A nagykövet háza sem különbözött a többi nemesétől, akik az Arfaiton laktak. Fehér külsején számtalan vadvirágokat ábrázoló minták halvány színekkel voltak felfestve, ezzel kissé eltüntetve a házat a megannyi virágzó fa között. A kerítés sem volt feltűnő, ami a birtokot védte, egyszerű, fekete kovácsoltvas volt, egyenes vonalakkal, semmi minta. Azrael egy pillanatig meg is állt a kapu előtt, amely fölé hatalmasodott vastag rácsaival. A nő szemügyre vette a házat, és rögtön kiszúrta az őröket, akik makulátlan fehér páncéljaikban, mozdulatlanul őrizték a főbejáratot. Más utat kellett találni, de Azrael biztos volt benne, hogy hátul is vannak őrök. Meg kellett próbálnia, hiszen itt elől úgysem fogják beengedni. A szintén fehér kabátos nő elhátrált a kaputól, és egy ideig úgy tett, mintha visszamenne a városba, de a következő nemes házánál felmászott a kerítésre, majd beugrott a kertbe, ahol nem volt egyedül, mert a házőrző kutyák elkezdtek morogni a háttérben. Azrael megállt egy helyben, majd lassan a két állat felé fordította a fejét, és a szájához emelte mutató ujját. A két kutya egy varázsütésre elhallgatott, vicsorgó pofájuk pedig megszelídült, már-már mosolygós lett. Leültek a hátsó lábaikra, majd egy hang nélkül végigszemlélték, ahogy Azrael felmászik a nagykövet kerítésére, és átugrik a kertjébe. A nő orrát egyből megcsapta a virágillat, így nagyot szippantott a levegőbe, hogy magába szívhassa ezt az édeskés, kissé bódító illatot. Lehajolt, hogy leszakítson egy virágot, aminek kékje szinte olyan volt, mint az ég színe. A fia szemére emlékeztette, így mosolyogva a kabátja felsőzsebébe tűzte, azután osonva továbbment. Ahogy sejtette; itt is két őr volt, fel-alá járkáltak egymásnak ellentétes irányban. Azrael ezt utálta a legjobban, mert így aligha találhatott alkalmat, hogy felmásszon a nagykövet asszony szobájához. De eszébe ötlött valami. Vajon az a két kutya még mindig kint van a kertben? Azrael csak rámarkolt kardjára, s miután szeme fehéren felvillant, meghallotta, hogy az állatok eszeveszetten ugatnak, morognak, vicsorognak. A két őr szinkronban odakapta a fejét, s sietősen elindultak a szomszéd kertje felé. Fehér páncélzatuk hangosan zörgött, miközben futottak, hogy megnézzék, mi történik. Remek alkalom nyílt egy kis mászásra. Azrael fel is ugrott, és az ablakok párkányaiba kapaszkodva mászott fel, egészen a nagykövet szobájáig.

