolva egy-egy gravírozott betűt az ujjbegyével. Ezalatt a másik kezével könnyedén tartotta a markolatot, könyökével az egyik asztalra támaszkodva a könyvtárban.

Késő este volt, Sam és JD már rég lefeküdt, ő azonban képtelen volt átadni magát az álmok nyugalmának. A fejében a lánnyal pár nappal ezelőtt lefolytatott beszélgetése járt szüntelen, na meg az az ölelés, amivel az egész zárult. Az esetet azóta egyikük sem hozta fel, viszont a rájuk tett hatása határozottan érezhető volt. Az a furcsa kötelék mintha erősebbé vált volna kettejük között, ez pedig egyszerre rémítette meg az idősebb testvért, és okozott neki örömöt, mikor rá gondolt.

Az arcára gondterheltség ült ki, amint az elméjében újra meg újra megjelent JD szomorú kifejezése aznap estéről. Mikor Dean felhozta neki a családját, ő azonnal kikerülte azt egy másik témával. Nem akart róluk társalogni, a Winchester pedig csak remélni tudta, hogy még nem adta fel a keresést. A legutóbbi ügyük után belevetették magukat a cikkekbe, valamint rendőrségi oldalak tömkelegeibe, ám nem jártak sikerrel. Sehol sem volt szó olyan eltűnt lányról, amelyik leírása illett volna a vendégükre. Ahogyan annak a helynek a környékéről sem jelentettek semmi furcsát, ahol cirka egy hónapja megtalálták.

A nyomok kihűltek. Ötletük sem volt, merre induljanak el. JD egyre kevesebbszer kutatott az interneten, és elég közel volt ahhoz, hogy ebben a vadászt is leállítsa. Úgy vélte, csak vesztegetik az idejüket, ahelyett, hogy a saját problémájukra koncentrálnának: az angyalokra. Csakhogy valahányszor megemlítette ezt a gondolatát a fivérnek, ő mindig egyszerűen legyintett, azt felelve: Addig úgysem hagyja abba, amíg nem derít ki valamit. Túlságosan is makacs és eltökélt volt ahhoz, hogy ejtse a dolgot.

Ez késztette őt arra, hogy elővegye a lánynál talált pengét, és még egyszer, alaposan átvizsgálja, hátha sikerül megfejtenie az írást rajta, vagy esetleg észrevesz valamit, amit eddig még nem.

Ám amikor negyedórányi forgatás és bámulás elteltével sem lett okosabb elöntötte a frusztráció, a száját pedig egy fáradt sóhaj hagyta el, amint megadón lehajtotta a fejét.

Na most mégis mihez kezdjen?

   - Dean?

A hang halk volt és távoli, ennek ellenére a báty kristálytisztán hallotta, majd felemelve a fejét odakapta azt abba az irányba, amerről jött. JD állt a hálószobákhoz vezető folyosó nyílásánál, egyik keze a melegítőnadrágja zsebébe süllyesztve, míg a másikkal a szemeit dörzsölte. A haja felkötve egy laza copfba, amiből néhány tincs már kijutott, és az arcába lógott, a lábán pedig ott díszelgett az az elengedhetetlen vastag plüsszokni, ami megvédte őt a bunker padlójának hidegétől.

Egy emlékeztető Deannek, hogy talán gyakrabban kéne bekapcsolni a fűtést, különösen most, hogy mindjárt itt a december.

   - Hogy-hogy még fent vagy?- méregette a lányt hunyorogva.

   - Nem voltam végig fent- legyintett – Úgy 10 perce ébren vagyok, csak eddig azon gondolkodtam, vajon kijöjjek-e enni, vagy sem.

   - Aha- bólintott a másik immár mindent értőn. Ismerős volt neki a helyzet, ezért inkább nem szólt miatta semmit.

   - És te mit csinálsz?- érdeklődött, átvágva a térképasztalos szobán, hogy eljusson hozzá a könyvtárba.

Dean követte őt a tekintetével, miközben vállat vont.

   - Egy ügyön dolgozom.

   - Milyen ügyön?- faggatta, noha amint odaért ahhoz az asztalhoz, ahol a vadász ült már meg is kapta a választ – Ó- torpant meg egy pillanatra, mikor észrevette az ezüst fegyvert.

   - Mhhmh- bólogatott Dean összeszorított szájjal. Továbbra is az ujjai között forgatta a tőrt, ugyanis a makacssága nem engedte neki, hogy visszategye azt abba a dobozba, amiben addig tárolták.

JD egy darabig figyelte az óvatos mozdulatait, aztán utat engedve a kíváncsiságának rákérdezett:

   - Megnézhetem?

Dean ettől kizökkent a merengésből, majd szemkontaktust vett fel a mellette állóval. A kifejezéséből az álmosság minden maradéka eltűnt, annak helyét pedig felváltotta a komolyság és érdekeltség.

Ezek szerint még nem adta fel. Jó tudni.

   - Persze- mondta a fivér néhány másodperc eltelte után, azt követően átnyújtotta neki a pengét.

A lány többnyire hezitálás nélkül vette át tőle, az egyik kezében fogva a markolatot, mialatt a másikkal megérintette a szúró rész hegyes végét.

Azt rögtön megállapította, hogy nem semmi támadóeszközről volt szó, ám amikor kiszúrta a gravírozásokat az ámulata csak még nagyobb lett.

   - Ezek a jelek, amiket nem tudtok lefordítani?- kérdezte halkan, szinte már elmerülve a tanulmányozásban.

   - Igen- erősítette meg Dean.

   - Castiel szerint olyasmi, mint az énoki, igaz?- folytatta a kérdések sorolását, közben elindítva a mutatóujját a széles pengén.

   - Aha- biccentett az idősebb – Ő úgy vélte, hogy ez a nyelv az énokiból származhat, ami viszont jelentheti azt, hogy valamilyen módon kötődik az angyalokhoz. Tekintve, hogy vadászként használtad ez nem egészen meglepetés, de akkor is furcsa, mivel…

A Winchester még nem végzett a mondandójával, azonban a folytatás JD számára elnémult, köszönhetően a hirtelen megjelenő, erőteljes csengésnek a fülében. Ezután a világ is forogni kezdett vele, a látása pedig elhomályosodott.

Abban a pillanatban, amint az ujja elérte az első betűt, fájdalom hasított a gyomrába, majd terjedt szét az egész testében, amitől minden izma összerándult. Szinte már olyan volt, mintha megszúrták volna. A csengés eközben egyre csak élesedett, mígnem a lány rájött, hogy amit valójában hall nem más, mint… a saját sikolya. Méghozzá megtöltve kínnal, és kétségbeeséssel.

Vér ízét érezte a szájában, míg a légzése rövid lett és kapkodó. A vállára mintha ólomsúly nehezedett volna, ami szüntelen húzta őt lefelé, addig a pontig, amíg JD már nem bírt neki ellenállni. Egy halk huppanással landolt a térdén, miközben körülötte minden szép lassan sötétedni kezdett. A világ apránként eltűnt a látóteréből, ő pedig nem tehetett ellene semmit. A végtagjai megbénultak, képtelen volt mozogni.

