Odakint zuhogott az eső, belőlünk pedig csöpögött a víz, amikor Ethan elfordította a zárban a kulcsot. Halk kattanás, és kitárult előttem az életének egy újabb szelete. Görcsbe rándult a gyomrom, pedig tudtam, hogy egyedül leszünk a lakásban. Jessica, Ethan édesanyja késő estig dolgozott, elméleti fizikusként egy kutatóintézet egyik részlegének volt a vezetője.

Péntek délután volt, én pedig egész héten azt vártam, hogy végre kettesben tölthessem az időt Ethannel. Már zsibongott bennem a kíváncsiság, hogy láthassam, hol lakik, milyen a szobája. Hogy azon a parkettán járjak, ahol ő, hozzáérjek az ágyához, hogy lássam, szerte hagyja-e a koszos zoknijait a szobájában, vagy inkább akkurárus rendet tart. Mindezt és még több mindent akartam róla tudni.

Borzalmasan hosszú hét állt mögöttem, és alig vártam, hogy végre Erhan karjai közé bújhassak csendben és nyugalomban.

Drake megkeresett a buli után, és miközben énekkarra tartottam, mellém szegődött a folyosón. Szokatlan látványt nyújtottunk, hogy sétáltunk egymás mellett. Drake csendes lépteivel felvette a járásom ritmusát, elszántan meredt maga elé és hallgatott. Láttam rajta, hogy magától nem fogja elkezdeni, amit mondani akar, így megálltam a terem ajtaja mellett, és felé fordultam.

– Megkérdezted?

– Igen. Dean azt mondta, tényleg piszkálták Brandont – morogta Drake. Nyúzottnak és fáradtnak tűnt. Biztos nem volt könnyű a hétvégéje, elvégre a bálványok ledőlése mindenkinél fájdalmas folyamat.

Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Sem őt, sem a bátyját nem ismertem, így nem tudtam vigasz nyújtani.

– Békén hagyod Ethant? – kérdeztem azt, ami számomra fontos volt.

Drake bólintott, majd szó nélkül otthagyott a terem ajtajában. Reméltem, hogy hihetek neki, és legalább egyel kevesebb izgulni valóm lesz. Mert egyre csak gyűltek fejem felett az aggodalom felhői.

Kedd reggel a szekrényemet kinyitva kipottyant belőle egy boríték. A cipőm orráról szuggerált, hogy nézzek bele, de végigfutott a hátamon a hideg a gondolatra. Biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség. Hideg volt a papír, amikor a kezembe fogtam. Le sem volt ragasztva, így óvatosan kihajtottam, ropogott a kezem között a boríték. Odabent nem levél lapult, hanem képek, amiket látva gombóc gyűlt a torkomban.

Az elsőn Ethan és én gyors csókot váltottunk a focipálya melletti sportszerraktár és a juharfák árnyékában. Egy másikon a suli lépcsőjén ülve beszélgettünk. Volt egy, amin csak én látszottam, ahogy figyelem Ethan úszóedzését. Az utolsón kézen fogva sétáltunk a sötét városban. Percekig bámultam lefagyva a képeket. Nem volt hozzájuk se üzenet, se fenyegetés, csak ez a négy kép bámult vissza rám. Baljós hangulatom tovább fokozódott, amikor eszembe jutott, mire hasonlítanak. Pontosan úgy néztek ki, mintha Abigail lejárató pletykacikkei mellé készültek volna.

– Szia – dőlt Ethan mosolyogva, zsebre dugott kézzel a mellettem lévő szekrénynek. Bevágtam a borítékot a szekrényem mélyére, és rácsaptam az ajtót. Át kellett gondolnom, mit csináljak.

– Szia – próbáltam mosolyogni. Kék szeme jól illett a szekrények fém színű szürkeségéhez.

– Valami gáz van?

– Nem, nem, semmi  csak rosszul aludtam.

Ethan felvonta a szemöldökét és mindentudó kifejezéssel nézett rám.

– Ó, azok a nedves álmok néha engem is ki tudnak készíteni.

Oldalba könyökölve felnevettem.

A suliban mostanában elültek rólunk a pletykák, leginkább azóta, hogy terjedni kezdett, hogy a szüleink össze fognak házasodni. Fogalmam sem volt, honnan szerezték a diákok az értesüléseiket, de előjöttek az osztályomban az öcsikés ugratások, és úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Amíg nem piszkálnak minket Ethannel, nekem az csak jó.

De nem nyugodhattam meg, mert a képek utáni reggelen egy újabb boríték várt a szekrényemben. Amikor kinyitottam az ajtómat, és megláttam, kiszorult a tüdőmből minden levegő.