Amikor a nő beugrott a nyitott ablakon, egészen más tárult a szemei elé. Ez a nagykövet dolgozószobája volt. A szoba eléggé régimódi volt, bár Azrael nem lepődött meg rajta, hiszen a nő is nagyon konzervatív volt. Azrael szemügyre vette a könyvespolcokat, amik faltól falig értek, rajtuk mindenféle poros, régi kötésű könyvvel. A kabátos nő nem sietett sehová, nem aggódott, hogy rátalálnak, hiszen nem látta őt senki, ahogy ide feljött, úgyhogy ráérősen olvasgatta a könyvek gerincén ékeskedő aranybetűket. Néhány könyvet felismert, hiszen olvasta, de nagyon sok olyan könyv volt, aminek még a szerzőjéről sem hallott. Azrael lepironkodott, hiszen Mihály arkangyal lányaként illendő lett volna mindenkit ismerni, de hát belátta, hogy sose volt tökéletes. És igazából sose volt apuci kicsi lánya. A nő sóhajtva továbbnézelődött, hátha talál valami érdekeset, titkos ajtót, de semmi. Talán az egyetlen nem ideillő dolog az az egyetlen egy könyv volt, aminek kötése kissé újszerűbbnek tűnt, kevésbé volt ellepve porral. Ezt a könyvet nem rég olvashatták. Azrael csak odanyúlt, és levette a polcról, de amikor kinyitotta, nem találta a lapokat. A lapok helyén egy lyuk tátongott az oldalak közepén ügyetlenül kivágva. Ebben a kialakított titkos zsebben volt egy kulcs. Kicsi volt, és ódonnak tűnt, mivel a rozsda elkezdte felfalni anyagát. Azrael óvatosan a két ujja közé fogta, hogy kiemelhesse az apró tárgyat, majd felemelte, hogy megvizsgálhassa. Nyilván egy fiókot vagy egy apró ládát nyithatott, de ez csak akkor derül ki, ha Azrael megtalálja a kulcshoz illő zárat. A nő odalépett az íróasztalhoz, de a fiókok zárjai teljesen más stílusúak és más korabeliek. Azrael ment tovább. Kihúzott minden fiókot, átkutatta őket, titkos falat keresett zárral, ám ijedten felugrott, amikor meghallotta, hogy valaki nyitja a szoba ajtaját. Gyorsan az asztal alá ugrott rémületében, majd elátkozta magát, amiért ilyen bénán fog lebukni. Az illető, aki belépett a szobába, kimért léptekkel járkált körbe, páncélzata minden egyes lépésénél halkan megzörrent. Azrael felismerte az angyal hadsereg páncéljának a hangját, így még jobban szidta magát. Úgy tűnt, hogy a páncélos illető keres valamit, mert lépteinek a zaja nem volt folytonos, hallatszódott, hogy meg-megáll. Azrael nem bírta ki, így félig kimászott az asztal alól, és kikukucskált, hogy kibe ütközött bele. Felismerte nagybátya gondterhelt, háborútól fáradt arcát, amit gesztenyebarna haja keretezett, ami felül csak egy kontyba volt összefogva. Ez Gábriel volt, az angyali hadsereg vezére. Akkor még nagyobb gondban van, ha észreveszi.

- Már akkor láttalak, amikor felmásztál az ablakhoz, nem kell bujkálnod – törte meg a csendet a férfi, miközben a könyveket nézegette. Miután leemelte az éppen neki tetszőt, kinyitotta, de amikor Azrael előbújt az íróasztal alól, becsukta azt, és elmosolyodott. – Örülök, hogy ilyen hamar ideértél

- Siettem, hiszen apámról van szó – vonta meg a vállát közönyösen a nő.

- Attól félek, nem csak róla van szó. – Gábriel a helyére rakta a poros könyvet, majd odalépett Azraelhez, és végigtanulmányozta az arcát akril kék szemeivel. A nőnek most tűnt fel, hogy mennyire fáradt a nagybátya, és a mindig melegséget árasztó tekintetek most mennyire szomorúak. Azrael összevonta a szemöldökét, és oldalra biccentette a fejét, mire Gábriel ismét elmosolyodott. – Minden rendben van, csak ez az ügy minden energiánkat felemészti. Nem könnyű édesapád nyomára bukkanni.

- Szóval, miről nem beszéltetek nekem? – kérdezte Azrael, miután hosszú szünetet tartott, mert visszagondolt apja büszke arcára, amikor a Földre küldte, és azt a csalódottságot is látta maga előtt, amikor visszaküldte oda.

- A hét szent ereklye – kezdte lassan Gábriel, majd hátrafogott kezekkel fel-alá kezdett el járkálni. – egyre hangosabban beszélnek a bölcseinkhez. Egy nevet suttognak. – Az angyal megállt, és Azraelre nézett. A nő torka hirtelen elszorult a félelemtől, és pontosan azt a választ kapta, amit nem akart hallani. – A fiad nevét suttogják, Azrael. Nero lett a kiválasztott.

- Még nem áll rá készen – ingatta a fejét a nő, és szinte kérlelő tekintettel lépett közelebb nagybátyához. – Gábriel, ő még nagyon fiatal! Előtte az egész élet és nincs tapasztalata!

- Azrael, nem lehet mit csinálni, a fiadban olyan erő van, ami a leghatalmasabb, és a legtisztább. Őt hívták magukhoz az ereklyék, úgyhogy most kell összegyűjteni őket, amíg aktívak, és mutatják magukat.

