Az öltözőben ültünk egymás mellett, Ethan a kulcsát babrálta az ujjai között. Odakint dübörgött a zene, de hozzánk csak hangfoszlányok jutottak el belőle. Épp azon voltam, hogy előkaparjak magamból annyi bátorságot, hogy ki merjem mondani, mit szeretnék.

Miután összeszedtem magam, végre elindultunk otthonról magunk mögött hagyva Jacobot, Ethan óvatosan elpakolta Brandon hegedűjét a hátsó ülésen lévő tokba, majd beült a kormányhoz.

– Mehetünk? – Kék tekintetében őszinte aggodalmat láttam és ez kijózanított. Bólintottam.

– Félsz?

– Kicsit.

Ethan bátorítóan nézett rám, de nem szólt semmit. Szerettem, hogy nem érezte kényszernek, hogy minden alkalommal beszéljen. Indított, és kihajtottunk a mélygarázsból. Útközben beindított egy zenelistát a telefonjáról. Csendben ültünk, csak a random közénk bekúszó hangok szóltak körülöttünk. Aztán jött a Nothing Else Matters, és ott, abban a pillanatban baromira úgy éreztem, hogy ezt nekünk írták.

Sosem értettem az olyan filmeket, ahol a szereplő párosnak van közös dala. Eddig nem láttam magam előtt olyan helyzetet, amikor szükség lenne rá. De ez most olyan volt. A "mi dalunk" már ezentúl a Nothing Else Matters, és ahogyan Ethan rám nézett a refrénnél, ő is erre gondolhatott.

Mire odaértünk a sulihoz, egészen lenyugodtam. Komolyan elhatároztam, hogy szarok mindenre és mindenkire, mert ez, ami köztünk van, amúgy sem tartozik másra.

A suli lépcsőjéig értünk, máris vége volt a remek tervemnek. A lépcsőn ott terpeszkedett Drake a haverjaival. Sajnos Tim is ott ült mellettük. Nem örültem annak, hogy Tina kegyetlen lerázása után itt talált helyet magának, jobb srác volt ennél.

Ethan közelebb lépett hozzám. Szinte összesimult a kézfejünk, a testéből áradó hő megnyugtatott. Így sétáltunk fel a lépcsőkön, de Drake megállított. Ethan elé lépett, aki erre megtorpant.

– Örülök, hogy találkozunk, Howler. Legutóbb talán nem hallottad, amit a parkolóban... – kezdte Drake, és az eddig mellette ülő srácok ugrásra készen figyelték a párbeszédet.

– De, hallottam – lépett még közelebb hozzá Ethan. Már majdnem egymásnak feszült a mellkasuk.

– És mit szólsz hozzá?

– Semmit – vont vállat Ethan.
Feszültség lármázott a bőröm alatt, alig tudtam normális ütemben lélegezni.

– És te mit gondolsz erről, Ryan-baby? – karolta át nagy lendülettel Drake a nyakam. Ethan idegesen megfeszült, de egy pillantással jeleztem felé, hogy minden oké. Mivel nem válaszoltam, folytatta.  – Szép jelmez, minek öltöztél? Öregember?

Vihogása visszaverődött a falakról. A mellettünk lévő bejáraton lehajtott fejjel besietett két cicának öltözött lány.

– Dr. Watson.

– Az meg ki? Nem nézel ki orvosnak – pislogott rám Drake, de végre levette rólam a karját, hogy jobban megnézzen. Kitört belőlem az ideges nevetés, akármennyire is bent akartam tartani. Még Drake se lehet ennyire hülye.

– Mi ilyen vicces? – lépett közelebb egy másik srác, egy igazi hústorony, szemei apró pöttyökként ültek kerek arca közepén.

– Nyugi, Liam – intett Drake a bodyguardjának, aki erre visszakushadt a lépcsőre.

– Hé, az egy Sherlock jelmez? – Tim szólalt meg mellettünk, tátott szájjal bámult Ethanre. – Közös jelmezetek van?

Nagyra nőtt a csend, a feszültség léggömbként dagadt körülöttünk, én pedig nem vágytam rá, hogy kipukkadjon. Idegesen pillantottam körbe. Drake gúnyos vigyorra húzta a száját, de hallgatott.

– Baszki, ti buzultok? – folytatta Tim. Kegyetlenül felröhögött, és csatlakozott hozzá a banda többi tagja is.

Mindketten hallgattunk. A szívem még szaporább tempóra kapcsolt.
A hústorony Liam szólalt meg, lassú, vontatott hangon.

– És melyikőtök a lány?

– Te vagy az, igaz Ryan-baby? – Drake mozdult, hogy újra átkaroljon, de Ethan elkapta a karját és rászorított a csuklójára. Pislogás nélkül meredtek egymásra, Drake szólalt meg előbb.

– Engedj el, Howler! Nem volt elég Dean álla? Nekem a karomra pályázol?

– Szívesen eltöröm, ha nem állsz le – sziszegte Ethan Drake arcába.

– Akkor kiraknak a csapatból, buzikám.

