- Mindent bepakoltál? - Ingrid mély tónusú hangja csapott le a tihanyi, csendes, kis szobámra, ahol épp a zöldre festett szekrénybe pakolásztam be a nyárra idehozott ruháimat. Az egész szünetet az Antal családnál töltöm, mint már szokás szerint öt éve. Tizenkét éves voltam, amikor az édesapám először hozott ide azért, hogy megtanuljak lovagolni. Akkor ismertem meg a birtok tulajdonosát, Robit, akit azóta családtagként tartok számon. Illetve Zsuzsát, aki már akkor is itt dolgozott, és ez azóta se változott.
A telek és a bevétel viszont szépen nőtt és kerekedett felül a többi munkáltatón. Ezek után egyre többször látogatták a farmot, ami régen csak az volt, de mára már növénytermesztéssel is foglalkoznak. Én pedig ezt a csodát évről-évre megtekinthettem, és mostanra én is részese lettem.
- Maja drágám, minden rendben? - nyitott be apró szobámba a kezdetlegesen őszülő Zsuzsa, akin, mint mindig most is rajta volt sárga, vékony keretes szemüvege. Aggódó tekintettel figyelte minden lépésem, míg a bőröndöm zsebéből kivettem a telefonom.
- Minden a legnagyobb rendben, csupán mindig elnémulok, ha itt járok. Te is tudod jól, hogy mennyit jelent nekem ez a hely, annyi emlék és érzés.
Mosolyogva bólogatott minden szavamra, miközben én boldog pillantásokat lövelltem felé. A kezemben lévő tárgyat gyorsan bedugtam a szekrény aljába, ahol a zoknikat tároltam, hisz egy ilyen meseszerű helyen semmi szükség nincs az agyzsibbasztó kütyükre.
- És még milyen sok emléket fogsz szerezni - karolta át a vállamat, ahogy közelebb léptem hozzá. Egyikünk se túl magas alkat, ezért szerencsére kényelmesen ki tudtunk jutni a folyosóra, ahol a falakon a birtokról készült szebbnél-szebb képek sorakoztak. - Anett és Szilvike már úgy vártak téged. Egy hete másról sincs szó, mint hogy jönni fogsz és hogy mennyi mindent fogtok ti hárman csinálni. Mondtam is nekik, hogy elég a tervezgetésből, mert ha a vendégeken múlik nem is lesz rá időtök, annyian jelentkeztek már be. Ábel fiam is egész nap a lovak között van, úgy kell beráncigálni este, hogy egyen meg aludjon, pedig tudod milyen Ingrid nénéd, szegény nőtől egy perc nyugta nincs az embernek.
Olyan jó volt újra és újra látni azokat az embereket, akik közel álltak hozzám, és tudni, hogy semmit nem változtak. - Ha szeretnél a lányokkal találkozni, szerintem kint vannak almát szedni, mert reggel azt beszélték, hogy meggyőzik Ingridet, had csinálhassanak almás pitét.
Volt egy olyan érzésem, hogy ebbe nem egyezett bele, inkább csak Szilviék döntötték el, hogy ők bizony megcsinálják, ha engedik, ha nem.
- Még csak ma jöttem, és már szidás lesz? Talán a tavalyi rekordot is megdöntik - mind a ketten felnevettünk, hisz az egy évvel ezelőtti vödrös incidens mindenkinek az elméjébe égett. A lányok megígérték, hogy kijönnek elém, csak keressem Ingrid autóját, ha leszálltam a hajóról. Természetesen én nem szóltam bele, csak követtem az utasításokat. Arra viszont nem számítottam, hogy le akarnak locsolni és úgy várnak rám bent ülve a piros járműben. Ahelyett, hogy én ijedtem volna meg az ő kezükben lévő vödör cseresznyelé borult ki a huzatra. Aznap este nagyon meg lettek szidva, és nem is használhatják egyik itteni autót se, pedig Anettnek és Szilvinek is van jogosítványa.
