1. Nem vagyok egy angyal (1)

"Ez egy..."
"Ember?"

_______________

2013. Október 22.

Az idő valamikor kora délelőtt és dél között járhatott. A bunker csendes volt, az egyetlen zajforrás, amit hallani lehetett, az Dean csoszogó léptei, amint végig ment a folyosókon a kedvenc hálóköpenyében és papucsában. Kezében az éppen csak lefőzött kávéjával haladt a konyhától a könyvtárig, ahol az italát tervezte elfogyasztani.

Mikor odaért a helyiségbe, feltűnt neki valami: a túl nagy némaság. Álmos szemekkel körbenézett, testvére után kutatva, vagy bármi olyan nyom után, ami a hollétére utalhat. Mikor pedig ilyet nem talált, jobb ötlet híján egyszerűen elkiáltotta magát:

   - Sam! Itt vagy?

Mintha csak erre várt volna, a főbejárat ajtaja hangos metálos nyikorgással kitárult, rajta keresztül pedig besétált a fiatalabb Winchester, kezében egy fehér gyorsételes dobozt cipelve.

   - Hé! Reggelt- köszönt vidáman, majd elindult lefelé a fémlépcsőn.

Dean figyelemmel kísérte öccse minden egyes léptét, és csak azután pillantott az órájára, hogy a másik már leért hozzá a földszintre.

   - Már odakint is jártál?- képedt el az idősebb testvér.

   - Aha- bólintott – Felkeltem, elmentem futni egyet, mellesleg gyönyörű volt a napfelkelte. Utána letusoltam, felöltöztem, és elmentem kajáért- mutatta fel a bizonyítékot erre a kezében – Hoztam neked bacon-t és tojást, extra zsírosan, még csak vitatkozni sem fogok veled miatta.

Letette a dobozt a térképasztalra, majd kihúzva egy széket mindketten helyetfoglaltak.

   - Mmm, tökéletes- húzta magához az ételt elégedetten Dean, azonban hirtelen lefagyott, mivel akkor fogta csak fel, hogy mit is hallott az előbb – Várjunk. Elmentél futni?

   - Mi az?- méregette őt értetlenül Sam – Miért látszol annyira aggódónak?

   - Hát, lássuk csak: Ott van Cas, akinek megmondtam, hogy induljon el ide. Ez volt három napja. Még mindig odakint van valahol. Öhm, ott vagy te…

   - Én? Én remekül vagyok.

   - Biztosra veszem, de Sam, végig mentél a próbákon. Az eléggé leterhelő volt. Én csak azt mondom, hogy talán jobb lenne, ha visszavennél, és tudod, nem viselkednél úgy, mintha…

Sam arca egyszerre érzelemmentes lett, kihúzta magát, a szeme pedig kéken ragyogott fel egy rövid pillanatra. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Dean még csak észre sem vette.

   - Mintha megszállta volna egy angyal- fejezte be Ezekiel hangján a fiatalabb – És valóban sokkal jobb állapotban van. Persze még nem teljes a folyamat, de lassacskán meggyógyítom őt.

Dean megugrott a váratlan változást hallva, és enyhe bizonytalansággal végig mérte a vele szemben ülőt.

   - Az szuper- nyögte ki – De uh, Sam…

   - Híreim vannak- szakította félbe őt kíméletlenül az angyal – Elkaptam némi beszélgetésfoszlányt az angyalok között. Nem mindannyiuk kóvályog összezavarodva a földön.

   - Igen, néhányan Cas-t üldözik- bólintott Dean, jelezve, hogy ő ezt már tudta.

   - Van egy frakció, ami kifejezetten gyorsan szerveződik, és talál emberi porhüvelyeket, akiket megszállhatnak- folytatta Ezekiel.

   - Naomi vezeti őket?- tudakolta a vadász.

   - Ezt a nevet nem hallottam- ingatta a fejét nemlegesen a kérdezett – De ennek a frakciónak a vezetői akarják megtalálni Castiel-t. Látod Dean, hasznos is lehetek.