„Iskolánk legszebb meleg párja

Kedves olvasók, a sorozat eheti részében szeretném bemutatni nektek iskolánk egy olyan párosát, akik teljesen titokban próbálják tartani a kapcsolatukat. Tippelhettek, de úgysem fogjátok kitalálni, hogy az eddig ártatlan fogadott testvéri kapcsolat mögött valójában bűnös viszony húzódik. Ethan Howlert mindegyikőtök jól ismeri az úszócsapatból, de Ryan Murphy neve biztosan sokatoknak hangzik ismeretlenül. Ő az, aki mostanában Howler mellett sétál, az asztalánál eszik, a barátaival lóg és közben semmit, de semmit nem tett le az asztalra. Az énekkart ne számítsuk valaminek. A teljesen szürke és hétköznapi srác álarca mögött azonban egy egészen más arcú ember bújik meg, olyan, aki képes szembe köpni a barátait, aki hazudik és közben magába bolondította iskolánk úszóbajnokát."

Készülj, Ryan! Már csak egy hét és kint az újság friss száma, íme egy kis ízelítő belőle. Remélem, megtudod, milyen érzés a pofára esés!

Annyit elsőre leszűrtem, hogy Abigail, aki épp két hetes felfüggesztését töltötte, nem lehet a cikk szerzője. Ha csak be nem küldte valakivel, de a megérzésem azt súgta, más áll a dolog mögött.

Nem szóltam senkinek, csak a táskám mélyére süllyesztettem a második levelet is, hátha elfelejtem, és akkor nem is fog megtörténni az elkerülhetetlen. De egész héten az járt a fejemben, mi lesz, ha napvilágot lát a cikk. Az ebédlőben végignéztem az asztaltársaságon, de nem hittem, hogy bárki képes lenne egy ilyen húzásra.

Aztán eszembe jutott Drake, hogy azt mondta, látott minket Ethannel.

Az udvaron fociztak, amikor odahívtam magamhoz. Kocogva állt meg mellettem, a térdére támaszkodva lihegett.

– Mi van már, Murphy? Mondtam, hogy leszállok a pasidról.

– Te írtad? – támadtam neki

– Mit? – nézett rám felvont szemöldökkel.

– A levelet, a cikket.

– Fogalmam sincs miről beszélsz, és nincs is időm a drámára, veszíteni fogunk!

Faképnél hagyott, és berohant a pályára. Üvöltve vetette magát a labda után.

Hiába tudtam, hogy Drake látott minket együtt, mégis úgy éreztem, nem ő van a cikk mögött. Akkor mégis ki?

Mire péntek lett, nem találtam meg a választ. De még volt pár napom szerdáig. Ha más nem, ráállítom Tinát és majd ő figyeli, hogy ne lásson napvilágot a cikk.

Szóval alig vártam a pénteket. Megbeszéltük Ethannel, hogy edzés után együtt megyünk haza. Míg ő úszott, mi kiültünk Tinával a suli udvarára beszélgetni.

– Beszéltem Brandonnal. Rendesen – kezdte, miután leült mellém. Egy egész hétig húzta a dolgot a buli után. – Azt hiszem, eddig fel sem tűnt neki, hogy gáz van.

– És mit mondott? Szakítottatok?

– Olyasmi – vont vállat Tina. – Egészen értelmes dolgokat mondott, azt hiszem, igazad volt, mert nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Megígérte, hogy abbahagyja, és legközelebb akkor kerül szóba, ha én szeretném.

– Na, ez tök rendes tőle.

– Igen – bólintott Tina. – Azt hiszem, most hagyjuk leülepedni ezt az egészet, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Megszorítottam a kezét, hogy tudja, rám bármiben számíthat. Széles mosolya átmelegítette a szívem. Szerettem volna, ha mindig boldog és senki sem bántja meg.

– Szerinted Samantha hogy bírja? – váltott témát.

– Remélem, lassan lecseng a dolog.

Samanthára egész héten rájárt a rúd. Oda-vissza szívatták volna, de nem hagyta magát. Segített, hogy az asztalunknál ült, mert kevesebben mertek kekeckedni vele, de így is kapott pár beszólást. Drake például megállította a tömött folyosón, elállta a menekülés útját, nekiszorította a szekrényének és megkérdezte, hogy a bátyja kinyírná-e az ő faterját is. – Síri csend ült a folyosóra pár pillanatig, mindenki várta, mit reagál Samantha.

– Persze, de csak utánad – aztán jó erősen felemelte a térdét, és maga mögött hagyott egy a folyosón négykézláb vinnyogó Drake-et. Többen megtapsolták a jelenetet.

– Egészen megkedveltem.

Egyet kellett értenem. Mióta Samantha közénk ült, sokkal jobb hangulatban teltek a kajálások.

Végül Tina lelépett, mert el kellett mennie a húgáért balettra. Előszedtem a könyvem, megpróbáltam olvasni. Ment is egy darabig, de úgy feltámadt a jeges szél, hogy azt hittem, lelök a padról, ezért inkább visszamentem a suliba. Mellettem úszóklubos srácok haladtak el, így megnyugodtam, hogy nem kell sokat várnom Ethanre.