- Nem hinném, hogy megszidja őket a nénje, mert tudja ő is, hogy az érkezésed miatt akarnak sütni, főzni, bár ha reggel jól értesültem, ma már be se mehetnének a konyhába.
Újabb nevetés hagyta el ajakbalzsammal kikent számat, ami arra volt jó, hogy a sok pollentől ne száradjon ki.
- Ez az első, hogy nem tudják, mikor jövök, annyit zaklattak is miatta, pedig már mondtam, hogy nyár elején.
Az idősebbeken kívül senki más nem tudott arról, hogy mikor jövök és Robi meg is tiltotta, hogy elmondják a többieknek.
- Pont ezért menjél szépen és okozz meglepetést - hessegetett el a folyosóról nyíló bejárati ajtóig. Ott félrecsapta a gyönyörű, zöld fa egyik lehajló ágát, és akkorát lökött rajtam, hogy kiestem az udvarra. Hitetlenkedve pislogtam párat mire, felfogtam, hogy mi is történt egészen pontosan. De utána szinte azonnal elcsábított a táj látványa, ahogy előttem a föld úton túl elindult a domb felfelé, de előtte még ott pihent a nyári napraforgó, ami most is a fény felé tárva szirmait virított a napsütésben.
- Esetleg segítsek, merre kell menni, vagy eltalálsz te is oda hat év után? - érdeklődött morcosan Ingrid, aki a fehér falhoz támasztott padon ülve olvasott valamilyen vastag könyvet. Hunyorogva pislantott felém, mert a sugarak pont az arcát vették célba. Ez meg is látszott rajta, hisz ahhoz képest, hogy június eleje volt, már gyönyörű napbarnított bőre volt.
- Menni fog egyedül is - mosolyogtam rá szelíden, mert bármilyen szörnyű természete van, ő akkor is egy remek ember, és tudom, hogy másmilyen is tud lenni, csak számára ez már megszokott viselkedés. Vitatkozni se akartam vele leállni, hogy nem hat, hanem öt éve vagyok itt, pontosítva akkor léptem először ezekre a földekre. Éjfekete szemeit újból olvasmányára fordította, amit kicsit bentebb döntve árnyékot adott betűinek, hogy könnyebben tudja elolvasni.
Jobbra fordulva indultam meg a földúton, ahonnan már most homokszemek csapódtak kék színű sportcipőmre, és a fehér fűzője is kezdett egyre inkább sötétebb árnyalatot felvenni. Az ilyen helyeken ezek természetesek és már meg is szoktam őket, csupán elég rég sétálgattam itt, hogy most ennek az apró dolognak is örüljek. Körültekintve még elég kihaltnak tűnik minden, ha nem nézem meg jobban a kis rovarokat, növényeket, madarakat, akik mind életet visznek a tájba. A csikók kiengedve vágtáztak a maguk megszokott helyén, ami az istállók út felé eső részén volt. A ménes többi tagja csak a túloldalon élvezhette Tihany finom szellőjét, illatát és kilátását. Valószínűleg Ábel is valahol ott lehet, hacsak nem bent van valamelyik lónál és, ha nem tévedek, egyetlen egy ilyen ló van, akiért az egész ménest elhanyagolná, az pedig Agnus. Ő volt az első csődör, akit szélhámosok miatt kellett megmenteni, és mivel pont akkoriban kezdett el itt dolgozni Ábel, ezért próbaidőre mellé osztották be, hogy etesse és ápolja. Azóta is elválaszthatatlan lelki kapocs van közöttük. Mivel az istállót is elhagytam már, ami az itteni állattenyészet utolsó épülete, így már mellettem az út mentén elkezdtek növények is kikandikálni a földből. Ez azt is jelentette, hogy az út innentől felfelé fog haladni, amit nem is bántam, mert onnan még szebb a kilátás, és egészen jól lehet látni a Balatont is. Emlékszem, régebben Szilvivel volt az a hobbim, még gyerekként, hogy felmászunk a fára és onnan nézzük az induló hajókat. Mindig megrémisztettünk mindenkit az eltűnésünkkel, de sose árultuk el nekik, hogy mit csináltunk. Ez a mi titkunk maradt.
