A nagy zűrzavar akkor kezdődött, amikor anyám és Jacob kitalálták, hogy ideje lenne egy családiasabb hangulatú közös vacsorát beiktatni. Akkor már találkoztam párszor Jacobbal, amikor eljött anyámért, hogy elfuvarozza az étterembe, vagy amikor elvitte dolgozni a kórházba. Sőt, egyszer alsógatyában is összefutottunk hajnal kettő körül a hűtő előtt. Azután egy darabig akármennyire is voltam szomjas, éjszaka sosem mentem ki a konyhába.

Szóval anyám kitalálta a közös családi vacsorát, én pedig aznap erre igyekeztem. Este hét volt megbeszélve, késésben voltam. Ráadásul zuhogott az eső, és esernyő sem vittem magammal. Ragyogó nyári nap, a franc se gondolta, hogy jön egy vihar. Így az esőben rohantam hazafelé, miközben majdnem megfagytam a csuromvizes pólómban.

És akkor hírtelen beleszúrt a mellkasomba a fájdalom. Rohadtul kellemetlen, ha a szíved hetven helyett száznyolcvanat kezd el verni. Aztán jöttek a tünetek: szédülés, légszomj, fájdalom. A csúszós úton hátra taknyoltam, magam alá temetve a hátizsákomat, amiben a gyógyszer volt, és képtelen voltam megfordulni.

Akkor tényleg azt hittem, hogy meg fogok ott halni. Komolyan. Általában szkeptikus vagyok ezekkel a hülyeségekkel kapcsolatban, hogy lepereg az életed, meg fényt látsz az alagút végén. Én egyiket sem éltem át, de éreztem, hogy nem kapok levegőt, nem tudok felállni, és a fájdalom ki akarja tépni a szívemet a helyéről. Magamban már kezdtem megfogalmazni a búcsút földi életem végszavaként, sőt, még a könnyeim is kicsordultak. Azt hittem, elérkezett a vég, ám egy teljesen ismeretlen hang szólalt meg fölöttem.

– Hé, jól vagy? – A hang gazdája egyre közeledett, igaz a könnytől homályosan láttam, de egy fekete hajú srác hajolt oda hozzám. – Hívjak segítséget? Mentőt?

Na, erre kezdtem észhez térni. Ha mentőt hívnak hozzám, anyám belehal az idegességbe, miután pedig hazavisznek, hetekre olyan lesz, mintha hozzám ragasztották volna. Nagy nehezen kinyögtem, hogy:

– Gyógyszer kell... A táskámban...

A srác erre körbenézett, aztán rájött, hogy a táskán fekszem. Két pillanat alatt, mintha csak egy pihe lettem volna, felültetett, és kihúzta alólam a táskát. Kezével tartotta a tarkómat, és a mellkasának döntötte a homlokomat, én meg elgondolkodtam, hogy vajon orvosnak készül, vagy csak véletlenül tudja, hogy a nyak simogatása csökkenti a tachycardia tüneteit.

Nem sokkal később az orrom alá tartotta a gyógyszeremet, és egy üveg ásványvizet. Mivel nem tudtam megmozdítani a kezeimet, amivel a mellkasomat szorítottam, így ő tette be a számba a gyógyszert és itatott meg.

Szívbetegként olyan számomra az a hülye gyógyszer, mint a drogosnak egy füves cigi. Menedék, életmentő, és megszáll tőle a nyugalom. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy akár csak egy fehér cukorka is lehetne, akkor is elmúlna tőle a fájdalom. Amint bevettem, rögtön kezdtem érezni a javulást. Percek elteltével pedig egész normálisan tudtam lélegezni és mozogni is.

A srác megvárta velem, amíg jobban nem leszek. Ott ült szó nélkül mellettem az utcán, az eső zuhogott ránk. Amikor kezdtem létrejönni, belém karolt, és eltámogatott az úgy kétszáz méterre lévő buszmegállóba, ahol minden száraz volt, és lenyomott az ülésre.