   - Ahogyan az öcsém is- vágott a szavába – Szóval miért nem mész, és csekkolod az email-ed, én meg majd szólok, ha kellenél.

   - Dean…- kezdett volna ellenkezni a másik.

   - Azt mondtam majd szólok- váltott szigorúra és ellentmondást nem tűrőre az idősebb fivér.

Ezekiel engedelmesen tette, amit utasítottak neki.

A következő pillanatban már ismét Sam-é volt az irányítás, aki úgy mondta tovább a magáét mintha mi sem történt volna, miközben hátradőlt a széken és megvakarta a tarkóját.

   - Úgy értem, Cas most már ember. Több időbe fog telni neki az utazás.

   - Ebbe bele fogok zavarodni- motyogta magának Dean a halántékát masszírozva.

   - Mit mondtál?- kapta felé a fejét Sam.

   - Semmit- legyintett azonnal, azután sebesen témát váltott – Öhm, oké, gondolkodtam. Ha az angyalok szervezkednek, akkor az még veszélyesebbé teszi őket, mint azt mi hittük.

   - Miből gondolod, hogy szervezkednek?- ráncolta a homlokát a testvére.

Francba. Ezt nem kellett volna. Ő erről nem tud még semmit.

   - Tényleg meg fogok ettől őrülni, gondolta magában Dean, miközben igyekezett magyarázatot felhozni az előbbire - Logikus lenne- oldotta meg végül ennyivel – A lényeg az, hogy minél többen keresik Cas-t, annál rosszabb, vagyis éppen ezért… kell megtalálnunk őt. Még előttük.

♤

Nemsokára a testvérpár már neki is látott a keresésnek. Sam a laptopján böngészett, míg Dean Colorado, és az azt körülvevő államok térképét bújta, amin három különböző sugarú, piros kör volt felrajzolva, középpontban Colorado-val. Az volt a kiindulási pontjuk.

   - Oké, innen hívott fel Cas kedden. Longmont, Colorado- bökött a városra Dean – Mindegyik kör azt mutatja, hogy onnan milyen messzire juthatott egy, kettő és három nap alatt.

   - Jólvan, ezt hallgasd- köszörülte meg a torkát Sam, mielőtt olvasni kezdett volna – Ugyanazon a napon, amikor Longmont-ból hívott, történt ott egy fura gyilkosság. A zsaruk úgy írták le, mintha a lány belülről robbant volna fel.

   - Valaki angyalt ölt- rakta össze a bátyja – Talán épphogy csak elkerülték Cas-t. Hacsak el nem sikerült kapniuk.

   - Hé, megvan azon Emory Park, Iowa?- kérdezte Sam a térképre utalva, mialatt megnyitott egy másik cikket.

Dean nyomban átfuttatta a tekintetét a papíron, különösen arra az egy városnévre koncentrálva.

   - Emory Park, Emory Park. Az előbb láttam- motyogott közben, ezután hamarosan rá is lelt – Igen, megvan. Pár napnyi távolság csak Longmonttól.

   - Oké, ugyanis két papot megöltek ott csütörtökön- közölte az öccse – A szemek kifolytak, kínzás egyértelmű bizonyítékait találták. Oszlopokra feszítették ki őket.

   - Kínzás?- emelte ki a szót Dean.

   - Aha.

   - Az angyalok infókat gyűjtenek. Ha előbb jutnak el hozzá, mint mi…

   - Tudom- sóhajtott fel Sam, arcán a bátyjáéval megegyező méretű gondterheltség.

Muszáj lesz sietniük. Különben lehet, hogy nem látják többé Castiel-t.

♤

A testvérek pár órán belül megérkeztek az Emory Park-i St. Anne katedrálishoz, ahol a bűneset történt. Mindketten elegánsan voltak felöltözve, az FBI álcájukhoz megfelelően. Dean a templom kertjének kapuja előtt parkolta le az Impalát, majd kiszállt belőle, és megigazította az öltönyét, míg Sam maradt a járműben, és folytatta a keresgélést a gépén.

Az idősebb testvér besétált a bejáraton, és szerencséjére rövidesen meg is találta a férfit, akit szeretett volna kikérdezni.