– Egyszer már otthagytam magamtól. Kurvára nem ez tart vissza, szimplán csak az, hogy nem akarok verekedni, de megteszem, ha muszáj.

– Baszki, ti jöttetek páros jelmezbe. Mi a szart vársz tőlem?

– Hogy hagyd békén Ryant – tagolta Ethan, minden szót megnyomva.

– Ó, nézd csak, hogy véded a...

– Micsoda csípős este – sóhajtott fel mellettünk a lépcsőn álló Mrs. Ashenberger, egy rémes boszorkányjelmezben. Fekete kalap, köpeny és ruha volt rajta, az orrán festett műbibircsók alól mosolygott nyugodt vonásokkal.

Mindenki döbbenten kapta felé a fejét. Ethan elengedte Drake karját, aki egy lepéssel hátrébb lépett.

– Howler, Murphy, elkísérnének a tanáriba? Kellene nekem két pár szorgos kéz a tombola elrendezéséhez – kérdezte Mrs. Ashenberger.
Bólintottunk. Ő pedig Drake-ékre nézett.

– Ha be akarnak jönni a Halloween bálra, akkor ideje lenne jelmezbe bújniuk, ugyanis anélkül tilos a belépés.
Mrs. Ashenberger ezután besétált az ajtón. Ethan egy pillanatig még Drake szemébe meredt, majd mindketten követtük a tanárnőt.

Odabent hangosabban dübörgött a zene, néha egy-egy jelmezbe öltözött diák haladt el mellettünk. Mintha víz alól bukkantam volna fel a felszínre. Ethan rám nézett, gondolom vacakul festhettem.

– Remélem, találkozunk a táncparketten – kezdte Mrs. Ashenberger. – A tombolával minden rendben.

Barátian megütögette Ethan vállát, megigazította az ingem felhajtóját, majd elsétált. Az eddig feketének gondolt köpenye hátán egy Pittsburgh térkép virított.

Ethan minden további szó helyett karon ragadott, és húzott maga után a folyosó távolabbi vége felé, ki a hátsó ajtón az uszodához.

Hát így kerültünk a buli helyett az öltöző padjára. Kellemes félhomály vett körbe, az öltöző üvegajtaja mögül szürkés fény áradt a folyosóról az öltöző sötétjébe.

– Sajnálom. – Egyszerre szólaltunk meg
.
– Talán szar ötlet volt az egész – morogta maga elé Ethan. Megráztam a fejem.

– "Life is ours, we live it our way" – idéztem inkább a dalszövegből. Nem láttam teljesen az arcvonásait, csak remélni tudtam, hogy érti, mire gondolok.

Megkerestem a kezét, és összefűztem az ujjainkat. Percekig ültünk csendben. Azon agyaltam, vajon mi lesz most. Eljöttünk a buliba, de közben itt bujkáltunk. Megkeseredett a szám íze.

– Játsszunk! – kezdtem, hogy eltereljem a figyelmünket.

– Mit?

– Mondj el három olyan dolgot, amit még nem tudok rólad!

Ethan rövid időre elhallgatott. Rengeteg minden volt még, amit nem tudtam róla, de ebben a játékban az volt az érdekes, hogy ő maga mit akar megosztani.

– Utálom a hangyákat. Egyszer kimentettem egy fuldoklót a tengerből... amikor először láttam a Dirty Dancinget, bőgtem rajta. Te jössz!

Megpróbáltam nem kiröhögni. Ethan nem kezdte boncolgatni a lelke mélységeit, de legalább jobb kedvre derített.

– Nem tudom, hogy hívják az apámat. Egyszer véletlenül bringával áthajtottam egy békán kissrácként, utána két órát zokogtam és másnapra belázasodtam... Miért hiszik azt, hogy egyikünknek lánynak kell lennie?

Nem tudtam magamban tartani a mondatot.

– Mert hülyék! – Ethan megvonta a vállát, karja enyémnek ütközött, ahogy összesimultunk. Irigyeltem, hogy ennyivel elintézi.

– Mikor jöttél rá? – bukott ki belőlem az újabb kérdés. Annyira szerettem volna többet tudni arról, ő hogyan élte meg az önmagára találást.

– Jacob szereti a sportokat, amikor még együtt laktunk, úszás, baseball, foci, snooker... mindent néztünk. A kedvencem a birkózás volt, mert gyönyörű volt nézni, ahogyan összefeszülnek az izmok. Minden mérkőzést megnéztem, aztán egyszer sikerült elkapni egy női döntőt, ami a legkevésbé sem váltott ki belőlem semmit. Akkor elkezdtem ezen gondolkozni, hogy vajon miért. Ekkor múltam tíz, éppen a válás közepén tartottak.

Megszorítottam a kezét. Letaglózott Ethan őszintesége. Nagyon nehéz időszak lehetett ez az életében. De már tíz évesen... ehhez képest én sehol sem jártam.

– Kicsit irigyellek – súgtam a vállára hajtva a fejem.

– Ez nem egy verseny. Van, aki harmincon túl jön rá.

