Elhatározni valamit azonban sokkal könnyebb, mint végre is hajtani. Miután Tinától hazaértem, elmúlt a késztetés, hogy Ethan elé álljak. Hogy lehet kezdeni egy ilyen beszélgetést? Megint egy rakat szituációt végiggondoltam, ahogyan végződhetett az egész, és csak még jobban beparáztam. Tényleg az lenne a legjobb, ha megbeszélnénk, ezt én is beláttam.

Ezen agyaltam egész este. Éjjel, három felé már olyannyira ideges voltam, hogy úgy döntöttem, inkább majd máskor beszélek Ethannel. Majd kicsit később, holnapután, vagy egy másik napon... Aztán reggel arra ébredtem, hogy szól a telefonom. Tina keresett.

- Ryan, remélem, eszedben sincsen meggondolni magad! - Olyan határozott volt a hangja, hogy egyből felébredtem.

- Tina, fél hat van... - nyögtem, miután megnéztem a telefonomon az órát. - Mégis mit akarsz hajnalok hajnalán?

- Azt, hogy megígérd nekem, hogy ma beszélni fogsz Ethannel!

- Oké, megígérem. Most már letehetem? - Erre Tina szó nélkül kinyomta.

Rohadtul eszes csaj, mert elérte, hogy megígérjem neki. És amit mi megígérünk egymásnak, azt be is tartjuk. Ebben már évekkel ezelőtt megállapodtunk, amikor Tina anyukája meghalt. Szóval nem volt mit tenni, fel kellett készítenem magam, hogy Ethan elé álljak.

A suliba érve Abigail volt az első, aki megtalált. A kapunál várt, dühösnek tűnt, én meg áldottam a sorsot, amiért nem jutott eszébe egyikünknek sem, hogy számot cseréljünk, de még csak ismerősök sem voltunk egyik közösségi oldalon sem. Biztosan nem hagyott volna nyugton, miután leléptem.

- Ryan!

- Szia, Abigail! - mosolyogtam rá. Azt reméltem, hogy a kedvességem egy kicsit csökkenti az agresszív hajlamait.

- Mégis hová tűntél tegnap? - kérdezte rögtön. - Tudod te, hogyan éreztem magam? Miután nem jöttél vissza, tök egyedül ültem végig a filmet! Aggódtam is érted, de nem tudtam a számodat. Végül a fiúk megnézték, hogy a WC-ben vagy-e, és megnyugtattak, hogy ha történt is valami, Ethan biztosan vigyázott rád.

- Ethan?

- Hát, mivel utánad ment, de aztán ő sem jött vissza...

Ez a kis információmorzsa megnyugtatott. Biztosan felbaszta az idegeit miattam, és inkább lelépett a moziból egyedül. Legalább nem ült vissza, és hagyta a film után, hogy Abigail rámásszon.

- Szóval, mi történt? - nézett rám kérdő tekintettel Abigail.

- Öhm... ne haragudj, de rosszul éreztem magam. Sajnálom, hogy nem szóltam, hogy hazamegyek! Biztos az ebédre kapott gyümölcszselé volt az oka.

Abigail pár másodpercig összehúzott szemekkel figyelt, majd enyhültek a vonásai. Sokkal nyugodtabb lettem én is, mert úgy tűnt, nem akarja már letépni a... fejemet.

- Még mindig sápadt vagy egy kicsit. Tényleg jól vagy?

Nem akartam mondani neki, hogy nem a rosszulléttől - főleg, hogy Tim zabálta be a zselémet -, hanem a ma rám váró beszélgetéstől vagyok szarul. Sőt, valószínűleg, ha meglátom Ethant, az első dolgom az lesz, hogy szembehányom.

- Már jobban. Kösz!

Azzal egymás mellett besétáltunk a suliba. Lehet, hogy Abigail csakis azért állt velem szóba, hogy Ethan után faggatózzon, de azért voltak benne normális emberi érzések is. Még az is lehet, hogy őt is mindenki teljesen félreismeri.

- Ethan vitt haza? - kérdezte Abigail, miközben beléptünk az ajtón.

- Öh... ja... igen - hazudtam.

- Jóban vagytok?

