jacob

jacob a poharában lévő folyadékot figyelte, szerette volna ha elveszi a bánatát, de valójában csak rosszabbá tette. jacobnak még sem számított, aznap este az ötödik pohara volt az. jacob lassan megölte magát a whiskybe kevert antidepresszáns gyógyszereivel, amiket még tizennyolc éves korában írtak fel neki az orvosok, két hónappal troye halála után, mikor a depresszió átvette felette az irányítást.

jacob huszonnégy évesen még mindig próbált túljutni az őt ért veszteségen. néhányan azt mondták megőrült, hogy valaki olyat szeret, aki már sosem fog visszajönni, mások szerint troye is azt akarta, hogy utána boldogan éljen nélküle.

jacob nem fogadta ezt el, nem akart új emlékeket, a troye-val való emlékeit akarta megőrizni.

mégis ígéretet tett troyenak, de nem lehet mindent betartani.

forgatta a poharat a kezében, miközben gondolatait próbálta elűzni.

ne érezz, ne érezz. mondogatta jacob magának.

troye halála óta jacob nem engedte senkinek, hogy szeresse őt, s magának sem engedte, hogy mást szeressen, nem akarta mégegyszer ezt a méretű fájdalmat átélni.

"miért akartál vékony lenni?"  kérdezte, majd megitta a folyadékot, ami végigégette a torkát.

"gyönyörű voltál, akár vékonyan akár nem." szipogott. úgy beszélt az éghez, mintha troyet látná.

"úgy haltál meg, hogy nem tudtad hogy gyönyörű vagy."  sírt jacob. "pedig annyira gyönyörű voltál." mosolyodott el szomorúan. "annyira gyönyörű."  törölte le a könnyeket arcáról.

akárhogyan nézett ki, jacob számára gyönyörű volt, a világot jelentette neki. de jacobnak már nem volt meg a világa, amibe kapaszkodhatott volna.