A sikolyok már-már elviselhetetlenek voltak. A szívdobogása abnormálisan lassú tempóra váltott, mintha készülne leállni. Pusztán a halál gondolatától rátört a reszketés, amit rövidesen félelem is kísért. Fogalma sem volt, mi történik, annyit viszont tudott, hogy nem akarja megvárni, mi lesz a vége.

Valaki ébressze már fel! Vessen ennek véget! Valaki csináljon már valamit!

Az imái meghallgatásra találhattak, mivelhogy a következő másodpercben két kar ragadta meg őt a vállánál fogva, és rázott rajta egyet határozottan.

A sikolyok egyszeriben megszűntek, a feneketlen sötétség szétoszlott, majd apránként a látása is visszatért. Az első, amit megpillantott, az a zöld szempár volt, ami aggodalommal és rémülettel fürkészte az enyhe zavarodottságot tükröző arckifejezését.

Ez meg mi a fene volt? Ez volt mindkettejük első kérdése.

   - JD?- szólította meg őt Dean óvakodva. Úgy tűnt, a lány kiszakadt az előbbi transzból, mivel a tekintete végre nem a semmibe révedt, hanem tényleg a vadászra fókuszált.

   - D-Dean?- nyögte ki rekedten, még küszködve a légzése szabályozásával.

Hallva a hangját, a fivér megkönnyebbülten felsóhajtott, noha a kezeit továbbra is az előtte térdelő vállán hagyta, csak a biztonság kedvéért.

   - Mi a franc volt ez? Jól vagy?- tudakolta azonnal.

JD tétován bólintott.

   - Azt… hiszem- lenézett a lába mellé, ahol a pengét markolászó keze lógott mozdulatlanul. Az ujjai szinte már elfehéredtek attól az erőtől, amit belevitt a fogásba. Akadozva ugyan, de sikerült lefejtenie őket a markolatról, így a fegyver fémes csattanással megpihenhetett a padlón.

   - Oké- bólintott egyet Dean. A bal kezét kétkedve elvette a lány válláról, azután felmarkolta vele a tőrt, eltávolítva így azt a másik fél közeléből. Jobb helye lesz a dobozban, gondolta magában – Ezt inkább visszateszem oda, ahol volt.

   - Igen, ez egy remek ötlet- helyeselt, kerülve a pillantását.

A Winchester nem tudta nem észrevenni a rajta eluralkodott zaklatottságot, ami rögtön arra késztette, hogy feltegye a kérdést:

   - Mit láttál?

   - Huh?- kapta felé a fejét JD, kizökkenve az előbbi állapotából.

   - Mikor megérintetted a pengét- ismételte el ezúttal lassabban, elővigyázatosan – Mit láttál?

A lány nagyot nyelt, és leszegve a fejét a padlót kezdte tanulmányozni.

Még ő maga sem dolgozta fel az utóbbi néhány percet, és hogy őszinte legyen azt kívánta, bárcsak elfelejthetné a történteket. Fogalma sem volt arról, mit látott az imént, azt azonban tudta, hogy fájdalmas volt és rémisztő; olyasmi, amit soha többé nem akart újra átélni. Csak remélhette, hogy a jelenet nem fogja őt kísérteni az álmaiban.

   - Öhm…- habozott a válaszadással, miközben feltápászkodott – É-Én nem… Az egész olyan gyors volt, nem is emlékszem…

   - Biztos vagy ebben?- ráncolta a homlokát kissé hitetlenkedve a vadász, felegyenesedve vele szemben – Nekem elmondhatod, legyen bármilyen borzalmas is.

   - Tudom- bólintott – És igen, biztos vagyok benne.

Igyekezett olyan határozott lenni, amennyire csak lehetett, és imádkozott, hogy Dean ne szúrja ki a remegést a hangjában, vagy a kételyt a kifejezésében. Nem tervezte magában tartani a dolgot az örökkévalóságig, mindössze szüksége volt egy kis időre, hogy megbékéljen a látottakkal. Mikor készen áll rá, az idősebb testvér lesz az első, akivel megosztja ezt. Talán neki majd lesz ötlete azt illetően, mit kezdjenek az új információval.

   - Rendben- zárta le a témát a fivér, lerakva a pengét az asztalra. A feszültség szinte késsel vághatóvá vált a szobában, úgyhogy ideje volt könnyebb vizekre evezni – Nemrég még kaját emlegettél. Baj, ha csatlakozom?

A témaváltás hallatán JD hálásan elmosolyodott, majd azonnal rávágta:

   - Megengedem a részvételt. De csak akkor, ha én választhatom ki mit eszünk.

Dean a mosolyát visszafojtva oldalra döntötte a fejét.

   - Most félnem kéne?

   - A félelem erősen ajánlott- biccentett a lány megerősítésként, ezután nem hagyva időt a reagálásra elhagyta a könyvtárat, becélozva a konyhát következő megállójaként.

A szobában maradt fél sietve elpakolta a fegyvert előbb a dobozába, majd egy jól elrejtett polcra egy rakás ősöreg könyv takarásában. Amint ezzel megvolt sarkonfordult, hogy kövesse a másikat, aki addigra már javában dolgozott a problémáik megoldásán, vagyis az ételen.

Ráérősen elfogyasztottak minden morzsát, közben pedig beszélgettek, nevettek, vagy éppen (ezt főként csak Dean) előző vadászatokról meséltek egymásnak. Nagyjából hajnali 3 lehetett, amikor mindketten visszavonulót fújtak, és elvonulva a szobájukba megkíséreltek aludni egy keveset, mielőtt újra visszatérnének az útra egy üggyel.

Hát, az az eset végül hamarabb pottyant az ölükbe, mint azt gondolták volna, ráadásul az infó egy nem várt személytől származott.

♤

Egész pontosan 3 óra alvás után JD szemei kinyíltak, és mereven bámultak bele a szoba sötétjébe. Az álmosság minden jele eltűnt belőlük, a lány pedig úgy döntött meg sem próbál visszaaludni, hanem helyette inkább elfoglalja magát valami mással.

Lerúgva a takarót kikászálódott az ágyból, majd odalépett a jobboldali falnál álló asztalhoz. Kihúzta a betolt széket alóla, amin egy összehajtott kupacban pihentek azok a ruhák, amikben a testvérek azon az estén megtalálták. A bakancsán kívül minden használhatatlan volt; nem is értette a fiúk miért mosták ki a megmaradt szakadt darabokat. Talán azt remélték, hogy a látványuk előbb-utóbb előhoz valami emléket benne.

Finoman felemelve maga elé a farmerkabátot JD vizslatni kezdte rajta a valószínűleg valamilyen penge által okozott lyukakat. A pillantása intenzíven tapadt az anyagra, közben pedig erősen koncentrált, hogy előhívjon legalább egy hozzá kapcsolódó emléket. Ez így ment jópár percig, ám a végén az egész eredménytelenül zárult.

Egy fáradt sóhaj hagyta el a száját, amint leengedte a karját, teljesen tanácstalan azt illetően, mégis mit kéne tennie. Amikor megfogta a tőrt, az emlék szinte azonnal bevillant az elméjében, ellentétben a mostani alkalommal.