- Valahogy úgy... - Mit lehet egy ilyen kérdésre mondani?

- És hogyhogy?

Abigail rákapcsolt az Ethannel összefüggő infók begyűjtésére. Épp válaszolni akartam valamit, csakhogy egy nagyon ismerős hang közbeszólt:

- Helló, Ryan! Jobban vagy?

Hát persze, hogy Ethan állt mögöttem, én meg semmi pénzért sem akartam megfordulni. Abigail arca felragyogott.

- Szia, aha! - préseltem ki magamból. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, de még mindig nem fordultam felé. Abigail meg csak állt mellettünk, és mosolyogva bámult a hátam mögé.

Ha nem ígértem volna meg Tinának, hogy ma beszélni fogok Ethannel, akkor fogom magam, és hazasprintelek. Amennyire kalapált a szívem, biztos megint összeestem volna.

Tudtam, hogy beszélnem kell Ethannel, így hát megfordultam. Ott állt előttem az egy fejjel magasabb, fekete valójában, együtteses pólóban és a szeme illett a falak kék színéhez. Kiszáradt a szám, elakadt a szavam, így Abigail könnyen beelőzött.

- Ethan, köszi, hogy segítettél tegnap Ryannek. Mondta, hogy te vitted haza, mikor rosszul érezte magát.

- Aha, hát nem gond - lépett mellém és átkarolta a vállamat.

Ez a jelenet a bejárattól kábé hatlépésnyire játszódott le, így az összes suliba érkező diák megcsodálhatta. Körülöttünk páran egyből összesúgtak.

- Öhm... izé, Ethan... beszélhetnénk?

És mielőtt bármit kinyöghetett volna, megragadtam a karját, és elrángattam a bejárat mellől, végig a legközelebbi folyosón, ki az udvarra. Nyilván, ha nem akart volna velem jönni, akkor esélyem sem lett volna.

Amikor kiértünk az udvarra, gyorsan körbenéztem. Sehol nem volt senki, kivéve a gondnokot, aki a focipálya végében söprögetett, megfelelő távolságra. Ethan várakozásteljesen figyelt. Szája szegletében kihívással teli mosoly bujkált.

- Szeretnék veled beszélni... valamiről.

- Mondd csak - dőlt neki a falnak, belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a cigijét. A suli udvarán! Gyorsan kikaptam a kezéből, még mielőtt a gondnok vagy egy tanár meglátja, és zsebre tettem. Ő meg csak megrántotta a vállát.

- Kicsit... hosszú lenne most elmondani... Nem érnél rá órák után összefutni velem valahol?

Ethan fürkészve figyelt. A tekintete alatt vörösre gyúlt az arcom, de tartottam a szemkontaktust. Lassú, megfontolt szavakkal válaszolt.

- Rendben, de én csak három után végzek. Te előbb?

Bólintottam.

- Megvárjalak valahol? - kérdeztem készségesen.

- Nem kell, inkább majd felmegyek hozzátok, jó?

- Öööö... oké.

Rám mosolygott és otthagyott. Hangosan csörtetett el a bakancsában és közben a zsebében kotorászott. Figyeltem a hátán a bőrkabátja gyűrődéseit, és megpróbáltam magamba inni a látványát.

💙

Ránéztem az órámra: 3:04. A „három után" mit jelent pontosan? Három után végez, aztán utazik valamennyit. Ha busszal jön, nagyjából tíz perc. Ha gyalog, akkor húsz. Ha kocsival, akkor öt. Még azt se tudtam, mivel szokott suliba járni. Mégis mit akartam én tőle? De a gondolataim továbbra is ide-oda cikáztak. Ha három után végez, akkor leghamarabb negyed körül ér ide... Újra és újra végiggondoltam, mit akarok majd mondani neki. Egyre jobban eluralkodott rajtam a pánik. Végső kétségbeesésemben már kitakarítottam a szobámat is, ami annyit jelentett, hogy elpakoltam a szennyest a szennyestartóba, meg összekupacoltam a könyveket, amik szanaszét hevertek. Más dolgom nem volt, mint hogy várjak rá, újra ránéztem az órámra: 3:06.