Megmelegedtem odabent, ahol szélcsend és békesség uralkodott. Szerettem az órák utáni üres folyosókat. Leültem olvasni. Körülöttem néha-néha járkáltak emberek. Befejeztem két fejezetet, de Ethan még mindig nem került elő. Ellenben odakint zuhogni kezdett és az egész folyosó félhomályba borult. Összefutottak a szemem előtt a betűk. Úgy döntöttem, ideje magam kiderítenem, merre marad Ethan.

Az uszoda felé menet nem találkoztam senkivel. Minden csendes és békés volt az odakint tomboló vihar kivételével. Koppantak a lépteim a csendben. Nem akartam osonni, de olyan hangosnak hatottam, hogy akartalanul is halkabban emeltem fel és tettem le a lábam.

Az öltöző ajtaja résnyire nyitva maradt, ott néztem be. Láttam Ethan fekete pólós hátát, valakivel beszélt, de eltakarta előlem a srác alakját. Nem akartam hallgatózni, elég volt nekem, hogy látom, Ethannel minden oké, de ekkor meghallottam Jacob nevét, és ez odaragasztott az ajtófélfához.

– Megkérdezzem az apámat? Jacob Boyd... Boyd és tsa. ügyvédi iroda, voltak mostanában a hírekben – mondta Ethan.

– Nem hiszem, hogy készen állok erre – nyögte egy számomra ismeretlen hang.

– De ha mindenki tanúskodna...

– És ha csapda? Mi van, ha kamu az egész?

Pár pillanatig hallgattak. Ethan beletúrt a hajába, és ideges sétálásba kezdett az öltözőben. Végre megláttam, ki az előtte álló srác: Kyle.

– Csak megkérdezem, nem említek neveket.

– Ne, kérlek, én ezt nem tudnám... – Kyle lehajtotta a fejét. Erre Ethan megtorpant mellette.

– Azt akarod, hogy minden úgy folytatódjon, mint eddig? – dühös volt a hangja.

Kyle nem válaszolt, de enyhén megremegett a válla. Ethan erre odalépett hozzá és átölelte. Hallottam, ahogyan a fülébe suttogja:

– Kérlek, hagyd, hogy segítsek.

Itt vágtam hátraarcot és húztam el az öltözőtől. Magamat átkozhattam azért, hogy mindezt láttam. Ekkora vadbarom is csak én lehetek! Ezek után hogy fogok Ethan szemébe nézni? Hogy fogok nem azon agyalni, mi van közte és Kyle között?

Egyfolytában csak kételkedtem Ethanben, hogy Kyle és közte több van, valami szoros, valami titok. Most rájöttem, hogy valóban így van, és borzasztóan gyötört a féltékenység. Mert nem csókolózni láttam őket, hanem egy olyan intim helyzetben, ami azt mutatta, hogy máshogy állnak közel egymáshoz, nem úgy, mint Ethan és én.

Annyira erősen vágott mellbe, hogy még mindig szart sem tudok róla. Egy esős, koranyári napon belesodródtunk egymás életébe, megkapaszkodtunk egymásban, hátha akkor a víz felszínén tudunk maradni. De egyre inkább úgy éreztem, hogy rángatnak lefelé. Hínárok tekeredtek a lábaimra és a derekamra, a féltékenység hínárjai. Tényleg úgy éreztem néha, hogy leránt a mélybe ez a sok szarság. Miért nem lehet őszintének lenni egymással? Miért van szükség elkendőzésre és hazugságra? Ethan miért nem tud megbízni bennem?

Aztán rájöttem, hogy itt kellene szembeköpni magam, mert én sem csináltam mást, csak hazudtam mindenkinek. Hazudtam anyámnak, Jacobnak és még Ethant is hazugságba kényszerítettem, holott ő már talán képes lett volna előbújni. Milyen jogon várom hát el tőle, hogy olyan titkok tudójává tegyen, amit meg sem érdemlek? Utáltam magamat. Mindig is szépen ment nekem az önmarcangolás. Most egészen annyi időm volt rá, míg a dühöngő viharban elvergődtünk Ethanék lakásáig.

Amint beléptünk az ajtón, Ethan a fürdőbe sietett, majd fél pillanattal később felém hajított egy kék törülközőt. Ráborítottam a fejemre és átdörgöltem vele a hajam, addig sem kellett mindazzal foglalkozni, amin eddig emésztettem magam. De Ethan nem hagyott nyugton.

– Minden oké? Olyan csendes voltál a kocsiban.

Leeresztettem a törülközőt és rámosolyogtam.

– Minden oké, csak hosszú volt ez a nap – fordultam el, hogy körbenézzek. Ha ő is tud hazudni, akkor nekem is mennie kell.