Lehet, hogy többre van szüksége, mint egy ruhadarab, suhant át az agyán a gondolat. Valami jelentőségteljesebb tárgy kell. Esetleg olyan, amihez érzelmek fűzhetik.

Hirtelen ötlettől vezérelve nekiállt átkutatni a dzseki zsebeit. Az első három totálisan üres volt, ugyanakkor a negyedikben az ujjai ráakadtak valamire. Lassan kihúzta a kezét, majd visszadobta a ruhát a székre. Visszafojtott lélegzettel szétnyitotta az öklét, amiben két kisebb tárgy pihent. Az egyik egy öngyújtó, a másik meg egy gyűrű, látszólag mindkettő ezüstből készült.

A mutató és hüvelykujja közé fogta az utóbbit, hogy jobban is szemügyre vehesse. Elsőre egyszerű karikagyűrűnek tűnt, csakhogy amikor megnézte a belsejét mást is talált. Kétféle gravírozás futott végig az ékszer belső felén; egy felirat ugyanazokkal a jelekkel, amik a pengét is borították, valamint egy dátum: 1985.02.06.

Vajon mit jelenthetett? Egy születésnap? Évforduló? Egyéb esemény?

JD kis habozás után felhúzta a karikát a bal gyűrűsujjára, azután visszavezette a tekintetét a gyújtóra. Ez is szimpla darabnak tűnt, viszont a biztonság kedvéért ugyanúgy megfordította, hogy a hátulját is lássa. És milyen jól tette. Ugyanis azon az oldalán négy szó szerepelt gyönyörű, kisbetűs gravírozással: „Az én kis tűzgyújtómnak”.

Valamiért a rövid üzenet akaratlanul is mosolyt csalt az arcára, a szívét pedig fokozatosan elöntötte a melegség. Na ez már valami. Határozottan kötötte őt valami ehhez az öngyújtóhoz, csak nem tudta megmondani, hogy mi. Annyit azonban képes volt megállapítani, hogy az aprócska tárgy egyértelműen örömöt okozott neki a múltban. Talán olyasvalakitől kapta, akit nagyon szeretett. Egy családtag, vagy barát…

Nem volt hatalmas előrelépés, neki viszont egyelőre bőven elég volt. Megnyugodott tőlük, mivel így legalább kiderült számára, hogy a múltja nem csupa rossz emlékekkel van tele; akadt azért köztük jó is. Ez pedig visszaadott neki egy kevés reményt.

Az asztalon lévő mini vekker felé fordítva a fejét JD észrevette, hogy még csak fél 7 van, vagyis a srácok nyilván még alszanak. Nem akarta felébreszteni őket, ezért úgy döntött, folytatja az Odaát könyvek olvasását egy pohár meleg kávé társaságában. Felkapta Dean gépét az ágy végéből (amit a vadász hivatalosan is átengedett neki), majd elhagyva a szobáját gyors, mégis csendes léptekkel megközelítette a konyhát.

Odaérve azonban meglepetés fogadta, mivelhogy Sam is a helyiségben tartózkodott. A fiatalabb Winchester a fejét az asztallapra hajtva aludt, mellette pedig egy üres bögre árválkodott, amiben a lány pár csepp beleszáradt kávé maradékát vélte felfedezni.

Mióta lehetett itt? Miért nem a szobájában alszik?

JD-nek nem állt szándékában felkelteni őt, szóval csak halkan elsétált mellette, a pultnál lefékezve kiöntötte magának a kávéfőzőben megmaradt adagot (ami szerencsére még langyos volt, így nem kellett zajongnia a melegítéssel), majd helyetfoglalt az asztalnál, szemben az ifjabb testvérrel. Felnyitva a laptop tetejét sebesen megkereste, ahol félbehagyta a könyveket, aztán rákattintva a megfelelő részre bele is kezdett az olvasásba.

A „Sötét erők markában” több jelenete is kishíján arra késztette, hogy hangosan felkiáltson, olyankor egyből fél kézzel a szájára csapott, megakadályozva ezeknek a kijutását. Alig hitte el, hogy Sam és Dean a szörnyeken kívül még kaszásokkal is megküzdött, ráadásul ők nyertek. Szó szerint legyőzték a halált. Volt egyáltalán olyan, amire nem voltak képesek?

Mire befejezte az említett kötetet már fél 8 volt, a folyosóról pedig közeledő léptek zaja szűrődött be, amik arra késztették, hogy elszakítsa a figyelmét a monitorról, és végig nézze, amint Dean besétál a helyiségbe.

   - Hát te?- vonta fel a szemöldökét a lány kérdőn. Nem szokott ilyen korai lenni.

   - Kivetett az ágy- intézte el egy legyintéssel. A tekintete egy pillanatra megakadt az öccsén, aki addigra már horkolt is, azután inkább megjegyzés nélkül hagyva a dolgot odatrappolt a kávéfőzőhöz, ami legnagyobb sajnálatára üres volt – Ki itta meg az utolsó adag kávét?

   - Én voltam- válaszolta JD, féloldalasan felé fordulva.

   - Oké- bólintott a vadász, miközben kihalászott egy tálat a szekrényből – Ez esetben téged nem hibáztatlak, mivel te még nem tudod a szabályt.

A lány erre homlokráncolva meredt rá:

   - Milyen szabályt?

   - Semmiség az egész, hívhatod etikettnek is- magyarázta Dean, visszasétálva az asztalhoz – Csak annyi, hogy ha megiszod az utolsó adagot, akkor utána csinálj egy újat.

   - Igenis kapitány- szalutált egy vigyorral az arcán.

   - Ezt ne csináld- kérte őt a fivér, bár a szája sarkában bujkáló mosoly elárulta, hogy valójában nem gondolta komolyan. Ezután megemelte a tálat tartó kezét, mire JD gyanakodva kezdett rá bámulni.

   - Mire készülsz?- érdeklődött összehúzott szemekkel.

Dean ránézett, arcán pimasz vigyor terült el. Több nem is kellett ahhoz, hogy megértse.

   - Dean, hagyd őt aludni- ingatta a fejét nemtetszőn.

   - Egész eddig volt ideje aludni- vont vállat – Most már várja a munka.

   - Dean, ne merészeld!- váltott szigorúbbra, ám addigra késő volt.

Az idősebb Winchester egy hirtelen mozdulattal lecsapta az edényt az asztallapra, ezzel rögtön felverve a fiatalabbat, aki úgy kapta fel a fejét, mintha megrántották volna a hajánál fogva. JD úgy látta, mintha egy másodpercre még el is szédült volna, ami nem csoda.

   - Hé- köszöntötte a bátyja, ignorálva a lány szúrós pillantását.

   - Hé- köszönt vissza rekedten, közben beletúrt a hajába.

   - Jól vagy?- kérdezte JD, átcsapva aggódóba, mikor kiszúrta a kifejezéséből sugárzó fáradtságot, és a karikás szemeit. Teljesen úgy festett, mint aki több napja nem aludt rendesen. Vagy inkább mondhatni egyáltalán nem aludt.

   - Igen, uh… Aha- hebegett zavartan – Csak uh… pihentettem a szemem egy kicsit. Hogy van Kevin? Talált valamit?