   - Igen, azt hiszem ismerem a fickót, akiről beszélsz. Úgy hangzik, mint Clarence- bólogatott egyetértőn a pasas, aki egyike volt a templomi önkéntes dolgozóknak. Ő volt az, aki előző éjjel a gyilkosság előtt még váltott pár szót Castiel-lel, vagy ha az álnevét akarjuk használni Clarence-el.

   - Clarence?- lepődött meg ezen Dean.

Meg szokta mindig így hívni őt. Biztos innen jött Cas-nek az ötlet.

   - A templom működtet egy menedéket a városban, az ott élők pedig itt dolgoznak cserébe- magyarázta – Clarence is eltöltött velünk pár éjszakát, de aztán tovább kellett állnia.

   - Aznap ment el, amikor a testeket megtalálták?- érdeklődött a vadász.

   - Ami azt illeti igen. Ó, szegények borzalmasan néztek ki. Bizonyára rengeteget szenvedtek- ingatta a fejét elkomorodva – De legalább most már az angyalokkal vannak.

   - Hát én remélem, hogy nem így van- csúszott ki a Winchester száján, mire a másik szeme döbbenten elkerekedett. Előbbi ezzel azonban nem is foglalkozott, faggatózott tovább – Clarence nem említette véletlenül merre tart?

   - Nem. Csak annyit mondott, hogy muszáj mozgásban lennie.

♤

Az idősebb testvér elköszönt, majd visszasietett a kocsihoz, ahol Sam még nagyban dolgozott.

   - Rendben- kezdte ezzel, amikor beszállt a kormány mögé – Egyértelműen járt itt. A jó hír az, hogy legalább óvatos. Álnevet használ. Clarence.

   - Meg szokta így hívni őt- jegyezte meg Sam is azt, amit Dean fejben már megtett – Ami viszont nem esett le neki az az, hogy ez egy nagyon is híres angyal neve.

   - Hogy mi?- pillantott rá értetlenül a bátyja.

   - „Az élet csodaszép”- idézte a filmcímet segítségként. Dean erre sem reagált – Haver, komolyan?

   - Mit találtál?- terelte inkább a témát a fivér.

Sam visszanézett a képernyőre, és felolvasta a sikeres találatát.

   - Még egy angyal gyilkosság, egy város mellett, amit úgy hívnak Lafayette. Úgy egy napnyira van innen keletre.

   - Indiana-ban?- kérdezte Dean, beindítva a motort.

   - Igen- erősítette meg az öccse – A testet egy hajléktalan szállón találták meg. Ez is belülről égett ki, akárcsak a többi.

   - Az áldozat is hajléktalan volt?

   - Nem, egy gyógyszerész Dayton-ból.

   - Huh- hümmögött egyet az idősebb, miközben kitolatott az útra.

Akkor hát irány kelet.

♤

Következő megálló a kapitányság, ahol a rendőrfőnök egyből fogadta is a két „ügynököt”.

   - A legdurvább dolog, amit eddig láttam. Az áldozatnak volt egy szúrt sebe, de nem abba halt bele. Olyan volt, mintha a belsőségei csak úgy…

   - Elpárologtak volna?- fejezte be neki Dean – Igen, gyorsan terjed az ilyesmi.

   - Szóval, a fickó egy gyógyszerész volt Ohio-ból?- fogott bele a kérdezősködésbe Sam.

   - Pontosan- bólintott a kapitány – Családos férfi, komoly vallásos. Egyik nap csak fogta magát, kocsiba szállt, és elhajtott. Egy híd alatt halt meg Isten tudja mi miatt.

Kirakott az asztalra mellettük két kisebb bizonyítéktároló nejlontasakot, és felé intett a kezével.

   - Ez az ő holmija. Szolgálják ki magukat.

Azzal a rendőr magukra hagyta őket a tárgyakkal, és ment, hogy folytassa a munkáját.

A zacskókban a tipikus személyes apróságok várták a testvérpárt: pénztárca, kulcsok, karóra, egy toll, és egyebek. Sam kihalászott közülük egy miniatűr Bibliát, mialatt Dean az áldozat telefonját nézte át.

