Az angyalok tanácsába nem juthatott be olyasvalaki, aki nem volt túl az ötszázadik életévén, nem olvasta el az összes könyvet, amit a könyvtárakban talált, és nem volt szikla szilárd jelleme. A tanácstagok mind egytől egyik öreg férfiak voltak, hosszú fehér hajjal és szakállal. Ruhájuk szintén fehér volt, arany hímzéssel a vállukon, és a hátukon, a derekuknál pedig egy szürke madzaggal kötötték meg, ezzel jelezve, hogy semlegesek mindentől, ami bűnbe vinné őket. Nagyon komoly szabályok szerint éltek, nem volt saját házuk, ott éltek a tanács épületében. Az épület kívülről nem volt feltűnő, fehér falai és szürke oszlopai takarták azt a pompát, ami a kapun való belépés után tárult a közönséges városlakó elé. A hatalmas csarnok falait mozaik képek díszítették, mindegyiken az arkangyalok történelméből ábrázolt egy részletet, a falak illesztéseinél pedig különböző virágmotívumokat lehetett felfedezni. Egyedül az ajtók nyújtottak valami kontrasztot, hiszen azok sötét színűek voltak, és fából készültek. A padok világos márványból voltak, és bizony fázott az angyal ülepe, ha sokáig ült rajta. Nem volt ez másképp Azraellel sem, aki kardját az ölébe fektetve várakozott, amíg nem szólítják a tanács elé.

Amíg várakozott, körbenézett az üres csarnokban, amibe legalább három kertes ház befért volna, és kongott az ürességtől, mivel az arkangyalok között nagyon kevés olyan ügy van, amit a tanács elé kell vinni. Azrael esete ezek közé tartozott. Egy ideig türelmesen várakozott, de ez a várakozás már kezdett örökkétartónak tűnni, így a nő úgy döntött, hogy feláll, és végigtanulmányozza a mozaik képeket. Mindegyiken felismerte, hogy mit ábrázol; az egyiken a nyolc testvért látta, Mihályt, Gábrielt, Rafaelt, Urielt, Sarielt, Raguelt, Ramielt és végül Lucifert. A nyolc férfi büszkén pózolt a képen, mesterségük címerével a kezükben, glóriával a fejükön, s gyönyörű, széttárt szárnyaikkal. Azraelnek Luciferen állapodott meg a szeme, aki szőke hajával kilógott testvérei közül, s akinek ruhája sokkal sötétebb színű volt. Talán direkt akart másnak tűnni, talán szándékosan különült el a testvéreitől. Azrael továbbment a következő képhez, amin már egy csatát látott, Mihályt, ahogy karddal Lucifer fölé hajolva próbálja bevinni a végső döfést testvérének. A világ lángol körülöttük, emberek fogják a fejüket, szaladnak, ordítanak, próbálják védeni szeretteiket, miközben a bíborba fordult égen szárnyas démonok hadai próbálnak lecsapni az ártatlanokra. A nő továbbment a következő képre, amin már Lucifert vélte felfedezni, amint rácsok mögött sínylődik, őrjöng hatalmasra tátott szájjal, amiből kilógnak hegyes, szörnyszerű fogai, arca pedig eltorzult, már-már démoni. Azraelt kirázta a hideg ettől a mozaiktól, úgyhogy már lépett is a következő képhez, de ekkor kinyitották mellette az ajtót, és egy barna hajú, kék szemű férfi lépett ki, fehér tógájában.

- A tanács most már fogad – mondta halk, nyugodt hangján, majd ismét eltűnt az ajtó mögött.

Azrael lassan kinyitotta maga előtt a sötét fából készült ajtót, hogy beléphessen a terembe, ahol az öregek körben ültek, katedrán, hogy jól lássák alanyukat, na meg egymást. A nő végignézett mindegyikükön, egyesével, alaposan. Az öreg férfiak nem úgy tűntek, mintha szívesen látnák őt, sőt, Azrael biztos is volt benne, hogy nem látják őt szívesen az angyalok körében. Továbbra is türelmesen várt, amíg megszólalt a barna hajú, kék szemű illető, aki az előbb is beinvitálta.