Ó, szóval ezért kelt fel ilyen korán. Csekkolta Kevint.

   - Egy nagy rakás semmit- vágta rá – Már vagy 4 napja egy percet sem aludt. Rosszabbul néz ki nálad, ami nagy szó.

   - Mi van Crowley-val?- tudakolta – Szerinted hazudhatott az egész „Metatron igézete visszafordíthatatlan” dolgot illetően?

   - Még hogy Crowley hazudik? Á, kizárt- mondta csöpögő szarkazmussal – Egy dolgot viszont tudok. Mikor legközelebb a kis függő vért akar, nekünk lesz mit kérni cserébe.

Sam egyetértőn bólogatott, noha eléggé úgy tűnt, mintha nem is lenne jelen fejben. Mintha még mindig aludt volna.

   - Most komolyan, ne hozzak neked egy párnát, vagy valamit?- tért vissza a témára Dean, mikor a testvére óriásit ásított.

   - Nem, jól vagyok- biztosította – Tényleg.

   - Én inkább a beteg szót használnám- méregette őt JD, mire Dean az irányába bökött amolyan „egyetértek vele” stílusban.

   - Nem vagyok beteg- tagadta Sam azonnal – Csak úgy érzem, mintha… mintha az akkumulátorom nem tudna feltöltődni.

JD és Dean alig észrevehetően összenézett, a szemükből az aggodalom tisztán kiolvasható volt a másik számára. Ez lett volna az, amitől mindketten annyira tartottak? Ezekiel abbahagyta volna Sam gyógyítását, megszegve ezzel a kötött alkujukat? Lehetett ez az oka annak, hogy az angyal már hetek óta nem mutatta magát? Ha igen, akkor most mihez fognak kezdeni?

Mielőtt bármelyikük jobban belelovallhatta volna magát a helyzetbe, Dean telefonja váratlanul megszólalt a zsebében. A vadász kizökkenve előhalászta a készüléket a nadrágjából, majd nyomban fogadta is a hívást.

   - Hello?

   - Hé Dean- köszöntötte a hang a vonal túlsó végén – Itt Jody Mills.

Ez aztán a meglepetés.

   - Mills sheriff- mosolyodott el, gyorsan megnyomva a kihangosítót – Várjon egy kicsit. Sam is itt van.

   - Hé Jody- szólalt fel az említett.

   - Hé Sam.

JD úgy döntött inkább csendben marad, mivel ő még egyáltalán nem ismerte Jody-t, ezért kissé fura lett volna random belebeszélnie a társalgásba. A lány ehelyett elfoglalta magát azzal, hogy felállva összeszedte az elmosandó edényeket, és odavitte őket a mosogatóhoz.

   - Uh… Találtam valami érdekeset számotokra- folytatta a sheriff.

   - Hallgatjuk- vágta rá rögtön Dean, vetve egy gyors pillantást a mosogatásba belekezdőre. Magában akaratlanul is megjegyezte, hogy milyen természetesnek hatott, amint végezte a feladatot, mintha már ezer éve itt lakott volna. Hát, legalább otthon érzi magát, zárta le ennyivel a témát, majd tovább hallgatta Jody magyarázását.

   - Egy kisváros, ami az én felügyeletem alatt van Sioux Falls-on kívül, ahol az egyetlen említésre méltó bűntény az esetenként előforduló tehénbillentés. Csakhogy múlt héten… eltűnt négy ember.

Huh. Ez eléggé úgy hangzott, mint egy lehetséges új ügy. A kimozdulás pedig rájuk fért volna már.

   - Rendben, és miből gondolja, hogy ez egy minket érintő érdekesség?- faggatta Dean, két karjával megtámaszkodva az asztalon.

   - Van egy szemtanúm, aki azt állítja, hogy látott valakit felemelni egy S.U.V.-t, hogy elraboljon egy lányt múlt éjjel.

Na ez határozottan nekik való volt.

♤

Az új üggyel persze együtt járt a beöltözés is. JD egyelőre nem tudta eldönteni, hogy hogy érzett a dologgal kapcsolatban, mivel neki ez még csak a harmadik alkalom volt az egyenruhában; ellenben a testvérek, köszönhetően annak, hogy már több éve ezt csinálják egészen természetesnek tűntek, ahogyan kiszálltak az Impalából, és megigazították a zakójukat.

Valahányszor másnak adták ki magukat, a lányban benne volt a félelem amiatt, hogy mi lesz, ha esetleg lebuknak a színészkedés kellős közepén, vagy valaki más leplezi le őket. Akkor aztán komoly csávában lennének. Sam ilyenkor mindig megnyugtatta őt, hogy nincs mitől tartania, Dean pedig biztosította, hogy még egy kevés gyakorlás, és igazi profi lesz, csakúgy, mint ők.

A szavaik minden bizonnyal hatottak, ugyanis JD ezúttal nem érzett akkora idegességet, amikor követte a testvérpárt a parkolóban, ahol Mills sheriff már várt rájuk.

   - Sheriff- mosolyodott el Dean, öleléssel köszöntve a nőt – Remélem felhagyott a vakrandikkal.

   - Vigyázz a szádra- mutatott az irányába fenyegetőn, csakhogy a mosoly az arcán rögtön elárulta, hogy mindössze viccnek szánta.

   - Hé- üdvözölte őt Sam is ugyanúgy, mint a bátyja, majd nyomban bele is csapott a munkába – Nos?

   - Nos- vágta zsebre a kezeit Jody – A kocsi pont itt volt, fejjel lefelé fordítva. Na most, normális esetben, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy egy fickó egymagában megemelt egy S.U.V.-t őrültnek néztem volna, de azok után, amiket láttam…

   - Semmi sem lehetetlen- fejezte be neki a mondatot a fiatalabb.

   - Mhmhh- bólintott a sheriff egyetértőn. Épp folytatta volna a szituáció leírását, amikor a szeme megakadt a két vadász mögött állón – Hát ő meg kicsoda?

Sam és Dean egyszerre fordult a csapatuk harmadik tagja felé, aki jobbhíján kínosan mosolyogva intett egyet a kérdezettnek. A bemutatást eddig mindig a srácokra hagyta és ezen nem most tervezett változtatni. Ők amúgy is jobbak voltak a fedősztorik kreálásában, nem lehetett gond nekik gyorsan előhozakodni valamivel.

   - Ó, ő itt JD- bökött rá Dean egy könnyed mozdulattal – Már egy ideje velünk van.

   - Ő is vadász?- vonta fel a szemöldökét Jody. Nem sűrűn látta a Winchester-eket mások társaságában, ezért is volt számára meglepő a mostani eset.

Az említett felek egy pillanatra összenéztek, azt követően tökéletes szinkronban rávágták:

   - Még csak betanul.

A sheriff egy darabig még méregette mindannyijukat, végül azonban szimplán annyit reagált:

   - Értem.

Ha a fiúk megbíznak benne, akkor ő is, gondolta magában.

Észlelve, hogy a beszélgetés éles kanyart vett, Dean jobbnak látta visszairányítani azt az eredeti útra.

   - És ez hogyan is egyezik meg a többi eltűnéssel?

   - Nos, négy elrablás, mindegyik helyszínen erős bizonyíték. Szó szerint.