A fásokhoz közelítve már messziről kiszúrtam Anett citromsárga hajzuhatagát. Az almafák sorához érve befordultam, hogy a még homokosabb talajon jussak fel hozzájuk. Amíg Szilvi szedte a vörösen csillogó gyümölcsöt, addig másik barátnőm egy pokrócon ülve várta, hogy mikor esik le a következő, hogy a nádból szőtt kosárba rakhassa. A háta mögött már két teli garaboly tétlenkedett, ezért loptam is egyet, hogy ez által is meglepjem a keményen munkálkodó barátaimat.
- Nagyon édes és zamatos - mondtam ki először azt, amit a hűs alma darabja lenyelése után gondoltam. Egyikük se kapta rám a tekintetét, sőt egy percig azt hittem, nem is hallották.
- Igen, ebben az évben nagyon jól sikerült, és szerencsére sok is van belőle.
El kellett telnie még egy percnek, hogy végre Anett felfogja kihez is beszélt. - Margaréta - kapta rám sokkos arcát, amire már a fán lévő lány is felfigyelt, mert mint akit lelőttek úgy zúgott le a magasból félig a rikító hajúra esve, aki ezt egy nagyobb nyögéssel díjazott. Szilvi még meg is törölte először a szemét, csakhogy biztos legyen, hogy jól lát e, de mikor megbizonyosodott, hogy én vagyok, azonnal felpattant félig fekvő helyzetéből.
- Itt vagy? - ölelt át szorosan, hogy még kezemet se tudtam megemelni, csak dülöngött velem, míg egyszer csak elengedett és durcás arccal kezdett el rám bámulni. - Miért nem szóltál, hogy megjöttél? Akár a hajóról is írhattál volna.
Nem volt mérges a hangja, csupán az ajkai konyultak lefelé és keresztbe fonta kezeit maga előtt.
- Épp rám esett egy valaki a fa tetejéről, de természetesen jól vagyok, köszönöm kérdéseteket - állt fel csapatunk harmadik tagja, aki szokás szerint kimondta, mit is érez ebben a pillanat. - Te pedig - mutatott rám fenyegetően, majd egy másodperc alatt szoros ölelésben találtam magam.
- Nektek is sziasztok - nevettem fel halkan, amire már Anett is elengedett. - Először, is én kérdezni akartam jól vagy-e, de valaki a szuszt is kiszorította belőlem, másodszor pedig most szólok, hogy megjöttem - vigyorogtam rájuk, amit ők egy fejrázással és egy szemforgatással el is intéztek.
- Megrontanak téged Debrecenben - motyogta orra alatt a szeplős Szilvi, akinek most szőke haja végén piros festék is virított.
- Már hiányzott az okos tag a bandából. Ingrid is pont valamelyik nap mondta, hogy jöhetnél már, mert legalább te rendet teszel közöttünk és állítólag te vagy itt a legnormálisabb.
Mennyire is hiányzott már ez az őszinteség roham Anettől! Pont annyira, mint szőke barátnőm dilis énje, úgy tűnik a gyerekes durci most rajta is túltesz.
- Szilvi, ne bosszankodj, egy éve nem láttuk egymást és most itt vagyok, szóval ne akarjátok, hogy visszamenjek Debrecenbe - próbáltam mindezt rezzenéstelen arccal elmondani, de úgy is tudják, hogy nem lenne szívem itt hagyni az Antal telket. Végre valahára Szilvi is elejtett egy apró mosolyt, ami után kitárt karokkal és lehajtott fejjel lépett hozzám közelebb. Fogadtam ölelés kérését, ezért átölelve őt intettem a mögötte álló Anett is, hogy jöjjön ő is.