– Mint apám – bólintottam. Ethan döbbenten nézett rám. Megráztam a fejem. Nem akartam beszélni róla.

Csendben ültünk egymás mellett, az öltöző padján, összefűzött ujjakkal. Az utolsó mondataink jártak a fejemben. Ha itt bujkálunk, akkor én magam is olyan vagyok, mint az apám? Őrzöm magamban a titkot, és csak egy kevés ember tudja. Talán apámmal is így történt, még az is lehet, sosem mondta el senkinek, ezért juthatott addig, hogy született egy fia. Hirtelen óriási késztetést éreztem, hogy megtudjam, min ment keresztül. Egy valamiben biztos voltam: nem akartam olyan lenni, mint ő.

– Menjünk ki – szóltam halkan.

– Biztosan ezt szeretnéd?

Nem tudtam neki elmondani, hogy mit érzek. Hogy félek, olyan leszek, mint az apám. Hogy ha most itt ülünk, akkor felesleges volt az egész jelmez, az is hogy Jacob gyanút fogott, és az is, hogy eljöttünk. Mi értelme mindennek, ha itt bujkálunk?

– Igen, menjünk! – pattantam fel.

Ethant magammal húztam az összefont kezünk miatt. Ahogy felállt, összesimult a mellkasunk, orromba szökött az illata, a haja csiklandozta az arcom, amikor közelebb hajolt. Hozzám simuló ajkának puhasága gyógyír volt zsongó érzéseimre.

💙

Majdnem szívbajt kaptam, ahogy a gitár felharsogott a csendben. Ethan kikotorta a telefonját a zsebéből, Brandon képe nézett rám vissza.

– Cső – szólt bele, miután benyomta. Majd egy pillanat múlva Tina hangja visított a csendbe. Ethan nem volt hajlandó végighallgatni, inkább egyből átpasszolta nekem a mobilt.

– Hol vagytok? – üvöltötte túl a zenét Tina.

– Az uszodában.

Pár pillanatnyi csend.

– Miért?

– Beszélgetünk.

– Oké, akkor inkább gyere, mert szükség lenne a segítségedre. Ezekkel itt nem megyek semmire – nyögött elkeseredetten.

– Mi történt?

– Samanthával van egy kis gond.

Tina kinyomta a hívást. Ethan kezébe adtam a telefont. Ahogy kinyitottam az ajtót, egyből felhangosodott a zene, ami a falakban és a talpunk alatt rezgett. Csalódottság kaparta a torkom, hogy végre elhatároztuk magunkat, mégsem fogjuk megtenni, amit terveztünk.

Az udvaron futottunk össze Tinával. Egész tegnap zuhogott, így a cipőnk cuppogott a sáros, nedves fűben. Amikor Tina megállt előttünk, döbbenten bámultam rá.

– Ez meg mi? – mutattam a jelmezére. Egy óriási, emberméretű hegedűnek volt öltözve, barna jelmezében úgy nézett ki, mint egy rusnya krumpli.

– Jelmez – vont vállat. – Örülök, hogy elődugtátok a képeteket. Segítség kéne.

– Miben? Éppen táncolni indultunk.

Tina eltátotta a száját, aztán becsukta. Nem sok olyan dolgot láttam eddig, ami megakasztotta Tina szóáradatát.

– Komolyan gondoljátok?

– Ezért jöttünk el a buliba – bólintottam elszántan. – De mi van Samanthával?

– Részeg. A klotyóban gubbaszt. Ki kéne vinni, mert nem akarom, hogy Abigail meglássa.

– Miért? – kérdezte Ethan.

– Mert akkor cikket ír róla.

Ethan hallgatott. Fogalmam sem volt, hogy érti-e, mi a gond, de most nem volt idő a magyarázásra.

– Ethan, légyszi foglald le Abigailt, míg kivisszük!

Ethan értetlenül bámult ránk.

– Miért én?

– Talán mert odáig van érted. Légyszi, csak beszélgess vele egy kicsit.

Ethan fájdalmas képet vágott.

– Szerintem meg inkább táncoljuk – nézett rám. – Abigail teljesen elfelejtené Samanthát.

– Az biztos, de tényleg szeretnétek egy ilyen cikket? – húzta a száját Tina.

Igaza volt. Ha kimegyünk oda táncolni, még az újságba is benne leszünk, és ha Jacob bejön a suliba és meglátja? Vagy telefonálnak a szüleinknek?

Ethanre bámultam, a fekete szövetkabátja vállán ködcseppek ültek, az udvari lámpa szórta ránk a fényét és mindent gyér szürkeségbe vont, még Ethan fekete haját is.

– Légyszi, Ethan. Lerendezed Abigailt? – kérdeztem.

– Rendben. De lógsz nekem egy tánccal.

Ethan elsétált mellettünk, Tina félrefordított fejjel mustrálta, majd döbbenten megszólalt.

– Az ott Brandon hegedűje?

💙

A bokor mellett álltam a sulival szemközti parkban, és Samantha őrülten hosszú haját fogtam össze, hogy ne hányja le. Tina rám bízta, vigyázzak rá, amíg ő megszabadítja Ethant Abigail karmai közül.