   - Az első áldozat egy lelkész volt, igaz?- emlékezett vissza Sam az ügy részleteire, amiket a kocsiban idefele jövet olvastak el.

   - Igen. Valaki kiütötte az irodája ajtaját a helyéről- mesélte a sheriff – Aztán a következő kettő egy jegyespár.

   - Valaki feltépte a hálószobájuk zárt ablakát- tette hozzá Dean.

Jody ismét bólintott.

   - Bármi más, ami összeköthetné őket?- érdeklődött JD, bekapcsolódva a társalgásba.

   - Egy valami van, ami azt illeti- jutott az eszébe – Mind tagjai voltak a helyi Jóhiszeműség templomának. Az én templomi csoportom Sioux Falls-ban eléggé ideges lett a történtek hallatán.

Erre Dean meglepődve hümmögött egy sort, felhívva magára a figyelmet.

   - Mi az?- tudakolta Jody.

   - Csak nem néztem volna a templomba járó típusnak- vont vállat.

   - Na igen- biccentett – Tudod… Fuldokolni a nőimosdó padlóján boszorkányság miatt eléggé meg tudja változtatni az álláspontomat a magasabb hatalom létezésének terén.

Szerencse, hogy a srácok mindent elmondtak neki a kocsiban, amit Jody-ról tudnia kellett, máskülönben most nem kicsit lett volna összezavarodva. Így viszont csupán némán ácsorgott a közelükben, zavartan babrálva a blézere szegélyével. Határozottan kelleni fog némi idő, mire hozzászokik más emberek jelenlétéhez is a Winchester-ekén kívül.

   - Jody, biztos abban, hogy készen áll visszatérni a munkába?- bizonytalanodott el egy másodpercre az idősebb.

   - Ez egyre többször történik meg- ingatta a fejét a sheriff – Minél többet tudok, annál felkészültebb leszek a következőre.

Ezzel az érvvel ha akartak volna sem tudtak volna vitatkozni. Szerintük is így volt logikus.

   - Oké, szóval uh, eltűnt egyházi nép és szupererő- összegezte Sam – Talán az angyalok keresnek maguknak porhüvelyeket. Lehet, hogy ez is Buddy Boyle műve.

Az „angyalok” szó hallatán Jody elkerekedett szemmel bámult rájuk, az arcán teljes döbbenet.

   - Hogy mi? Angyalok? Ugye most csak vicceltek?

   - Ne lovallja túlságosan bele magát- legyintett Dean – Igazi tuskók egytől-egyig.

Sam újabb kérdést tett fel, mielőtt a beszélgetés ismét irányt válthatott volna:

   - Említett egy szemtanút, nem igaz?

   - Ó igen- vágta rá – Többé-kevésbé szemtanú.

♤

Az a bizonyos „többé-kevésbé” szemtanú nem más volt, mint egy hajléktalan, aki épp a parkolóban aludt azon az estén, amikor a lányt elrabolták. A férfi elmondta, hogy valami zajra ébredt, majd végig nézte, amint egy alak a levegőbe emelte az autót, ami alatt a lány, név szerint Honor rejtőzött el. Emellett ragyogó kék tűzszerű fényt is látott, ami határozottan kizárhatta az angyalokat, mint lehetséges elkövetők.

A kihallgatás után a csapat szétvált: Jody elment, hogy beszéljen Honor szüleivel, míg a három vadász összerakott egy működőképes tervet, ami röviden annyi volt: irány a templom.

   - Reméljük élveztétek a túrát- ült le az irodai asztalhoz velük szemben Bonnie Futchko, az intézmény egyik vezetője – Van esetleg bármi egyéb kérdésetek, mielőtt regisztrállak titeket?

   - Uh, igen, nézze uh, Miss Futchko…

   - Ó, kérlek- szakította félbe a nő Sam-et egy bájos mosollyal – A Bonnie is megfelel.

   - Bonnie- javította ki magát bólintva – Öhm, tudja mi… imádjuk a templomot. Tényleg. Viszont… Nos, hallottuk, hogy néhány ember eltűnt, és hogy őszinték legyünk… ez eléggé megrémiszt minket.

Bonnie a mosolyt lecserélte komolyságra, amint folytatta:

   - Hadd biztosítsalak titeket, hogy hála a megnövelt biztonságnak, a Jóhiszeműség nem is lehetne biztonságosabb. Azok az emberek pedig, akik eltűntek az elmúlt időben szerepelnek minden imában, amit itt elmondunk.

   - Micsoda megkönnyebbülés- sóhajtott fel Dean – Maga biztosan nagyon közel állt hozzájuk.

   - Hát, mind osztozunk az Ö.M.B. kötelékén.

   - Az „Ö.M.B.”?- vonta fel a szemöldökét JD kérdőn.

   - A mi tisztasági csoportunk- felelte – Az „Önmegtartóztatás Megtisztít Bennünket”.

   - Oh. Wow- ámult Sam – Nem bánja, ha beülünk az egyik gyűlésre, csak hogy megnézzük nekünk való-e?

Bonnie erre nemlegesen megrázta a fejét.

   - Attól tartok azon csak tagok vehetnek részt. Sajnálom, de az ott elhangzottak néha elég személyesek tudnak lenni.

   - Akkor tekintsen minket is azoknak- vágta rá a fiatalabb imitált lelkességgel.

Hát, a nőt egyértelműen lenyűgözte vele.

   - Ám legyen- kelt fel az asztaltól izgatottan – Egy pillanat, és hozom a papírokat.

Azzal kisietett az irodából, magára hagyva a testvéreket és a lányt.

   - Egy tisztasági csoport?- hajolt közelebb Dean hitetlenül. Minden tagadás nélkül, közel sem volt ínyére az ötlet.

   - Dean, idehallgass, az összes eltűnt tagja volt a csoportnak, szóval bármi is vitte el őket, talán szüzekre vadászik- érvelt az öccse.

   - És a hajléktalan fickó azt mondta, hogy valami tűzszerűt látott- idézte fel a báty – Mire gondolsz, talán sárkányok?

   - Sárkányok?- hökkent meg JD – Azok is léteznek?

Mielőtt bármelyikük is válaszolhatott volna a kérdésére kinyílt az ajtó. Bonnie besétált, majd megállt mellettük, kezében három papír meg tollak.

   - Rendben- nyújtott oda mindegyiküknek egyet – Csak írjátok alá az alján, és kezdetét veheti a megtisztulásotok.

   - „Tisztasági zálog”?- olvasta fel a lány hangosan.

   - Ez egy elkötelezettség a szüzességedhez- magyarázta a nő.

Vajon ő egyáltalán még szűz volt, tanakodott magában. Emlékek nélkül nehéz volt megmondani. Még a saját életkorát sem tudta. Első ránézésre úgy tippelte, hogy a húszas évei végében járhat, ami alapján arra következtetett, hogy biztosan volt legalább egy barátja a múltban, habár lehet, hogy nem jutottak el még vele odáig. Erre korábban nem is gondolt. Elvesztette volna az emlékeket a barátjáról is, nemcsak a családjáról? Ha volt is neki egy, vajon ő már továbblépett? Vagy még mindig „gyászolja” őt?