- Csoportos ölelés! - kiáltott fel hangosan, ami után ő is nekünk csapódva kezdett el nevetni. Régen volt már, hogy mi így hárman nevessünk vagy ölelkezzünk. Tudom jól, hogy Anett se itt lakik, nem úgy, mint Szilvi, de nem olyan messze laknak egymástól, és hajóval egyszerűen átjuthatnak a másikhoz, ha jó idő van.
- Vártunk már nagyon, te csalfacsacsi - engedett el először Szilvi, akinek a tekintete újra felvillanyozódott és már a durcás maszkját is leváltotta a mosolygósra.
- Bizony. Direkt neked szedtük ezt az almát is, hogy pitét csináljunk, de így oda van a meglepetés. - Anettnek most lefelé hajlottak cseresznyepiros ajkai.
- Nézzük a jó oldalát. Legalább tudok segíteni a sütésben és az én jövetelem elég meglepetés volt erre a nyárra.
Mind a ketten leültek a viola színű pokrócra, és engem is magukhoz invitáltak, így hát térdig érő szoknyámat magam alá gyűrve foglaltam helyet.
- Mesélj, mi újság az ország másik végén? - mászott közelebb hozzám Anett, akit nem zavart, hogy a szél ide-oda fújdogálja kiengedett citromsárga haját.
- Pasikkal hogy állsz? Képzeld, a mi drága barátnőnk bepasizott a télen, így most már te vagy az egyetlen, akinek még nem volt senkije és ezt sürgősen orvosolni kell.
Úgy tűnt, hogy tényleg vége a haragnak és most már Szilvi is boldogan kezdett el fecsegni.
- Kikérem magamnak, mondtam, hogy a gyerek egy huligán volt és meg se érdemelte, hogy vele legyek. Nem véletlen szakítottam még az első héten - kötött bele az Anett Szilvibe. Valami oknál fogva köztük mindig is lehetett érezni egy minimális feszültséget, ami sokszor megmutatkozott, de nem volt belőle nagyobb vita. Én csak ott ültem és néztem őket, ahogy újra összekapnak valamin, miközben mögöttük a Balaton vize is nagyobb hullámokkal kezdett el játszani. Hallgatni, hogy a két barátnőm veszekszik, közben hallgatni Tihany meseszép világát maga volt a csoda. Imádtam minden pillanatot, amit itt töltöttem köztük, ezt a két jómadarat is, akik most sűrű bocsánatkérések közepette fogták egymás kezét. A csuklóikon lévő barátságkarkötőt - amiknek harmadik mása az én karomat díszítette -összeérintve húzták egymást még közelebb. Legalábbis én úgy éreztem, mintha egy láthatatlan erő vonzaná őket, mintha nem tudnák elengedni egymást.
A vörös és a citrom színű fonal remekül kiegészítette egymást. Őket elnézve muszáj volt, hogy én is megérintsem a saját zöld színű karkötőmet, amit még két évvel ezelőtt adtuk a másiknak, mikor Anett először a birtokra lépett.
- Akkor ez a hallgatás azt jelenti, hogy van valaki, csak nem egy végzős volt? - sikkantott fel a kérdése végén Szilvi, aki mindig is imádott a romantikáról beszélni, bár ő se az a fajta, aki bárkivel összejönne.
- Nincs senkim, de ígérem, ha lesz valaki, ti tudjátok meg először. Viszont most én is hallani akarok arról a bizonyos fiúról - kacsingattam Anett felé, aki erre csak hangosan felsóhajtott és még sárga haját is háta mögé dobta. Mindig is csodáltam, hogy ilyen bátran szembeszáll és kifejezi önmagát. Tavaly is ilyen szép színes haja volt, csak akkor színátmenetesen volt narancs utána ez a szép citrom szín, ami úgy tűnik neki is megtetszett.