   - Bármi?- érdeklődött Sam.

   - Semmi furcsa- felelte Dean – Béna zenék, rengeteg podcast, amik mind ugyanazzal a címmel vannak ellátva: Tisztelendő Buddy Boyle „A dicsőség órája”.

   - A rendőrfőnök említette, hogy vallásos volt- vont vállat a fiatalabb.

Dean ekkor elkezdte lejátszani az egyik felvételt.

   - Csatlakozzatok hozzám a dicsőséghez vezető úton, barátaim- szólt a készülékből – Amikor isteni erők jelenlétébe kerültök tudni fogjátok. Ha elengeditek magatokat még meg is halljátok.

Az idősebb szemforgatva előrébb tekerte a videót.

   - Szóval csak emlékezzetek: Mikor bekopog hozzátok egy angyal, engedjétek be őt.

Több nem is kellett, hogy a testvérek megértsék, és jelentőségteljes pillantást váltsanak egymással.

   - Az angyalok nem szállhatnak meg embereket engedély nélkül, igaz?

   - Aha.

   - Tehát akkor arra használják ezt a fickót, hogy porhüvelyt találjanak maguknak?

   - Nos, ez egy készséges közönség- mondta Dean – Vallásosok, mint a gyógyszerész is volt. Buddy Boyle megkéri őket, hogy engedjék be az angyalokat, ők meg megteszik.

   - Mint a testrablók- bólintott Sam.

   - Vajon meddig érhet el ennek a fickónak a keze?- tanakodott a báty.

Sam nekilátott a kutatásnak, és nemsokára megtudták, hogy nagyon is messze ér el a hatásköre. Hatalmas városok rajongtak Buddy Boyle-ért, szerte Amerikában. Sőt, szerte az egész világban.

   - Úgy a világ végéig- húzta el a száját Sam, válaszolva a kérdésre.

Így aztán még nagyobb a baj, mint azt gondolták volna. Ez egyre durvábbá és durvábbá válik. Biztosan elegek ők ehhez?

A Winchester-ek sietve távoztak, ennek folytán pedig még csak észre sem vették az egyik közeli asztalnál ülő, végig őket figyelő kaszást, aki már jóideje a nyomukban volt.

Ha ezt így folytatják, ők lesznek azok, akik elvezetik az angyalokat Castiel-hez. A helyzet pedig akkor válna csak igazán veszélyessé, ha ez megtörténne.

♤

Egyenruhát elhagyva a testvérek a hajléktalan szállóhoz hajtottak, ahol megpróbáltak információt kiszedni az emberekből, sajnos nem valami sok sikerrel.

   - Már vagy egy milliószor elmondtuk, hogy csak némi információt szeretnénk, oké? Nem vagyunk zsaruk- hajtogatta Dean egyre csak, bőven belefáradva a huzavonába – Úgy értem, úgy nézünk mi ki, mint a zsaruk?

A tábor lakosai váltottak pár néma pillantást egymás között, majd szinkronban biccentettek, jelezve, hogy szerintük igen, nagyon is úgy néznek ki.

Dean tehetetlenül felsóhajtott, azután megkísérelte még egyszer:

   - Nos, nem vagyunk zsaruk. Mi csak egy barátunkat keressük, aki lehet, hogy bajban van.

   - Lehet, hogy itt volt azon az éjjelen, amikor az a férfi meghalt- vette át tőle Sam – Közületek tartózkodott itt bárki is akkor?

Eltelt néhány másodperc, míg végül valaki elősétált a tömegből.

   - Talán.

Most a testvéreken volt a sor összenézés terén, azt követően pedig Dean hebegve elkezdte körülírni az általuk keresett személyt.

   - Uh, oké. Ő, öhm, sötét hajú, kék szemű, kissé elveszett kinézetű.

   - Clarence néven lehet ismerős- segítette ki az öccse.

Na erre már a fickónak is világos volt, kiről van szó.

   - Igen, Clarence.

   - Maguk beszéltek?- tudakolta Sam.