   - Nem hiszem, hogy „meg-nem-ringatottá” tehetjük azt a harangot- húzta vissza a valóságba Dean kétkedő hangja – Érti, mire célzok?

   - Ó- esett le a vörös hajúnak – Értem. Nos… Ha megbocsátást kértek Istentől a bűneitekért és újra elkötelezitek magatokat a tisztaság mellett, akkor szűzként újjászülethettek a szemében.

Ejha. Ez a nő aztán értett a szavak csavarásához. JD alig bírta követni a mondandóját, mire a végére ért. Persze ez lehetett a kevés alvás következménye is.

   - Tehát csak megnyomjuk a „szüzesség helyreállító” gombot, és minden el lesz rendezve a nagyemberrel odafent?- értelmezte a hallottakat az idősebb Winchester.

Bonnie arckifejezése ettől nyomban sokkoltra váltott.

   - Ez nem egy gomb- kérte ki magának – És… ez nem csak egy darab papír. Ez a ti tiszta lapotok, az esély arra, hogy ismét szüzek lehessetek a házasságig.

Dean nem szólt semmit egy másodpercig, aztán csak megvonta a vállát, és írásra készen megfogta a tollat.

   - Hát, engem megnyert a „tiszta lappal”- közölte – Csináljuk.

Mindhárman egyszerre firkantották a nevüket a megadott vonalra, majd visszaadták a papírokat Bonnie-nak.

   - Gratulálok Sam, Dean és JD Winchester- vette el tőlük őket – Immár mindhárman szüzek vagytok.

   - Hurrá- dőlt hátra a székében Dean szélesen vigyorogva.

Ó, hogy mégis mire vállalkoztak?

♤

Legnagyobb szerencséjükre a következő gyűlést pont aznap tartották. A hatalmas terem közepén, köralakban kihelyezett székeken foglalt helyet a hat nő, akikhez a vadászok kis késéssel ugyan, de csatlakoztak.

Fogalmuk sem volt, mit kéne tenniük, vagy mondaniuk, ám végül valaki megoldotta helyettük ezt a problémát:

   - Szép napot mindenkinek- szólalt fel a csoportvezető – Én Suzy vagyok.

   - Szia Suzy- köszönt vissza kórusban mindenki.

   - Talán kezdhetnénk egy csendes imával eltűnt barátainkért- javasolta.

A többiek minden egyéb nélkül lehajtották a fejüket és behunyták a szemüket. Sam és JD is így cselekedett, azonban előbbi nemsokára észrevette, hogy Dean meg sem moccant, csak mereven bámult maga elé. A fiatalabb egy halk torokköszörüléssel elérte, hogy átirányítsa rá a figyelmét, így egy jelentőségteljes pillantással tudathatta a bátyjával, hogy mit tegyen. Deannek egyből leesett a dolog, és már horgasztotta is le a fejét, várva arra, hogy az ima véget érjen.

   - Ámen.

   - Ámen.

   - És most megosztana bárki bármit a csoporttal?- érdeklődött Suzy körbenézve.

Az egyik tag nyomban felpattant a helyéről, kezében egy színes papírlapot szorongatva.

   - Én írtam egy vadiúj költeményt- közölte – A címe: A szex egy pingpong, az úr labdájával a térfeleden.

Ő aztán elhivatott lehet ezt az egész „tisztaság” témát illetően, gondolta magában JD, miközben a cipője orrát fixírozta. Talán ha eléggé koncentrál, képes lesz láthatatlanná válni, és akkor nem kell megszólalnia. Vagy az is tökéletes lenne, ha elnyelné a föld. De sajnos bármennyire imádkozott ezekért, egyik sem történt meg. Kénytelen volt maradni és hallgatni.

   - Amit szívesen meghallgatnánk Tammy- biztosította őt Suzy – Később. Hallgassuk meg előbb új barátainkat. JD. Szeretnél kezdeni?

Ó, basszus. Ennyit a láthatatlanságról.

A lány tétován felnézett. Azonnal kiszúrta, hogy mindenki őt méregette a szemével. Ennyi pedig elég is volt ahhoz, hogy rögtön zavarba jöjjön. Miért pont neki kell kezdenie? Ezt még hallgatni is kínos volt számára, erre most azt akarják, hogy a saját élményeiről beszéljen? Amikre ráadásul nem is emlékezett? Mégis mit mondjon? Mi lenne, ha csak szimplán felállna, és szó nélkül kirohanna, meg sem állva a kocsiig? Vagy tettethetné azt is, hogy néma. Na jó, azt valószínűleg senki sem venné be.

Gyerünk JD, csak találj ki valamit. Hazudj. Menni fog. Előbb-utóbb meg kell tanulnod ezt is, nem fog ártani egy kis gyakorlás.

   - Uh… Volt egy barátom, akivel pár hónapja szakítottunk- kezdett bele nehézkesen – Ennek az oka az volt, hogy nem értettünk egyet bizonyos dolgokban. Ő minél hamarabb túl akart esni rajta, míg én inkább vártam volna vele egy darabig. Nem… Nem éreztem helyesnek. Neki nem tetszett, hogy így gondolkodtam, ezért szakított velem. De akkor sem bántam meg a döntésemet. Sőt, megkönnyebbültem, miután vége lett vele. Szóval… Ezért is vagyok itt. Mivel nem akarok semmit sem elsietni.

Huh. Ez aztán az alakítás. Mennyire hangozhatott kínosnak? Vajon most vörös az arca, mint egy paradicsom? Miért nem reagál senki semmit? Ez a csend már kezd fojtogató lenni. Rá merjen nézni a srácokra? Vajon mi járhat a fejükben? Eléggé meggyőző volt a beszéde?

   - Értem- bólintott hosszas másodpercek elteltével Suzy.

Hál’ Istennek.

   - Semmi baj nincs azzal, ha várni akarsz a megfelelőre. Ne hagyd magad befolyásolni, ne érezd úgy, hogy ezt muszáj megtenned valakivel. Itt biztonságban vagy JD, mi teljesen megértjük az álláspontodat- nyugtatta meg Suzy egy kedves mosollyal, majd kíváncsian odafordult Sam-hez – És te, Sam? Miért döntöttél úgy, hogy szűzi életet fogadsz?

JD halkan felsóhajtva dőlt hátra a székében, azután átirányította a figyelmét a tőle kettővel odébb ülő fiatalabb testvérre.

   - Hát uh, talán azért, mert… a nőkkel, akikkel eddig… kapcsolatom volt, azok… nem végződtek jól- nyögte ki nagy nehezen.

   - Ebben nem hazudik- értett egyet Dean röviden felnevetve.

Hármójuk közül ő érezte magát a legkényelmesebben ezen a helyen. JD az igazat megvallva irigyelte érte. Volt egyáltalán olyan, amivel zavarba lehetett őt hozni?

   - Köszönjük, hogy velünk vagy, Sam- mondta a vezető – Maradj erős, maradj tiszta.

   - Maradj erős, maradj tiszta- visszhangozta a többi nő.

Nem hangzott ez kicsit szektásan? Á, biztosan csak túl sok filmet nézett meg Dean ajánlólistájáról. Át kéne váltania a horrorról komédiára. Az lehet jobb lenne.

