De emlékeztem.

Akkor reggel, az első csókunk után, irtózatos fejfájásra ébredtem. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, nem akart nyugton maradni, és rohadtul szomjas voltam. A telefonom csörgött, először azt hittem, az ébresztő az, és könyörtelenül kinyomtam, ám amikor fél perc múlva újra megszólalt, már biztos voltam benne, hogy Tina hív.

– Jó reggelt, álomszuszék! – üvöltött bele kegyetlenül hangosan a mobiljába.

– Aha – nyögtem félálomban.

– Na, mi volt tegnap este? Howler olyan vadul hurcolt el magával, hogy alig tudtam leállítani a fantáziámat. A többiek meg nem értettek semmit az egészből, még Drake is odajött, hogy miért vagy ilyen jóban a Howlerrel... Hé, Ryan? Hallasz? Visszaaludtál?

Dehogy aludtam, csak akkor tudatosult bennem először, hogy mi is történt. Nem mertem megmozdulni, mert mi van, ha Ethan a matracáról engem figyel? Sőt, mi van, ha mellettem fekszik? Tina egyre hangosabban és elviselhetetlenebbül üvöltött.

– Hm. – adtam tudtára, hogy élek. Ő meg megnyugodott, és folytatta a kérdezősködést, közben akaratlanul is elmesélve, mi minden történt a buliban. Ezúttal nem hívtak rendőrt, nem törtek össze semmit, pár ember összejött, pár ember szakított, csak a szokásos. Áradt belőle a szó, közben minimum négyszer megkérdezte, élek–e még. Én meg szűkszavúan válaszoltam. Végül Tina a mondandója végére ért, és már csak arra volt hajlandó, hogy engem faggasson. Egyszerűen elintéztem a dolgot:

– Majd holnap mesélek, most mennem kell! – És kinyomtam.

Úgy döntöttem, ezután már lehetetlen azt tettetnem, hogy alszom, így kinyitottam a szemem. Ethan nem volt ott mellettem, ezt rögtön levágtam, de aztán meglepődtem, mert nem volt a szobában sem. A fürdő ajtaja is ki volt tárva, így az a lehetőség is kiesett. Megkönnyebbültem, hogy lehet még egy kis nyugalmam. Nem tudtam, hogyan kell szembenézni egy ilyen helyzettel, és nagyon nem akartam Ethannel a konyhaasztalnál összefutni.
Így hát mindent elkövettem annak érdekében, hogy sokáig tartson a reggeli készülődés, és minél tovább a szobámban maradhassak. Lezuhanyoztam, hajat mostam és szárítottam, felöltöztem, bevetettem az ágyat, leültem a gép elé is. Végül aztán, amikor már kellőképpen hülyén éreztem magam, kimentem a konyhába. És mi volt a poén? Ethan nem volt sehol!

– Ryan, jó reggelt! – üdvözölt anyám mosolyogva, edénymosogatás közben.

– Jó reggelt. – sóhajtottam, miközben a hűtőben kutattam innivalóért. Megtaláltam a narancsleves dobozt, majd pár életmentő korty után mellékesen megkérdeztem. – Ethan?

– Nem köszönt el tőled? Biztosan még aludtál. Már hazament.

Én meg csak álltam a hűtőszekrény nyitott ajtaja mellett, és bámultam anyámra. Tipikusan az a szitu volt, amikor az ember elképzeli, hogy mi fog történni, és az a lehetőség történik meg, amire nem is számított. Én úgy gondoltam, hogy:

1.: Ethan úgy tesz, mintha semmi sem történt volna.

2.: Ethan normálisan viselkedik, de amikor leülök mellé a konyhaasztalhoz, megsimítja a combomat.

3.: A legkevésbé valószínű lehetőség, hogy Ethan anyám és Jacob szeme láttára újfent lesmárol.

Erre Ethan már itt sem volt!

– És Jacob?

– Á, ne is mondd. Megint összevesztek, végül mindketten elmentek itthonról.

– Ethan megtudta, hogy Jacob beszélt az edzővel? – Rögtön beugrott, hogy mi lehetett a probléma forrása.

– Igen. Nagyon összekaptak, és hiába próbáltam békíteni őket, sehogy sem sikerült. Számtalan olyan dolgot vágtak a másik fejéhez, amit később nagyon fognak bánni – bólogatott szomorúan Anya, miközben az utolsó, ragaszkodóbb természetű habot is letörölte a kezéről.