- Új volt a gimiben, és nem is találkoztunk, míg el nem jött a karácsonyi buli, ahova őt és engem is meghívtak. Ott aztán meglátott engem, ahogy a kertben ülök egy padon és iszogatok, azt mondta, magányosnak tűntem, ezért odajött. Én pedig megvédtem magam, hogy nincs semmi bajom és jól vagyok, el is mehet vissza bulizni, de ő makacs módon ott maradt, így hát kénytelen voltam beszélgetni vele, ezek után jóba lettünk és gimiben is valahogy mindig összetalálkoztunk. Elkezdtük randizni is, aztán egyik ilyen alkalomkor megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője én pedig boldogan mondtam igent. Aztán ez a rózsaszín köd eltűnt, ahogy ő folyton visszautasított és mindig megölte a romantikát. Rájöttem, hogy addig hajtott, hogy legyen barátnője, aztán pedig már semmi nem izgatta, így írtam neki egy üzenetet, hogy szakítok és az okát is leírtam. Azóta folyton kerültem Hubát, és most örülök, hogy távol lehetek tőle és attól az egésztől. - A végére már össze-vissza mutogatott és csapkodott, mígnem egy hangos hörgés után, amit düh levezetésképpen adott ki, fejezte be a mesélést.
- Szóval most már neve is van? Eddig csak annyit meséltél el nekem, hogy hogy néz ki.
Úgy látszik Szilvit jobban érdekelte, hogy Huba a fiú neve, mintsem a kettejük története.
- Nem mondott vagy írt semmit az üzenetedre?
Rövidujjúba bújtatott vékony karjaim most magam mögé raktam, mint Anett, mikor ide érkeztem, hogy azon támaszkodhassak.
- Letiltottam - mondta ki azonnal a választ, amire szőke hajú barátnőnk egy nagyot csapott a homlokára és kezdett el arról beszélni, hogy legalább egyszer meghallgathatta volna, hogy mit reagál erre Huba, akinek semmi esélye sem volt a magyarázatra. Én újra elvesztem a zöld íriszeim elé táruló látványban. Már Anett meséje alatt is figyeltem a háta mögött elhúzódó többi almafát, amiken túl látható a Balaton sodró vize, de tekintetem újból oda tévedt. A kis vitorlások csupán apró pontoknak tűntek a tavon, közöttük felismertem a távolból érkező hajót, ami egyre közelebb ért az innen nem látható kikötőhöz. Valószínűleg Lelléről jön, ugyanis onnan szoktak ilyen szép nagy vízi járművek járni közvetlenül.
- Ugye, Maja, igazam van? Fel kell hívnia Hubát vagy legalább írnia neki - húzott vissza a közeli látképbe Szilvi követelőző hangja. Mind a ketten engem figyeltek nagy, kitágult pupillákkal, hogy mit fogok most mondani, hisz ilyen esetekben mindig hozzám fordulnak. Néha csodálkozom is, hogy miért nem Zsuzsától kérnek tanácsot, bár ha nem vagyok a birtokon, valószínűleg tényleg őt zaklatják.
- Most igaza van Szilvinek. Jobb lenne, ha ráírnál, és ha visszaír vagy akár felhív, akkor kérdezd meg mi miért volt anno. - Fehér bőrömön kezdtem érezni a nap forróságát, és emiatt eszembe is jutott, hogy ma még nem kentem be magam napkrémmel, ami ezen a tájon szinte kötelező.
- Ha visszamegyünk, akkor majd írok neki a telefonomon, de csak ha megígéritek, hogy ott lesztek velem - tette ki közénk jobb kezét Anett, amire azonnal mi is raktuk a sajátjainkat a balomon ülő lánnyal.
- Megígérjük.