   - És téged Dean? Mi tántorított el a bűnös úttól?

Na ez érdekes lesz.

   - Öhm, nehéz megmondani pontosan- fogott bele hezitálva – A szex az, eddig mindig… nem is tudom. Jó volt. Mármint tényleg, nagyon jó- hangsúlyozta ki, aztán rájött, hogy kikhez is beszél, ezért inkább visszavett egy keveset – De uh, néha rosszabbul éreztem magam tőle. Tudjátok, berúgok, összejövök valakivel, majd jön a kínos ébredés, én jól mulattam, aztán csak… „Adios.” Igen. Mindig csak „adios.” És ha belegondolunk nem is nagy ügy, igaz? Mert ugye jó, érintjük, sőt érezzük egymás minden porcikáját. A kezem felfedezi a hölgy minden centiméterét. Aztán kettesben együtt tekergünk, toljuk, húzzuk, morzsoljuk egymást.

JD-nek akaratlanul is feltűnt, hogy a többi csoporttag, beleértve Suzy-t is, elkezdett mozgolódni a székén. Kihúzták magukat, keresztbe rakták a lábukat, Tammy még a papírját is összegyűrte a nagy koncentrálásban. Dean szavai egyértelműen erős hatással voltak rájuk, erre pedig csak rátett egy lapáttal az, hogy az idősebb testvér mekkora beleéléssel mesélt mindvégig.

Nincs ezen mit tagadni, hamarosan a lány is érezte azt, amit a körülötte lévők. A tekintetét lesütve vetette át az egyik lábát a másikon, majd fonta össze két karját a mellkasa előtt szorosan. Nagyot nyelt és mély levegőt vett, miközben igyekezett nem odafigyelni arra, hogy miket mondott a mellette ülő.

Igen ám. Csakhogy ez kifejezetten bonyolult feladatnak bizonyult, hiszen Dean még közel sem végzett a beszéddel.

   - Amíg elérem azt a bizonyos pontot, és a mozgásunk beindul, felhevül, felgyorsul, addig a pontig, amíg…- két öklét a levegőbe emelve, szemét lehunyva robbanás hangját imitálta.

A levegő beleszorult mindenkibe, Tammy papírjának gyűrődő hangja pedig élesen hasított a szoba csendjébe. A kialakult feszültség szinte érezhető volt, ahogyan az is, hogy az ott tartózkodó nőknek mekkora erőfeszítésbe került nem ráugrani a Winchester-re.

JD addigra már tényleg fontolgatta, hogy kirohan a teremből, esetleg kikapja Tammy ökléből a gombócot és lenyomja Dean torkán, csak hogy végre valahára elhallgattassa. Sam mindezalatt azzal a tipikus „Haver, ez most komoly?” nézéssel fürkészte a bátyját, majd mikor megelégelte a helyzetet ismét megköszörülte a torkát. Ez sikeresen kizökkentette a fivért, aki ezután szerencsére jobbnak látta gyorsan befejezni.

   - Á, igen, öhm- hebegett zavartan - De a folyamat maga mindig túl… lucskos.

Különös szóválasztás, de legyen. Ahogy gondolja.

   - De mától újra szűzies leszek- csapott a combjára vigyorogva – Végre.

A szobára súlyos némaság telepedett, mivel mindenki azon volt, hogy összeszedje magát a hallottak után. A jó hír az volt, hogy a gyűlés véget ért, vagyis szabadon lehetett távozni.

   - Ó, hála az égnek- sóhajtott fel JD, ellazítva az izmait.

Na ezt az emléket szívesen elfelejtené.

♤

Az óra végeztével a tagok elpakolták a székeket és magukhoz vettek némi ételt a kihelyezett asztalról. Mindenki segített a rendrakásban, kivéve Sam-et, Dean-t és JD-t, akik a terem egyik sarkában meghúzódva váltottak néhány szót egymással.

   - Szóval öhm… Nem vitted egy kicsit túlzásba?- érdeklődött Sam, felvonva a szemöldökét.

   - Éppen megtisztultam- védte magát Dean, majd engedve az egyre növekvő kíváncsiságának Suzy felé bökve megkérdezte – Hé. Nektek nem tűnik ismerősnek?

Sam és JD megfordult, hogy végig mérje a szőkét. Mikor megbizonyosodtak arról, hogy egyikőjüknek sem rémlik az arca korábbról visszapillantottak az idősebb testvérre.

   - Suzy?- említette meg a nevét Sam, csak hogy tisztázzák mind ugyanarra a személyre gondolnak.

   - Igen- bólintott a bátyja, továbbra is elmélyülten fixírozva őt – Tutira ismerem valahonnan.

   - Ó persze, mert ez a duma mindig beválik- rázta a fejét hitetlenül az öccse.

   - Hát, az mindjárt kiderül- vont vállat, azzal elviharzott mellettük, egyenesen a szöszi irányába.

   - Mindig ezt csinálja?- faggatta a fiatalabb testvért JD, szemei az elsétáló vadász hátára tapadva.

Sam mindössze bólintott.

   - Az esetek 90%-ában.

Egy kínos beszélgetés Bonnie-val, aztán egy érdekes csevej után Tammy-vel a három fél ismét találkozott a szoba egy olyan pontján, ahol nem sokan hallhatták meg őket. A diadalittas vigyor Dean arcán egyből elárulta, hogy az akciója Suzy-val sikerrel járt.

   - Találjátok ki, hogy ki viszi haza a tanárt- kezdte büszkén, azután egy pillanat alatt halálos komolyságot vett fel – Tanulni fogunk.

   - Te tényleg azt gondolod, hogy ez működni fog?- nevetett fel gúnyosan Sam – Dean, ő a tisztasági tanácsadó.

   - Igen, tudom- biztosította – Veletek mi van? Rátok talált a szerencse?

   - Úgy érted, hogy találtunk-e valamit az ügyhöz kapcsolódóan?- alakította át a kérdést JD zsebre vágva a kezeit – Tulajdonképpen igen, köszönhetően Tammy-nek, aki…

   - Rendben, nos, további sok szerencsét- szakította félbe őt a fivér, ezután már rohant is vissza Suzy-hoz, aki az ajtóban várta, közben sietve vállon veregette a barna hajú lányt, amint elhaladt mellette.

JD erre csak meghökkenve nézett utána, ám a Winchester annyira elmerült a csajozásban, hogy még csak vissza sem tekintett rájuk, mielőtt kilépett volna a teremből.

Amint az ajtó becsapódott mögöttük, a lány mellkasában megjelent egy különös érzés, amit nem tudott hová tenni. Olyan volt, akár egy rossz megérzés, vagy az attól való félelem, hogy valami rossz fog történni. Persze lehet, hogy simán túlreagálta az egészet, és csak az nem esett neki jól, ahogyan Dean lerázta az imént, de akkor is… A rossz érzés még egy jó darabig vele maradt, azok után is, hogy Sammel elhagyták a templomot.

♤

Visszaérve a motelszobába Jody fogadta őket, aki az asztalnál ülve olvasott valamit a laptopján, továbbra is rendőr egyenruhában.

   - Hé- köszönt a két vadász szinkronban.