– Jól vagy? Kell még valami? Felhívjak valakit? – Fáradtam elmosolyodtam, és végre felemeltem a fejem, hogy megnézzem, ki is ő, és megköszönjem neki a segítséget.

Megdermedtem. Ismertem a srácot, pontosabban Ethan Howlert, de ezelőtt egy szót sem beszéltünk. Egy évvel járt fölöttem, és eléggé rossz volt híre a suliban. Ránézésre sem volt bizalomgerjesztő, hiszen szerette a fekete színt, a láncokat és a bakancsot is. Mindemellett az a hír járta róla, hogy fékezhetetlen, agresszív, és már a rendőrséggel is dolga volt, csak az apja menő ügyvéd, ezért eltussolták a dolgot. Ethannek voltak barátai is, ha lehet így nevezni azt a négy srácot, akik falkaként követték őt, a suliudvaron mindig ugyanannál a padnál, az ebédlőben ugyanannál az asztalnál ültek. Senki sem nagyon mert hozzájuk szólni, bár egyikük, ha jól tudtam Tintától, rendszeresen írt a suliújságba, egy másikuk pedig a diáktanács tagja volt.

Betojtam.

Aztán összeszedtem a nem létező bátorságomat, és megszólaltam:

– Kösz, már jól vagyok. – És hogy mindezt tettekkel is alátámasszam, megpróbáltam talpra kecmeregni. Elsőre kissé ingadozott a teljesítményem, de aztán a plasztik üvegnek támaszkodva meggyőző lehetett a látvány, mert Ethan lassan bólintott.

Rohadtul zavarban voltam, mert féltem tőle. Baromira örültem, hogy zuhogott az eső, és nem könnyes arccal talált rám.  De baromira nem örültem, hogy ő talált rám. Lehetett volna inkább egy kedves, idősödő néni, aki miután segített, meghív magához egy csésze meleg teára, kicsit elbeszélgetünk, megköszönöm a segítséget, aztán lelépek.

Nem, nekem olyan mázlim volt, hogy a suli legfurább arca menti meg az életemet. Menekülni akartam, így hát megindultam hazafelé. Eléggé bunkó módon otthagyva őt, hadd ácsorogjon tovább a buszmegállóban. Még mindig esett, de már a vége felé járt a vihar, ahogyan kiléptem, eléggé tűrhetőnek tűnt. Örültem, hogy sikeresen megindultam, semmi ingadozás vagy szédülés. A fájdalom tompult, levegőt is kaptam, és a szívverésem is visszaereszkedett a normálisnak mondható tartományba. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, és reméltem, hogy egy valami nem fog bekövetkezni, de megtörtént.

– Murphy, várj! Hazakísérlek!

Erre én meg hülye módon megálltam, és megvártam, hogy utolérjen. Elindultunk együtt.

– Biztos jól vagy? – kérdezte egy kis idő után.

– Aha – bólintottam szimplán. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni neki, hogy mégis mi a bajom.

Összesen ennyit beszélgettünk. Azt se tudta, hol lakom, csak velem tartott, figyelve, hogy merre megyek. Aztán amikor kissé meginogtam – mert az ilyen esetek után a pihenés a javallott –, elkapott, belém karolt és hazáig támogatott. Én meg eléggé szarul voltam még ahhoz, hogy felfogjam, mennyire gáz a helyzet.

A házunk előtt aztán elengedett. Újra megköszöntem, és elindultam a bejárat felé. De megszólalt.

– Várj, kié ez a kocsi?

Az említett autóra néztem. Nem értek túl jól a kocsikhoz, de egy tűzpiros Alfa Romeo Spider parkolt a felhajtónkon.

– Anyám barátjáé, miért? – Néztem rá, bár persze a nyilvánvalót kérdeztem. Az Ethanhöz hasonlók biztosan vágnak minden menő márkát, lehet, hogy még olyanokat is tudna sorolni, mint lóerő, meg hasonlók.