Samantha kicsempészése sokkal simábban ment, mint előre vártam. Az a fajta részeg volt, aki hagyja magát, csináljanak vele bármit. Így hát egy kis rábeszéléssel sikerült elérni, hogy kisétáljon velünk. Tinával kétoldalról belé karoltunk. Közben a tánctérre pillantva láttam Ethan hátát és a vele szemben vigyorgó Abigailt, aki angyalnak volt öltözve.

Samatha végül felegyenesedett, és megtörölte a száját hosszú ruhája ujjával. Tündejelmezéhez illett a szépen göndörödő, hosszú haja, Csinos, hegyes fülei is voltak.

Leültettem a legközelebbi padra.

– Nem fázol? Hol a kabátod? – kérdeztem. Még szerencse, hogy hosszú, szinte földig érő köpenybe burkolózott.

Samantha álmatagon hümmentett, majd megvonta a vállát. Láttam rajta, hogy el fog aludni, ha nem tartom szóval.

– Szép a jelmezed.

Halvány mosoly kúszott a szája szegletébe.

– Köszi, Ryan.

– Miért ittál?

– Mert úgy jobb – válaszolt egyszerűen és könnyedén. Közben fókuszálatlanul a pad melletti kukát bámulta. – Miért hoztatok ki? Nem is ismertek.

– Mert utáljuk Abigailt, és nem akartuk, hogy cikket írjon rólad.

Egy pillanatig gondolkoztam, hogy előálljak-e valami kamuszöveggel, de inkább maradtam az igazságnál.

– Mindent értek.

Samanthának mézbarna szeme volt és kedves mosolya. Lekuporodott a mellem lévő padra, elfeküdt és a karjára hajtotta a fejét.

– El fogsz aludni, és meg is fázol. Szerintem nem jó ötlet...

Végig sem tudtam mondani, már hallottam egyenes lélegzetvételét a csendben. Remek. Csak abban bíztam, Tináék sietnek. Körénk simult a csend. A parknak ez az iskolához közeli része jól ki volt világítva. Ültem a padon, és azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha nem szól közbe Samantha részegsége, és bevállaljuk Ethannel a táncot. Vajon Abigail tényleg rólunk cikkezett volna?

Drake talpa alatt ropogotak a frissen hullott falevelek, már messziről hallottam. Amint megláttam, tudtam, hogy hozzám tart. Nem volt rajta jelmez, csak farmert és a dzsekije alól kilógó ingjét viselte. Samantha édesdeden aludt a szomszédos padon.

– Hol hagytad a pasidat? – állt meg előttem széles terpeszben.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Howlert. Merre van?

– Miért? Azt akarod, hogy a te állkapcsodat is eltörje?

Drake komoly arccal meredt rám, álla megfeszült, düh kavargott tekintetében.

– Szerinted mit fog szólni, ha elmondom?

– Még mindig nem tudom, miről beszélsz.

– Láttalak titeket, kézen fogva sétáltatok az utcán. Vajon mit szól hozzá az úszócsapat, ha megtudják, hogy pucéran zuhanyoztak vele, és Howler biztosan őket bámulta?

Felvágott torkomban a düh, meg akartam szólalni, de Drake elszántan folytatta.

– Mit szólnak a barátai? Vagy az a sok lány, aki odáig van érte? Nem fogják úgy gondolni, át lettek verve? Mit szól majd az anyukája? Aki olyan édesen törődik vele, hogy még a kabátját is utána hozza, hogy a fiacskája meg ne fázzon?

Megráztam a fejem. Kavarogtak benne Drake szavai. Tudtam, ezek közül Ethant egyik sem érdekelné. Egészen úgy tűnt, képes lett volna Jacobnak elmondani, hogy együtt vagyunk. Csakhogy eszembe jutott az az apró mozdulat, amikor hátralépett előlem, és körbepillantott a lépcsőn állva, hogy ki látott minket.

– Mit akarsz? – csattantam fel. Samantha megmoccant a padon, de aludt tovább. Drake folytatta.

– Hogy érzi majd magát Abigail, ha megtudja, hogy Ethan odabent hülyítette? Talán ír majd egy cikket, biztosan te is benne leszel.

– Drake. Újra kérdezem, mit akarsz tőlünk?

– Még nem tudom – vont vállat. – De Howler egy agresszív fasz.

– Nem is ismered.

– Eltörte a bátyám állkapcsát – kiáltotta.

– Aki meg eltörte Brandon csuklóját.

Drake arcára kiült a döbbenet. Bennrekedt a szó, és tátott szája feketén kerekedett hosszúkás arca közepén.

– Te nem is tudtad? – kérdeztem.

– Ez hülyeség. A bátyám nem bántana senkit – rázta a fejét. – Volt pár gáz húzása, de...

– Menj haza, és kérdezd meg tőle! Vagy inkább kérdezd meg Brandont.

– Ha hazudsz...

Visszaültem a padra, jelezve, hogy befejeztem vele a társalgást. Egy perc némaság után fordult csak meg. Elcsörtetett, ahonnan jött.