A lakás tiszta és átlagos volt, szép rend, otthonos hangulat uralkodott. Sárga falak vettek körül. Fehér alapon sárga virágmintás hosszú függönyök lógtak az ablakok mellett a nappaliban. A kandalló párkányán össze-vissza sorakoztak a képkeretek, benne a fotókkal: Ethan és az édesanyja az iskola első napján egymásba karolva. Ethan a nagyszüleivel, Ethan a karácsonyfa előtt, baba Ethan fogatlanul vigyorog. Eszembe jutott, hogy még nem is csináltunk közös képet Anyával és Jacobbal. Ethannel is csak pár képem volt.

A nappalin végigsétálva néha random megérintettem egy-egy tárgyat, a bőrborítású fekete kanapé háttámláját, egy hosszú, éles levelű zöld növényt, a dohányzóasztal csücskét, egy fura fából készült szobrot a sarokban, majd elértem egy üvegajtóhoz.

– Hú, ez de menő! – rontottam ki Ethanék hatalmas erkélyére, nem törődve azzal, hogy odakint még mindig zuhog. A szürkébe öltözött világ szomorú esőfelhői ellenére is szép volt a kilátás.

– Az ott az Allegheny? – mutattam a távolban kéklő folt felé, ami víznek látszott.

– Aha – felelte Ethan az erkélyajtóból.

– Nem jössz ki?

– Hideg van – felelte.

A kilátást néztem, ami a szemben álló két háztömb ellenére sem tűnt komornak. Körbefordultam, de csalódottan jöttem rá, hogy se egy szék, se egy asztal, semmi sem állt az erkélyen. Pedig egy ilyen helyet vétek kihasználatlanul hagyni. Ha nekünk lenne erkélyünk, azt hiszem, egész nap ott olvasnék, még télen is, nagy takarók közé bújva.

A korlát felé indultam, hogy megnézzem, mennyire vagyunk magasan, amikor Ethan megszólalt.

– Megnézed inkább a szobám? – kérdezte óvatosan, olyan furcsán idegesen csengett a hangja, hogy visszacsalogatott a lakás melegébe.

A nappalihoz képest Ethan szobájában kellemes őskáosz uralkodott, de nem volt rendetlenség, inkább csak túl sok holmi, amitől a gazdája nem mer vagy nem akar megszabadulni. Meglepődtem, mert Ethan nem tűnt gyűjtögető típusnak.

– Min agyalsz ennyit? – lépett elém, és vont az ölelésébe. Ahogy beszívtam az illatát, nagyon próbáltam nem arra gondolni, hogy egy órája Kyle-t is így ölelte. – Ryan?

Még inkább belebújtam az ölelésébe, mert nem szerettem volna arról beszélni, hogy láttam őket. Nem akartam hallani, hogy nem mondhatja el, mi folyik Kyle és közte. De nem tudtam addig elbújva lenni, míg túllépek mindezen. Így inkább felemeltem a fejem és nyújtózkodtam a csókjáért. Emlékeztetni akartam magam az érzésre, Ethan ízére, ajka puhaságára.

Egy órával később Ethan anyukája váratlanul hazajött. Szerencsére nem csináltunk semmi igazán félreérthetőt, épp az ágyon ülve kerestem egy filmet, amit megnézhetünk, amikor kopogás nélkül berontott.

– Ethan, hol van a... ó, szia – fordult felém és furcsa, féloldalas mosolyra húzta a száját zavarában, hogy egy idegen fiút talált a fia szobájában.

– Anya, hogyhogy ilyen korán hazajöttél? – fordult felé Ethan enyhén remegő hanggal.

Én közben elmotyogtam egy köszönést és bemutatkozást, de nem is foglalkoztak velem. Jessica mérgesen fújtatva nézte Ethant.

– Megmondanád, hová tűntek a képek?

Ethan leforrázva ült a kanapé közepén, egy nagy sóhaj után bólintott és felállt. Lassú léptekkel ment a szekrényéhez, hogy az egyik polc mélyére túrjon. Jessica mozdulatlanul állt az ajtóban, amíg Ethan kutakodott.

– Tessék – adott az anyukája kezébe három képkeretet Ethan. – Én...

De Jessica megrázta a fejét.

– Vissza akartam őket tenni, miután Ryan elmegy, de... – mondta Ethan halkan, de Jessica a mondat közben rácsukra az ajtót. Ethan válla megereszkedett, ahogyan csendben bámulta a saját szobájának ajtaját.

Fogalmam sem volt, mi az, amit ennyire el akart rejteni előlem. Arra gondoltam, talán Jacob szerepelt rajtuk, lehet nem akarta, hogy furcsán érezzem magam. Már láttam is magam előtt képzeletben: esküvői kép, Jacob és Ethan közös nevetős képe, Jacob a baba Ethant tartja a kezében és mellette Jessica mosolyog... bármelyik lehetett.