– Jól néz ki – vigyorgott rám, én meg ettől kissé furán éreztem magam. Végül is Ethan nem az a srác, akit gyakran lát az ember mosolyogni. Mielőtt bármit mondhattam volna, megfordult, és a még mindig csöpögő esőben komótosan elindult abba az irányba, ahonnan jöttünk. Én meg bementem a házba, és elhatároztam, hogy anyámnak egy szót se szólok arról, merre voltam eddig.

💙

A vacsora teljesen rendben lezajlott. Anyám kitett magáért, olyan sokat főzött, hogy napokig ettük a maradékot. Kicsit mondjuk szarul érintett, hogy mostanában rendelt kaján éltünk, bezzeg ha a pasija jön, újra nekiáll főzőcskézni, mint a régi szép időkben, amikor csak ketten voltunk.

Jacob elég rendes arcnak tűnt, most hogy nem csak a tévé előtt próbáltunk pár percig beszélgetni. A legfontosabb meg az, hogy anyám boldognak látszott. És lehet, hogy ez nyálasan hangzik, de örültem neki. Mióta elköltöztünk a Nagyiéktól, nem volt senkije, sőt „azóta a férfi" óta senki sem tette boldoggá. Éppen ráfért, hogy valaki jól megvacsoráztassa, moziba meg egyéb helyekre vigye, és nyálasan romantikázzon vele. Ahogyan láttam, Jacob eléggé romantikus típus. Csomószor hozott virágot. Igazából olyan jó volt boldognak látni anyámat, hogy majdnem féltékeny lettem. Az eltelt tizenhat év alatt nem volt még barátnőm, de tetszett Abigail Willingstone: tükörsimára fésült hosszú, szőke haj, miniszoknyák kifogyhatatlan tára, szépen kerekedő idomok. Egyszóval mindenki szerint a leginkább kefélni való az egész suliból.

Ahogy kaja közben anyát és Jacobot néztem, arra gondoltam, nem lenne rossz felszedni egy lányt, és elrandizgatni vele egy kicsit. Jacob tudtommal nem értett a gondolatolvasáshoz, mégis megkérdezte: Mondd csak, Ryan, van barátnőd?

Én meg megráztam a fejem, és inkább a krumplimmal és a párolt zöldségekkel foglalkoztam. Lehet, hogy én voltam gáz, de sosem tudtam jól bekapcsolódni ezekbe a pasis dumákba. A suliban is csak hallgattam Timet, hogy éppen melyik lányt fűzi, de nem értettem hozzá, mert engem nem érdekelt túlzottan a téma.

Miután Jacob elment, anyám bejött beszélgetni a szobámba. Az ágyon ültem és a könyvemben azt kerestem, meddig jutottam el, mert az esés miatt kiesett belőle a könyvjelzőm.

– Na, mit gondolsz? – ült le a székemre.

– Nem én kavarok vele, nekem mindegy – vontam vállat. Aztán láttam, hogy elszontyolodik, így inkább hozzátettem. – De normálisnak tűnik.

– Ugye? Láttad a virágokat? Nem ám unalmas rózsa, hanem margaréta, azt még sosem kaptam sen... Ryan, tiszta kosz a táskád!

A picsába!

– Ja, a suliban leesett a padról az udvaron, bele a tócsába.

Drukkoltam, hogy anya ne gondoljon bele, hogy csak most délután kezdett esni, akkor meg már nem voltam a suliban.

– Pakolj ki belőle, légyszíves. Kimosom és bedobom a szárítóba.

Míg a cuccaimat halmoztam az ágyamra, folytatta:

– Szóval senkitől sem kaptam még margarétát, és milyen vicces volt! – hálás voltam Jacobnak, hogy ő zsongott most anyám fejében.

Anya néha kicsit túltolta ezt az aggódás dolgot. Ha előfordult egy-egy roham, ő mindig személyes kudarcnak élte meg. Ezért úgy döntöttem, nem idegesítem vele.

Anya végül lelkendezett egy sort afölött, hogy mennyire jó, hogy Jacob tetszik nekem is, pedig ilyet én nem is mondtam. Aztán kivonult a táskámmal a kezében.