Büszkeséggel vegyes aggodalom áradt szét bennem. Drake volt az egyik legirritálóbb tapló, akit ismertem, és korábban sosem tudtam kiállni ellene. Remegő kezemet ökölbe szorítottam, és kényszerítettem magam pár négy-hetes légzőgyakorlatra. Egy-kettő-három-négy beszív, egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét kifúj.

Samatha fázósan húzódott össze, ezért levettem magamról a Watson jelmezem barna zakóját és a hátára terítettem. Csípte a bőrömet a hideg, a leheletem látszott a levegőben.

Tina és Ethan öt perc múlva érkeztek meg. Tina a kezében Samantha kabátját szorongatta.

– Mi legyen vele? – kérdeztem Tinát, az alvó Samantha felé mutatva.

– Mondott valamit?

– Kihányt egy adagot, majd bealudt.

– Történt bármi más?

– Semmi – feleltem közömbösen.

Végül Tina vállalkozott, hogy majd ő hazaviszi Samanthát. Amikor keltegetni kezdte, megszólalt Ethan mobilja. Pár pillanatig meredten bámulta a kijelzőt, majd néhány lépést messzebb sétálva szólt bele. Nem akartam hallgatózni, így inkább Tinának segítettem Samanthát felébreszteni. Mire Ethan visszatért, nagyjából sikerrel jártunk, Samantha álmosan pislogott ránk, és fázósan húzta össze magán a kabátját.

– Ne haragudjatok, de el kell mennem – szólalt meg Ethan, miközben a zsebébe süllyesztette a telefonját.

– Mi történt?

– Semmi komoly, csak segítenem kell egy kicsit Kyle-nak.

Gombóc nőtt a torkomban. Megpróbáltam nyelni, hogy eltüntessem, de nem múlt el. Megköszörültem a torkom, és csak azután válaszoltam.

– Oké. Hazajössz még utána?

– Megpróbálok –  bólintott, majd elindult vissza a suli felé.

Csendben néztem, ahogy távolodik tőlem. Miután az esti homályba burkolódzó park kerítésén túl eltűnt a szemem elől, visszafordultam a lányok felé. Tina kérdőn nézett, mire csak megvontam a vállam. Pont annyit tudtam, mint ő.

– Na, gyere, Ryan, vigyük haza Samanthát! És nyugi, ha Ethannek titkolni valója lenne, hazudott volna valami mást.

Miután bepasszíroztuk a hátsó ülésre Samanthát, Tina mellé másztam előre. Samantha csendben ült, de ébernek, sőt majdnem józannak tűnt.

Tina betáplálta a címet a mobiljába és indított is.

– Fél óra? Hol laksz te, a világ végén?

Samantha kifelé bámult az ablakon és nem felelt. Én is hallgattam, Drake szavain és Kyle telefonálásán rágódtam.

Tina szintén csendben maradt, ami szokatlan jelenség volt. Oldalra fordítottam a fejem, és figyeltem, ahogy a hegedű jelmezében a vezetésre koncentrál. Ajka vékony vonallá préselődött, a jelmez teteje pár centit meggyűrődve fért csak be az autóba.

Fél óra múlva a város egy olyan részén jártunk, ahová még sosem merészkedtem. Annak ellenére, hogy Halloween volt, itt mégsem grasszáltak vidám kölykök az utcákon, pedig út közben rengeteg jelmezest hagytunk magunk mögött. Még két utcányira voltunk a megadott címtől, amikor Samantha arra kért, álljunk meg.

– Nem szeretném, ha miattam gyilkolnának meg, inkább hazáig viszünk – jelentette ki Tina.

Samantha lesütötte a szemét, a térdét bámulta, és többet nem szólt. Lehet, hogy már ő is rájött, hogy Tinával felesleges vitatkozni.

Amikor Tina leparkolt a felhajtójukra, a kuka mögül egy kóbor macska rohant ki az autó lámpájától ijedten. A családi házhoz kopott festésű fakerítés és málladozó vakolat tartozott. Samantha elhadart egy köszit, és mire észbe kaptunk, már félúton járt a bejárat felé.

A visszafelé úton Tina még mindig csendes volt. Mire leparkolt a házunk előtt, még csak fél tizenkettő múlt. Nagyon reméltem, hogy Jacob és anyám már az igazak álmát alusszák, különben magyarázkodhatok, hogy hol hagytam Ethant.

– Mi van veletek Brandonnal? – kérdeztem könnyednek szánt hangon, mielőtt elköszöntünk volna.

Tina nagyot sóhajtva hátradőlt az ülésen. Ahogy rám nézett, szemében ott csillogott a keserűség.

– Nem fog menni.

– Miért? – kérdeztem.

– Anya miatt, a hegedű miatt, a nyomás miatt.

Hallgattam. Tina ideges mozdulattal megvakarta az orrát, aztán folytatta.

– Látod a jelmezem? – mutatott magára. Bólintottam. – Brandon ötlete volt: a hegedű legyek én, ő pedig a művész, aki játszik rajtam.