- Kérésére összehívtuk a tanácsot, hogy megvitassuk ittlétének okát, és okának súlyosságát – kezdte a férfi, majd kék szemeit egy kupac papírról a nőre emelte. – Hogyan jutott el hozzánk egyáltalán?

- A szokásos portálon keresztül. Aminek annyira büszkék a védelmére – válaszolt higgadtan Azrael majd elmosolyodott.

- Nos, feltételezzük, hogy valaki Önt feljuttatta. – A barna hajú férfin látszott, hogy bosszantja a nő tudálékos hangneme, és tiszteletlensége a tanáccsal szemben.

- A feltételezés helyes. Feljuttattam magamat, miután üzenetet küldtem, és maguk megnyitották a kaput – felelt továbbra is nyugodtan a nő, majd égnek emelte a tekintetét, amikor az öreg férfiak összehajolva súgtak valamit egymásnak. – Nem értem, ez miért olyan fontos.

- Mert Önt kitaszítottuk, már nem tartozik az angyalok közé – válaszolt nyomatékosan a barna hajú angyal, majd kérdően összevonta a szemöldökeit, amikor Azrael felnevetett.

- A Földre kerül egy angyal holtteste, aki nem más, mint a földi nagykövet. Majd kapok egy levelet, hogy apámat elrabolták, és a segítségemet kérik. Ráadásul a levélküldője édesapám mind a négy életben maradt, szeretett testvére. Most pedig azt akarják mondani, hogy visszaküldenek, mert nem tartozom többé az arkangyalok közé? – Azrael kissé ingerülten széttárta a karjait, és ismét végignézett a tanács öregein, akik mind a barna hajú férfi felé fordult. A férfi meredten, összeszorított állkapoccsal ült székében, miközben farkasszemet nézett a nővel. – Vagy talán cáfolod eme feltételezéseket a mélyen tisztelt tanács előtt, bácsikám?

- A holttesten démoni támadásra utaló jelek vannak. És mivel az apja is bevont az ügyben, így nem láttunk más megoldást, mint... egy szakértőtől kérjünk segítséget – felelte nyugodtan a barna hajú férfi, mintha az iménti kérdést nem neki tették volna fel, közben szemeit végig unokahúgára szegezte. – Viszont az itt tartózkodásának lesznek kritériumai.

- Rendben van, halljuk tehát – Azrael összekulcsolta a kezeit a hasa előtt, és várakozóan tekintett fel a tanács elnökére, aki nagybátyja volt, Mihály harmadik testvére, Uriel. A barna hajú férfi komolyan letekintett a nőre, kezeit pedig az asztalon kulcsolta össze Azraellel szinkronban.

- Az első és legfontosabb, nem használhatja nálunk az erejét, hiszen a démoni erő csak fertőzést hozna a világunkba, a második legfontosabb, hogy nem szeretnénk itt meglátni senkit a földi hozzátartozója közül, és a harmadik pedig, hogy figyeltetni fogjuk Önt, amíg itt tartózkodik. Lehetőleg kerülje a nagy tömegeket és a konfrontációt bárminemű formában.

- Az erőm nélkül nem tudok harcolni – ingatta a fejét Azrael.

- Nem háborúba hívtuk, hanem nyomozni – érvelt Uriel.

- És hogyan fogom megvédeni magamat? – kontrázott vissza Azrael.

- Azt javasoljuk, hogy akkor fusson

Azrael harsányan felnevetett, amivel nagybátyjába fojtotta a szót.