Fél négy előtt három perccel csengettek. Erre a hangra összerándult a gyomrom. Felpattantam az ágyamról, ahol eddig magam elé bambulva ültem egy könyvvel a kezemben, és olvasást imitáltam. Ethan rám mosolygott, amikor beengedtem.

- Kérsz valamit inni? - kérdeztem, amíg levette a cipőjét, meg a kabátját. - Van kóla, narancslé, ásványvíz, tej...

- Kóla jó lesz - felelte nyugodtan.

Felmarkoltam a kólásüveget, meg két poharat, és megindultam a szobám felé. Semmi más célom nem volt ezzel, csak ha mondjuk anyám hazajön, mi meg a beszélgetés közepén leszünk, akkor legalább a szobámban legyünk, és ne a nappaliban. Ethan szó nélkül jött utánam.

Amikor beértünk a szobámba, én még tébláboltam egy darabig. Nagyon nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Öntöttem magunknak kólát, közben Ethan leült az ágyamra, én meg vele szemben a székembe.

- Szóval...

Ethan várakozásteljesen figyelt. Engem nézett, én meg egyre inkább éreztem, hogy mennyire béna vagyok, ha komolyan kell megbeszélni valamit.

- A szombatról akarok veled beszélni... - nyögtem ki nagy nehezen.

- Kérdezz, amit csak akarsz - mondta. Irigyeltem, hogy ebben a helyzetben is tök laza tud maradni.

- Tényleg nem voltál részeg?

- Tényleg nem.

- Készültél rá?

- Igen.

- Fogadtál valakivel?

- Nem.

Megkönnyebbültem. Valóban úgy tűnt, hogy Tinának igaza volt. Miért fogadnának egy másik srác megcsókolásában a fiúk, na ja, hülyeség.

- Akkor miért...?

- Mit miért? - Kihívással telve nézett rám. Mintha azt mondta volna, „gyerünk te kis szaros, úgysem mered nyíltan megkérdezni", én meg ettől a kurvára magabiztos pillantástól kezdtem kijönni a sodromból.

- Miért... miért vittél az uszodába? Miért smároltál le, miért...

- Azért csókoltalak meg, mert megkívántalak. - Úgy hangsúlyozta a csókolni szót, hogy beledobogott a szívem.

Sokk. A teljes agykapacitásomra kiható sokkot kaptam. Vártam volna, hogy esetleg bővebben kifejti, de hát Ethan eddig sem a beszélőkéjéről volt híres. De én sem voltam a helyzet magaslatán, kellett vagy két perc, mire értelmes mondatot tudtam összerakni.

- De te, te nem...

- Hm?

Tudtam, hogy megint tudja, mit akarok kinyögni, mégsem könnyítette meg a dolgom. Végül is én voltam az, aki beszélni akartam vele. Persze nem mertem nyíltan megkérdezni, hogy meleg-e, inkább így folytattam:

- Neked nem kellhetek én. - Belekortyoltam a kólámba, hogy legyen egy kis időm, mielőtt újra válaszolnom vagy kérdeznem kell bármit is.

- Dehogynem. Már elég régóta.

Ez mit jelent? Ethan belém van zúgva? Vagy csak meg akar dugni? De Ethan nem bukhat a fiúkra, és különben is, miért pont én? A névtelen srác, akivel soha az életében azelőtt az este előtt, meg a hétvégén kívül egyetlen szót sem váltott.

- Akkor este, amikor rosszul lettem?

- Már előtte is.

Nyugodtan és határozottan válaszolt az én remegő hangon elhadart kérdéseimre.

Nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, mit vár tőlem. Rohadtul nem értettem a helyzetet, amibe kerültem. Ugyanolyan volt, mint szombaton a medencében vagy tegnap a moziban. Hinni akartam neki, de nem mertem. Úgyhogy megpróbáltam megkeresni, hogy hol köthetek bele a sztorijába.

- Jó, oké, értem. De akkor mégis miért léptél le vasárnap reggel szó nélkül? Miért néztél levegőnek hétfőn? És tegnap a moziban... mi volt az az egész?

Ethan sóhajtott egyet, mintha erőt gyűjtött volna a válaszhoz, és belekezdett.