   - Nem sokat- rázta a fejét a kérdezett.

   - És öhm…?- várta Dean, hogy folytassa.

   - Szerintem menekült- mondta ki a pasas.

   - Látta őt együtt az áldozattal?

   - Nem. Ő a tábor egy másik részén aludt.

   - Hol?- kérdezte azonnal Dean.

   - Most épp nincs ott- felelte, de azért elindult, hogy odavezesse őket.

Ezalatt a kaszás ismét felbukkant a távolban, és óvatosan meghúzva magát a híd tetején figyelte a beszélgető hármast.

   - Hová ment?- tett fel egy újabb kérdést Sam, miközben követték a hajléktalant.

   - Láttam kirohanni a híd alól, fel a főútra- mesélte nekik.

   - Belőled mindent úgy kell fogóval kihúzni?- türelmetlenkedett Dean – Merre tartott?

   - Lestoppolt egy kamiont, ami észak felé ment. Detroit-ba, valószínűleg.

   - Honnan veszi ezt?

   - A kamion oldalán volt egy Motor City Meats matrica.

♤

Beesteledett, a fivérek viszont még mindig úton voltak. Éppen két város között jártak, és nem akartak megállni addig, amíg egy motelt nem találnak, ezért csak hajtottak tovább.

Sam tekintete mereven tapadt a laptopja kijelzőjére, amit folyamatosan csekkolt esetleges újabb angyali esetek miatt. Dean egyik kezét elvette a kormányról, hogy felhangosítsa a rádiót, azt remélve, hogy a zene majd elvonja a figyelmét a zavaros gondolatairól. Nos, elmúlt pár perc, és sajnos rá kellett jönnie, hogy a kísérlete erre befuccsolt. Még csak arra sem emlékezett, ki volt a legutoljára hallott előadó, arra meg pláne nem, hány szám ment le eddig. Ennyire máshol volt az esze. Minden eltelt perccel egyre inkább aggódott Castiel miatt, és nem kellett sok ahhoz sem, hogy rémképek kezdjenek el megjelenni a szeme előtt arról, ahogyan egykori angyal barátjukat kivégzik dühös testvérei. Csupán ennek a puszta gondolata elég volt ahhoz, hogy erősebben markolja a kormányt, és megfeszüljenek az izmai.

Sam ezt persze azonnal észre is vette. Kikapcsolta a gépét, és félretette maga mellé az ülésen, azután előre nyúlt, hogy lekapcsolja a rádiót, mondván úgysem hallgatja egyikük sem, csak háttérzajként megy, az pedig most nem fog kelleni nekik.

   - Ezt miért csináltad? Éppen azt hallgattam- a bátyja rögtön reklamálni kezdett.

   - Valóban?- vonta fel a szemöldökét az öccse – Akkor mondd a dal címét, és az előadót.

Ebbe most belesétált. Nem fogja tudni kihúzni magát. Ha jót akar inkább elmondja az igazat, és megkönnyíti ezt mindkettőjüknek.

   - Nem tudom- ismerte be Dean rövid némaság után – Fogalmam sincs, oké? Azt hittem ez majd eltereli a figyelmem, de egyértelműen nem működött.

Sam fáradt sóhajt hallatott, és hátradőlt az ülésen, miközben álmos szemeit dörzsölte.

   - Hidd el, tudom hogy érzel. Engem is megőrjít a tudat, hogy Cas akár jelenleg is bajban lehet valahol.

   - Ezzel nem segítesz- szűrte ki összeszorított száján keresztül a másik. Ha lehet, ezzel csak rontott a testvére a dolgon. Most már határozottan kezdett látni szituációkat, ahol elbuknak barátjuk megmentésében, és ez nagyon nem tetszett neki.

   - Bocs- szabadkozott rögvest a fiatalabb – Nem akartalak még idegesebbé tenni.

   - Hát, pedig sikerült- vágta rá, a hangja alig egy fél oktávnyival lebegett a kiabálás szintje alatt.