- Nevetségesek. De fogadjunk, ha angyal lennék, akkor megkapnék minden segítséget szó nélkül. Ki lenne nyalva a seggem, nem igaz? Ha pedig végzek a feladatommal, akkor állva tapsolnának, és azt mondanák, hogy méltó vagyok apám helyére. Nos, mondok valamit. Méltó voltam apám helyére, csak közben szültem egy fiút, akivel visszaküldtek a Földre, és maguk felől meg is dögölhettünk volna éhen. De ez a fiú közben felnőtt, és egyre jobban készen fog állni arra, hogy összekösse a három világot egymással. És most megyek az engedélyükkel, mert van jobb dolgom is, mint ezt az álszent baromságot hallgassam. Természetesen elfogadtam a feltételeket. – Azrael mondandója befejeztével a mellkasához emelt jobb kézzel meghajolt, majd kiviharzott a tanácsteremből magukra hagyva a felháborodott, megrökönyödött öregeket.

A nő kilépett az épületből, és kisétált egy hosszú földúton, amit vékonyra nyírt borókák szegélyeztek. Kilépve az utcára, régi szülővárosának központjába fura érzést keltett Azraelben. Kezdve azzal, hogy öltözékével nemigen illett már bele az angyalok közösségébe, mert míg a korabeli nők csinos ruhákba, nyitott dekoltázzsal mászkáltak, addig ő hosszú ujjú felsőjén kabátot, lábain nadrágot viselt, kezén pedig ujjatlan kesztyűt. Azrael most nem is bánta, hogy el van fedve teletetovált teste, ami olyan érzést keltett, mintha folyamatosan mozgásban lenne a tetovált minták hullámzásának köszönhetően.

Ahogy elindult a földi nagykövet otthona felé, hogy elkezdje valahol a nyomozást, az angyalok megbámulták, és összesúgtak a nő háta mögött. Tudták nagyon jól, hogy ki ő, és miért lett kitaszított. Nem esett rosszul neki, sőt, nem érdekelte, hogyha rosszindulatú megjegyzéseket kap, nem azért van itt, hogy barátkozzon.

Az angyalok városa több részre oszlott. Itt is voltak szegények, földművesek, mesteremberek, gazdagok, értelmiségiek, és a nemesek. A szegények alkották a tápláléklánc alját, pedig az ember fia nem is gondolná, hogy az arkangyalok között lehet földönfutó is valaki, hiszen, ha végignézett Aegyria városán csak a pazar házakat, a hatalmas szántóföldeket, és a drágábbnál drágább autókat látta. A földművesek sem voltak gazdagok, de ők még csak-csak eléldegéltek a terményből, amit kivittek a piacra, és amit beszolgáltattak. Nélkülük nem tudták volna ellátni a várost, a lakókat, a parasztok voltak a nép alappillérei. A mesteremberek nélkül nem lett volna ruha vagy cipő, amit az angyalok felvehettek volna vagy csilivili autók, amiket a gazdagok felvágásból mutogattak a szomszédjaiknak. A gazdagok csak tömték a zsebüket, és folyamatosan bálokba vagy puccos bulikba jártak, gyermekeiket pedig a legnevesebb magániskolákba járatták, hogy tanácstagokat csináljanak belőlük vagy jogi pályára adják őket. Azrael a gazdagok gyerekeit vetette meg a legjobban, mert még egy kardot sem tudtak rendesen megfogni vagy egy lovat a szőrén megülni, de a nő tudta, hogy a gazdagok nem tudják már mire szórni a pénzüket. Az értelmiségi réteg az angyalok számára láthatatlan volt, ide tartoztak a tanácstagok, az egyetemi professzorok, a bírók, az esküdtcég tagok, és az angyali hadsereg. A nemesek éltek a város legmagasabb pontján, az Arfaiton. A legendák szerint, mielőtt még az angyalok ideköltöztek volna, Istenek éltek eme hegyen, a város helyén pedig megannyi szabad terület helyezkedett el, ami minél változatosabb állatvilágot rejtett magában. Egyes legendák szerint az Arfait egy vulkán, ami már több millió éve szunnyad, mélyében pedig a világok teremtője várja, hogy az arra méltó ereje felébressze. Nem lehetett tudni, hogy melyik volt az igaz, de mindenesetre Azrael mindig jókat derült ezeken a legendákon. Az Arfait adott otthont Mihálynak és hét testvérének, valamint itt voltak a templomok, ahová az angyalok néha elzarándokoltak, hogy közösen imádkozhassanak a világok teremtőjéhez, akinek kinézete és neve mindig rejtély volt, nem tudta senki, s a feljegyzések is homályosan írtak erről a személyről.