Lezuhanyoztam, lefeküdtem, hogy kiélvezzem végre a javallott pihenést, de sehogyan sem tudtam aludni. Ott volt ez a hülye szívritmuszavar, aminek köszönhetően megint túl sok ismeretet kaptam a félelemről, fájdalomról. Meg folyton eszembe jutott Ethan Howler is, ahogyan gyalogol elfelé az esőben, legalább egy esernyőt a kezébe nyomhattam volna.

💙

Nehezen aludtam el, ennek megfelelően másnap olyan voltam, mint a mosott szar. Az elvágódásnak hála meg belilult az oldalam és a derekam is. Úgy mozogtam, mint egy kilencven éves szatyor, ráadásul anyám előtt azt kellett tettetnem, hogy semmi gondom sincs.

Mire végre beértem a suliba, azt hittem, egy kicsit nyugtom lesz, ám alig léptem be a terem ajtaján, Tina rám rontott.

– Hallottad, Ryan? – csapott le rám rögtön.

Tináról tudni kell, hogy minden pletyka a fülébe jut. Szerintem sokszor előbb tud dolgokat, mint mielőtt megtörténnek. Tavaly például előbb megmondta, hogy Christen Stevenst felcsinálták, mint szerintem az eset megtörtént. Fogalmam sincsen, hogyan csinálja, mindenesetre eléggé rémisztő.

– Mit? – sóhajtottam rezignáltan, ahogy levetődtem a helyemre.

– Ethan Howlert hívatta az igazgató, mert elvileg tegnap este megint kiszúrták a kocsija kerekeit. Már a múltkor is megmondták neki, hogy még egy ilyen eset, és kivágják. Erre ő megint megteszi, nem százas az a gyerek. Ellie szerint, amikor tegnap este vége lett az értekezletnek, akkor csinálták, mert Roster közben elment valahová és csak pár percre jött vissza, azelőtt meg minden rendben volt a kocsival. Szerinted normális? Csak ezért visszajön a suliba órák után, ráadásul nem lehetett sok ideje sem, mert...

– Tina, várj már – próbáltam megállítani az egy szuszra elhadart szóáradatot, amit felfogni se nagyon sikerült. – Meddig tartott az értekezlet?

– Dana szerint valamikor hét után lett vége. Legalábbis az anyja fél nyolc felé ért haza.

Dana anyja pedig biztos információforrás volt, hiszen Mrs. Forester tanítja nekünk a történelmet. Most már azt is kezdtem érteni, honnan jöttek az infók. Tina időközben tovább kezdte magyarázni, hogy szerinte mennyire hülye ez az Ethan Howler, először nekem sem esett le, még talán bólogattam is párat, aztán hirtelen megdermedtem.

Hét után? Én is fél 8–ra értem haza. Az azt jelenti, hogy Ethan nem lehetett, hiszen éppen akkor segített nekem. Lázasan gondolkodtam, agyaltam azon, mit kéne csinálnom. Ott volt az a sok szar, amit hallottam felőle, de közben előző nap meg megmentette az életemet. Nem lehet annyira vacak ember, ha ilyet csinál. Fél percig latolgattam magamban, hogy mit tehetek, aztán döntöttem, és elkezdtem futni az igazgatói felé. Tina persze utánam visított.

– Ryan, ne rohanj! Különben is, hová mész?

Oké, épp elég volt a tegnap esti eset, így lelassítottam, és gyors gyaloglással igyekeztem a második emeleti igazgatói irodába, ám a végén képtelen voltam nem futásra gyorsítani. Még most sem tudom, mi ütött belém: feltéptem az igazgatói iroda ajtaját, majd gondolkodás nélkül, talán túl hangosan, ezt mondtam:

– Ethan nem tett semmit, tegnap este velem volt.

Aztán ledermedtem, nem csak az igazgató, de nagyjából a fél tanári kar bent volt az irodában Ethan mellett, aki háttal állt nekem, de aztán lassan megfordult, hogy rám nézzen. A szemei meg olyan dühösen villantak, hogy azt hittem, menten péppé ver. Ha nem is most, majd akkor, ha a tanárok eltűnnek a színről.