- Vasárnap reggel összebalhéztunk Jacobbal, ideges voltam. Nem akartam, hogy amiatt olyat mondjak neked, amitől másképp értelmezted volna a dolgokat. Így inkább hazamentem... Aztán átgondoltam mindazt, ami történt, és azt hittem, az lesz a legjobb, ha hagyok neked időt, hogy te is végiggondold. Nem akartalak lerohanni, így inkább vártam.

Még talán sosem hallottam ilyen sokat beszélni.

- Nem lerohanni, aha, és akkor tegnap? - dühösebben csattant a hangom, mint szerettem volna.

- Hallottam a randiról, aztán láttalak Willingstone-nal és kiakadtam.

Nem tudtam megülni a helyemen. Felpattantam a székből, és tettem egy kört a szobában, a kezemben idiótán szorongattam a már üres poharamat, mint egy rossz színpadi kelléket. Lehetetlennek tűnt, hogy Ethan pont engem akarjon. Hogy féltékeny legyen amiatt, amit Abigail a moziban művelt, mikor nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék. Hogy józanul is meg akarjon csókolni.

- Ryan...

- Hm? - fordultam vissza felé. Időközben ő is felállt és közelebb lépett hozzám. Hogy ne kelljen ránéznem, inkább odaléptem az asztalhoz, hogy öntsek egy újabb pohár kólát, de Ethan mondata megakasztotta a mozdulataimat.

- Írtam egy esszét angolból a Zabhegyezőről, az volt a téma, hogy mit jelent számunka. Ötös lett.

- Mi? - elnevettem magam. Ezt így komolyan bevágta a beszélgetésünk közepén? - Mennyi az átlagod?

- Ez még nem elég a ketteshez, nyugi.
- Ő is elnevette magát, aztán mellém lépett. Láttam a tekintetében, hogy azt kérdezi: „Lehet?" Nem tudom, milyen volt az arckifejezésem, de a következő pillanatban Ethan megcsókolt. És most száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem részeg, hogy nem dühből vagy szívatásból teszi. Tudtam, hogy mindketten akarjuk.

Átkaroltam a nyakát, bár ehhez egy kicsit nyújtózkodnom kellett. Aztán ő is átölelt, és olyan szorosan fogott, hogy azt hittem, összetör. Egyre jobban belemelegedtünk a csókba, nem is igazán gondolkoztam közben, csak próbáltam elhinni, hogy ez most megtörténik. Forró volt a bőre, a testéből áradó hő letaglózott. Puha ajka úgy simított végig az enyémen, hogy végigbizsergett a gerincem és a testemben egyre elviselhetetlenebbé nőtt a forróság.

- Nekem sem ártana még több úszólecke - nyögtem, amikor egy pillanatra szétváltak az ajkaink.

- Bármikor - suttogta Ethan. Lehelete csiklandozta a számat, majd újra megcsókolt. Aztán megint és megint, mígnem úgy húsz perccel később az ajtózár hangjára, meg kulcscsörgésre riadtunk.

- Ryan! - hallottam egyből az anyám hangját. - Ethan van itt?

- Igen - szóltam ki gyorsan. A hangom kissé rekedten szólt... Felkeltem az ágyról, ahová fogalmam sincs, hogy mikor feküdtünk le. Átültem a székbe, és megpróbáltam rendbe szedni magam. Hajlesimítás, ruhaigazgatás, ilyesmi. Zavarban voltam, bizsergett a szám, forróság szaladgált össze-vissza a testemben, Ethan pedig csillogó szemeivel bámult rám. A falvédőnek dőlve ült az ágyamon, közben a kócos, fekete haja összekuszálódva lógott, mint amibe jópárszor beletévedt a másik keze csókolózás közben.

- Sziasztok! - nyitott be anyám mosolyogva. Gyorsan végignézett rajtunk, de szerencsére úgy tűnt, semmi furcsát nem lát, mert rögtön folytatta. - Ethan, maradj itt vacsorára!

- Köszönöm, de...

- Ne aggódj, majd telefonálok Jessicának, egyébként is terveztük Jacobbal, hogy áthívunk megbeszélni pár dolgot.

- Akkor rendben - egyezett bele Ethan. Aztán kérdően rám pillantott, tudom-e, anyám mire gondol. Elhúztam a szám, hogy jelezzem, fogalmam sincs.