Míg figyeltem a mozdulatait, azon gondolkoztam, hogy egy fél élet se elég arra, hogy megismerjünk valakit, ott van például Anya. Tizenhat évet töltöttem el vele, és le mertem volna fogadni, hogy soha, de soha nem kell neki majd másik férfi. Tévedtem. És ha erre gondoltam, ez segített, átgondolni az Ethannel kapcsolatos ismereteimet is. Nem volt sok, de ahogy én láttam, a sok mendemonda ellenére normális srác, jó arc volt. Bíztam ebben, és bízni akartam Ethanben. Emellett pedig fogalmam sem volt, hogyan kell kezelni egy ilyen elsőcsókos helyzetet, de nem akartam felfújni a dolgot.

Egész vasárnap délután csakis rajta járt az agyam. Jacobon gondolkoztam, az egyetemen, a sulin, az úszáson, a róla keringő pletykákon, a fura haverjain, a kék szemein. A vizes bőrén az uszoda kék fényében, a forró ajkán, a csókján, a bőrömet simító kezén… mire másnap reggel lett, idegroncs voltam.

A suliban hamar híre ment, hogy Ethannel együtt érkeztem és távoztam a buliból. Kaptam pár fura pillantást, olyanoktól is, akik eddig észre sem vették, hogy létezem. Ráadásul a lányok figyeltek fel rám leginkább. Második óra után egy kipirult arcú, zöld szemű elsős jött oda hozzám, hogy adjak át Ethannek egy levelet. Ha Tina nem hajtotta volna el a kiscsajt, lehet el is fogadom zavaromban a postás szerepét.

Egészen ebédig úgy gondoltam, csak a véletlen játéka, hogy nem látom sehol. Ethan biztosan elfoglalt, vagy ő is ideges, vagy csak más, fontosabb dolga van. Az ebédlőben Tinával a szokásos asztalunknál ültünk, Ethan három asztallal előttünk, velem szemben. Hiába kerestem a tekintetét, rám sem nézett. Mintha egy óriási kő ült volna a gyomromban, úgy húzott a padlóra a felismerés. Elment az étvágyam, és a bennem lévő félős izgalom helyét átvette a teljes megsemmisülés érzése. Tina, aki pisis korom óta ismert, egyből észrevette, hogy baj van.

– Na, ide figyelj, Ryan! Most vagy elmondod, hogy mi történt köztetek, vagy én magam megyek oda hozzá és…

– Oké, oké – kaptam riadtan a keze után, mert időközben már fel is állt a helyéről. Persze, hogy ideges volt, hiszen reggel óta nem mondtam neki semmit. Nem azért, mert nem bíztam benne, egyszerűen csak nem akartam senkivel sem beszélni róla addig, amíg Ethannel nem beszélek. De az ebédlőben ülve úgy éreztem, hülyeség arra várni, hogy ő tegyen valamit. Biztos voltam benne, hogy Ethan csak szórakozott egyet velem. Hogy csak ő is sokat ivott, és részegen elkövetett egy kis „hibát”, amire talán nem is emlékszik. Milyen jogon várhatnám el, hogy most bármi is megváltozzon közöttünk?

Ha esetleg mégis emlékszik, akkor meg eléggé pocsékul csókolhatok.

– Na, végre – huppant vissza Tina a helyére, és várakozó arckifejezéssel vizslatott. Bizsergett a bőröm kutakodó tekintete alatt.

– Szóval a buli után belógtunk a suli uszodájába – kezdtem nyugodtan. Arra számítottam, hogy közbe fog vágni, de csak csendben hallgatott. – Szombaton korrepetáltam angolból, így cserébe azt mondta, megtanít úszni.

– És?

– Megcsókolt.

Tina csendben figyelt. Normális esetben, ha az ember azt hallja egy fiútól, hogy egy másik srác megcsókolta, akkor olyasmire számít, hogy: „Miiiii?” vagy „Tényleeeg?”, vagy „Fúúúj!”, de Tina csak csendben ült, és engem nézett. Zavaromban kortyoltam párat a kólámból.

– Azt meg sem kérdezem, hogy tetszett–e, az arcodra van írva. Mi volt reggel?

– Pont ez az. Semmi… Mikor felébredtem, már elment. Azóta meg…

– Bocs, hívhattalak volna korábban – mosolyodott el Tina, és akkor végre megnyugodtam.

