jacob

minden napját végignézte a folyosó másik oldaláról, közben úgy tett, mintha nem érdekelné a fiú, aki lassan megöli magát az éhezéssel.

úgy kellett tennie, mint aki nem érdekelt az ügyben, mivel már volt hírneve és barátnője, aki egyáltalán nem akarta, hogy egy olyan fiúval foglalkozzon, aki magát bántalmazza. nem akarta, hogy a barátai vagy veronica rájöjjön, hogy foglalkozik a fiúval, mert biztosra vette, hogy egy ideig ezzel piszkálnák, főleg veronica.

troye egy műanyag székben ült, sápadtan, bőre hidegnek látszott, s az is volt. nem nézett a fiúra a középiskola kezdete óta, mivel akkor még volt benne élet. a fiúnak jacobbal szemben enyhén hullani kezdett a haja, körmei törékenyek voltak, akár a csontjai, és ajkai repedezettségével élettelennek tűnt, mintha már minden élő lassan kiürült volna belőle.

"egyél valamit, kérlek." könyörgött jacob gyengéd hangon. troye megrázta a fejét és eltolta maga elől az ételt. "miért ennyire nehéz?" kérdezett rá jacob egyenesen az indokra.

troye égszínkék szemei felnéztek rá. "egyszerűen nem tudok." mondta halk hanggal, s minden erejét összeszedve nézett át inkább a válla felett, minthogy belenézzen mogyoróbarna szemeibe.

"de tudsz."

troye szemeit forgatva mérgelődött, elgondolkodtatta miért nem hagyja őt már békén jacob. 

"nem, nem tudok."