- Egyébként örülök, hogy jöttél. Jó látni, hogy ilyen jó barátok lettetek Ryannel. - Egy utolsó, kedves mosoly után aztán újra kettesben hagyott minket. Gázabb szöveggel se lehetett volna ránk rontani!

Nem akartam Ethanre nézni. Inkább fogtam a kólásüveget, és meghúztam. Egy pillanat múlva Ethan is mellettem termett, majd a nyakamba szuszogta.

- Hagyj nekem is. - Ekkor fogott el a köhögő roham, majdnem megfulladtam. Ethan is, csak ő meg a nevetéstől.

- Rossz a lelkiismereted, hogy ilyen ijedős vagy? - Behúztam volna neki egyet, ha nem lett volna ott az a huncut csillogás a szemében. Így legszívesebben inkább megint megcsókoltam volna.

Szerintem abban a pillanatban Ethan képes volt a gondolatolvasásra, mert tényleg megcsókolt. Az meg egyikünket sem érdekelte, hogy csak egy ajtó választ el minket anyától. Ethan szorosan magához húzott és csókolt, olyan birtoklóan, de felszabadultan, hogy végre sikerült tisztázni a dolgokat köztünk. Mintha hirtelen szárnyunk nőtt volna, és képesek lennénk repkedni a felhők felett.

- Akkor mi most... - suttogtam neki két csók között. De nem tudtam befejezni a mondatot. Talán jobb is, mert elég idióta kérdés lett volna, hogy „akkor mi most járunk?"

A vacsoráig hátralévő idő túl gyorsan elszaladt. Fél hét felé megjött Jacob. Attól kezdve tanultunk. Olyanok voltunk, mint két kiskölyök, akik otthon összetörték Anya legkedvesebb vázáját, és most bűntudatuk van. Jacob nem jött be, de hallottuk, ahogy halkan beszélget Anyával.

Ethan mellé ültem az ágyra, és elkezdtem vele újra átnézni pár kötelező olvasmányt. Mondanom sem kell, hogy nem ment könnyen a tanulás, főleg miatta. Egyszerűen nem tudta a kezét és a száját távol tartani tőlem. Hol végigsimított a karomon, hol a tincseimmel játszott, hol belecsókolt a nyakamba. Mindennek csak az lett az eredménye, hogy folyton elvesztettem a fonalat magyarázás közben.

Hét után anyám szólt, hogy menjünk enni. Ideges voltam, hátha látszik rajtam valami. Már persze a letörölhetetlen vigyoromon kívül. Tartottam tőle, hogy hamar eltűnik a képemről, amint Jacob meg Ethan „beszélgetni" kezdenek.

- Gyertek, üljetek le! - szólt anyám, amint beléptünk a konyhába.

- Szia, Ryan, Ethan - köszöntött minket egy-egy bólintással Jacob is.
Én rámosolyogtam, Ethan nem tudom, milyen arcot vágott, mert mögöttem jött, de nem szólalt meg. Jacob is észrevette ezt, és míg a helyünkre ültünk, máris elkezdte kiosztani Ethant.

- Hallottam, hogy még mindig nem voltál hajlandó bemenni edzésre, annak ellenére sem, hogy elintéztem, hogy visszakerülhess az úszócsapatba. Remélem, minél gyorsabban megjön az eszed!

- Jacob - szólt rá anyám kedvesen, mire ő szusszantott egyet.

- Jól van, na. Ma nem kívánok többet a témával foglalkozni.

Anyámra néztem, akin nem láttam semmi furcsát, majd Ethanre pillantottam, aki tök nyugodtan tűrte az apja szavait. Velem szemben ült le. Ahogy találkozott a pillantásunk, rögtön kipirultam a csókjaink emlékére. Ő meg kihívóan elmosolyodott.

Kaja közben persze olyan unalmas témák jöttek elő, mint például a suli. Jacob megkérdezte Ethant is, hogyan áll az angollal.

- Mint eddig - rántotta meg Ethan a vállát, aztán bekapott egy falat húst.

- Kapott egy ötöst.