Végül kitárgyaltuk az egész esetet, el kellett vinnem az uszodába, és mindent részletesen elmagyaráznom neki. Fura volt visszamenni oda nappal, ridegebb helynek tűnt, végig borzongtam. A pia miatt nem emlékeztem tökéletesen tisztán, de amikor beléptem, minden pillanat eszembe jutott. Ilyen érzés lehet, amikor az amnéziásoknak visszatér az emlékezete. Gratulálok, Ryan Murphy, olyan lettél, mint egy huszadrangú szappanopera szereplő!

Az uszoda majdnem üres volt, örültem, hogy Ethan nincs ott, különben még jobban összezavarodtam volna. Míg Tina lelkesen mutogatott, láttam pár úszóklubos fiút, akik épp bemelegítettek. Hangjuk csendesen visszhangzott, de nem értettem tisztán a szavaikat. Az egyikük, Kyle Borden, aki az úszócsapat legnagyobb sztárja volt, engem figyelt. Tina közben végig Ethanről beszélt. Csak remélni tudtam, hogy ők se hallanak minket, de óvatosságból inkább kitereltem Tinát az uszodából.

Amikor kiléptem a suli kapuján, Abigail sietett oda mellém, kétszáztíz karátos mosollyal az arcán. Hirtelen hőköltem hátra, amikor elém toppant.

– Szia, Ryan! – mosolygott kedvesen.

– Szia, Abigail!

Nem tudtam, mit szeretne. Gondoltam, talán jegyzet kell neki, vagy egy kis segítség valamilyen tárgyból. Esetleg valamelyik tanár üzent valamit. Abigail meglepett:

– Nincs kedved holnap eljönni velem moziba?

– Oké – válaszoltam kapásból. Gyáva voltam nemet mondani neki, általában csak a pofám nagy, ilyen helyzetekben sunnyogok. Meg különben is, érdekelt, hogy mi akarhat tőlem, a nyilvánvalón kívül.

– Akkor holnap megbeszéljük a többit! – sétált el. Én meg csak bámultam, ahogyan a szőke loknijaival elvonul, és beszáll az apja méregdrága kocsijába.

– Mit akart? – állt meg mellettem Tina.

– Randizni.

– Ryan, ugye te is tudod, hogy valószínűleg csak azért akarja, mert…

– Együtt látott Ethannel? Tudom.

– Akkor meg mégis miért mondtál igent?

Jó kérdés. Az alapvető kedvességemtől (gyávaságomtól) eltekintve valójában azt akartam, hogy azok között legyek, akik randiztak Abigail Willingstone–nal. Nem volt egy rövid lista, de általában csak a sportolók kaptak rajta helyet. Én voltam az első átlagos (nyomi) srác. És most nem érdekelt, hogy meleg vagyok–e vagy sem. Tudni akartam, mi olyan jó benne, hogy ekkora híre van.

– Kíváncsiságból.

Tina lemondóan sóhajtott, megrázta a fejét, és röviden kifejtette nekem, hogy minden srác hülye, még én is.

💙

Ezelőtt még sosem hallottam anyámat és Jacobot vitatkozni. Beléptem az ajtón, megálltam a küszöbön, mert abban bíztam, hátha végre meghallok egy–két infót a Howler–Boyd családi kapcsolatokról. Halk mozdulatokkal lerúgtam a fél cipőmet és füleltem. Közben olyan mozdulatsort imitáltam, hogy ha esetleg rajtakapnak a hallgatózáson, el tudjam játszani, hogy éppen most értem haza.

– Nem gondolod, hogy elhamarkodottan döntöttél? – kérdezte anyám idegesen remegő hangon. Azt hiszem, a kanapén ültek a tévé előtt.

– Nem! Semmi egyéb esélye nincsen, csak az, ha visszakerül a csapatba, és újra úszni kezd. Már így is kihagyott vagy fél évet, ez rohadtul le fogja rontani az eredményeit, de talán a bajnokság dobogós helyeire még így is elég lehet, és akkor…

– És mi van, ha tényleg nem akar úszni?

– Te sem hiszed el ezt a maszlagot, ugye? Imádja a vizet, az uszodában töltötte a fél életét. Versenyekre készült, de akkor is odament, amikor valami gondja volt. Ott találtunk rá, ha összeveszett valamelyik barátjával vagy ha rossz jegyet kapott a suliban. Oda kellett érte mennünk, akkor is, amikor… szóval mindig oda menekült. Nem hiszem el, hogy most hirtelen úgy döntött, abbahagyja – dühöngött Jacob.