– Igazán nem kellett volna, hogy...

– Ne, légyszi. Nem értesz semmit.

Túrt a hajába, és teljesen összekócolta a haját. Hallgattunk. Rosszul esett, hogy Ethan ennyire sekélyesnek tart, olyan embernek, aki féltékeny lenne azért, mert Jacobnak volt múltja Anya előtt is. Tényleg ilyennek gondol?

Ethan letelepedett mellém az ágyra és beindítottuk a filmet. Szótlanul ültünk egymás mellett, mert Jessica megjelenésével megfagyott körülöttünk a levegő. Két óra után, miután lement a stáblista, csend és sötétség borult ránk. Ethan mellém bújt. Közelebb simultam hozzá én is, és a tenyerembe fogtam a kezét.

– Sajnálom. Azok a képek... – suttogva beszélt, de nem tudta befejezni, mert benyitott az édesanyja. Riadtan engedtem el Ethan kezét, és távolabb húzódtam tőle.

– Mit csináltok itt a sötétben? – nézett ránk Jessica. Előző zivataros feltűnése során meg sem néztem igazán. Rózsaszín nadrágkosztümben, és fejér blúzban állt a küszöbön, mögüle glóriaként ragyogott a nappali lámpájának fénye. Szőke haja kibontva lógott a vállára, szemüvege mögül figyelt minket, vékony madárcsontú alkat volt, kiugró csuklóizülettel és jól látható arcéllel.

– Filmet néztünk, most lett vége – mondta Ethan.

Jessica bólintott, majd rám nézett.

– Itt maradsz vacsorára, Ryan? – Eszerint mégis hallotta a bemutatkozásomat. – Olyan sokszor vendégül láttátok Ethant, örülnék ha viszonozhatnám a gesztust.

Ethanre pillantottam, aki lehajtott fejjel ült, így nem találtam meg tekintetében a választ.

– Szívesen – mosolyogtam Jessicára. Nem hagyhattam ki a lehetőséget, hogy jobban megismerjem Ethan édesanyját.

💙

A vacsora finom volt, Jessica rendelte, de jól eltalálta az éttermet. Közben beszélgettünk, Ethanről megtudtam, hogy születése óta itt lakik, kiskora óta abban az ágyban alszik és Jessica szerint nagyon ragaszkodik a holmijához. Szóba került az a bizonyos sitten töltött nap is, amikor Ethan megvédte Brandont, és legnagyobb meglepetésemre Jessica büszke volt rá, hogy kiállt a barátjáért. Beszélgettünk a korrepetálásról, Jessica munkájáról, meg a suliról is. Ethan velem szemben ült, de sokat hallgatott. Feszültnek tűnt, mint aki nem akarja, hogy az anyukája beszéljen róla.

Gyorsan elszaladt az idő, tudtam, hogy lassan el kellene köszönnöm. Felajánlottam, hogy elmosogatok, de Jessica elhajtott minket.

– Aludj itt – súgta Ethan a nyakamba, amikor a szobájába mentünk, hogy összeszedjem a cuccom. Most, hogy véget ért a vacsora és kettesben voltunk, újra önmagának tűnt.

– Gyanús lesz, ha most telefonálok, hogy itt maradok. Így is lebukhatunk, hogy nálatok vacsoráztam.

–Mondd azt, hogy Tinánál alszol.

Ez remek ötlet volt, és Ethannek nem kellett sokáig győzködnie, hogy beadjam a derekam.

„Tinánál alszom, reggel megyek haza, itt ragadtam sorozatot nézni." küldtem el Anyának, aki egy egyszerű like jellel elintézte az egészet. Már épp kezdtem megnyugodni, a feszültség sem kavargott a gyomromban, és örültem, hogy végre lesz egy kis időnk kettesben Ethannel, amikor felzenélt a telefonom.

Jacob hívott, ilyen még sosem történt eddig.

Riadtan néztem Ethanre, aki állával a mobilom felé bökött, hogy vegyem fel.

– Szia! – szóltam bele.

– Szia, csak azért hívlak, hogy megehetem-e az utolsó szelet gyümölcstortát vagy igényt tartasz rá holnap?

Okos húzás, de nem vert át, tudtam, hogy valójában ellenőrizni akar.

– Edd nyugodtan – feleltem.

– Köszi! Mi jót csináltok Tinával? – kérdezte olyan hangon, mintha nem ez érdekelné most a legjobban.

– Filmet nézünk. – Büszke voltam a közömbösen csengő hangomra.

– Mit?

– A gyűrűk ura maratonba kezdtünk, minden évben megcsináljuk.

– Hm, oké. Jó szórakozást – és lerakta.

Ethan mellettem lemondó sóhajjal rázta a fejét az ágyán ülve.

– Mi van?

– Tudja, hogy hazudtál – sóhajtotta.

– Honnan tudná? Tök hihető voltam!