Nem bírtam befogni a számat. Na ja, senkinek sem kívánom azt a tekintetet, amit Ethan vetett rám akkor. Készültem rá, hogy ha kettesben leszünk, egyszer leveri rajtam.

- Nocsak - pillantott rám Jacob. És mintha büszkeséget véltem volna kihallani a hangjából. Kár, hogy ezt Ethan nem vette észre.

- Úgy örülök, hogy javítottál, Ethan. Akkor a múltkor nem volt hiába, hogy egész nap tanultatok - lelkesedett anyám is. Féltem, hogy megint meghallgathatjuk a „de jó, hogy ilyen jól kijöttök" frázist, de szerencsére nem került sor rá.

Kaja után aztán kiderült, hogy mi is az az überfontos ügy. Anyám és Jacob megkérdezte tőlünk, hogy mit szólnánk hozzá, ha elkezdenék szervezni az esküvőjüket.

Leforrázva hallgattam a bejelentést, és képtelen voltam megmozdulni, mint aki jéggé fagyott. Úgy éreztem, jégkása kering az ereimben vér helyett. Tudtam, hogy együtt akarnak lenni, hogy valami rejtélyes okból szeretik egymást, de az esküvő olyan hivatalosnak és végérvényesnek hangzott.

- Mikorra tervezitek? - nyögtem ki végül, mert azt sem szerettem volna, ha anyám úgy értelmezi a csendet, hogy ellene vagyunk a dolognak.

- Még az év vége előtt - válaszolta Jacob.

Miért kell így sietni?

Jacobon állapodott meg a tekintetem. Nem tökéletes ember, de velem eddig normális volt. Lehet, hogy a gyerekneveléshez nem ért, mert a fiával nagyon elszúrta a kapcsolatát, de én nem leszek a vérszerinti fia, velem akár még működhetne is.

Anya csendben figyelt, láttam hogy készen áll reagálni bármilyen rezdülésemre. Mintha tudná, mi jár a fejemben. Még szerencse, hogy ez nincs így, különben tudna Ethanről is.

Ethanről, aki engem figyelt. A gondolataim zavaros mosogatóléként kavarogtak a fejemben, olyan hosszú nap volt ez a mai nap, és annyi minden történt, hogy úgy éreztem, többet már nem bírok gondolkodni. És akkor Ethan megnyugtatóan rám mosolygott. Képzeletben hallottam a hangját: „Nyugi, Ryan! Minden rendben lesz."

- Felőlem rendben - szólalt meg először Ethan.

- Nekem is oké - mosolyogtam Anyára, akinek erre felragyogott az arca.

Szerettem volna, ha Anya végre boldog lehet. Megérdemelné, hogy valóban jól alakuljon az élete, ha már ennyit törődött velem. Már majdnem felnőtt vagyok, végre ráér foglalkozni magával is.

Figyeltem a hátát, ahogy a konyhában a desszertet készítette elő, és egyre nagyobbra nőtt a gombóc a torkomban. Nem véletlenül nem beszéltünk soha „arról a férfiról". Kisebb koromban többször is megkérdeztem róla Anyát, de csak kétszer válaszolt. Akkor történt, miután különköltöztünk ide Pittsburgh-be. Elmesélte, hogy négy hónapos terhes volt velem, amikor hazaérve a nővértanfolyamról, azt látta, hogy az apám egy levélben bevallotta, hogy meleg. Anya hazaköltözött és az egész addigi életének romjaiból egyetlen fontos dolgot vitt magával: engem.

Vacsora után Ethan maradt még egy picit. Alig csukta be maga után az ajtót, máris éreztem, hogy karok fonódnak körém. Ethan hátulról ölelt át, és a fülembe súgta:

- Nyugi, Ryan! Minden rendben lesz.

Én meg elnevettem magam.

- Tudom - feleltem, de egyáltalán nem voltam benne biztos.

- Ha nem hinném, hogy működhet, sosem kezdtem volna bele - súgta olyan halkan, hogy nagyon figyelnem kellett, le ne maradjak egyetlen szaváról sem.

Végigborzongtam a fejem tetejétől a kislábujjam hegyéig. Ez olyan volt, mint egy szerelmi vallomás. Átfordultam az ölelésében, és felnyújtóztam, hogy újra megcsókoljam.