   - Milyen volt a templom?- érdeklődött a sheriff, felpillantva rájuk.

   - A végére átfordult gyónásba- közölte Sam. Lehúzva a dzsekijét ráterítette azt a szabad szék támlájára, amin ezt követően helyet is foglalt – Kiderült, hogy az áldozatok közül ketten, Honor és Fred lelkész, nem tartották be a fogadalmukat.

   - Hát- vont vállat Jody – Nem ők az egyetlenek. Barb Blanton, az eltűnt menyasszony…

   - Igen?

   - Az anyja azt mondta, hogy hallotta őt és a vőlegényét a lány szobájában.

   - Amint éppen…?

   - Hát, azt mondta szex hangokat hallott, aztán Barb sírását, majd Neil-t, aki azzal nyugtatta, hogy ez nem számít, mert 30 másodperc alatt vége volt- mesélte visszatartott mosollyal az arcán. A másik kettő erre röviden felnevetett, a sheriff pedig folytatta – Két órával később zajt hallott, valamint éles fényvillanást látott az ajtó alatt.

   - Kék fényt?- tudakolta JD, aki az egyik ágyra telepedett le, a kabátja még mindig rajta.

Talán így próbálta kompenzálni Dean hiányát, vagy köze lehetett a megérzéséhez. Valami azt súgta jobb lesz, ha magán hagyja. Lehet, hogy hamarosan távozniuk kell majd.

Jody válaszként bólintott.

   - Tudjátok gondolkodtam- nézte őket felváltva – Bármivel is állunk szemben, nem szüzekre vadászik, még csak nem is újjászületett szüzekre.

   - Hanem szüzekre, akik megszegték a tisztasági fogadalmat- rakta össze JD.

Amint befejezte a mondatot az aggodalom tovább nőtt benne. Mi van, ha Dean és Suzy most is éppen…? Vajon Dean tényleg megtenné? Ó, ugyan, még szép, hogy megtenné. Dean Winchester-ről beszélünk.

   - Vagyis a sárkányokat kihúzhatjuk a listáról- könyvelte el Sam.

Jody ezt hallva úgy bámult rá, mintha ott helyben két fejet növesztett volna.

   - Hogy m… Sárkányok? Azok léteznek?

   - Higgye el, engem is váratlanul ért- sóhajtott fel a lány, miközben nekilátott tekergetni az ezüstgyűrűt az ujján – Túl sok olyan lény létezik, amiről nem is hittük volna.

Tekintve az újonnan felfedezett információt, Sam úgy gondolta jobb lesz, ha felhívja a bátyját és tájékoztatja őt a fejleményekről, mielőtt még valami hülyeséget csinálna. Ettől JD aggodalma mintha egy fokkal alábbhagyott volna; viszont ahhoz nem volt elég, hogy elmulassza benne az idegességet, ami arra késztette, hogy a padlón topogva a lábával figyelje, amint Sam tárcsázta a testvére számát.

Na igen. Csakhogy elérni Dean Winchester-t telefonon most kifejezetten bonyolult feladatnak bizonyult. Mondhatni már-már lehetetlen volt.

   - Ez itt Dean másik, másik telefonja, tudod a dolgod- hallatszott a rögzítőre felvett üzenet.

A fenébe.

   - Gyerünk Dean- túrt a hajába feszülten az öccse – Hívj vissza.

Ezután letette az asztalra a készüléket, ő maga pedig fáradtan lerogyott a székre.

   - Tudod,- mérte őt végig Jody – ahhoz képest, hogy nemrég újjászülettél, elég rosszul nézel ki.

   - Várjunk csak- akadt meg a megjegyzéstől – Maga is…

   - Hogy újjászülettem-e?- segítette ki.

   - Igen.

   - Ó, Sam- ingatta a fejét – Én nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani. Csak… Élvezem a templomot. Mármint azok után, ami történt… Bobby-val és Crowley-val… Szükségem volt valamire, aminek volt értelme. Tudod, ami megnyugvást adott.

   - Megértem- bólintott – Azt hiszem erre mindannyian vágyunk.

   - Kivéve azok, akik már megkapták.

   - Ezt hogy érti?- értetlenkedett.

   - Ugyan már. Te és Dean? Ami köztetek van az különleges, nem gondolod?

JD teljesen egyetértett vele, Sam azonban csak vállat vont, majd kinézett az ablakon.

A fiatalabb Winchester pár perccel később ismét megkísérelte felhívni az idősebbet, ezúttal pedig úgy tűnt, hogy a próbálkozás sikeres volt. A hangposta ezalkalommal nem szólalt meg, vagyis a báty minden bizonnyal fogadta a hívást.

   - Hé. Dean? Hé, Dean. Ott vagy?- szólongatta Sam szüntelen.

Mégis miért nem válaszol?

   - Hello? Dean? Dean?

   - Sammy. Hé- zengett a hangja a túloldalon.

Na végre!

   - Mit csinálsz még mindig ott?- tudakolta az öccse.

Ez egy jó kérdés.

   - Valami óriásit találtam- közölte.

   - Aha. Mi is- vágta rá azonnal – Ezt hallgasd. Nem egy sárkányra vadászunk.

   - Uh-huh… Uh… Ó.

Figyelt egyáltalán?

   - Dean?

   - Értettem- azzal a vonal megszakadt.

Mi a fene? Teljesen megőrült?

   - Most tényleg letette?- kérdezte JD elkerekedett szemmel.

   - Nagyon úgy tűnik- motyogta Sam gondterhelten.

A lány hitetlenül megrázta a fejét, azután kezét a hajába temetve lehunyta a szemét. Igyekezett a légzésére koncentrálni, na meg arra, hogy higgadt maradjon, ám ez elég nehezen elérhető cél volt, köszönhetően a Dean-re váró potenciális veszélynek.

Ó, ha a Winchester ezt megússza élve, JD gondoskodik arról, hogy többet ne hozzon ilyen felelőtlen döntéseket.

♤

A Deannel folytatott telefonhívás óta eltelt egy óra, a fivérről azonban semmi hír nem érkezett. JD egyre idegesebb lett minden elmúlt perccel. A tekintete váltakozott a falióra meg az ujján csavargatott gyűrű között, mígnem már nem bírta tovább. Győzött a baljós megérzése, ő pedig nagy lendülettel felpattant az ágyról, készen arra, hogy távozzon.

   - Mi a baj?- vette észre a hirtelen mozdulatot Jody.

JD sietős léptekkel megindult az ajtó felé, közben annyit válaszolt:

   - Ez a lény olyanokat visz el, akik megtörik a fogadalmukat, igaz?

   - Igen.

   - Dean és Suzy- torpant meg az ajtónál, hogy visszapillantson rájuk – Már egy órája elmentek.

Ekkor rögtön leesett a másik kettőnek is.

Sam és Jody a dzsekijüket felkapva a székről igyekezett JD után, aki addigra már a parkolóban masírozott az Impala felé.

Most már biztos volt, hogy Dean bajba keveredett. A segítség viszont úton volt, a lány pedig remélte, hogy a vadász képes lesz tartani a frontot addig, amíg odaérnek.

Ha egyáltalán még időben vannak…

_______________