Rosszul esett, hogy ennyire nem értékeli a színészi teljesítményemet.

– Anyukádnak azt írtad, sorozatot nézel, most meg azt mondtad, filmet.

A francba.

– Mert akkor még nem tudtam. Csak most kezdjük nézni – kerestem idegesen a magyarázatot.

– Aha, hány óra is az összes Gyűrűk ura együtt? Vagy húsz? Hiába próbálkozol, ügyvéd, kiszedi belőled a legféltettebb titkod is, ha nem vigyázol. Minden szavadra figyel.

– De hát elköszönt és lerakta.

– Igen, mert megtudta, amit akart, hogy hazudtál.

– Néha utálom az apádat – nyögtem.

– Üdv a klubban!

💙

Szombat délelőtt Jessica már reggel fél kilenckor írt egy üzenetet Ethan telefonjára, hogy be kell mennie dolgozni. Ennek a csippanására keltünk, de miután elment, már nem aludtunk vissza, főleg nem azután, hogy Ethan mellém bújt a takaró alá.

Tíz óra múlt, amikor kikászálódtunk az ágyból, ekkor villant fel a mobilomon videóhívás. Elfelejtettem Nagyit! Ethan épp zuhanyzott, így bevállaltam, gondoltam, majd gyorsan túl leszek rajta. Ethan ágyára vetődtem és fogadtam a hívást.

– Szia, Prüntyi! Felkeltettelek?

– Dehogy, Nagyi! Hogy vagy? – mosolyogtam rá.

– Itt semmi érdemleges. Allison nénéd elől el kellett menekülnöm, mert egyfolytában a pulyka méretével van elfoglalva. Pedig még három hét Hálaadásig. – Gondolhattam volna, hogy Nagyinak nincs könnyű dolga egyedül Allison nénivel. Általában mi is elmentünk Hálaadáskor hozzájuk ünnepelni, de mivel karácsony előtt úgyis ott lesz az esküvő, amire mindenki eljön, így most kihagyjuk.

– Kitartást! És idén ki készíti az áfonyaszószt? – nevettem fel, utalva a három évvel ezelőtti esetre, amikor anyám és Allison néni úgy összekaptak, hogy Anya a nővérére borította az áfonyaszószos tálat.

– Átengedtem, de megnyertem a pitét. Az legalább ehető lesz – mosolygott Nagyi. – Hol vagy?

– Öhm, Tináéknál.

– Ahogy látom elköltöztek, avagy festettek és ablakokat is cseréltettek.

Feladtam. Nagyanyám híresen jó megfigyelő volt és tökéletes memóriával rendelkezett.

– Oké, hát... nála.

Nagyi értetlenül nézett, de biztos voltam benne, hogy teljesen képben van.

– Tudod - nyújtottam hosszúra az o-t.

– Nem tudom – dőlt hátra a székében, ami hangosan recsegett. Ő egy félhomályos helyről hívott, sejtésem szerint a Papi fészeréből. Fogadni mertem volna rá, hogy Allison néni elől osont ki cigizni.

Sóhajtottam, majd kinyögtem.

– A barátomnál.

Nagyi arcára kiült az üdvözült mosoly, boldogan köszöntöttek a gödröcskéi.

– Látod, nem volt ez nehéz.

Talán, ha Nagyi itt lenne, segítene átlátni mindezt a káoszt, ami körülvesz. Olyan éleslátással rendelkezett, amivel egyik barátom sem. Talán a kor vagy a tapasztalat. Reméltem, ha egyszer öreg leszek, én is ilyen bölcs leszek majd. És vicces.

– Elszomorodtál. Mi a baj?

– Csak hiányzol – vontam vállat.

– Nemsokára találkozunk. Elhozod a barátodat az esküvőre?

– Talán ő is jönni fog – nyögtem fel. Ha a Nagyinak elmondom, hogy ki is ez a barát, vajon hogyan fog reagálni?

– Most mennem kell, Allison nénéd lépteit hallom – fogta suttogóra a hangját, és a székből kivetődve a munkaasztal mögé bújt, fürge volt mint egy macska. A képernyő folyton elmosódott, aztán elsötétült, de a hívás nem szakadt meg. Én is hallottam a lépteket. Majd Allison néni hangja szűrődött át az éteren.

– Anya, tudom, hogy itt bujkálsz! Még mozog a szék.

Nagyi hallgatott. Csak úgy kalapált a szívem, hogy vajon lebukunk-e, mert akkor Allison néni visítozni fog, főleg, ha rájön, hogy a Nagyi titokban cigizett. A feszült csendben Ethan szólalt meg mellettem:

– Ryan... mit csinálsz?

Mindez olyan váratlanul ért, hogy felüvöltöttem, amivel egyből sikeresen lebuktattam Nagyit.

– Bocsi, Nagyi! – hajoltam gyorsan a telefonba.