Ezzel pedig elérte, hogy feszült csend telepedjen rájuk. Olyan, amit könnyűszerrel lehetett volna késsel vágni. Egyikük sem merte megtörni, nagyrészt azért, mert ötletük sem volt arra, hogy mivel lehetne. Akkor és ott nem volt semmi fesztelen téma, amiről társalogni tudtak volna; ha lett is volna ilyen, arról valószínűleg pillanatokon belül visszakerültek volna az eredeti, kellemetlen témára, amit egyikük sem kívánt igazán. Szóval egyszerűen hallgattak.

Egy idő után viszont Dean-t bántani kezdte, amiért így a testvérére förmedt a frusztrációja miatt. Esze ágában sem volt rajta kitölteni a mérgét, bizonyos szempontból azonban mégis ezt tette. És most mardosta őt belülről.

Bocsánatkérés szándékával vette el a pillantását az útról előttük, és emelte azt át a mellette ülőre, akié viszont csak előre fókuszált. A báty vett egy mély levegőt, felkészítve magát a lehetséges lelkizésre, majd kiengedte azt egy sóhajjal, ezzel magára vonva az öccse figyelmének felét.

Gyerünk Dean. Ha már így belekezdtél fejezd is be.

   - Nézd Sam, én nem…

Egy töredékmásodperc volt az egész. A fiatalabb tekintete még utoljára odaugrott a betonsávra, és talán észre sem vette volna, ha nincsenek felkapcsolva a fényszórók. De ó, hál’ Istennek, hogy kiszúrta, különben egy sokadik problémát írhatnának most fel a listájukra.

   - Dean, vigyázz!- kiáltott fel Sam a szélvédőn túlra bökve.

Az említett fivér is abba az irányba kapta a fejét, meglátta azt, amire figyelmeztették, és már taposta is a féket a lábával. A kerekek abbahagyták a gurulást, és csikorogva csúsztak még tovább egy darabig, amíg az Impala teljesen leállt. Sam az ajtóba, míg Dean a kormányba kapaszkodva meredt zihálva maga elé. Miután a szívverésük lelassult a normálisra a légzésükkel együtt, mindketten szinkronban dőltek hátra, és lazították el a hirtelen helyzetváltozás miatt megfeszült izmaikat.

Amint elterjedt bennük a nyugalom, az agyukban tudatosult, mi is történt pár másodperccel ezelőtt, és elkerekedett szemekkel egymásra néztek.

   - Jól vagy?- kérdezte meg Dean.

   - Aha- bólintott Sam, majd visszakérdezett – És te?

   - Aha- felelt ugyanígy az idősebb, majd kinézett a szélvédőn – Mi most ugye nem…?

   - Remélem nem- szakította félbe a fiatalabb.

Vártak egy másodpercet, azt követően egy néma megegyezéssel meghozták a döntést, és kiszálltak a kocsiból. Megegyező mozgástempóban húzták elő a pisztolyukat a nadrágjuk derekából, és lassú, óvatos léptekkel megközelítették azt a bizonyos sötét, mozdulatlan valamit az út közepén. Azonban ahogy egyre közelebb értek, az a valami úgy lett egyre inkább kivehető számukra.

   - Ez egy…

   - Ember?- fejezte be a kérdést Dean, összehúzott szemekkel méregetve a betonon kiterült alakot.

Csupán még néhány lépés, és máris közvetlenül mellette álltak. Hála az autó lámpáiból jövő fénynek, tökéletesen szemügyre tudták venni az ájult lány minden egyes részletét. Az öltözéke hétköznapi volt, semmi kihívó, mindössze egy egyszínű felső, farmer, bakancs és farmerkabát. A haja barna volt és hosszú, úgy hátközépig érhetett. Ez volt a normális leírása.

Na de volt ott egy-két tényező, amelyek nem voltak épp normálisak a külsőjét tekintve. Először is például a vér. Rengeteg vér. Hatalmas, vöröses-feketés foltokban borította a ruháját, az arcát, és tapasztotta össze tincsekbe a haját. A forrása is meglett: sok-sok vágás a testén, némelyik nagyobb, némelyik kisebb. Volt amelyik mélyebb volt, és olyan is, ami inkább csak felületi. Úgy festett, akár egy mészárlós horrorfilmből elmenekült áldozat.