Eddig nem láttam Brandon jelmezét, de áú, ez eléggé nagy mellényúlásnak hangzott.

– Miért mentél bele?

– Fogalmam sincs. Talán mert tud hegedülni, és a törött és összeforrt csuklója ellenére is tehetséges. Azt akartam, hogy működjön. Még olyasmiről is meggyőztem magam, hogy talán a Sors, vagy Anya akarta, hogy találkozzunk a hegedű miatt. Évek óta direkt kerültem mindenkit, aki hegedült, erre egyszer csak ott állt előttem azon a béna rögtönzött színpadon – megrázta a fejét, és elhallgatott.

– De mi vele a baj?

– Túl sok. Azt hiszem, meg akar menteni, mert tehetséges vagyok. Azt akarja, hogy újra játszak. Először azzal jött, mi lenne, ha hegedülne nekem. Rágondoltam, hogy milyen volt látni a próbán. Belementem. Ezután tanácsokat kért, egy darab eljátszásához. Segítettem, és már másnap írt, hogy a magántanára agyon dicsérte, mennyit fejlődött.

Lehajtotta a fejét, és az ölébe ejtett kezeit figyelte a szélvédőn át beszűrődő halvány utcai lámpafényben. Keserűség áradt belőle.

– Ennek még örültem is, még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy ha zenekarban nem is tudnék játszani, talán lehetnék tanár, taníthatnék kicsiket. Aztán moziba mentünk, és megnéztünk egy hülye művészfilmet. Tippelj, miről szólt! Igen, egy csajról, aki hegedül. Fojtogatott a sok felhangosított hegedűszó ott a teremben. Aztán kitalálta a jelmezt. És belementem, mert... mert már a moziban is összevesztünk és ki akartam békíteni.

– Basszus – vakartam meg a tarkómat. – Miért nem szóltál?

– Itt van neked Ethan, Jacob, apád, az esküvő… épp elég gondod van.

– Ne már, Tina, ezért vagyunk barátok. Te meghallgatod az én gondomat, én pedig a tiédeket.

Tina halványan elmosolyodott.

– Tudom.

– Nem lehet, hogy Brandon csak nem tudja, hogyan viselkedjen veled ezügyben? Hogy ő maga is zavarban van és nem tudja hogyan hozza szóba? Vagy hogyan ne beszeljen róla, amikor neki a hegedű az élete szerves része.

Tina lassú mozdulatokkal rázta meg a fejét. A jelmeze halkan sustorgott körülötte a mozdulatra.

– Ezért szeretlek, látod? Mindig mindenkiről a legjobbat feltételezed.

– Te most azt mondtad, szeretsz? – játszottam túl a szavaimat, a kezemmel a szívemhez kaptam.

– Ne aggódj, soha többet nem fogod újra hallani – nevetett fel Tina. Összemosolyogtunk.

Örültem, hogy oldódik a hangulat, de muszáj volt visszaterelnem a beszélgetést a témára, mert Tina nagyon ritkán nyílt meg előttem ennyire.

– Mit fogsz csinálni Brandonnal? Elmondtad már neki, hogy mindez mennyire zavar?

Tina bólintott. Aztán elhúzta a száját.

– Megpróbáltam, de elviccelte az egészet.

A motorháztetőn kopogni kezdett az eső. Lassú folyamok indultak végig a szélvédőn, a mintájuk rávetült Tina arcbőrére a félhomályban.

– Megpróbálok újra beszélni vele.

– Rendben.

– Ethannel minden oké?

– Persze – feleltem könnyedén. Nem akartam tönkretenni ezt a törékeny nyugalmat, ami közénk ereszkedett azzal, hogy Kyle-ról, Drake-ről panaszkodom, vagy éppen a meleg apám miatt kesergek. Hiszen az elmúlt hetekben minden rólam szólt és észre sem vettem, hogy Tináékkal nincsen minden rendben. Micsoda szar legjobb barát vagyok!

Nemsokára elköszöntünk. Elgondolkodva néztem a kocsija távolodó fényszóróját a zuhogó esőben. Fontolgattam, hogy vajon beszélnem kellene-e Ethannel Brandonról. Hogy vajon miért viselkedik így? Lehet valakiben olyan kevés empátia, hogy elfelejti, mit érezhet Tina?

Zsebre tett kézzel, behúzott nyakkal siettem a bejárat felé, amikor Ethan mellém szegődött.

– Régóta vársz? – kérdeztem. Az egész haja és kabátja csurom víz volt.

– Aha.

– Miért nem szóltál?

– Mert láttam, hogy beszélgettek Tinával, nem akartam zavarni.

Bólintottam, de nem szóltam semmit Brandonról. Végre betértünk a száraz lépcsőházba és a lift felé indultunk.

– Mi volt Kyle-lal? – kérdeztem.

Ethan kihasználta a liftbe beszállás és elindulás idejét is, hosszan hallgatott, mintha azt latolgatná, bízhat-e bennem. Már majdnem felértünk, mire választ adott.

– Minden rendben.

Fájt.