Alapjáraton semmi bajom nem volt Jacobbal. Igazi mintabarátnak, mintaférjjelöltnek gondoltam anyám számára. Ezért sem értettem, miért fuccsolt be a kapcsolata Ethannel. Talán apának lenni nehezebb dolog?

– Akkor mégis miért? – folytatta anyám a kérdezősködést.

– Fogalmam sincsen, majd megpróbálok vele beszélni, ha úgy alakul. Esetleg szólok Jessicának.

Egy kis ideig csend volt. Épp arra készültem, hogy előlépjek és rájuk köszönjek, amikor anyám megszólalt.

– Úgy vettem észre, a fiúk jól kijönnek egymással. Talán beszélhetnél Ryannel, hogy próbáljon hatni Ethanre.

Fasza. Igazán bírom az anyámat!  Amikor ilyen partizánakciókat szervez a számomra, a falra tudnék mászni tőle. Mintha nem lenne elég gondom Ethannel.

– Előbb megpróbálkozom én magam.

Jacob nem tűnt rossz apának. Foglalkozott ő a fiával, csak mindig a saját szemszögét vette figyelembe. Számomra ez Ethannel szemben nem tűnt megvalósítható hozzáállásnak. Vagy hát meg lehetett valósítani, de eredményt elérni vele nem igazán.

Meguntam a hallgatózást, el is szégyelltem magam, mert nekem is inkább Ethan elé kellett volna állnom, és feltenni neki kábé ötszáz kérdést. Persze nem volt bátorságom. Miután besunnyogtam a szobámba, leültem a gépem elé, és rákerestem Ethanre a közösségi oldalakon. Sőt, még a keresőbe is beírtam a nevét, hátha találok valami blogot, vagy bármit, ami hozzá kapcsolódik. A közösségiken nem jártam sok eredménnyel, egyrészt mert nem voltunk ismerősök, így jóformán semmit sem láthattam az adatlapjából. Bejelölni meg gyáva voltam. Naná! Ezek után mégis mit gondolna, ha ismerősnek jelölném?

A keresőben találtam pár képet róla az úszással elért eredményei kapcsán, gyorsan le is mentettem őket. Ethan úszógatyában állt a dobogó tetején, szerény félmosolyra húzta a száját, érem lógott a nyakában. A dobogó második fokán Kyle állt, a bronzérmes srácot nem ismertem. Ethan büszkének és vidámnak tűnt, egészen zavarba jöttem az arcára kiülő érzelmektől, annyira ismeretlenek voltak számomra. Pedig ez csak tavalyi kép volt. Vajon tényleg történt vele valami azóta, hogy abba akarja hagyni az úszást?

Vacsora után Anya elment egy barátnőjével találkozni, akit évek óta nem látott, így kettesben maradtunk Jacobbal. Gondolkodtam rajta, hogy ignorálom, és lelépek a szobámba, de mégsem tettem. Egyre jobban úgy festett a dolog, hogy nemsokára egy család leszünk, közben meg jóformán a felszínes társalgásnál sosem beszéltem többet Jacobbal. Lehet, hogy hülye és szentimentális gondolat volt részemről, de egy kicsit úgy akartam érezni, mintha lenne egy pótapám. És arra gondoltam, talán Jacobnak is jó érzés lenne, hogy van egy pótfia, akivel nem olyan gyászos a helyzet, mint Ethannel, így hát leültem mellé meccset nézni. Ez nagyon bátor dolog volt a részemről, mert fogalmam sincsen a sportról, pedig aztán Pittsburgh erről is híres.

Jacob szerette a baseballt, így megnéztünk egy Pirates meccset. Közben nagyjából képbe kerültem a jelenlegi szezon csapataival és játékosaival. Én is felszisszentem a rossz ütéseken, és drukkoltam a hazafutások láttán. A végére egészen belejöttem. Ráadásul beszélgettünk is Jacobbal, összegyűjtöttem a bátorságot, és megkérdeztem, miért mentek szét a volt nejével.

– Voltál már szerelmes, Ryan? – kérdezte tök komolyan. Megráztam a fejem. – Amikor Jessicát megismertem, úgy éreztem, őrülten szerelmes vagyok. Azt hiszem, ő is így gondolta. Tizennyolc évesek voltunk, alig többek, mint te most – kortyolt egyet a söréből, és egy pillanatra elmosolyodott. – Amikor őrülten szeretsz valakit, az nagyon jó érzés, de nehéz is. Mi szerettük egymást, de amikor ez a szerelem elmúlt, egyre inkább úgy éreztük, nem maradt semmink. Nem is ismertük egymást igazán, elég egy váratlan élethelyzet, és azt érzed, mintha a nő, akivel éveket töltöttél, egy idegen lenne. Szétmentünk. Nekünk jobb volt így, de hogy Ethannek is jobb lett–e, azt nem tudom.