– Lebuktattatok. Az esküvőn ezért még számolunk – fenyegetőzött Nagyi, aki visszatért a képernyőre. A háta mögött Allison néni közeledett. De Nagyi kinyomta, mielőtt elért volna hozzánk.

Ethan a derekán egy szál törülközővel állt mellettem és furcsán méregetett.

– Mi van? – kérdeztem.

– A nagyanyád tudja?

Megráztam a fejem.

– Csak azt, hogy van egy fiú, de nem tudja, hogy te vagy az.

Ethan bólintott, és a szekrényhez lépett felöltözni, de én elkaptam a derekánál és lerántottam az ágyra pár gyors csókra, mielőtt haza kell indulnom. Élveztem a forró bőre simaságát, a friss illatát és a sóhajait. Aztán nem csak pár csók lett belőle.

– Mesélsz az anyukádról? – kérdeztem úgy fél óráv később, amikor már a mellkasán nyugtattam a fejem.

– Mit szeretnél tudni? Hiszen te is megismerted.

– Csak amit el szeretnél mondani.

Hallgatott, de tudtam, hogy elgondolkozik a szavaimon. Nem akartam megint azon töprengeni, vajon mennyi minden van Ethan múltjában, amiről fogalmam sincs.

– Anyám... azt hiszem, sokkal jobban félt, mint azt kellene.

– Hogy érted?

– Sokszor felhív, ellenőriz, azért kellett azt a hétvégét is Jacobbal és veletek töltenem, mert nem akart felügyelet nélkül hagyni egy hétvégére, hiába vagyok már tizennyolc, úgy kezel, mintha nyolc lennék.

– Csak félt, nem? Minden anyuka félti a gyerekét.

Ethan vállat vont, arcom alatt húzódott a bőre.

– Lehet. Ráadásul rengeteget dolgozik.

– Mindig ilyen volt?

– Kicsiként egészen más volt, akkor is sokat dolgozott. De... az mintha egy egészen más világ lett volna.

Az ujjait simogattam, össze-összefűztük őket. Ethan nem mondott többet. Percek suhantak el a csendben mellettünk, én pedig rászántam magam az indulásra.

💙

Ethan minden nap edzett, Holt nagyon keményen fogta őket, mert már csak egy hét volt a versenyig. Reméltem, hogy utána újra több időt tölthetünk együtt. Utáltam egyedül lenni a gondolataimmal, amik folyton hol Kyle, hol Jessica, hol Jacob körül forogtak. De az idő legnagyobb részét mégis az afölötti aggodalom tette ki, hogy mit fog szólni Anya, ha megtudja, együtt vagyunk Ethannel.

Csütörtök délután egyedül voltam otthon. Körülvett a lakás szokásos zaja: hallottam, hogyan zümmög a hűtő, kopog az eső az ablakokon, roppan az ágy, amikor fordulok rajta. Megszoktam már itt élni Jacobbal és Anyával.

Csak teltek a percek és egymást kergették a gondolataim. Míg végül összeszedtem elég bátorságot, és fennhangon kimondtam a lakás csendjébe:

– Meleg vagyok.

Nem történt semmi. Változatlanul folyt tovább a világ.

– Meleg vagyok.

Még mindig semmi. Ugyanolyan monoton hanggal kopogott az eső.

– Meleg vagyok és Ethan is az.

– Mit mondtál, drágám? – lépett be anyám a szobámba. Elöntött a hideg veríték.

– Öhm, semmi fontosat. Mikor jöttél haza? Nem is hallottalak – ültem fel és bámultam rá.

– Nemrég – mosolygott nyugodtan. Akkor is ilyen higgadt lenne, ha tudna Ethanről és rólam?

– Régen beszélgettünk. Kijössz segíteni főzni?

Bólintottam és miután feltápászkodtam, csatlakoztam hozzá a konyhában. Felültem a pultra és figyeltem, ahogyan előcsomagolja és megmossa a brokkolit. Utáltam a brokkolit. De amióta Jacobbal laktunk, anyám szinte minden este főzött, meglepő javulás volt ez az elmúlt évek szokásaihoz képest, így nem szóltam semmit.

– Beszéltél hétvégén a Nagyival? – kérdezte Anya.

– Szombaton. Hívott, mikor Tinánál voltam.

Anyám rám pillantott, majd visszafordult a mosogatóhoz, és módszeresen minden brokkolirózsát végigmosott a folyó víz alatt.

– Mi újság Tinával? Régen járt erre.

– Semmi különös. Volt egy kis zűrje a barátjával – vontam vállat. Anyát eszemben sem volt sokkal jobban beavatni.

– Ő ki?

– Ethan egyik haverja, Brandon.

Anya elzárta a csapot és nekiállt a brokkoli szétvágásának. A kés ütemes csattogása adta a szívdobogásom ritmusát. Anya háttal állt nekem, így a mögöttem lévő szekrényből óvatosan csórtam egy kekszet.