💙

Tinával azt hittük, hogy a Samantha-mentési akciónk sikeres volt, de szerdán kiderült, hogy nagyot tévedtünk.

A szokásos asztalnál ültünk az ebédlőben. A combom Ethan combjához simult, néha összekoccant a könyökünk és már ettől fel-feldobbant a szívem.

Tina Brandon mellett ült. Azt mondta, átbeszélték a dolgot. Reméltem, hogy Brandon nem lesz többet tapintatlan. Aiden futott be utoljára, és olyan vörös volt a feje a dühtől, hogy azt hittem, felrobban. Levágta magát a székére, és az asztalra csapta az újságot, telibe találva Brandon sültkrumplijait, amik szanaszét szóródtak. Tina mérgesen fújtatott, ahogy leszedte magáról a darabokat.

– Aiden, mi a szar bajod van?

– Kivették a cikkemet!

– Mi? – hagyta félbe Tina a mozdulatot, pedig éppen a hajából próbált kivadászni egy ragaszkodó krumplidarabot.

– Az újságból kivették az exobolygókat bemutató sorozatom új részét – ismételte és rácsapott az asztalra. Belezörrentek az evőeszközeink.

– És mi van helyette? – kérdezte Tina, de közben veszettül lapozott a kérdéses oldalra. Amint megtalálta felnyögött, majd hátradőlt, így mindannyian láthattuk a teljes, két oldalas cikket, ami Samanthával foglalkozott. A picsába!

Tina felugrott, és Aident is magával rángatva elrohant, hogy megpróbálja menteni a menthetőt, de mindannyian tudtuk, hogy felesleges, ebéd után kiteszik az új számot és mindenki el fogja olvasni. Délutánra az egész suli Samantha múltján fog csámcsogni.

Gyorsan magam elé fordítottam az újságot és olvasni kezdtem.

„A LÁNY, AKIT SENKI SEM ISMER

Halihó drága Olvasóim! Nagy meglepetésre ezúttal a szokásos heti bolygóvadászat helyett a pletykarovat jelentkezik ma, Abigail Willingstone tolmácsolásában. Ugyanis olyan hírek jutottak tudomásomra, amik sokkalta fontosabbak, mint pár vacak gázóriás. Íme:
Kedves Olvasóm, mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy az egyik iskolatársad bátyja börtönben van?
Oké, oké bevallom ez nem nagy szám, Timothy Wakefield bátyját félévente lecsukják, már megszoktuk.
Mondok jobbat! A bátyád nem nyavalyás közszemérem sértésért, drogbirtoklásért, ittashajtásért került rács mögé (ha érdekelnek a korábbi esetek, keresd az újság régebbi számait!) Nem bizony. A ok: GYILKOSSÁG!

Úgy ám, itt jár, eszik, tanul velünk egy lány, akinek gyilkos a bátyja! És még ennél is tovább megyek: a saját apját gyilkolta meg.
Tudom, hogy hiába próbálom húzni az időt, mindannyian átkacsintgattatok a túloldalon lévő névre és képekre, így hát elárulom: Samantha Lewis-ról beszélek.

Igen, igen. A legtöbben azt se tudjátok, hogy a világon van, a tekintetetek átsiklik rajta a folyosón örvénylő tömegben, mint a legtöbb elsősön, akik veszettül próbálnak felkapaszkodni az iskola lépcsőin, hogy beilleszkedjenek. De Samanthának nincs könnyű dolga, még ha nem is szereztünk volna tudomást gyalázatos múltjától, akkor sem hiszem, hogy sikeres lett volna a közösségben. Az eltelt két hónap alatt maximum csak a furcsa ruhatárával – amit valamiféle ízlésficamos gót hippi válogathat össze neki reggelente – vonta fel magára a figyelmet. Ám az is furcsa, hogy a tanév első napjától figyelem, és soha, de soha nem mutatkozik rövidujjú pólóban... vajon mit rejteget? Samanthának egyelőre nem megy túl jól a beilleszkedés, nincsenek barátai, egyedül jár az órákra, egyedül eszik az ebédlőben...”

És ebben a pillanatban lépett be Samantha az említett helyiségbe. Rajtam kívül senki sem figyelt rá, mindenki totálisan keresztülnézett rajta, a többiek az asztalnál ülve a cikk fölé bújtak.

Tudtam, hogy ezután Samantha csendes nyugalmának vége a suliban. Végig követtem a tekintetemmel, ahogyan kikéri a kaját, majd leül egyedül az egyik üres asztalhoz és csendben enni kezd. Összeszorult a torkom arra a gondolatra, hogy mégis mi vár rá. Samantha nyugodtan kanalazgatta a levesét.

Nem bírtam tovább nézni, felpattantam. A többiek csendben beszélgettek a cikkről.

– Ryan, minden oké? – kérdezte Colton. De nem válaszoltam, csak Samanthához trappoltam. Kissé dühösre sikerült a belépőm, mert a mellette lévő asztalnál többen is megriadtak, és Samantha is összerezzent.

– Szia, Ryan!

– Szia! Hozd a tálcád, és gyere velem! Mostantól ülhetsz hozzánk.