Számunkra ez is egy régi játék, ami azóta él köztünk, mióta először megcsináltuk. Emlékszem, hogy Szilvi mennyire félt a sötét erdőben és mondtuk neki, hogy ezt a fóbiáját le kell győznie, pláne, hogy a hegy azon részén lakik, ahol elég erdős a terület. Akkor ő azt mondta, megcsinálja, ha mi is megyünk vele és természetesen ennek az ígérethez egy pecsét is kellett, ami az lett, hogy egymás kezére pakoljuk sajátjainkat. Anett nyugodtan elmosolyodott, bár a szemeiben még mindig egy kis félelem tükröződött, amiért szerintem még mindig Hubát okolhatjuk.
- Anyukád most sem jött? - váltott hirtelen témát Szilvi, és tudtam jól, hogy mi érdekli pontosan. Kérdésére csak egy nemleges fejrázást kapott tőlem. Anya még nem is járt ezen a birtokon és szerintem nem is fog. Régebben próbáltam őt meggyőzni, hogy jöjjön el velem, de ő azt mondta nincs szüksége egy mocskos farmra.
- Most hova mentek el nyaralni, esetleg a Karib-szigetekre vagy Hawaii-ra? - tette fel egy levegővel a kérdést Anett. Mindig is nagy utazó akart lenni, és imádja hallgatni, hogy ki hova és milyen gyönyörű helyre ment el. Ellentétben velem. Számomra mindig is ez a város marad az álom, és nincs is szükségem luxus szigetekre.
- Ibizán töltik a nyár nagy részét, aztán majd valamikor mennek Máltára is - rántottam meg a vállam, miközben félszemmel láttam, ahogy Szilvi tekintettel öli a mellette csipkés pólóban ülő lányt. Tudom, hogy ő is csak aggódik miattam, de sokszor elmondtam már nekik, hogy nem gond, ha anyáról kérdeznek és ezt eddig csak Anett használta ki, aki főként a szülőm utazásairól szokott érdeklődni.
- Úristen, de vagány!
Szilvi megköszörülve torkát, kezdett el pár kiszórt almát visszahelyezni a kosárba, ezzel is jelezve, hogy ezt a témát hanyagolni kéne.
- Igazad van jobb, ha megyünk, mert sose lesz kész a pite. Hamarabb is szólhattál volna. - Anett a saját homlokához csapva tenyerét magyarázott, miközben Szilvi, csak tátogva figyelte a sárga hajú lánykát. Egyikük se az eszéről híres, bár mindketten tudnak okosat mondani és remek hallgatóságok is, csupán van néhány dolog, ami nem az erősségük.
- Igen, jó ötlet lenne. Még úgy is beszélnem kell Robival, mert még ő se látott
Azt már nem kotyogtam ki, hogy bár nem látott, de tudott az érkezésemről, és azt is kifejezetten támogatta, hogy ne mondjuk el a lányoknak, hogy mikor jövök. A pokrócot Anett csavarta a hóna alá, miközben én és Szilvi a teli kosarakat fogtuk kezeink közé. Az itteni munka miatt sose aggódom, hogy elhíznék a nyár alatt, bár ahhoz az is kéne, hogy ne mindig vágyjak a szabadba, de ez valószínűleg sose fog megtörténni. A földútra lépve a szőke hajú barátnőm kezdett el arról mesélni, hogy milyen programokat szerveztek közösen a birtokra. Azt is elmesélte, hogy végre elkészült a botanikus kert, amit eddig csupán csak tervezgettek a levendula rét mellé, ami az istállótól nem messze található. Természetesen Anett is elfecsegett pár új dolgot. Például, hogy lesz egy új segítőnk, akiről még eddig semmit nem tudtak kideríteni, pedig nagyon nagy nyomozók ők ketten a szőkével. Az istállót is éppen elhagytuk, amikor is egy halk csattanást hallottam magunk mögül.
- Segíthetek? - Ez a férfias hang, csakis egy embertől származhatott. - Réta? - kérdezte lesokkolódva, amikor az irányába fordultam a mellettem lévőkkel együtt. Üdv újra, lovászfiú!