Azraelnek nagyon szép emlékei voltak gyerekkori otthonáról, ahogy az egész várost belátta, ha kiállt szülei szobájának az erkélyére. Mihály arkangyal lakott az Arfait legmagasabb pontján, annyira magason, hogy néha a felhők takarták el a hatalmas nagy, fehér házat, aminek kertjét szintén órákig tartott bejárni. Azrael szerette azt a kertet, mindig színáradatban pompázott a különböző virágoktól, amiket édesanyja ültetett a kertbe, és amiket oly gondosan nevelt. Mindig illatoztak, és mindig nyíltak a virágok, hiszen Aegyriaban sose volt tél vagy ősz, ahogy a Földön. Ezt az éghajlatot annak köszönhették, hogy a város egy nagy Quasar-on helyezkedett el. Ha pedig nem volt elég a természet változatossága, és színessége, az égbolton még nappal is látszódtak a különböző csillagképek, illetve Holdak. A Holdak voltak Azrael következő kedvenc dolgai itt Aegyriaban. Összesen négy Holdjuk volt, az Amea, amely kék fényével minden éjszaka befestette az Arfait tetejét, az Egroif, amit csak a vörös törpének neveztek, a Baudroc, ami a legnagyobb volt közülük, és végül az Izaos, ami köré az angyalok egy egész mondát építettek. A monda úgy szólt, hogy a világok teremtője innen küldte el legdicsőbb harcosát, hogy irtsa ki azt a pusztító járványt, ami egykor a Földön dúlt. Eme legdicsőbb harcos csodálatos munkát végzett, ám nem tért vissza az Izaosra ura mellé, hanem eggyé vált a természettel, s egy hatalmas, folyamatosan virágzó fa lett belőle. Amerre csak eljutott a gyökere, élet kezdődött, virágaiból pedig megszülettek az arkangyalok. Azrael sokat olvasott erről a fáról, és erről a harcosról, viszont semmi ilyesmit nem talált a Földön, pedig oly sok helyen kereste.

Azrael megannyi könyvet olvasott fajának és vérvonalának az eredetéről a könyvtárakban. Aegyriának három könyvtára volt, hiszen az arkangyalok annyi feljegyzéssel és olyan régi történelemmel rendelkeztek, hogy egy épületben nem fért el az összes könyv. Mire végigolvasta őket valaki, már el is telt az életének a fele. A könyvtár épületei kívülről sötét márványból készültek, és megannyi ablak helyezkedett el rajta, hogy a könyvtár belülről fényáradatban ússzon, s ezzel is megvilágítva az olvasót. Egy épület a nemeseknél helyezkedett el, kettő pedig a városban az egyszerű polgároknál. Ez az elosztás kizárólag a gazdagokat zavarta, mivel lenézték a szegényebbeket.

Összességében Azrael nagyon jól érezte magát, hogy itt lehet újra az angyalok között, és szülővárosában, ami álomszerű gyönyörűséggel rendelkezett. Azt kívánta magában, bárcsak a fia is láthatná eme szépséget és nyugalmat, nem csak a Föld sötét zugait, és a démonok vicsorgó pofáját. Kissé bűntudata is volt a nőnek, hogy otthagyta egyedül gyermekét, de bízott benne, hogy Dante, fia nagybátyja szemmel tartja őt. Talán, miután megtalálja édesapját, felhozza ide Nerot, hogy megmutassa neki Aegyria vadonját. De előbb arra kell koncentrálnia, hogy rájöjjön, kinek kellett az apja, és mire, s hogy megtalálja a földi nagykövet gyilkosát.