Samantha rám bámult, aztán az asztalunk felé fordult. A többiek egy emberként minket lestek, hogy mi a francot művelek.

– Oké.

És Samantha jött.

Mire Tina tíz perccel később reményvesztetten befutott az oldalán még mindig a cikke miatt dühöngő Aidennel, Samanta már összeismerkedett a srácokkal. Ethan csodálkozva figyelt, mintha akkor látott volna először. Zavarba jöttem a kék pillantásának fényétől.

– Jó ötlet, Ryan – közölte Tina mindentudóan, majd Samantha mellé huppant a székre, és elé tette Abigail cikkét, hogy felkészülhessen a rá váró szörnyűségekre.

Természetesen az akcióm sem maradt szó nélkül, egyből beindulnak a pletykák, amik tudtam, hogy csak durvulni fognak, ha meglátják az újságban a képet rólam és Samantháról, ahogy a lépcsőn ülünk vagy ahogy Tinával belé karolva kivezetjük a suliból. Ki a franc csinálta ezeket a fotókat? Abigail minden cikkéhez erős képek készültek, Tinával ezt is utáltuk. Olyan érzésünk volt, mintha valaki a diákok után járna, és titokban fényképezné őket.

– Mire jutottál? – fordultam Tina felé.
– Ma reggel önhatalmúlag döntött a többi szerkesztő engedélye nélkül, és beosont hajnalban átszerkeszteni a kész cikket. A főszerkesztők szerint kinéz neki egy felfüggesztés, de ettől még le fogják hozni az anyagot, mert az újság már a nyomdában van.

Mindenki hallgatott. Samantha egyre sápadtabban olvasta a cikket. A cikket, ami a továbbiakban részletezi a bátyja letartóztatásának körülményeit (önként hívta a rendőséget), Samantha piálását a bulin (Abigail meginterjúvolta részegen a klotyóban), és a kapcsolatát velem (elvileg a titkos szerelmem).

– Mit csináljunk? – kérdezte Tina, miután Samantha végzett az olvasással.

– Semmit.

– Beperelhetnéd rágalmazásért – szólt Brandon.

– Amit leírt, az nagyjából mind valóság. Kivéve Ryant – tette hozzá sután Samantha.

– Ki fognak csinálni – ingatta a fejét Colton.

Samantha megvonta a vállát, aztán megszólalt.

– Megoldom. Szerintem próbáljatok kimaradni az egészből. – Felkapta a tálcáját és elsietett. Mindannyian csendben figyeltük, ahogy becsukja maga után az ajtót. Talán ezek voltak az utolsó nyugodt percei a suliban.

– „Pár vacak gázóriás...” – sóhajtotta Aiden szomorúan.

💙

A buli estéje óta nem tudtunk kettesben időt tölteni Ethannel a sok edzése miatt. De csütörtök délután végre Holt szabadnapot adott nekik, mert más gondja volt, így Ethan fel tudott jönni. Napok óta csak lopott percek jutottak nekünk. Meg éjszakába nyúló online beszélgetések, de az mégsem ugyanaz. Időközben teljesen beavattam Ethant, hogy mennyire utáljuk Tinával a pletykarovatot azóta, hogy több embert is kicsinált már vele Abigail. Volt, aki iskolát is váltott emiatt.

– Szerencsére Samantha tök jól viseli – bólogattam. Tényleg ez volt az igazság. Habár megfogadtuk, hogy segítünk, nem tudtunk mindig vele lenni, így néha magának kellett elrendeznie a dolgot.

– Hogy kiütötte a csajt – nevetett fel Ethan. – Simán megért két nap felfüggesztést.

Igen, valóban menő volt. Samanthára rárontott egy csapat vérszomjas csaj a női öltözőben, de simán megoldotta egyedül a helyzetet.

Ethan beszélgetés közben átkarolt, ujjával a kézfejem bőrét simogatta és a nyakamba csókolt párszor. Felé fordulva csókoltam meg, ajka puha volt és forró. Végre el tudtunk dőlni az ágyon, kezemmel Ethan hajába túrtam, és közelebb húzódtam hozzá. Egyre jobban belemelegedtünk a csókba, amikor halk kulcszörgést hallottam. Olyan apró nesz volt, hogy magam sem voltam biztos benne, hogy tényleg létezett-e, de inkább elszakadtam Ethan ajkától, és ülésbe tornásztam magam az ágyon.

Fél pillanat múlva hallottam a halk, osonó lépteket, és Jacob máris megjelent az ajtóban.

– Sziasztok – köszönt közömbös hangon. Ethan csak biccentett még mindig az ágyamon fekve.

– Szia! Hogyhogy itthon vagy? – kérdeztem.

– Haza kellett jönnöm egy aktáért, csak folytassátok, amit csináltok.

Továbbment, és hallottuk, hogy a hálószobában kezd zörögni.

– Tudja – nyögtem elkeseredetten. – Ezentúl mindig nyomozni fog utánunk – suttogtam Ethannek.

– Asszem itt lesz az ideje, hogy megismerd anyámat – sóhajtotta.