- De nem nekem, mert én már nem közétek való vagyok

- Azon is segíthetünk – gondolkodott el Gábriel, és elmélkedve ráncolta a homlokát. – Segíts Neronak az útján, hogy megkapja az erejét, s elnyered az égiek oltalmát. Ha most ebbe beleegyezel, a hét ereklye megmutatja mag át, viszont nem lehetnek nálad túl sokáig, mert ha nem te vagy a kiválasztott, elszívják minden erődet

- Mik ezek, paraziták? – grimaszolt Azrael, és felnyögött, amikor meglátta, Gábriel arckifejezését.

- Nem, Neroval egymást fogják erősíteni. Ő az ereklyék erejéből nyeri a képességeit, az ereklyék pedig ebből táplálkoznak. Ez egy oda-vissza dolog, nem kell megijedned.

- Rendben, akkor segítek megtalálni őket – bólintott Azrael, bár legbelül még mindig szörnyen aggódott amiatt, hogy a fia nem fogja tudni elcipelni a vállán ezt a terhet. – Kezdhetnénk, mondjuk, ezzel a kulccsal. Ez eléggé úgy fest, hogy nyit valamit. – A nő csak felemelte a pici ódon kulcsot, mire nagybátya csak kikapta a kezéből.

- Persze, hogy nyit valamit. Ezért jöttem ide.

- Te tudod, hogy mit nyit?

- Egy fémdobozt, ami mára már eléggé el lehet korrodálva – magyarázta Gábriel, miközben elindult Azraellel a nyomában ki a szobából, majd lefelé egy pincehelyiségbe.

Hűvös volt, és nyirkos a levegő. Azraelnek körbe kellett magát ölelni, hogy ne vacogjon annyira.

- Mi van a fémdobozban? – kérdezte végül, amikor egy ajtóhoz értek.

- A tőröm – válaszolta egyszerűen Gábriel, majd kinyitotta az ajtót, de mielőtt belépett volna, Azraelhez fordult. – A ládát még nem nyithatjuk ki, először valami biztonságos helyre kell vinnünk. És még valami – az angyal már ment volna tovább, de eszébe jutott még valami, s ismét unokahúgához fordult. – erről senki sem tudhat, csak te és én. Nem szólsz a testvéreimnek erről, legfőképpen Urielnek nem. Értetted? A többit később elmondom.

- Rendben. – Tudott ennyit kinyögni a nő, majd belépett a dohos szobába, és úgy érezte az egész tüdejében megtelepszik ez a kellemetlen szag.

Alig mentek pár lépést, Gábriel megállt a falnál, és kihúzta a helyéről az egyik téglát. Miután a földre dobta, a férfi karja szinte vállig eltűnt a titkos résben, és egy ideig keresett. Azrael úgy látta, nagybátya megijed egy pillanatra, hiszen nem találta a dobozt, amiért ide lejöttek, ám a rémület nem tartott sokáig, mert Gábriel meglelte, amit keresett. Az angyal kezében egy hosszú, vékony doboz volt, amikor kihúzta a résből karját. A dobozt tényleg megviselte a nedves levegő, és aranybarna foltok tarkították külsejét.

- A nagykövetre bíztad a tőrödet? De… - Azrael most gondolkodva tekintett fölfelé. – Azt még gyerekkorodban kaptad.

- Így van, és eredetileg a lányomnak szántam, de elkezdett hozzám beszélni. Azt mondta, Nero.

- Gábriel komolyan unokahúgára pillantott, a nő pedig rájött valamire. - Gábriel!? Ha te hallod a tőrödet, ahogy a fiam nevét suttogja, akkor nem gondolod, hogy a testvéreid is hallhatják, ahogyan hozzájuk is suttog valami?

- Csak nem azt akarod mondani, hogy…

- Hogy a hét ereklye valójában a hét arkangyal erejét hordozó tárgyak
Ahogy erre rájöttek, Gábriel arca még gondterheltebb lett, s így szólt Azraelhez.

- Akkor viszont igyekezned kell a megtalálásukban.