   - Szent ég- képedt el a látványtól Sam, aki azon nyomban el is tette a fegyverét, hogy azután leguggolhasson a lány mellé, és vessen rá egy közelebbi pillantást – Mi történhetett vele?

   - Fogalmam sincs, nem vagyok halottkém- vágta rá Dean, hangjából sütött a gúny.

Sam csak megforgatta a szemét bátyja megjegyzésén, majd kinyújtotta az egyik kezét az idegen nyaka felé, hogy megnézze a pulzusát.

   - Te meg mit művelsz?- állította le őt a fivére – Ne nyúlkálj már a közelében, mi van, ha rád ugrik?

   - Mégis miért ugrana rám, Dean?- értetlenkedett, viszont a keze csak megdermedt félúton a levegőben.

Lehet igazság a testvére szavaiban. Talán ez egy csapda, ők pedig éppen belesétálnak. Talán a lány egy szörnyeteg, egy olyan fajta, ami ilyen beteges módszerekkel szerez magának zsákmányt. Talán itt kéne hagyniuk őt.

Aha, azért, hogy aztán valaki mást kaphasson el helyettük? Azt már nem. Meg különben is. Szörny vagy nem szörny, nem rájuk vall, hogy csak simán elhajtsanak mellette. Mindegy, milyen sietős a dolguk, muszáj segíteniük neki. Ráadásul mi van, ha tényleg szimplán egy ember, akinek még megmenthetnék az életét?

A fiatalabb Winchester erőt vett magán, és két ujját odaérintette a nyak egy olyan részéhez, amit kevesebb vér borított, aztán koncentrált. Még a szemét is lehunyta, hátha úgy jobban fog működni. Magában egyszerre imádkozott azért, hogy érezzen valamit, egy apró lüktetést a bőr alatt legalább, meg persze azért is, hogy nehogy felkeljen, és leharapja a kezét a semmiből. Bár az utóbbi miatt való aggódást elég hamar röhejesnek találta.

   - Na?- sürgette őt Dean, pisztoly készenlétben, ha esetleg bármi történne.

   - Várj már egy kicsit!- intette le őt a másik, mire kapott egy adag morgolódást reakcióként.

Teltek a másodpercek, de Sam nem érzett semmit. Már majdnem feladta, és azon volt, hogy elvegye a kezét, amikor valami megmozdult az ujja alatt. Szívdobbanás. Érezte. Határozottan érezte. Viszont utána hosszú ideig nem volt semmi. Sehol egy újabb. Vajon csak beképzelte? Lehetséges?

Kinyitotta a szemét, felsóhajtott, azután elvette a testről a kezét.

   - Talán van pulzusa- közölte az eredményt.

   - Talán?- akadt meg a szóhasználaton Dean – Mi az, hogy talán? Vagy van, vagy nincs, Sam.

   - Azt hiszem éreztem a pulzusát- próbálta átfogalmazni, nem sok sikerrel.

   - Azt hiszed?

A bátyja egyértelműen kezdett kiakadni. Cas-t kéne éppen keresniük, nem talán halott lányokat bámulni az út közepén. Felőle aztán teljesen mindegy volt, mi lesz vele, ő gondolkodás nélkül ott hagyta volna. Ember vagy sem, látott már elég horrorfilmet ahhoz, hogy tudja, felvenni őt nem jó ötlet, egyáltalán nem.

   - Most mi legyen? Vigyük vissza a bunkerbe?- tanakodott az öccse.

Dean erre úgy nézett rá, mintha két fejet növesztett volna.

   - Vigyük a bunkerbe? Te megvesztél? Ez nem egy elütött kutya. Különben is nézz már rá, neki inkább most egy kórház kéne.

   - Mi van, ha egy szörny tette ezt vele?- gondolkodott tovább, miközben átfuttatta rajta a tekintetét, természetfeletti támadásra utaló jeleket keresve.