Jacob nehéz érzésekről számomra túl könnyedén tudott beszélni. Sokkal szimpatikusabbnak és emberibbnek éreztem most, mint az elmúlt fél évben bármikor. Hiába tűnt szar apának, mégis egy kicsit megértettem, anyám miért szereti.

Alig értem vissza a szobámba, máris jelentkezett a Nagyi. Biztos voltam benne, hogy a hétvége alatt többször is gondolt rám. Benyomtam a videóhívást.

– Felvetted, akkor eszerint mégsem baltás gyilkos a kölyök!

– Szia, Nagyi – sóhajtottam. Mi másra is számíthattam volna?

– Na?

– Jól vagyok, minden rendben.

– Azt mondd, Prüntyi, milyen ez az Ethan fiú! – Legyintett a kezével. Úgy láttam, épp a verandán ül a hintaszékében, másik kezében bögrével. Egészen átlagos nagymamának látszott.

– Okés.

– Ennyi? – vonta fel a szemöldökét.

– Beszélgettünk, tanultunk, voltunk egy buliban. Semmi különös.

– Hogy táncol?

– Nem értem a kérdést - nyögtem dermedten.

– Azt mondtad, voltatok egy buliban. Gondolom, volt tánc is, nem? Sok mindent látni lehet abból, hogyan viselkedik valaki tánc közben... Nagyapád csendes, nyugodt és céltudatos, még a legvadabb latin zenénél is, épp mint a való életben. De ha látnád Fergussonékat. Milo úgy rázza a csípőjét, mintha nem kínozná a lumbágó... nemhiába, sosem volt hűséges típus...

– Nagyi, nem volt tánc – mondtam gyorsan, hogy megakasszam a szóáradatot. Erre előre dőlt, nyakában megcsörrentek a nyakláncok.

– Mit csináltok ti a bulikban manapság?

Erre elmeséltem, hogy Ethant egy lány letámadta. Mi többiek meg beszélgettünk, szólt egy kis zene.

– De együtt mentünk haza. – Kihagytam az úszódás epizódot, na meg az azutáni hazakullogást a nyomában.

– Hm, semmi izgalom. Komolyan jobban örültem volna, ha mégis baltás gyilkos a fiú... csak viccelek – nevette, amikor meglátta az elképedt arcomat. Picit mindketten elgondolkoztunk, beállt egy kis csend. Kabócák zúgtak a túloldalon, forró, tikkadt nyarak melegét juttatták eszembe.

– Nagyi, te hogyan találkoztál Papival?
Felkapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett a képernyőn át.

– Hogy hívják a lányt?

– Milyen lányt?

– A bulin ismerted meg? Ugyan, Ryan, különben miért kérdeznél ilyeneket!

– Csak érdekel... – válaszoltam gyorsan. Igyekeztem teljesen normális képet vágni.

– Hm. Ha te így, én is így... nagyapádat majd Hálaadáskor elmesélem. Most mennem kell.

Kinyomta. Még egy percig bámultam a telefonra, mert nem hittem el: a Nagyi megsértődött, és kinyomta, ilyen még sosem történt... de hát mit válaszolhattam volna?!

Később, amikor egyedül voltam az ágyamban, Ethan körül járt az agyam. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a viselkedését, azt vártam volna, hogy ha a buliban velem mutatkozik, akkor esetleg másnap a suliban is hajlandó lesz beszélni, esetleg csak köszönni nekem. De mivel semmi ilyesmi nem történt, csak arra tudtam gondolni, hogy át lettem ejtve, meg hogy mennyire gáz lehettem, hogy biztosan bénán csókolok, hogy túl nyomi vagyok.

Valójában meg nagyon jó érzés volt egy kicsit az önsajnálat mocsarában fetrengeni, és azon keseregni, milyen szar is az életem. Szidni és lehülyézni magamat. Átkoztam Ethant, elküldtem magamban a picsába, és megfogadtam, hogy hidegen fog hagyni a létezése is. Az Abigaillel megbeszélt randira akartam gondolni, rá akartam hangolódni.

Nos, ez elég nehezen működik, főleg ha az ember, miközben a farkát veri, Ethan Howler pucér testére gondol.