– Hé, nincs nasi vacsi előtt! Tudod a szabályt.

Szólalt meg mindentudóan.

– Kapsz puszit.

Anyám felkacagott.

– Már nem tudsz olyan könnyen levenni a lábamról.

– Mert itt van Jacob?

– Dehogy, hanem mert már több vagy hat évesnél – kuncogott továbbra is, miközben új hozzávalókat vett elő a hűtőből. Én is felnevettem.

– Néha hiányzik ez, hogy kiskorodban mindig együtt főztünk. Megnőttél – sóhajtotta.

Igaza volt. Kissrácként rengeteget beszélgettünk esténként Anyával. Mivel akkor alig volt pénzünk, olcsóbban jöttünk ki, ha főztünk. Csak később, mikor megkapta a főnővéri állást a kórházban, akkor kezdtük el egyre többször rendelni a vacsit.

– Emlékszem – bólogattam.

Anya módszeresen dolgozott a vacsora elkészítésén. Az összetevőkből zöldséges rakott résztás kajára tippeltem. Kis csend után szólaltam meg, miután elrágtam a kekszemet.

– Hogy álltok az esküvővel?

Szinte minden este ez volt a téma a vacsoraasztalnál, mégis régóta nem beszélgettem erről Anyával. Csak mindig az éppen elintézendő lista került terítékre: virágok, meghívók, torta, helyszín, ültetési rend, a ruha... gyakran elkalandoztak a gondolataim, amikor erről beszéltek Jacobbal.

– Minden rendben lesz, de azt hiszem, kezdem megbánni, hogy karácsony elé tettük.

– Miért?

– Mert így pont karácsonyra fog esni a nászút. És erre csak most jöttem rá.

– De mi ezzel a gond? Hogy minden drágább?

Anya megrázta a fejét. Hajtincsei ide-oda ugráltak a mozdulat közben.

– Csak... nem akarlak egyedül hagyni pont karácsonykor. Mi vígan nászutazunk, te meg itt unatkozol egyedül.

Eszemben sem volt beavatni, hogy Ethannel már nagyon vártuk a közös, kettesben töltött karácsonyt. Már csomó mindent beterveztünk arra a pár napra.

– Anya, nehogy ezen parázz. Tök jól megleszek. Átmegyek Tináékhoz vagy összefutok Ethannel. Alig várom, hogy végre legyen tőletek egy kis nyugalmam – nevettem fel.

Anya elgondolkozva figyelt, még a kanál is megállt a kezében. Végül lassan bólintott.

– Hát jó, legyen! De ígérd meg, hogy minden nap felhívsz majd, különben halálra fogom aggódni magam.

– Felhívlak, ígérem! – tömtem egy második kekszet a számba.

– Na jó, most már két puszival tartozol!

És mindketten felnevettünk. Figyeltem Anya mosolygós arcát. Boldognak tűnt. Reméltem, hogy végül majd minden jól alakul. Hiszen léteznek csodák, igaz?

💙

Ethan megnyerte a hétvégi versenyt 200 gyorson és 200 vegyesen is. Ezzel abszolút esélyesként került be a nyári bajnokság résztvevői közé. Mindez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a legtöbb egyetem már most, a nyári bajnokság előtt örömmel fogadná és ajánlana neki sportösztöndíjat. Alig mászott ki a medencéből, máris megrohamozták hárman, különböző egyetemek képviselői, hogy átadják a névjegyüket. Ethan mosolyogva elfogadta és kezet rázott mindegyikkel. A lelátóról figyeltem a jelenetet, mellettem anyámmal.

– Szerinted fog jelentkezni?

– Nem tudom – vontam vállat.

– Nem szoktatok a továbbtanulásról beszélgetni? – kérdezte Anya. Én meg elvörösödtem, mert az utóbbi időben, mivel, Jessica későn ért haza a munkából, nem igazán a beszélgetésre fordítottuk a közös időnk javát.

– Arról nem igazán.

Anya bólintott, és tovább figyelte ahogyan kiírják a verseny végeredményét. Kyle második lett mindkét számban, amiben Ethan első. Emellett nyert 400 vegyesben. Éppen úgy őt is megrohamozták az egyetemi fickók. Kyle idegesen toporgott, miközben elfogadta az ajánlásokat, majd többször is Holt felé sandított, de az edző nem foglalkozott vele. Aztán Ethannel egymásra mosolyogtak.

Próbáltam nem egyfolytában azt figyelni, hogy mikor szólnak egymáshoz, hogyan érintik a másikat. De egyszerűen nem tudtam kikapcsolni az agyam. Nem láttam semmi furcsát, csak két spottársat, a lelátóról nézve még csak barátoknak sem tűntek igazán. Vajon mi folyik köztük? És Ethan mikor szánja rá magát, hogy beavasson a titkaiba?