   - Akkor az a mocsok még a közelben lehet, nekem pedig semmi kedvem összefutni vele, úgyhogy inkább szálljunk vissza a kocsiba, kerüljük őt ki, és menjünk tovább- noszogatta az alacsonyabb egyre fogyatkozóban lévő türelemmel.

Sam azonban nem adta meg magát egykönnyen.

   - Ne már Dean! Ezt még te sem gondolhatod komolyan- csóválta a fejét, ennek köszönhetően pedig észrevett valamit. Valami megcsillant a dzseki belsejében. Sam megint odairányította a kezét, finoman felhajtotta az anyagot, felfedve így a rejtett belső zsebet, amiben…

   - Ó, hidd el, nagyon is komolyan gondolom- bizonygatta a vadász, akinek fel sem tűnt mit művel a testvére.

   - Dean, ezt nézd meg- intette őt magához a magasabb.

Szemforgatva ugyan, de cselekedett, ahogy kérték, és rövidesen már Sam mellett guggolt.

   - Mi az?- kérdezte unottan.

A kérdezett erre a talált holmi köré fonta ujjait, majd egy mozdulattal kihúzta azt az eredeti helyéről, és feltartotta maguk elé a levegőbe. Mindkettejük szája azonnal döbbenten tágra nyílt, ahogy végigvezették pillantásukat a legalább 30, ha nem több centiméter hosszúságú pengén.

A markolata viszonylag rövid volt, fekete alappal, amit itt-ott ezüstszínű körök öleltek át. Az egyik végen, ahol a markolatgomb volt az ezüstbe mintákat véstek, ugyanez kapott helyet a másik végen is. Maga a penge ezüstből készült, és már ránézésre meg lehetett mondani, hogy milyen pokoli éles. A legérdekesebbnek azonban a markolattól a penge csúcsáig vezető gravírozás tűnt. Nem sokat tudtak kiolvasni belőle a vér miatt, de annyira azért rájöttek, hogy nem az ő nyelvükön van.

   - Talán énoki- motyogta Sam még mindig a fegyvert csodálva – Cas biztosan meg tudná állapítani.

   - Mégis miért van ez nála? És honnan van ez egyáltalán?- nőtt a kérdések száma Dean-ben.

Ez az este már tuti, hogy nem lehet furább.

   - Talán a lány egy vadász- ötletelt a testvére.

Dean erre feszülten felnevetett.

   - Kicsit sok a talán, nem?

   - Dean, el kell őt vinnünk magunkkal- erősködött a fiatalabb – Mi is elláthatjuk őt, mikor pedig felébred kikérdezzük, aztán már mehet is mindenki a dolgára.

   - Sam, most Cas a legfontosabb…

   - Dean…

   - Az ő megtalálását kéne előtérbe helyeznünk…

   - Dean.

   - Nem érünk rá doktorosat…

   - Dean!

Öccse hangjának megemelkedésére rögtön elhallgatott. Csak összepréselt szájjal meredt a mellette lévőre. Sam tekintete kérlelő volt, az a tipikus kiskutya féle, aminek eddig senki sem tudott ellenállni. Beleértve a bátyját is. Aki ugyan próbálkozott a hárítással, a végén mégsem tudta fenntartani a pajzsát ezzel szemben. Egy fáradt sóhajjal tört meg, majd a hajába túrva elrakta a pisztolyát, és biccentett az Impala felé:

   - Nyisd ki a hátsó ajtót.

Sam már rohant is.

   - Ki fogom veled takaríttatni az ülést, ha összevérzed, megértetted?- mondta az eszméletlen lánynak, mielőtt felvette volna a karjába.

Ezután az autó hátulsó részéhez sétált vele, ahol óvatosan befektette a testet az ülésre, a biztonság kedvéért becsatolva őt az övvel, amennyire lehetett ebben a helyzetben.

Már csak az volt hátra, hogy ők is beszálljanak előre. Mindketten vetettek még egy utolsó pillantást a látszat ellenére nagyon is békésnek tűnő idegenre, majd Dean beindította a motort, és tovább hajtottak.

Most aztán tényleg kelleni fog az a motel, mivel kizárt, hogy furikázzák a testét mindenhova.

_______________